vt. Szakonyi I. Vajk
A TÓTOK DÉLSZLÁV EREDETÉRŐL:
KÜLÖN NEMZETTÉVALÓ ALAKULÁSUKRÓL: ÉS A “KETTŐS MAGYAR HONFOGLALÁS” LEGÚJABB BIZONYÍTÉKAIRÓL
A tótok vagy a “szlovákok”, ahogy önmagukat nevezik, hasonlóan a többi magyarországi nemzetiséghez, a románokhoz, németekhez és szerbekhez, zömükkel csak a török háborúk idején és után, vagyis a XVII és XVIII században szállták meg, a jelenlegi lakóhelyeik nagy részét. Tehát a tótoknak külön nemzetiséggé és néppé való válása, történelmileg bizonyíthatóan csak a török háborúk lezajlása után, szinte a közel múltban, a XVIII század folyamán történt meg.
Ma már közhelynek számító tény, hogy Mátyás király halálakor 1490-ben, a négymilliós Magyarország lakosságának több mint 80%-a magyar volt. A 150 éves pusztító török háború befejezése után pedig, amely az ország peremterületein élő nemzetiségeket jóformán teljesen megkímélte, ugyanakkor az ország déli és középső részein lakó magyarságot, szinte teljes egészében kipusztította. És, hogy a pusztulás még teljesebb legyen, a még megmaradt csekély számú magyar lakosságot, a diadalmas Habsburg Birodalmi felszabadító hadak irtották ki végleg és oly tökéletesen, hogy az egykorú történetírók feljegyzései szerint, a török felszabadító háború befejezése után a Nagy Alföld rónaságain, száz kilométeren át lehetett utazni, amíg ismét embert látott az utazó.
A karlócai béke megkötésekor 1699-ben, amikor az ország területe a Temes köz kivételével végleg felszabadult a 150 esztendős török uralom alól, Magyarország lakóinak a száma, már csak 2.5 millió lélek volt, amelyből a magyarság létszáma még egy milliót sem érte el: vagyis a Mátyás korabeli 80%-ról 35%-ra esett vissza. Az üres területeknek idegenekkel való betelepítése után pedig, a magyarság száma 30% alá esett. Ez idő alatt, viszont a felvidéki tótságunk, amelynek lélekszáma Mátyás korában még egy-negyedmilliót sem érte el, a XIX század végéig 2 millióra emelkedett. Vagyis, amíg a törökkel élet-halál harcot vívó, államalkotó magyarság, az eredeti lélekszámának egy-harmadára süllyedt, ugyanakkor a tótság népcsoport lélekszáma megnyolcszorozódott. A tótoknak ez igen nagy fokú szaporodása, amely a természetes szaporodás mértékét sokszorosan meghaladta, nyilvánvaló, hogy külső tényezők hatására jött létre, amelyről jelen tanulmányom keretében még részletesebben is szólni fogok.
De mielőtt még erre rátérnék, előbb vizsgáljuk meg, hogy tulajdonképpen kik is valójában a tótok, és hogy honnan, melyik népből, illetve népfajból származtak és mikor, milyen körülmények hatására alakultak ki és változtak át, a magyarság által 1000 esztendő óta tót-nak nevezett népből “szlovákká”, amely néven ma önmagukat nevezik?
Elöljáróban még azt is szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a magyarság már a honvisszafoglalás utáni első évszázadtól kezdve, nemcsak a felvidéki, un. szláv-morva, tehát “északi-szláv” eredetű népeket nevezte tótnak, hanem az ország területén talált összes szláv-eredetű népeket így hívta. Ugyanakkor a Magyarország határain kívül élő szláv népeket, pl. oroszt, lengyelt, csehet, morvát, horvátot és szerbet sohasem hívta tótnak, hanem mindig a saját törzsi, illetve népi nevükön nevezte őket. (Dr. Kniezsa)
Ennek bizonysága, nemcsak az ország különböző helyeiről származó Árpádkori okleveleinkben található meg, mert ugyanazt a tényt bizonyítja a magyar királyok hivatalos címeiben szereplő “Horvátország, Tótország, Bosznia, Dalmácia, Ráma és Havasalföld stb. királya” című felsorolás is, ahol Tótország neve együtt fordul elő Horvátország, Bosznia és Dalmácia nevével, világos bizonyítékául annak, hogy a középkori Tótország, melyet a horvátok Szlavóniának hívtak, valóban e területek szomszédságában, a Dráva-Száva folyók között terült el mai Zágráb, Körös és Varasd megyék, illetve városok térségében. Ennek megfelelően, a török hódoltság előtti időkből származó magyar térképeken Tótország természetesen az ország délnyugati részén van feltüntetve, nem pedig fent a Magyarország északi részén elterülő Felvidéken.
De rátérve a tót-szlovákok eredet kérdésére, mindenek előtt meg kell állapítanunk, hogy ma erre vonatkozólag több egymásnak alapvető módon ellentmondó elmélet van forgalomban, amelyet a különböző érdekelt felek, illetve népek, természetesen a saját egyéni érdekeiknek és politikai céljaiknak megfelelően állítottak fel.
Ezek közül egyedül a magyar felfogás az, amely állításait nem csak ködős és egyáltalán nem bizonyítható feltételezésekre építi, hanem azt olyan hiteles, korabeli írott okmányokkal is igazolni tudja, amelyek a történeti eseményekkel és a régészeti lélekkel is egyformán összhangban állanak.
Az „első elméletet” a tótok eredetéről, maguk a szlovákok állították fel és hirdetik. A második elmélet, a szomszédos cseh néptől ered, a hármadikat pedig mi magyarok hirdetjük a tót nép megszületéséről, illetve kialakulásáról. (Lásd: Magyar Tájékoztató Zsebkönyv. 1541. Dr. Karácsonyi J. , Történelmi jogunk – 1921. Dr. Moravek C., Nagymagyarország nemzetiségei – 1934., Hadak Utján: Magyarország életjoga a Kárpát-medencében c. tanulmányt – 1966, stb.)
A hivatalos tót-szlovák felfogás szerint, a szlovák néptörzs, még a Kr. sz. előtti évezredben, az összes többi szláv népet megelőzve, elsőnek alakult ki önálló néppé a Visztula-Odera folyók és a Pripet mocsarak térségében fekvő szláv őshazában. A szlovákok tehát az összes szláv népek „Atyja”, akik, mint legidősebb és legkorábban kialakult nép, innen vándoroltak el Dél felé, a Kr. sz. körüli időkben, megszállták először a mai Cseh-Morvaország és Szilézia területét, majd Krisztus után a VI. század körül a Kárpát vonalát is átlépték és telepeseik a Dévény-Modor, Nyitra és Zólyon-i erdők vonaláig jutottak. Ezután a Dunán is átkelve, a Dunántúl északi részét, a Balaton vonaláig szállták meg, Nyugaton pedig a mai Ausztria területének nagy részét is birtokba vették.
De a már ismertetett és éppen nem kisvonalú hivatalos szlovák elképzelésen kívül, van még romantikusabb felfogás is a tót eredetére vonatkozólag, amely Safarik és Stör múlt századbeli szlovák népvezérek állították fel, akiknek állítása szerint: „Valamikor szlovák volt az úr a Duna mindkét partján, le egészen a Fekete Tengerig, a Tátrától Szalonikiig!”
Természetesen szerintük a rövid, csak néhány évtizedet megélt Nagy Morva Birodalom sem „morva” volt, hanem „szlovák”, valamint Ratislav és Szvatopluk fejedelmek is szlovák uralkodók voltak. Ezt a minden tárgyi alapot nélkülöző és pusztán nemzeti sovinizmusból fakadó, fantasztikus elméletet, csupán az érdekesség kedvéért említettük meg.
Kétségtelen, hogy a honfoglalás idején, a hazánk területén élő avar, székely, korai magyar, és bolgár népeken kívül éltek szlávok is.
Az itt lakók számát hazai történet tudósaink (Szabó István: A magyarság életrajza. 1941 és Györffy György: Magyarország történeti demogáfiája, 1963) kb. 200.000 lélekre becsülik. Ebből az északi és déli szláv elem együttes száma, még a 100.000 főt sem valószínű, hogy elérte.
Morva szlávok, a honfoglalás után, hazánk területén, már ezért is kevesen maradhattak, mert Konstantinus Porphyrogenitus bizánci császár szavait idézve: „...a morvákat ... az odajövő turkok (vagyis magyarok) mindenestől megsemmisítették és meghódították országukat, ahol ma is laknak. A morva-szláv nép maradékai pedig szétzüllve a szomszédos népekhez menekültek.” (41 Fejezet) Közvetett bizonyítékaink szerint pedig, a honfoglalás ideje után átvett szláv kölcsön szavaink közt, olyan csekély számú az északi-szláv jövevény szó, hogy ez a tény egymagában is a fenti megállapításunkat igazolja. Az itt talált maradék szlávokat, a kb. félmilliós lélekszámú honfoglaló magyarság egy évszázadon belül nyom nélkül felszívta. Ha történetesen az ország lakóinak a többsége szláv lett volna, ha ezt a szláv történészek állítják, akkor honfoglalóinkra is pontosan ugyanaz a sors várt volna, mint ami a bulgár testvérnépünkkel történt, akik a náluk sokkal nagyobb számú meghódított balkáni szlávok között, rövid időn belül tökéletesen elszlávosodtak.
Ugyanez a jelenség megismétlődött az avarokkal is. Miután Nagy Károly az Avar Birodalom ellentéteit ügyesen kihasználta, a bulgárokkal szövetkezve, a VIII. század végén (796-ban) legyőzte az avarokat és birodalmuk Magyarországon kívül fekvő, nyugati területeit elfoglalta. Ekkor egyik nagyobb csoportjuk letelepült a Balkánra, a horvát-dalmátok közé, ahol a bulgárokhoz hasonlóan, rövid néhány évtized alatt annyira elszlávosodtak, hogy 906-ban, amikor összhangban a magyar honfoglalók hadműveleteivel, Szászország ellen egy nagy, több esztendeig tartó lovas hadjáratot vezettek, a nyugati krónikások betörő elszlávosodott avarokról, már kizárólag csak, mint horvátokról emlékeztek meg. Egyébként a horvátok közé települt avarokról Konstantinus császár is feljegyezte hogy . . . „A horvátok között sokan avarok.” (avar eredetűek)
A horvát vezető rétegben az avar származás tudata még a középkorban is élénken élt, sőt még ma is vannak családok, akik tudnak erről és büszkék avar őseikre.
De folytatva a szlovák eredet kérdéssel foglalkozó elméleteket, következőnek a csehek által hirdetett és ma hivatalosnak elfogadott felfogást ismertetjük, amely szerint: a szlovák a csehnek csak tájnyelve és nem önálló, külön nyelv, amelyik a csehtől, csak a Nagy Morva Birodalom összeomlása után (895) különült el, amikor a magyarok, a tótok őseit a cseh nép testéről leválasztották. Tehát a tótok valójában csak elszlávosodott csehek, akiknek nyelvi és faji elkülönülése is, csak a szétszakadásuk után következett be. A szlovákok fajképét később lényegesen megváltoztatta az a tény, hogy a magyarok közül később igen sokan elszlovákosodtak.
Kétségtelen, hogy a cseheknek ez utóbbi megálapítását, ma a szlovák iskolákban is tanítják és azt is megemlítik, hogy a Kiskárpátok védelmére rendelt magyar székely határőrök és a Vág, Nyitra völgye honfoglaló magyarjainak utódai, ma már szlováknak vallják magukat.
Ezt a tényt, Dr. Karácsonyi János egyetemi tanár is ugyan így írja meg a könyvében (Történelmi jogunk, 1921) amely szerint a szlovákok a XVII, és XVIII század folyamán, kb. negyedmillió magyart és mintegy 200.000 főnyi szepesi és bányavárosi németet olvasztottak magukba.
A „harmadik elméletet” a szlovák nép eredetéről a magyar történészek állították fel, amely ellentétben az előző két elmélettel, a maga állításait minden esetben bizonyítani is tudja, korabeli, írásbeli bizonyítékok százaival, valamint a történelmi eseményekkel és régészeti leletekkel egyformán.
De mielőtt ezek ismertetésére rátérnék, még a magyar honfoglalás kettős tényét is szükségesnek tartom ismertetni, mert ennek bizonyításával egy idejűleg az a tény is önmagától bizonyítást nyer, hogy az Árpád fejedelem által vezetett un. „második magyar honfoglalás” idején mivel azt már századokkal megelőzte – egy másik – az un. „első magyar honfoglalás”, ezek szerint hazánk területén nem is élhetett nagyobb számú, nem magyar népcsoporthoz tartozó idegen szláv néptömeg.
Történészeink eddig mit sem tudtak kezdeni és semmi magyarázatát sem tudták adni annak a megalapításnak, hogy a legrégibb krónikánk, Kézai Simon Gestá-ja „A magyarok második bejövetele-ként” írja le Árpád fejedelem honfoglalását mert egészen a közel múltig nem tudatosították azt a tényt, hogy a magyarországi avar uralom idején, „a kései avarok” vagy más néven „álavarok” –nak is nevezett és K.u. 670 év körül beköltözött újabb avar hullám, valójában nem avar volt, hanem ezek voltak az „első honfoglaló magyarok.” Pedig, hogy ezek magyarok (ogurok) voltak, ezt a tényt a korabeli görög, bulgár és orosz krónikák, a beköltözés időpontjával együtt, pontosan feljegyezték és félreérthetetlenül leszögezték.
A magyar régészek, az igen nagy számban előkerült avar sír leletek alapján, eddig is pontosan el tudták választani egymástól az un. „korai” vagy valódi avarok emlékeit, a későbben beköltözöttekétől, az un. „álavarok”-étől, akiknek temetkezési helyeit aztán Árpád honfoglalói is, megszakítás nélkül, folytatólag használták. De a legmeglepőbb az volt, hogy amíg a jó részt Közép-Ázsiai eredetű, erősen mongoloid avarok „kínai jellemző” egyenes kardos sírleletei és kultúrája, bár rokon jellegű volt, az őket követő két újabb magyar hullámmal, de attól sajátos növényindás részei és enyhén hajló pengéjű szablyái alapján, mégis tökéletesen elválasztható volt. Ezeknek a kései „álavaroknak” és a honfoglaló magyaroknak, nem csak szalag fonatos, griff-madaras növényindás díszítő elemei voltak teljesen azonosak egymással, de a két nép még antropológiailag sem volt különböző, ezért a honfoglalók sírleleteinek nagy részét a közel múltig, egyszerűen avar leletnek minősítették.
Történészeink által már a múltban is ismert tény volt, hogy Árpád honfoglaló magyarjai azokat a területeket nem szállták meg, amelyen ezek a kései avarok, vagyis az első magyar honfoglalók laktak, s amely területek az ország központjában, a lakható területek nagyobbik részét tették ki. Sőt, László Gyula tanár több évtizeden tartó kutatásai azt is bebizonyították, hogy ezeken a régebbiek által, továbbra is háborítatlanul birtokolt területeken, kizárólag csak „magyar” nyelvű helynevek fordulnak elő, holott ha az avarok török nyelvűek lettek volna, akkor itt nagyszámú török eredetű helyrajzi névnek kellett volna fenn maradnia. Ugyanúgy, ha itt a honfoglalás korában jelentősebb szláv népelem élt volna, akkor pedig a helyrajzi nevek szláv eredetűek lennének. Ezzel szemben, mert ezen a hatalmas területen, egyöntetűen és kizárólag csak magyar helyrajzi nevek maradtak fenn, továbbá, mert ugyanezen a területen a legtöbb magyar törzsneve is előfordul a helyrajzi nevek között, holott a honfoglaló törzsek szállás területei az ország egész más területein feküdtek, amelyeket ma már egészen pontosan ismerünk. Ezeknek a tényeknek a bizonyító ereje alapján Dr. László Gyula kimondotta végső következtetését: Hogy az Árpád honfoglalói által itt talált és eddig kései avarnak nevezett nép, „nem avar volt, hanem magyar”, amelynek nemcsak a nyelve és kultúrája volt magyar, de még a törzsek nevei is azonosak voltak, a IX. században a második hullámban érkezett honfoglaló magyarok törzsneveivel. (Dr. László Gyula elméletét, a magyar történészek előtt, 1969, május havában a Kossuth Klubban tartott nagy előadásában ismerte.)
Így amit a hazai és külföldi krónikák feljegyzései egymással egyezően mindig is hirdettek, hogy „a magyarok első honfoglaló hulláma 650 körül költöztek be hazánk területére.” Ezt a tényt végre a történészeink most már hivatalosan is elfogadták és ezzel a „kettős magyar honfoglalás” megcáfolhatatlanul és végleg bevonult a magyar történelem „legnagyobb jelentőségű” eseményei közé. (Magyar régészet története. 1968, 107 old. Dienes.- „Magyar nemzet” 1969. május 27. „A kettős magyar honfoglalás”-ra vonatkozóan történészeinknek eddig a magyarázata az volt, hogy -- mivel a magyarok testvérei a hunoknak, a krónikások elbeszélései szerint -- ezért az „első magyar honfoglalás” a hunok bejövetelére és hazánk területének az elfoglalására vonatkozott.
A kettős magyar honfoglalás ténye, egyidejűleg arra a történelmi rejtélyre is választ adott, hogy miképpen történhetett meg az, hogy a nyugati krónikák, az Árpád honfoglalása előtti időkből, ismételten írtak „keresztény magyarokról és keresztény magyar fejedelmekről, sőt még magyar grófról, ispánról és magyar püspökről is vannak feljegyzések.” Pl. 826-ban II. Jenő Pápa levelet írt „a keresztény magyar fejedelemnek.”
858-ban Kopasz Károly császár conventi határozatának aláírói között pedig egy „Hungarius Comes” (magyar gróf vagy ispán) nevét is ott olvashatjuk, akiről a későbbiekben még más helyen is történik említés az évkönyvekben, 862-ből Hincmar Reimsi érsek pedig ismételten ír a magyarok sorozatos németországi betöréseiről: Egy más alkalommal meg Bécs városának az elpusztításáról és felégetéséről számolt be.
863-ban a Fuldai évkönyv (annales) megemlíti, hogy a hollandiai Utrecht városának püspöke „Hungarius Traiestensis”, vagyis „magyar” volt. 872 és 882 között pedig VIII. János Pápa, ismételten levelet írt a „keresztény magyarok fejedelmének” és felszólította a templomok építésére. (A fentiekhez még további adatokat is felsorolhatnánk. Pl. A salzburgi érsekek több magyarokra vonatkozó adatát. stb.)
A kettős honfoglalás tényét váratlanul, egy közel múltban előkerült, egészen más nyugati forrásból származó adat is megerősítette. A British Múzeumban, 1967-ben egy ó-angol – kelta hajó naplóra bukkantak, amelynek írói Othere és Wulfstan normann hajósok voltak akik leírják 870 évben, a Dunán tett hajó utazásukat, amelyet „Megya (ár) ország” („Maegtja Londe” land vagyis ország ) területén tettek, amely a horvátoktól északra, hatalmas hegyek ölében van. A beszámoló érdekessége még az, hogy egyidejűleg megemlékeznek az itt lakó „Seakel” = székely népről is. (Lásd: Hazai Tudósítások, 1967. évi, 22 számát.)
A két normann hajós utazását, a honfoglalás előtti időkből Magyarország területén, azóta még egy újabban előkerült leírás is megerősíti, amelynek a szerzője Nagy Alfred angol király, aki Árpád fejedelem kortársa volt. (Meghalt 906-ban.)
Második Rész
A hivatalosan 896-ra tett honfoglalást megelőző, régebbi magyar honfoglalás tényét, egy nem régen megjelent könyv is állítja és bizonyítja. Rudnay Egyed: Attila Trilógia című munkájában (1965), nagyszámú nyugati világi és egyházi írott forrás adatait idézve megállapítja, hogy a VII és VIII. században a mai Magyarország és Felvidék területén, már létezett egy “korábbi Magyarország”, amelyet a szerző, annak fekete magyar lakóiról “Fekete Magyarországnak nevez”. Ezek egyik híres fejedelméről, Tudunról, a nyugati krónikák is ismételten megemlékeztek, aki könnyű lovasságával Nagy Károly császárt, az avarok ellen döntő módon megsegítette, és akinek később, keresztény hitre való térését 797-ben, tehát száz évvel a honfoglalás előtt, a nyugati krónikák ugyancsak feljegyeztek. A Fekete Magyarország ténye egyúttal magyarázatul szolgál Nestor orosz őskrónikájára is, amely a “fehér és fekete magyarok”, Kiev városa mellett vívott nagy csatájáról szintén beszámolt, amelyet Álmos fejedelem magyarjai nyertek meg. (“A fehér és fekete magyarok csatája”, más néven “A népek csatája” című nagyméretű 1000 esztendős kőrelif ma is megvan és látható Kiev székesegyházában.) A Nestor krónika ellentétben Rudnayval, a VII. században betelepült magyarokat nevezi “fehéreknek” és Álmos honfoglalóit hívja “fekete magyaroknak”.
Rudnay, a “fekete magyarok-ról” akik a mai Felvidéken és részben a Dunántúl északi felében laktak, hangsúlyozza, hogy ezek Attila birodalmának összeomlása után itt maradt “hunok”, akiknek másik nevük a “székely” volt. Vagyis szerinte a hun maradvány székelyek, nem az Erdély bércei között fekvő Csigla mezején maradtak vissza Árpád bejöveteléig, mert szerinte Csigla mezeje a mai Felvidék területén volt. Ezért is nevezik a nyugati krónikások a második honfoglalás előtti fekete magyarokat vagy “hun”-nak, vagy pedig “magyar”-nak, de sohasem “avar”-nak. Kétségtelen, hogy az Árpád-házi királyok idejéből származó oklevelekben írásbélileg bizonyítható nyoma van a Vág folyó melléki, a Nyitrai, Mosonyi és a Vasmegyei őrségi székelyeknek, valamint a “szepesi tíz lándzsás székelyeknek”, akiket azután a Felvidékről helyeztek át Árpád-házi királyaink Erdély területére.
A fekete magyar székelyek jelenléte a Felvidéken, egymagában is kizárja azt a tényt, hogy ott nagyobb tömegű északi-szláv telepedhetett volna meg és egyben arra is magyarázatul, szolgál, hogy a Dunán hajózó két viking hajós, hogyan tudott tudomást szerezni a hazánkban élő székely népről és nevéről, ha ezek valóban a Dunától távol fekvő és elzárt Erdély medence lakói lettek volna.
E kitérő után visszatérve a tótok eredet kérdésére összegezve még egyszer a már eddig elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás után 100 évvel, tehát a XI. században az ország területén korábban élt összes „nem magyar” nemzetiségek, már teljes egészükben beleolvadtak, a számbelileg erősen túlsúlyban lévő honfoglaló magyarságba, úgy hogy a szlávok honfoglalás előtti ittlétének emlékét, már csak a magyarok által átvett, aránylag igen csekély számú, főként dél-szláv (pannon-szláv) eredetű helyrajzi név őrizte tovább.
Ezek után azt is megállapíthatjuk, hogy a tót-szlovák-nak nevezett mai népi etnikum, az eredetét és folytatólagos létét bizonyítottan, semmiképpen sem tudja visszavezetni a magyar honfoglalás előtti időkig, sőt azt még csak valószínűsíteni sem tudja semmiféle írott forrás vagy régészeti lelet alapján sem. Ennek többek között ellene mond, a X. és a XII. század közötti időkig visszavezethető igen nagyszámú magyar helyrajzi név is, amelyet a későbbi századok egyre jobban eltótosodó, újabb elnevezései sem tudtak teljes egészükben eltüntetni vagy kicserélni.
Tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok a Felvidéknek kezdetben csak a nagyobb folyók sík völgyeit és az enyhébb dombvonulatait szállták meg, de a későbbiekben fokozatosan megközelítették a Kárpátok őserdővel borított és gyepűnek használt bérc övezetét is. Pl. a szepesi tízlándzsásokat nem sokkal a honfoglalás után már megtalálhatjuk a poprádi fennsíkon is, akik a Tátra égbenyúló ormait a honfoglaló Bors vezérről, „Bors várának” nevezték el. (Anonymus) De nem csak Szepes vármegye van tele ősi színmagyar nevekkel, hanem a többi legészakibb és jelenleg már tiszta szláv lakosságú megyéinek neve is túlnyomóan magyar, pl. Turócz (régebbi írásmód szerint Turuc, amiből nem nehéz megállapítani, hogy eredete a Turuk, török névre vezethető vissza.) Itt, Turóc-ban került elő Blatnicán a 896-os honfoglalás előtti időkből származó híres magyar fejedelmi aranylelet is, (díszes arany fokos, ősi szittya motívumokkal). Ugyancsak ősi magyar neveik vannak a Felvidéken, Szepes, Sáros, Zólyom (Sólyom), Árva, Bars, Mara-maros, Ung stb. megyéknek. A Maros neve különben nem csak az esztergomi Duna kanyarban fekvő Nagymaros község és Marosfolyó elnevezésében található, hanem előfordul India, Bihar tartományában is, amelynek az erdélyi Bihar vármegyéhez hasonlóan szintén a Maros az egyik jelentős folyója.
A honfoglaló magyarok a szállásterületeiket széles teljesen lakatlan gyepű övvel vették körül, amely a területtől függően változóan 50-100 km. mélységű volt. A gyepűnek csak néhány erősen védett és jól megerősített pontján hagytak kapukat, az ország területére való belépéshez.
Okleveleink kétségtelenül bizonyítják, hogy amikor a nyugati támadások veszélye már végleg megszűnt a honfoglalás után, mint egy 200 évvel Szent László (1077-1095), Könyves Kálmán (1095-1116) és utódaik alatt fokozatosan elkezdődött az eddig üresen álló gyepűsáv benépesítése.
Az első telepesek németek és tótok voltak. Ez utóbbiak, akiket csak a magyar nyelvhasználat nevezett tótnak, valójában Sziléziából bevándorolt „fehér horvát”-ok voltak, utolsó maradványai az avarok által a Balkánra áttelepített horvátságnak. (Ratčki) Fentiek bizonyítására Kálmán király törvényei, 80 cikkelyét idézzük: „Az összes mások földjén dolgozó szabadok és vendég jövővények, mint a tótok, vagy a többi idegenek, a szabadok dénárját fizessék.” Azaz a betelepült tótok, mint újonnan érkezett vendég jövevények, nem kerültek jobbágy sorba, hanem, mint idegenek a kiváltságokkal rendelkező „hospesek” csoportjába soroltak.
Felvidékünkre, a fehér horvátok után -- akiket valószínűleg idővel más kisebb északi szláv betelepülő csoportok is követtek – Róbert Károly király 1370-ben, a Dráva-Száva közti Tótországból, erdőirtó délszláv „tótokat és vendeket” telepített fel a Vág és Nyitra völgyeibe és a bányavárosokba. (Iványi) „A siculus de Vag” –ok, vagyis a Vág völgyi székelyek eltótosodása, valószínűleg már ekkor elkezdődött.
Utána több évszázadon át, nem esik sok szó a felvidéki tótokról. Újabb adatokat csak a XV. Századtól kezdődően hallunk róluk, amikor Mátyás adózás szempontjából összeíratta az adóköteles portákat, amelyek alapján a felvidéki tótok akkori létszámát maximálisan negyedmillióra becsülhetjük. Pl. a 1795 évi adóösszeírás alkalmával, Trencsén, Turócz, Árva, Liptó és Zólyom vármegyékben, kb. 13.000 km.˛ nagyságú területen 9 szeresére nőt a közben tiszta tóttá lett 5 megye adózóinak a száma. (Dr. Karácsonyi)
A mai tót-szlovákjaink későbbi tekintélyes tömegei, így bizonyíthatóan nem a honfoglalás utáni századok, csekély számú szláv jövevényeinek leszármazottai, hanem ez annak a nagyfokú és valóságos népvándorlás jellegű áttelepülésnek volt a következménye, amelyet a török hódítok indítottak el akkor, amikor déli hazájukból kiszorították a horvátokat, a szlovéneket és az adriai tengerparti vlachokat.
A török háborúk megindítása után, rövidesen a Dráva-Száva közének lakossága, szinte teljes egészében kicserélődött. A támadás először Magyarország legdélibb megyéit, köztük az ősi Szerém, Pozsega és Verőcze megyék színmagyar lakosságát érte, akiket a török vagy kiirtott, vagy pedig elhurcolt rabszolgának. Az elnéptelenedett szerémségi megyékbe később a balkánról felmenekült horvátok és rácok települtek be.
A horvátok akik a Száva-Kulpa és az Adriai Tenger mellett fekvő hegyes őshazájukat egy ideig még sikeresen védeni tudták, amikor a török támadások ereje növekedett, ősi lakhelyeiket fokozatosan feladva feltelepültek a Dráva-Száva közé.
Tótország, Zágráb, Kőrös, Varasd térség lakói, akik főként szlavonok, vagyis a honfoglaláskori pannon-szlávok leszármazottai voltak, a rájuk zúduló horvátság nagy tömegei elől, szintén kénytelenek voltak észak felé kitérni. Mivel az ország középső részének életét a török előre-törés és az állandó portyázások igen nagy mértékben veszélyeztették, azért a menekülők az egyedüli lehetséges úton, az ország nyugati határszéle mentén húzódtak fel, a kevésbé sűrűn lakott és a Duna védő vonala mögött fekvő, több biztonságot nyújtó Felvidékre. Az egyre sűrűbb rajokban érkező szlovének, minden bizonnyal akkor ajándékozták meg felvidéki tót testvéreiket, saját nevükkel erősen összecsengő „szlovák” névvel, melynek akkori jelentése még teljesen azonos volt a mai „szláv” szó általános, gyűjtő fogalmat jelentő szó értelmével.
A horvátokat és szlovéneket, idővel követték a Balkán Félsziget még délebbi területeiről származó, kevert fajú, nomád kecske és birka legeltető, vad hegyi népek, akiket foglalkozásuk után a környező népek „vlach”-nak, azaz „pásztor”-nak neveztek, amelyek magyar nyelvű változata és elnevezése közismert „oláh” név.
Tehát ahogyan a szlávot jelentő „szlovák” elnevezés az akkori időkben még nem magának a tót nép elődeinek volt a népi neve, ugyanúgy az „oláh” név sem vonatkozott abban a korban, kizárólag csak a mai erdélyi románokra.
Ezek a nyugat-balkáni vlach-oláhok, valóságos Isten csapásai voltak a már letelepült és állandó földműveléssel foglalkozó népeknek. Nem csak azért mert vad erkölcseikkel összeegyeztethető volt a rablás, fosztogatás és gyilkolás is, hanem mert kóborló kecske és birka nyájaikkal teljesen tönkretették az erdőket és a megművelt területeket.
Kétségtelen az is, hogy a nyugati-balkáni szláv-vlach-olahok, fajilag nem sokban különböztek a velük egy időben lakatlan kárpáti erdőségeit megszálló keleti-vlach-oláhok-tól, akiknek akkor még a nyelve is majdnem teljesen szláv volt, mivel az csak később, éppen a magyar erdélyi fejedelmek befolyására, illetve kultúr, tevékenységének következményeképpen kezdett elromanizálódni.
Az Adriai Tenger mellékéről származó nyugati-vlach-olah nomád szlávoknak a XVII. és a XVIII. században Magyarországba betelepült igen nagy tömegéről, majd fokozatosan a Felvidékre való felhúzódásukról, a Hóman-Szegfű Magyar Történet III. kötete (469-479.old.) közöl meglepő adatokat és nagyszámú új település helyeikről pedig pontos térképet mellékelt.
Az osztrák császárok ezeket a balkáni vad hegyi vlachokat, akik közül tízezres tömegek vándoroltak föl a Felvidékre, igyekeztek Dráva-Száva között végleg letelepíteni és a szolgálatukba fogadva őket, határőrségekbe szervezni. II. Ferdinánd császár 1630-ből és I. Lipót 1667-ből származó „Vlach statutum” –ai lettek az alapja a határőrvidéknek és egyben ezeknek „vlach” neve is bizonyítéka annak, hogy a későbbiekben rác-nak is nevezett délszláv vlachok a legutóbbi időkig hivatalosan is „vlach”-nak, vagyis „oláh”-nak neveztettek.
A felvidéki tótoknak, a török háborúk ideje alatt rohamosan növekvő lélekszámát, nemsokára a cseh husziták is növelték. Ugyanis 1620-ban, amikor a fehérhegyi csatában a Habsburgok katolikus birodalmi hadai döntően megverték a protestáns cseh huszitákat, igen sokan közülük a magyar Felvidék protestánsainál kerestek menedéket. Egyik csoportjuk részére Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 32 falut adományozott a saját birtokaiból, egy másik nagy csoportjukat pedig Beszterce városába telepítette le, ahol a cseh husziták rövidesen ugyanúgy elszlávosodtak, mint ahogy a fokozatosan feltelepült délszláv szlovének, horvátok és vlachok és a kisebb számú lengyel és kisorosz néptöredékek is sorral felcserélték ősi nyelvüket a tóttal.
Így született meg és állott elő, a XVIII. század végére egy új nép, a közel 2 milliós szlovákság, amely a töröktől nem háborgatott magyar Felvidéken háborítatlanul fejlődve és szaporodva, a török hódítás megszűnése után, hatalmas népi feleslegekkel rendelkezvén, képes volt sűrű telepes rajokat kibocsátani magából, a lakatlanná vált Magyar Alföld, a Bácska, a Temes-köz és a Szerémség benépesítésére. De a Nyírség, Békés megye, Temes-köz (Bánság) és a Pest környéki tót falvak százai is ekkor települtek és ugyancsak XVIII. században szlovákosodott el az addig szín magyar Bars, Hont, Zemplén, Nógrád, Nyitra és Pozsony vármegyék lakossága is.
Különben a tótok, az általuk mamár ősinek tartott „szlovák” népi nevüket, csak egészen a közel múltban, XIX. században vették fel és azóta vált általánossá, amióta azt Bernolák Antal r. kath. lelkész és író (1762-1813) használta először, magára a tót nép elnevezésére vonatkozólag. Bernolák egyébként nem csak „a szlovák nép új nevének”, de a jelenleg használatos „szlovák irodalmi nyelvnek és helyesírásnak” is az atyja és a megteremtője volt azáltal, hogy munkáiban a „közép szlovák” nyelvjárást irodalmi nyelvként használta, a cseh nyelvi befolyás ellensúlyozására és kiküszöbölésére. A tótok egy hatodát kitevő lutheránusok, akik azonban a tótság legkulturáltabb rétegéhez tartoztak, már a huszita időktől kezdődően, a cseh prédikátorok befolyására, a cseh nyelvű bibliát és az egyházi életben pedig általánosan a cseh nyelvet használtak. Így az irodalmi nyelvvel még egyáltalán nem rendelkező szlovákságot, a teljes elcsehesedés veszélye fenyegette, amellyel idővel természetesen együtt járt volna, a katolikus vallás háttérbe szorulása is, a magyar katolikus papság ezt a „veszélyt” idejében felismerve, már az ellen reformáció idejétől kezdve céltudatosan törekedett a cseh nyelvvel ellentétben, a helyi nyelv erősítésére, hogy ez által a tótokat a r. kat. egyház keretében továbbra is megtarthassa. Így tehát a tót-szlovákok különálló népiségének tulajdonképpeni megalapítói és legfőbb istápolói, kezdettől fogva a magyar klérus tagjai voltak. Pázmány Péter érsek, a tótok külön nemzetiséggé való válásának az egyik legfőbb irányítójává és legfőbb patrónusává lett az által, hogy elrendelte a nagyszombat-i egyetem tót nemzetiségű papok kiképzését is, „hogy legyenek a tót népnek a saját véréből való vezetői”.
XVIII. század előtti időkben, a tótok és a tótságból származott vezetőik, a nemzetiségük megjelölésére, leggyakrabban „Hungarus” magyar elnevezést használta. Így pl. a tót Krman Dániel vágvölgyi szuperintendens és papköltő, aki több ízben volt II. Rákóczi Ferenc diplomáciai megbízottja, a neve mellé a nemzetisége megjelölésére minden esetben „Hungarus” jelzőt használta.
A tótok, az általánosan használt „Hungaricae Nationum” elnevezésen kívül, a „SZLAVONICAE NATIONUM” nevet is használták, amely szintén egy másik világos bizonyítéka, a tótok szlavoniai-délszláv eredetének. Pl. a Zsolnai Zsinat 1708-ban, a tót ajkú hívek nemzetiségének megnevezésére, ezt a „Szlavonicae Nationum” megjelölést használta.
Egyébként maga a „szlovák” név írásban, mint egy felvidéki családneve, tehát nem mint a tótok népi neve, először az egyik XVI. századbeli oklevelünkben fordul elő.
Mindent összegezve, a felsorolt történelmi tények alapján láthatjuk, hogy a tótok kétségtelenül csak XVII. és XVIII. század folyamán alakultak ki és lettek külön néppé, akik még a jelenleg használt „szlovák” népi nevüket is csak a múlt század folyamán vették fel.
Tehát a mai szlovákok történelmi régmúltba gyökerező jogokra való hivatkozással, ugyanúgy nem tarthatnak igényt, a történelmi Magyarország sarkalatos részét képező Felvidékre, amelyet ma népi többségi alapon, egy számukra kedvező történelmi fordulat ügyes kihasználásával vettek birtokukba, mint ahogy a többi nemzetiségeink, burgenlandi osztrákok, a délvidéki szerbek és az erdélyi oláhok sem formálhatnak ugyanilyen alapon örökre jogot, a történelem valódi tényeivel ellentétben, sőt azok meghamisításával, a másfél ezer évesnél és idősebb történelmi Magyarország testéből erőszakosan kiszakított és jelenleg most általuk birtokolt területeire.
Forrásművek:
Anonymus: Gesta Hungarorum
Bartha Antal: A IX. és a X. század magyar társadalma. 1968
Biborban született Konstantin császár: A birodalom kormányzása (Moravek Gyula. 1950)
Dienes: Magyar régészet története. 1968
Erdélyi László dr.: Árpádkor.1922
Erdélyi László: Magyar történelem .I. kötet. 33. old. 1938
Gunda Béla: Néprajzi gyűjtő úton. 1956
Györffy György dr.: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról.
Györffy György dr.: Magyarország történeti demográfiája. 1963
Györffy György dr.: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. 1959
Györffy György dr.: Krónikáink és a magyar őstörténet. 1948
Győri János: Gesta (Magyarázat. 1946)
Hadak Útján Magyarország Életjoga (tanulmány 1966)
Hodinka Antal: Orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. 1916
Homan Bálint: Szent Lászlókori Gesta Hungarorum. 1925
Homan-Szekfű: Magyar történelem, I. és III. kötet.
Iványi Béla: Prohungarica Superiore
Karácsonyi János dr.: Történelmi jogunk. 1921
Kézai Simon: Gesta Kronikája
Kniezsa István dr.: Magyarország népei XI. században. 1938
Kőrösy József dr.: A Felvidék eltótosódása. 1898
Krieg Miklós: Burgenland a német történeti irodalomban. 1944
László Gyula dr.: A honfoglaló magyar nép élete. 1944
László Gyula dr.: Hunor és Magyar nyomában. 1968
Magyar Tájékoztató Zsebkönyv. 1941
Moravek Endre, dr.: Magyarország nemzetiségei. 1934
Nagy Sándor dr.: A magyar nép kialakulásának története. 1968
Németh Gyula dr.: A honfoglaló magyarság kialakulása. 1930
Padányi Viktor dr.: Dentumagyaria. 1963
Radčki: Documenta Historiae Croatica.417 old.
Rudnay Egyed: Attila Trilógia. 1964
Szabó István dr.: A magyarság életrajza, 1541