ŐSTUDATUNK ÉLŐ EMLÉKEI

Mielőtt ősvallásunk fennmaradt emlékeinek tárgyalásába kezdenénk, tisztáznunk kell őseink, s a ma emberének vallásról és hitről alkotott fogalmait.

A Magyar szófejtő szótár szerint “A hit olyasmiről való meggyőződés, amit nem tudunk igazolni.” Nyelvhasználatunk szerint a hit híd a tapasztalt, s a remélt világ, esemény között. Bartók Béla ezen ég és föld közötti híd szerepét emelte kulcsfontosságúvá az emberiség történelmében. Ősmagyar regéink szerint az eget a földdel összekötő aranyhídon, fényhídon csak bűntelen emberek járhatnak.

A ma uralkodó nagy vallások szerinti hit a magyarban igen találóan megfogalmazott “vakhit”-nek felel meg, mely a világtól, élettől teljesen elvonatkoztatott, ember szülte képzeteket törvényszerűsít, rendszerez, vitat, elvet, vagy megtart, s ezek elfogadása, vagy el nem fogadása biztosítja egy bizonyos korban élő ember boldogulási lehetőségét. Más szóval élve: ezen a “vakhiten” nyugszik egy bizonyos szűkebb kör hatalmi rendszere. Ez a hatalmi rendszer látszólag állhat magasabb eszmeiség szolgálatában, de alapja ekkor is a hatalomvágy, mely testi-lelki szolgaságba taszítja a hatalmi körében élő emberiséget. E hatalmi rendszer ellentételeképpen, annak béklyójában vergődő jóindulatú kezdeményezések vezethetnek a lelki fejlődés egy magasabb pontjának küszöbéig, de mivel kiindulási alapjuk a korábbi hitrendszer önző, tehát téves alaprendszere, éppen úgy képtelenek lesznek az ember ősi, Isten utáni vágyódását kielégíteni, mint az ezeket szülő hitrendszer.

Ezeket a hatalmi hitrendszereket íróasztal-vallásoknak nevezem. Az íróasztal mellett született, valóságtól elvonatkoztatott gondolatok lehetnek emelkedettek, az emberek egymás közötti viszonyában bizonyos mértékben irányt mutatók, s ezek minden esetben az írójuk ihletett lelkivilágának tükrei. Ezek érinthetik az emberi elindulás ősi látását, de csak addig, amíg hűek maradnak a velük született bölcsességhez, mely minden ember lelkiismeretében nyilvánul meg, még akkor is, ha így ellentétbe kerül a hivatalos egyház nézetével.

Minden ilyen vallás az előző műveltségek hitrendszeréből válogatja össze azokat a tételeket, melyek saját hatalmának megszilárdítását mozdítják elő, s mindig az előző kor hatalmi rendszerének nyelvét tartja meg “szent”, “egyházi” nyelvként. Így vált például a nagyon is pogány római birodalom nyelve, a latin, a római katholikus egyház nyelvévé, s általa új köntösben, de a régi római uralmi rendszer folytatódott Európaszerte. Ezt a keretet töltötték fel az akkori világ ősi, általuk pogánynak minősített hitrendszerének külsőségeivel. Az ilyen utódvallások rendszerint nem törődnek az átvett vallás eszmeiségével, azok továbbélésével, hanem csak annak keretét veszik át saját hatalmi céljaik elérése érdekében. Ezért szertartásaik lélektelen külsőségek maradnak, s ezekből száműzik az Isten adta értelem utólsó pislákolását is. Egyben valamennyi ilyen “csinált” vallás megegyezik: kötött hittételeik vannak, melyekkel vitatkozni nem szabad az “Isten így mondja, így akarja” elmélet szerint. Ezeket a hittételeket olyan szilárdan állítják kitalálóik, mintha képesek lennének megérteni a Mindenség Urát, miközben mindjobban elkülönítik magukat a természettől, s ezzel együtt embertársaiktól, a teremtett világtól, s így Istentől is. Ezen a ponton hatalmas tudathasadás áll be: elkülönítik a teremtett világtól, s az azt vizsgáló, megérteni akaró tudományt és Istent egymástól.

Ősvallásunk ismerte a teremtés titkait, s a világot egynek tudta. Nem volt külön lelki és külön tudományos igazság, csak Igazság, mint ahogyan nem lehet a lelket és a testet ma sem különválasztani súlyos károsodás nélkül. Őseink e tudását népünk a mai napig megőrizte. Ezen ősi tudása, mint nyelve is, sziklaszilárdan él ősezredek óta. Az ebből elszármazott vallások teljes megértése lehetetlen e magyar őstudat ismerete nélkül. Példának okáért, az északeurópai népek hitregéit vizsgálók megállapították, hogy azok érthetetlenek a Kalevala vonatkozó képei nélkül. A Kalevala viszont homályos, nyelvi alap nélküli történeteit csak az ősmagyar hitvilágon és nyelven keresztül lehet megérteni.

Napjainkban elemi erővel tör fel népünkből az őseink hitének megismerése utáni igény. Ezen a ponton válik most el további létünk, vagy bukásunk. Képesek vagyunk-e ősi hagyományainkhoz visszanyúlni, s annak magas eszmeiségét magunkban felélesztve azt élni, megőrizni, vagy pedig újabb íróasztal vallást készítgetünk egy gondolomféle magyar vallás címe alatt, melynek egyedüli célja egy “nemzeti vallás” és “nemzeti Isten” forgalmazása, minden szellemi, erkölcsi, s főleg igazságtartalom nélkül. Ebben az esetben olyanokká válnánk, mint a többi hatalmi vallás alkotói: vakká, gőgössé és elbukásra méltóvá.

A vakhit megkötöttségének ellentéte a vallás ősi gyakorlata. A “Te mit vallasz?” kérdés teljes szabadságot ad a kérdezettnek, aki így minden megkötöttség nélkül adhatja elő a világképéhez tartozó fogalmakat. A kérdező ezeket udvariasan meghallgathatja, tisztelettel észrevételeket tehet a számára homályos fogalmak tisztázására, melyeket azután vagy beleépít élő eszmerendszerébe, vagy elveti: a választás az övé, illetve lelkiismeretéé. Szittya és hún testvéreink életének ez a gondolatszabadság volt a része, s éppen ezért teljes szabadságot élveztek a körükben élő népek, a magukkal hozott hitrendszerekkel együtt. Nem véletlen, hogy a világ első ismert vallásszabadsági törvénye Erdélyben született meg a tordai országgyűlésen a kora XVI. században.

Vallások, valláselméletek, hitrendszerek kutatói napjainkban minden vallás eredetét a hyperboreusokhoz vezetik vissza. Ezek nyoma a nyugaton történelemelőttinek nevezett emberi közösségek ködéből kilépve a Kárpátmedence, s még közelebbről a Duna felső folyásánál lévő nagy sziget felé mutat. Prof. Geoffrey Ashe tárgyalja ezen hagyományokat részletesen, a Brit Szigetek Mythologiája című művében a 129. oldalon.

Ezzel megérkeztünk a magyar hagyományok szerinti őshazánkhoz, a Kárpátmedencéhez. Őshagyományaink a legtisztábban a Csallóközben maradtak fenn, s Erdélyben. A világteremtés hagyományai hazánkban mind csallóköziek, abból az időből, amikor Csallóköz szigete még nem volt megalkotva, Ipolyi Arnold és Magyar Adorján gyűjtései szerint. E kor volt az őseredeti Tündérkor, melynek képviselői fénylények. Hozzájuk kapcsolódik az emberiség soha nem felejtett Aranykora, mely név jelentése, mint majd később látjuk, Fénykor volt. A Kárpátmedence benépesülésével kapcsolatos hagyományok a Csallóközben, majd Erdélyben, s az ország egyéb részeiben is megtalálhatók. Hogy fogalmat alkothassunk a csallóközi hagyományok ősiségéről, megemlítem, hogy a későbbi, alföldi hagyományok tisztán emlékeznek arra az időre, amikor Szeged városa még csupán sziget volt, majd pedig a kárpátmedencei tenger elvonulásának idejére. Ez az idő mai földtani tudásunk szerint 350 millió évvel ezelőtt volt. Itt, ezen az áldott és védett földön alakult ki az emberiség legősibb, legemelkedettebb műveltsége, nyelve. Amíg a szomszédos földeket még az alakuló föld szülési fájdalmainak földrengései szaggatták, tengerek jöttek és apadtak, hegyek emelkedtek és tüntek el, földtáblák csúsztak egymás alá, vagy sűlyedtek a tengerbe, a Kárpátmedence mint egy védett fészek nyugodott a Isten tenyerén. Máig élő, virágzó ősműveltség máshol nem is alakulhatott volna ki, illetve nem is maradhatott volna fenn. Csak ebben a békés, védett, boldog honban volt ideje nőni, gyarapodni, fejlődni, fejlődése eredményét átadni gyermekeinek. Ha szertenézünk hazánkban, nem véletlen például népművészetünk páratlan gazdagsága: minden egyes vidék egy-egy önálló, de mégis összetartozó csodavilág. Ezek kialakulásához hosszú ezredekre volt szükség, mint ahogyan hosszú ezredek alatt alakulhatott csak ki tökéletes nyelvünk csodája, írásunk, s műveltségünk valamennyi ága. Az a tény pedig, hogy ezt az ősi műveltséget üldöztetéseink idején a “legalacsonyabb”-nak mondott társadalmi osztály őrizte meg azt jelenti, hogy ez a műveltség nem egy felső osztály kiváltságos birtoka volt, hanem őseink életének része. Ősi írásunkat, a székely-magyar rovást “írástudatlan” székelyeink őrizték meg számunkra az erdélyi bércek biztonságában. Ez azt is jelenti, hogy őstársadalmunkban írástudatlan ember nem volt. E tények nyomán fel kell ismernünk azt, ha őseink hitvilágával akarunk közelebbről megismerkedni, a most enyhe lenézéssel kiejtett “népi” műveltségi termékek között fogjuk csak azt megtalálhatni. Gyakran hallható ma, hogy “Meg kellene alkotni a magyar vallást.” E jóhiszemű kezdeményezőknek első sorban fel kell eszmélniök arra, hogy a magyar vallást “megcsinálni” nem kell, mert az él, s velünk van a Teremtés hajnala óta. Csak fellelni, újra megtalálni, s élni lehet őseink lelki világában gyökerező őstudatot, mely Isten képét dajkálja. E tudat útja az örökkévalóságból örökkévalóságba vezet. Istenét Teremtőnek, tehát jónak ismeri népünk. Nevei a személyes ismeret legmelegebb hangján emlékeznek meg róla: Jó Isten, Teremtő Isten, Boldog Isten, Szerelmetes Isten néhány leggyakrabban használt neve. Istene és saját maga közötti kapocsnak a szeretetet tudta, s ezt nyelvében a következő gondolati egységen belül fejezte ki: szer – szerez – szeret. E szerint a Teremtés kútforrása a teremtő szeretet. A szeretet az a teremtő szerződés melyen keresztül a Teremtőnek személyes kapcsolata van teremtményeivel. Amennyiben nem figyelünk őseink szavára: még egy, a teremtéstől elvonatkoztatott íróasztal-vallással gyarapítjuk a világ amúgy is túlzsúfolt ilyen kelléktárát, mely nem válik hasznára sem nekünk, sem a világnak.

Dolgozatom elkészülte után felmerült néhány kérdés nyomán még a következőket kell megemlítenem. Városainkban, s az innen kiinduló iskolarendszerben őseink vallási képei ismeretlenekké, idegenekké váltak. A görög-római hitrendszer képeit honosították meg gyermekeink lelkében, minden valóságtartalom, összefüggés nélkül. Így szépen elfogadtuk, hogy Zeus az Olympusz hegy tetején trónol, hogy bika alakjában elég illetlenül udvarolni is jár, hogy Vénusz a tenger habjaiból kelt ki, Európa helytelenül értelmezett történetét, s folytathatnánk a sort. Mindezt a legnagyobb természetességgel elfogadtuk annak ami: meséknek. Gúny tárgyává soha nem tettük őket. Mennyivel többet nyertünk volna akkor, ha tanáraink elmagyarázzák e mesék valahai igazságtartalmát, ami csak magyar nyelvünk és hagyományaink segítségével lehetséges, s ezek tárgyalása egy további könyvet, sőt könyveket igényel.

Éppen ezért, ha a mai, falusi gyökereitől távol szakadt átlagember ősi hagyományainkkal találkozik, azokat meg nem értve, kigúnyolva megértésükre időt nem szentel, noha valamennyi hagyományunknak valóságalapja a természet, s a teremtés valamely részét mondja el gyermekek által is érthető alakban. Eredettörténetünk gyakran a világteremtéssel kapcsolódik a “Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is” világszemlélet szerint. Sok történetünk megszemélyesítői a csillagvilág nagy történéseivel kapcsolatosak, mint például az Öreg Király, kinek egyik szeme mindig sírt, a másik mindig nevetett. A városi ember ezt gyakran a zengő “hülyeség” szóval nyugtázza, nem véve észre, hogy ezen Öreg Király Örök Istenünk, egyik szeme a nap, a másik a hold, s nélkülük még a büszke városi lény sem létezhetne e földön.

Magyar életünk kárpátmedencei elindulásának csillagkapcsolatai időszámításunk pontos útmutatói, s ezzel csillagászainknak és néprajzosainknak kellene behatóan foglalkozniuk. Az úttörő munkát Pap Gábor már elkezdte, csak folytatni kell.

Másik gyakran gúnyolt tény, hogy őseink akkor érkeztek e földre, amikor a Csallóköz még nem volt. Itt csupán kis gondolkodásra van szükség: Csallóközünk a négy Duna-ág közötti feltöltött terület. Mielőtt ez feltöltődött volna, a későbbi négy Duna-ág még csak a Duna deltája volt, mely a kárpátmedencei őstengerbe torkollott, s az ott felgyülemlett hordalékból alakult ki a négy Duna-ág ölelte Csallóközünk. E rege is időrögzítő.

Folytathatnám a sort. E helyett megkérem az olvasót kövesse figyelemmel őseink hagyatékának hangot adó képeket, szavakat, de főleg ezek erkölcsi tanítását olyan szeretettel, mint amilyen szeretettel őseink ezeket reánk hagyományozták.

Kis tanulmányomban csupán népünk ősemlékei szerepelnek, amint azokat regéinken, imáinkon és nyelvünkön keresztül megismertem, minden saját okoskodást mellőzve.

Ősvallásunk középpontja, alapja, meghatározó tényezője az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás. Ez az igény olyan mélyen bennünk gyökerező valóság, mely a mai napig is megkülönbözteti társadalmunkat a körülöttünk levő emberi közösségektől mind egyéni, mind nemzeti szinten. Naponta megfigyelhető tény, hogy amikor mi magyarok valami új gondolattal találkozunk először, gondolkodunk rajta, megbeszéljük minden oldalról, megvizsgáljuk a kérdést, s csak akkor fogadjuk el, amikor a gondolat, hír valóságáról meggyőződünk. Ősvallásunk alapvető gondolatai, melyek a Tündérkor hagyományai, híven megőrződtek gyermekmeséinkben. Ezek szerves része intette a gyermekeket az igazsághoz való ragaszkodásra, az “aki nem hiszi, járjon utánna” mondással. E tulajdonság nyitott szemmel való, fényben, világosságban járásra nevelte népünket. Éppen ezért titokzatosság, babona, sötétség őseink lelkivilágának soha sem lehetett része. Ezek a világképünket átvevők meg nem értésének termékei. Mai napig is, ha egy néprajzos íróasztala mellől valami jelenséget nem ért meg “babona”, vagy “varázslás” szavakkal magyarázza. Ilyen és hasonló magyarázatok a tanulmány írója, használója ismerethiányának legfőbb bizonyítékai. Az állandóan fényben élő világban a sötétségben settenkedőknek sincsen helye, s ezek megszemélyesítői is a későbbi, fényben már szegényebb kor termékei. Ezeket viszont népünk fölényes biztonsággal indi rendre a “sátány lódulj és ne áll meg,” s hasonló kifejezésekkel Erdélyi Zsuzsa Hegyet hágék lőtöt lépék imagyűjteménye bizonysága szerint. Ide sorolja népünk az anyagias gondolkodást is, mely esetben macska-egér harcot folytat az ördöggel, melynek kimenetele mindig a nem anyagias alapgondolkodású, a teremtés törvényeivel élő magyaré.

Őseink az igazságot fénynek tudták. Gyakorta hallani, hogy az ősmagyar vallás napvallás volt. Népünk nagy ismerői viszont megállapították, hogy a magyar soha nem imádott semmit, csak az Istent, ki mindennapi valóságának szerves része volt. Az Igazság fény voltára emlékezik mai napig is az “igazság fényében” kifejezés. Maga az igazság szó Ég szavunkkal rokon, s mindkét szó a teremtés előtti Örök Isten, Öreg Isten, Ős-Úr, Ős-Ten[1] ősmagyar neve. Berzsenyi Dániel ihletett költeménye összegezi ezen magyar ősvallási gondolatot: “Léted világít, mint a fénylő nap…” Később pedig így folytatja: “…de szemünk bele nem tekinthet…” Ómagyar imádságaink viszont még napjainkban is megemlékeznek arról, hogy csak ki kell lépni ajtónk elébe, máris benézhetünk a mennyország ablakán, s magától értetődő természetességgel számolnak be mindarról, amit ott látnak: kívül aranyos, belül kegyelmes kápolnát, mely néha Turul madarunk szárnya alatt lebeg, angyalokat, életfánkat, mely aranyban gyökerezik, gyönggyel harmatozik, Nagy és Kisboldogasszonyunkat, Fényös Jézust, forgó kereszteket, hogy csak néhány képet említsek meg. E látottak magukba foglalták a Nap fejlődéstörténetét, szerkezetének ismeretét is, s ezek beleépültek jelképrendszerükbe is, melyek valósága napjainkban igazolódik be az űrtávcsövek segítségével. Hímzéseiken, házi eszközeiken a világteremtés előtti kuszától[2] a fénymagokkal terhes Nap képéig, az Élet egyetemességéig, hullámmozgásáig minden helyet kapott. Nincsen több olyan nép, melynek sulykolóin a világteremtés titkai volnának kifaragva. Nyelvük szerkezetébe is beleépült az Isten, a fény fogalma, s ezeket részletesen meg lehet találni Magyar Adorján Az ősműveltség című művében. Most csak példaként említek néhány ilyen ősvallási összefüggést:

Ég A teremtés előtti Nagy-Isten neve. Ma is használjuk az Ég áldjon köszöntésünkben.

Mindezek anyagban való kifejezője, az anyagot jelentő m hang segítségével:

meggy a Teremtő jelképes fája. Ötszirmú fehér virága, piros fája és gyümölcse, zöld levele ősi magyar színeinket hordozza magában.

Mén az anyagban megjelenő Élet, a változás Istene. Róla emlékezünk meg az imák után mondott Amen-nel mai napig is az átvevő vallások képviselői, de már nem tudják jelentését.

monno egy, ősmagyar nyelven, innen származott át a görögbe azonos értelemmel

Mén szavunk igazság és fény jelentése nyelvünkből kikopott, de megtalálható az átvevő óegyiptomi nyelvben ezen értelemmel.

fenyő Neve fény szavunkból ered. A fény fája, életfánk éppen úgy, mint az ősmagyar nép Csodaszarvasának agancsai.

Őseink Istent tehát Igaznak, Fénynek ismerték, aki teremtő, tehát Jó Isten, kinek teremtése is jó. Embere ugyancsak fény, aki résztvett a teremtés nagy munkájában. Emlékeztek a teremtés folyamatára is, a Nap földszületés előtti lencse alakjára, mely tényt csak napjainkban igazoltak a világ tudósai a Hubble távcső segítségével. Fénylényekként, tündérekként érkeztek őseink az alakuló földre, amikor a Csallóköz még nem volt. Földre érkezésük idejét is megőrizték Csodaszarvas regénkben, mely szerint a Hattyú csillagkép Tündérek Fordulója és Tündérek Tánca csillagképén át érkeztek földünkre Csodaszarvasunkkal. Későbbi rege romlás következményeként e csillagképek váltak Dúl király leányaivá, kiket a már nagyon emberivé vált Hunor-Magor királyfiak szereztek meg feleségül. Ebbe és hasonló regékbe simul bele számos ősi csillagregénk már-már feledésbe merülő őstartalma.

Ősi csillagképeink magyar nevét legteljesebben pásztortársadalmunk őrizte meg, s talán már túljutottunk az utólsó huszonnegyedik órán, hogy megtudakolhassuk e csillagképek helyét, hogy azután csillagászaink kiszámíthassák ezen földreérkezés pontos idejét. A Tündérkorszak volt a világ Fénykora, amit ma Arany-kornak hívunk, s nincs a világon olyan műveltség, mely e korról meg nem emlékezett volna. A tőlünk örökölt Aranykor kifejezést az átvevő műveltségek szigorúan a földből bányászható arany ércre alkalmazzák, nem tudván e szó ősmagyar értelmét, mely fényt és életet jelent:

Ar+any = erő+anyag=erőny (energia). A világ egyetlen erőnye őseink szerint a fény szárnyán érkező Élet, az egyetemes, nagybetűs Élet. Megőrizték hitregéikben az egykori világ fényének emlékét. Az emberiség emléktárában őseink fényben járó fénylények voltak.

Az igazság útján lelkiismeretük hangja tartotta meg őseinket. Magyar szóhasználatban a lelkiismeret azonos volt a lélekkel, annak hangjával. Gyakran használt kifejezés máig is, hogy “örül bennem a lélek”, vagy “bánt a lélek…” Lelkiismeretünk, illetve lelkünk jelképe a tükör volt, mely a fényt gyűjteni, szétszórni, vagy valóságos képünket tükrözni egyaránt képes. Mivel a tükör működése fényjelenségen alapszik, a Nap jelképe is. Amint csak az egyenletesre csiszolt, hibátlan tükör képes arcunkat a valóságnak megfelelően mutatni, éppen úgy csak a meg nem sérült lélek képes Isten fényét tükrözni. Minden olyan alkalom, amikor lelkiismeretünk hangját elnémítjuk, e tett lelkünk tiszta tükrén karcolást okoz. Ezeket a karcolásokat sok munkával, gonddal el lehet törölni, de oly esetekben, ahol ezek a karcolások állandósulnak, a tükör végső szétesését, törését vonják maguk után. Ennek a tudata vált átvevő műveltségeknél azon babonás hitté, mely szerint egy tükör eltörése szerencsétlenséget von maga után. Őseredeti értelem szerint a lélek megtörésénél, károsodásánál nincsen nagyobb szerencsétlenség, hiszen ennek nyomán az ember megszűnik ember lenni.

Első igazmondó tükörünk minden valószínűség szerint embertársaink szeme volt, mely nemcsak fénybefogadó és fénytükröző test, de lelkünk kifejezője, megjelenítője is. “A szem a lélek tüköre” mondást őseinktől örököltük, s őriztük napjainkig. Legtöbb gyermek felnőtt korában is emlékezik arra a pillanatra, amikor játszótársa szemében önmaga képét fedezte fel, s igen korán annak a felismerésnek a birtokába juthatott, hogy az emberek egymás arcképét hordozzák tisztán, torzítás nélkül.

Másik ősi tükrünk a nyugodt víz színe, melyben környezetünk: a hegyek, a fák, a nap, a felhők tükröződnek. Világképük tükörképes volt: miképpen a mennyben, úgy a földön is gondolat életszemléletük és képzőművészetük alapja. Különösen hímzéseink világában figyelhető meg ennek a tükörképes világnak a képe. Az utánna következő tükrök a lágy, könnyen megmunkálható aranyból készültek, majd a fényesre csiszolt kőzetek világából kerültek ki. Különösen kedvelt volt az obszidián ragyogóan fényes felülete, majd következtek az egyéb fémek, az ezüst és réz tükrök, majd az üvegből készültek. Közös jellegzetességük, hogy bár a szögletes tükrök előállítása könnyebb, népünk jelképes lélektükrei mindig a nap alakját utánozva, kerek tükrök voltak. Ősmagyar sírjaink lakóinak kilétét semmi sem árulja el oly tisztán, mint a kerek tükör jelenléte a korai kőkorszaktól kezdve. Az idegen régészek egy-egy ilyen sírkellék nyomán azt tartják, hogy a sír lakója pap, vagy papnő lehetett, s a tükör “valamiféle kultikus tárgy”. Népünk a legsötétebb vallási üldözés ideje alatt is megtartotta a Lélek Tükörét jelképező tükröket háza falán, vagy külső foglalkozású egyén magával hordta tükröseit, melyeket néprajzosaink “borotválkozó tükör”-nek könyveltek el, nem ismervén népünk Igazmondó Aranytükrének ősvallási jelentését. Itt figyelmeztetem önmagunkat, hogy mind az igaz, mind az arany szó fényt jelent. Különösen a somogyi tükrösök híresek. Külső borítójuk faragásai egy-egy további ősvallási elemet tartalmaznak. Ezek a tükrök, mint említettem, első sorban a lélek jelképei. A napontai számadás, önmagunkkal való szembesülés segíti lelkünk érintetlen szépségét megőrizni, hibáinkat kiküszöbölni. Egyúttal segíti ápoltságunkkal testi szépségünket is megőrizni. A tükörbe néző ember fényben áll. Ezzel Szépisten szép teremtésének fényben élő, szépséges részei voltunk és maradtunk. A karácsonyi tükörbe nézés szertartása még élő hagyomány volt a közelmúltban, s némely helyen talán ma is népünk életében, amikor az egész család apraja és nagyja a családi Tükör elé járult javulni, szépülni, lelki tisztaságát megőrizni az új esztendőben is. Még az egész piciny, karonülő babákat is a tükörbe nézették, hogy ezzel a korai emlékkel erősítsék benne őseink hitét.

A fényben élő, önmagát ismerő ember lelke igen érzékeny. Fejlődéséhez nincsen szüksége kőtáblákra rótt törvényekre, hiszen a szelíd tanításra mindig érzékeny marad. Éppen ezért vált őseinknél a csengő a lélek jelképévé, mely a legkisebb szellő fuvallatára is csengő választ ad.

Zászlóink is lég, lélek és életjelképek, lobogásuk lelkünk szabadságát mintázza. Lapjuk az anyag, tehát a lég, rúdjuk az erőny jelképe, együttesen tehát az életet jelképezik. A zászló végére helyezett aranygombok pedig emlékeztettek a napra, fényre, s mindennek Alkotójára.

Lélekjelképünk a madár is, melynek ég és föld közötti szárnyalása, a magas ég felé zengő dala ugyancsak lelkünk jelképe. Somogyi tányérok kedvelt alakja a madár, nyitott csőréből számtalan virág ered. E kép elmondja, hogy a teremtés maga Isten dala. Táltos tanítóik éppen ezért dallal és imával ápolták Istenközelségünk tudatát.

Népünk temploma a természet volt. Falai rózsabástyák, papjait rózsapásztor néven is ismerték az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte ősi imák[3] szerint, a rózsaleányok vallásszertartási szerepe pedig napjainkig fennmaradt.

Ősmagyar vallásunk emberei a Teremtést egy, végtelenbe nyúló, hatalmas egységként fogták fel, melynek ők maguk nemcsak szerves részei, de tükörképei is. Ismereteik számunkra már felfoghatatlan korokat ölelnek fel, tudásuk mai tudásunknak sokszorosa. De addig, amíg mai töredéktudásunk gőgje Istent száműzni akarja a teremtett világból, addig őseink végtelenbe táruló tudása a világot Isten szerves részének ismerte fel. Ezen felismerésüket, tudásukat nyelvük szerkezetébe is beépítették örökkévaló bizonyságul, hogy addig, amíg Istennek magyarja él e földön, e tudat is fellelhető legyen. Ha valaki kételkedne nyelvünk megőrzésének fontosságában, már ezen egy gondolat is meggyőző és ösztönző erővel kell hasson. Hatalmas tudásukat gyönyörű képek jelképrendszerén belül adták át az utódoknak. Ezek a jelképek a szabad regealkotás idején magyar népeink törzseinél más-más alakot ölthettek, más-más szavakkal fejezhették ki mondanivalójukat, de egyben megegyezek: mindig a természettudományi valót fejezték ki, egyazon nyelven keresztül. Jelképeik mindig a regealkotás földrajzi, természeti környezetük tükörképei. Ezekről a jelképekről mindenki tudta, hogy csak jelképek, s imádat tárgyaivá soha nem tették őket. A ma emberének éretlensége és értetlensége avatja ezeket a jelképeket “totemállatokká”, “varázseszközökké”, érthetetlen titokzatosságú tárggyá. Valamennyi magyari népnek egyöntetűen szent jelképe volt és maradt a Csodaszarvas első elindulásuk színteréről, kárpátmedencei őshazájukból magukkal hozott képe. Mindig és mindenkor számukra ő maradt a Nagyisten hírnöke olyannyira, hogy még a késői kereszténység is megőrizte alakját, mint Jézus-jelképet szépsége miatt, bár e jelkép mondanivalójáról már fogalmuk sem volt. A tisztán magyar jelképrendszerű Csodaszarvas ábrázolás pedig a Vatikán magyar kápolnájának oltárán is hirdeti őseink vallásának üzenetét.

Hagyományaink szerint őseink első elindulása naprendszerünk teremtése előtti időkbe vezet. A Teremtés ősszüleinek a teremtés előtti ős-Erőt és ős-Anyagot ismerték fel, s szűz ölelésük gyümölcseként az arany (ar+any/erő+anyag=fény) szárnyán megjelenő Életet, ki egyenlő arányban hordozza magában szülei lényegét: az erőt és anyagot. Az örök állandóság mozdulatlan némaságába burkolózó Atya létéről csak palástján ragyogó csillagok adnak hírt. Lábainál nyugszik küldötte, a Csodaszarvas. Ős-erő és Ős-anyag szűz találkozása, a gondolat szülte első és egyszülött fiukat, Istenfia Életet, s rajta keresztül indították el a teremtés folyamatát. A Fény szárnyán érkező Élet magában foglalja ős-szülői tulajdonságait, az erőt és anyagot. Ő a világ első és egyetlen erőnye[4]. Az e földön ismert valamennyi erőny az Élet része csupán. Ősanyánk, a fekete világűrben nyugvó Nagyboldogasszonyunk, időtlen idők vajúdásával szüli meg a világmindenség anyagi részét, napokat, naprendszereket, s táplálja, növeli a Tejút csillagait, közöttük szép napunkat is, ki Istenfia Élet számunkra felfogható, látható jelképe.

Tekintettel arra, hogy a Teremtés Ősszülei a teremtés előtti nyugalom ősállapotát tükrözik, nevük valamennyi őstörzsünknél egy mássalhangzós, mivel nem övezi őket az anyag zárt köre. Ezen erő és anyag nem értelem nélküli “vak” erő, illetve anyag, hanem a gondolat előtti eszme megszemélyesítői. Ha nem így volna, az öröklés törvényei szerint mi se lehetnénk lelki és értelmi lények. Az anyagi valóság zárt körébe lépő Istenfia Élet neve már kétmássalhangzós zárt kör. Most csak egy példával mutatom be fentieket:

Erőny (energia) az Élet. Minden más-más néven ismert erőny (fény, hő, mágnesesség, elektromosság, s a ma talán még nem ismert változatok) az egyetemes Életnek részei csupán.

Az anyag zárt körével való kapcsolat szavai a B-P-F-V és R szócsoport szerint:

A B-r-es szócsoport szavai Istennel kapcsolatosak, s a felső ajakhangú b-vel fejezzük ki őket.

A P-r-es szócsoport átmeneti állapotot idéz, s így ajkaink középső részén képezzük e szavakat:

parány az anyag lekisebb részecskéje, átmenet az erőny (energia) állapota felé.

Az F-r-es szócsoport az anyagi világ átmeneti állapotát jelzi, az erőnynek az anyagi világot átalakító munkáját, s alsó ajakunkkal képezzük:

Firona[5] a tűz anyja, s egyúttal forgó földünk megszemélyesítője, kinek kebelében hatalmas tűzek izzanak.

A V-r-es szócsoport a világgal kapcsolatos dolgokat tartalmazza, s így ajkunk alsó részén képezzük e szavakat.

Fenti törvényszerűség az óavar műveltségi kör jelképrendszere. Ó-magyar, ó-kun, ó-hun, ó-besenyő és egyéb népcsoportjaink hangzóhasználata más-más törvényszerűségeken alapult, de éppen úgy jelen volt nyelvében és jelképtárában a látott és láthatatlan világ közötti tükörképes kapcsolat, mint a fentiekben, s éppen ezért egymást tökéletesen megértették, egymás jelképeit tisztelték és szerették éppen úgy, mint sajátjukat. E folyamat hasonlít ahhoz a jelenséghez, amikor tíz ihletett költő mind a saját maga elképzelése szerint mondja el ugyanazon nap ugyanazon naplementéjét: mind más-más szavakat használ, de mind egyaránt szép és igaz.

A Teremtés Urának képét ősi magyar imádságaink – többek között – így örökítették meg: “Ég szülte Annát, Anna szülte Máriát, Mária szülte Világ Megváltóját”, más változatban “Ég szülte fát, fa szülte virágját, virágja szülte szent Annát…” Ráskai Lea szép szavai pedig ezer év távolából milyen csodálatosan tiszta magyarsággal szólaltatja meg ugyanezt: “Világ világa, virágnak virága…” E szóbokor magában hordozza annak tudatát, hogy a világ fény, s a virág is világ, azaz fényből van, maga a fény pedig nem más, mint Istenfia Élet. Az Élet tehát éppen úgy egyetemes, mint Ősszülői. Ezen egyetemesség előfeltétele a végtelenség. Amint a teremtésben megjelenő Isten maga a végtelenség, végtelensége egységének záloga.

Az Isten szó az “ős” és a cselekvést jelentő “tenni” ige ötvözete. A Bécsi Kódexben “Tenő” néven jelenik meg Isten szavunk. (Ipolyi XV fejezet). Teremtő Istenünk az állandóan változó, világmindenséget mozgató Fiú Isten.

Népünk Örök, tehát Öreg Istene a teremtés ős Oka. Minden kezdet tőle indul. Ég és Ok szavaink egymás hangtani rokonai, s mindkét szó anyagi határok nélküli végtelenségbe simul. Isten eme tulajdonsága emberi valónk részévé is vált: a magyar soha nem elégszik meg látszatokkal játszani, azokat kezelni, hanem mindig, mindennek az okát keresi, s azt teszi további elhatározásai alapjává.

Tekintettel arra, hogy Istenét OK néven is ismerte, az Istennel élő ember okos ember. Ennek fordítottja is áll: a valóban okos ember Istenes ember.

Isten teremtő eszköze az Íge. Az ige cselekvést jelentő szó, de egyúttal az ég és fény szavunkkal is rokon. Ez a három hang kifejezi őseink azon tudását, hogy a Világ hang, fény, s ezernyi más hullámmal telített. Az Ég tengere fogalom ennek az ismeretnek ad hangot, kifejezi a világmindenség hullámokkal telített voltát, s ezt a tudatot nyelvük legősibb, alapvető szerkezetébe már beleépítették. Isten Ígéje a teremtés maga, hiszen az ige egyúttal cselekvést jelentő szó is. A világmindenség ezernyi hullámát őseink ismerték, s a teremtést dalnak ismerték fel. (Legújabb magyar magyarázat értelmében a bolygók keringési pályája a hanghullámok mértékegysége szerinti metszőpontokban alakultak ki.) Istenünk tanítása dal alakjában áldotta földünket, s maga a teremtés Isten dala. Dallal tanított a teremtés jelképe Csodaszarvasunk, s dalos tanítónk a Táltos. Dallal dícsérte Istenét az ember, s a lélek jelképe, a madár is. Népművészetünkben Dalos Istenünk teremtése tiszteletére ábrázolják a madarat, szarvast úgy, hogy számtalan virág, zöldág nő a madár csőréből, vagy szarvas szájából. A virágok itt is a teremtő dal nyomán születő világok jelképei. Mivel ősmagyar képzet szerint a dal, a zene a teremtés eszköze, gyógyító hatását is felismerték. Ennek emléke fennmaradt a “Gólya-gólya gilice” kezdetű gyermekdalunkban, ahol a magyar gyerek síppal-dobbal-nádi hegedűvel és dallal gyógyítja a gólya vérző lábát. Az ima is dal volt, noha a dallam már sokszor elkopott a szöveg mellől, mondja Erdélyi Zsuzsanna az ősi magyar imádságok gyűjtője. Dallal nevelték gyermekeiket is széppé, teremtő életet felfogni és élni tudó emberekké.

A dallal teremtés, gyógyítás az egységes műveltségű és nyelvű emberiség ősi emléktárának része, s a világ legtávolabbi pontjain is meglelhetjük ismeretét, noha náluk e gondolat okát már itt-ott feledés homálya takarja. Dallal teremt a Kalevala hőse, s dallal teremtenek, gyógyítanak az amerikai indiánok is, igen tudatosan.

A Teremtés ősszüleinek, Ős-Erő és Ős-Anyagnak szűz ölelése hívta életre a világ egyetlen erőnyét (energiáját), a fény szárnyán érkező Életet. Minden más földön található erőny Neki csak része. Lénye szülei egyetemességét foglalja magában, s népünk a Világ Világosságának, Teremtő Istenének, Szép Istenének, Boldog Istenének hívta. Vele indul el minden élet a világegyetemben. Ő hordozza önmagában Szüleinek egyetemességét, életét. Az ős eszmélés és teremtés folyamata rajta keresztül sokszorozódik minden élőlény életében, rajta keresztül folytatódik az ős teremtés soha nem múló folyamata. Bennünk ring minden ősünk élete, s az Életen keresztül maga a Jóisten él bennünk. A mai tudomány keretén belül örökletes egységünk[6] (génjeink) kutatói ezt az ősi tudást fedezgetik fel napjainkban. E földi vonatkozásban az Élet jelképe a Magúr néven tisztelt Nap, s maga is, ősi örökségként két kézzel szórja az életmagokat a világűrbe. Ezek az életmagocskák a megtestesülésre váró életkék, kik, mint méhecske a kaptárt rajozzák körül szép napunkat, majd Földanyánk méhében a lét partjairól az életbe lépnek át.

Hangsúlyoznom kell, hogy napunk megszemélyesített jelképét, se egyéb jelképeit soha nem “imádta” népünk. Soha nem voltak a nap, vagy egyéb jelképek imádói, hiszen önmagukat a világmindenség szerves részeinek tudták. Ugyanakkor tudták azt, hogy a világmindenség nem “vak” erők játéka. Ezek az erők szülték az embert is értelmi lénnyé, s e tulajdonságunkat is Ősszüleinktől örököltük.

Nyelvünkben a lélek, lélekzés és az élet nemcsak értelmileg, de nyelvileg is összefügg, s természettudományi valóságot fejez ki. Istenünket Élő-nek is hívták őseink azon tudatukat fejezve ki, hogy életünk Élő Istenünktől ered.

Őseink a világmindenség egy távoli pontjáról figyelték meg az ősköd, magyarul kusza ölelő karjaiban elinduló, alakuló napunk születését, majd öntestéből kiváló földünk és a hold létrejöttét. Mindezen eseményeket nyelvük szerkezetébe is beépítették, s a Csodaszarvas regében örökítették meg. Ősregénk szerint Csodaszarvasunk a világ egy távoli pontjából, csillagösvényen indult el, hogy Isten teremtő dalának hordozója legyen.

Csodaszarvasunk agancsai között hordja szép napunkat, szügyén a hold, ahány szőre-szála, annyi csillag rajta. Rá kell eszmélnünk arra, hogy ő a világmindenség megszemélyesítője, Isten hírnöke.

Képzeljük magunk elé ősi elindulásunk szent helyét, a Csallóköz szent szigetét. Az égre tekintve felettünk ragyog a Tejút, közepében a Fehérköz szigete, melynek tükörképe e földi Csallóközünk. Csillagrendszerünk égbecsavarodó nyúlványai pedig szinte folytatói a szigeten élő, hatalmas ősszarvas agancsainak. Önként adódott a Csodaszarvas utólérhetetlen méltóságú és szépségű jelképe. Amikor őseink azt mondották, hogy a Csodaszarvas felemelte koronás fejét, mindenki tudta: beesteledett. Amikor azt mondotta, hogy Isten fekete palástja mellől indult el: tudták, hogy az esti ég csillagvilágáról van szó. Csillagrendszerünk csillagfényképei szarvasagancsot mintáznak, az űrtávcsövek bizonysága szerint is, s mindezekről őseinknek tudomásuk volt.

A Csodaszarvas hatalmas jelképe mellett más vidékek más-más életkörülmények között élő emberei más-más jelképeket is választottak. Ilyen jelképes értelmű a székely balladák Báránkója, a dunántúliak Turkája, a nagy mezőségek emberének Turulja, s folytathatnánk a sort. E jelképek is éppen úgy, mint a Csodaszarvas, valamely természettudományi valót foglalnak a nyelv és jelképek egységébe a lehető legtömörebben. Itt most a Júlia szép leány című székely balladából idézek:

Az ősteremtés hatalmas történetét mindenkori Karácsony esti hagyományaink őrzik. Szent este éjjelén, a nap újjászületésének éjszakáján indul útnak a világmindenség túlsó partjáról Isten hírnöke, Csodaszarvasunk, hogy dalával tanítsa, új életre buzdítsa a világot. Agancsai közötti pici ringó bölcsőcskében nyugodott az újjászülető Nap, aki már csecsemőkorában is olyan erős, hogy a reátörő, életét veszélyeztető két kígyót meg tudta semmisíteni; a kék kígyó a hideg, a fekete kígyó a sötétség jelképe volt. Csodaszarvasunk csillagdíszes agancsa a fény és élet jelképe volt. Őstársadalmunk első gyertyatartója, az életet termelő ekéje is a szarvasok évente elhullatott agancsa volt. Agancs szavunk ég szavunkkal rokon. Asztalukon az agancsok között foglalt helyet minden magyar házban az égi fény, az igazság jelképe: a tükör. Tavasszal pedig aganccsal szántott barázdát az új élet számára. Néprajzosaink máig sem értik meg az agancs, a szarv fényjelkép voltát, s ennek miértjét. Amikor népünk szarvasaganccsal szántotta a földjét: fénnyel szántotta fel. A kárpátmedencei legkorábbi kőkorszakunk házainak már elmaradhatatlan kelléke a szarvasagancs eke. E szó nyelvi kapcsolatai az ég-ék (fény)-ék (hegyes szerszám)- eke-agancs gondolatsorban találhatók. A tűző nap sugara maga is égből jövő ékes ék.

Csoda szavunk a süt, világít szóval rokon. A Csodaszarvas szó tehát Fényes szarvast jelent. Mint a láthatatlan Isten látható hírnöke, anyagi világunk megjelenítője. Amint fény és hang légüres térben nem terjedhet, Isten fényét és teremtő dalát is Csodaszarvasunk, a teremtett világ jelképe közvetíti az őt megérteni tudó társadalom embere felé. Az Ég-tengere magyar kifejezés arról ad hírt, hogy a világmindenség hullámokkal terhes. Valóban tengernyi hullámot dajkál, melyek közül ma csak néhányat ismerünk, s fénynek, hőnek, mágnesességnek, villamosságnak, vonzerőnek nevezzük. Éppen ezért az Ég tengere mindig a világmindenséget jelenti. Az Óperenciás tenger viszont a földünket körülvevő, dús páratartalmú, földünkkel együtt pörgő és a nap körül forgó légrétegünket jelenti. Meséink hősei ezért tudtak gyakran elmenni az óperenciás tengeren túlra, de a parttalan Ég tengerében csak megfürödni, vagy hajózni tudtak. Világi tudományok napjainkban igazolják őseink ezen tudását.

Az ősteremtés hatalmas színjátéka ismétlődik naprendszerünkön, majd földi életünkön át újra és újra. Egy folyamat része a naprendszer, s minden élőlény születése. Éppen ezért az Istenfiúság gondolata ennek a világképnek szerves része, s ősmagyar eredetű. A zsidó vallás e világképet elfogadhatatlannak tartja. Ezért az istenfiúsági gondolatért ítélték el Jézust, hiszen semmi más nem képes megrendíteni a választott nép gondolatának önző hatalmát úgy, mint éppen ez az istenfiúság.

A csodaszarvasjelkép még a jégkorszak nehéz évei alatt is velünk maradt: a Kárpátmedence volt még ekkor is a szarvas leggyakoribb élettere. Ihletett költőink, művészeink lelkéből pedig a régi kép áhitatos tisztasággal lép elő az idők ködéből, mint Sinka István hatalmas látomásaiban. A jelenkor magyar költője, Nagy László lelkében pedig így izzik elő ősi Csodaszarvasunk képe alábbi költeményében, de itt már hazánk sorsának jelképeként:

Ősnépeinkkel kapcsolatban levő műveltségeknél is megmaradtak ősvallási fogalmaink, de ők nem építhették nyelvük szerkezetébe ezen gondolatokat. Ilyen például az ősnépeinkkel kapcsolatban lévő walesiek nagy költője, az időnként mennyországba, csillagvilágba költöző Oisin (ejtsd: Us-én). Neve őzikét jelent, s szerepe a Csodaszarvas “fiacskájává” avatja éppen úgy, mint nálunk Magort, kit Fiacska néven becézett népünk. Másik égbenjáró nagy költőjük Taliesin neve táltoshagyományainkkal rokon.

Magyar Adorján gyakran figyelmeztet a tényre, hogy minden műveltségi termék eredete helyén marad fenn legtovább. Következetesen két Boldogasszonyt hangsúlyoz hagyományunk: Nagy- és Kisboldogasszonyát, kit Kisasszony-nak is hívtak, ünnepe Kisasszony napja máig is. De addig, amíg az átvevő római katholicizmus nem tudott mit kezdeni a magyarság két boldogasszonyával, a Nagy- és Kis-Boldogasszonnyal, addig ősmagyar imádságaink minden kétséget kizáróan ősmagyar hagyomány erejével elevenítik meg e két Boldogasszonyt. A katholikus hit Máriája “Isten anyja” szerepét tölti be, s csak igen ködös, Biblián kívüli hagyomány emlékezik arra, hogy Mária anyja Anna volt, aki e hitrendszerben más szerepet nem is kapott annak jeleként, hogy nem ismerték ezen átvett Anna igazi jelentőségét. Anna neve viszont megőrizte a magyar anya és anyag szóval való kapcsolatát.

A magyarok Anyja, Nagyboldogasszonya a világteremtés Ősanyja. Ő szülte időtlen idők vajúdásával a teremtett világot, naprendszereket, napokat, bolygókat, a világ anyagi részét, s ezzel együtt első és egyetlen, egyetemes egyszülött fiát, a fény szárnyán érkező Életet. A szűz születés és Istenfiúság ténye a világ születésének pillanatától kezdve él. Az Élettel vette kezdetét a földi élet teremtésének csodája. Az Élet e földi képviselője szép Napunk, kit népünk a szeretet számtalan nevével illet. Szép Isten, Teremtő Isten, Boldog Isten. Ezen túl őseink a maguk nyelvének és jelképrendszerének megfelelő néven szólították: az ősmagyar törzs Magornak, a palócok Bélának, az avar törzs Báránynak. Magor és Kisboldogasszonyunk, Tündér Ilonánk e földi életet hozták létre. Ilona anyánk nevének összetevői az Élet és anya (Il+ona) fogalmakat hordozza. Kisboldogasszonyunk a Föld megszemélyesítője: selyemsár haja a napsugár és érett búzamezők színe, szeme az Ég kékje, pántlikája, a bába-bukra néven említett északi fény piros-fehér-zöld lobogása. Ő a mi napba öltözött asszonyunk, s rajta keresztül tiszteli Istent édesapjaként minden magyar, s e földi apját Életadó Napomnak, egy erdélyi házassági szertartás részeként.[7] Népünk életében az Istenfiúság ténye mindennapi csoda.

Addig, amíg Nagyboldogasszonyunk mindvégig a Világmindenség Anyja, addig Kisboldogasszonyunk a Föld lelke. Az előbbit Annaként tisztelte minden magyari törzs, az utóbbit viszont minden törzs saját hit- és nyelvszerkezete szerinti névvel illette. Ilyen Kisasszony név például a palóc Vilona, az avar Virona, a marmar Mária, a pannon Panna, a szemere törzs Temiséje. Más-más néven szólították Földanyánkat, de mindig tudták, kiről van szó. Addig, amíg Nagyasszonyunk, Nagyboldogasszonyunk Anna a Mindenség anyja, addig a sok néven ismert Kisasszony Földanyánk. Bobula Ida Boldogasszonyunkkal kapcsolatos tanulmánya szerint hazánkban sokkal több Mária ünnep van, mint bárhol a keresztény világban. Ezen Mária ünnepek között megemlítette a Gyümölcsoltó, s a Sarlós Boldogasszonyok ünnepeit, s ezek a nevek is Kisasszonyunkkal kapcsolatosak.

A kereszt mindenkori fényjelképünk. E jelkép eredetét a fény keresztirányú terjedése tényének ismeretében látom. Az égi fény, s így a nap jelképe is az egyenlőszárú kereszt. Őseink a világmindenséget világnak, fénynek ismerték fel, s éppen ezért igen gyakran ábráhzolásaikat apró, egyenlőszárú keresztekből alkották. Ide vezethetők vissza egyes vidékeink következetesen csak keresztszemes mintákból álló kézimunkái is: világunkat napból pattant fénynek tudták.

Tudták őseink, hogy a teremtett világ minden paránya külön életet folytat, fényt hordoz, s mozgásban van. E gondolatnak adnak hangot ősi imáink “forogjatok szent keresztek” mondásai. E forgó keresztek alkotják minden parány szívét, s őseink világának szerves részei.

Később, e földi síkon a tűz gerjesztéséhez szükséges két fadarab is kereszt alakot képez munka közben. A napból pattanó, tehát az egyenlőszárú kereszt meghosszabbításából származik a hosszúszárú kereszt, melynek sajátos magyar neve a keresztfa. Az ősműveltségünk számos tételét átvevő angol szigetek hitvilága e nevet ma igen nehézkesen szerkeszttett szavakkal magyarázza, nem lévén a keresztfa szótáruk része.[8] A határmenti keresztfák Isten fényének jelenlétére emlékeztetnek, melyek hazánkban, s európai szállásterületeinken a legkorábbi idők óta jelen vannak. Ősi vándorlásaink során így jutottak el mind a sumir, mind az angol műveltségi területre is.

Őseink életét angyalok vették körül, kiket fénylényeknek tudtak, s néha a forgó kereszteket angyalok helyettesítik be imáinkban. Minden ember mellett három angyalt tudnak: “Egyik őriz, másik tanít, a harmadik a lelkemet várja” mondják imáink újra és újra. Lélek-jelképként is szerepelnek az angyalok: “Nem is madár, szárnyas angyal” halljuk szavukat imáikon keresztül. Szárnyaik alatt éppen úgy megjelenik ősi imáinkban a korona, a kápolna, mint az égen menő madaraink szárnyai alatt.

Maga az angyal szó gyúl szavunkkal rokon, ami fényt jelent. Főpapi hivatalában a Gyula gerjeszti tükre segítségével minden év első tűzét, s az ő neve is a gyúl fogalomkörbe tartozik, jelképe a vesszőnyaláb.

Angyal szavunk kapcsolatban van a kel, felkel és gyalogol gondolatsorral is. A kel szó a körrel kapcsolatos szóbokor része, s őseredetileg egy körpálya leírásának megkezdését jelentette. Éppen ezért emlékezik meg népünk arról, hogy “az angyal forog”, mint anyagi világunk minden paránya.

Arany Istenünk gyermekeiként fénylényekként érkeztünk valaha erre a földre, mielőtt a Csallóköz megszületett volna, mondja Ipolyi csallóközi gyűjtése. Később, amikor az elgonoszodott emberiség a boldogság eme szigetét földi aranya miatt el akarta foglalni, fény-őseink először Erdélybe, majd égi honukba mentek vissza. Képviselőket hagytak maguk után, hogy segítsék, gyógyítsák, jóra tanítsák az embereket. E fénylényektől, tündérektől származtunk mi, magyarok, saját hagyományaink szerint. Regéink szerint onnan lehet megismerni azt, hogy Tündér Ilona gyermekei vagyunk, hogy többet jelent nekünk a Duna partján növő árvalányhaj – mely a menekülő tündérek elhullatott hajszálaiból eredt – a homokjában levő csillogó aranynál.

A már anyagibbá váló testünket Magor Napisten, s Tündér Ilona földanyánk ajándékának tudták őseink, s önmagukat magyaroknak nevezték, ami embert jelent.

Magor nevének értelmezésével korábban már találkoztunk. Most meg kell említenem ősanyánk oly sokszor félremagyarázott nevének jelentését: Il-ona, illetve Élet-anya. E névnek állított gyönyörű emléket Juhász Ferenc költőnk. E név félig felejtett alakját őrizte meg Ilium, Trója ősi neve, ahol már nem tudták, hogy egy bekerített város nőiségi fogalmat jelent, s amikor a rege egy ilyen “város” bevételéről szól, jelképesen egy fogamzás történetét is jelentheti. IL, Ilanu és egyéb változatai már nem emlékeztek e nőiségi értelmi kapcsolatra.

Ember szavunk második szótagja a Barata és barát szavunkkal rokon. A Brit szigetek hunjai között, a Kr.e. 1700-as években gyakori volt a Humber név, mely hasonló szóképzést mutat. Mindkettő az Isten-fiúság gondolatát tartalmazza. A Barát szó Istenfiát jelent a B-R szócsoport keretén belül, Baranya ősanyánk nevének értelmét figyelembe véve. Ezt a gondolatkört használta Jézus, amikor barátunknak mondotta magát, s ezzel együtt az Istenfiúság örököseinek ismerve el bennünket is.

Az imát a magyar első számú kincsének tartotta. Egy-egy ima családról családra öröklődött, s éppen ezért a legősibb időkig vezethető vissza eredete. Évszám szerint is megemlékeznek az ötezer évvel ezelőtti vallási képzetekre, melyek része az ötvenes őrző angyal fogalma: “Keresztet vetek öt újjommal, ötvenes őrző angyalomnak erejével,” mondja egy dunántúli imánk, s e fogalom jelent meg később a sumirnak nevezett nép hitvilága egy részeként. Legősibb imádságaink Magyarországon Koppány földjén, a Dunántúlon, s Erdélyben maradtak fenn. Népünk imái ugyancsak emlékeznek arra, hogy az ősi Boldogasszony szerepkörét Jézus anyja, Mária váltotta fel ezer évvel ezelőtt.

Őseredetileg az ima dal volt. Ma megemlékeznek arról, hogy a szöveg mellől már lekopott az egyszerű dallam. Emlékezünk arra, hogy őseink tudata szerint Isten teremtésének eszköze a dal volt. Éppen így a magyar nép ima-dala is teremtett. Éppen ezért életük minden mozzanatára volt imájuk: felkeléshez, mosdáshoz, fésülködéshez, munkához, játékhoz, rossz idő elmúlasztásához, jégverés elűzéséhez, szüléshez, temetéshez, utazáshoz, gyógyításhoz, altatáshoz. Végeláthatatlan imáik sora. Hittek az ima erejében, s éppen ezért bűnnek tartották a betegséget, annak megtűrését, hiszen imával el lehet a betegséget űzni. Az imát az egész család minden tagja végezte. Az ima öröklődött apai, anyai ágon egyaránt, s az édesapák sem szégyenlették térden állva imára tanítani gyermekeiket.[9]

Voltak mindennapos és voltak titkos imáik. Ez utóbbiakat a templomban soha nem mondták, vagy esetleg csak akkor, amikor pap nem volt a templomban. Még az 1940-es években is megkövetelték a papok, hogy ezeket a néha papírra is lejegyzett imákat a nép égesse el, ezzel nemcsak a nép lelke, de az egyetemes művelődés- és vallástörténelem ellen is helyre nem hozható bűnt követtek el. Ha arra gondolunk, hogy a műveltség legelmaradottabb fokán álló népek vallási képzeteit ma engedékenyen beépíti szertartásaiba a római egyház, de a fenkölt, ősi magyar műveltséget napjainkig üldözi, önkénytelenül felmerül a magyarázatot váró “miért”? Ugyan ez áll a római egyház által szentesített íráshasználatra, s névadásokra is. Ősi rovásunkat üldözték, mint pogány írást, de gondolkodás nélkül fenntartották a pogány latin betűket, melyek bizonyíthatóan ősnépünk rovásából származott. Magyar névre gyermeket nem kereszteltek a római egyház papjai, ugyancsak pogányságot idézve, de a pogány római neveket szentesítették: még pápájuk is viselte például a pogány Hadriánus nevét.

Amint hittek őseink az ima erejében, éppen olyan mélyen hittek a jókívánság erejében is. A karácsonyi látogatások jókívánságot hozó rendje életük fontos mozzanata, s megtisztelés a háziakra nézve. Az Ég áldjon, Isten hozta, Isten vele, Adjon Isten jónapot mindennapos köszöntésük életük Istennel való állandó kapcsolatát tartotta ébren, s ennek megfelelő tisztelettel ejtették ki e szavakat. Már gyermekkoromban csodáltam ezen Istent közel hozó köszöntéseket, de ezeket a városi közeg sajnos kilökte magából. Milyen szép lenne újjá éleszteni e köszöntést, ezzel naponta Isten áldását hozva népünkre.

A jókívánság, mint az elvetett mag terebélyesedik, s megtermi maga körül a jót, s az ősmagyar teremtő élet egyik elengedhetetlen kincse.

Őseink a világegyetem szerves részének tudták önmagukat, s így állandó kapcsolatban állottak a természettel. Ennek a kapcsolatnak az ápolása volt teremtő életük alapja. Lelkük, tudatuk révén ismerték a világegyetem titkait. A magyar egyház fogalma Egy Istent tisztelő és szerető lelkek közösségét jelenti, Isten felé irányuló, teremtő közösséget. Őseink tudata szerint a lélek és élet egy és ugyanaz a fogalom, s így a lélek az élettel való azonossága jogán egyetemes és örök. Tudták azt is, hogy az élet e földön vízhez, nedves közeghez kötött, s ezt ismét beépítették szótárukba: lé – lét – lélek – élet. A bennünket éltető lég is a párás közeg része. E tudatukat ismét nyelvük szerves részévé tették. Tudták azt is, hogy az élet egy-egy megjelenítőjének szenvedése az Egyetemes Élet szenvedése is, legyen az hangya, madár, vagy ember. Istenfia Élet teremtményei életében teljesedik ki, ízleli a végtelen a végest, s avatja a földi teremtményeket a Mindenség örökéletű polgáraivá.

Őseink megfigyeléseiket a földön is folytatták. A csillagos ég változásainak megfigyelésére napvártákat építettek, melyek keretében bizonyos alkalmakkor megjelent életadó napunk képe is, s rajta keresztül Isten. Éppen ezért csillagvizsgálóik is szent helyek voltak, s szentelődtek Isten házává. Itt erősen kihangsúlyozom, hogy őseink nem voltak “napimádók”. Ismerték a nap szerepét, életadó közeg voltát, de azt is tudták, hogy mint égitest a világmindenség része. Egy mondásuk szerint napunk Öregisten dolmányának legfényesebb pitykéje. Amint nem imádták a napot, nem imádtak semmi teremtett lényt sem, legyen az ember, vagy állat. Nem voltak totemállataik, csak gyönyörű jelképeik, melyek mindig valamely természettudományi való lényegét összegezték, s hozták emberközelbe. Ilyen Csodaszarvasunk is. A legújabb távcsők segítségével, naprendszerünk örvénylő karjairól készült fényképek szarvasagancs képét mintázzák.

Amint kerek e világ, az ősi napvártákból születő templomok is kerek templomok voltak. Nyelvünk tükrében az anya és anyag szavak rokon fogalmakat rejtettek. Éppen ezért a kőből, anyagból készült istentiszteleti helyeket nyelvünkön anyaszentegyháznak nevezzük megkülönböztetve az Egyház csupán szellemiséget magába foglaló értelmétől. Ősi anyaszentegyházaink alaprajzai az asszonyi testet mintázták legkisebb részleteiben is[10].

Mindezeket egybe kapcsolva “a természet temploma” volt fő imádkozó helyük, melynek lakóiról is gyakran megemlékeznek imáikban: a kicsi bogárról, még a hangyáról is[11]. Dombóvár-Mágócs közötti vasútvonalon hallottam egy idős férfit a méhekről azt mondani, hogy “Isten aranyos madárkái”. Ez a gondolat vált később az ősegyiptomi jelképrendszer részévé is; hitük szerint a lelkek mint méhek rajozzák körül a Napot, s az anyaméhet mehinek hívták.

A lelkeket néha lepkével is jelképezték tanító meséikben. Amikor a gyermekek afelől érdeklődtek, hogy honnan, s hogyan jöttek e földre, egy mese szerint szüleik a következő választ adták: “Amikor az édesapa a mezőn járt, egy lepke szállt a kezére, s abból rögtön tudta, hogy egy megszületni akaró lelkecske keres otthont. Így hát elindult az édesapa a kis lepkével hazafele. Amire hazaért az édesapa, az édesanya tejből, lisztből, mézből szép testecskét gyúrt, szemet, szájat is adott neki; az édesapával hazaérkező pillangó azonnal lelkecskévé változott, s bereppent a testecskébe. Így születtél fiacskám…” E mese kedvessége mögött ismét valóság rejlik: a tejen, kenyérkén, mézen élő őseink társadalmában az édesanya valóban “tejből, mézből, lisztből” alkotott testecskét gyermekének. Ilyen és hasonló mesék adnak hírt népünk azon tudatáról, hogy a világot lelkek népesítik be, közöttük élünk. A Természet Temploma a jóság, a szépség, a teremtés, a dal hona.

Ebbe a gondolatkörbe tartozik a tükrös mézeskalács szív – huszár – leány – és pólyásbaba állandósult alakja is, s tudjuk, hogy a tükör lélekjelkép. Már csak későbbi gondolati romlás eredményezte az ide nem tartozó mézeskalács alakokat.

A Táltosok voltak főpapjaink, népünk dalos tanítói. Nem írtak lélek- és életbénító törvényeket, hanem a lélek szabad szárnyalását, s jóra igyekezésünk útjait egyengették. Dallal teremtettek, s nem kötötték lelkünket gúzsba kőtáblákba vésett tilalmakkal. Átvevő műveltségek papjainak éneke ősműveltségünk értelemvesztett maradványa, hiszen nyelvükben nem rokon fogalom a dal, a teremtés és a táltos, s e neveket nem foglalja értelmi egységbe nyelvük. A hullámmozgással telített Teremtésnek dallal való kapcsolatát sem ismerték. A kereszténységgel beálló üldözések idején e Táltosok koldusruhát öltve, láncos bottal járták a vidéket, látogatva, tanítgatva, gyógyítva a népet, még gyermekkorom idején is. De nemcsak egyszer jöttek, hanem rendszeresen vissza-vissza tértek, hogy megkérdezzék a gyermekeket, emlékeznek-e még tanításaikra, s az imára, amit velük hagytak. A magyarországi inkvizíció jegyzőkönyveiben csupán e békés tevékenységük derült ki, bűnt nem tudtak találni bennük. A gyógyítási tevékenységüket kárhoztatta a római “egyház”, egyrészt azért, mert eredményesebb volt a középkori papok tudományánál, másrészt pedig azért, mert ingyen, szeretetből gyógyítottak, s így a pénzéhes Róma jövedelemtől esett el.

Sajátosan magyar papi hivatalt töltött be a Mag papság, kik különálló rendet alkottak. Magukat Magúrtól eredeztették, tehát a fény papjainak, a világosság hordozóinak tudták magukat. Sem az európai, sem az ázsiai történetíróknak nem volt saját szavuk e tisztségre, s a latin végződéssel ellátott magus szó maradt fenn náluk, a magyarral való kapcsolatot nem is sejtve már.

Az erdélyi Rabonbán főpapi tisztségét a Hét Vezér népe is tisztelte. A Rabonbán ment az újonnan érkező magyar csoport elé, s letelepedésüket áldása kísérte.[12] Ők voltak a szent edények, így az Ukkon pohár őrei is. Örökletes hivataluknak ma az erdélyi Sándor család az örököse. E család neve szemere eredetet bizonyít éppen úgy, mint Álmosé is, akit népünk egy főpapjának tartok.

A Gyula főpapi szerepéről korábban már megemlékeztem. Most még csak annyit említek meg, tiszteletük olyan nagy volt, hogy István pogányellenes intézkedéseinek idején a Gyulákat felmentette a kötelező templomjárás alól.

Őseink imái megemlékeznek a Rózsapásztornak nevezett papokról is, kiknek temploma rózsabástya, s a rózsalányok szerepe is ide vezet vissza. E név nyelvünk és műveltségünk legősibb rétegeinek része. Rózsa szavunk a fényt jelentő sár szó fordított alakja, mely szó az arany fényét jelentette sárarany = fényes arany szavunk tükrében. Énekeink máig megemlékeznek Tündér Ilonánk selyemsár hajáról. E szerint tehát a Rózsapásztorok a Fény Őrei voltak, fényben éltek.

A Látók ugyancsak szent feladattal megbízott emberek. Tér is idő nem jelentett akadályt számukra. Amit ma távcsövek segítségével vizsgálgatunk, ők azt a helyszínre repülve tudták meglátni tudatkivetítés segítségével. Ennek emlékét Baranyában még a negyvenes években is őrizte népünk, sőt karácsonyi szertartásaik idején gyakorolták is.

A Nézők gyógyítók voltak. Bele tudtak látni az emberi testbe, s ennek megfelelően gyógyítottak. E nézők munkájáról még az I. Világháború idején is tudott a nép, s megemlékeztek róluk néprajzosaink is.

Az Úrosok neve eredetileg Istenest jelentett. Ma igen helytelenül orvosnak hívjuk e tevékenységet folytatókat. Az Úrosok tudománya igen fejlett volt. Az inkvizíciós jegyzőkönyvekből tudjuk meg, hogy vizeletvizsgálatot végeztek a betegség okának megállapítása ügyében, a testet tapintással, meghallgatással vizsgálták, e módszerekkel századokkal előzve meg a nyugati orvostudomány módszereit. Munkájukat Isten teremtő munkája részének tartották, s pénzt, javadalmazást nem fogadtak el.

A Javas asszonyok a teremtés számukra elérhető javaival, imával, ráolvasással, gyógyfűvek nagy ismeretével és használatával gyógyítottak igen eredményesen még századunk hetvenes éveiben is. A híres óbudai javasasszony a világ minden tájáról hozatott gyógynövényekkel gyógyított; egyetemen végzett orvosok küldtek hozzá betegeket. Édesanyám gyógyíthatatlannak tartott érbetegségét sikerrel kezelte. Orvos leánya alapította meg hazánkban az első hivatalos, természetes gyógymódot alkalmazó orvosi irodát, hogy folytassa édesanyja tudományát, akit akkor bíróságilag eltiltottak tudománya gyakorlásától. Napjaink gyógyító asszonyai, mint Úros elődjeik szintén hangsúlyozzák, hogy nem ők, Isten a gyógyító, s munkájukért nem fogadnak el javadalmazást.

A magyar pap élete mindig a mértékletesség keretein belül telt el. Népünk többször is írt a keresztény főpapsághoz kérvén, hogy falujuk papját váltsák le, mivel kövér, mértéktelen életet élő ember, s az ilyen, aki saját maga életén nem tud uralkodni, nem alkalmas mások lelki gondozására sem.

Legnagyobb ünnepünk a téli napforduló ideje volt, a beteljesülés, születés és új élet ünnepe. Ezen az éjszakán búcsúzott öregedő napunk – kit őseink Öreg Miklós néven tiszteltek – a Teremtéstől. A lenyugvó nap sugaránál vörösre festett ég volt köpenye, a hóborította hegyek, földek köpenye fehér szegélye. Az ő alakja vált későbbi, európai keresztény egyházak Miklós püspökévé, Mikulásává. Őt ismerhetjük fel Toldi Miklósunk személyében is. Mire öreg Miklósunk magával vitte az este utólsó színeit, s Öreg Istenünk palástján felcsillantak az első csillagok, indult útnak a világegyetem túlsó partjáról Csodaszarvasunk, hogy dalával az új élet ígéretét hirdesse. Ugyanekkor indult el falvaink népe is egymásnak boldog Újévet kívánni, hiszen a Nap születésnapja volt az Újév kezdete is.

Hatalmas találkozás, hatalmas várakozás éjszakája a Karácsony este: Nagyboldogasszonyunk, Korasszonyunk, s az Élet születésének szent ünnepe. A csodák éjszakája, amikor az állatok is megszólalnak éjfélkor, s a természet is elmondja titkait a vele élőknek. Házról-házra járva tisztelődtek az emberek, s jókívánságokkal vetették be egymás életét: ezek a jókívánságok a gabonával együtt érnek, növekednek majd naggyá az új esztendőben. És zengett az imaének, hogy újjáteremtse a világban a szépet, a jót, a nemeset. A nap nélküli sötét éjszaka időt adott a magábaszállásra is. A templomok harangjai a lélek szavára figyelmeztették az embereket, s javulásra intették azokat, akik erre rászorultak. A karácsonyesti áhítat ideje az önmagunkba nézés ideje is volt. Az éjféli áhítat alatt gyakorolta népünk a fenyítés egyik legszigorúbb alakját, a kiénekelést[13], melynek megoldása szelíd, nem bántó, de mégis figyelmeztette a vétkest, hogy ismerik tetteit, s a közösséget is elővigyázatosságra intette.

Mikor az égi csillagok már-már ráborultak a falura, s egyikük-másikuk fenn is akadt a magasabb fenyők felső ágain, tűnt fel Csodaszarvasunk méltóságteljes alakja is az e földi országútakon. Népünk Ákosnak, Ékesnek is hívta. Agancsai végén égő gyertyák ragyogtak, közöttük parányi bölcsőben az újjászületett nap, Magor pihent, hogy majd ismét megküzdjön földünk két ősellenségével: a sötétséggel és hideggel. Nemcsak a külsővel. A belsővel is. Csodaszarvasunk agancsain almák, aranyos diók, a világmindenség és az elmúlt év gazdag termésének jelképei hoztak örömet a gyermekeknek. Mire sápadozni kezdtek az égi csillagok, Csodaszarvasunk búcsúéneke hangzott el, majd agancsait letette a falu asztalára, hogy gyertyatartóként világítson sötét téli éjszakákon, s világosítsa meg az agancsok között álló Igazmondó Aranytükröt is, hogy továbbra is szépek, tiszták maradjanak a Jóisten gyermekei. Tavasszal pedig eke alakjában segítette elvetni az új életet: őseink így jelképesen fénnyel szántották-vetették be földjeiket. Az újjászületett, napról-napra szebbé, erősebbé növekedő Nap arca a tiszteletére emelt kapu keretén belül ragyogott fel először az újévben.

Karácsonyunk Korasszonyának tiszteletére némely vidéken kerecsenmadarat repítettek az ég felé, ünneplő lelkük jelképeként. Korasszonyunk, Nagyboldogasszonyunk szülte, nevelte, bízta Csodaszarvasunk őriztére szép napunkat a teremtés hajnalán. A Korasszony eme Csodaszarvas lábainál életet szülő képének első ábrázolása 12.000 éves.[14]

Pannon vidékeink karácsonyának jelképe a fenyő, a fény fája volt. E nyelvi kapcsolat kétségtelenné teszi mai karácsonyfánk eredetének helyét. A fenyő ágai a Csodaszarvas agancsait mintázták, s az életet hirdették.

Ugyancsak pannon fényünnep a pünkösd: a Nap, a fény ünnepe, a testi-lelki megvilágosodás, s szépség ünnepe. Nap szavunk a fény szó fordítottja. Előestéjén piros pünkösdi rózsát kötöttek az ajtófélfa fölé, a Nap jelképét: nyelvünkben máig is azonos a világ és a virág szó. A Nap jelképe a házak ormán is ki volt faragva. A pünkösdi királyság oly ősi kor emléke, amikor hazánk területe volt az északi sarok, s egy nap egy esztendő volt, s egy nap a világ. Az északi sarok nem jelentett még jégbefagyott világot, hanem ennek az ellenkezőjét: állandó fény ragyogott. Ez volt őseink földreérkezésének ideje, a Fény Kora, a Tündérkor. Hazánk területén szantálfák, magnóliák, datolyapálmák virultak és gondtalan, boldog élet. Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy az Arany szó eredetileg az erő és anyag egyensúlyát megjelenítő fényt és életet jelentette nyelvünkben. [ar=erő, any=anyag, e kettő egyensúlya teremti meg a világon megjelenő egyetlen erőnyt (energiát), ami, illetve Aki a fény szárnyán megjelenő Élet.]

Kisasszonyunk számos ünnepe ősi keletű, s nyugati kereszténységen belül nem található. Ilyen a már említett Sarlós, s Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe.

Újév kezdetén indultak el a farsangi vígasságok, a párválasztás előünnepei.

Február harmadika “Balázsoló nap”, a fénnyel gyógyítás emlékünnepe.

Farsang vasárnapja a Dunántúlon a Busó járás, illetve Turkajárás, az újjáéledő Élet ünnepe.

Suprikálás – betegségűző tevékenység, amikor kis vesszőköteggel ütögetik gyengén a meglátogatott egyén lábát, s így űzik ki belőle a betegséget. A vesszőköteg mindig fénnyalábot jelképez.

Virágvasárnap, vagy Barkaünnep: ősi fényünnepünk, melyet a rózsapásztor és rózsalányok segédletével rózsa-bástyában ünnepeltek.

A tavaszi napforduló Tündér Ilonánk Magorral való nászának ünnepe, s ezután már Magyar Ilonaként tisztelték.

Nyári napéjegyenlőség az új tűz ünnepe. Előestéjén minden tüzet eloltottak a házakban, hogy másnap, a Gyula által, napból gerjesztett égi tűz legyen ezévi tűzük kezdete. Ekkor történt a fiatalok “egybe regölése”: négyszög alakú máglya mellett foglalt helyet a falu népe:

A közösség éneke regölte egybe az egymást választó fiatal párokat, miközben a legények átugrottak a tűz felett. Ez a “tűzön való átmenés” népünknél soha nem fajult el a későbbi társadalmak tűzáldozataivá. Az ezt követő tánc ugyancsak a teremtés eszköze, s ima volt. A magyar tánc feltartott kezekkel, egyenes derékkal való Isten elé állás, s a magasabb életközpontok ébresztője ellentétben a ma dívó, alacsony ösztönöket kiszolgáló u.n. táncokkal.

Azt is meg kell említenem, hogy népünk kívánságai mindig csak a jó felé irányultak. Soha meg nem átkoztak élő lelket. Ártó szavakat csak a gonosz felé küldtek: elküldték a jégesőt a sivatagba, ahol ártani senkinek nem tud, de használni talán igen, vagy eloszlatták a viharfelhőket, a betegséget a megsemmisülésbe küldték. Ember, állat, növény felé csak a jót hozták elérhető közelbe mondókáikkal.

Csak a legrövidebb, vázlatos felsorolásra szorítkozok jelen írás keretében:

Csodaszarvasunk Isten hírnöke, a teremtett világ jelképe: agancsai között hordja a napot, szügyén a holdat, homlokán az esthajnalcsillagot, agancsain az égi csillagokat, s ahány szőre szála, annyi csillag rajta.

Madár: lélekjelkép, az anyagot és erőt összekötő lélek és élet jelképe

Székelykapu: kerete az anyag jelképe, az ezen belül felkelő Nap az életet hozza, s így oltárrá avatja; dúcában tanyázó galambok a lélek lelképei. Tájolásával bizonyos ünnepeket, legtöbbször a téli, vagy nyári napéjegyenlőséget jelezték.

Turul madarunk kiemelten napjelkép: röpte jelképezi a Nap látszólagos körpályáját.

Csengő, harang: lélekjelkép, a jó ember érzékeny lelkiismeretének jelképe

Igazmondó aranytükrünk: a lélek és lelkiismeret jelképe. Ez a legősibb korok óta jelenlévő, s legtovább fennmaradó jelképünk[15]

Megyer: Isten teremtő erejének jelképe. Ég felé mutató, egyenes bot a hímség, a reá kötött szalagok, s virágcsokor nőiségi jelkép. E kettő együtt életjelkép.

Mén rud: hunmagyar népünk Mén Istenének tiszteletére épült oszlop, fenti jelentéssel. Ipolyi Magyar mithologiája ezen mén-rud, illetve Nimród méreteit is megadja.

Az életfa: a világokat összetartó erő jelképe. Magyar életfa volt a Csodaszarvas agancsa, a fenyő, a virágos életfa, melyen egy tőből ezer virág virított, a háromágú gyertyatartó, szádokfáink.

Gyertya: az égi fény jelképe. Gyújtatlan gyulladó gyertyáink pedig az égi csillagok.

Zászló: rúdja a teremtő erő, lapja az anyag jelképe, a kettő együtt életjelkép. Népi imáink mennyei ászlója az északi fény piros-fehér-zöld lobogása: e színek a legősibb idők óta nemzeti színeink, s Tündér Ilona és Magúr színei. Az északi fény ritka, de néha látható fehér-kék színei fehér-hunjaink nemzeti, s nagyasszonyuk Temise jelképes színei. Ez ment át később a kék-fehérben ábrázolt kersztény Szűzanya színeivé.

Kalács: Boldogasszonyunk, s az életben jelenlévő Teremtő jelképe. Hasonló gondolatot rejt népünk azon figyelmeztetése, hogy minden búzaszemen Jézus arca van jelen.

A palócvidéki karácsonyi ostya: napjelkép. Palóc népünk a napot “eleven ostyának” is hívta, s ez figyelmeztette, hogy fényt eszik, amikor magához veszi éppen úgy, mint amikor táplálékot vesz magához. Minden földi táplálék: fényparány, olyan csomagolásban, amit el tudunk fogadni.

A Kör, a Korona a teremtett világ jelképe, melyet a Madár hord szárnya alatt: “szárnya alatt korona, koronában igaz hit, igaz hitben Boldogasszony…” Más ima szerint: “Felnézek magas mennyországra, ott látok egy szűz koronát, kivül aranyos, belül irgalmas…”[16]

Nemzeti címerünk: őseredetileg az élet edényét, kupáját jelentette, melynek két partját az élet alapját képező négy erő köti össze. A mellette álló angyalok közül a jobb oldalon álló Magor teremtő lelkének, a bal oldalon álló Hunor lelkének és Isten-ostora szerepének jelképe. A helyettük később használt két lombos ág közül a makkos tölgyfa Magor jelképe, az olajfa dárdás levele Hunoré.[17] Ezen élet-edény képe ment át a lovagkor címer pajzsaira.

Ősvallásunk néhány alapgondolatát igyekeztem a lehető legrövidebben tárgyalni dolgozatomban, ahogy azt hagyományainkba, nyelvünkbe, imáinkba rejtve megismerhettem, melynél szebbet, tökéletesebbet a világ nem alkothat. Nincs a világnak oly tökéletes nyelve, mint a magyar. Nincs a világnak olyan vallása, mely a nép nyelvébe, hagyományaiba épített szerves egység, csak a magyarnak. Nincs a világnak oly népe, mely ezt felfogni, élni, s megőrizni tudja, mint a magyar.

Akkor, amikor nemzeti vallás megalkotásáról beszélünk, meg kell említenem, hogy e fogalom népünktől idegen. Vallása egyénnek lehet csak, a teljes gondolatszabadság jegyében. Az ugyan azt a világnézetet valló egyének, magyarok közössége alkotja a magyarok egyházát, mely szó az Isten és a lelkek közösségének tudatát fejezi ki, s egyúttal Istent, embert és a világot szerves egésszé olvasztja össze. Istennel és a Világmindenséggel való egységünk okos tudata határozza meg helyünket, szerepünket e világban és ez élteti testünket-lelkünket, biztosítja életünk állandó fejlődését, Istenben való kiteljesedését.

Ipolyi arnold Magyar mythologia, III. kiadása, Zajti Ferenc kiadása, Budapest, 1928

Magyar Adorján Az ősműveltség. A Magyar Adorján Baráti Kör kiadása Budapest, 1995

L.A.Waddel The Phoenicin Origin of Britons, Scots and Anglo Saxons. the Christian Book Club of America 90250

Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék, Archaikus népi imádságok. Magvető Könyvkiadó Budapest, II. kiadás, 1976

Kodály Zoltán Visszatekintés, Összegyűjtött iratok, beszédek, nyilatkozatok. Zeneműkiadó Vállalat Budapest 1964

Tomory Zsuzsa Kezdeteink, 1995, a Nagy Lajos Király Egyetem Bölcsészeti Tagozata Kiadása, Miskolc

[1] Ipolyi Arnold Magyar mythologiája szerint A Bécsi Krónikában Isten neve Tenő alakban őrződött meg, s tenni ígénkkel azonos mai alakja Tevő.

[2] innen származik a görög chaos szó

[3] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék c. műve

[4] energiája

[5] Ipolyi Arnold Magyar mythologia

[6] Dr.Molnos Angéla Magyarító könyvecske

[7] Magyar Adorján Az ősműveltség

[8] L.A. Waddel The Phoenician Origin of Britons, Scots & Anglo Saxons

[9] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék c. műve

[10] Magyar Adorján Az ősműveltség

[11] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék

[12] Ipolyi Arnold Magyar mythologia

[13] Kodály Zoltán Visszatekintés

[14] E. Hadingham Secrets of the Ice Age, 239. old. La Femme eu Renne című kép,

[15] l.: népünk tükröseit

[16] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék

[17] Tomory Zsuzsa Nemzeti címerünk