MARIO ALINEI

ŐSI KAPOCS

A magyar etruszk nyelvrokonság

 

ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

  

Nagy örömömre szolgál, hogy könyvem az etruszk nyelvről, valamint annak kapcsolatáról a magyar nyelvvel és a magyar néppel a magyar olvasóközönség számára is hozzáférhetővé válik. Ezért köszönettel tartozom az Allprint Kiadónak, aki ezt a könyv olaszországi megjelenésétől számított kevesebb, mint két éven belül lehetővé tette.

A magyar olvasó számára azonban, mielőtt nekilát könyvem olvasásához, szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy e könyv olasz közönség számára íródott, és ennek hatása a mű szerkezetére nem elhanyagolható. Először is, míg az etruszk nyelv az olaszok számára egy titokzatos nyelv, addig az etruszk, mint nép, Olaszország nagy részén látható nyomokat hagyott, múzeumok őrzik emlékeit és ezért, legalábbis első látásra, az emberek rendkívüli módon közelállónak érzik magukhoz. Ami még fontosabb az etruszkológia mint tudományág (amelyet Olaszországban egyetemeken is tanítanak) vonatkozásában, hogy a meg nem fejtett terület a nyelvészet, nem pedig a régészet. Vagyis az etruszk társadalomról és kultúráról rengeteg ismerettel rendelkezünk! Emiatt tehát az olasz közönségnek szánt elméletemben a nyelvészeti megközelítés elsőbbséget élvez, és a könyv végére hagytam azon őskori események bemutatását, melyek segítségével lehetővé válik két olyan távolinak tűnő nép összekapcsolása, mint a magyar és az etruszk.

Másrészt ezt a választásomat egy másik körülmény is elősegítette. Mégpedig az, hogy az olasz közönség már ismerte - ismerhette - az indoeurópai és altáji népekre vonatkozó Kontinuitás Elméletemet a paleolitikus kortól, amelyet "Az európai nyelvek eredete" című kétkötetes munkámban mutattam be. Ez a tézis pedig szorosan kapcsolódik a jelen könyvemben ismertetett etruszk magyar egyezésről.

A magyar olvasó számára a kérdés megvilágítottsága lényegesen eltér ettől. Mindenekelőtt, még a nyelv kérdéskörén kívül is - melynek tanulmányozása Magyarországon soha nem működött intézményes keretek között - fontos szempont, hogy maga az etruszk néppel kapcsolatos anyag kevésbé családias, a kulturális látóhatártól és az intézményes tudományoktól teljesen távol álló ismereteket testesít meg. Már csak azért is így van ez, mivel a magyar egyetemeken nem létezik etruszkológiai tanszék.

Másrészt pedig nem is várhatom el, hogy a magyar olvasóközönség ismerje az indoeurópai és altáji népekre vonatkozó elméletemet, hiszen a témával kapcsolatos fontosabb munkáim olasz nyelven jelentek meg, és csak néhány férhető hozzá angolul és franciául.

Fenti indokok miatt mindenképpen szükségesnek tartom megelőzni a magyar fordítást ezzel az előszóval, amelyben összefoglalok néhány alapvető fontosságú pontot. Ezeket tanácsos a magyar olvasónak az elsősorban olasz közönség számára íródott könyv olvasása előtt megismernie.

Az etruszk kultúrából - az ókori Európa egyik legnagyobbjából - mérhetetlen mennyiségű, alaposan tanulmányozott irodalmi anyag maradt fenn. Ennek köszönhetően ma már néhány, az etruszk történelemre, társadalomra, gazdaságra, vallásra, építészetre és művészetre vonatkozó megállapítást végérvényesnek tekinthetünk. Vagyis az etruszk nyelv tanulmányozásához nem valami tabula rasa a kiindulópont, hanem megbízható extralingvisztikai ismeretekből álló hatalmas anyag.

A régészet által a hetvenes évek óta kidolgozott nagyszámú megállapítás közül az egyik alapvető fontosságú e könyv témájához. Nevezetesen arról van szó, hogy az etruszkok ősei, az úgynevezett villanovaiak (a rákövetkező etruszk elődjeként ismeretes civilizáció tagjai) a Kárpát-medence területéről származnak. E fontos felfedezés az amerikai Hugh Hencken régésznek köszönhető. Megállapítását a későbbi kutatások is megerősítették.

Földrajzilag tehát az, hogy az etruszk civilizáció a Kárpát-medencéből származik, bizonyítottnak tekinthető.

Ezenkívül Hencken feltételezte, hogy az etruszkok két hullámban, tengeri úton érkeztek a Kárpát-medencéből Olaszországba, és két eltérő ponton kötöttek ki. Az egyik az Adria partja, ahol megalapították a Felsina (latinul Bononia, olaszul Bologna) nevű etruszk várost, a másik pedig a Tirrén - tenger partja, ahol aztán megalapították a valódi Etrúria fő központjait. Ezek Toscana és Lazio tartományban voltak találhatók: Tarquinia, Orvieto, Chiusi, Volterra, Vulci, Veii, Vetulonia, Populonia stb. A kárpát-medencei - dunai népek Hencken által feltételezett tengeri úton történõ bevándorlása mellett nem zárható ki a szárazföldi úton való betelepülés sem. Mindazonáltal Hencken kutatásai alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a bronzkor végének "kárpát-medencei - dunai" eredetű csoportjai eljutottak a Földközi - tenger vidékének keleti és középső területeire. Itt aztán elterjesztették kultúrájukat, amelyből Olaszország mai területén kialakult az etruszk civilizáció.

Természetesen az őskori "kárpát-medencei - dunai" népek még nem a magyarok!

Ezen a ponton egyenletünk utolsó lépéséhez segítségünkre van kettő Kontinuitás Elmélet a paleolitikus korról. Először is a magyar kutatók által is jól ismert "uráli kontinuitás elmélet"-nek nevezett tétel, amelyet napjainkban az uráli nyelvterületet kutató nyelvészek, valamint a régészek - a magyarokat is beleértve - túlnyomó többsége elfogad. Másodsorban pedig az új - a www.continuitas.com címen könnyen hozzáférhető - indoeurópai és altáji kontinuitás elmélet. Vegyük szemügyre mindkettőt.

Az uráli elmélet alapján az uráli népek már a paleolitikus kor idején jelen voltak Európa keleti részén, az utolsó jégkorszakban (Kr.e. XIII. évezred) és a mezolit korban. Az éghajlat enyhülése után (Kr.e. IX. évezred) északra húzódtak, hogy folytathassák halászó - vadászó életformájukat. Eszerint a magyarok, más ugor népekkel együtt szükségszerűen az Ob folyó környékén telepedtek le, és a Finn-ugor népek legkeletibb csoportját alkották. Mindenesetre az ősmagyarok már egészen a paleolitikus kortól Európa keleti részén éltek.

A magyar kivételével minden uráli nyelv jelenlegi elterjedése tökéletesen megfelel az elméletünk által feltételezetteknek. Az egyetlen kivételt - mint ismeretes - pontosan a magyarok jelentik. Õk valószínűleg a még nem végleges letelepedés időszakában különváltak a többi ugor népcsoporttól, hogy elfoglalják a Kárpát-medencét. Itt pedig elérkeztünk az ún. Honfoglalás sokat vitatott kérdéséhez.  Körülötte mindig sok vita zajlott, még a legutóbbi, "kettős Honfoglalás"-nak nevezett változatról is.

Az indoeurópai és altáji kontinuitás elmélet szerint az indoeurópai népesség Európa nagyobb részének és Ázsia indoeurópai területének, míg az altáji Ázsia középsõ részének őslakos népe.

A két elmélet kombinációja pedig egyrészt új elképzelés kialakítását teszi lehetővé a Honfoglalásról, másrészt annak a bizonyítását, hogy a magyarok az etruszkok ősei. Nézzük, hogyan lehetséges ez.

Mint láttuk, az altáji elmélet szerint a török és mongol népek a paleolitikus és mezolit korban már Ázsia középső részén éltek. Következésképp, a neolitikus kori Közép-Ázsiában nem csak a nagy kultúrák tartoztak az altáji nyelvhez, hanem azok az első lovas - harcos nomád népek is, akik az időszámításunk előtti IV. évezredben Ázsia nyugati sztyeppéin és Európában tűntek fel. Õk a török nyelvcsoporthoz kellett, hogy tartozzanak. Ezért az uráli letelepedésektől délre fekvő Serednyi Stog (=SS) néven ismert kultúrának, amelyben szintén a Kr.e. IV. évezredben megkezdődött a lónak a lovaglásra való használata, szintén a török nyelvcsoporthoz kellett tartoznia. Vagyis magától értetődően török a híres, kurgan néven ismert kultúra is, vagy az orosz Yamnaia, amely a III. évezred folyamán a Serednyi Stog-ból alakult ki, és egészen Kelet-Európáig elterjedt. Röviden, minden lovas - harcos nomád nép, akik akár az őskorban, akár később az eurázsiai sztyeppéken váltották egymást, túlnyomórészt az altáji népekhez tartoztak. És a magyar puszta, az eurázsiai sztyeppék nyugati vége, az összes keletről származó harcos nomád nép természetes élőhelye.

A magyar olvasó számára nem szükséges kihangsúlyozni ama tényt, hogy a török nyelvnek és kultúrának milyen óriási befolyása volt a magyar társadalom és nyelv alakulására. Ezek közül a hatások közül kiemelnék három, dolgozatom szempontjából különösen jelentős vonatkozást:

- A lóra és lovaglásra vonatkozó magyar kifejezések török eredetűek

- Ezek a kifejezések megegyeznek az obi-ugor nyelvekben használt kifejezésekkel

- Más, a török (elsősorban csuvas) nyelvből kölcsönzött mezőgazdasági, társadalmi és politikai kifejezések viszont nem egyeznek meg az obi-ugor nyelvekben használt kifejezésekkel

 

Ez a három tényező a magyar őskor vonatkozásában elméletünk fényében a következőket vonja maga után:

-  A magyar és az obi-ugor nyelvek a Kr.e. III. és IV. évezredben a nyugat-ázsiai területeken még egységesek voltak. Nagyon közel álltak az első török kultúrákhoz, amelyek az ő területeiktől délre pattantak lóra.

- A magyarok, az obi-ugoroktól való különválásuk után minden valószínűség szerint ismét török hatás alá kerültek.

- A magyarok az időszámításunk előtti III. évezredben érkeztek történelmi területükre a Kárpát-medencébe és szerepük az etruszkok, villanovaiak, valamint elődeik, az ős-villanovaiak kialakulásában kétségtelen.

Ismert, hogy a villanovaiak és közvetlen elődeik - az ős-villanovaiak - egyik legjellegzetesebb tulajdonsága a halottégetés. A hamvasztás Közép - Európából származik, az úgynevezett Urna Mezőkről, melyek közül a legrégebbiek a magyar Urna Mezők (Hencken).

Ezenkívül, a kárpát-medencei - dunai hatás Olaszországban nem a villanovaiakkal kezdődött. A III. évezredtől kezdődően (amikoris a Kárpát-medencét elözönlik a kurgan népcsoportok) az olasz őskort a majdnem folyamatos közép-európai befolyás jellemzi (Barfield). Fontos körülmény, hogy a II. évezredben a Val Padana-i (Emilia) és a letelepedett magyarok által a Duna síkságán a bronzkorban mesterségesen kialakított dombok (lásd Tószeg) "nagymértékben hasonlítanak' (Barfield). És végül, a kárpát-medencei-dunai hatás nyilvánvaló régészeti bizonyítékai az őskori Olaszország északi részén is azt támasztják alá, hogy megtörtént "a Val Padana . tényleges elözönlése a keletről származó népek által" (Barfield, Cardarelli).

Valósággal szinte kötelező a következtetés: a kárpát-medencei - dunai népek, akik a III. és II. évezred folyamán akkora hatással voltak Olaszországra, és akik aztán "villanovai" népként az I. évezredben tengeri úton érkeztek Olaszországba, nem lehetnek mások, csakis a III. évezred magyarországi meghódítóinak utódai, vagyis a török kultúrát átvett magyarok.

Ezen a ponton szükségesnek tartom emlékeztetni a kedves olvasót, hogy pontosan Hencken volt, aki azt feltételezte, hogy a II. évezredben a kárpát - dunai területeken élő etruszkok - akiket a görög nyelv Tyrsenoi néven ismer - eljutottak a Földközi-tenger vidékének keleti részére, tehát találkozhattak az ókori egyiptomiak által a Földközi-tenger feletti uralomért vívott csatával kapcsolatban említett egyik híres "tengeri néppel", a tursha néven ismert népcsoporttal. Ezt az elméletet alátámasztotta az a felfedezés, hogy az Égei-tenger Lemnos szigetén talált feliratok etruszk nyelvűek.

Magyar régészek is feltételezték, hogy a 'II. évezred magyarjai' (bárkik is voltak), részt vettek a "tengeri népek" hadjárataiban.

Megvizsgálva az etruszkok két latin nevét - Tusci és Etrusci -, melyet a latin nyelv kutatói a tusci > tu(r)s-ci, e-trusci > e-tursci, E-truria > E-trusia > E-tursia sorozat segítségével a görög  Tyrsenoi névhez kapcsoltak, felmerülhet a kérdés, hogy vajon az etruszkok másik megnevezése, a turs- nem kapcsolható-e a turchi, azaz török névhez. Vagyis nem előzi-e meg az altáji vagy török eredetű törzsi nevek hosszú sorát, melyeket a történelem folyamán a magyaroknak adtak: magyarok, avarok, törökök, baskírok, hunnok. Egyébként mindezen nevek, mint ismeretes, altáji eredetűek.

Az etruszkok - vagyis a török népnek tartott őskori magyarok, Olaszország megszállóinak -  'születése' tehát a bronzkorra tehető. Midőn a kárpát-medencei-dunai terület "Európa ipari központjá"-vá válik (Barfield), és a magyar fémkohászat, virágzásának csúcspontján megadja a kezdő lökést a magyar terjeszkedésnek.

Most pedig térjünk át az etruszk nyelvre, amellyel kapcsolatban mindenekelőtt egy félreértést kell tisztázni.

Nem teljesen igaz a gyakran hangoztatott állítás, hogy az etruszk teljesen titokzatos nyelv. Valójában az etruszk nyelv a XIX. századtól kezdve különböző nemzetiségű éleselméjű tudósok  vizsgálatainak különleges jelentőséggel bíró tárgyát képezte. Ezek a tudósok mind a tipológia és nyelvi szerkezet vonatkozásában, mind pedig nagyszámú, alapvető fontosságú szavak jelentésével kapcsolatban teljes mértékben helytálló következtetésekre jutottak. Könyvem nem utasítja el ezeket az eredményeket, sőt, ezekből indul ki.

A korszerű etruszkológiát - melynek elismert  vezetője az olasz tudós, Massimo Pallottino - 'kombinatórikus' vagy 'hermeneutikus' vizsgálatnak nevezik, mivel csakis a nyelv belső jellegzetességeit és azoknak a szövegben fellelhető összefüggéseit tanulmányozza. Anélkül teszi ezt, hogy megkísérelné az etruszk nyelvet bármely más nyelvvel kapcsolatba hozni. Az e módszer által elért eredmények, ha már teljesen biztosak, azért is nagyon fontosak, mert nehezen cáfolható bizonyítékokon alapulnak.

Teljes mértékben bizonyított állításai közül kiemelnék néhányat, melyek az eddig elmondottak fényében minden bizonnyal felkeltik a magyar olvasó érdeklõdését. Az etruszkológusok szerint az etruszk nyelv

           - agglutináló, a szótőhöz kapcsolt képzőkkel, eset végződésekkel és toldalékokkal, ugyanúgy, mint a magyar és a többi uráli nyelv

            - a hangsúlyt az első magánhangzóra teszi, ugyanúgy, mint a magyar és a többi uráli nyelv

            - jellemzője a magánhangzó illeszkedés, ugyanúgy, mint a magyarnak és a többi uráli nyelvnek

            - kizárólag zöngétlen okkluzív mássalhangzókat használ, ugyanúgy, mint az uráli ősnyelv

            - nyílt szótag szerkezet jellemzi (= magánhangzóra végződő szótag), ugyanúgy, mint  az uráli ősnyelvet

    
Fenti ismeretek birtokában, melyek egyébként a könyv utolsó három fejezetében részletesebb kifejtésre kerülnek, remélem, hogy a magyar olvasók számára is könnyebb lesz a könyv első, nyelvészeti témájú fejezeteiben való elmélyülés.

 

a szerző