BOTOS LÁSZLÓ

A CATALAUNUMI CSATA

            Atillát a világ egyik legnagyobb hadvezérének nevezik.  Teljesítménye folytán, jogos is ez a kijáró elismerés.  Most, hogy Sándor József László, székelyudvarhelyi születésű, három évtizeden át kutatott művét, Hadak Utján, Hunok Nagy Történelme,  1561 oldalas, két kötetes könyv utolsó oldalát olvasom, nem állhatom meg, hogy ne szólják hozzá e remekül megírt, hun történelem egyik szakaszához, a Catalaunumi Csatához.  Ennek leírása nagyon sok változatban, sok szemszögből, különböző népek, idegen behódolt, meghódított és hun ellenes, tehát ellenséges népek által megírt kielemzett és pártolt tanulmányok sokassága töltötte fel a könyvtárak polcait.

            De mind ennek dacára, mi magyarok, akik hun leszármazottnak valljuk magunkat, bizonytalan útmutatást kapunk, hogyan és mint történt mind az, ami itt Catalaunumnál végbement.  A legtöbb tanulmány azt emeli ki, hogy Atilla elvesztette e döntő fontosságú ütközetet Aetius, a római Birodalom mindenkori legnagyobb hadvezére, tábornoka ellen.  A legjobb esetben azt írják Atillára kedvezően, hogy a csata döntetlenre végződött. 

            Mi magyarok, akik Atillát Árpád ősének tekintjük, szeretjük azt hangoztatni, hogy Ö győzött, mert a csata másnapján, a helyszínen maradt és várta a csata folytatását, Aetius pedig az éj leple alatt eltávozott, hátra hagyva halottait, míg Atilla az övéit tisztességesen eltemettette. 

            Akár hogy is volt, egyszer majd, a nem elfogult történelemtanítás megírja, ki elemzi a valóságot.  A történteken semmit nem változtat.  Senki nem tagadhatja azt a tényt – nohabár a nyugati történészek erősen dolgoznak rajta – hogy Atilla mindkét római Birodalmat adófizetőivé tette.  A Kelet-római Birodalom évi hétszáz arany kifizetésére lett szorítva, amit II Theodosius császár éveken át fizetett.

            Amikor pedig Atillának tudtára jött a Kelet-római Birodalom Charysaphus magas rangú római főember, Atilla meggyilkoltatásának tervezete, amely II Theodosius császár tudtával, sőt annak támogatásával történt, akkor Atilla a Balkáni hadjáratának összes költségeit hatezer font aranyat és a rendszerint járulékos hétszáz font adózást 2100 fontra emelte. 

            De térjünk vissza a Catalaunumi Csata előzményére, mert ennek ismerete elég homályos. 

            A hun csapatok vezetői Atilla, Atilla idősebb fia Ellák, és Onegesius voltak, amelyek Gallia területén (Franciaország) támadtak a Nyugat-római Birodalomra.  A történelmi elemzések szinte egyhangúan azt hangoztatják, hogy Atilla nagy hadászati hibát követett el, amikor nem a legrövidebb Ravenna felé, Itálián átvezető utat, hanem a sokkal távolabbi és sűrűn beépült erős római határvárak, faltörő kosok általi szétrombolását, bevételét és teljes elpusztítását választotta, az általuk évszázadokon át, sőt évezredeken át bevált és sikeresen alkalmazott, gyors lovas íjász támadó hadjárat helyet.   Így időt adott a két római Birodalom és az ott élő idegen népek, Aetius általi védelem kialakítására. 

            A történészek szerint, Atilla legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor az utolsó Aurelianum vár és városállamnál hét hetes ostromot folytatott, és így időt adott Aetius és a szövetségesükké vált vizigót, sáli-frank és búrgond germánok, valamint a római hadak egyesülésének.  Ha nem veszített volna oly sok időt, akkor egyenként, minden bizonnyal, könnyedén szétverhette volna az ellenállókat. 

            Még egy másik zavaró epizód is közbejött a fejleményekhez.  A sáli-frank király Meroveus, és a búrgondok beérték Atilla utóvédjét, a gepida Ardarich királyt.  A gepidák, sáli-frankok, búrgondok ellenséges érzülettel voltak egymás iránt, azért, mert a gepidák Atilla oldalán a vizigótok és a többiek a római oldalon foglaltak állást.  E két germán ellentétes csoport mély gyűlölettel támadott egymásra, de siker egyik oldalon sem mutatkozott.

            Amikor Atilla hírül kapta az utóvéd elkeseredett egymás elleni küzdelmét, a helyszínre lovagolt és akkor egy nagyobb frank csoport, amely erősen veszélyeztette a már utolsó erejükkel küzdő gepida szövetségeseket, ott, a nagyfejedelem figyelmét, egy fiatal hosszú, szép frank lány kötötte le, aki pikkelyvértben harcolt, de olyan nagyszerűen, hogy akármelyik híres harcos dicsőségére válhatott volna.  Csak úgy aprította a tolongó gepidákat.  A lány neve Krimhilda volt, a frank vezérnek volt a lánya.  E küzdelem, mint mellékes esemény, 7-8.000 sáli-frank, búrgond és ugyanennyi gepida életébe került.  Atilla íja megfeszült és a frank vezér holtan rogyott a földre.  Krimhilda látva apja halálát, még nagyobb hősiességgel, szinte megszállottan harcolt.  Ez a bátorság, harciasság és a lány szépsége megfogta Atilla tetszését.  A lányt élve fogadtatta el, és egy biztonságosabb hátsó helyre szállíttatta. 

A Catalaunumi síkon a fővezér azonnal az ütközet előkészítéséhez látott.  A síkság szélén felállította a szekérvárt az ostromgépekkel, melyeket kör alakban helyeztetett el.  A hadakat Atilla három csoportba osztotta.  A főhadat, amelyet Ő vezetett, a hun tumeneket és az ogur lovasságot a középre osztotta be.  Ez volt a haderő legerősebb része.  A két szárnyat, az alárendelt csatlós népek képezték.  A balszárnyra helyezte a két legerősebb germán csatlós gepida és osztrogót hadakat, Ardarich gepida és Valamir királyok parancsnoksága alá.

A jobb szárnyat az alánok, germánok, szarmaták, szlávok, türkök és Kelet-Európából az összes megmozgatott és iderendelt kisebb-nagyobb lovas és gyalogos egységek vegyesen alkották. 

A felállításból a helyzet úgy néz ki, hogy Atilla a legnagyobb erővel a közép hadtesttel, két félre akarja szakítani a római hadat, és azután a két szárny segítségével gyűrűbe fogva összeroppantani, megsemmisíteni.

Aetius megérkezve a csata színhelyére, látva Atilla hadainak elrendezését, ellenintézkedéseket rendelt el.  Felismerte Atilla terveit.  Ő is három csoportba osztotta haderejét.  Ugyanúgy egy fő, és két szárnyra osztotta őket.  A különbség itt az volt, hogy a két szárnyra helyezte a főerőt.   Azzal a szándékkal, hogy bekerítse Atilla hadát, elvágva a visszavonulás lehetőségét.  Itt a stratégia épp az ellenkezője volt.  Egy gyenge középhad, és két erősebb szárnyal próbálkozott.    

A római had közép erejét a Birodalomban élő népek, és a tábornokhoz pártolt egyéb hadak szolgáltatták.  Sangiban király vezette a szarmata-alán lovasságot.  Meroveus sáli-frank király a búrgond és elszórt germán, valamint az őshonos kelta sereg vezére volt.  Ez a had lett kiszemelve szembeszállni a hun tumenek és az ogur lovasság, vagyis a legerősebb hun alakulattal.

Aetius a jobb oldalon állította fel a legerősebb seregét, a vizigót alakulatot, saját királyuk Theodorich vezetésével, akik szembekerülnek Ardarich gepida és Valamir osztrogót vezette seregekkel.  Itt igazi testvérharc fog kialakulni. 

A balszárnyat a két római Birodalom légió hadai képezték.  Ez a hunok jobb oldali hadával fog szembekerülni, ahol szarmata, alánok, türk, akacirok és különböző germán gyalogos és szláv alakulatok fognak harcolni.  Atilla a középhadat, Aetius pedig a légiók hadát vezérelte.

Sándor József László megismertet bennünket a két haderő harci álmánya felől. A hun hadjárat 400-450 ezernyi fegyveressel indult a hadjáratra.  A kisegítő személyzet itt nem foglaltatik a fenti számban. 

A Catalaunumi síkon Atilla már nem rendelkezik e számmal.  Az elfoglalt Rajna szakaszon, az Észak és Közép Gallia területén rengeteg embert kellett visszahagyni, a hát ország és a visszavonulás biztosítására.  Az emberveszteség és a visszahagyott erő, feltehetőleg 50.000 ember.  Így a hun oldalon 350.000 harcos készülhetett a végső leszámolásra.  

Aetiusnak, mivel mindkét római Birodalom részt vett e döntő csatának számító ütközetben, ez mindenképpen legkevesebb 35-40 légiót jelentett, írja e könyv szerzője.  Ez 210-240 ezernyi légiós.  A vizigótok 80-100 ezer harcost vonultattak fel.  Ehhez csatlakoznak a népes kelta, szarmata, alán, jász, germán és egyéb népek.  Az adatok összessége 500.000 légionárius, amely lovas és gyalogos egységekből állt. 

Az itteni összecsapás kimenetele nemcsak a Nyugat-Római Birodalom bukását, hanem a Keleti Birodalom megdöntését is jelenti. 

Még mielőtt az ütközet leírását taglálnánk, érdemes elmélkedni a hun csatarend felállítása felöl.  A hadjárat elindítását az utókor történészei hibának róják fel Atilla részéről, a Galliai útvonal elrendelését, mivel rövidebb és könnyebb úton is elérhette volna célját.  Azt is nagy hibának vélik, hogy nagyon sok ostromgépet vontatott magával, ami lelassította előnyomulását, időt adva a védekezés előkészítésére.  A mozgékony gyors, megszokott és bevált harcászattal, sokkal nagyobb és kevésbé véres áldozatokkal érhette volna el elsöprő sikerét, mint azt tette a várak és megerősített városok elpusztításával.

Úgy szintén nagy hibának számit az is, hogy Aurelianum (Orleans) bevételével minden értelem nélkül, sok időt és emberáldozatot pazarolt el. Hadászatilag jelentéktelen vár bevételével elpazarolt idő előtt, már megsemmisíthette volna a még nem egyesült vizigót és római hadakat, s ezzel sikeresen be is fejeződött volna a galliai hadjárat.

Az utókor hadtörténészei nem értik, hogy Atilla ez a hihetetlen nagy képességű hadvezér hogyan követetett el egy ilyen nagyméretű hibát, amikor a hun tumenjeit a front közepére helyezte?  Mindenki által tudott, hogy a gyors mozgású lovasság, tágas terepet követel a kibontakozáshoz.  Ezzel a csatarenddel a hun tumenek és az ogur lovasság mindjárt a kezdetben, közel harcra lett kényszerítve, íjaikat szinte alig használhatták.  Feladva a lovas íjász csatározás és a hun nyilak sokkal hosszabb távolságú hatóerejének előnyeit, és e kor utolérhetetlen előnyeit, a megfutamodást, majd amikor az ellenségüldözésbe kezd, a sorok ilyképpen való fel lazulását adta előnyöket, és a lovon való visszafordulás következtében adódó nyilazás lehetőségét, amely tíz másodperc alatt három nyíl kilövését tette lehetségessé.   Nem tudjuk pontosan a főerő, a középhad, hány embert számlált, de feltételezhetően a 350.000 harcosból 150.000 a főerőt képező csapat részben helyezkedett el.  Ez az első tíz másodperc alatt 450.000 nyilat lövellt amíg mindig tömören elhelyezkedő ellenség felé.  El tudjuk képzelni, milyen bénító erővel hatott ez a nyíl felhőszakadás.  A megfutamodásra azért volt szükség, mert így hosszabb alkalom nyílt a nyilazásra, mert a két egymással szembevágtató lovas had alig enged időt a nyíl használatra, az ellenség megritkítására, mert mindjárt a közel harcra kerül a sor. 

Órák teltek el, egyik hadvezér sem akarta a kezdeményezést.  Végül Atilla unta meg a több órai várakozást.  Atilla kilőtt nyílvesszője mozgásba hozta a tumenek sorait.  Még a föld is belerendült a hun tumen lovak pata dobogásától és a harcosok csata kiáltásától. 

Mint várható volt, mindjárt véres kézitusa fejlődött ki.  A hun jobbszárny szarmata, alán, akacirk lovasság és a gyalogos germánság kiválóan harcolt az Aetius vezette római légiók ellen. 

A hun balszárny és a szembenálló római jobbszárny között dúlt a legvéresebb harc.

Az Atilla vezette hun tumenek olyan mélyen bevágták magukat a római front közepébe, hogy már a győzelem pillanatok alatt bekövetkezhetett volna, de ekkor egy váratlan fordulat kétségessé tette a csata kimenetelét. 

A vizigótok királya Theodorich, aki az első vonalban harcolt, holtan bukott le lováról.  Ez volt az a pillanat, amely előidézte a nem várt fordulatot.

A vizigótokat megdermesztette királyuk halála.  De amikor látták, hogy az osztrogótok el akarják rabolni királyuk holttestét, ez a féltés, felháborodás megacélozta erejüket és karjukat.  Olyan fergeteges erővel lendültek támadásba, hogy az osztrogót-gepida sereg hátra szorult és megingatta a hun frontszakaszt is.  Atilla had művelete már majdnem megvalósult, a római középhad átszakítása és megsemmisítése, amikor a vizigót fegyverténnyel és a hun közép erő visszahúzódásával, egyszerre Aetius lépett előnybe.  Atilla időben észrevette a veszélyt és a hátraszorított balszárnyat megerősítette hun tumenjeival.  A harc ekkor, ezekben a percekben érte el tetőfokát. A hadak kitartása fogja eldönteni a csata sorsát. A küzdelem a legvadabb vérontással dúlt órákon át. Atilla ez időben 57 éves, már nem fiatal, de még mindig a legkiválóbb harcos, és még mindig a legnagyobb, veszélyes helyeken tűnik fel segíteni.  Hűséges testőrei élükön Edekon szkir királlyal önfeláldozóan ügyelik őt minden veszélyben.

Napnyugtával már várható volt a római had összeroppanása, de még sem történt semmi.  Aetius már nem tudja irányítani a szervezetlenné, szétzilálttá vált hadat.  

Az esedékes hun győzelem végkifejlődése is elmaradt.  A hirtelen beállt sötétségben összekeveredtek az ellenfelek és szövetséges támadott szövetséges ellen.  Először Aetius majd Atilla is elrendelte a visszavonulást. Másnap kellene folytatni a csatát a végkifejlődésig.   

Éjjel a hun táborban csak az őrszemek vigyázták a nyugalmat.  Késő éjjel, fáklya fénye mellett vizigót harcosok keresték és vitték el királyuk Theodorich holttestét.  A hunok hagyták a vizigót király hullájának elvitelét. 

Thorismund, a vizigót trónörökös az éj leple alatt elvonult de előbb Aetius tábornok tudtára adta, hogy nem hajlandó tovább harcolni.  Elég véráldozatot hoztak a birodalom érdekében.  Az éj folyamán távoztak a táborból.  Meroveus, sáli-frank király és a búrgondok követték a vizigót példát, ők is távozták.  Az alán király, Sangiban, ugyanígy járt el.  Aetius hadereje elenyészett. Azt tudta, hogy az éj sötétje mentette meg a teljes megsemmisüléstől.  Atilla még mindig egy ütőképes hadsereggel rendelkezik.  Megfogyatkozva, félig megverve, erkölcsileg letörve, miként folytathatná a harcot?  Végül is a csatatér elhagyására szánta el magát. 

Szokásaikhoz híven, a hunok összeszedték halottaikat és tisztességgel eltemették őket.  A hozzávetőleges megállapítás 300.000-re becsüli a halottak számát.  Atilla vesztessége sem tudódott ki, talán a vesztesség 50 %-a Atillá-e  volt.  Ha a csata végkimenetelét vesszük figyelembe, akkor a vesztesség nagyobb része Aetius részévé tehető. 

Míg Atilla egy pár napig a csatahelyen maradt, Aetius a visszavonulás utját járta, menekült, attól tartva, hogy Atilla üldözni fogja.  Az utólagos csata kielemzések mint már többször is írtuk, Atilla nagyméretű hibát követett el, melyeket most, nem ismétlünk meg.  De hiba volt részéről az ütközet utáni napok kínálta lehetőségek elmulasztása.  Nem üldözte a megtört és felbomlott had maradványokat.  Ekkor könnyedén megsemmisíthette volna Róma minden ellenállását, nem is beszélve a vizigót seregről.  Napok multával Atilla is a tábor felszedésre adta ki a parancsot, ami a csatlósokat is meglepte, mivel nem fejezte be a kitűzött célt, a két római állam meghódítását.  Egy kérdést hagyott maga után.  Ki volt a Catalaunumi Csata győztese?  Az eltelt idő még mindig adós maradt e kérdéssel.

Az érthető, hogy a korabeli latin és görög Krónikások Aetiust hozzák ki győztesnek, és ezt a jelentést veszik át a nyugati történészek is.  A hadtörténészek a döntetlen csata mellett kardoskodnak. 

A tárgyilagos véleményezések, mivel Atilla a helyszínen maradt, és nem távozott el az éj leple alatt azt bizonyítja, hogy erősebbnek kellett lennie, mert a gyengébb az amelyik megszalad.

            Az Aetius szervezett hadszövetség felbomlott és elmenekült.  A légiók egymagukban képtelennek lettek volna az ellenállásra.  A hazavonuló hunok senkitől sem zavartatva garázdálkodtak a hazavezető úton. Mind ez a tény Atilla javára billenti a győzelem mérlegét.

            A legutolsó és legdöntőbb érv Atilla mellett, hogy háromnegyed év múlva, már 452 tavaszán, újra elindítja a Nyugat-Római Birodalom elleni második hadjáratát.  Ekkor Atilla már az előnyösebb helyen választotta ki a támadás beindítását.  Észak-Itáliában.  Mind ez azt bizonyítja, hogy a galliai hadjárat a Catalaunumi ütközet után Atilla nagyon is erős, és hódításra képes hadsereggel maradt a helyszínen.  Nekünk magyaroknak is tárgyilagosnak kell lennünk, ezért is tárgyalnunk kell a háttér mindkét oldalát. Miután levezette ezt a hatalmas méretű hadjáratot, amely nagy erőfeszítést követelt, most tegyük fel a kérdést – milyen eredménnyel járt?  A válasz, írja Sándor József László: Semmi!  Nem hódította meg a Nyugat-Római Birodalmat.  Még a megvert Észak és Közép Galliát sem csatolta birodalmához.  Azt megértjük, hogy katonailag, miért volt szükséges lerombolni a várakat, a védelmi rendszereket, de miért pusztította a polgári lakosú városokat és településeket?  Semmi értelme nem volt.  Mi volt az értelme a sok hun harcos életvesztésének?  Ha hun szemszögből nézzük a dolgot, még akkor is azt kell mondanunk, hogy a Nyugat-Római Birodalom ellenes hadjáratban is, ugyanolyan félmunkát végzett, mint a Kelet-Római Birodalom megtámadásakor, a második Balkáni hadjáratban.  Itt legalább megemelte a Birodalom adófizetését.   Nagy tehetsége dacára, mégis elvesztette, elszalasztotta a két kínálkozó alkalmat is, egyet Aurelianumi (Orleans) ostromával, másikat a Catalaunumi Csata után való tétlenséggel.  Most ha így nézzük a kérdéseket, akkor Atilla erőfölénye dacára is, erkölcsi vereséget szenvedett.  Még pedig azért, mert nem csikarta ki a végső, már kiharcolt fényes harctéri győzelmet, de még birodalmát sem növelte.  De még az a hit sem vált be, hogy mindég mindenkor győzni fog, és Isten kardját mindig győzelemre viszi, megbüntetve a bűnös Nyugatot.

            Itt ezen a csatatéren esett el hűséges megbízható embere Onegesius. 

            Hazatértükben engedélyezve volt a szabad rablás, fosztogatás.  A nép rettegve próbálta menteni silány vagyonát és életét.  Minden további nélkül szedték, terelték az állatokat és fogdosták össze a nőket.  Ekkor már nem volt katonai erő, amely akadályozta volna őket a préda szerzésben.

            Még ide kívánkozik az előbb már említett esemény, hogy Atillának tervei voltak a frank vezér gyönyörű és kiválóan harcoló lányával, Krimhildával, akit elfogatott és biztonságba helyeztette.  A sors a hun történelemben nagy szerepet osztott ki ennek a nőszemélynek.  Krimhildát, magyarul Ildikót, nagy tisztelettel fogadták Hunniában, származásánál fogva is, és még azért, mert Atilla feleség jelöltje is lett.  Krimhilda magában nem bocsajtotta meg apja halálát.  Hiába élt díszes palotában, még is csak rabnak érezte magát és ilyképpen formálta terveit.

            A Birodalom vezetősége, a császár és a tábornokok az önteltség, siker örömében, Aetiust megint száműzték, megfosztották rangjától, és Atilla Birodalomból való kivonulását, saját egyéni érdemüknek tüntették fel.  III. Valentinian császár pedig elhíresztelte, hogy a vad ázsiai barbárt megfutamította, elhallgatva, hogy a hunok visszavonulásakor senkitől sem zavarva, szabadon szedhették a háború prédáját.   

            Atilla rádöbbent a helyzet valódiságára, hogy nem érte el azt az eredményt, hatást, amit számított. Sikernek egyedül csak a gazdag zsákmányt lehetett elkönyvelni, de nem ez volt a hadjárat célja.  Ezen kívül még a tekintélye, hírneve és büszkesége is csorbult.  Saját népe is csalódott, mert a fényes győzelem helyett, -- a prédát leszámítva – győztek ugyan, de az európai híresztelés szerint a Catalaunumi Csata a legjobb esetben is döntetlen lett, vagy pedig római győzelem.

            452 tavaszán, 7-8 hónappal a nagy csata után, Atilla leszűrte az előző hadjáratok tapasztalatait, és ezúttal a fősúlyt az újabb hadjárati készületben a régi harcászatra, a gyors lovas íjász hagyományra helyezte.  Hátra hagyva a gyalogos germán, szláv és egyéb lassan vonuló egységeket.  Csak a legszükségesebb faltörő gépeket hozta magával.  A hun tumenekre, az ogur lovas íjászokra, a szövetséges alán és akacir lovas alakulatokra helyezte a főszerepet.  De azért magával vitte a legkiválóbb és megbízható Ardarich király gepida hadát, Valamir osztrogótjait és Edeken szkirjeit. 

            140-150 ezernyi harcos támadta meg a Nyugat-Római Birodalmat.  III. Valentinian császárt a büszkesége ekkor, még nem engedte meg, hogy visszahívja a talonba tett, lefokozott Aetius tábornokot.  III. Valentinian császár csak 3-4 légiónyi hadat tudott toborozni a határvédelem mellé.  Észak-Italiába betört hunoknak csak Aquilea városa jelentett nehézséget.  Három hónapi ostrom után, a hősiesen védekező város elesett.  Ez után Atillának ismét választania kellett, hogy a rövidebb ravennai utat válassza, vagy a sűrűn elhelyezkedő városok Pó völgyét rohanja le.  E városokban nem volt katonai erő, mely hátba támadhatná, vagy elzárhatná a visszavonulás utját.  Atilla megint a hosszabb utat, a több idővel és vérontással járó utat választotta, amit a hadtörténészek értelmetlennek találnak.  Ez sok időt, fölösleges véráldozatot követelt, úgy a polgári lakosság, mint a hunok részéről.  Aquilea után két részre osztotta hadát és a seregek minden erőlködés nélkül, foglalták el az itt helyezkedő városokat:  Treviro, Vicenza, Verona, Brescia, Bergano, Miláno, Padova, Montova, Cremora, Piacenza.

            E városok eleste után, a Birodalom pánikszerűen mindent megpróbált az erőgyűjtésre, de nem volt olyan katonai erő, ami sikeresen ellen tudott volna állni. 

            Végül is III. Valentinius ismét Aetiushoz fordult, végső kétségbeesésében, aki ez után is sutba vágja a büszkeségét, és a Birodalom segítségére siet.  A hunok ekkor már bevették Pármá-t és Reggió előtt állt.  A császár elhagyta Ravennát és Rómába tette át székét. Ez már a Nyugat-Római Birodalom végnapjai voltak.  A kétségbeesés a tetőfokon.  A Birodalom vezetősége, csak a békekötésben látja az egyetlen lehetőséget.  Nem számit milyen feltételekkel, de békét akar esdekelni Atillától.  Békekövetséget kell küldeni, de kiből álljon a küldöttség?  A tanácsosok magát a császárt javasolják a békekövet vezetőjére.  A császár ezt félelemből és büszkeségből nem vállalja, ugyanez okból a többi főúr sem.  Végül is Leo Pápa a világ keresztényeinek vezetője jelentkezett a főkövet szerepére. 

            Leo Pápa derék aggastyán egyéniség volt.  Mellén a csillogó kereszttel és feszülettel a kezében közeledett, és méltóság sugárzott felőle.  Atilla megállította lovát és várakozással nézett és várta, hogy a Pápa szólaljon meg.  – Te Atilla vagy, Isten Ostora! – mondta a Pápa.  – Ha Te Isten Ostora vagy, akkor Istenünk nevében kérlek, hogy adjál békét ennek a népnek.  Bűneinkért eleget ostoroztál bennünket!  Mond meg, mit követelsz és megadjuk Neked! --

            A Pápa szavai, bátor magatartása hatott Atillára.  Mi ment végbe lelkében nem tudhatjuk.  A lényeg, hogy rövid habozás után elfogadta a béke ajánlatot.  – Ha követeléseim teljesítitek, megadom! –

--  Mond és mindent megkapsz! – felelte a Pápa

-- Hadisarcként Ti is annyi aranyat fogtok fizetni, mint amennyit a Kelet-Római Birodalom fizetett:  6000 font aranyat. –

--  Mennyi lesz az adó?—kérdezte a Pápa.

--  Mivel a Keleti Birodalom évi 2100 font aranyat fizet, a Nyugat Birodalom is ennyit fog fizetni! –

Úgy kellett a követségnek mindent elfogadni, ahogy azt Atilla elrendelte.  A Birodalom összegyűjtött mindent, a kincstár egész készletét, a gazdagok ékszereit. 

            A világtörténelem úgy tudósit az Itáliai hadjáratról, mind fényes hun győzelem.  Atilla bebizonyította hatalmát és visszaszerezte tekintélyét.  Neve, egész Európát még nagyobb rettegéssel töltötte el.

            Most hun szemszögből nézve a végeredményt, akkor megint csak kérdőjelek merülnek fel, írja a szerző.  Atilla hódítani akart, megakarta hódítani mindkét Római Birodalmat.  Amikor már minden adva volt, már nem volt ellenállás, akkor megint ugyanúgy járt el mint a Galliai hadjárat után, megint csak könnyedén elfogadta a békeajánlatot és nem valósította meg tervét.  Nem lehet tudni mi oknál fogva, megtorpanás, engedékenység, megkegyelmezés, könyörület, ki tudná?

            A hadtörténészek még mindig tanakodnak az okozatokon.  Az a vélemény is elhangzott, hogy a Catalaunumi Csata után, azért nem üldözte Aetiust, mert nem is akarta elpusztítani.  Feléledt lelkében ifjúkori barátság emléke?  Nem lehet tudni.  Tény, hogy Atilla Constantinapoly-nál, Ravenna előtt engedékeny lett, és visszavonult.  Atilla, úgy látszik, megbánta könnyelműségét és még egy Kelet-Római hadjárat megszervezésébe kezdett.  Minden a szokott kerékvágásban indult.  Megint lázban ég népe, készülve az új erőpróbára.  Mindent a lovas íjász hadakkal akar végbe vinni. 

            De mielőtt a hadjáratot beindítaná, a Nagyfejedelem kitűzte legújabb esküvőjét. 

            Ünnepi esküvőre készül egész Hunnia.  A csatlós királyok, fejedelmek, vezérek sokasága gyűl össze a székhelyen.

            Nagy volt az öröm és boldogság, kivétel a mennyasszony, Krimhilda.  Nem tudta megbocsajtani apja halálát, és germán természete nem bírta elfogadni, hogy erőszakkal adják férjhez.

            Mindenki a fontossági sorrendben foglalt helyet.  Atilla a főhelyen, egyszerű de tiszta öltözetében.  A hunok és csatlós királyok ruhája súlyos az arany díszítéstől. 

            Krimhilda ahogy dacosan elhaladt a bámészkodók előtt, szőke hosszú haja szabadon lógott alá.  Lehetet látni, hogy nem örömünnep ez a számára.  A szolganép hordta az ételeket, italokat, tálakban, serlegekben.  Az esküvő késő estig húzódott el.  Nagy volt a vigalom, evés és ivászat.  Mindenki bőven fogyasztott mindent, kivétel mint mindig Atilla, csak ő volt mértékletes.  A megfelelő időben együtt távoztak Atilla lakóházába.  Másnap, már a késő délelőtti órákban járt az idő, és még mindig semmi mozgás Atilla házában.  Nem zavarták, csak vártak.  Úgy délfelé a nagy csend elviselhetetlen lett.  Edekon, Atilla leghűségesebb embere, testőrségének parancsnoka, halkan szólította a nemzet urát, majd erősebb hangra sem kapott választ, ekkor hirtelen félre húzta az ajtót, felordított, mert látta a vérében hátán fekvő Atillát és mellette szótlanul ülő Krimhildát. Atilla, Isten Ostora, holtan feküdt véres testtel, de a sebnek semmi nyoma a testén.  Ezért orrvérzésnek és ebből kifolyólag fulladást állapítottak meg. De Edekon az új feleség valamiféle cselekedetét látta.  Ezért halnia kellett.  Van egy olyan híresztelés, hogy Krimhilda kötőtűt szúrt fel az orrlukon Atilla agyába, és ez eredményezte a gyors halált és a testen nem mutatkozó sebesülést. 

            A halál híre megbénította egész Hunniát, ugyanakkor örömmámorban úszott a két Romai Birodalom, a germánság és a meghódított népek.  A birodalmakból egyedül Aetius siratta és búcsúztatta Atillát, akit röviddel ez után III. Valentinian császár pribékjei orvul megöltek.   

            Sajnos, a nemzet ideiglenes bénaságát a testvérharcok, Atilla fiainak ádáz testvérharcai váltotta fel.  A bukást nem a germánság, Róma vagy a lázadó különböző népek okozták, hanem az újból, a már szokássá vált testvérharcok.  Ezért végső tanulságul Széchényit idézve, teli torokkal ordítom a testvéri fülekbe, hogy a testvér a testvért szeresse, magyar a magyart keresse és az ellenséget másokként kezelje, ne szeresse!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx