Fekete Gyula

S.O.S. EURÓPÁ-MAGYAR NÉP

            Negyvenegynéhány év óta írok, beszélek a falnak. Bár visszhangozott eleinte, igaz, ritkán egyetértéssel, annál szaporábban határozott visszautasítással. Nem is csupán nacionalistának bélyegeztek meg, még fasisztának is, amikor lelepleződtem, hogy alattomban azt számolgatom, hányan születnek s hányan halnak meg Magyarországon.

            Előttem tucatnyi egykori kritika. A hamisítás s egyéb büntetendő cselekmény vádjait nem idézem terjedelmük miatt. Hevenyészett leltár csupán a tömörebb minősítésekről: „nacionalista”, „moralista”, „proudhonista”,”agresszív”, „voluntarista”,”epigon”, „nép- és fajtamegváltó”,”demagóg”, „haladásellenes”, „konzervatív”, „túlzó”, „türelmetlen”, „kokárdás”,”provinciális”, „korszerűtlen”, „fajmagyar”,”elveti a sulykot”, „a szólási lehetőséggel visszaél”, „felelőtlen”, „diszkriminál”, „zavarosabbnál zavarosabb koncepciók”, „tendenciózus”, „léhaság” „ambiciózus önkény”, „nyegle cinizmus”, „inszinuációk”, „embertenyészet”,  „főhívatású rabszolgaság”, „nemzetiszínű pántlikákkal felcicomázott dogmatizmus” – az ilyen és hasonló, kiírtásomat célzó, megrovó jelzőket további tucat kritikákból, vitacikkekből nyilván szaporíthatnám, bár alig hiszem, hogy csak ennyit is elhasználtak volna hazai könyv szerzőjére évtizedek óta.

A több fórumon előterjesztett javaslatomat a gyermekgondozási segélyről (gyes) amikor a pártkongresszus elfogadta és programba vette, megszigorodott és tettekre váltott az elutasítás, regényeimet olvasás nélkül vágta le a kritika, elfogadott köteteimet évekig jegelték a kiadók (az Elfogultságaim térképét 11 évig), a tizedrészét sem kaptam, teszem azt Berkesi ívhonoráriumának, céltáblájára tűzött ügyeletes Drakulának a kabaré maffia. Ujságíró gyakornokok rajtam köszörülték a tollukat, különös dühökkel feminista nők és gáláns gavallérjaik.

            Volt tehát visszhang az első 10-15 évben; nekem ugyan sokat ártott, s ezt nem panaszképpen mondom, mert annál többet használt az ügynek az országos csatazaj. Sokan felfigyeltek a veszedelemre, hitték vagy nem hitték, de ismerkedtek-foglalkoztak vele.Túlságosan engem igazolt azóta az idő, mondhatok, írhatok most már akármit, a világűr fagyos csendje, némasága ölel körül és fojtogat, hovatovább nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor még annyian ki akartak a közéletből, a szellem világából irtani.

            Ami a kiirtásomat illeti, továbbra is napirenden maradt, de ezt most már előbb-utóbb a természet végzi el, nyolcvanötödik éves vagyok. Tartozom még annyival a lelkiismeretemnek, hogy a majd fél évszázados viaskodások nyersebb, őszintébb zárszavával ne maradjak örökre adós.

            Voltaképp ilyen zárszónak készült 2005-ben  S.O.S. Európa! című írásom. A terv szerint egy neves németországi alapítvány közölte volna először, vitaindítónak. De valami okból elmaradt a közlés, tehát a vita is elmaradt: tágabb hazánk, Európa végpusztulása elkerülhető-e még.. Végtére az Örökségünk könyvsorozatban megjelent kötetem, a Kóstoló közli az S.O.S.Európát, természetesen visszhangtalanul.

            Megszokhattam már a vállrándító érdektelenséget, de most nem hagy nyugton a lelkiismeretem: bűntárs lennék a belenyugvó hallgatással. Igenis, meg kell tennünk mindent, ami még megtehető ezeréves kultúrák, százmilliók önpusztításának, ha már nem is az elkerülésére, legalább a korlátozására.

            Igaz, több tucatnyi kötetben is nehezen férne, amit erről a témakörről évtizedek óta elmondtam és megírtam, de be kell látnom, könnyen felejthető figyelmeztetésnek sem volt elég. Tartozom tehát a zárszóval, amely nyersebben és keményebben mondja ki mindazt, amit  ez idáig könnyebben elviselhetővé csomagoltam, öltöztettem az írásaimban:  a civilizáció halálos kórjai közül az első számúról, a legnagyobbról.

            Sokáig nem akartam hinni magamnak. Lehetséges ez egyáltalán? Csodálatosan megiramlott a szellemi fejlődés tömegméretekben is, de különösen a tudományok előretörése  gerjeszti  mozgásba, folyamatos változásba a világot. Kutató intézetek ezrei parcellázzák fel a természetet, az emberiséget, a világürt, alig körülhatárolható kutatási területükkel; lehet egyáltalán magyarázata annak, hogy a civilizáció első számú halálos kórjával, a társadalmak első számú közgondjával érdemben, tudományos érvénnyel nem foglalkozik közülük senki?  Vagy ha foglalkozik, csak olyan mellékutcákban, ahová jó negyven év alatt sem jutottam el? Annyira amennyire az egyházak emlegetik a lélek, az erkölcs, a lelkiismeret dimenzióiban, egyik-másik művészi alkotás vázolja fel nyomasztó látomásait az agóniáról, de olvasmányaimban nem találkoztam szakmailag számomra is megnyugtatóan megalapozott,  tudományosan igazolt okokkal, sikert ígérő gyógyjavallatokkal, s csak igen hézagosan az elkerülhetetlen következményekkel is.

            Ehhez az első számú halálos kórhoz képest totális és liberális, tekintély uralmi és demokratikus rendszerek, pártok, hitek, világnézetek véres háborúja valóban „ bolhacirkusz”, ennek az első számú társadalmi közgondnak a semmibe vételével az önpusztítás társtettesévé züllik a maga egészében politika, gazdaság, művészet, tudomány. Gyógyítani a halálos kórt, felszámolni a pusztulás szaporodó gócait – többet adna az emberiségnek, mint akárhány tucat Nobel-díjas alkotás.

            Visszatérek az  S.O.S. Európa! kiinduló tételéhez: „A társadalmak létének és fennmaradásának főtörvénye az élet és a javak ujratermelése a kor színvonalán”.  Alsó határa az életképességnek a szinten tartás, amely a jövedelemelosztás kialakított rendje szerint biztosítja a megélhetés feltételeit, s amelyben a halálozásokat a születések pótolják. Háborúkban, katasztrófák következtében sérülhet ez a főtörvény, s vele együtt csorbul az életképesség is, de kellő távlatban ez gyógyítható.

            Az újratermelés össztársadalmi feladat, de korántsem egyenlő terheinek a megoszlása.. Mindig voltak, akik egészségi vagy egyéb személyes okból akarva sem vehettek benne részt, és mindig voltak – nyilván mindig lesznek is – , akik szándékoltan – „akaratlagosan”  –kerülik a munkát, a szülés-nevelés terheit, költségeit.

            Természetesen az újratermelés főtörvényének a teljesítése alól bárki csak mások – a teljesítők – rovására vonhatja ki magát, s az élősködésnek ez a formája mindig is sértette a közérdeket, igazságtalan előnyök és hátrányok igen bő forrásaként, de bizonyos határig az egyebekben életképes társadalomnak ez a „kálója” nem okozott leküzdhetetlen zavart. Növeli ugyan az élősködés a társadalom terheit, csökkenti életszínvonalát, de szokás ezt elviselni, míg a túlteljesítők pótolják a hiányt.

            Évszázezredeken át a javak újratermelése volt a nagycsaládok, a törzsek, a társadalmak próbatevő gondja. A munkamegosztást s a jövedelemelosztást hatalmi, származási, alá-fölé rendeltségi viszonyok alakították, előnyökkel, hátrányokkal, előjogokkal, alárendeltségekkel átszőve, de ezek általában a főtörvény érvényesülését,. a javak kellő színvonalú újratermelését nem  veszélyeztették. A nyomor, az elnyomás, a kiszolgáltatottság felkeléseket, lázadásokat, forradalmakat robbantott ki, amelyek vagy ritkították az igazságtalant vagy épp szaporították, de a társadalmi, a kulturális, a gazdasági fejlődést nem vetették vissza hosszabb időre. Anyagi ellátottságában, szellemi színvonalában egyre gyarapodott az emberiség, fejlődött igazságérzetében-tudatában is. Civilizálódó része mind nehezebben viselte az alávetettséget, mind kevésbé tisztelte az előjogokat, s kezdte megvetni a munkátlan életet, az élősködést másokon. Marx és Engels fellépése nyomán egy igazságosabb társadalom ígézetével százmilliókhoz ért el  a mozgalomra rátelepedett hatalmi manipuláció.

            A javak újratermelése és elosztása végig az emberi történelemben kimeríthetetlen forrása  volt  igazságtalanságoknak, tehát  háborgásoknak  is,  de életképes  társadalmak  létét, fennmaradását a munkakerülő élősködés nem veszélyeztette. Noha mindmáig sokan kivonják magukat a javak újratermeléséből, a társadalom a túlteljesítések révén nemcsak pótolja a hiányt, de gyarapítja az örökölt javakat, bővíti az újratermelést. Sok ezer év óta a jövedelemelosztás igazságtalanságaival, a munkakerülő élősködéssel együtt él, fejlődik, gyarapodik az emberi társadalom.

            Az élet újratermeléséről évszázezredekig az ösztönök gondoskodtak leginkább, szorongató közgonddá a népesedés helyzete csak a modernnek nevezett társadalmakban változott. Teljes ellentmondásban a kultúrájában, hitében, hagyományaiban, társadalmi berendezkedésében különböző embervilág területein a jelent kizsákmányoló népességrobbanás egyfelől, a fogyás, az elvénülés – voltaképp a jövő kizsákmányolása – másfelől a civilizáltnak nevezett országokban. Józan ésszel felfogni sem lehet, hogyan, milyen nemtörődöm közönnyel készülődnek a kollektív öngyilkosságra az európai civilizáció népei, a halál kultúrája hogy gázolja le az élet kultúráját a politikában, a tudományokban, a művészetekben, a gazdasági-társadalmi berendezkedésben. Ezen a terepen a pusztulás hatékony ellenállásba már sehol sem ütközik. Hiszen a társadalom valószínű többsége már megadta magát a sorsnak, jön, jön, közeledik a felsötétlő végzet, mint egy görög tragédiában a fátum..

            A Véreim, magyar kannibálok!című kötetemben mintegy 700 idézetet közlök, jórészt a nemzetközi szakirodalomból, de nyomát sem találtam annak a vitathatatlan igazságnak, hogy a gazdaságból, a jövedelemelosztásból évezredek során kiirthatatlan élősködésnél ezerszer veszedelmesebb a „modernnek” nevezett korunkban elhatalmasodó élősködési forma: az „akaratlagos” családtalanság, gyermektelenség.

            A „kizsákmányolás” elméletei, még ha részben valóságos, jogtalan vagy erkölcstelen előnyöket, hátrányokat leltároznak is kórisméjükben, az legfeljebb is nyomorra, kiszolgáltatottságra, a jövedelemelosztás aránytalanságaira, igazságtalanságaira utal, s azok általában kibírhatók, elviselhetők,ám ha  az élet újratermeléséből vonják ki tömegek magukat, az a társadalmak végleges pusztulását eredményezi.

            Eme öngyilkos élősködés liberális élharcosai  a sok költséget, még több fáradságot követelő saját utód helyett az  ingyen és már kész „munkaerő” minőségében bármilyen mennyiségben várakozás nélkül kapható import utódokat ajánlják. Sőt követelik, rasszizmussal, idegengyűlölettel bélyegezve meg azokat, akik saját utódhoz ragaszkodnának inkább.

            A korszerkezet súlyozása a vénülő Európában vészesen eltolódott az idősebb korosztályok felé, egy számítás szerint mintegy 160 milliónyi – természetesen fiatal – betelepülőre lenne szükség ahhoz, hogy a korszerkezet helyre igazodjék. Ez idáig 80 millió a betelepülő, s a liberálisok multikultúrális víziójából, a kultúrák ölelkezéséből egyelőre csak annyi vált be, hogy az ölelkezők fojtogatják egymást, s Európa máris egyetlen lappangó hadszintér:” kibiztosított etnikai aknamező” .

            Nem lehet vitakérdés, hogy csak mások rovására, másokon élősködve lehet megtagadni a részvételt a létfenntartó munkákban, „a javak újratermelésében”, mint ahogy mások rovására, másokon élősködve hatalmasodott el az ennél százszor kártékonyabb, gyilkos élősködési forma: az „akaratlagos” gyermektelenség, az élet továbbadásának, „újratermelésének” a megtagadása. Miközben az illető szingli nem költözik fel az erdőben egy fára,sőt ígényli és jogot formál arra,, hogy a korabeli átlagnál is nagyobb jólétben, nagyobb kényelemben és kedve szerint élvezkedve vehesse ígénybe a civilizált társadalom javait,/ előnyeit, vívmányait. Honnan is tudná, az iskolai tananyagban biztosan nem találkozott azzal, hogy társadalomban, közösségekben élni épp annyi adomány jogokból, amennyi kötelességekből a terhelés.

Nem terhel viszont kötelesség, igaz jogok, javak, kényelmességek sem teremnek az erdőben, a fán. Ha a társadalom létfeltétele az élet és a javak újratermelése, minden tagjának elemi kötelessége a részvétel az újratermelésben, amennyiben a lehetősége megvan rá. Csak a társadalom élősdijei tagadhatják meg ezt a részvételt.

               Az élet átörökítésének megtagadása minden eddiginél pusztítóbb, gyilkos élősködési forma, amely csak az utóbbi évtizedekben hatalmasodott el a civilizáltnak nevezett országokban s máris emészt az elvénülés  gyógyíthatatlannak tetsző kórjaival gazdag, hatalmas országokat, kultúrnépeket , melyeken egyre-másra kiütköznek az agónia kétségtelen  tünetei, s a tudomány, a politika, a szociológia legfőbb képviselete évtizedek során addig sem jutott el, hogy kísérletet tegyen a diagnózisra, vagy legalább a nyilvánvaló okok megnevezésére. Sőt, mintha a politika, a tudományok, a művészetek, a gazdaság ösztönzői arra összpontosítanának, hogyan lehetne a gyilkos élősködést még elmélyíteni, még szélesebb körökben terjeszteni, s belepusztulni minél előbb.

                  Csak jellemzésül néhány példát erre:

                  – A köznevelésben, a közoktatásban, a tananyagokban ennek az első számú, legfontosabb társadalmi-állampolgári felelősségnek – tehát a részvételnek a társadalmi újratermelésben –  a legalsó szinttől a legfelsőkig, az óvodától az egyetemekig Magyarországon a javakat illetően csak halvány nyomai lelhetők, az élet továbbadását illetően nyoma sincs.

            – A jövedelemelosztás két-háromszoros  életszínvonallal jutalmazza azokat, akik óvakodnak a családalapítástól, a gyerektől, s ez a különbség a „szabadon elkölthető jövedelmekben” tízszeres, akár százszoros is lehet.

.           – Magyarországon jelentős parlamenti többség (Európában korántsem egyedül) azt az öngyilkos nézetet vallja, hogy teljességgel magánügy, akar-e valaki gyereket vagy nem akar, ebbe az államnak, a politikának – s egyáltalán senkinek – nincs beleszólása. Az élet átörökítésének megtagadása, – tehát az életformává választott élősködés a társadalmon –  a parlament által biztosított állampolgári jog (amely természetesen csak addig gyakorolható, míg a társadalom bele nem pusztul).(Más kérdés, beépíthető-e a jogrendbe olyan életellenes jogszabály, amely a pusztulást szolgálja.)

            – Magyarországon a jövedelmi adó a gyereket kiemelt szigorral bünteti. A pénzügyi lobbi évtizedek óta mindent elkövet, hogy megakadályozza – sikerrel! – az áttérést a családi jövedelmi adóra, amely nem büntetné a gyereket, minthogy a családbeli eltartottak terhét is beszámítaná.

           –   Az Alkotmánybíróság segédletével beépült jogrendünkbe szinte alapjoggá avatva a                  sterilizáció (meddővé tétel), amely nem csupán jogot ad élethosszig az élősködésre, de rá is kényszerít.

            – Annak az értékrendnek a csúcsán, amelyet évtizedek során a művészetek, a tudományok, a sajtó, a politika kialakítottak, a  jólét, a minél magasabb életszínvonal az első. Szorosan kapcsolódik hozzá a kényelem, a minden fajta élvezkedés, újabban a karrier vágya is. A fiatalság zömének ma ezek az értékek a vezércsillagai, szaporítják a szingliket, gátolják a család alapítást,, de a gyermekáldást legkivált, külön-külön is, de összességükben olykor ellenállhatatlanul.

            – A politika rég leszokott arról, hogy a távolabbi jövőt felelősséggel szemmel tartsa, s kellő szívóssággal sikerült erről leszoktatnia a társadalmat is. „Kettőezer ötvenben 58-60 százalékos lesz a nyugdíjasok aránya” – mondja a rádióban valaki, olyasféle hangon, mint egy érdektelen napihírt.  Pedig ez a közlés azt tartalmazza, hogy a nemzeti öngyilkosság már programunknak tekinthető, végre fogjuk hajtani, mert „nacionalista magyarkodás” volna szembe szállni a sorssal.  Igen, mi továbbra is biztosítjuk az élősködés korlátlan szabadságjogát, igenis, fejedelmi prémiumokkal tovább szaporítjuk a szingliket, a macsókat. Igenis, időnként megreformáljuk a nyugdíjrendszert, s a szaporodó létszámra tekintettel újrafogalmazzuk az öregkori ellátás jogígényét, de az továbbra sem a mi dolgunk,hogy szülessenek meg és nevelkedjenek fel azok is, akiknek az ellátás jogígényét majd benyújthatja a nyugdíjasok eljövendő hatvan százalékos tábora.

            Az  S.O.S. Európa!  felvázolja, hogyan szaporodnak az elvénülő társadalomban az életellenes gócok, hogyan szorongatja a közéletben, a politikában a halál kultúrája az élet kultúráját, hogyan válik az elvénülő társadalom is a maga egészében életellenessé.  Különös veszedelem, hogy életellenessé züllik maga a demokrácia is, kisebbségbe szorítja, lebénítja a kibontakozásra törekvő szándékokat, kísérleteket, s az élet átörökítését részben vagy egészében megtagadó és a korosabb, az  átörökítésre már képtelen tömeg olyan érdekviszonyokat alakít ki, amelyekben az elkorcsosult, a jólét ígérgetésével vezérelt demokrácia pártjai már csak a társadalmat végképp behálózó gyilkos élősködés népszerű kiszolgálásával szerezhetnek győzelmes voksokat.

            Százszor kártékonyabb a közösségi élet felélése, mint az a fajta élősködés,, amely ellen Marx és Engels fejtegetései nyomán harcot hirdetve hatalmi törekvések és manipulációk százmilliókat mozgósítva forgatták fel a világot. Csupán anyagiakban is nagyságrendekkel nagyobb a marxi „kizsákmányolási rátánál” az életet gyilkoló élősködés károsítása.

            Azt a mérhetetlen közönyt, amely a népmozgalmi statisztikával is évente sokszor nyilvánosan közhírré tett pusztulásunkat fél évszázad óta vállrándítva veszi tudomásul, ma már nem lehet csak felületességnek, korlátoltságnak tekinteni. Annál kevésbé, mert elmaradhatatlan kísérő jellemzője ennek a közönynek, hogy nemcsak a figyelmeztető vészjelzéseket fullasztja el, de leplezi a bekövetkezett kártételeket is. Bőséggel termik a példákat erre a magyarországi elvénülés szövődményei

      – Évek óta vitáznak a pártok az egészségügy súlyos helyzetéről, a betegbiztosítás csődveszélyéről, de ezekből a vitákból végképp kiszorul a csődveszélynek meglehet a főoka, s az elkerülhetetlen további romlás: elvénülésünk.

      –  Szóvá teszik sokan a halálozás gyors emelkedését. Az okok felméréséből itt is rendre kiszorul az elvénülés, noha a szerepe nyilvánvaló.

       – Egymást visszhangozzák a legmagasabb szintű politikai megnyilatkozások arról, milyen hangsúlyozott célunk és elsőrendű feladatunk a versenyképesség a világpiacon. Nehéz volna eldönteni, hogy ennek a harsogásnak az eredője  a mindenre kiterjedő szakmai tájékozatlanság, vagy a gátlástalan önreklám. Hiszen öngyilkos népesedéspolitikánk már 30, 40, 50 évvel ezelőtt megalapozta elvénülésünket, s ezzel minden lehetséges versenyt feladott. Minthogy az elvénülés úgy megemeli a társadalmi rezsit, hogy belátható ideig kizárja magát a piaci versenyből.

       – Ott rejtőzködik az elvénülés a közgondolkozás, a közvélemény elöregedésében, a nyugdíjrendszer, a betegbiztosítás, a foglalkoztatás, az agyonadóztatott vállalkozások – egyáltalán az országos politika egymásra torlódó csődjeiben, az iszonyú, 15-16 ezer milliárdos eladósodásban, az Unió legnagyobb költségvetési hiányában, a közösségi vagyon felelőtlen elherdálásában, lecsúszásunkban az első helyekről a sereghajtó posztjára, a vénuralommá – gerontokráciává – züllött , „létező” demokráciában, ahol megrögzött hazudozók üres ígérgetéseikkel elbutított milliókat manipulálhatnak önnön létérdekeik megcsúfolására.

        – Arról pedig, hogy első számú, legfontosabb közügyünket, a létezés-megmaradás ügyét milyen mérhetetlen közöny fullasztja az érdektelenségbe, a számtalan kínálkozó példát képviselje csak egyetlenegy: a „Mindentudás” Egyeteme már 150 előadást tartott a közgondolkozás nevelésére-korszerűsítésére, ám erről az első számú, legfontosabb közügyünkről érdemben nem mindent, de semmit nem szándékolt – vagy nem is tudott – mondani.

Egészségesebb társadalmakban van vészkijárat a pusztulásból: a sorsközösség érzetének, a nemzeti szolidaritásnak az ébresztése. Magyarországon ezt a vészkijáratot befalazta Kádár-Aczél rendszere. Kádár ellenforradalma – egyébként helyesen – úgy ítélte meg, hogy 1956 kommunizmust emésztő tüze a nemzeti összetartozás érzésének, a nemzeti önvédelemnek a fellobbanásából támadt, tehát 33 éven át százezer párttitkár, agitpropos és egyéb aktivista orrán-száján dőlt a nacionalizmus elleni harc, a nemzeti érzés legyalázása, az identitás elroncsolása.

Anélkül, hogy részleteznék kínálkozó javallatokat, a kollektív öngyilkosságba sodró, végképp megromlott érdekviszonyok kívánatos helyreigazításáról csak annyit: a gyilkos élősködést tekinthetjük akár magánügynek is addig,, amíg a gyerektelenséggel okozott hiányt a szinten tartásig pótolják a túlteljesítők. A fogyást viszont hamar gyógyítaná, az elvénülést meggátolná a legtermészetesebb gyógymód, az. S O.S.Európa javaslata: aki nem nevel saját utódot, legalább a korszerű nevelés költségeit térítse meg annak, aki helyette is szül és nevel.. „Igazságtalan előnye még így is bőven marad: a szülői gondoskodást, munkát, töredelmet megtakaríthatja.”.

            Ez volna a legtermészetesebb megoldás a gyilkos új élősködési forma, az akaratlagos gyermektelenség korlátozására, visszaszorítására is. (Ha ez az ellentételezés szerepelne az Alkotmánybíróság sterilizációt pártoló döntésében, vitatható volna az a döntés akkor is, de sokkal-sokkal kevesebben élnének a gyilkos élősködés törvényben biztosított jogával.)

            Természetesen a további pusztulásunkat meggátolhatná, ha a tömérdek gyerek-ritkító ösztönzőt -  – itt csupán példának említettem néhányat –  akár át se fordítanánk gyerek szaporító ösztönzőre, csak megszüntetnénk. Ha az élet átörökítésének megtagadását nem premizálnák ennyire, s ezt az elhatalmasodó, gyilkos élősködési formát nem kedvezményeznék esztelenül a népirtásra kialakított érdekviszonyok.

            Egészséges nemzetben a végveszély fellobbantja az önvédelem csudálatos erőit – nem a mi esetünk. Mi lett 33 év alatt 1956 testvéri egységben önfeláldozó, nagyszerű hősi népéből, amelyet körülcsodált a világ?  A Rákosiénál is kártékonyabb volt Kádár-Aczél rezsimje, a történelem szemétdombjára lökte azt a népet, amely ötvenhatban világtörténelmet alkotott. A volt kommunista országok között is a nemzetidegen legutolsó hely illeti.

            Fél évszázad óta pusztulásunk fékezésére érdemben szinte semmi sem történt, bár a „rendszerváltás” előtt mégis több (gyes), mint azóta – a magyar történelem söpredéke ez a mai társadalom.  2004-ben 82 százaléka tagadta meg nehezebb sorsú, idegen önkénynek kiszolgáltatott testvéreit. „Igen, mert féltette az életszínvonalát” – mentegetnék némelyek ezt az aljasságot, holott ezzel a mentegetéssel épp a bizonyságát adják: anyagi kockázatra hívatkozva tagadni meg nehezebb sorsú testvéreinket: maga az aljasság feneke.

            Mi lett 1956 csudálatos népéből, öt ember közül négyet a hatalom és a sajtó monopóliuma mivé nyomorított el?

            S ha már a söpredéknél tartok, hadd ismétlem magam: a forradalom óta 700 ezerrel több koporsót használtunk el, mint pólyát, nyolc millióra tehető a nyilvántartott és a nyilvántartásokban nem szereplő legyilkolt magzatok száma. Két-három békés évtized alatt ez a társadalom több magyart gyilkolt ki a világból, mint ezer év háborúiban együttvéve összes ellenségei: tatár, török, német, orosz.

            Minden hiába?

            Azt az iszonyatos erejű sodrást, amely a pusztulás szélére lökött bennünket, már lehetetlen fékezni, megállítani.?

            Ha így van, akkor számunkra a tisztességnek, a becsületnek csak egyetlen útja maradt: a Lehetetlen ostroma.

            Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti meditáció a népesedés kérdéskörében a jelenleg uralkodó gyakorlatoknak és elméleteknek úgyszólván minden részletében ellentmond. De meggyőződésem, hogy erre is megadja majd az igazolást az Idő.

                                                       ++++++++++++++++++++