Tomory Zsuzsa

GONDOLATOK

Hazánk, népünk történelme és nyelve feltárására irányuló igyekezete tiszteletre méltó, de meglátásom szerint a jelenlegi rendezéssel, célkitűzésekkel eredményt elérni nem lehet, több okból.

A legfontosabb ilyen ok, hogy népi, nemzeti kialakulásunkat egy mereven körülhatárolt történelmi időszakba akarja szorítani, mely tett fejlődés ellenes, gyökereinktől vágna el bennünket, s ettől jó, éltető eredményt várni nem lehet. Így lehet ugyan egymástól független, a szerves fejlődés teljes elkerülésével parányokat összegyűjteni, de ezek a parányok legfeljebb vita tárgyát képezhetik minden felvilágosodást elkerülve. Eszembe jut egy régi magyar mese, a Csodakút. A mese hősének feladata volt, hogy merje ki a kút vizében ragyogó csillagokat. A hősünk merte-meregette is a csillagokat egész éjjel, de igyekezetének eredménye nem volt, a csillagok csak sokasodtak. Rövid pihenő után újra akarta kezdeni a munkát, de addigra feljött a nap, fénye megvilágította a kút tiszta vízét, s ennek hatására a csillagok fénye látszólag eltűnt: beolvadt a napsugárzó fényébe.

Jelenleg a vitatkozásban résztvevők is meregetik a vélt csillagokat: ki sumir földről, ki Egyiptomból, ki a maják vidékén – ki itt, ki ott véli megtalálni a maga csillagát. Közben nem veszik észre a mi központi csillagunk, szép napunk fényét, teremtő erejét, mely érleli, növeli nemcsak az életünkhöz szükséges javakat, de saját életünket is, itt és ma és a múltban is életterünkben: a Kárpát-medencében. Arra meg valóban ritkán gondol valaki, hogy Napunkat Magor néven tiszteltük valaha (amikor később jövők még nem „javították” mahgar, madjar, madzsar és ki tudja milyen nevekre...). Csillagkereséseink alkalmával kénytelenek vagyunk hivatkozni magyar nyelvünkre még akkor is, ha valamilyen elmélet kedvéért szeretnénk mellőzni, noha mai nyelvismeretünk magyar nyelvünknek éppen csak a felszínét horzsolgatja, de azt is csak addig, amíg idegennel fel nem cseréljük végül ezt a keveset is.

Fogalmunk sincsen kárpát-medencei hazánk szépséges tájairól, földbe, kőbe, fába rótt és írt történelméről, s nem is igényeljük, mert szomorú gyermekkorunkban már nem fektettek idegen uralomnak engedelmeskedő tanáraink erre súlyt. A Habsburg politika nemcsak azt érte el, hogy a világ szemében hazánk területe máig is „tabula rasa”, fehér folt, de azt is, hogy velünk, őshonos magyarokkal is elfelejttették önmagunk létét, s így mindig idegenben keressük boldogulásunkat. Reményik Sándor „Eredj, ha tudsz...” című költeménye nemcsak személy szerinti hazaváltás lehetőségét vázolja, de nemzettudati szempontból is fontos figyelmeztetés.

Felnőtt korban, e hiányra eszmélve bizonyos mértékben pótolhatnánk az elvesztett értékeket, de inkább megyünk „olaszba” és „spanyolba” és ki tudja mibe (érzik ezek legalább, hogy e szavak mit jelentenek, hová küldik önmagukat?) a helyett, hogy tudatosan megismerkednénk hazánk kincseivel. Nem is kell messze mennünk. Történelmünk súlyosabb tömegét egy-egy vidék helybeli lakóssága őrzi, tájmúzeumok tartják nyilván, népi építészetünk, hímzéseink dajkálják régmúlt történetünket, de ezekkel előbb meg kell ismerkednünk, hogy titkait megtudjuk. Aki nem tudja már a vidéket járni, könyvtárakban tudatosan keresheti a 18-19. század történelem könyveit, néprajzi cikkeit, melyek még meglehetős tisztaságban hozzák népi, azaz magyar értékeinket, s ezek mind elősegítik hazánk megismerését. Kis emlékeztetőként felhozom, hogy nyelvünkben a népi szó mindig magyart jelent: népi hímzés, népi faragás, népi építés. Még a mai szóhasználatban is a nép magyar.

Most nem őstörténelemről beszélek, amikor megemlítem, hogy szülőfalum, Dombóvár gólya őrizte várromáról szorgalmas tudakozódás után sem tudtunk meg semmit iskolás korunkban tanárainktól. Itt Amerikában, a Google segítségével tudtam meg, hogy a Dombó család egykori várában tartózkodott 1537-ben Tinódi Lantos Sebestyén. A várban szerezte „Jáson és Medea" című széphistóriáját, s Werbőczi itt írta Tripartituma egy részét. Ha már az újabb kor történelmével ilyen hanyagul bántak az értünk felelősek, mi minden rejlik a föld alatt, például Békásmegyerben, Istállóskőnél, Vértesszőlősön, Somogy megye hitelesített kőkorszaki településeinél, az útépítések alkalmával felszínre jövő sokezer éves emlékeknél. Számunkra ezek a csillagok, s a fény növekedésével egyre jobban ragyognak, mert ezek nem víz ringatta képek, hanem a jelen magyar valóság múltat is felmutató részei.

Megismerhetjük egyes tájaink meséit, szavait, emlékeit, imáit, játékait, örömeit és bánatát kísérő énekeit, melyek mind magukban hordozzák a múltat is.

Önmagunkra találásunk egyetlen, célra vezető útja önmagunk megismerése. Ez lehet életünk biztos alapja. Ne érezzük ezt a munkát céltalan időtöltésnek. Az itt szerzett ismeretek soha nem vezetnek tévútra, zsákutcába. Itt mindig az igazság életadó ereje övez bennünket.

Tegyük nemzeti célunkká hazánk megismerését.

A Jó Isten segítse meg igyekezetünket, áldjon meg fényével, jóságával!

*

A Várkonyi Zsolt által megnyitott, történelmünkkel kapcsolatos fenti, meg nem jelent hozzászólásomban arról beszéltem, hogy történelmünket nem lehet szűk keretek közé zárni, hiszen akkor életadó gyökereinktől fosztanánk meg önmagunkat. Tovább lépve igazat adok Várkonyi Zsoltnak: a jelenben kell maradnunk, megismerni önmagunkat ebben a jelenben, hogy tisztán láthassuk múltunkat, s jövőnket építhessük. Elengedhetetlenül szükséges annak felismerése, hogy addig történelmünk és nyelvünk valóságáról tiszta képet nem kaphatunk, amíg nem vagyunk otthon e hazában: Magyarországon. S pillanatnyilag nagyon sokan élünk úgy, hogy nem ismerjük föld- és néprajzát, nyelvünket magyar szemmel és nem idegen szemüveg torzképei után, nem ismerve fel azt a hihetetlen kincset, melyeket Hazánkban és nyelvünkben a Teremtőtől kaptunk.

Elkerülhetetlenül fontos megismerni hazánkat, Magyarországot, hogy ne talált gyermek gyökértelenségével bolyongjunk a nagyvilágban, s korokkal ezelőtti idők rejtekeiben. Itt születtünk, e föld kenyerét esszük, s még – hála Isten kegyelmének – ezt a nyelvet is beszéljük. Hogy miért szükséges ezen önismeret? Mert nélküle nem merjük elhinni a valót. Azt, hogy a világ műveltségalapító ősnépe vagyunk, s a most csodált, ősinek hitt műveltségek mind őstudásunkból táplálkoztak. Amikor egy-egy idegen tudós kárpát-medencei őshonosságunk bizonyítékait tárja elénk, nem merünk hinni nekik, s munkáikat kisöpörjük tudatunkból.

Jelenleg hol állunk?

Néhány mai életünkből vett példa talán segíti válaszadásunkat:

Budapesti ismerősöm háza közelében levő szabadpiacot mutatta meg nekem. Egy székely asszony is volt ott, vásárlók elé tartva gyönyörű edényeit, szőtteseit – talán utolsó megmaradt kincseit. Ismerősöm le „büdös románozta” ezt a megélhetésért küzdő édes testvérünket, mert a mai és elmúlt rendszerekben nem tanulta meg, mi a különbség a székely és a román között.

Valahai iskolarendszerünk legalább olyan kiváló volt, mint amilyen csapnivaló az amerikai, ahol – még az állítólag írni, olvasni tudók nagy része is -- az írástudatlanság határán imbolyog, mivel soha nem teremtették meg itt az ABC-s irás és olvasás előfeltételeit. Ugyanakkor, tíz egynéhány évvel ezelőtt bevezették hazánkban az Amerikában honos olvasási rendszert, mely valóban nem olvasás, hanem a képírás egy fajtája: egy-egy szó alakja után következnek a tanulók az olvasott szó értelmére, s fogalmuk sincsen a magyar, hangok szerinti írás-olvasásról. Ez az új rendszerre való átállás hihetetlen károkat okozott gyermekeink fejlődésében csakúgy, mint a későbbi vers tanulás, ének-, rajz- és tornaórák elhagyása, a tantervek megnyirbálása, felsőfokú oktatás minőségének szándékos rontása, s folytathatnánk a sort.

Nyelvünk a szándékos rontás egyre mélyülő szakadéka felé halad. Iskolás koromban tanáraink még figyelmeztettek bennünket a túl gyakran idegenek kezében levő sajtóromboló hatásáról, hol nem tartották fontosnak a rövid és hosszú magánhangzók figyelembe vételét, mivel ez megkönnyítette, olcsóbbá tette a szedést, s nekik igazán nem fájt, hogy nyelvünk csorbát szenvedett ez által. Megszabadítottak bennünket jövő időnktől, s múlt időinktől is, mikor például a magyar menend-et felcserélték a német hatásra született menni fog kifejezésre, noha a XIX. század írói is még helyesen használták igeidőinket.

A ma még a tiszta magyar nyelvhez ragaszkodók is gyakran a latin habeo-s szerkezettel fejezik ki egyszerű közléseiket, mint például: valakinek „szép háza van” helyett azt mondják, hogy az illető szép házzal bir (természetesen rövid i-vel...).

Vajon ki tudná már büszke tanult embereink között megmondani, mi volt a hiba a következő mondatban. Egy parasztgyermek édesanyjához fordul segítségért: „Édesanyám kérem szépen nyissa ki az ajtót!” Az édesapja rászól: „Ilyen illetlenül máskor ne beszélj anyáddal.” A mellettük álló városi idegen csodálkozva fordul az apához: „Hiszen a gyerek milyen szépen kérte édesanyját. „Parancsolgatott az anyjának” – felelte az apa.

Az idegen szavak szerelmeseiről nem beszélek: a leggorombább nyelvrontás a tudományosság látszatáért. Nyelvünket, életünk fenntartó erejét eladják egy tál lencséért, vagy talán egy Ferrariért. Mindegy. A lényeg: eladják.

Ha nyelvünket nem ismerjük, akkor hogyan tudunk nyelveket hasonlítani? Nem tanították nyelvünkkel egyidőben a természeti ősszó és műveltségi szó közötti különbséget, noha ez adja a szóátvétel legbiztosabb irányát, sok minden más, nyelvünkre jellemző ismereteket.

Hivatásos nyelvészeink – annak dacára, hogy nyelvünk Európa legfejlettebb nyelve – az indogermán nyelvészet által kidolgozott nyelvészeti törvényeket szentesítették, noha nyilvánvaló, hogy ezek semmi képpen nem ölelhetik fel a magyar nyelv gazdagsága követelte figyelmet. Napjainkban nagy port vertek fel a finnugor rokonság körüli kérdések vitái, de senkinek nem jutott eszébe, hogy felszólaljon: ez a vita idejét múlta, már születése idején is az volt, mint ahogy idejét múlta minden nyelvcsalád szűk kalodája: az élő nyelv, mint búvópatak úgyis utat tör magának a természetes, szerves nyelvfejlődés vonalán. Ezek a viták csak alkalmat szolgáltatnak arra, hogy eltereljék figyelmünket létkérdéseink megfogalmazásáról és átértékeléséről. Ha ez elkezdődne, ismét valóra válna rémálmuk: kénytelenek lennének szembesülni a ténnyel, hogy ilyen szerves nyelv, mint a magyar nem lehet kóbor törzsek hagyománya, hanem egy sok tizezer éves, letelepedett életet élő, műveltségalapító nép, melyet „edényből edénybe nem öntöttek...”

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között el tudták hitetni velünk, hogy nyelvünk lombtárból összeszedett keveréknyelv, s nem tudtuk észrevenni, hogy például a szentként elénk állított pogány latin a keveréknyelv iskolapéldája. Ugyanekkor nagy erővel tanították a latin írók, költők műveit, de ugyanakkor Tacitus Germania-ját levették a tanrendről. Ennek okát ki-ki megállapíthatja olvasása után.

Pogányságról lévén szó, irtották ősi írásunkat pogány volta miatt. Arra senki sem gondolt, hogy a latin írás – mely rovásírásunk egy rontott változata – valóban pogány. Őseink pogány nevére sokáig nem keresztelhettük gyermekeinket, ugyanakkor a Vatikán kertjében számtalan pogány istenség szobra található.

Azt is el tudják hitetni velünk ma is, hogy tájegységeink népe idegen földről szakadt valahogyan a Kárpát-medencébe, különösen a jászt szeretik ma indoeurópainak nevezni. Talán azért, mert Hódmezővásárhely perrel akarta hivatalosan megszerezni földjéhez való “elsőszülöttségi” jogát a Pesti Hírlap 1931. június 21. vasárnapi száma szerint, s a hatalmasok féltek, hogy kiderül: őshonosok vagyunk a Kárpát-medencében, s a körülöttünk levő műveltségek alapjait mi raktuk le? Ennek bizonyítékait Friedrich Klára és Szakács Gábor gyűjtötték össze: ezer évekkel ezelőtt magyar tanítók jártak Európa szerte, hogy megismerjék az írásbeliség ott „rébusz”-nak, talánynak tartott mesterségét. Ugyanakkor nevetségesnek találják ma művelt főink ősi rovásírásunk tanításának bevezetését, németóráinkon pedig kénytelenek voltunk a német gótikus írást megtanulni. Mit gondolnak: ki fogja számukra elolvasni az ásatások feltárt anyagainak több ezer éves rovás szövegeit? Az új honfoglalók? Mert sehol a világon olyan bő ásatási termékek nincsenek, mint hazánkban, ahol az egymásra épült, mába vezető ősrétegek egységes műveltség jelenlétét bizonyítják. (Részletes jegyzetei a www.magtudin.org honlapon találhatók.) Szédült örömmel rohanunk a Termékeny Félhold vidékére, vagy Egyiptomba, hogy ötezer éves múlttal találkozzunk, de figyelmünket másodpercre sem borzolja a felismerés, hogy akkor már régen írott műveltség élt Erdélyben, s Somogy megye falvai is hasonló korúak. A világszerte található magyar nyomok hun testvéreink alkotta vándor birodalmak, de nem őshazák.

Ha már olvasásról van szó, ki fogja nyelvünk múltán elolvasni Isten küldötte, táltos lelkű íróink, költőink munkáit, melyekhez hasonló szép és bölcs lélek sugallotta tudás sehol nincsen a világon?

A jászok sorsára jutottak a palócok, az avarokat nem is említve. Árpád Kárpát-medencébe érkezése előtt előszeretettel emlegetik a „beköltöző” avarokat, noha ezek a visszaköltözők már korántsem az ősi avar népet képviselték, amire – ha más nem is – kagánjaik ótestamentumi nevei hívják fel figyelmünket. Az avarok Árpádék bevonulása előtti birodalmáról nem hallunk, de ha hallanánk is, minden más, idegen terület előzné meg kutatásainkat.

Csángó testvéreinkről még a mai napig is olvashatunk tudós elmélkedéseket, hogy elcsángtak, onnan a nevük, de nem olvassák csángó írók, utazók szavait, mikor honszeretetük helyhez kötött életéről beszélnek. Dr. Németh Kálmán Százezer szív sikolt. Hazatért és hazavágyó magyarok verőfényes Golgotája (Második kiadás, Zenélő kút könyvműhely – 1943 – Bácsjózseffalva. Márton Lajos festőművész rajzaival és táblájával. Globus – Papp Géza, Szabadka, Bem u. 12 – telefon: 6-29) című műve részletesen tárgyalja e kérdést. S amikor idegen földön őshazát keresők belebukkannak egy furcsa szóba, rögtön azt mondják, hogy ezt a csángók, vagy legalábbis a székelyek így mondják anélkül, hogy valaha köztük éltek volna, vagy egy tájszótár a kezükben lett volna.

Nem felejtem el, a háború éveiben osztályunkba két menekült csángó kislány érkezett. Magyar órán olvastunk valamit, amiben a váza szó szerepelt. Az egyik kislány felállt, s azt mondta, hogy kérem szépen, ez nem magyar szó. Ennek neve pohár. A tanárnő nem fogadta el e megjegyzést, bár már a másik csángó gyermek is védte igazukat. Az eredmény: megszégyenítés és magyarból elégséges osztályzat. Megemlítem, ha egyszer Moldovában járnak, így köszönik meg a látogatást: Köszönjük, hogy minket megjártak!

Egy másik eset is eszembe jut. Valaki Somogyról írt, szép természeti leírásában megemlékezett arról, hogy érdekes, Somogyban igen sok som terem. Később, a Somogy szó eredetéért a sumirokhoz fordult, s egy ottani szóból megállapította, hogy a somogy szunyogot, szunyogos vidéket jelent. Az biztos, hogy Somogyországban is vannak szunyogok, de névért nem kellett a somogyiaknak olyan messze menniük. Ha az ott levő bő som termést vesszük figyelembe, Somogy jelenthet Som megyét, t.i. a megye régen földet jelentett. Somogy így Somföld jelentésű lenne. Ha viszont Ballagi A magyar nyelv teljes szótárába nézünk, a következőt találjuk: „somogy a ház azon része, mely az eszterha fölött van.” (Itt alkalmat adok lelkes nyelvhasonlítóinknak arra, hogy megnézzék: mi is az az eszterha.) Itt alkalmunk nyílik arra is, hogy működésbe léptessük a természeti ősszó és műveltségi szó közötti különbséget, hogy eldöntsük, melyik az eredetibb név.

 Ilyen tévedésekbe esik az ember, ha nem magyar alapokból indul ki.

Bugár-Mészáros Károly (Körös-Sárréti Útikalauz, Általános információk. Építészeti emlékek a Körös-Sárrét vidékén (http://www.c3.hu/~kvte/ksar/epit.htm) arról számol be, Közép-Európa legjobban őrzött titka a tény, hogy Magyarország a piramisok földje volt. Kr. e. 2800-tól kezdve, 2800 és 2500 között, valamint a rézkorszakban Kr.e.2500-1900-ig tartott ezen hatalmas építkezések kora. Ez a magyarországi építkezés egybe esik az egyiptomi piramisépítések kezdeti korával.

Többszáz piramis nyomával találkozhatunk Magyarországon a Kőrös-Sárrét vidéken. Legtöbbjük sík területen, patakok közelében épült. Magasságukat mérték és megjelölték az 1783-as katonai térképeken. Tömegükről fogalmat alkothatunk arról, hogy egy kisebb piramis anyagának elszállításához 3000 szekérre volt szükség, amikor ezt az anyagot útépítésre akarták használni 1910-ben. Ezen építkezés adott lehetőséget a piramis aljának megvizsgálására. Az itt talált sír 310x 260 cm. méretű volt. A halott egy csíkos takarón nyugodott, s pirosra volt festve. Vajon kit érdekel a magyarországi piramisok kérdése?

Nem tanították nekünk a magyar és a hun elvű társadalom szervezése közötti különbséget. Azt, hogy a magyar, mint a magnak ismert nap: egy helyben marad, magában, ha kell magányosan, de lelke mindig a magasba tör és Istent keresi. Ő képviseli a nap állandóságát.

A hun/kun testvérnépünk a nap sugarainak életadó útjait követi, s segíti megismerni a külvilágot. Útközben építhet birodalmakat is, de az őshazába visszatérést mindig elsődleges feladatuknak tekintették. Erdélyi hagyományaink szerint Csaba királyfi megeskettette híveit, hogy amikor megerősödnek, visszatérnek az óhazába, Erdélybe, ahol leányának palotát épített, s sorsát székely híveire bízta. Kányádi Sándor, nagygalambfalvi születésű költő írta meg e történetet a Bánatos királyleány kútja című elbeszélésében. Ezért beszélünk csak hunokról egy-egy visszatérési hullám idején, hiszen csak a hun elvűek vándorolnak, s azok is térnek vissza. E két ellentétes elkötelezettséget  nyelvünkben is rögzítettük: nevünk mag alakjának kemény fordítottja a székely kiejtésű kam, kan, illetve a kun/hun. Arany János fogalmazása szerint Magor és Hunor olyan, mint az egy mag köré nőtt két cseresznye. Tudósaink pedig arról vitatkoznak, hogy rokonaink-e a hunok?

Figyelmeztetnem kell, hogy ezek a vándorlások mindig építő jellegűek voltak, s környezetük tudásszintjét emelték. Például a harmadik egyiptomi dinasztia alapítóinak nevei között Huni és Csaba található, a hunok jelképrendszerével együtt. E cikkem is a www.magtudin.org honlapon található.

 Renata Rolle német történész például elmondja szittyákról írt művében, hogy nem igaz a tétel, mely szerint a szittyák a görögöktől tanultak várost építeni. Ennek ellenkezője az igaz, a görögök tanultak várost építeni a szittyáktól, s ezt is csak a szittya gabona segítségével tudták megtenni, mely nélkül gyakran éhen haltak volna. Ennek dacára a Kárpátoktól keletre élő magyari törzsekről máig is csak nomadizáló társadalom képe él bennünk.

Itt megemlítem a Tárihi Üngürüsz, e magyar őstörténelem közlését, hogy amikor Hunor népe Pannoniába érkezett velük egy nyelvet beszélő lakosságot talált.  

Ugyancsak beszélhetnénk azon jobb sorsban élő értelmiségieinkről, akik bár hazánkban élnek, hazánk ügyeit valahogy nem érzik magukénak. Amikor a Kossuth téren hazafiak küzdöttek a nemzet jogaiért szemkilövéses túlerő ellen, az események iránt érdeklődő telefonhívásomra ezt a választ kaptam: „Óh, itt nincs semmi, valami huligánok randalíroznak...” Erről a magatartásról Gyóni Géza Levél nyugatra című költeménye fest nálamnál sokkal tehetségesebb, máig érvényes korképet:

Hol vagytok most, kis "intellektüellek",
Kiket bús század baljós vége ellett?
Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
………
Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden ami szeplő?
Magyart és múltat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek
Mit érez mostan horpadt melletek?

……….

Halljátok íme s megtartsátok észbe
Koraszült kornak sok kis csenevésze:
Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,
Földre zuhan már vihartámadáskor.
Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,
Állhat ellene szél forgatagának
És jöhet vihar világkeverő:
Mosolyogva állja szűz m a gy a r erő!

Istennek hála, vannak közöttünk bőven ma is ilyen óriások, s igen bölcs fiatalok akik hazánk gyógyulási folyamatában – hiszem – döntő szerepet játszanak.

Vannak közöttünk táltos lelkű tanítók, kik önmegismerésünk útját egyengetik: hallgassunk reájuk. Mindenek felett: ismerjük meg hazánkat és fogjunk kezet egymással.

 Öregek, kik még emlékeztek a régi szép magyar gyermekdalokra, játékokra, tanítsátok unokáitokat, dédunokáitokat, hogy ne a távolbanéző lila őshüllőinek lélekromboló kalandjaiban gyönyörködjenek, hanem ismerjék meg ősmúltunkat ringató, jövőnket építő nem mese meséinket. Segítsétek ébren tartani regéinket. Segítsétek lerakni a jövő, egészséges nemzettudat alapjait. Követeljétek meg ezt gyermeknevelő intézeteinktől is, az óvodától az egyetemig.

A magyar lélek mindig az igazságot kereste, a jóságot, a szépséget. Induljunk mindig ebből az alapból, s akkor nem csalatkozunk.

Köszöntsük egymást Isten nevével: adjon Isten jó napot! Szabaduljunk fel a szervus szolgaságától és a szia értelmetlenségétől.

Együttes, tudatos elhatározással építsük a szebb magyar jövőt Isten segítségével,

mely egyúttal a világ szebb jövőjének záloga is.

  Tomory Zsuzsa

2010 fergeteg havában.

Utóiratként, szelíd emlékeztetőül:

Nagy Magyar télben

Reményik Sándor

1919. február

Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.

 
Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba......!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne