Marton Veronika:

Nemzetvesztő királynék, V.

Géza fejedelem, Adelhaid és Koppány

1. Géza fejedelem (Österreichische Nationalbibliothek, Wien)

Adelhaiddal, Géza fejedelem második feleségével érkezett tízezer fegyveres lovag a pilisi királyi udvar közvetlen közelében telepíttetett le. Mondván, a keresztény asszony ne érezze idegenül magát a pogány Pannóniában, vegyék körül az övéi. Csakhogy e siserahad inkább volt cseh, német, semmint lengyel. S nemcsak Adelhaidot vették körül. Gézát, (miként majdan a bajor Gizella kísérete Istvánt, a fiát) elszigetelték a népétől. Magyar, ki szólni kívánt a fejedelem-királlyal, rajtuk keresztül jutott csak be az udvarba. S akkor sem biztos, hogy az uralkodó, hanem inkább Adelhaid vagy az udvaroncai elébe került.

2. Adalbert (Vojtěch) püspököt agyonütik a poroszok (részlet a gneseni Dóm kapujáról, Lengyelország)

A krónikaíró szerzetesek a korabeli eseményeket századokkal később foglalták írásba; s nagy előszeretettel burkolták az isteni rendelés mezébe az igencsak földi eredetű erőszakot, kényszert: Gézát „égi szózat” (esetleg az asszonya, Adelhaid) „figyelmeztette, hogy a keresztyén hitet és keresztséget vegye föl”.[1] Így aztán 994-ben a fiával, a 969 táján született Vajkkal és az egész háza népével együtt kereszténnyé lett.[2] A Prágából meghívott Adalbert (Vojtěch) püspök keresztelte meg őket, s készítette elő a terepet Némethonból való fegyveres sereg és számos lovag érkezésére.[3] Ezzel kezdetét vette a Quedlinburgban kiagyalt terv: Pannónia német érdekkörbe vonása.

A fejedelmi udvarban ügyködött az Apuleiából való, a magyar forrásokban Tata néven említett San Severino-i Adeodat gróf, Vajk első nevelője. Térítés dolgában nem bizonyult eléggé erélyesnek, s rövidesen felváltotta a királyi családot megkeresztelő, nagy eréllyel térítő harcias Adalbert. Ez egyháziakat idegen lovagok, fegyveres csapatok[4] követték, hogy fegyverrel támogassák a térítés munkáját.[5]

-       Wolfgerrel és Hedrikkel, a két hennebergi gróffal 300 lándzsás katona érkezett. 

-       A bajor wasserburgi Wencellint, Koppány gyilkosát negyven fegyveres kísérte.

-       A Szentföldre igyekvő sváb Hont és Pázmán hadával Géza segedelmére Pannóniában maradt.

-        A lébéni Poth, más néven Ernestin sok „vitézzel jött Magyarországba”… és így tovább.

Csupa-csupa német, lengyel egy szál se, legalábbis a krónikák szerint nem.

3. Hont/Hund lovag kutyafejes zászlajával és pajzsával (iniciálé a Képes Krónikából)

A keresztségben mind Géza, mind a fia, Vajk a Stephanus (koszorúzott) nevet kapta. Emiatt nevezik a német évkönyvek Gézát királynak, holott a magyar hagyomány szerint az első nyugati értelemben vett király a fia, István volt. „Az égi trónról jöve szózat” egyúttal arra is intette Gézát: „mivel keze embervérrel volt fertőzve, nem vala alkalmas a hitre téríteni illy nagy nemzetet… ennek véghez vitelét a felséges isten kegyelme a tőle származandó Szent Istvánra bízta vala.”[6]

A bécsi udvarból előkerült latin nyelvű magyar krónikák Géza szigorát, kegyetlenségét emelik ki: A parancsai teljesítését megkövetelte, az ellenszegülőket kegyetlenül megbüntette, leverte. Már az országlása kezdetén amennyire keményen bánt az övéivel, olyan engedékeny volt a keresztények és az idegenek iránt. A királyné és a környezete, továbbá a pap-tanácsadók hatására minden eszközzel igyekezett őseinek a nemzettel megosztott hatalmát a saját kezében összpontosítani. S éppen ez volt a német-római császár célja.

Utólag, 1000 év távolából és a bekövetkezett események ismeretében úgy tűnik, Géza a saját udvarában elszigetelődött. Idegen papok, lovagok vették körül. Feltűnő a krónikások, és későbbi történészek igyekezete, hogy Gézát vérszomjas, kegyetlen tirannusként tüntessék fel. Minden magyarellenes ténykedést, kegyetlenséget, erőszakot neki tulajdonítottak: Elrendelte a hittérítést, holott még meg sem kereszteltetett. Követséget menesztett Európába, hogy lovagokat toborozzon a népe ellen. Kegyetlenül pusztította a saját fajtáját az idegen érdekek kedvéért. Ő, csakis ő ostorozott, büntetett, hogy a hazáját a magyarjaival együtt mielőbb német érdekkörbe terelje. Mintha Adelhaid és a környezete ártatlan bárány lett volna.

A latin nyelvű krónikák mindegyike Mária Terézia korában került elő. Ez gyanakvásra ad okot. Talán valahol a bécsi császári levéltár zárolt zugában rejtezik a magyar ősgeszta. A krónikaírók abból meríthettek, s a mindenkori politikai kívánalomnak megfelelően csűrték-csavarták a magyar eseményeket. Nagy gondossággal bizonyos részeket kihagytak, bizonyos részeket beleírtak, de azért imitt-amott elszólták magukat:

Kézai Géza szelídségét, engedékenységét, befolyásolhatóságát említi fel:„…nemzete megtérítése dolgában s a mivel tartozott, szent Adalbert prágai püspök rendelése szerint nem mulasztotta el megtenni. Külde ezért követeket a keresztyén tartományokba, hogy óhajtását mindenkinek híreszteljék… sok ispánok, vitézek és nemesek jöttek hozzá a keresztények országaiból, némelyek Isten szerelméből, hogy a vezért a pogányok ellen, kik a hitet nem vennék föl, segítsék; mások, hogy ezen pogányoktól, üldözőiktől megszabaduljanak: mert a pogányságban élt nemzet kegyetlen üldözője  vala a keresztényeknek.”[7]

Pedig a magyarok számára nem voltak ismeretlenek a keresztény tanok. A hon-visszafoglalás után néhány évtizeddel Zombor, az erdélyi gyula kíséretében megjelent Pannóniában Hierotheosz és több bizánci térítőtársa. Erdélyben sokakat megtérítettek, megkereszteltek. Bulcsú, Ajtony és más előkelőségek megtérése nem mese. Az eredményes térítésért 950 táján Theophülaktosz, konstantinápolyi pátriárka Hierotheoszt Turkia (Pannónia) püspökévé szentelte. A bizánci kereszténység ismeretében a pannóniai magyarok a nyugati térítőket sem fogadták ellenségesen.

4. Bulcsu, magyar vezér megkeresztelése (948, Bizánc, XIII. századi görög miniatura)[8]

A térítéseket Pilgrin, lorchi érsek, majd Passau püspöke szervezte meg. VI. Benedek[9] pápához írt leveléből kitűnik, a térítés eleinte valóban békében folyt: „Maguk a barbárok, ha mindjárt többen közülök még pogányságban sínylődnek, nem ellenzik alattvalóik keresztelését, s a papoknak megengedik, hogy járhassnak s kelhessenek, merre s hova nekik tetszik… A dolgok oly pontosan állanak, hogy az egész magyar nemzet hajlandó a szent hit elfogadására.” [10]

Géza az Adelhaid és Adalbert sugallta, a szkíta szokásjoggal ellenkező politikája miatt a nemzet támogatására nem számíthatott, ezért a fejedelemsége legelső évétől kezdve a haláláig folyvást külföldi szövetkezésben és a nyugati egyházban keresett támaszt. Minden bizonnyal nem tehetett mást. A keresztény lengyel asszony gondoskodhatott arról, hogy közvetlenül senki ne jusson Géza elébe: A saját alattvalói ellenében az országba édesgetett, s általa különösen kegyelt idegen lovagok és papok tanácsára, támogatására támaszkodott.

A jövevény németek előtérbe kerülése az ősi szokásaikhoz és jogaikhoz ragaszkodó magyarok érzületét méltán sértette: „A magyar nemzet nagyjai gyűlésre hivattak össze. E gyűlésen komolyan megintették őket, hogy kikeresztelkedjenek, mert ha nem, erőszakkal lesznek megkeresztelve Adalbert unszolására határozatba ment az is, miután nem tűrhető, hogy keresztények pogányoknak legyenek rabjai, az összes keresztény foglyok szabadon bocsáttassanak, … sőt, mívelésre alkalmas telkeket kapjanak.”[11]  Ez azt jelentette, hogy a magyar krónikákban község (communitas) néven emlegetett nemzeti gyűlés csak Géza idejéig gyakorolhatta a hagyományos szkíta szokásjogot, később már nem.

Az Adalbert vezényelte, a nemzet szellemétől idegen uralom népszerűtlen volt. Még gyűlöletesebbé tette Géza asszonyának, a férfias, iszákos, dölyfös, dühében az emberöléstől sem irtózó lengyel Adelhaidnak, továbbá az udvartartásának az ország dolgaiba való illetéktelen beavatkozása, a nemzet ősi alkotmányos jogainak felszámolására irányuló törekvése. (Adelhaidnak e tulajdonságait némely forrás ugyanezen szavakkal Gézának tulajdonítja. MV)

Az erőszakosan térítő szerzetesek nyomában loholó német fegyveresek először a gyepűvidéket szállták meg, szakították el a dunántúli részektől. A határt őrző magyarok nem összefogva, egymásra támaszkodva, hanem gyepűnként külön-külön harcoltak a betolakodó foglalók ellen; az egyesülés elmulasztása miatt a védelmi harcuk bukásra volt ítélve.

A magyarok és a németek közti háborúságról a latin nyelvű krónikák mélyen hallgatnak. Egyedül a pannonhalmi apátság 1001-ben kelt, I. Istvánnak tulajdonított un. „alapító okirata” tesz halovány említést róla. Ez okmányt megszokásból nevezik alapítólevélnek; a tartalmát tekintve valójában a veszprémi Szent Mihály Egyháza és a Pannonhalmi Apátság közti javadalmi vita záróokirata. Az eredete[12] vitatott, mégis van benne néhány olyan adat, miszerint az írnok tudott a Géza és István uralkodása idején lezajlott véres eseményekről, s különbséget tesz a németek és a gyepűvédő magyarok harca és a koppányi szabadságharc között.   

A Pannonhalmi Alapítólevél ekkép utal a gyepűvédők szabadságharcára: „Midőn ugyanis a háborúk zivatara kitört s a németek és a magyarok közt nagy villongás támadt… (Ingruente bellorum tempestate, qua inter Theotonico et Ungaros seditio maxima excreverat.)[13] Ez még Géza életében a teutonok, azaz a németek és a magyar gyepűvédők közti fegyveres, egymástól elszigetelt harcára utalhat. Megpróbálták útját állni a német-római bekebelezésnek.

A 948-949 táján született Géza, Taksony fia 972-ben, az atyja halála után lett a magyarok vezére. 25 évnyi uralkodás után, 997-ben, 48 éves korában hirtelen hunyt el.[14] A feladatát bevégezvén, a továbbiakban nem volt rá szükség. Sem a halála körülményeit, sem a nyugvóhelyét nem említik a források, pedig igazán „nagy szolgálatot tett” a nyugati kereszténységnek, s a német-római császárnak: Visszavonta a határt a Lajtáig, beengedte a fegyveresek kísérte hittérítőket, birtokhoz segítette a kóbor lovagokat, a keresztény szolgákat, s szolgává tette becsületes, tisztességes, hithű népét. Igaz-e, nem-e, a kezéhez sok vér tapadt: S a római keresztény egyház szerint az ilyen embert, lett légyen az fejedelem vagy közrendi, soha nem illette kegyelet. Géza tehát befejezvén a küldetését és meghalt. A fiára, a friss erejű, fiatal, makulátlan életű, Istvánra korlátlan királyi hatalmat hagyott örökül.

5. A Pannonhalmi Apátság „alapítólevele” (Valós adatokat tartalmazó II. Endre király korabeli koholmány)

„A pannóniaiak országa a boldog ifjú akaratára figyelmezett”[15], vagyis létrejött az egyszemélyes vezetés: A magyar alkotmányos szkíta szokásrendet felváltotta a nyugati országokban szokásos abszolutisztikus egyeduralmi kormányzás. „Géza és István a pápa, illetve az egyház hatalmának kétségkívül önkényt ajánlkozának alávetni magokat…”[16] Cserébe mind a német-római császártól, mind a pápától támogatást kaptak, csakhogy mielébb létrejöjjön a német módra megszervezett, ellentmondást nem tűrő, despotikus egyeduralkodói hatalom. Géza és a környezete erőszakos kormányzása megbontotta az ősi szkíta államjogi viszonyokat. Ez szerfölött kedvezett a német-római császár és a pápa egybefonódott politikai és vallási bekebelezési törekvéseinek. Ám az ország keresztény állammá való szervezését nem ő, hanem István végezte el. Rá hárult a feladat, hogy befejezze az atyja megkezdett „művét”, s végérvényesen a „kereszténység aklába” terelje népét.  

6. I. István király névjegye a pannonhalmi alapítólevélről  

Ezt elégelték meg a dunántúli vezérek, elégelte meg a dunántúli nép. Koppány, somogyi vezér főségével nemzeti ellenállás, fegyveres felkelés kerekedett. Özönlöttek a dunántúli fő-és közrendi magyarok Koppány zászlaja alá.

A Pannonhalmi Alapítólevél ekképp utal a Koppány vezette szabadságharcra: „… a polgári háború veszedelme által szorongattatván, Somogy vármegye ki akarván űzni engemet atyáim székéből… (uolente comitatu quodam nomine sumigiense patna me sede repelle…)”[17] Koppány név szerint nem említtetik, de a krónikák neki, Somogyország vezérének tulajdonítják e „felségsértő” szándokot.

Koppány halálát részletesen leírják a krónikák. Koppány hada nem Esztergomot, a fejedelmi székhelyet támadta meg, hanem Veszprém, a német lovagok központi fészke, Gizella királyné székhelye ellen vonultak. A hősiesen harcoló magyarok vereséget szenvedtek, Koppányt megölték, lefejezték, testét szégyenteljes módon, a magyar lelkiségtől idegen, német kegyetlenséggel felnégyelték. Elfogott vitézeit megtizedelték, az életben hagyottak javait elvették, szolgaságba taszították. Az elkövetők, Istvánnal az élen az egyháztól feloldozást nyertek: Mondván, Istennek tetsző tett volt a kereszténység ellenségeinek ilyetén megsemmisítése. 

A sokadik, de az első félországra kiterjedő magyar szabadságharc elbukott. Az eladdig születési jogon szabad magyar szolga lett a saját hazájában.

Koppány, az Árpádok legidősebb tagjaként a szkíta szokásjog, illetve a Vérszerződés értelmében teljes joggal tartott igényt a megüresedett fejedelmi székre. Úgy vélte, Somogyország uraként és a csatlakozott dunántúliakkal elegendő katonai erővel rendelkezik, hogy megszabadítsa az országot az idegenektől, kiűzze a tűzzel-vassal térítő papokat, s visszaállítsa az ősi jogrendet, amikor nem volt még különbség magyar és magyar között. Szabadságharca a Vérszerződés értelmében jogos volt: „A hazát eláruló, a magyarság és az ország vesztét okozó, az idegenek szabad prédájává tevő hatalom, továbbá az azt elősegítő felelős személyek elleni minden megmozdulás és szabadságharc törvényes… és jogos ma is a magyarság minden, a nemzeti függetlenségért folytatott fegyveres vagy fegyvertelen megmozdulása.”[18]

A nemzeti felkelés Géza fejedelem elhunyta után, 997-ben vagy 998-ban tört ki.

A krónikák rútul megrágalmazták a becsületes, a szkíta szokásjogokhoz ragaszkodó Koppányt: „Géza fejedelem halála után Koppány Szent István király anyját vérfertőző házasságban (per icestuosum copulare connubium) magához akarta kötni, Szent István királyt meg akarta ölni, és a fejedelemségét a maga hatalma alá akarta hajtani.”[19]

E rágalmat a mai történetírás is tényként kezeli, elfogadja, sőt elméleteket gyárt hozzá. Pedig elegendő lenne egybevetni a krónikaírók említette „tényeket” a korabeli magyar szokásokkal, a szkíta szokásrenddel, s rögtön kipukkadna évszázadok alatt óriásira növesztett hazugság-léggömb.

A magyar források elhallgatják, de Géza özvegye nem Sarolta, az erdélyi Gyula leánya, hanem a lengyel Adelhaid volt.  István édesanyja nem sokkal a fia születése után meghalt. Így Thuróczy előadása csak Adelhaidra vonatkozhatott. 

7. Koppány lefejezése. A nyakában ott van a Nap-jelkép, a szkíta aranykorong.  (Képes Krónika)

A lengyel források szerint Adelhaid[20] Géza fejedelem halálának évében, 997 szeptemberében Esztergomban 42 éves korában elhunyt. Ezután sem a német, sem a lengyel források nem említik. A halálának körülményei ismeretlenek.

Érdekes módon a fejedelmi pár egyazon évben halt meg. Vajon támadás érte őket? Méreg vette el az életüket? Esetleg mindketten egyszerre vagy közvetlenül egymás után természetes halált haltak? Csak találgatni lehet.  

Vajon miként vehette volna Koppány feleségül, ha meghalt?

Ha feltételezzük, hogy Géza valamivel előbb halt meg, mint Adelhaid, akkor Koppánynak nagyon gyorsan kellett érvényesítenie a régi magyarok állítólagos levirátus-szokását, hogy feleségül vegye az özvegyet, s a kezével együtt elnyerje az országot.

A levirátus intézménye keleten dívott: Az özvegységre jutott asszony a vagyonával (hozományával) együtt a meghalt férj legidősebb férfirokonának a tulajdonába ment át. Csakhogy ez a magyaroknál kissé másképp festett: A régi magyarok egy feleséget tartottak. A krónikákban szó nincs a több feleségről. A sok feleséget tartó bihari fejedelmet, emiatt méltán gúnyolták Mén-Marótnak (Csődör-Marótnak). 

A régiségben, de a közelmúltban is némely magyar vidéken valóban szokás volt, hogy a magyar asszonyok férjük férfi testvéreit öregebbik vagy kisebbik uruknak szólították. Ám ez inkább arra utalhatott, hogy az özvegyet a magyar nagycsalád felkarolta, nem hagyta a sorsára. Bizonyára az is előfordulhatott, ha valamely feleséges ifjú ember meghalt, az özvegyét, a nőtlen testvére vette el.  A magyar házassági erkölcs híres volt. A XI. században Pannóniát látogató arab utazók írják, a magyar asszonyok még akkor is hűséggel várták vissza a párjukat, ha azok évekig idegenben háborúskodtak.[21]

Ha a levirátus intézménye megvolt a régi magyaroknál, akkor azt szigorúan az elhalt férj, jelen esetben Géza fivére érvényesíthette. Ám Géza és Koppány rokoni kapcsolata mindmáig nem tisztázott.  A XIV. századi Képes Krónika említi először, hogy Koppány vezér Tar Zerind[22] fia volt, s anyai ágon I. István nagybátyja lehetett: „Koppány és István anyja között valami rokonság létezett”[23]

Leginkább az mond ellent Koppány házasulási szándokának, hogy Géza asszonya idegen volt, keresztény. S a somogyi vezér éppen ellenük, az idegenek ellen fogott fegyvert. Emiatt nem  feltételezhető, hogy a magyarokra romlást hozó idegen asszonyra ácsingózott volna.   

A krónikák Koppányról szóló tudósításai a hógolyó-elven alapulnak. Egy bedobott hírt egyre vadabb dolgokkal kiegészítve görgetik tovább:

-       Az 1200 tájáról való Anonymus-krónika Koppányt nem említi. Nagyjából Géza születéséig, s a besenyő Thunuzóba tragikus haláláig tárgyalja a magyar eseményeket.

-       István király nagyobbik legendája[24] Koppányt néven nem nevezi, de az „ördög” megnevezés, bizonnyal rá vonatkozik: „De minden jónak ellensége az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus növendékének szent eltökélését rontsa, ellene belső háborúságot támasztott”

-       Szent István kisebbik legendája[25] Koppány nevét szintén az „ördöggel” helyettesíti: „Néminemű nemesek,… látván, hogy mit megszoktak, elhagyni kényszeríttetnek, az ördög sugalmazásából, miket a király meghagyott, azokat megvetetették és maguk kedvének szerint való elsőbbeni szokásaikra visszahajlítván lelküket, ellene hadbaszálltak.” 

-       A XIII. században, Kun László idejében élt Kézai az események időrendjét keveri. I. István koronázása utánra teszi a Koppány felkelését, holott azt legalább 3 évvel megelőzte. Említi  Koppányt (Cupan), de nem szól a házasulási szándékáról: „Szent István királyt tehát megkoronázzák, s ő, miután Koppány vezért megölte s anyai nagybátyját Gyulát feleségével és két fiával Erdélyből Magyarországba hozta…”[26]

-       Az 1370 táján íródott Bécsi Képes Krónika azt is tudja, hogy Koppány „… Tar Zerind fia volt és már Szent István király atyja Géza vezér idejében vezérséget viselt; Géza vezér halála után… Szent István király anyját vérfertőző házasságra kívánta, meg akarta ölni Szent Istvánt, hogy vezéri részét a maga hatalma alá hajtsa. Somogyi vezér volt.”[27]

-       Az 1486/7-ben íródott Thuróczy-krónika[28] szóról szóra ismétli a Képes Krónikát.

Újkori példaként megemlítendő, miként áll be a Koppányt gyalázók sorába Toldy (Schedel) Ferencz irodalomtörténész. Az Érdy kódexből idézi Szent István legendáját: „Mikoron szent István királynak atyja Gejsza kimult volna, támada fel ez gonosz kegyetlen herceg (Koppány), akarván István király anyját gonoszság szerént magának venni.” A lábjegyzetben megjegyzi: „E szó: anyját, a codexben hiányzik.”[29] S az olvasó ha nem olvassa el a lábjegyzetet, Koppány erkölcstelen, gonosz volta tudatosul benne.

A mai hivatalosított történelemtudomány a Képes, a Thuróczy és a későbbi írások nyomán felkapta, és az idegen-ellenes nemzeti felkelés egyik okának tartja, hogy Koppány az uralkodói hatalomért I. István király anyjával vérfertőző házasságra kívánt lépni. A krónikaírók a nemzeti felkelés vezetőjét erkölcstelennek és gyűlöletesnek állították be. Koppány, a magyarság tragikus hőse nem volt sem becstelen, sem erkölcstelen, csak a jogtalanságnak és a kereszténység erőszakos terjesztésének ellenszegülvén végzetszerűen elbukott. S a vesztesre minden időben kígyót-békát kiabáltak.

Koppány hibájául róható fel, hogy jellegzetesen magyar módon (talán virtusból) hitte, egyedül is bír az idegen megszállókkal, s nem hívta segítségül a Dunán túlnanról és Erdélyből a többi magyar vezért csapatostul. Így esett a későbbi istváni tisztogatás áldozatául Ajtony, az erdélyi Gyula és a bolgár Keán vezér.[30] A magyaroknak e nemzeti jellemvonása nem csupán Koppány idejében, hanem az utána következő években, évszázadokban, a magyar történelemben végestelen végig végzetesnek bizonyult.

A magyarság ezredév alatt sem okult ősei tévedéséből, pedig a történelme sugallja: A magyar egyedül nem, idegennel semmiképp sem, de összefogva győzedelmeskedik. 

Forrás: martonveronika.freeblog.hu

Az oldalon található valamennyi bejegyzés Marton Veronika szellemi tulajdona. Is licensed under Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 3.0 Unported License.