ENDREY ANTAL

 

 

 

 

A ZSARNOK

 

 

 

 

 

Színjáték három felvonásban

 

 

 

 

 

 

 

MAGYAR INTÉZET

MELBOURNE

 

 


 

 

 

Szereplők:

 

         Császár

         Aranyvirág, leánya

         RABONBÁN

         Kartal, magyari vezér

         Főtáltos

         Szelangor, udvari költő

         Hajnal, idős udvarhölgy

         Galád, udvari tiszt

         Udvarhölgyek, udvaroncok

         Tisztek, vitézek

I.  rab

II. rab

Porkoláb

Magyar vitézek

Földműves

Mester

Segéd

Vándortanító

Tanítvány

Földművesek

Lázadók vezére

Nép

Kar

 

Hely és idő: Képzeletbeli belső-ázsiai birodalom legendás időkben.

 

 

 

First published 1981. Anthony Endrey

 


 

 

 

I. FELVONÁS

 

                                            I. SZÍN

 

 

(Szín: A RABONBÁN trónterme.  A RABONBÁN alkirály a birodalomban. A terem méltóságának megfelelően van berendezve, de koránt sem oly díszes mint a császáré.  A szín két oldalán ajtó, a háttérben karzat, melyen át lehet járni.  A RABONBÁN a szín előterében áll, zömök, középkorú férfi.  Ruházatában a sötét színeket szereti, aránylag egyszerűen öltözködik.  A teremben is a sötét, rideg színek uralkodnak.)

 

I.                   Jelenet

 

                                           RABONBÁN

 

RABONBÁN:                A birodalomban az úr én vagyok. 

                        A fény, az másé – de a hatalom

                        Kegyeit az én kezem osztogatja,

                        S a hatalmat az én kezem őrzi meg.

                        Pompa, ragyogás, finomka beszédek

                        Csak gyermek lelkek játékszerei:

                        Ország tartásához vasmarok kell,

                        Mert szeretőt sem tarthatsz korbács nélkül,

                        S az én szeretőm a hatalom.

                        Hadd lebegjen hát cifra lepketáncban

                        Császár, pap, költő, udvaronc, zenész,

                        S csodálni őket világ söpredéke

                        Hadd fusson össze hét tengeren át –

                        Valóság csak egy van: a hatalom,

     S ez a hatalom és a vasmarok,

                        Mely a birodalmat kordában tarja,

                        Ez a valóság, az úr én vagyok.

 

2.      Jelenet

 

RABONBÁN, SZOLGA, majd CSÁSZÁR

 

SZOLGA:  (belép)             Nagyúr . . .

 

RABONBÁN:                                                          Mi az?

 

SZOLGA:                         A császár.

 

RABONBÁN: (félre)                                                  A vén szamár?

 

CSÁSZÁR: (közben belépett, de úgy tesz mint ha nem halotta volna.)

 

SZOLGA:            (el)

 

RABONBÁN (tettetett alázattal meghajol): Felség! 

 

CSÁSZÁR:                                                       Mint birodalmunk támaszát

                                  S leghűbb tanácsosunkat kerestük fel,

                                  Hogy egy igen nagy fontosságú ügyben tanácsát kérjük. 

 

RABONBÁN:                                                 S mi légyen az?

 

CSÁSZÁR:                 Már nagyon régen foglalkozunk azzal,

     Hogy országaink virágos mezőit

     A durván csiripelő sok veréb helyett

     Saját császári madár tenyészetünk

     Kanári madaraival tegyük

     Daltól zengővé . . .

 

RABONBÁN:             Milyen jól tudom!

 

CSÁSZÁR:                 Mindezt a köznép érdekében tettük,

                                  Hogy emeljük alantos szellemét –

 

RABONBÁN:              És a kanárik úgy elszaporodtak

                                   Hogy az elmúlt öt évben ők aratták,

                                   Amit a köznép verejtékével

                                   Keservesen szántott és vetett. 

 

CSÁSZÁR:                                                                  Igen.

 

RABONBÁN:               Azt is jól tudom.

 

CSÁSZÁR:                   A legnagyobb baj

                                    Azonban az, hogy a sok sárga szín

                                    Oly unalmas, hogy nézni sem lehet.

 

RABONBÁN:               Tehát mit döntött felséged az ügyben?

 

CSÁSZÁR:                   Parancsul adtuk madár biztosunknak,

                                    Hogy ezután csak kék, piros és zöld

                                    Kanárikat tenyésszen, és a sárga

                                    Fajtát, ahogy csak lehet, irtsa ki. 

 

RABONBÁN:               Mily bölcsesség!

 

CSÁSZÁR:                   Mint látjuk, egyetért

                                    Döntésünkkel, s azt mondanunk sem kell,

                                    Hogy hűségének ez a bizonysága

                                    Nehéz gondunkban igen megnyugtató.

                                    Ami azonban főként aggaszt minket,

                                    S amire nézve tanácsát keressük,

                                    A madár biztos mai jelentése

                                    Hogy az újszínű kanárik csak lassan

                                    Szaporodnak és kinn a ligetekben

                                    A sárga fajta száma egyre nő.

 

RABONBÁN:               Mély alázattal, felség, ezt javaslom:

                                    Tegye felséged törvénybe a népnek,

                                    Akinek földjén hónap elmúltával

                                    Még találtatik egy sárga madár, az

                                    Kanárinként egy aranyat fizet.

 

CSÁSZÁR:                   Gondolja, ezzel megoldjuk a kérdést?

 

RABONBÁN:               Ha nép még nem annyira bolond,

                                    Mint lennie kell, ha mind ezt lenyelte,

                                    Madárirtáshoz fog apraja-nagyja,

                                    Míg a törvényes hónap letelik,

                                    A sárga rajnak magja sem maradt.

 

CSÁSZÁR:                   Mindig nagy becsben tartottuk lángeszét

                                    S hogy kimutassuk császári kegyünket,

                                    Bármit kér tőlünk, teljesítve lesz.  (el)

 

 

3.      Jelenet

 

RABONBÁN, GALÁD, majd VITÉZEK, TISZT

 

RABONBÁN:               Meddig tűrjem e felséges bohócot

                                    Ki zöld és piros kanárit tenyéssz,

                                    És birodalmunk hömpölygő folyóét

                                    Ma holnap úgy lám, kék meg pepita

                                    Aranyhalak hadával tölti meg?

                                    De terveimben mégis helye van.

                                    A nép szemében ő a Szent Tehén,

                                    Az égi sarj, a földre szállt istenség,

                                    Kiért nyakában tűri az igát –

                                    Kinek nevében én uralkodom.

                                    Egy kis idő és félre dobhatom.

                                    A nap nincs messze és az óra sem.

 

GALÁD: (belép, óvatosan körülnéz)                                

       Nagyúr!

 

RABONBÁN:                                                 Mi légyen?

 

GALÁD:                       Baljós híreket

                                    Kaptam a déli tartományból máma.

                                    A nép fellázadt, adót nem fizet.

 

RABONBÁN:               Nem küldtem minap tízezer lovast

                                    Tarolni őket, hogy kemény nyakuk

                                    Meghajtsák végre törvényeim előtt?

 

GALÁD:                       Magyari földről biztatták őket,

                                    Ennyit megtudtak hites kémeim.

 

RABONBÁN:               Magyari földről?  Kartal hetyke népe?

                                    És császárunknak ők az őrei?

                                    Hallatlan merészség!  Akaratom ellen

                                    Ilyen dacot én nem szenvedhetek.

                                    Magad vezetsz le másik tízezert

                                    S ha kell, még annyit küldök utánad,

                                    Hogy vérbe fojtsad ezt a zendülést,

                                    S gőgős fejüket porig lealázd.

                                    Még ma nyergeltess – percig se tétovázz

                                    A pártütőket húzd karóba mind,

                                    S szolgának add el asszony s gyermekük.

 

GALÁD:                      Magyari földre haddal törjek-e?

                                    A császárnál nagy becsben állnak ők,

                                    S úgy mondják, ősi törvény tiltja azt,

                                    Hogy földjükre császári had hatoljon.

 

RABONBÁN:               Itt nincs más törvény, csak az én szavam.

                                    Magyariakkal majd elbánok én,

                                    Ha elérkezett arra az idő,

                                    De küldetésed mostan még nem ez.

                                    Ha megsarcoltad ezt a tartományt,

                                    Mely döntésemmel szembeszállni mert,

                                    Csapataiddal ide visszatérsz.

                                    Innen indulsz majd friss, erős hadakkal,

                                    S magyariaknak vég órája lészen.

 

GALÁD:                      Mióta csak eszem bírom, szabad nép

                                   Voltak ők, acélos, büszke nemzet,

                                   Kardjuk élének messze híre van,

                                   S csatában eddig meg nem futamodtak.

 

RABONBÁN:               Félsz-e nyomorult, seregem vezetni?

                                    Udvari rangra ezért emeltelek?

 

GALÁD:                       Nagyúr, tudod jól, híven követem

                                    Minden intésed, s parancsod most is

                                    Megteszem.  De itt a császári őrség

                                    Magyari vérből, s míg országuk dúlom,

                                    Ki tudja, mire vetemednek hátam mögött,

                                    S talán a császárt magát is

                                    Ellenem fordítva, forradalmat szőnek,            

                                    S a birodalmat kezükbe ragadják.

 

RABONBÁN:               Szolga uránál bölcsebb ne legyen.

                                    Nem lesznek ők már császári őrök,

                                    Mire visszatérsz ebben bízva bízhatsz,

                                    Csak parancsomnak tégy most eleget,

                                     S meglesz jutalmad.

 

GALAD: (féltérden)                                 Bocsáss meg, nagyúr!

 

RABONBÁN:             Elég hát ebből a léhabeszédből.  (tapsol)

 

I. VITÉZ: (beugrik)     Parancsod, nagyúr!

 

RABONBÁN:             Rögvest szaladj az

                                  Első táborba, s fúvass riadót.

 

I. VITÉZ: (el)

 

RABONBÁN: (tapsol megint)

 

II. VITÉZ: (beugrik)                                             Szolgálatodra, nagyuram!

 

RABONBÁN:                                                     Eredj,

                                   Riaszd hamar a második töményt.

 

II. VITÉZ (el)

 

RABONBÁN (kettő tapsol)

 

TISZT: (belép az ajtón és tiszteleg)

 

                                 Nagyúr!  Parancsolj!

 

RABONBÁN:                                                 E holdnap végére

                                 Tedd készenlétbe derék hadamat.

 

TISZT: (ismét tiszteleg és el)

 

RABONBÁN:             Kétled-e még, hogy győzni van erőm?

 

GALÁD:                    Szívem és lelkem a Tiéd, Uram!

 

RABONBÁN:             Szolgálatodnak illő díja lesz.

                                  Jer, most szemléljük, mint készül a had.

                                                                                                (ketten el)

 

 

4.      Jelenet

 

SZELANGOR, ARANYVIRÁG, UDVARHŐLGY

 

SZELANGOR: (bejön a másik ajtón a karzat felé szaval)

 

                                    Arany körökben forog a világ,

                                    Arany sugárral özönlik a nap,

                                    Gyémánt kehellyel ragyog a virág,

                                    S maragd kövekkel ékesek az erdők,

                                    Vakító fénytől mámoros az élet,

                                    Kristály vizeknek harsogása hallik,

                                    Zsenge mezőkön száguldoz a szél:

                                    Tavasz, tavasz van, virul a teremtés,

                                    Inganak a lombok, serdül a vetés,

                                    Szivárvány nyílik szívem tövéből,

                                    És feléd ível, szép Aranyvirág!

                                    Virág, virágom, kezem el nem érhet,

                                    Te magas mennyben – én a földön itt,

                                    Lobogsz, lobogsz a makulátlan égen,

                                    S én ide lenn csak búmat hordozom.

 

ARANYVIRÁG: (közben bejött a karzaton Udvarhölgyével, végig hallgatja, utána           lehajol)                       

                                    Miket rajongsz, derék Szelangor?       

                                    Miféle furcsa, zagyva szólam ez?

                                   

 

SZELANGOR:              Anyám avar volt, apám görög.

                                    A Káspi Tenger partján születtem,

                                    Gyermekkoromra kék ég hajolt.

                                    Dalra születtem, dalolni jöttem

                                    Császár atyádnak udvarába itt,

                                    De csak süket fülekre találtam.

                                    Itt nincs öröm, csak barna gond honol,

                                    Minden porcikám érzi a sötétet,

                                    Mely a teremből árad, egyre árad,

                                    S a birodalmat úgy özönli el,

                                    Hogy nem marad majd csillag sem az égen,

                                    S fekete gyász lesz az egész világ.

                                   

 

ARANYVIRÁG:           Miért dalolsz hát, senki hallatára?

                       

SZELANGOR:              A tavasz lángja illette szívem,

                                    S tűzbe borult egy aranyvirág láttán,

                                    Ez keltett ily mámoros szavakra,

                                    Ez menti most merész beszédemet.

 

ARANYVIRÁG:           Merész beszéded kellemesen hangzik,

                                    Bár képletes csak, költő álma az.

 

SZELANGOR:              Mit szívem vérzik, nem költői képzet,

                                    Vadul lüktet itt keblemben a seb,

                                    De jó, hogy fáj, s ha fáj, hogy vérzik is,

                                    Mert amíg fáj, csak addig élek én.

 

ARANYVIRÁG:            Ily gyenge volna költő élete?

 

SZELANGOR:              Gyenge, erős, nem tudom – lehet,

                                    Hogy gyenge csak, de mit törődöm én

                                    Ha morzsolódva fogynak napjaim,

                                    Mikor egemen nincs, ó nincs remény.

 

ARANYVIRÁG:           Hogy a jövő mit hoz, nem tudom.

                                    Úgy vagyok én is, mint fogoly madár,

                                    Arany kalitka félénk rabja csak:

                                    De míg az égen újra kél a nap,

                                    Addig bennem is lehel a remény,

                                    S még élek én, bár szűkülő körökben,

                                    Arany bilincsben, de még élek én.

 

SZELANGOR:              Hát volna, volna egy csipetnyi fény?

 

ARANYVIRÁG:            Költő, álmodat hamar feleded.

                                    De míg rajongni, álmodozni tudsz,

                                    Addig reményed soha fel ne add.

 

(Udvarhölgyével el)

 

 

5.      Jelenet

 

SZELANGOR

 

SZELANGOR:              Ó élni, élni, élni, ó, be jó!

                                    Ó édes álom, nagyszerű tavasz!

                                    Szívem úgy lüktet, mint ezüst harang,

                                    Lelkem, mint kócsag, bíbor égre száll –

                                    Ma valahára hallottam szavát,

                                    Ma elmondhattam titkos sóhajom,

                                    Koldus szegényen dúsgazdag vagyok:

                                    Van már, kinek dalom daloljam,

                                    Van, ki szívébe fogja énekem,

                                    S titkos mosollyal visszhangozza onnan,

                                    Császár leánya, szép Aranyvirág.

                                    Virág, virágom, kezem el nem érhet,

                                    Te magas égen, én a porban itt,

                                    De már felért a költői rajongás,

                                    Fel, trónusodhoz, s koronád körül

       Napom kellőben lobog a remény,

       Szemed sugara aranyán lobog.

       Már nem vagyok csak udvari bolond,

       Hasztalan költő, gúny kacagta árny,

       Nagy fák tövében taposott levél –

       Jó avar anyám szabad sorsra szült,

       Mit más fegyverrel, dallal szerzem én.

 

       (övéből stílust és viasztáblát vesz elő)

 

                                    Költő, kovácsold újabb fegyvered. (írni kezd)

 

 

6.      Jelenet

 

SZELANGOR, KARTAL

 

KARTAL (belép)          Miért időzöl itt, jó Szelangor?

                                    Nem költőnek való környezet ez –

                                    Menj a szabadba, erdők ligetébe,

                                    A hársfa lombok árnyában tanyázz,

                                    Vagy szaladj ki a puszta mezőkre,

                                    Hol vadvirágok dús illata száll,

                                    S robogva száguld itatni a ménes,

                                    Ott ábrándozz, ott szövögesd dalod:

                                    Itt nehéz felhők lebegnek sötéten,

                                    A kormányzásnak véres gondjai,

                                    Lidérces fényben láncok csikorognak,

                                    Életek tűnnek s népek múlnak el,

                                    S folyik a vér az éhes garatra.

                                    Komor ködökben itt ül a Rabonbán,

                                    Itt szövi-fonja terhes terveit,

                                    Rossz napok járnak a birodalomra,

                                    Mióta ő a nép nyakára ült,

                                    S kemény markában tartja a császárt –

                                    Hanem te ezzel sokat ne törődj,

                                    Nem a te dolgod, s nem is rajtad csattan,

                                    Csak munkájában ne közösködj véle.

 

SZELANGOR:              Nem a Rabonbánt szolgálni jöttem

                                    A birodalomba, s nem az ő szava

                                    Hívott ide – egy virágot követtem,

                                    Virág-látásáról vagyok most is itt,

                                    A fényt rovom le, mit epedve láttam,

                                    Míg frissen ömlik szívemből a dal.

 

KARTAL:                     Ha körülnéznél császár udvarában,

                                    Nem sok virágot láthatna szemed,

                                    S okod sem volna fényről énekelni:

                                    Most készülődnek sötét, vad hadak,

                                    Lovat nyergelnek, parancsszó rikolt,

                                    Dandárt terelnek harsány kürtjelek,

                                    Mint hangyaboly, zúg lent az első tábor,

                                    S csatasorban áll a második tömény,

                                    Ki tudja merre repül majd a nyíl,

                                    Mely nép szívébe suhan a gerely,

                                    Hány békén alvó családi szállást

                                    Tipor el majd e vasba öltözött

       Kevély harag, s hány temető felett

       Állít magának emlékoszlopot?

 

SZELANGOR:              Hát jól sejtettem álmaim között,

                                    Hogy a hatalom megszállottja ő,

                                    Sötét lelkéből árad mint az éj

                                    A becsvágy és a habzó gyűlölet

                                    Mindenki ellen, ki bátor s szabad.

 

KARTAL:                    Hatalmi vágya őrjöng mint a tenger,

                                   Ha korbácsolja az északi szél,

                                   S már az én népem partját döngeti.

 

SZELANGOR:             Nem vált még vízzé a magyar vér,

                                   Kartal vezér, s azt bízvást hiszem

                                   A nagyúr ellen vitézül megáll.

 

KARTAL:                    Népem vezére, dédapám Lehel,

                                   S császár nagyatyja nagy kötést kötöttek:

                                   Magyari nemzet őrzi nyugaton

      A birodalom békéjét s határát,

      Császár trónjának biztos támasza,

      De országában bántatlanul él,

      Mint szabad nemzet törvényi szerint,

      S földjére császári had nem hatolhat.

 

SZELANGOR:             Nagy, nemes kötés!  Bárcsak megállna

                                   Rabonbán féltő dühe ellenében.

 

KARTAL:                    Szemében régen szálka nemzetem

                                    S ha rajta múlna, rég eldobta volna

                                    E szerződést, mert nem ismer jogot,

                                    Sem törvényt, sem Istent, embert nem ismer,

                                    Szabad népeknek ellensége ő,

                                    De még töretlen az a nagy pecsét,

                                    Mely kötésünket megszentelte akkor:

                                    Császár nagyatyja, s dédapám Lehel,

                                    Vérük csorgatták közös kehelybe,

                                    S Isten nevére esküvel fogadták,

                                    Míg sarjadékuk él, e szent kötést

                                    Sem a birodalom, sem magyari nép

                                    Meg nem szegi, s hogy császár utódja

                                    Se feledhesse, mintegy zálogul

       Tették e szert: A császári őrség

                                    Minden időkre magyarokból álljon,

                                    Bizonyságul, hogy áll még a kötés.

                                    A birodalom nagy törvénye ez,

                                    S ezt az őrséget vezényelem én.

 

SZELANGOR:              Míg erős karod védi a császárt,

                                    Kartal vezér, addig még van remény,

                                    Hogy véget ér majd egyszer e sötétség

                                    S a birodalomra békés nap ragyog.

 

KARTAL:                     Ebben bízom én, ebben bízik népem,

                                    Mert nem volt ilyen a Rabonbán,

                                    Elődje derék emberséges ember

                                    Volt, kinek kezén a birodalom

                                    Minden népei békességben éltek.

                                    De a mostani zsarnoki, kevély

                                    Míg ő ül itt, nem sok jót várok én,

                                    S készen állok, hogy útját keresztezzem.

 

 

7.      Jelenet

 

ELŐBBIEK, RABONBÁN, TISZTEK

 

RABONBÁN: (két Tiszt kíséretében lép be, a jelenlevőket kimérten végig méri.)

 

                                    Kartal vezér, s bolond Szelangor,

                                    Jó társaság: a madár és a tolla –

                                    Hahaha!  Ez nem rossz! Minek köszönhetem

                                    E tisztességet, hogy magyariak

       Vezére tróntermemben keres fel?

       Tán csak nem állt át a császári gárda

       Rabonbán hívének? Mintha védeni

       Kellene még tőlem is a császárt,

       Úgy állják körül szállását naphosszat.

       Még jó, hogy a felség időnként kitör

       Óvó kezükből tanácsomat kérni,

       Mert ha őrei gondosságán múlna,

       Nem lenne fáinkon piros kanári

       S a birodalomban nem lenne rend

                        (gúnyosan nevet)

 

 

I. TISZT (hízelgő gúnnyal)   Mondják, többet ér egy piros kanári

                               Ma, mint holnap egy magyari veréb.

 

 

KARTAL: (higgadtan)   Nagyúr, tisztedet mindig becsültem.

 

RABONBÁN:               Tisztem, nem engem, magyarok vezére.

 

KARTAL:                    Tisztség viselőjét akként becsüljük,

                                    Mint tisztét tölti:

 

RABONBÁN:                                                 S nem töltöm be én

                                    Tisztemet, ki éjt s napot nem tekintve

                                    Hordozom a birodalom gondját?

                                    Nem terjed-e ki figyelmem minden

                                    Apró részletre, s a tartományok

                                    Összes bajai nem az én fejemre

                                    Hárulnak-e?  S kezem nem tartja-e

                                    Elég szorosan a gyeplőt? 

 

KARTAL:                                                                    Talán

                                    Nagyon is szorosan tartja azt.

 

RABONBÁN:               Bírálsz-e engem, ki urad vagyok?

 

KARTAL:                    A birodalom nagyura vagy csak,

                                   Szabad magyarnak nagyura nem.

                                   Ősi kötés áll népeink között,

                                   Szövetségesek, nem szolgák vagyunk.

 

RABONBÁN:               Szövetségetek terhesebb nekem,

                                    Mint százannyi szolga, kemény nyakú

                                    Magyari népség, jól vigyázzatok,

                                    Egyszer utamba ne kerüljetek.

 

KARTAL:                     Magyari nemzet kötésed betartja,

                                    Hűsége nem a Rabonbánnak szól,

                                    Császár nagyatyja s dédapám, Lehel,

                                    Tették e szert, s mily világ a világ,

                                    A birodalom nagy törvénye ez:

                                    Magyari őrség császár trónját őrzi.

 

II. TISZT: (hevesen)      Így beszélsz-e a nagyúrral, pimasz

                                    Élet s halálnak urával így szólsz?

 

KARTAL: (karjához kap)

                                    Fogd kurta szíjra ebedet, nagyúr,

                                    Mert orra vérzik, ha sokat ugat.

 

RABONBÁN: (kitör)     Vaj’ leckéztetni jöttél-e engem?

                                    Dölyfödet meddig tűrjem el én?

 

KARTAL:                     Magyari földről rossz hírek jöttek

                                    Hozzám – a déli tartományt erős

                                    Császári sereg tarolta végig,

                                    Hordájuk gyepünkön átcsapott,

                                    S méneseink egy részét elorozta.

                                   

RABONBÁN:               Parancsom szegte a déli tartomány

                                    Népe, s hogy büszke fejük megalázzam,

                                    Kiszabtam rájuk a méltó büntetést,

                                    Számadással nem tartozom érte.

                                    Ha ménesetek szenvedett – te lássad:

                                    Ti szítottátok ezt a lázadást.

 

KARTAL:                     Magyari nemzet lázadni nem bíztat,

                                    De lázadáshoz kell-e biztatás,

                                    Hol nincs jog, se törvény, csak a vad erő

                                    Uralkodik, s a föld békés lakóit

                                    Vasba öltözött seregek zaklatják?

 

RABONBÁN:               S ha így van, hozzá mi közöd vezér?

                                    A birodalom lényege a rend,

                                    A rend forrása pedig a hatalom,

                                    Mely ellentmondást nem tűr sem kivételt,

                                    S kegyetlenül lesújt a zendülőkre,

                                    Kik döntéseit kétleni merik.

 

KARTAL:                     Hogy országidban hol sújtsz le te dolgod,

                                    De a magyar föld, az nem a tiéd.

                                    Szabadon él ott ősi jog szerint

                                    Magyari nemzet, s jól tudod, nagyúr,

                                    Oda császári had be nem mehet.

 

RABONBÁN:               Szembe mersz-e szólni így magyar?

                                    Kit pillantással eltiporhatok?

                                    Csak intésembe kerül, s népedet

                                    E föld színéről eltörölhetem,

                                    S holló vájja dermedt testetek.

 

KARTAL:                    A birodalom nagy törvénye áll:

                                    Magyari nemzet tartja a kötést,

                                    S elvárja, hogy te is betartsd, nagyúr.

 

RABONBÁN:               Eh, elég már e szófia beszédből,

                                    Császár nagyatyja nem vagyok én,

                                    S avult kötések az én kezemet

                                    Meg nem kötik – hát jól vigyázz, magyar,

                                    Mondd el mondókád és hord el magad.

 

KARTAL:                     Amiért jöttem, elmondottam én.

                                    Most visszatérek császárt őrzeni,

                                    De hatalmadban figyelmezd, nagyúr:

                                    Amíg világ áll, magyari nemzet

                                    Szabadon él, és szabadon hal meg,

                                    S a szabadságért vak dühöddel szembe

                                    Nézni, s vele megvívni nem átall.   (el)

 

 

8.      Jelenet

 

RABONBÁN, TISZTEK, SZELANGOR

 

RABONBAN: (dühösen felmegy trónjához és leül)

                                    A pohár betelt: magyari népség

                                    Esztelen gőgjét nem tűrhetem.

                                    Amit terveztem, most beváltom én.

(I. tiszthez)                    Rögvest siess táltosok házába

                                    Mondd főtáltosnak, ide kéretem.

 

I. TISZT: (el)

 

RABONBÁN: (Szelangorhoz)  Te meg mehetsz, nincs szükségem reád,

                                    Menj, faragd másutt, elnyűtt rímeid.

 

SZELANGOR: (kimért meghajlással) Ahogy parancsolod, nagyúr. (indul)

 

RABONBÁN:                                                             De várj,

                                    Milyen szerszámot hordozol kezedben?

 

SZELANGOR:              Ez stílus. Mellyel verseim rovom.

 

RABONBÁN:               Versfaragó szerszám?  Haszontalan

                                    Jószág – annyit sem ér, mint pásztorgyerek

                                    Bicskája, mellyel botot farag:

                                    Férfi kezébe fegyver illenék,

                                    Nem gyermekek játékszere, mint ez.

 

SZELANGOR:              A stílus verset ír csak, az igaz.

                                    De a vers a mindenség egy része,

                                    Dalba rögzített, örökös való,

                                    Élet, sugárzás, erő, hatalom –

                                    Amit kívánsz, előteremtem én

                                    A dal hangjain:  szerelem lángját,

                                    Gyűlölet tüzét, életet, halált.

                                    A vers a semmiségből trónokat

       Tud felemelni, s bizton álló trónok

                                    Alapjait kacagva dönti meg.

 

RABONBÁN:                Még egy hóbortos de ez legalább

                                    Ártalmatlan.  És mondd, költészeted

                                    Képes-e szolgálni hatalmamat?

 

SZELANGOR:              A vers csak önmagát szolgálja, nagyúr.

                                    Ha költő lelkét érinti az ihlet,

                                    A vers belőle mint forrás fakadt.

                                    Amit írok, túlvilági lények

       Súgják fülembe, s kezemet szavuk

                                    Hajlítja, mint sudár fát s szél –

       Parancsolsz-e a szélnek, ne zúgjon?

       Parancsolsz-e a víznek, ne folyjon?

       Hegyek omlását megállítod-e?

       Egyik se szolgál emberi erőt,

       A mindenséget éltető kezek

       Munkái ők, mint e nagyvilág—

       Ilyen a vers is:  fentről született,

       Miként a szél, a víz, a vén hegyek,

       S mikor kitódul bűvölt ajkamon,

       Nem én szólok, ez a fenti erő

       Beszél, s szavát vissza nem fojthatom.

       Lehet-e ember szolgája a vers,

      Ha magas égből száll a földre le?

      A vers csak önmagát szolgálja, nagyúr,

      S az égi Istent, akitől való.

 

RABONBÁN:        Zagyva beszéd ez – miként jöhetne

Égből, amit te összekapirgálsz?

Nem avatkoznak ember dolgába

Az égiek: a föld az emberé,

S miénk a gondja is. Birodalomra

Ezért van szükség, hogy itt rend legyen,

S ami a rendet nem szolgálja, káros,

Vagy legalább szükségtelen. Hát úgy

Forgasd magad, hogy bele ne ütközz

Az én rendembe, mert rossz végre jutsz.

No, elég ebből, költő, elmehetsz.

 

SZELANGOR: (meghajlik, el)

 

 

9. Jelenet

 

RABONBÁN, TISZTEK, FŐTÁLTOS

 

 

I. TISZT (belép)              Főtáltos, nagyúr.

 

FŐTÁLTOS (be)                                          Áldás és béke.

 

RABONBÁN:                Áldás.  Köszöntelek, táltosok feje.

 

FŐTÁLTOS:                 Különös dolog, hogy hívtál, nagyúr.

                                    Veled álmodtam az éjjel: rossz álmot

                                    Láttam, fejeden véres korona

                                    Volt, s magyariak földjére felszállt

                                    Egy fekete sas, és koronád letépte.

 

RABONBÁN (rosszkedvűen) : Álomban higgyek, ki való vagyok?

                                    Azért hívtalak, táltosok feje,

                                    Hogy tanáccsal légy terhes gondjaimban,

                                    Nem hogy idétlen álmoddal ijesztgess.

 

FŐTÁLTOS:                 Az álom intés – mit tervezel?

                                    Álmom nem csak veled volt, utána

                                    Nagy tűzet láttam, száz felől égett

                                    A birodalom, a császári trón

                                    Is lángra kapott – nem jó jel, nagyúr,

                                    Bármire készülsz, fontold meg nagyon.

 

RABONBÁN:               Már megfontoltam, s tenni kész vagyok.

                                    Utamban áll magyariak népe,

                                    Pusztulniuk kell, hogy itt rend legyen.

 

FŐTÁLTOS:                Mivel hívták ki ily haragoddal?

 

RABONBÁN:               A birodalmat semmibe veszik,

                                    Maguk törvénye szerint élnek ők,

                                    S példájuk ragad a déli tartomány

                                    Népe fellázadt, haddal kell leverni.

 

FŐTÁLTOS:                Magyari nép ősi jog szerint

                                   Él maga földjén, császár nagyatyja

                                   Tette e kötést . . .

 

RABONBÁN:                                                 Jól tudom én azt,

                                    S ha nem tudnám is, orrom alá kente

                                    Kartal vezér, félórája sincsen.

                                    De tűrhetem-e, hogy így maradjon,

                                    Mikor bomlóban mindenütt a rend,

                                    Ma holnap nincs, ki szavam fogadja,

                                    S a birodalom végórája üt?

 

FŐTÁLTOS:  (enyhe gúnnyal)  Tekintélyed éppen nincs félteni

                                    Okod, s ha olykor nyugtalan a nép,

                                    Nem azért, mert túl szabadra ereszted,

                                    Hanem mert nagyon szorosan fogod.

 

RABONBÁN:               Ha én nem fognám, táltosok feje,

                                    Fogná őket szászféle szalajtót:

                                    Az ember szolgának született.

                                    Darabold fel ezt a birodalmat,

S helyén ezernyi apró nyomorult

Zsarnokság fog születni majd, mert

Az ember szabadon élni nem képes,

S úgy kell neki erős, ki úr legyen

Felette mint koldusnak egy falat kenyér.

 

FŐTÁLTOS:                                                   S miért kell az erősnek, ki

                                    Úr az egész birodalom felett

                                    Táltosok tanácsa?

 

RABONBÁN:                         A nép babonás:

Ha magamtól tépem el a kötést,

Melyet császárunk nagyatyja kötött –

Bár széjjeltépni van elég erőm –

A természet összes csapásait

Ennek fogják betudni, és ha majd

Jég veri el a vetést, vagy talán

Egy faluban torz gyermek születik,

Suttogni fog az asszonyok raja,

S a birodalom rendjét zendülés

Bontja meg megint, s csak felesleges

Gondom lesz vele.

 

FŐTÁLTOS:                                                   S ha elszántad már,

                                    Hogy megteszed, mit tenni van erő,

                                    Miért kell hozzá én tőlem tanács?

 

RABONBÁN:               Ha a nagy kötést táltosok keze

                                    Bontaná fel, és még ráadásul

                                    Magyariakat átokkal sújtaná,

                                    A nép nem lázongna döntésem felett,

                                    S kincstáramból bőséges adomány

                                    Illetné égi Isten templomát,

                                    S természetesen a táltosok fejét.

 

FŐTÁLTOS:                Kegyes szándékod nagyra becsüli

                                    Égi Isten és táltosok feje,

                                    De amit kérsz, azt meg nem tehetem

                                    S mit tenni készülsz, nem tanácsolom,

                                    Nagyúr, sőt óva intelek, vigyázz,

                                    Mert nemcsak földi törvényekkel játszol,

                                    És baljós álmon volt az éjszaka –

                                    Ha elpusztítod magyariak népét,

                                    Amit hadaddal talán megtehetsz,

                                    Az égi Isten oltára előtt

                                    Vérrel pecsételt szert fogsz összetépni,

                                    És az ég haragját hívod le fejedre.

 

RABONBÁN:               Kenetteljes beszéd!  Talán felettem

       Forog az égi Isten nagy szeme,

       Hogy mindent tettem számon tartja ő?

       A birodalom javát semmibe

       Vegyem-e, mert császárunk nagyatyja

       E senki néppel szövetségre lépett?

       Amire kérlek, meg kell hogy tehesd.

 

FŐTÁLTOS:                Megtenni én azt pedig nem fogom.

 

RABONBÁN:               S ha arra kényszerítelek?

 

FŐTÁLTOS:                                                               Nagyúr,

                                    Lehet, hogy testem összetörni képes

                                    Erőd, de lelkem arra kényszerítni,

                                    Hogy égi Isten törvényét szegje meg,

                                    Nincsen hatalmad – így cinkostársat

                                    Bennem jogtalan tettedhez ne keress.

                                    Áldás és béke házadon, nagyúr.  (el)

 

 

10. Jelenet

 

RABONBÁN, TISZTEK

 

RABONBÁN:               Otromba csuhás!  Vén szenteskedő!

                                    Naponta port hint a nép szemébe,

                                    S égi törvényről szónokol nekem.

(II. Tiszthez)                 Tartsd szemmel, mert még eljár a szája.

 

II.  TISZT (el)

 

RABONBÁN:               Kellő időben vele is elbánok.

                                    Helyettese szavamat követni

                                    Bármikor kész, csak intésemre vár.

                                    De én tovább meg nem alázkodom.

                                    Tán térden állva kérjem táltosok

                                    Jóváhagyását ahhoz, mit jónak

                                    Tartok én, én, a Rabonbán maga?

                                    A birodalomban én vagyok az úr.

                                    Parancsom lesi minden tartomány,

                                    S ha nem lesi, úgy vérrel szántom én,

                                    Mert egy törvény van csak: az én szavam.

                                    Vasba öltözve kinn áll seregem.

(ablakhoz lép)               Üdv vitézek!

SEREG:                                               Üdv, néked Rabonbán!

 

RABONBÁN: (befordul) Egy óra még, és elindul a kő.

                                    Egy óra még, és száguld a sereg.

                                    Lovak patája csatatérre dobban,

                                    Vősz lépteiktől mennydörög a föld,

                                    Harci morajtól visszhangzik az ég,

                                    S a felhőben úszik utánuk a por,

                                    A por s a vér s a pusztulás szaga:

                                    Mily mámorító kép ez énnekem,

                                    Mily részegítő pillanat, mikor

                                    Lassan gördülve elindul a had,

                                    S áradva tódul ki a végtelenbe,

                                    És maga előtt mindent eltipor,

                                    Mi útját állja, és nincs hatalom

                                    Se égen, se földön, mely gátat merne

       Vetni neki: csak az én szavam.

       (ismét ablakhoz lép, szinte mámorosan)

       Hahó vitézek!

 

SEREG: (kívülről):       Üdv néked, nagyúr!

 

RABONBÁN:               Amit elszántam, most már megteszem.

                                    Sem avult kötés, sem táltos szava,

                                    Sem nép szeszélye, nem tarthatja fel

                                    Öklös kezem, mely sújtani készül,

                                    Császár személye játékszer nekem,

                                    Mindenre kész, mit kívánok tőle –

                                    A birodalomban én vagyok az úr.

                                    Reszkess hát, öntelt magyari népség,

                                    Víg napjaidnak betelt száma már,

                                    Holnap leváltom a császári gárdát,

                                    Holnap után már földetek dúlja

                                    Erős seregem, mert szembe szálltatok

                                    Velem, ki úr vagyok, s úr leszek,

                                    Amerre szem lát, mind e föld tekén:

                                    Hatalmam végtelen lesz, mint a tenger,

                                    S minden nép egén az én nevem ragyog,

                                    Ma csak négy ország nagyura vagyok –

                                    Holnap úr leszek a világ felett.

                                   

(függöny)

 

 

KÖZJÁTÉK

 

 

KAR: (szegényesen öltözött emberek vonulnak be a függöny elé)

 

                                    A birodalom népe mi vagyunk.

                                    A mi hátunkon csattan az ostor,

                                    Nagyúr szeszélyét mi vállunk hordja.

 

ELSŐ HANG:              Testvér, jártak itt régen jobb idők.

 

KAR:                            Jártak, s elmúltak – vissza talán

                                    Soha nem jönnek.

 

II. HANG:                                                        De bízzál, testvér, bízzál.

                                    Egyszer mi ránk is felvirrad a nap.

 

KAR:                            Fekete felhők fedik az eget,    

                                    Ki tudja, merről jön a vihar?

                                    Ki tudja, merre, ki tudja, meddig

                                    Sodor az élet, sodor az ár?

 

                                    Árnyak ölében seregek bújnak,

                                    Seregek néznek minden felől:

                                    Jaj, merről, merre, hol fog lecsapni

                                    Nagyúr haragja, fekete villám,

                                    Fekete felhőből fekete szél.

                                    Jaj, félek, féltem asszony s gyermekem,

                                    Kicsi kis házam s tűzhelyemet:

                                    Erős várában ül a Rabonbán,

                                    Ott szövi-fonja terjes terveit,

                                    Ostora a mi hátunkon csattan,

                                    A mi vérünktől nedves ez a föl,

                                    Mert mi vagyunk a birodalom népe,

                                    És a nép sorsa csak a szenvedés.

 

I. HANG:                     Testvér, jártak itt régen jobb idők.

 

KAR:                            Jártak, s elmúltak, s vissza talán

                                    Soha nem jönnek, örök a ma,

                                    Örök a kín, örök a gyász, a baj,

                                    Hát menjünk, hordjuk gyötrött napjaink,

                                    Vonszoljuk lassan múló életünk,

                                    Telnek az évek, fogyóban erőnk,

                                    Fogyóban a gond. 

 

II. HANG:                                                        De bízzál, testvér,

                                    Egyszer mi ránk is felvirrad a nap.

 

(az utolsó soroknál lassan kimennek)

 

 

 

II.   SZÍN

 

(Szín: császári trónterem, fényesebb és sokkal derűsebb, mint a Rabonbáné. Színdús ázsiai pompával van berendezve.  Az ablakokon beszűrődik a nap.)

 

 

I.  Jelenet

 

ARANYVIRÁG, UDVARHÖLGYEK, UVARONCOK

 

 

UDVARONCOK:          Rózsa, rózsa, aranyrózsa,

                                    Száll az ének, szól a nóta,

                                    Ide száll, oda száll,

                                    Udvaroncnak áll a bál.

 

UDVARHÖLGYEK:     Volt nekem egy kis madárkám,

                                    Itt hagyott magamban, árván,

                                    Hej madár, hej madár,

                                    Udvarhölgynek szíve fáj.

 

EGYÜTT:                    Császárunknak rózsafája, kinyílott a legszebb ága,

                                    Hej, virág, hej virág,

                                    Most lesz nékünk jó világ.

 

ARANYVIRÁG:           Csalfa dalotok hogy ha hallom,

                                    Szívem elfogja a félelem:

                                    Szerelmes vagyok, ezt bevallom,

                                    Mégis keserű életem.

                                    Hatalmas császár kisleánya

                                    Nem tudja költőnek higgyen-e

                                    Ezért a kétség tépi, hányja,

                                    Valóság ez e, vagy mese?

                                    Kápráztató tündér egekbe

                                    Sodor fel néha a remény,

                                    Majd le, a sötét végtelenbe

                                    Zuhannók én, a szegény.

                                    Kóbor Szelangor szép szavával

                                    Elbűvölte a szívem,

                                    S most vergődik csak bánatával,

                                    Hogy a szerelem ilyen:

                                    Hát barátaim, jó tanáccsal

                                    Legyetek mostan nekem,

                                    Mert a kínzó fajdalom által

                                    Elvesztem még az eszem. 

 

UDVARONCOK:    

UDVARHÖLGYEK:     Fenséges hercegnő, tanácsunk fogadjad,

                                    Fejedet ilyen nagy bánatnak ne adjad,

                                    Mert nincs a világon olyan veszedelem,

                                    Amit le nem győzne az igaz szerelem.

                                    Száll az ének, szól a nóta,

                                    Kinyílott a legszebb rózsa,

                                    Hej virág, hej virág,

                                    Most lesz nékünk jó világ.

(kisurrannak)

 

2. Jelenet

 

ARANYVIRÁG, SZELANGOR

 

SZELANGOR: (tartózkodóan lép be)

                                    Játszi sereged, látom, elment.

                                   

ARANYVIRÁG:            S tán nélkülözöd távollétüket?

 

SZELLANGOR:            Mint holdkóros járok napok óta,

                                    Mit nélkülözök, meg nem mondhatom,

                                    Mert tiltja az illem, s félelem,

                                    Hogy ha kimondom, ami fáj belül,

                                    Száműzve leszek bűvös körödből,

                                    S nem láthatlak többé, ó Aranyvirág.

 

ARANYVIRÁG:            Elvont beszéded nehezen értem,

                                    Bár értetlen is jól esően hangzik,

                                    Szólj nyíltabban, hogy tudjam, mit tegyek.

 

SZELANGOR: (féltérdre esik)

                                    Ó hercegnő, a szerelemnek lángja,

                                    Perzselő tűzzel emészti szívem,

                                    S el nem érhetem, akit szeretek.

 

ARANYVIRÁG:(játszva)

                                    Talán valamelyik udvarhölgyem

                                    Tetszik neked, és nem mersz szólni véle?

                                    Ej, Szelangor, többre becsültelek.

 

SZELANGOR:              Ó, Aranyvirág, nem udvarhölgyet

                                    Áhítok én – a vaksors magasabbra

                                    Vezette szemem, s a káprázattól

                                    Aranyködökben vakon kerengek.

 

ARANYVIRÁG: (félve) Hát oly magasra mertél volna nézni,

                                    Hol már szédül költői képzeted?

                                    Amit beszélsz, valóság nem lehet.

 

SZELANGOR:              Hercegnő, mit mondok, kínzó való:

                                    Szerelmem tárgya, ím, előttem áll –

                                    Ítélj, s eldobom puszta életem.

 

ARANYVIRÁG: (megindultan)

                                    Ily könnyen válnál meg életedtől?

           

SZELANGOR:              Napod nélkül napjaim kopárok,

                                    Maguktól enyésznek, mint száraz virág.

 

ARANYVIRÁG:           Amint tudod jól, fogoly nap vagyok,

                                    Fény s pompa rabja, szigorú körökbe

                                    Bonthatatlan zárva, forgok én.

 

SZELANGOR: (feláll)   Ne adj többet, csak egy reménysugárt

                                    Arany napodból, is feltépem én

                                    Az örök forgást, mely magába zár,

                                    És elragadlak fel a végtelenbe,

                                    Zafíros szférák karjai közé:

                                    Üstökös csillagként szállunk majd ketten,

                                    Te a fény golyó, én meg uszályod,

                                    Így járjuk be a kéklő egeket

                                    Csillámló ívvel, szabadon ragyogva,

                                    S a mindenség lesz széles otthonunk.

 

ARANYVIRÁG:            Költészeted, félek, elragad. 

 

SZELANGOR:              Költészetem győzhetetlen fegyver,

                                    Csak a reményt ad, mely felajzza húrom,

                                    S a dal szívemből magas égre száll,

                                    Onnan csap le a koldus jelenre,

                                    Teremtő villám, csillag ostorul,

                                    Szennyet égetve, új földet szülve –

                                    Csak a reményt add, s a többit megteszem.

 

ARANYVIRÁG:            Szédíts, Szelangor, bár felül vagyok,

                                    Te pedig lenn, a köznép sorában,

                                    Mégis, mit mondasz, jól eső nekem:

                                    Fogoly napból, hogy szabad csillag

                                    Lehetek-e, azt nem tudom,

                                    De a reményt szívesen megadom.

 

SZELANGOR:              Gazdagabb kincset császár atyát sem

                                    Adhatna nekem, ó édes virág,

                                    Ki elbájoltad minden nappalom,

                                    S kiért álmatlan minden éjjelen.

 

(ismét féltérden)            Amíg csak élek, hű szolgád leszek,

                                    Hű szolgád és hűséges harcosod.

(megcsókolja a ruhája szegélyét, majd feláll)

                                    Ó mámorító, bűvös pillanat,

                                    Ó boldogságom túl csorduló kelyhe,

                                    Ó aranyló nap, pályádon megállj!

 

I.  HANG (kívülről)       Testvér, jártak itt régen jobb idők.

 

KAR:                            Jártak, s elmúltak – vissza talán

                                    Nem jönnek többé soha. 

 

ARANYVILÁG (rezzenve)                            Mi volt ez?

 

SZELANGOR: (Felocsúdik)   A nép szava.

 

ARANYVIRÁG:                                             A nép nem boldog talán?

 

SZELANGOR:              Hogyan lehetne boldog az a nép,

                                    Kinek nyakán, mint kemény sziklabérc

                                    Ül az elnyomás?

 

ARANYVIRÁG:                                             A nép elnyomott?

 

SZELANGOR:              Bejártam a birodalom földjét,

                                    És boldog embert nem láttam sehol.

                                    A nép rettegve éli napjait,

                                    Szilaj hadakkal tarolja őket,

                                    S adószedőkkel szívja ki vérük

                                    A Rabonbán.

 

ARANYVIRÁG:                                 Erről mit sem tudtam én,

                                    Császár atyám udvarában élve

                                    Csak békét és vigasságot láttam,

                                    S nem gondoltam, hogy másképp is lehet.

 

SZELANGOR:              Császár atyád Rabonbán rabja csak,

                                    Ó Aranyvirág, fáj kimondanom,

                                    A birodalomban nem atyád az úr:

                                    Behálózta, mint pók, a Rabonbán,

                                    Süvöltve csattog véres ostora,

                                    S atyád udvara és a nép között

                                    Tátongva ásít, s egyre nő az űr.

 

ARANYVIRÁG:            Rettentő képet festesz, Szelangor,

                                    Hisz én a népet szívből szeretem,

                                    S tudom, atyám is épp úgy szereti.

 

SZELANGOR:              Atyád bizalmát rútul kihasználja

       A Rabonbán, s amíg az ő keze

                                    Kormányozza ezt a birodalmat,

                                    Addig elsikkad itt a szeretet,

                                    S a nép keserve az eget veri. 

 

 

3. Jelenet

 

ELŐBBIEK, RABONBÁN, TISZTEK

 

RABONBÁN (két tiszt kíséretében lép be)

                                    Üdvözlöm hercegnő. 

 

ARANYVIRÁG (biccent)

 

SZELANGOR: (kimérten meghajol)            Nagyúr.

 

RABONBÁN: (Szelangorhoz)                                    S te mit

                                    Beszélsz itt megint?  Túl sokat látlak

                                    A hercegnő körül, nincs kedvemre,

                                    Az udvari illem sem engedi.

 

ARANYVIRÁG: (hidegen)            Nem tudom, mióta kell a Rabonbán

                                    Engedélye, hogy másokkal beszélyek,

                                    S mióta tiltja udvar illeme,

                                    Hogy a költészet nemes titkait

                                    Elnyerjem attól, ki abban járatos?

                                    Jobban tenné, ha ország dolgával

       Foglalkozna, s az én ügyeimbe

       Nem szólna bele, mert én sem szólok

       Abba, amit a Rabonbán intéz,

       Bár épp ideje, hogy belenézzek,

       Mert atyám után trónörököse

       Az én férjem lesz, nem lévén fiú,

       S ma holnap én is a korban vagyok,

       S tudnom kellene, miként él a nép.

 

RABONBÁN: (kissé csodálkozva)

                                    A nép, hercegnő?  Miért fontos a nép?

                                    A trón fontos, hogy erősen álljon,

                                    A nép csak szolga, nem számit sokat.

 

ARANYVIRÁG:           A trón azért van, hogy a népet védje.

                                    S igazságot osszon mindenkinek.

 

RABONBÁN:               Forradalmi eszmék!  Császár leánya

                                    Ajkáról furcsán hangzanak.

                                    Talán csak nem Szelangor hintette el önben?

                                    De nincs időm most mind ezt megvitatni,

                                    Császár atyjával van fontos beszédem.

 

ARANYVIRÁG:            A belső kertben megtalálhatja.  (balra el)

 

I. TISZT:                      Tüzes fehérnép, de meg kell adni, szép.

 

RABONBÁN:               Kissé nyeszlett, s túlzottan rajongó.

                                   Az én koromban nem szépség után

       Ítéljük a nőt, hanem hasznosságát

      Nézzük.  (elgondolkozva) S talán még hasznos  is lehet.

                                   Atyja után a trón örököse

                                   Az ő férje lesz, nem lévén fiú.

(nyomatékal)                Lassan ideje, hogy méltó férjet

      Keressünk neki.  (Szelangorhoz) Neked pedig már

      Megmondtam egyszer, ne kerülj utamba.

      Nem szeretem a hercegnő beszédét,

      Mögötte a te befolyásod sejtem.

      Mit szólsz védelmedre?

 

SZELANGOR:                                                            A hercegnő

                                    Csak lelkiismerete szerint szólt, Nagyúr.

 

RABONBÁN:               Lelkiismeret magas körökben

                                    Nem ismeretes.  Vigyázz hát, rajta

                                    Ne csípjelek, mert börtönömben

                                    Már készül számodra a hely.

                                    Most pedig mehetsz.

SZELANGOR: (meghajol)             Ahogy parancsolod, Nagyúr.

 

 

4. Jelenet

 

RABONBÁN, TISZTEK

 

RABONBÁN:              Vigyázzatok hát, ahogy megbeszéltük.

(I. Tiszthez)                  Te velem jössz, és megvárod a császár

                                    Mit felel majd javaslatomra,  

(II. Tiszthez):                Te pedig lemégy a hármas táborba,

                                    S a palotát körül veszed velük,

                                    Készen hogy parancsom végrehajtsd.

 

II. TISZT:                     Nagyúr, parancsod teljesítve lesz.

(tiszteleg, el)

RABONBÁN:                Jeles nap lesz ez a birodalom

                                    Történetében, meglásd, táltosok

                                    Is felróják majd, s minden nemzedék

                                    Emlékezni fog, mint bűntettem meg

                                    A pártütőket, s mint töröltem el

                                    Kiváltságaik.

 

I. TISZT:                                                                      Úgy igaz, Nagyúr.

 

RABONBÁN:               Menjünk hát, mert lemenőben a nap.

(indulnak, de közben a Császár belép az ajtón)

 

 

5. Jelenet

 

CSÁSZÁR, RABONBÁN, I. TISZT, majd

ARANYVIRÁG

 

CSÁSZÁR:                   Nagyon meleg volt belső kertünkben,

                                    Ezért bejöttünk.  Hallottuk, keress.

                                    Reméljük jó hírt hoz, mert a kanárik

                                    Terén csalódtunk madárbiztosunk

                                    Képességeiben.  Nagyon kevés

                                    A kék, piros és zöld kanárik száma,

                                    És még mindig nagyon sok a sárga –

                                    Már azt gondoljuk, jobb lett volna, ha

                                    El sem kezdtük volna az egészet,

                                    S a verebeket hagytuk volna élni.

 

RABONBÁN:               Felség, gondját igen méltányolom.

                                    De még ennél is fontosabb ügyben

                                    Jöttem most – felség, császári trónját

                                    Veszély fenyegeti:  magyariak

       Fellázították a déli tartományt,

       S a császári őrség csak arra vár,

       Hogy a hatalmat kezébe ragadja.

 

ARANYVIRÁG: (közben belépett az ajtón, és némán hallgat)

 

CSÁSZÁR:                   Amit mond nekünk, alig hihetjük.

                                    Magyari nemzet mindig hűséges

                                    Hívünk volt, velük nagyatyánk kötött

                                    Vérrel szentelt kötést, s Kartal vezér

                                    Itt nőtt fel udvarunkban.

 

RABONBÁN: (Aranyvirág felé néz)                                   Felség,

                                    Ezt inkább csak egymás közt szeretném

                                    Felségeddel megbeszélni.

 

CSÁSZÁR: (körülnéz)                                            Csak nem fél

                                    Leányunktól?  Gyere, kedvesem,

                                    Ideje már, hogy birodalom dolgát

                                    Te is értsed, hiszen mi hamar bekötik a fejed.

(Rabonbánhoz)              No, mondja,

                                    Hát,

                                    Mi az ami aggasztja?

 

RABONBÁN:                                                             Egyedül

                                    Felséged java indít arra, hogy

                                    Ezt az aljas összeesküvést

                                    Feltárjam – felség, ez nem tűr halasztást,

                                    A birodalomban bomlóban a rend,

                                    Magyariak szítják a lázadást,

                                    De megtettem az óvintézkedést,

                                    Seregem jár a déli tartományban

                                    A pártütők földjeit tarolni –

                                    Épp már a várom visszatértüket –

                                    Itt pedig csapattal készen állok,

                                    Hogy a császári gárdát leváltsam.

 

CSÁSZÁR:                  Gondolja, hogy a császári gárda . . .?

 

ARANYVIRÁG:           Atyám, ne hidd, nem lehet igaz.

 

RABONBÁN:               Szavamban kételkedik hercegnő?

 

CSÁSZÁR: (Aranyvirághoz)  A birodalom nagyura ő,

                                    Minden gondunkban erős támaszunk. –

 

ARANYVIRÁG:           A népet, az igaz, az ő keze

                                    Kormányozza, de sírni hallottam

                                    A népet az ő keze súlya alatt.

 

CSÁSZÁR:                  Birodalmunkban a nép csak boldog lehet. . .

 

RABONBÁN:              Kisebb dolgom is nagyobb annál,

                                   Hogy a nép boldogságával törődjem.

 

ARANYVIRÁG:          Az emberi szív boldogságra vágyik.

 

RABONBÁN:              Boldogság, szív, ember, üres szavak –

                                   Egy érték van csak, a hatalom, s a

                                   Legtöbb ember csak szolgának való.

(császárhoz)                 Szóval felséged jóvá hagyja tervem?

 

CSÁSZÁR:                  Kissé hirtelen jött nekünk az ügy,

                                   Talán még gondolkodni kellene . . .

 

RABONBÁN:               Felség, habozni itt most nincs idő,

                                    Csapataim csak parancsomra várnak. –

 

ARANYVIRÁG:            Kartal vezér becsületes ember.

                                    Atyám, vigyázz, kelepce az egész:

                                    Utolsó híveinket elveszítjük

                                    S Rabonbán kezén mi is rabok leszünk.

 

RABONBÁN:               Hercegnő, mit mond, méltatlan a trónhoz,

                                    Személyemnek nem érdemelt sértés,

                                    De felejteni ezt is kész vagyok,

(császárhoz)                  Egyetlen gondom felséged java,

                                    Ez a dolog most halaszthatatlan –

                                    Tehát felséged beleegyezik?

 

 

6. Jelent

 

ELŐBBIEK, FŐTÁLTOS

 

 

FŐTÁLTOS: (köszönés nélkül lép be)

                                    Felség, az egek rossz jelt mutatnak.

 

RABONBÁN:             Senki sem hívta táltosok fejét.

 

ARANYVIRÁG:         Csak jöjjön, jöjjön, legyen tanácsunkra.

 

FŐTÁLTOS: (Rabonbánhoz)           Ha az ég haragra gyúl, nagyúr,

                                    A hívásra nem várhatunk.

 

RABONBÁN:                                                             Felség,

                                    Ne hallgasson e babonás beszédre.

 

CSÁSZÁR:                  Főtáltos szava csak nem babona. . .

 

ARANYVIRÁG:           Mit mondanak az egek?

 

FŐTÁLTOS:                                                               Veszélyben

                                    Áll a birodalom, felséges úr,

                                    Minden lépését jól fontolja meg,

                                    Mert gyors döntésnek hosszú böjtje lesz.

 

CSÁSZÁR: (Rabonbánhoz) Ugye, mondtuk, hogy kissé

                                    Hirtelen jött nekünk az ügy, mit elő hozott?

                                    Jobb lesz ha várunk vele pár napot.

 

ARANYVIRÁG: (főtáltoshoz) A császári őrséget akarja

                                    Még ma leváltani. 

 

RABONBÁN:                                                             Nem tartozik

                                    Táltosokra a birodalom dolga:

                                    Ők csak őrizzék az Égi Isten templomát,

                                    A birodalmat pedig,

                                    Majd őrzőm én.

 

FŐTÁLTOS:                                                   Nagyúr, káromkodol.

                                    Birodalmat Égi Isten őrzi,

                                    A hatalom is erős kezéből

                                    Fakad, mellyel a jót jutalmazza,

       És megtorolja, ami jogtalan.

(kis szünet után)            Amire készülsz, törvényellenes.

 

RABONBÁN:               Könnyen méred a törvényt, főtáltos.

                                    Legfőbb törvény a birodalom java:

                                    Megvitattuk ezt a minap, s azért

                                    Keveset ér kenetes beszéded.

 

FŐTÁLTOS:               S miért kívánja birodalom java,

                                   Hogy császárunk az Égi Isten

                                   Oltára előtt tett szent kötést lábbal tiporjon?

 

CSÁSZÁR: (Rabonbánhoz)                                               Be kell lássa,

                                    Hogy ez a dolog elég bonyolult.

 

ARANYVIRÁG:           Több, mint bonyolult, atyám – becstelen.

 

RABONBÁN:               Ha a birodalmat táltosok

                                    És süldő leányok szava szerint

                                    Kormányozza, felség, dögrovásra

       Kerülünk mindnyájan ma holnap.

(hangot változtat)          Mindent elmondtam, amit akartam.

                                    Az ügy világos: döntenie kell.

 

CSÁSZÁR:                   Igazán nem tudjuk, mit is tegyünk,

                                    Főtáltosunk s leányunk mást javall,

                                    Adjon legalább egy pár napot, hogy

                                    Közelebbről is meghányjuk-vessük. . .

 

RABONBÁN:               Eh, elég már e gyenge, tétova

                                    Habozásból – vagy megtegyem magam,

                                    Amit felséged tenni nem képes?

 

CSÁSZÁR:                  Így beszél velünk?

 

RABONBÁN:                                                             Ideje már hogy

                                    Nyíltan beszéljünk: itt a hatalom

                                    Nem felségedé – felséged cégér

                                    A nép felé, de a seregeknek,

                                    Akik a népet kordában tartják,

                                    Én parancsolok, s törvényt én szabok.

 

FŐTÁLTOS:                 Nagyúr, túlléped a tisztes határt.

 

RABONBÁN:                Itt egy határ van, mit a hatalom megenged,

                                     S a hatalom enyém.

 

ARANYVIRÁG:             Megyek, hivatom magyari őrség vezérét.

 

RABONBÁN: (I. Tisztnek)                                         Útját állod.

 

I. TISZT: (kardot ránt)                                       Ne tovább!

 

 

7. Jelenet

 

ELŐBBIEK, KARTAL

 

                                   

KARTAL: (kivont karddal lép be)

                                    Nem kell hivatni, eljöttem magam.

(Rabonbánhoz)              Vagy csecsszopónak véltél, Rabonbán,

                                    Ki tétlenül várja a végnapot?

                                    Ebeid elcsaholták tervedet.

(Császárhoz)                 Felség, a palotát erős sereg

                                    Veszi körül, támadásra készen.

(Rabonbánhoz)              Rabonbán, ez a te műved, s ezért

                                    Felelni fogsz.

 

CSÁSZÁR:                                                      Sereg palotánk körül?

                                    Rabonbán tette volna?  De hisz ez

                                    Lázadás?!

 

ARANYVIRÁG:                                             Ó, hogy az Isten tűri ezt!

 

RABONBÁN:               Én tettem s érte felelni nem fogok.

                                    Az én hadam áll a falak alatt,

                                    Parancsomra vár, s csak intenem kell,

                                    Hogy a császári gárdát lerohanják.

 

CSÁSZÁR:                   Tehát megelőzte döntésünket,

                                    S beleegyezésünk csak színből kérte?

 

ARANYVIRÁG:            Mondtam, hogy csak kelepce az egész.

(keserűen)                     Leghűségesebb miniszterünk és

                                    Trónunk támasza, ím a trónra tör.

 

FŐTÁLTOS:                 De látja ezt Égi Isten szeme.

 

KARTAL:                     Mondtam, Rabonbán, ezért még felelsz.

 

RABONBÁN:               Mit hadonászol itt orrom előtt?

                                    Perceid meg vannak számlálva már.

                                    Ha jelt adok, őrséged darabokra

                                    Szaggatja a seregem – hát mond el végső

                                    Fohászod, és dögölj meg, kutya.

 

KARTAL:                     Őrségemet sereged nem fogja

                                    Helyén találni – visszavontam őket

                                    A falakról.

 

CSÁSZÁR:                                                      Hát őrségünk sincs már?

 

ARANYVIRÁG:            Kartal vezér, cserbenhagytál minket?

 

KARTAL:                     Itt állnak mind e trónterem körül,

                                    Hogy megejtsük a végső számadást,

                                    S amíg magadról számot nem adtál,

                                    Innen, Rabonbán, élve ki nem mégy.

 

RABONBÁN:               Fenyegetni mersz? 

 

KARTAL:                                                        Ha kedves életed,

                                    Hadadnak rögvest jelt adsz, menjenek

                                    Vissza táborukba, magad pedig

                                    Felséges urunk kegyére megadod.

 

RABONBÁN:               S ha hadam támadásra hívom?

 

KARTAL:                     Mire felérnek, kardom elszeli

                                    Hitvány torkodat.  Hát jól fontold meg,

                                    Magas a tét: magam és őrségem

                                    Életéért életeddel fizetsz.

 

RABONBÁN:               Rosszul ítéltél, Kartal, életemnél

                                    Hatalmamat többre becsülöm.

                                    Magam felett kényszert nem ismerek.

                                    A birodalomban az úr én vagyok,

                                    Élet s halál ura – önnön életem

                                    Felett is én vagyok az úr, ezért

                                    Nem a te kezedbe teszem le azt.

(övéből tőrt vesz ki és merően nézi)

                                    Hogy halnom kell-e, azt én döntöm el.

                                    A falak alatt ott áll seregem,

                                    Egy jel csak és perc alatt itt vannak,

                                    De túlságosan hosszú az a perc.

                                    Hatalmam feladni még sem fogom.

(az ablakhoz lép, bal kezével a tőrt mellének szegezve)

                                    Még egy utolsó büszke pillanat,

                                    Hatalmam utolsó villanása,

                                    S minek lenni kell, megteszem magam.

(jobb kezével fekete kendőt ránt ki és meglobogtatja az ablakban.  Távolból hallatszik a sereg harckiáltása.  Kartal feléje vág, de a Tiszt felfogja kardjával.  Ebben a pillanatban gyors, heves összecsapás zaja hallatszik a közvetlen közelből, és vitézei élén beront a színre Galád.)

 

 

8.      Jelenet

 

ELŐBBIEK, GALÁD, VITÉZEK

 

GALÁD:(Rabonbánhoz)            Mint máglya ég a déli tartomány,

                                    Udvarodon a lázadók feje,

                                    Nagyúr, parancsod véghez vittem én,

                                    S újabb parancsod tenni kész vagyok.

 

RABONBÁN:            (Kartalra mutat) El a kutyával, s börtönbe vele!

 

GALÁD, TISZT ÉS

VITÉZEK (rávetik magukat Kartalra, és legyűrik)

 

GALÁD: (a többihez) Vigyétek!

(azok kivonszolják Kartalt)

 

RABONBÁN: (Galádhoz)                              Mostantól fogva te vagy

                                    A császári őrség feje, s egyedül

                                    Nekem vagy felelős.

(Császárhoz)                 Felséged pedig

                                    Lakosztályában várja további

                                    Döntésem – többé ilyen helyzetet

                                    Nem engedhetek meg.  Most elmehet.

 

CSÁSZÁR:                  Micsoda hang ez?

 

RABONBÁN:                                                             Az erős hangja,

                                    Ki megtanulta a leckét imént.

                                    Nyakam s hatalmam kockára többet

                                    Nem teszem.  Ameddig jónak látom,

                                    Császárnak meghagyom, de tanulja meg,

                                    Hogy kettőnk közül én vagyok az úr,

                                    Az egyetlen úr, felséged pedig

                                    Császári trónján szolga lesz csupán.

 

                                                            (függöny)

 

                                   

 

II.  FELVONÁS

 

I.  SZÍN

 

(Szín: császári trónterem.  Mint az előző színben, azzal a különbséggel, hogy a Rabonbán trónszéke időközben a császár trónja mellé került, és a terem derűs berendezésébe zord színek vegyültek.)

 

 

1. Jelenet

 

UDVARONCOK

 

I. UDVARONC:            Több mint egy hete már, hogy megszökött.

 

II. UDVARONC:          Azóta nyomát nem lelik sehol.

 

III. UDVARONC:         Mondják, szerelmi bánat űzte el.

 

I. UDVARONC:            Mondják, de mögötte mást sejtek én.

                                    Amikor Kartalt lefogták, aznap

                                    Tűnt el – ez szerfelett gyanús nekem.

 

III. UDVARONC:                         Gondolod, összeszűrték a levet?

 

I. UDVARONC:            Ha másként volna, mért kerestetné

                                    Égen és földön őt a Rabonbán?

                                    A birodalmat tűvé tették érte.

                                    De Szelangornak nyoma nincs sehol.

 

II. UDVARONC:           Ha csak magyari földön nem lappang.

 

I. UDVARONC:            Ott ugyan vesztére – nagy had készül

                                    Magyariak ellen, nem is titok,

                                    A nagyúr megesküdött, írmagot

                                    Se hagy belőlük a földszínén.

 

III. UDVARONC:                                                 Ugyan.

                                    Miért töri magát annyira miattuk?

                                    Kis nemzet ők, hatalmát aligha veszélyeztetik.

 

II. UDVARONC:           Rossz példát adnak

                                    A népnek: ők maguk feje szerint

                                    Élnek saját földükön, adót nem

                                    Fizetnek, s az ilyen példa ragad.

 

III. UDVARONC:         Miért ne ragadna?  Az adó elég sok,

                                    Én se bánnám, ha nem kéne fizetni.

 

I. UDVARONC:            Pszt, szerencsétlen!  Meg ne halják, mert

                                    Fejünkbe kerülhet.  A falnak is füle van,

                                    Mióta a Rabonbán

                                    Átköltözött ide, s nyakunkba ült.

                                    Ha sokat jár a szád, rossz végre jutsz.

 

III. UDVARONC:          Haj, aranyidők, mikor vidáman

                                    Táncoltunk, énekeltünk, nem tudtuk

                                    Mi a gond, mi a félelem – hamar

                                    Elmúltak, s vissza nem jönnek soha.

 

I.UDVARONC: (összenéz második udvaronccal)

        A nép is ezt énekelte a minap.

(Rabonbán belép a császárral. Udvaroncok félve kihúzódnak.)

 

 

2. Jelenet

 

CSÁSZÁR, RABONBÁN

 

RABONBÁN:               Örülök, hogy felséged megérti

                                    Helyzetét.  Így mind kettőnknek könnyebb,

                                    S a birodalom kormányzata simán

                                    Folyik.  Felséged nyugodtan folytatja

                                    Madártenyésztési kísérleteit,

                                    Én pedig nevében uralkodom.

 

CSÁSZÁR:                   Őszintén szólva sosem érdekelt

                                    Az ország dolga, azért is hagytuk

                                    Önre, csinálja, mint jónak látja,

                                    S amíg velünk szemben a jó modort

                                    Betartja, addig nem is bánjuk, ha

                                    Nevünkben intézkedik, s vállunkról

                                    Leveszi a kormányzat gondjait.

 

RABONBÁN:               Valójában semmi sem változott.

                                    Felséged most is a birodalom

                                    Élén áll, csak megszabadítottuk

                                    Kétszínű magyari őrségétől,

                                    Én pedig átköltöztem tróntermébe,

                                    Hogy könnyebben mentesíthessem a

                                    Birodalom terhes gondjaitól.

 

CSÁSZÁR:                   Csak azt nem értjük, miért nem látjuk

                                    Némely udvaroncunkat manapság,

                                    Arcukat már megszoktuk, s hiányzik,

                                    Ha nincsenek körülöttünk.

 

RABONBÁN:                                                             Felség,

                                    Kénytelen voltam a pelyvát kiszórni,

                                    Mely felgyülemlett felséged körül,

                                    De megnyugtatom, legmegbízhatóbb

                                    Embereimmel pótolom őket.

 

CSÁSZÁR:                   Nohát, akkor rendben is volna ez.

                                    Csak cselekedjék belátása szerint –

                                    Most elvonulunk kissé pihenni,

                                    Mert ez az eszmecsere fárasztó,

                                    S egészségünkre nagyon kell ügyelnünk.

 

RABONBÁN:               Van még egy dolog, mit felségeddel

                                    Meg kell beszélnem: a hercegnő már

                                    Lassan korban van, hogy férhez adjuk –

                                    Felséged után a trónörököse

                                    Az ő férje lesz, nem lévén fiú,

                                    A birodalom érdeke ezért

                                    Megkívánja, hogy megfelelő férjet

                                    Találjunk neki.

 

CSÁSZÁR:                                                      Nem vettük észre,

                                    Hogy a férjhez menés nagyon bántaná,

                                    Talán szólt önnel ebben az ügyben?

 

RABONBÁN:               Ez a dolog nem érzelmi kérdés,

                                    A hercegnőre nem is bízható.

                                    A birodalom jövőjéről van szó,

                                    Ezért kettőnknek kell eldöntenünk.

 

CSÁSZÁR:                   Leányunk nélkül csak nem dönthetünk?

 

RABONBÁN:               Ennek pedig meg kell történnie,

                                    S minél hamarabb, annál biztosabb.

 

CSÁSZÁR:                   Nem kerget a tatár – ugyan miért

                                    Sietteti?  Egyetlen leányunk,

                                    Boldogsága mindennél fontosabb.

 

RABONBÁN:               Boldogság, felség?  Üres beszéd.

                                    A birodalom hatalomra épült,

                                    Nem boldogságra – csak a nép hiszi,

                                    Hogy mi itt fenn boldogságban élünk,

                                    Mikor ostoba meséit szövi

                                    Királyfiakról s királylányokról,

                                    Kik boldogan élnek, míg meg nem halnak.

                                    Nem, felség, mi nem vagyunk boldogok,

                                    A mi osztályrészünk a hatalom,

                                    Ezért élünk, és szenvedünk, ha kell,

                                    És ha olykor megrészegülünk

                                    A hatalom bűvös mámorától, akkor

                                    Azt képzeljük, hogy boldogok vagyunk.

 

CSÁSZÁR:                   Önnek valóban szenvedélye ez,

                                    Hogy úr lehet országok felett?

 

RABONBÁN:               Szenvedélyem s egyetlen gyönyöröm.

                                    A hatalomért mindent feláldozok,

                                    S ha kell, magamat is elégetem.

(kis szünet múlva)         Visszatérve hát a hercegnőre,

                                    A férj személye éppen nem közömbös.

 

CSÁSZÁR:                  Gondolt valakire?

 

RABONBÁN:                                                             Olyan férfira,

                                    Aki megfontolt, higgadt és erős,

                                    Ország kormányzásában járatos.

 

CSÁSZÁR:                  Ilyen előttünk nem ismeretes.

 

RABONBÁN:              A férjjelölt felséged előtt áll.

 

CSÁSZÁR:                  Előttünk? Ki volna? Csak nem magára

                                   Gondol?

 

RABONBÁN: (nyugodt eréllyel)                                   De igen.

 

CSÁSZÁR:                                                                  Ami azt illeti,

                                    Leányunkhoz képest kissé koros.

 

RABONBÁN:               A kort könnyebben esik viselni,

                                    Ha azt enyhíti a tapasztalat.

 

CSÁSZÁR:                   Mi lesz, ha nem fog tetszeni neki?

 

RABONBÁN:               A tetszés, felség, merő képzelet.

                                    Erős karomat tisztelni fogja,

                                    S a tetszést majd meghozza az idő.

 

CSÁSZÁR:                   Erős karja, félek, nehéz már

                                    Leányt ölelni – olyan fiatal

                                    Még szegény, nem tudna valaki mást

                                    Találni, ki inkább önhöz való?

 

RABONBÁN:               Mondtam, felség, ez nem érzelmi kérdés.

                                    A birodalom örököst kíván,

                                    S alkalmasabb embert nem ismerek

                                    Erre a tisztre, mint saját magam.

 

CSÁSZÁR:                  Tehát mindenképpen rákényszerít?

 

RABONBÁN:               Ezt az egyet önként akarom.

                                    Tudom, elvehetném erővel is,

                                    De a tudatot nem viselhetném el,

                                    Hogy császár vejének érdemem szerint

                                    Nem voltam elég jó. 

 

CSÁSZÁR:                                                      Kényszer ez is:

                                    De ha ennyire elszánta magát,

       Hogy vejünk legyen, hát majd beszélünk

       Leányunkkal, s reméljük, válasza

       Kedvező lesz.  Nem értjük azonban,

       Miért sürgeti úgy ezt a dolgot,

       Úgy véljük, megérünk még néhány évet,

       S ha mindenáron császár akar lenni,

       Honnan tudja, hogy túlél bennünket?

                                                (fej rázva el)

 

 

3.      Jelenet

 

RABONBÁN, majd UDVARONCOK, VITÉZEK

 

RABONBÁN:              Erről majd időben gondoskodom.

                                   A gyümölcs érik, s már ölembe hull.

 

(saját trónjára mutat) Erre a székre nem soká lesz szükség,

                             És arra sem, aki a másikon

Ül most.  A birodalomnak egy trón

És egy úr kell – tehát felesleges

Az én székem és a császár személye.

Amit teszek, az bölcs és ésszerű.

Császár leánya lépcső lesz, akin

Keresztül a csúcsra emelkedem.

Hatalmam határtalan lesz, s fejem

Felett még névleges úr sem marad:

A császár én leszek, ki úr vagyok,

S ki más urat itt el nem tűrhetek.

 

UDVARONCOK: (besomfordálnak hárman)

 

RABONBÁN:              Mit kerestek itt? 

 

I. UDVARONC: (alázatosan)            Nagyúr, a császár

                                    Őfelségét jöttünk kiszolgálni,

                                    Mivel hogy már ebédidő volna.

 

RABONBÁN:               Hamar intézzétek dolgotokat,

                                    Itt nekem sokat ne lebzseljetek.

(III. udvaronchoz):        Te ott! Nem tetszik a fizimiskád.

                                    Miféle szolgálatban vagy?

 

III. UDVARONC:                                                 Nagyúr,

                                    Én vagyok a főtányérváltó.

 

RABONBÁN:               Haszontalan mesterség – ezentúl

                                    A hadseregben katona leszel.

                                    Mehetsz, itt többé nincs szükség reád.

 

II. UDVARONC: (dörgölőzve) Az adó ellen suttogott, nagyúr.

 

RABONBÁN:               Vagy úgy?  Hiszem lerí a képéről,

                                    Népfelbújtató, majd adok neked.

(kettőt tapsol)

 

VITÉZEK (ketten beugranak)                  Szolgálatodra nagyúr!

 

RABONBÁN:                                                             Ezt itten

                                    Vigyétek, s adjátok át a porkolábnak.

 

III. UDVARONC: (lába elé borul) Irgalom, nagyúr! Ártatlan

       Vagyok. Feleségem van és öt gyermekem.

 

RABONBÁN:               Börtönbe vele!  A kínzópadon

                                    Majd bevallja sötét bűneit.

 

VITÉZEK: (elhurcolják a III. udvaroncot:)

 

III.  UDVARONC: (amint viszik)  Ártatlan vagyok! Kegyelem!

       Kegyelem!

 

RABONBÁN:               Ki pisszeni mer akaratom ellen,

                                    Mint gyerek a pálcát kettétöröm.

(II. udvaronchoz)           Mától fogva te vagy a főudvaronc. Légy

                                    Éber, s azonnal jelentsd, ha bármi

                                    Ellenséges hangot, vagy akárcsak

                                    Gondolatot észlelsz az udvarban.

 

II.   UDVARONC (mélyen meghajol)

 

I.  UDVARONC: (alázattal)  Nagyúr, hűségem én is ajánlom,    

                               S kérlek, fogadd szolgálatomat.

 

RABONBÁN:               Ki mint forgatja magát, úgy keres

                                    Kezem gazdagon osztja a jutalmat

                                    Híveimnek, de aki szembeszáll

                                    Velem, arra irgalmatlan lesújt.

                                    Most pedig menjetek dolgotokra.

(I. és II. udvaronc el)

 

 

4. Jelenet

 

RABONBÁN, majd GALÁD

 

RABONBÁN:               Hamar hódol az udvari népség.

                                    Csal párat kellett kínzókamrába

                                    Vetnem, s a többi magától áll be

                                    Hívemnek.  Gerinctelen, gyenge faj –

                                    Használom őket, de nem bízom bennük.

 

GALÁD: (belép)           A napi jelentés, nagyúr. 

 

RABONBÁN:                                                             Halljam.

 

GALÁD:                      Az adó rendszeresen folyik be

                                    Mind a négy tartományból.  Mindenütt

                                    Megszűnt az ellenállás.  A sereg

                                    Készen áll, hogy magyariak ellen

                                    Támadást indítson.  A börtönök

                                    Telve vannak, s a gyanúsítottak

                                    Vallatása éjjel-nappal folyik.

                                    A bakó és a hóhér legények

                                    Szakadatlan műkődnek:  Fejekkel

                                    Vannak tele tűzdelve váraid,

                                    S az utcák árka vértől iszapos.

 

RABONBÁN:               Csak ömöljön bátran a vérözön!

                                    A birodalmon így vágunk eret,

                                    A vér tisztít, a vér elmossa

                                    Az engedetlenség szellemét,

                                    S a lázadásnak cseppje sem marad.

 

GALÁD:                       Egy gondom van csak táltosok miatt.

                                    Főtáltos, úgy hallom, nagy szerre

                                    Hívta össze őket, azt is mondják,

                                    Uralmadat elítélni készül,

                                    S a népet ellenállásra akarja

                                    Felszólítani.

 

RABONBÁN:                                                 Ellenállásra

                                    Uralmam ellen?  Tűrni nem fogom.

                                    Az Égi Isten nevében sokat

                                    Fecseget össze eddig is, ezért

                                    Épp ideje, hogy mással leváltsam.

                                    Helyettese majd engem fog szolgálni,

                                    Nem azt az elvont, üres maszlagot,

                                    Mellyel a népet megmételyezte

                                    Ez a vén bohóc: az Égi Istent

                                    Látni eddig még nem volt szerencsém

                                    Hát majd adok én Istent a népnek,

                                    Ami megfogható – hatalmat

                                    Fogják imádni, ha tetszik, ha nem,

                                    S minden nap megcsókolják kardomat.

(kurtán)                        Kellő időben elfogatod őt.

 

GALÁD:                      Meglesz, nagyúr, ahogy parancsolod.

 

RABONBÁN:               Ha lehet, feltűnés nélkül, de ha kell

                                    Erővel is.

 

GALÁD:                                                          Bízhatsz bennem, nagyúr.

 

RABONBÁN:               Mint mondtad, seregem készen áll, hogy

                                    Lerohanja magyariak népét?

 

GALÁD:                      E pillanatban indulásra kész.

 

RABONBÁN:               A hétvégén is elég lesz.  Addig

                                    Még lesz itt egy-két intéznivalód.

                                    Egyik köztük a főtáltos ügye,

                                    Amely, mint látom, halasztást nem tűr,

                                    Másik pedig a császárt illeti,

                                    De erről jobb, ha itt nem beszélünk,

                                    Jöjj, odakinn elmondom tervemet.

(ketten el)

 

 

5. Jelenet

 

KAR

 

KAR: (a színpad előterén vonul be, egy síkkal lejjebb, mintegy a mélyből kiáltva)

                                    Lassan szenvedve telnek a napok,

                                    Üres az ég, nincs fény, nincsen remény.

                                    Fáradtan húzzuk-vonjuk tagjaink,

                                    Vakon vergődve botladozik lábunk,

                                    A mindenség is vakon forog.

                                    Ó, vaj’ ha megáll, megáll-e?  Lesz-e vég egyszer,

                                    Irgalmas Isten, meddig tart ez még?

                                    Üres az ég, nincs fény, nincsen remény.

                                    Sziklák tövében sírva kuporgunk,

                                    Omlóban a hegy, omlóban a lét,

                                    Porrá zúzódtunk a kövek között,

                                    Mint hitvány sarat, elsodor az ár,

                                    Az ár, a vér, a véres nagy folyam

                                    Hulláma elnyel irgalmatlanul.

                                    Ó, vaj’ ha megáll-e? Lesz-e vég egyszer,

                                    Irgalmas Isten, meddig tart ez még?

                                    Az ár, a vér, a roskadó hegyek

                                    Hánynak, sodornak, fel-felbukkanunk 

                                    Még a kanyarban, de tűnik a hab,

                                    Rohan a hullám, tűnik az élet.

 

I. HANG:                     Testvér, ég veled, nem bírom tovább.

 

II. HANG:                    Testvér, ne haggy el!

 

III. HANG:                                                      Testvér, maradj még!

 

IV. HANG:                  Irgalmas Isten, lesz-e vége már?

 

KAR:                           Üres az ég, nincs fény, nincsen remény.

                                    Forog, forog a rettentő malom,

                                    Csattan a korbács, véres a hátunk,

                                    Lassan ellankad mellünkben a szív,

                                    A mindenség is lassan megáll.

 

II. HANG:                    Testvér, ég veled, nem bírom tovább.

 

III. HANG:                  Testvér, ne haggy el!

 

IV. HANG:                                                                  Testvér, tarts ki még!

 

KAR:                            Irgalmas Isten, lesz-e vége már?

                                    Lassan szenvedve telnek a napok,

                                    Vakon hánytat a harsogó hullám,

                                    Üres az ég, nincs fény, nincs remény.  (el)

 

 

6. Jelenet

 

CSÁSZÁR, ARANYVIRÁG

                                   

CSÁSZÁR:(karonfogva jön Aranyvirággal)

                                    Egyszóval megkért, s most már kedvesem

                                    A választ neked kell rá megadnod.

 

ARANYVIRÁG: (kirántja a karját) Azt hiszed, atyám, hogy kellek

                                    Neki?

 

CSÁSZÁR:                   Igazat vallva, ami neki kell,

                                    Az a hatalom csak, és semmi más.

                                    Örökös akar lenni utánam,

                                    Jól látom én, nyíltan meg is mondta,

                                    De változtatni ezen nem tudok.

                                    Az igazság az, hogy hatalmában

                                    Tart mind kettőnket, rabjai vagyunk,

                                    Akár a köznép, tehetetlenek.

                                    Ha meg nem tesszük, mit tőlünk kíván,

                                    Könnyen életünkkel fizethetünk.

 

ARANYVIRÁG:            Inkább a halál, mint e szörnyeteg!

                                    Még pillantásától is borzadok.

 

CSÁSZÁR:                   Kicsit talán tudjuk halasztani,

                                    S közben még történhet is valamit . . .

 

ARANYVIRÁG:           Minden ujjáról vér csepeg, szeme

                                    Feketén izzik, mint a pokol tűz,

                                    Lihegő szájából is vér csorog. –

 

CSÁSZÁR:                  Gondolj apádra és magadra is . . .

 

ARANYVIRÁG:           Ha az egész világon nem volna

                                    Más férfi, csak ő, inkább megölném,

                                    Semmint nászágyra feküdjek vele. –

 

CSÁSZÁR:                   Ne oly hevesen, kedves, meghallják . . .

 

ARANYVIRÁG:            Ó, hogy nincs férfi, aki megálljon

                                    Ellenében, ó förtelmes világ!

                                    Akiben bíztam, messze elszökött,

                                    Aki ellenállt, börtönben hever,

                                    Mint fekete nap, áll az égen ő,

                                    Sötét sugara mindent elborít,

                                    Elnyel engem is, mint pillét a láng, --

 

CSÁSZÁR:                  Túlságosan felizgatod magad,

                                    Kedvesem, hiszen nem kell azonnal

                                    Válaszolnod rá:  Várj néhány napot,

                                    Hátha megváltozik véleményed.

 

ARANYVIRÁG:           Az ugyan soha – egyszer s mindenkor

                                    Kimondom: a Rabonbán asszonya

                                    Soha nem leszek.  Ez a végső szavam.

 

CSÁSZÁR: (szokatlanul ingerülten)  Megérdemelnéd hogy

                                    Feneketlen kútba vessenek, csökkönnyös leány,

                                    Senki sem várja tőled, hogy szeresd,

                                    Csak menj hozzá, hogy békesség legyen.

 

ARANYVIRÁG:            Feneketlen kút mélyén szebb volna

                                    Az élet, mint a Rabonbán mellett.

                                    Csak békességért menjek-e hozzá?

                                    Ki békessége?  Biztos nem enyém.

                                    Ó, atyám, hát csak ennyire becsülsz?

                                    Csak így szeretsz?  Egy kis nyugalomért

                                    Hozzá kényszerítnél ehhez a vadhoz?

                                    Mi végre jutottunk, én Istenem?

                                    Császár leánya csak eszköz legyen

                                    Rabonbán kezén, míg az utolsó

                                    Vért és könnycseppet kisajtolja

                                    Nyomorult népünkből, szörnyű jövő,

                                    Még gondolatban sem viselhetem. (csendesen sír)

 

CSÁSZÁR: (tehetetlenül)              Könnyű neked, legalább sírni

                                    Tudsz.  Nekem már ennyi sem jutott:  Apáim

                                    Birodalmában csak szolga vagyok,

                                    Kinézett szolga, hatalom rabja,

                                    Őrült kerékben elkopott tengely,

                                    Lélekben rongyolt császári koldus,

                                    Ki már nem is tud nemet mondani –

                                    Ha tetszik, vess meg, ha tetszik, dobj el,

                                    Az én szívem is fáj benn, fáj nagyon,

                                    Apád vagyok és nagyon szeretlek,

                                    De csak fogolyként vergődöm itt fenn,

                                    Császár képében, tehetetlenül.  (el)

 

 

7. Jelenet

 

ARANYVIRÁG, HAJNAL

 

HAJNAL: (középkorú udvarhölgy bejön)    Miért sír az én kedves csillagom?

                                    Császár leányát ki bántotta meg?

 

ARANYVIRÁG:            Szörnyen gyötrődöm, Hajnal, rettentő

                                    Válasz utón állok:  A Rabonbán

                                    Asszonyául megkérte kezemet.

                                    Szívből gyűlölöm, s tudom, nem szeret,

                                    Csak a császári trón kell ő neki,

                                    A zsámoly lennék, melyen trónra lép –

                                    De ha nem teszem, talán életem,

                                    S atyám életét is kockáztatom.

                                    A hatalom az övé, a miénk

                                    Csak cifra szerep, aranyos mezben,

                                    Csak rabok vagyunk, Rabonbán rabjai.  (megint sír)

 

HAJNAL:                     Váratlanul nem ér a dolog, csak

                                    Hamarabb történt, mint hogy gondoltam.

 

(gondolkodik)               A legjobb fegyver itt a színlelés.

                                    A színleléssel időt nyerhetünk,

                                    S aki időt nyer, az életet nyer.

 

ARANYVIRÁG:            Színleljem-e azt, hogy szeretem őt?

 

HAJNAL:                      Hisz azt színleljük, amit nem teszünk.

 

ARANYVIRÁG:            Minden porcikám ellene lüktet.

 

HAJNAL:                      Ezt okossággal le lehet győzni.

                                    Különben is, nem kell, hogy nyakába

                                    Borulj, kedvesem, csak mutasd, hogy

                                    Felesége léssz, s amíg ezt hiszi,

                                    Addig még húzhatod is az időt.

 

ARANYVIRÁG:           Mit használ nekem a huzavona?

                                    Ma, vagy holnap, vagy csak holnap után –

                                    Előbb-utóbb beteljesül sorsom,

                                    S már a gondolattól is borzadok.

 

HAJNAL:                      Nagyon türelmetlen vagy kedvesem.

                                    Hogy sorsod mi lesz, csak a nagy Isten

                                    Mondhatná meg, de az ő malmai

                                    Lassan őrölnek, ezért kell nekünk

                                    Időt szerezni, hogy megérhessük,

                                    Amit számunkra bölcsen tervezett.

 

ARANYVIRÁG:            Gondolod, Hajnal, hogy még van remény?

           

HAJNAL:                      Egy pici folt csak, de van fénysugár.

(félre vonja)                   Szelangortól van hírem számodra.

 

ARANYVIRÁG:            Hol van? Mit csinál? Mi lett vele?

 

HAJNAL:                      Csak annyit üzent egy megbízható

                                    Katona útján: már készül a dal,

                                    Amely megdönti Rabonbán hatalmát.

 

ARANYVIRÁG:           Már készül a dal, amely megdönti Rabonbán hatalmát. . .

                                    Ez nem lehet –

                                    Egy dal seregek ezrei ellen,

                                    Ez esztelenség, ó jaj énnekem,

                                    Ki egy költőbe szerettem bele,

                                    És zsarnokkal kell éltem leélnem.

 

HAJNAL:                      Sok furcsa dolog történt már az én

                                    Életem során, birodalmakat

                                    Láttam széthullni semmiség miatt –

                                    A dal hatalma meg nem fogható:

                                    A nép csak hordja, hordja az igát,

                                    Aztán megáll, dal fakad ajkán

                                    Harsány, lázadó dal, messze zengő,

                                    Kelettől – Nyugatig zúg az ének,

                                    Búgnak a kürtök, harcra kell a nép,

                                    Ledobja jármát, torkon ragadja

                                    Elnyomóit, s a fegyverek hullnak,

                                    Hullnak mindenfelé, s leomlanak

                                    Mindenütt az zsarnokság tornyai.

                                    A dal hatalma meg nem fogható:

                                    Bízzál a dalban és szabad leszel.

 

ARANYVIRÁG:           Tűz ég szemedben, Hajnal, honnan veszed

                                    Ezt a hitet, ezt a bűvös erőt,

                                    Mely szavaidból lelket önt belém?

(elmerengve)                 A dal hatalma meg nem fogható . . .

                                    Bízzál a dalban. . .  és szabad leszel . . .

 

HAJNAL:                      Mikor mint köd, megül a szolgaság

                                    Falvakat, várat, országot, eget,

                                    Mikor az élet kín, és a halál

                                    Szívesen várt vendég a nép között,

                                    A éj méhében lassan nő a dal,

                                    Fontolva érik

                                    Terhes napoknak

                                    Őrlő malma közt, habozva cseppen,

                                    Majd erősbödő sugárral csorog,

                                    Tóba gyűlik a gyötört szívekben,

                                    Duzzad-dagad rejtett áradat,

                                    Szájról szájra suttogva cserdül,

                                    Földbe szivárog, hajlatok alatt

                                    Búvik, húzódik, elfolyik szerte,

                                    Össze ér megint, mint ezüst patak

                                    Csilingelni kezd, vési, vájja útját,

                                    Kövek között ugrándozz, egyre nő,

                                    Locsolgatják csorduló szívek,

                                    Könnyel és vérrel öntözi a nép,

                                    Erős folyó lesz hömpölygő folyam,

                                    Már zúg, harsog, mint égi trombita,

                                    Kérlelhetetlen mossa a partot, 

                                    A zsarnokság omlódó partjait,

                                    Tükrén felcsillan a hajnali nap,

                                    Büszke kiáltás szökken az égre,

                                    Bíbor lakokból özönlik a fény,

                                    Elsöpri az éjt, el a sötétet,

                                    A szolgaság eloszlik, mint a pára,

                                    S a mindenséget bátran lobogva,

                                    Aranyló tűzzel tölti a szabadság.

 

                                    A dal hatalma ez – bízz a dalban,

                                    Égi Istentől drága ajándék,

                                    Ma még nem látod, s fel nem foghatod,

                                    De itt érik már gondjaid között,

                                    Szabadító dal, titokban érik,

                                    A nép maga sem tudja még talán,

                                    Hogy ezt érleli kínzott szívében,

                                    De még is érnek, nőnek a szavak

                                    Ott benn, elrejtve, kimondatlanul,

                                    A föld alatt, titkos medrekben gyűlve,

                                    Szaporodik a vágy, a gondolat,

                                    Költő kell csak, hogy lantjával utat

                                    Törjön neki, és zúgva kiárad,

                                    S elsodorja a rabság műveit.

(gyengéden)                  Arany kalickád, meglásd, feltöri.

                                    Ami ijeszt, az nem lesz maradandó,

                                    Akár mily sűrű körülted a köd,

                                    Jó reménységed soha fel ne add,

                                    És a hitet melengesd szívedben.

 

ARANYVIRÁG:           Ó, Hajnal, Hajnal, ha hinni tudnék!

                                    De nem látok, csak vak, sötét homályt –

                                    Császár atyám is ellenem fordul.

                                    Mégis, szavaid olyan jól esők,

                                    Ha nem is hiszem, már a gondolat,

                                    Hogy megváltozik egyszer a világ,

                                    Ez is erőt ad sorsom viselnem.

 

                                    Talán érdemes türelmes lennem,

                                    Vagy ha nem is, nem lesz oly nehéz,

                                    Mit elkerülni képes nem vagyok.

 

                                    Ezért igyekszem szavad fogadni:

                                    Nyelvem harapva, színlelni fogok,

                                    S ahogy lehet, halasztom végzetem.

                                   

 

8.      Jelenet

 

ELŐBBIEK, FŐTÁLTOS

 

FŐTÁLTOS: (gondolataiban elmerülve jön)

                                    A nap, a hold, a csillagseregek

                                    Örök rendszerben forognak szüntelen.

                                    A mindenség egy pontos óramű:

                                    Nagy Alkotója kezében tartja,

                                    S óva vigyázza, rendben forogjon.

                                    Égi madár, földön csúszó féreg

                                    Leheletétől nyeri életét,

                                    Réti virágot, vadon erdőket

                                    Keze igazgat, nagy szeme követ.

                                    Őt szolgálja minden, az Alkotót,

                                    És magasztalja őt e nagyvilág

                                    Csak az ember töri meg a rendet,

                                    A mindenség sugárzó lényegét,

                                    Csak az ember emeli sötétlő,

                                    Vértől szennyes öklét az ég felé,

                                    Hálátlan gyermek, elátkozott faj.

                                    Teremtés szégyene: ez az ember.

                                    Gyalázatától vaj’ kiváltja meg?

                                    Az Alkotó kezéből kitépte

                                    Kezét s szívét, vakon botorkál

                                    Saját ködében, örökké kerengve,

                                    Kínnal születik és kínnal hal meg,

                                    És szégyenteljes minden perce itt.

                                    Ki érdemes még, hogy Égi Isten

                                    Könyörüljön rajta?  S még is, bízni kell.

                                    Talán maradt a magas egekben

                                    A ember számára még irgalom.

                                    (Mintegy felocsúdva, észre veszi Aranyvirágot és Hajnalt)

                                    Két jótét lélek vadak barlangjában.

                                    Leányaim, jó titeket látnom,

                                    Megundorított a földi élet,

                                    Jelenlétetek egy derűs sziget,

                                    Hol a ma gondját kissé feledni,

                                    S viselni tudom.

 

ARANYVIRÁG:                                             Az élet gondja,

                                    Főtáltos, minket is görnyesztve nyom.

 

FŐTÁLTOS:                 Enyhíti azt, hiszem, az ifjúság –

(Hajnak felé)                 Nálad, leányom, a megfontolás.

 

ARANYVIRÁG:            Ifjúságunk csak terhes nyűg nekünk,

                                     Ha szolgaságba visz.

 

FŐTÁLTOS:                                                   És ki merné

                                     Szolgává tenni császár leányát?

 

HAJNAL:                      Asszonyául kérte a Rabonbán.

 

FŐTÁLTOS:                A Rabonbán?  Ki kétszer oly idős?

                                    S rangban kétszer alacsonyabb nálad?

                                    A birodalom mélyebbre süllyedt

                                    Mint gondoltam.

 

ARANYVIRÁG:                                             Atyám után a trón

                                     Örököse az én férjem lesz, nem lévén fiú . . .

 

FŐTÁLTOS:                                                   Tudom, hisz régi törvény ez . . .

 

HAJNAL:                      Hát a Rabonbán kiókumlálta,

                                    Hogy az örökös ő lesz, senki más.

 

ARANYVIRÁG:            Hatalomra tör, nem engem kíván,

 

HAJNAL:                      Mindenek felett úr akar lenni,

                                    Meglásd, a császárt sem kíméli majd.

 

ARANYVIRÁG:            Atyám máris csak eszköz kezében,

                                    A népet nevében sanyargatja ő,

                                    Beült székével a trónterembe,

                                    Seregét innen küldözi szerte

                                    Dúlni, tarolni de ez nem elég,

                                    Most engem akar, hogy diadalma

                                    Teljes legyen – ó rettentő világ,

                                    Hogy ez megeshet, megesik vélem,

                                    Császár lányának születtem, de mint

                                    Zsarnok asszonya kell éltem leélnem.

 

FŐTÁLTOS:                Aranyvirág Rabonbán asszonya . . .

                                    Ez nem lehet, ez álom kell legyen,

                                    Rút, gonosz álom, ájult zuhanás,

                                    Zagyva beszédek – romlott a világ,

                                    De nem ennyire? 

 

HAJNAL:                      De igen, ennyire.

 

ARANYVIRÁG:           Atyám maga is igenre késztet.

 

FŐTÁLTOS:               Beszélni fogok a felséggel.  Nem,

                                    Nem vele, a néppel fogok szólni,

                                    A nagy oltárról fogom hirdetni,

                                    Hold elején, mikor a sokasság

                                    Egybe gyűlik nagy Istent imádni,

                                    Fáklyák fényénél, ott akkor fogom

(egyre erősebb hangon) Világgá kiáltni:

       Zsarnok, partütő,

       Törvényszegő, vérengző vadállat,

       Emberek, ne tűrjétek magatok

       Felett e bestiát, fegyverre fel,

       Védjétek meg az ősi törvényt, az

       Égi Isten hitét, és a trónt, mert

       Különben ránk dől, fel nem kell az ég.

 

 

9.      Jelenet

 

ELŐBBIEK, RABONBÁN, GALÁD, VITÉZEK

 

RABONBÁN:            (a főtáltos utolsó szavainál lép be kíséretével, gúnyosan)

                                    Vérengző vadállat … ugyan főtáltos,

                                    Milyen szavakra ragadtatod magad?

                                    Égi Isten papjához nem illő.

 

FŐTÁLTOS:                Vannak idők, mikor az illemet

                                    Elfeledteti a keserűség,

                                    És a szavakat megválogatni

                                    Nem tudjuk többé, mert önfeledten

                                    Tódulnak ajkunkra szívünkből, ahogy

                                    A túláradó felháborodás

                                    Sugalmazza őket.

 

RABONBÁN:                                                 És mi volna az,

                                    Mitől szíved ennyire háborog?

 

FŐTÁLTOS:                 Amerre csak szem lát, vér folyik.

                                    A birodalom minden sarkából

                                    Jajkiáltás, panasz száll az égre,

                                    A nép nyomorban éli napjait,

                                    És nyomorultan leheli ki lelkét.

                                    Zsúfolásig teltek a börtönök,

                                    Hóhéraid megállás nélkül

                                    Működnek naphosszat – koporsóvá

                                    Vált a birodalom, melyben holtan

                                    Hever a jóság, szépség s az igazság.

                                    Hogy tudod nézni vérengző kezed?

                                    Nem féled-e az Égi Istent, ki

                                    Egyszer számon kéri tetteid?

                                    Nem rettegsz-e ítélő székétől,

                                    Mely előtt egy nap felelned kell majd

                                    A gyalázatért s a pusztulásért,

                                    Melybe a birodalmat tiportad?

 

GALÁD:                       Elfogjam-e nagyúr?

 

RABONBÁN:                                                 Hagyd, csak beszéljen,

                                    Szajkó módjára jól betanulta

                                    Ezt a leckét, hát hagyd, hogy fújja el,

                                    Úgy sincsen már sok ideje hátra.

 

FŐTÁLTOS:                 Én időm s tiéd Nagy Isten bírja.

                                    Vigyázz, Nagyúr, mert kihívtad haragját,

                                    Minden tetted egy fekete betű,

                                    Mely téged vádol, ellened beszél.

                                    Vess számot magaddal, amíg teheted.

 

RABONBÁN:                Kegyes malasztod hasztalan pazarlod.

                                    Tudom, örökké én sem élhetek.

                                    De míg itt vagyok, amíg tart időm,

                                    Addig törvényt és medret én szabok

                                    A birodalomnak, nem Égi Isten,

                                    Ki talán él fenn magas lakában,

                                    Bár felőlem már rég meghalhatott –

                                    De él vagy hal, az én dolgaimba

                                    Bele nem szólhat, mert itt a földön

                                    Én vagyok az úr, amíg itt vagyok,

                                    S a jelent erősen tartom kezemben.

 

FŐTÁLTOS:                 Őrült gőgöd, látom, nem ismer

                                    Sem Istent, sem határt, de jól vigyázz,

                                    Egyszer elbuksz, és szörnyű lesz bukásod.

 

RABONBÁN:               Varjú károgás főtáltos. 

 

GALÁD:                                                                      Nagyúr,

                                     Csak egy szavad, és láncra veretem.

 

RABONBÁN:               Meg lesz az is, de hadd mondja végig,

                                    Ami benne van, legalább tudom,

                                    Hátam mögött, hogy miket beszélnek.

                                    Hát mondd csak, öreg, miféle szörnyű

                                    Tettek száradnak még lelkemen, s mi lesz

                                    A vége?  Vagy már kifogytál volna

                                    Vénasszonyoktól szedett meséidből?

 

FŐTÁLTOS:                Gúnyod nagyúr, rólam már lepereg,

                                    Épp úgy, mint cinkosod fenyegetése:

                                    Az én életem becsületben telt el,

                                    És végezni becsülettel fogom.

                                    Börtönöd képe engem nem riaszt.

                                    Inkább hordozok láncot kezemen,

                                    Mint lelkemen vagy ajkamon.  De te

                                    Akit gúzsba kötött a gonoszság,

                                    Ki hatalom megszállottja vagy,

                                    Rettegj, mert fejedre visszaszállnak

                                    Tetteid, és a végzet már kovácsolja

                                    A fegyvert ellened, mely pókhálóként

                                    Fogja széttépni terveid, s szívedbe

                                    Tőrként hatol, s kioltja életed.

 

RABONBÁN:               Ismétlésekbe bocsátkozol, öreg,

                                    S ez kezd egy kissé unalmas lenni.

 

FŐTÁLTOS:                Mi nekem kín, az neked unalom.

                                    Kérges szívedben nincsen irgalom,

                                    Sem lelkiismeret, sem bűneid

                                    Feletti szégyen – de ne hidd mégse,

                                    Hogy veszted kárörömmel várom én:

                                    Nagy államférfi lehettél volna,

                                    A birodalom dísze s támasza,

                                    De kapzsi voltál, hatalomra éhes,

                                    Féktelen vágyad, gáttalan sodort,

                                    És magaddal sodortál ezreket.

                                    Mi lett belőled?  Szörnyű torzalak,

                                    Megfeketedett kezeden a vér,

                                    Lépteid a nép átka követi,

                                    S amerre csak jársz, elborul az ég.

 

RABONBÁN: (hevesen) Torzalak, mondod?

 

FŐTÁLTOS:                                                   Ez még fáj neked?

                                    Embervoltodból ugyan teljesen

                                    Kivetkőztél, de hiúságodat,

                                    Látom, megtartottad.

 

RABONBÁN:                                                             Hiúsággal

                                    Vádolsz? 

 

FŐTÁLTOS:                                       Nem én, te vádolod magad.

                                    Régi másodnak torzképe lettél,

                                    S azt kívánod, hogy dicshimnuszokat

                                    Zengjünk felőled?  Nem úgy, Rabonbán,

                                    Az elnyomottnak is van kiváltsága,

                                    S ez az, hogy nyíltan szemedbe mondja,

                                    Hatalmadban is undok törpe vagy.

 

RABONBÁN:               Törpe én?

 

FŐTÁLTOS:                                                               A legrosszabb fajtából,

                                    Szellemi törpe, ki hatalmánál

                                    Nem lát tovább – láthatárod oly szűk,

                                    Hogy megfulladna benned a lélek,

                                    Ha még volna lelked, de elölted,

                                    Fojtó körödből nem tudsz kitörni

                                    Azért kovácsolsz esztelen terveket,

                                    Hatalmadban is nevetségesen.

 

RABONBÁN:               Nevetségesnek mondasz, aggbolond?

 

FŐTÁLTOS:                Hogy vélekedjek másként felőled,

                                    Ki vénülő fejed és alacsony

                                    Származásod ellenére, császár

                                    Leányát akarod hitvesedül?

 

RABONBÁN: (teljes felháborodással) Fejem vénülő és származásom

                                    Alacsony neked?  Ebből elég volt.

(Galádhoz)                    Fogjátok el a csaholó csuhást!

                                    Tömlöcbe bele! S aki híve van

                                    Táltosok között, vessétek utána!

 

VITÉZEK: (megragadják a főtáltost, és durván kiráncigálják)

FŐTÁLTOS: (az ajtóból)  Megátkozhatnálak, de nem teszem

                                    Átkod magadban hordod, nagyúr,

                                    Belülről fog az megemészteni,

                                    Mint gyümölcsöt a benne rágó féreg,

                                    S amint a romlott gyümölcs is lehull,

                                    Kora vesztedbe magadtól zuhansz majd.

 

GALÁD,

FŐTÁLTOS,

VITÉZEK  (el) 

 

10.  Jelenet

 

RABONBÁN, ARANYVIRÁG, HAJNAL

 

RABONBÁN:            (amint kissé összeszedte magát)

                                    Sajnálom, hercegnő, hogy ily méltatlan

                                    Szóváltás tanúja volt az imént.

 

ARANYVIRÁG:           Semmi sem történt, ami meglepő.

 

RABONBÁN: (zavartan) Bizonyára rosszul esett önnek,

                                    Amit a főtáltos összehordott.

 

ARANYVIRÁG:           Már megszoktam az utóbbi időben.

                                    Igazán, semmiség az egész.

 

RABONBÁN:               Megértheti hogy a birodalmat

                                    Csak erős kézzel lehet vezetni.

 

ARANYVIRÁG:            Az elmúlt napok tapasztalata

                                    Után ehhez nincs mit hozzá fűznöm.

 

RABONBÁN:               Szóval belátta, méltánytalanul

                                    Ítélte meg korábban tetteim?

 

ARANYVIRÁG:            Beláttam, az erőssel nem lehet szembeszállnom.

 

RABONBÁN:                                                 Csak ennyi volna hát,

                                    Amiben egyezik velem hercegnő?

 

HAJNAL: (meghajolva) A hercegnő még fiatal, nagyúr.

                                    Ne várj tőle sokat ily hamar.

                                    Hagy egy kis időt neki, hogy jobban

                                    Beláthassa nagyszerű terveid.

                                    Néhány hónap is sokat jelenthet –

                                    Fiatal lányok lassan hajlanak,

                                    De ha meghajoltak, annál érettebb

                                    S hasznosabb asszony válik belőlük.

 

RABONBÁN:               Fiatal lányokhoz sokat nem értek,

                                    Lehet, hogy türelmetlen is vagyok.

                                    Mit mondasz, Hajnal, okosan hangzik,

                                    De a várakozás nem kenyerem.

(Aranyvirághoz)            Felséges atyja szólt már ügyemben?

 

ARANYVIRÁG: (hosszan Hajnalra néz)

                                    Szólt a minap. . .

 

RABONBÁN:                                                 És meggondolta már?

 

ARANYVIRÁG:            Váratlanul ért a megtiszteltetés . . .

                                    Szeretnék gondolkodni felette . . .

 

RABONBÁN: (türelmetlenül)  Mégis, mit gondol? Van rá

                                    Reményem,

                                    Hogy kezét önként teszi kezembe?

 

ARANYVIRÁG: (megint Hajnalra néz)

                                    Remény mindig van . . . Az udvarlással

                                    Eddig nem erőltette még magát.

 

RABONBÁN:               Hiú időtöltésre nincs időm.

                                    Tudhatja hercegnő, ezer gondom,

                                    Személyes ügyekkel foglalkozni nem

                                    Érek rá, ezt rossz néven ne vegye.

(hangot változtat)          Tudnia kell, mint érez irántam?

 

ARANYVIRÁG: (maga elé néz)  Csak tiszteletet . . . és megbecsülést . . .

 

RABONBÁN:               Hiszen csak ennyi, mit öntől várok,

                                    Csak ennyi – is igenlő válasza.

                                    Tehát döntése kedvező reám?

 

ARANYVIRÁG: (megint maga elé) Mindent megteszek, hogy az legyen.

                                   

RABONBÁN:             Adjon kezet rá!

 

ARANYVIRÁG: (másfelé néz, de kinyújtja a kezét)

                                                                                    Íme, a kezem.

(önkéntelenül is beborzong)

 

RABONBÁN: (hevesen megragadja) Közös jövőnk zálogául

                                    Veszem.

                                    A hatalom s a szépség násza ez:

                                    Ragyogásától lángra gyúl az ég,

                                    És megvakulnak mind a csillagok,

                                    És négy sarkában megremeg a föld.

 

HAJNAL: (harsány hangon)  Fel hát, tunya nép, elő a dallal!

                                    Fel, ünnepelni Rabonbán frigyét!

 

ARANYVIRÁG:            Ó, Égi Isten, most tekints reám!

 

                                                (függöny)

 

II.  SZÍN

 

(Szín: A Rabonbán börtöne.  Ablaktalan lyuk, egyik oldalon magas lépcső vezet fel az ajtóhoz.  Az ajtón kis ablak, ezen szüremlik be a fény.)

 

I.  Jelenet

 

KARTAL, két RAB

 

KARTAL:                     Csak egy kis lyuk a puszta sík helyett.

                                    Napsugarából itt-ott foltnyi fény,

                                    Aranytallérból egy-két rossz garas.

                                    Életem is csak ennyit ér csupán:

                                    Illanó álom, ellobban hamar.

                                    Merre jár most a nagy Isten szeme?

                                    Mivel hívtam ki zordon haragját?

                                    Hasztalan kérdés, nincs rá felelet.

                                    Egyhangú ködben telnek a napok,

                                    Penészszag, férgek, vizenyős falak

                                    Megszikkasztották eremben a vért,

                                    Szakadt rongyom is hátamhoz ragadt.

                                    Mióta tart már?  Számát vesztettem.

                                    A Rabonbánnak mély tömlöce ez:

                                    Csak a bitóhoz visz innen az út,

                                    Ha ugyan van még út valahova,

                                    S nem itt kell lelkem nyögve kiadnom,

                                    Vasban görnyedve, reménytelenül.

                                    De népem sorsát nem feledhetem.

                                    Szabad mezőkön gyanútalan él,

                                    Nem sejti a vészt, mely fejére gyűl.

                                    Vaj’ ki hordja szét a véres kardot?

                                    Csaták kürtjét ki szólaltatja meg?

                                    Látatlan kelnek ostromló hadak,

                                    Az éj keblében lappang az ellen,

                                    Rabonbán hada, támadásra kész.

                                    Jelt ki visz nekik?  Szavam ki hallja?

                                    Hej, falak, falak, börtön falai,

                                    Kik elnyeltétek szabad lelkemet,

                                    Népen sírján is ti lesztek a kő?

                                    De nem, nem lehet. Ezt nem hagyhatom.

                                    Talán valaki hallja oda fenn.

 

(kissé eszelősen)            Igen, vannak még ott fenn magyarok.

                                    Hiszen mi adjuk a császári gárdát –

                                    Így volt ez régen: dédapám, Lehel,

                                    S császár nagyatyja tették e kötést . . .

                                    Most is így lehet . . . vagy képzelődöm?

                                    Olyan nehezen nyom ez a sötét,

                                    Kezemen a lánc, béklyó lábamon,

                                    Napsugarából itt-ott foltnyi fény –

                                    Mit is beszélek?  Igen, óvni kell

                                    Maroknyi népem, mert ártatlanok,

                                    És a Rabonbán vesztükre készül . . .

                                    Szólnom kell innen . . . talán meghallják . . .

                                    Teli tüdővel kiáltni fogom:

(utolsó erejével ordít)

                                    Ébredj, magyar!  Támad a zsarnok!

                                    Kelj föl, alvó nép!  Kelj föl nemzetem!

(halkabban)                  Vajon hallják-e? Nincs egy árva nesz . . .

 

PORKOLÁB: (fent kivágja az ajtót és lekiált)

                                    Kuss odalent, vagy korbáccsal jövök!

 

KARTAL: (csüggedten) Csak a porkoláb . . . nem, nincs

                                    Már remény.

                                    Kerekedik fenn fekete felleg,

                                    Egy-két nap múltán népem tiporva

                                    Hever nyomában, mert nem volt vezér,

                                    Ki harcba hívja – elvész nyomtalan,

                                    Én meg roskadva hordom szégyenem,

                                    Börtön fenekén élve is halott.

 

I. RAB:                         Kartal, nagyuram, ne kínozd magad.

                                    A mi sorunk, az igaz nyomorult,

                                    De látja ezt az égi nagy Isten.

                                    Örök törvénye változatlan áll:

                                    Oltára előtt kötött nagy kötést

                                    Ki széjjeltépi, bosszúját kihívta.

                                    Megemlegeti még a Rabonbán,

                                    Amit velünk tett, ezt bizton hiszem.

 

KARTAL:                    S ha emlegeti, mit használ nekem?

                                    Rabonbán vérét nem kívánom én,

                                    Nem a bosszúvágy, népem sorsa mar:

                                    Nagy vihar készül, s nagy Isten

       Magas lakából míg ránk néz, talán

       E föld kerekén nem marad magyar.

 

II. RAB (vontatottan)            Hiú beszéd . . . fellengzős

                                    Szavak . . .

                                    Ha még tudnék, nevetnék rajtatok.

                                    Mit tudjátok ti, mi a szenvedés?

                                    Pár napja csak, hogy lakat alatt vagytok,

                                    És hetet-havat összehordotok.

                                    Már vagy húsz éve, hogy itt senyvedek.

                                    Miért élek még, magam sem tudom.

                                    Egyik napom olyan, mint a másik,

                                    A rabkoszton tengődön valahogy,

                                    És közben nyúlik, nyúlik életem.

                                    Reménységem már régen elfogyott.

                                    Börtön kapuja, ha megnyílna is,

                                    Ily sok év után, nem hozna mosolyt

                                    Ráncaim közé – inkább félek én

                                    Attól, mi künn vár, mint amit itt lenn

                                    Szenvedek naphosszat, ezt ismerem,

                                    Azt nem, s már nem is emlékszem reá,

       -- Mit régen éltem, tán igaz se volt –

      Jobb nekem itt, az árnyak éjjelén,

      Hol már tudom, szenvedni mit lehet,

      Mint fenn, ismeretlen nap alatt

      Bogozni újra eltűnt szálait

      Egy rég elvesztett életnek, ahol

      Sok minden történt rabságom alatt,

      És szembenézni vele nincs erőm.

      A szabadságtól jobban rettegek

      Húsz évnyi hosszú, bús rabsors után,

      Mint másik húsz év rabságától itt.

      Népről beszéltek? Az is volt nekem,

      De sorsánál, ha él még, fontosabb

      Számomra, hogy holnap lesz-e hús

      Az ebédben, vagy hogy a porkoláb

      Megállja-e egy hétig, hátamon

      Hogy ki ne próbálja új ostorát?

 

KARTAL: (megindultan) Szegény öreg, válladra az élet

                                    Bizony keserves, nagy terhet rakott.

 

I. RAB:                        És ha gerinced roppan alatta,

                                   Csodálkoznunk azon sem lehet.

 

II. RAB:                       Ti fiatalok vagytok, bennetek

                                    Még van erő a jövőben remélni,

                                    Ha magatok nem is látjátok ezt.

                                    De az én jövőm lassú pusztulás,

                                    Itt lenn, vagy ott fenn, mindegy már nekem,

                                    Testem gyertyája csonkig leégett,

                                    Lelkem kiszárad, akár csak velőm.

 

KARTAL:                     Ha szavaimmal terhes sorsodat

                                    Nehezítettem, bocsáss meg nekem.

 

II. RAB:                        Jól van, no, jól van . . . én is eleget

                                    Összefecsegek, tehát jól esik

                                    Kiöntenem szívemből bánatom,

                                    Úgy összeaszadt, nem fér benne el.

                                    (fent zaj)

 

I. RAB:                        Húzzuk be nyakunk, jön a porkoláb.

 

 

2.      Jelenet

 

ELŐBBIEK, FŐTÁLTOS, PORKOLÁB

 

PORKOLÁB: (kinyitja az ajtót, és durván lelökdösi a lépcsőn a főtáltost)

                                    Csak lefele, te híres főcsuhás,

                                    Sokat papoltál eddig itt nekünk,

                                    De már ezentúl nyelved és magad

                                    Lakat alatt lesz, s gondom lesz reá,

                                    Hogy vendégséged megemlegesd.

(a többiek felé, gúnyosan)

                                    A társaság most már tökéletes.

                                    Egy dögledező roncs, két magyari,

                                    És negyediknek a nagy népcsaló.

                                    Maga nemében mindegyik „hibás”.

(a „hibás” szónál újjal a fejére mutat)

                                    Már régen láttam ilyen gyűjteményt.

(gúnyosan meghajol)            Mulassatok jól, kedves uraim.

(korbácsával feléjük vág)

                                    De ha pisszentek, hozom a zenét. (el)

 

 

3.      Jelenet

 

KARTAL, FŐTÁLTOS, RABOK

 

FŐTÁLTOS:(a többiek felé botorkál)

                                    Szemem nehezen szokja a sötétet . . .

                                    Kik vagytok?

 

KARTAL:                                                                    Kartal, magyari vezér.

 

FŐTÁLTOS:                A császári gárda feje?  S egy másik

                                    Magyar vitéz?  (második rabhoz) s te ott?

 

II. RAB:                                                                       Nincs nevem.

                                    Személyem s múltam már elsöpörte

                                    A rabság és a pusztító idő.

 

FŐTÁLTOS:                 Jobb becsületben névtelen élni,

                                    Ha vasban is, mint ott fenn hírhedett

                                    Gyilkosok között élvezni nevet,

                                    Rangot, tekintélyt, vagyont, hatalmat,

                                    Halottak ők, kik pompában ragyognak,

                                    Lelki halottak, élve rothadók.

 

II. RAB:                        Könnyű beszéd ez . . . ingyenes tanács . . .

                                    Ha majd te is oly soká hordozod

                                    Bilincsed, mint én nem lesz ennyire

                                    Harsogó szavad – suttogva fogod

                                    A porkolábot kérlelni, ne bántson,

                                    S a külvilágra ügyet se vetsz majd.

 

I. RAB:                        Már húsz éve, hogy itt szenved szegény.

 

FŐTÁLTOS:               Húsz év . . . nagy idő . . . (leül) még a gondolat

      Is alig bírja felmérni, mit jelent.

                                    (Kartalhoz és I. Rabhoz)

                                    Bennetek még van erő.  Ti még

                                    Nem olyan régen lakoztok itt lenn,

                                    Hogy ne tudnátok: mi a szabadság.

 

KARTAL:                    Tudjuk, s hiányát nyögve szenvedjük.

 

FŐTÁLTOS:               Isten keze még visszaadja azt. 

 

KARTAL: (keserűen)   A szabadságot?  Innen menekvés

                                  Ugyan nincs nekünk, te is jól tudod.

 

FŐTÁLTOS:               Míg az élet tart, addig van remény.

 

KARTAL: (hevesen)      A Rabonbánnak mély tömlöce ez

                                    S csak a bitóhoz visz innen az út.

                                    Miért kísértesz, táltosok feje,

                                    Miért kínálgatsz hasztalan reményt?

                                    Csak tűzet öntesz égő sebemre.

 

FŐTÁLTOS:                Ha talpraállitt, jót tesz ez a tűz.

                                    Kartal, Kartal, hát ilyen kishitű

                                    Magyarok vezére?

 

KARTAL:                                                        Hitem leomlott,

                                    Eltemette a roskadó világ,

                                    Börtön tövében kínos sorsomat

                                    Bilincsbe vert kezekkel hordozom.

 

FŐTÁLTOS:                Ha úgy akarja az Égi Isten,

                                    Börtön kapuján felpattan a zár.

(közelebb húzódik hozzá)

                                    Mond, ha szabadságod visszanyernéd,

                                    Tudnál-e erős hadat vezetni

                                    Rabonbán ellen, zsarnok vesztére?

 

KARTAL: (visszahőköl) Játszol-e velem, táltosok feje?

FŐTÁLTOS: (erősebben) Felelj kérdésemre magyari vezér.

 

KARTAL: (gyanakodva) Miért kérdezed?  A birodalom

                                    Főtáltosa te vagy, és a Rabonbán

                                    A birodalom legfőbb ura most.

 

FŐTÁLTOS: (tüzesen)  Hóhérok ura ő, a birodalmat

                                    Pusztulásba sodorta esztelen

                                    Hatalmi vágya – amerre csak szem

                                    Ellát, vér folyik.  Saját nemzeted

                                    Letiporni készül, és te haboznál

                                    Hadat vezetni ellene?  Felelj:

                                    Ha szabadságod visszaadnám néked,

                                    Volna-e erőd, sereggel törni

                                    E zsarnok ellen, és megdönteni

                                    Véres hatalmát?

 

KARTAL:                                                                    Őrültségeket

                                    Beszélsz, főtáltos: látod, itt vagyok

                                    Börtön fenekén, kőhöz vasalva,

                                    Ott fenn mint orkán dúl a Rabonbán,

                                    Önnön nemzetem vesztét sejti,

                                    A birodalom népe meg alszik,

                                    Halálos álom lakik szívükben,

                                    A csüggedés, a szenvedés, a rabság

                                    Megalvasztották azt a csöppnyi vért,

                                    Mely fáradt erükben még folydogál –

                                    Engem hívsz-e hát merész kalandra,

                                    Engem Rabonbán börtöne rabját,

                                    Engem, idegent? Saját népedet

                                    Se tudtad harchoz talpra állítani,

                                    S itt a nyomorban engem kísértesz?

 

FŐTÁLTOS:                A nép felkel, ha példa van előtte.

                                    A birodalom régen szikla volt,

                                    Hatalmas tömbként meredt az égre,

                                    De mióta a Rabonbán keze

                                    Vérrel locsolja, romlásnak indult,

                                    Át meg átszőtte belső rothadás,

                                    Csak erős ék kell oldalát megütni,

                                    És törmelékként a porba lehull.

 

KARTAL:                    Saját országod vesztét várod-e?

                                    Nem hiszem szavad, táltosok feje.

 

FŐTÁLTOS:                 Ha egy országot elnyel a rabság,

                                    Más nem tartja össze, csak a vak erő.

                                    Hol nincs szabadság ott nincsen egység,

                                    Ahol a nép csak félve lélegez,

                                    Ott az ország már elveszett, habár

                                    Külső színe még hatalmat mutat.

                                    A birodalom menthetetlen – nézd,

                                    Én, a főtáltos, én ítélem el.

                                    De elítélte már én előttem

                                    Magas lakában az Égi Isten.

                                    Nincs, ki megtartsa, ember a földön.

                                    De ha porából újjá születik,

                                    Ha alapjain új, szabad ország

                                    Emelkedik fel, akkor érdemes

                                    Volt megadni a kegyelemdöfést,

                                    Érdemes volt, és áldott az a kéz

                                    Mely elvégezte.  Nos, hiszed-e hát,

                                    Hogy nem hitegetlek, nem ámítalak,

                                    S a Rabonbán vesztét, mint te,

                                    Kívánom? 

 

KARTAL:                    Hiszem, főtáltos. 

 

FŐTÁLTOS:                                                   Akkor felelj hát:

                                    Ha kaput nyitok börtönöd falán,

                                    Viszed-e támadásra sereged,

                                    Hogy elsöpörd a zsarnok hatalmát?

 

KARTAL:                     Bilincseimben görnyedve esküszöm –

                                    Mind magam, mind egész nemzetem

                                    Nevében esküt teszek az égre:

                                    Amíg világ áll, amíg szív dobog,

                                    Nimrud véréből amíg él magyar,

                                    A zsarnoksággal nem egyezkedik,

                                    Rabigát vállán nem hordoz soha,

                                    S nem lesz a földön olyan hatalom,

                                    Amely derekát hajlásra bírja

                                    Zsarnokkal szemben, inkább vére hull,

                                    És harcban vész el utolsó szálig –

                                    Idők végéig ez lesz, esküszöm,

                                    Magyari nemzet szent küldetése:

                                    A szabadságért küzdeni halálig

                                    És eltiporni minden zsarnokot,

                                    Mint fáklya, lobogni a nép előtt,

                                    Karddal száguldni, mint tüzes angyal,

                                    Villámmal zúzni szolgaság ködét,

                                    S az égre tűzni a szabad napot.

 

I. RAB:                         Amíg magyar él, Isten, így legyen!

 

FŐTÁLTOS:                 Az Égi Isten hallja esküdet.

 

KARTAL:                     Amit fogadtam híven betartom.

                                    Most hát, főtáltos, váltsd be szavadat:

                                    Börtönöm éjéből mondd, hogy vezetsz ki

                                    A szabadságba?

 

FŐTÁLTOS:                                                   Húzódj közelebb.

                                    Fiatal táltos voltam még, mikor

                                    Az öreg császár megépíttette

                                    Ezt a palotát.  E börtön helyén akkor

                                    Pince volt, és a pincéből

                                    Hosszú alagút vitt a szabadba.

                                    Ifjú korában azon surrant ki

                                    Éjnek idején az öreg császár,

                                    Hol csak kalandra, hol a nép közé,

                                    Hogy álruhában lássa, mint megy dolga,

                                    Mert a nép ügyét szívén viselte,

                                    Nem úgy mint fia, mostani urunk.

                                    Később aztán, hogy elöregedett,

                                    Az alagút feledésbe merült,

                                    S nyílását kőfallal záratta le

                                    A porkoláb, mikor a Rabonbán

                                    Börtönt csináltatott a pincéből.

 

KARTAL:                     Eddig értem, de mit használ nekünk

                                    Az alagút, ha kőfal fedi el?

 

FŐTÁLTOS:                 Annak idején gondoltam arra,

                                    Hogy egyszer én is ide kerülök:

                                    Megvesztegettem a kőmíveseket    

                                    Az egyik kő laza, jel van rajta.

                                    Várj, megkeresem.

(feláll, tapogat az egyik falon)

                                                                        Nézd, ez az a kő.

                                    Rovást hagyott rajta a kőmíves.

                                    Ha megnyomjuk, kiesik, és a lyuk

                                    Éppen elég nagy lesz egy embernek.

                                    Átmásztok, s az alagút elvezet

       A várfal alá, a táltosházhoz.

       Ott megvárjátok, míg leszáll az éj,

       Akkor hármat és egyet kopogtok

       A délre néző ablakon.  Bacó

       Táltos szobája az, megbízható

       Emberem volt mindig, ha bajotok

       Elmondjátok neki, biztos segít.

 

KARTAL:                    És te főtáltos?

 

FŐTÁLTOS:                                                   Én már túl öreg

                                    Vagyok a szökéshez, fáradt csontjaim

                                    Itt várják meg a szabadság napjait.

 

KARTAL:                     Szép terv – de csak terv.  Lábam és kezem

                                    Bilincs nyomja, mozdulni nem birok.

I. RAB:                         Ha lebontanád mind e falakat,

                                    Főtáltos, szökni akkor se tudnánk.

 

FŐTÁLTOS:                Bilincseitek kulcsai ott csüngnek

                                    A porkoláb övén.  A porkoláb

                                    Nemsoká lejön az ebédünkkel. –

 

II. RAB:                       Az én gyomrom már rég delet jelez.

 

FŐTÁLTOS:                 Látjátok, nem mert megkötni engem:

                                    Talán babonás, talán azt hiszi,

                                    Hogy már erőtlen, gyenge agg vagyok.

                                    Hisz vagyok is, de fortélyom még van.

                                    Amikor nem néz, elgáncsolom őt,

                                    Ti meg bilinccsel fejbe veritek,

                                    A kulcsokat övéről levesszük,

                                    Záraitokat felnyitom, a falban

                                    Félrenyomjátok a laza követ,

                                    Átmáztok, s ott túl vár a szabadság.

 

II. RAB:                       Haj, attól félek, nem jó vége lesz.

 

KARTAL:                    Főtáltos, ennyit nem vártam tőled.

 

FŐTÁLTOS:               Fiam, utolsó reményem te vagy.

 

KARTAL:                    Mindent megteszek, hogy azt beváltsam.

(fent zaj)                     

 

I. RAB:                         Jön már az ebéddel a porkoláb.

                                    Csak üljünk csendesen míg ide jön.

(összehúzzak magukat)

 

 

4.      Jelenet

 

ELŐBBIEK, PORKOLÁB

 

PORKOLÁB: (egyik kezében kisbogrács, másikban korbács)

 

                                    No, itt a moslék, híresek.  Ezzel

                                    Aztán teljetek be holnapig. (lecammog a lépcsőn, ahogy a főtáltos eléér, az hirtelen kinyújtja lábát, hogy elgáncsolja, s ugyan abban a pillanatban Kartal és I. Rab felugranak, bilincsbe vert kezüket ütésre emelve.  De ugyanakkor a II. Rab elkiáltja magát)

                                    Vigyázz porkoláb!

 

PORKOLÁB:            (ösztönszerűleg hátraugrik, a kis bográcsot elejti, a korbácsot csapásra emeli.  Egy pillanatig dermedten áll, aztán hogy felmérte, mi történt)

 

                                                                        Mit mertek kutyák!?

(korbáccsal nekik esik. Főtáltos vissza hőköl, Kartal megtántorodik bilincseiben, elvágódik.  I. Rab visszaesik a priccsre)

 

PORKOLÁB: (felrúgja a bográcsot.)

                                    Egy hétig nincs ebéd! (megragadja a főtáltost, elvonszolja a többiektől, és megkötözi)

                                    Te meg, vén csuhás,

                                    Kik irgalomból kötetlen hagytam,

                                    Ezentúl nem fogsz rendet bontani.

                                    Most pedig lódulj cinkosaidhoz.  (visszalöki)

                                    Merészségetek jelenteni fogom.

                                    A kínzókamra épp üresen áll,

                                    Ott lesz majd néktek méltó helyetek.

 

 

5.      Jelenet

 

KARTAL, FŐTÁLTOS, RABOK

 

KARTAL: (nehezen feltápászkodik) 

                                    Egy reménységgel megint kevesebb.

 

I. RAB:                        Ezt jól eltoltuk, az már szent igaz.

 

II. RAB:                       Mondtam nektek, hogy nem jó vége lesz.

 

FŐTÁLTOS:            (II. Rabhoz) Nem sül-e ki szemed, rablétedre

                                    Összefogni a porkolábbal, hogy

                                    Meghiusítsd terveink?

 

II. RAB:                                                                       Nekem

A szabadság már semmit sem jelent.

Gondoltatok rá, hogy velem mi lesz?

Oda fenn élni többé nem tudok.

De itt maradnom, szökéstek után,

Nekem csak verést jelentett volna.

Mert a porkoláb nagy mester abban,

Hogy dühét hátamon püfölje le. 

Így legalább kiváltságos leszek:

Tekintélyét, s talán életét is

Én mentettem meg s annyi becsület

Még szorult belé, hogy meghálálja,

Ha mással nem, hát azzal: rajtatok

Fogja elverni, amit nekem szánt.

 

FŐTÁLTOS:                 Szégyenérzeted, látom nem maradt.

                                    De bűnös ebben még se vagy magad:

                                    Aki húsz évig tartott,

                                    Embervoltodból az vetkőztetett ki.

                                    Egyszer érted is megfizet, hiszem.

 

KARTAL:                     Attól tartok soká lesz azaz „egyszer”.

 

FŐTÁLTOS:                Túl könnyen csüggedsz, magyari vezér.

                                    Próbálkozásunk, igaz, sikertelen

                                    Volt, de esküdet az Égi Isten

                                    Hallotta, s bizonnyal feljegyezte azt.

 

KARTAL:                    Ha feljegyezte, még is rab vagyok.

 

FŐTÁLTOS:                Igen, rab vagy, de nem elhagyott.

                                    A szabadságra tettél ma esküt,

                                    S mi a szabadság?  Isten legnagyobb

       Ajándéka az emberi nemnek.

       Az ember nem szolgának született:

       Nagy alkotója szabadnak akarta,

       És úrrá tette őt a föld fölött.

       Mostantól fogva magad s nemzeted

       Az Égi Isten bajnoka vagytok.

       Börtönöd zárát, meglásd, feltöri,

       S harcod tüzében megsegít keze.

 

KARTAL:                    Bár igaz volna szavad, főtáltos.

 

FŐTÁLTOS:                Istenben bízz, és nem csalatkozol.

(fenn dörömbölés)   

 

 

6.      Jelenet

 

ELŐBBIEK, SZELANGOR, PORKOLÁB,

 MAGYAR HARCOSOK

 

SZELANGOR: (kívülről kiállt) Császári parancs, nyisd ki a

                                    Kaput!

 

PORKOLÁB: (ugyancsak kívülről) Nem ismerlek, vitéz,

                                    Olvasni pedig

                                    Nem tudok, ezért hiába rázod

                                    Orrom alatt ezt a hosszú papírt.

                                    Ide belépni csak a Rabonbán

       Parancsával lehet.

 

SZELANGOR:                                                Fejeddel játszol

                                   A császári őrség főtisztje vagyok.

 

PORKOLÁB:               Nekem csak a Rabonbán parancsol.

 

SZELANGOR:              Hisz a Rabonbán küldött:

                                    Nagy ünnep

                                    Készül odafenn, cifra mulattság,

                                    Vitézi torna is lesz a javából,

                                    Ahhoz akarja magyari vezért,

                                    Hogy párbajt vívjon a kirgiz kagán

                                    Kisebb fiával.

 

FŐTÁLTOS:                                                   Miért ez a zaj?

 

KARTAL:                    Szelangor hangja . . .

 

PORKOLÁB:                                                  Ez szabálytalan,

                                    Ha Rabonbán akar egy rabot,

                                    Nem fog császári tisztet küldeni.

 

SZELANGOR:              Meg mered-e tőlem tagadni,

                                    Mit felséges urunk s a Rabonbán

                                    Egyaránt kívánnak?

 

PORKOLÁB:                                                              Felelőséget

                                    Nem vállalok érte, de az ajtón

                                    Beengedlek.  (ajtó nyikorgás)

                                                                                    Mutasd a pecsétet

                                    Azon a papíron.

 

SZELANGOR:                                                           Itt van, nézzed.

                                    (rövid jajkiáltás, azután tompa zuhanás, amint egy test elvágódik a börtön kapuja kitárul)

 

SZELANGOR és

MAGYAR HARCOSOK: (álruhában belépnek óvatosan körülnéznek a homályban)

 

SZELANGOR:              Kartal vezér, itt vagy-e?

 

KARTAL:                                                                    Itt vagyok.

                                    Kezem és lábam bilincs szorítja.

 

SZELANGOR:              A porkolábot leszúrtuk, a kulcsok

                                    Itt vannak.  (hozzámegy) Várj, hadd próbálom őket.

                        (próbálgatja a kulcsokat, végül felnyitja Kartal és a rabok bilincseit)

                                                                                   

KARTAL: (nyújtózkodik)  Honnan jöttél?

 

SZELANGOR:                                                            Magyarok földjéről.

                                    Húsz magyar harcos vár a berekben,

                                    Váltott lovakkal, szökésre készen.

(feloldja a főtáltost)

                                    Nem gondoltam, hogy itt találkozunk,

                                    Táltosok feje.

 

FŐTÁLTOS:                 Sok minden történt,

                                    Mióta elmentél, Szelangor fiam.

                                    Vagy tudod-e, hogy esküvő készül

                                    Rabonbán s császár leánya között?

 

SZELANGOR:              Mindent tudok, és azt is jól tudom,

                                    Csak színből teszi ezt Aranyvirág.

                                    Rákényszerítette azt a bestia,

                                    De nem soká tart véruralma már.

                                    Hanem időznünk itten nem lehet.

                                    Velünk jössz?  Az előbb még tiszta volt

                                    Ott fenn a levegő.  Hamar gyerünk.

 

FŐTÁLTOS:                 Nem arra – emerre biztosabb.

 (a falhoz megy, kitapogatja a laza követ)

                                    Itt van.  Kartal fiam, segíts.

 

I. RAB:                                                            Nyomjuk meg.

(át nyomják a követ)

 

FŐTÁLTOS:                 Mászatok át.  Kartal, te már tudod

                                    Tovább az utat.

 

KARTAL

SZELANGOR

I.RAB ÉS

MAGYAR HARCOSOK (átmásznak.)  

 

II. RAB: (kezét tördeli, habozva a nyíláshoz megy, majd lassan visszamegy helyére, arcát kezébe temetve, leül,)

                                     

SZELANGOR: (visszadugja a fejét a nyíláson, főtáltoshoz)

                                                                        És veled mi lesz?

 

FŐTÁLTOS:                Én csak terhetekre lennék – de ne félts,

                                    Nem fog bántódás érni, a csillagok

                                    Nagy könyvében megolvastam sorsom:

                                    Rabonbán vesztét még megérem.  Most

                                    Menyetek hamar.

 

SZELANGOR:                                                Az Isten áldjon.

(helyére teszi a követ és el)

 

 

7.      Jelenet

 

FŐTÁLTOS, II. RAB

 

FŐTÁLTOS:                Megyek, megnézem a porkolábot.

                        (lassan felmegy a lépcsőn, kilép az ajtón. Kis idő múlva visszajön)

                                    Ebben bizony már élet nem maradt.

                                    Ebnek szolgált és ebül veszett el.

(körülnéz)                     Jobb ha az ajtót becsukjuk.  (becsukja)

                                                                        Így ni.

                                    Minél kisebb a feltűnés, annál jobb.

(lemegy, leül a II. Rab mellé)

                                    No, öreg pajtás, csak nem volt merszed

                                    Elmenekülni?

 

II. RAB:                                                           Már meggondoltam

                                    Magam, hogy megyek, de éreztem, hozzá

                                    Nem maradt erőm.  Börtön szítta testem

                                    Elnehezedett.  Bizony, fáj belül.  (sóhajt)

                                    Nem hittem volna, húszévnyi rabság

                                    Után még ennyire tud bennem égni

                                    A szabadság vágy, s ennyire kínoz,

                                    Hogy elvesztettem a szabadélet

                                    Utolsó remény sugarát is.

 

FŐTÁLTOS:                                                               Ne félj,

                                    Mi téged bánt, a birodalom

                                    Egész népét mardossa – vagy így,

                                    Vagy úgy, de mindnyájan rabok vagyunk.

                                    De nincs már messze a szabadulás.

                                    Az avar alatt apró kis tüzek

                                    Lángolnak szerte szét, füstjük fel-feltör,

                                    Szítja őket a vad puszták szele,

                                    Kis idő múlva az égre lobban

                                    Emésztő orkán, pusztító lángtenger,

                                    És porrá ég a zsarnok hatalma.

(feláll)                          Akkor majd igazán szabad leszel,

                                    Emelt fővel mehetsz néped közé.

 

II. RAB:                       Késő van nagyon, de mégis hiszek.

 

FŐTÁLTOS:                És ha ez volna utolsó napod

                                    A szabadságot akkor is térden

                                    Kellene köszöntened.

 

II. RAB:                                                                       Köszöntöm.

 

FŐTÁLTOS:                Nem fog sokáig váratni, barátom.

 

 

 

8.  Jelenet

 

ELŐBBIEK, RABONBÁN, TISZTEK, VITÉZEK

 

RABONBÁN:            (kívülről kiállt)  Porkoláb, nyiss ajtót! Porkoláb!?

                                    Engem

                                    Mersz várakoztatni, kutya, uradat?

(csend)                         Törjétek fel. (ajtó reccsenés) Részeg disznó! Mi

                                    Ez!?

 

I. TISZT:                      Leszúrták, nagyúr.

 

RABONBÁN: (belép kíséretével)                  Mi van itt? Fáklyát!

 

I. VITÉZ: (fáklyával előugrik, levilágít a börtönbe)

 

RABONBÁN:             Elő a rabokkal!  Hadd lássam most

                                  Orcádat, magyari vezér!

 

FŐTÁLTOS: (méltóság teljesen elébe lépked)

                                  Rabonbán, a madár elrepült.

 

                                                            (függöny)

 

 

III. FELVONÁS

 

I.     SZÍN

 

(Szín: Országút, szélén kis kőrakással.)

 

I.   Jelenet

 

SZELANGOR

 

SZELANGOR: (ül a kőrakáson és irkál)

                                    A szökés pompásan sikerült.

                                    Remekeltek a jó magyar lovak,

                                    Rabonbán kopói hátramaradtak.

                                    Az altáji hegyek hágói között

                                    Egészen elvesztettük őket. Most

                                    Nyergelőben áll a magyari had.

                                    Sok, nemes vitéz, szemük csillogó,

                                    Kardjuk ragyogó, mint fényes villám,

                                    Alattuk a ló prüszkölve vágtat.

                                    Pezseg-nyüzsög a magyari föld,

                                    Fürgén száguldanak a hírnökök,

                                    Kartal vezér harcba szólította

                                    Az egész nemzetet.  Apraja-nagyja

                                    Most fegyver kovácsol, szerszámot készít,

                                    Lovak sörényét fonják be finom

                                    Leánykezek.  Vaj’ hol van az a kéz,

                                    Amelyről én álmodom?  Mivé lett

                                    Aranyvirág a zsarnok székhelyén?

                                    Hírt se hallottam szökésünk óta.

                                    Megvolt-e az esküvő, a nagy nász

                                    Rabonbán s császár leánya között?

                                    Csak lebegek a kétség tengerén.

                                    De nem, csüggedni nem szabad.  Rajtam

                                    Sok hű szem nyugszik, feladatomat

                                    Be kell teljesítenem, amint azt

                                    Megbeszéltük.  Versem szinte kész már.

                                    Csak hallgatóság kell, és megindul

                                    A dal, mint zúgó, rontó förgeteg,

                                    Rabonbán ellen döntő fegyverem.

(figyel)                         Itt jön egy ember:  első ügyfelem.

 

 

2. Jelenet

 

SZELANGOR, FÖLDMŰVES

 

FÖLDMŰVES: (hátán szerszámmal jön az úton, a földet nézve baktat)

 

SZELANGOR: (föláll)  Adj’ Isten, barátom. 

 

FÖLDMŰVES: (megáll, felnéz)                          Adj’ Isten.

 

SZELANGOR:                                                            Merre

                                    Baktatsz?

 

FÖLDMŰVES:             Ki a mezőre, szántani.

 

SZELANGOR:              Egy kérdésre megfelelnél nékem?

 

FŐLDMÚVES:             Találós kérdés?  Nincs hozzá időm.

 

SZELANGOR:              Miért születtél?

 

FÖLDMŰVES:                                                           Miért születtem?

                                    Látom, bolond vagy.  Miért születtem volna,

                                    Mint hogy reggeltől estig gürcölni,

                                    Etetni Rabonbán sisera hadát,

                                    S magamnak annyit kuporgatni csak,

                                    Ami táplálja asszony s gyermekem?

 

SZELANGOR:              Azért születtél, hogy szabad légy.

 

FÖLDMŰVES:                                               Szabad?

                                    Mi a szabadság?

 

SZELANGOR:                                                Hogy kényszer nélkül

                                    Dolgozz és adót kényszer nélkül fizess.

                                    Hogy feletted csak olyan úr legyen,

                                    Akit magad és polgártársaid

                                    Választottak, s hogy a birodalom

                                    Minden lakója közösen hozott

                                    Törvények alatt éljen, s a törvény

                                    Szemében egyenlő legyen.

 

FŐLDMŰVES:                                               Ilyen nincs.

                                    Úrnak-parasztnak születni kell, s aki

                                    Parasztnak született, annak nincs joga.

 

SZELANGOR:              Nem mindenütt van így:  magyariak

                                    Földjén mindenki egyenlő s szabad.

 

FÖLDMŰVES:              Igen, hallottam valamit én is

                                    Arról – de talán nem is igaz.

 

SZELANGOR:              Talán boldog vagy így, ahogy most élsz?

 

FÖLDMŰVES:             Boldog?  Nem, de boldog sose voltam,

                                    És boldog embert nem láttam soha.

                                    Elég nekem az is, ha nem vagyok

                                    Túlságosan boldogtalan.  Node

                                    Mennem kell, tovább időzni nem tudok. (el)

 

 

3. Jelenet

 

SZELANGOR, MESTER, SEGÉD

 

SZELANGOR: (vissza ül a kőrakásra) No, ez hamar kiadta

                                    Béremet.

 

MESTER:                    (segéddel jön az úton) Nem biztonságos

                                    Manapság az út,

                                    Kóbor katonák járnak mindenütt.

                                    Ha bárki kérdez, annyit mondj csupán:

                                    Rabonbán szolgái vagyunk.

 

SEGÉD:                                                                       Értem.

 

SZELANGOR: (elébük lép)  Barátaim.

 

MESTER: (megáll)                                                           Tessék.

 

SZELANGOR:             Egy szóra csak.

 

MESTER:                    Halljuk.

 

SZELANGOR:             Merre tartatok?

 

MESTER:                                                                    A császár udvarába.

SZELANGOR:             Mesterségetek?

 

MESTER:                                                                                Ácsok.

 

SZELANGOR:              Szép, nemes munka, kezetek alatt

                                    Épületek nőnek, emberek laka.

                                    Amikor házat építettek, vajon

       Gondoltok-e arra:  így kellene

       Az országnak is felépülnie –

       Szabad akaratból, szabad kezek

       Munkája nyomán?

 

MESTER:                                                                    Sokszor gondolunk

                                    Erre, de kimondanunk nem lehet.

 

SZELANGOR:              És ha mások is így gondolkoznak?

 

MESTER:                     Nem tudhatjuk.

 

SEGÉD:                                                                       Kérdezni nem merjük.

 

SZELANGOR:               De ketten már beszéltetek róla?

 

MESTER:                      Megvalljuk, beszéltünk.

 

SZELANGOR:                                                            Az én szerepem,

                                     Hogy hidat verjek sok néma szív között.

                                     Megvárjátok-e, amíg másokat

                                     Is megkérdezek, mint elhaladnak itt az úton?

 

MESTER:                                                        Ráérünk, megvárjuk. (félreállnak)

 

 

4. Jelenet

 

ELŐBBIEK, VÁNDORTANÍTÓ, TANÍTVÁNY

 

VÁNDORTANÍTÓ

TANÍTVÁNY: (bottal a kezükben jönnek az úton)

 

VÁNDORTANÍTÓ:      A bölcsséghez hosszú út vezet.

                                    Első kelléke a szabad szellem,

                                    Amely felkel a föld porából,

                                    És elveti a test bilincseit.

 

TANÍTVÁNY:              Mester, ha a világban szétnéznek,

                                    Szabad szellemnek nyomát sem látom.

 

VÁNDORTANÍTÓ:      Mert az emberek durvák és vakok.

                                    Sötét voltukból nem tudnak kilépni,

                                    A zsarnok szíja hátukhoz ragadt.

 

SZELANGOR:              Mester, egy kérdés.

 

VÁNDORTANÍTÓ:                                      Halljam.

 

SZELANGOR:                                                Szabad-e

                                    Az embernek szolgaként élni-e?

 

VÁNDORTANÍTÓ:       Minden szolgaság hamis és gonosz.

                                    Az ember egyenlőnek született,

                                    Így akarta azt a nagy Teremtő,

                                    És ezt tanítja a bölcsesség is.

 

SZELANGOR:              Még egy kérdés.  Jogos-e küzdeni

                                    A zsarnokság ellen?

 

VÁNDORTANÍTÓ:                                      A küzdelem

                                    Nem a bölcsek feladata.  Szabad

                                    Az ember előbb lelkében kell legyen:

                                    A mi dolgunk, hogy a lelkeket

                                    Szabaddá tegyük, s ha ez sikerül,

                                    Akkor szabad lesz a földi élet,

                                    És a zsarnokság eltűnik magától.

 

SZELANGOR:              Mégis, meddig tart, míg bölcsességed

                                    Ezt megteszi?

 

VÁNDORTANÍTÓ:                                      Sok-sok idő, évek,

                                    Sőt nemzedékek kellenek ehhez.

                                    Tanítványaim száma eddig egy.

 

SZELANGOR:              Ha egy átfogó, döntő érzelem

                                    Tölteni el a népet, és a zsarnok

                                    Uralmát elsodorná, hirdetnéd-e

                                    Szabad országban szabad tanodat?

 

VÁNDORTANÍTÓ:      Az érzelem veszélyes fegyvertárs,

                                    A bölcs nem játszik vele.

 

SZELANGOR:                                                De mégis,

                                    Ha a népet a kicsorduló düh

                                    És a keserűség tettre készttetné,

                                    Beállnál e tanítványoddal

                                    A szabadságért küzdők sorába?

 

VÁNDORTANÍTÓ:       Karom már gyenge, de tanítványom

                                    Fiatalember – mire mások készek,

                                    Attól ő sem fog visszariadni.

 

SZELANGOR: (mesterhez) Látod, barátom, már öten volnánk.

(vándortanítóhoz)          Ácsok ezek a derék emberek.

                                    A szabadságot ők is szívükben

                                    Hordják már régen, de kimondani

                                    Nem merték.  (valamennyihez) Hírem van

                                    Számotokra,

                                    Bátorító hír: szolgák sokáig

                                    Nem leszünk.  Rabonbán vége közeleg.

                                    Magyariak népe harcba készül,

                                    Sorsdöntő csatára.  A birodalom

                                    Jövője a tét:  nyomorult rabok

                                    Legyünk-e életünk végéig, vagy

                                    Szabadok, amint szabad a magyar?

 

MESTER:                    Szabadok legyünk!

 

SEGÉD:                                               Igen, szabadok!

 

TANÍTVÁNY:              Elég a rettegésből, a gyáva

                                    Lapulásból, az ember szabadnak

                                    Született.

 

SZELANGOR:                                    Szavak nem elegendők:

                                    Magyarok népe bátor, de kicsiny.

                                    Ha fel nem kell a birodalom népe,

                                    Hogy megsegítse hősi harcukat,

                                    Elnyomja őket Rabonbán hada.

 

VÁNDORTANÍTÓ:      Azt mondom, akkor keljen fel a nép!

 

TANÍTVÁNY:              Igen, gyerünk, hirdessük szerte szét

                                    A szabadság lelkesítő tanát.

                                    (egymás kezét megfogva, egy pillanatig lelkesen állnak)

 

 

5. Jelenet

 

ELŐBBIEK, TISZT, VITÉZEK

 

TISZT: (vitézekkel fegyvercsörtetve jön be)

                                    Figyelem, emberek!  Hallgassátok

                                    A Rabonbán legújabb parancsát.

 

(I. vitézhez):                  Hamar olvasd.

 

I. VITÉZ:                                                         Közhírré tétetik:

                                    Felséges császár urunk leánya

                                    És nagyurunk, Rabonbán frigyre

                                    Lépnek egymással mához egy hétre.

                                    Nászajándékul a birodalom

                                    Minden lakója kétszeres adót

                                    Fizet ebben az évben.

 

MESTER:                                                        Kétszeres

                                    Adót!  Hogy bírjük?

 

TISZT:                                                             Csend legyen! Tovább!

 

I. VITÉZ:                     Közhírré tétetik:  Szelangor a költő

                                    Császár udvarából megszökött.  Fejét

                                    A legsúlyosabb bűnök terhelik:

                                    Összeesküvést szított a császár felsége ellen . . .

 

SEGÉD:                                                           Összeesküvést?

 

I. VITÉZ:                     Aki segíti, fejével játszik.

                                    Aki feladja, háromszáz arany

                                    Üti a markát.

 

SEGÉD:                                                           Háromszáz arany?

 

MESTER:                    Vér díja nem kell.

 

TISZT:                                                             Véleményedet

                                    Nem kérdeztük.  De figyelmeztetlek:

                                    Még egy szó tőled s börtönbe kerülsz.

                                    Feleljetek:  Szelangor merre jár?

 

SZELANGOR: (előlép) Szelangor, a költő, én vagyok.

                                    Összeesküvést nem szítottam én –

                                    Ez ellenem csak hazug rágalom.

 

TISZT:                         Bilincsbe vele!

 

VITÉZEK: (megragadják Szelangort)

 

SZELANGOR:                                                Polgártársaim,

                                    Védjetek meg. 

 

MESTER, SEGÉD,

VÁNDORTANÍTÓ,

TANÍTVÁNY (némán állnak)

 

TISZT:                                                                         El a lázadóval!

 

 

6.  Jelenet

 

ELŐBBIEK, FÖLDMŰVESEK

 

I.                    FÖLDMŰVES: (több társával jön)

Megálljatok!  Ez volt az az ember,

Ki a szabadságról beszélt nekem.

 

TISZT: (Szelangorra ordít)   Látod, kutya, rádvallott ez is.

 

I. FÖLDMŰVES:           De igaza volt!  Mint az állatok

                                     Élünk naphosszat – se szabadságunk,

                                     Se jogunk semmi, csak hogy az igát

                                     Hurcoljuk léhűtők tartására.

 

TISZT:                          Ezt merészeled szemembe mondani?

 

I. FÖLDMŰVES:           Merészelem, mert elegem belőle.

                                     Azt mondom Szelangor jól beszélt.

                                     Engedjétek el!

 

TISZT: (vitézekhez)                                         Fogjátok el őt is!

 

I. FÖLDMŰVES:           Engem elfogni? Majd adok nektek!

(földművesek kapával, kaszával, neki esnek a vitézeknek, a vándortanító a tisztet botjával fejbe veri, erre, mint jelre, a többiek is neki esnek a katonáknak, fegyvereiket elveszik, és elkergetik őket.)

 

SEGÉD:                        Na, híres hősök – futnak mint a nyulak.

 

SZELANGOR:              Íme, megnyertük az első csatát.

                                    Kis ütközet csak, de a szabadságért

                                    Hatalmas csapás.  Ha az emberek

                                    Birodalom szerte így szembenéznek

                                    Az elnyomókkal, darabokra hull

                                    A kényszer és a Rabonbán hatalma.

 

TANÍTVÁNY:              Verset, Szelangor!

 

MESTER:                                                        Én is hallanám.

 

SZELANGOR:             A szabadságról halljátok dallom!

 

(fellép a kőrakásra, s onnan szaval.  A többiek kórusban ismétlik verse utolsó sorait)

 

SZELANGOR:              Páva, páva, aranypáva,

                                    Szabad madár száll a fára,

                                    Merre világ áll, hallja meg,

                                    Ki nem szolgának született.

 

KÓRUS:                       Merre világ áll, hallja meg,

                                    Ki nem szolgának született.

 

SZELANGOR:              Áll a máglya, ég a lángja,

                                    Csóva száll a régi házra,

                                    Merre világ áll, lássa meg,

                                    Ki nem szolgának született.

 

KÓRUS:                       Merre világ áll, lássa meg,

                                    Ki nem szolgának született.

 

SZELANGOR:              Kard ki kard!  Zászlót az élre!

                                    Aki gyáva, lépjen félre!

                                    Merre világ áll, értse meg,

                                    Aki szabadnak született.

 

KÓRUS:                       Merre világ áll, értse meg,

                                    Aki szabadnak született.

 

SZELANGOR:              Hogyha hull is piros vérünk,

                                    Szabad élet lesz a bérünk,

                                    Merre világ áll, tudja meg,

                                    Aki szabadnak született.

 

KÓRUS:                       Merre világ áll, tudja meg,

                                    Aki szabadnak született.

 

TANÍTVÁNY:               Éljen a szabadság!

 

SEGÉD:                                                           Éljen az élet!

 

I. FÖLDMŰVES:           Le a Rabonbánnal!

 

MIND:                                                             Halál reá!

 

SZELANGOR:              Mennyünk, barátaim, vigyük magunkkal

                                    Szabadságot a nép közé.

 

MESTER:                                                        Gyerünk.

 

VÁNDORTANÍTÓ:      Előre hát!  Egyszerre legyünk

                                    Szabadok és emberibb emberek.

 

                                                            (függöny)

 

 

II.  SZÍN

 

(Szín: császári trónterem.  A főszéken a Rabonbán ül, udvarától körülvéve.  A császár nincs jelen.  Fényes reggel fogadónap van.)

 

                                         

I. Jelenet

 

RABONBÁN, UDVARONCOK, TISZTEK

 

UDVARONCOK

KARA:                         Mint a márvány szikla bálvány, büszkén áll a

                                    Hatalom.  Győzhetetlen, rendületlen seregünk a várfalon.

                                    Merre zúg a tenger árja,

                                    Ezer torok ezt kiáltja:

                                    Üdv. Néked nagyúr!

                                    Fegyver lendül, kürtjel zendül, hadak nyomán

                                    Föld reped.

                                    Ellenállás, szembeszállás veled szemben nem lehet.

                                    Te vagy napunk fényessége,

                                    Birodalmunk nagy vezére:

                                    Üdv. Néked, nagyúr!

 

RABONBÁN:               Mint bérctetőn, magasból nézem

                                    Végtelenbe nyúló uralmamat.

                                    Lábaim alatt országok, népek

                                    Terülnek el, mint a búza kévék

                                    Aratás után.  Uruk én vagyok.

                                    Birodalmamnak nincsen határa:

                                    Északon, délen, kelet s nyugaton

                                    Hatalmam árad, dúsan hömpölyög,

                                    Bátrán terjesztik kemény csapatok.

                                    Egy porszem áll csak akaratom ellen,

                                    Magyarok népe, de nem áll soká.

                                    Már útban vannak roppant seregek,

                                    Hogy elsöpörjék, vezérük Galád.

                                    Egy óra tán, és nyomuk sem marad.

                                    Sorsuk példa lesz minden időkre:

                                    Így bűntetem meg a lázadókat,

                                    Így fizet, ki velem szembeszállni mer.

 

UDVARONCOK

KARA:                         Urunk Rabonbán!  Fényes, mint a nap!

                                    A föld kerekség téged dicsőit,

                                    A magas égbolt tetteid zengi.

 

I. TISZT (belép)           Kínai császár követe, nagyúr.

 

UDVARONCOK:          Kínai császár követe!

 

RABONBÁN:                                                             Lássam.

 

 

2. Jelenet

 

ELŐBBIEK, KÍNAI KÖVET, KISÉRETE

 

KÍNAI KÖVET: (kíséretével ünnepélyesen bevonul, és mélyen meghajol)

                                    Légy üdvözölve hatalmas Rabonbán.

 

RABONBÁN:               Üdv. Neked is és császárodnak.

 

KÍNAI KÖVET:                                                          Nagyúr

                                     Felséges uram üdvözletét küldi,

                                     És ajándékát, mint igaz barát.

                        (int kíséretének, azok arany ládikát helyeznek a Rabonbán lába elé)

 

RABONBÁN:                 Köszönettel vesszük. 

 

KÍNAI KÖVET:                                                          Magas Menny Fia

                                      Áldást, békességet, egészséget

                                      Kíván neked, nagyúr.

 

RABONBÁN: (gúnnyal)                                             Jól ismerjük

                                      Császárod érzelmeit irántunk,

                                      És mi is azt kívánjuk neki,

                                      Amit ő kíván nekünk.

 

KÍNAI KÖVET: (méz édesen)                                    Császárom

                                      Kegyes érzülettel van irántad,

                                      És szövetségét ajánlja neked.

 

RABONBÁN:                 Szövetségét? Talán dögrovásra

                                      Jutott, és segítségem kell neki?

 

KÍNAI KÖVET: (hidegen)  Kína császára, Magas Menny Fia,

                                    Segítségedre nem szorul, nagyúr.

                                    De te, ahogy kémeink jelentik,

                                    Ingoványra épült hatalmaddal

                                    Bizonytalanul ülsz trónodon.

                                    Országaidban lázadás készül,

                                    Néped forrong, és magyarok népe

                                    Csatasorban áll. 

 

RABONBÁN:                                                             Eh, üres beszéd!

                                    Országaimban teljes rend honol.

                                    Magyarok ellen óriási túlerőt

                                    Küldtem, s felettük győzelmem hírét

                                    Minden percben várom.  Intelmeid

                                    Tartsd meg magadnak, kínai követ.

 

KÍNAI KÖVET:            Küldetésemnek eleget tettem.

                                    Most várom válaszod, hatalmas úr.

                                    De jól fontold meg ajánlatait

                                    Megismételni nem szokta uram,

                                    Kína császára, Magas Menny Fia.

 

RABONBÁN:               Mondd meg császárodnak, szövetsége

       Nem kell nekem, se ma, se holnap,

       Se bármikor, s ha kőfala mögül

       Ki mer moccanni, öklöm lesújt rá.

       Míg jó kedvem van, hűbéresemül

       Még elfogadom, de gyorsan tegye,

       Mert ha nem jár kedvemben, elsöpröm

       Birodalmát a világ színéről.

 

KÍNAI KÖVET: (ijedten) Nagyúr, látom, beteg vagy.  Urammal

                                    Ilyen hangon még senki sem beszélt.

                                    Ha megbocsátasz, inkább megyek.

                                    Áldás házadon. 

(meghajol, és kifelé indul, majd visszafordul, int kíséretének, és az ajándékba hozott ládikára mutat.)

                                                                        Hozzátok ezt is.

(a kíséret tagjai felkapják a ládikát, és valamennyien el)

 

 

3. Jelenet

 

RABONBÁN, UDVARONCOK, TISZTEK, majd

FŐTÁLTOS

 

RABONBÁN:               Az erősnek nem kell szövetséges,

                                    Sem idegen ajándék, sem üres

                                    Jókívánság.  Vagyok, aki vagyok. 

 

UDVARONCOK

KARA:                         Nagyúr, haragod mint sebes villám,

                                    Szemöldököd mennydörgő felleg:

 

I. TISZT (belép)            Nagyúr, a főtáltos.

 

RABONBÁN:                                                             Főtáltos?  Honnan?

 

FŐTÁLTOS: (börtön viselten jön) Börtönből jöttem.

 

RABONBÁN:                                                             Hogy kerülsz ide?

                                     Nem őrzött-e jól az új porkoláb?

 

FŐTÁLTOS:                 Megdelejeztem szememmel. 

 

RABONBÁN:               Mit akarsz?

 

FŐTÁLTOS:                 Rabonbán, bukásod küszöbön áll.

 

RABONBÁN:                A börtön elvette eszedet, öreg.

 

FŐTÁLTOS:                 Sorsodat elkerülni nem tudod,

                                    Meg van az írva magas mennyekben,

                                    Az Égi Isten hatalmas keze

                                    Ajtódon kopog, és mint a pelyvát,

                                    Szétszór.  Utolsó alkalommal jöttem:

                                    Gátold meg a további vérontást,

                                    Seregeid hívd vissza, a népnek

                                    Adj békességet, magad

                                    Pedig menny számkivetésbe.

 

RABONBÁN:                                                 Megőrültél?

                                    Hatalmam tetőpontján most vagyok.

                                    Hadaim az utolsó ellenállást

                                    Most törik le a birodalomban,

                                    És te, számkivetésbe küldenél?

 

FŐTÁLTOS:                 Seregeid rohama megtörik

                                    Magyari csapatok ércfalán.  A nép

                                    Mindenütt lázadóban – hatalmad

                                    Meg nem tarthatod, te a meddő

                                    Vérengzést még elkerülheted.  Hát

                                    Szállj magadba, és bánd meg tetteid.

 

RABONBÁN:               Tetteim bánjam, ki erős vagyok?

                                    A tettek mértéke a győzelem.

                                    Csatát eddig még nem vesztettem én,

                                    Ezért tetteim jók és helyesek.

 

FŐTÁLTOS:                Tetteid vészmadárként kerengnek

                                    A birodalom felett, tenmagad

                                    Lidércnyomás vagy, de már kel a nap,

                                    Mely eloszlatja uralmad ködét.

 

RABONBÁN:               Elég ebből!  Vagy magam üssek-e

                                    Pecsétet szemtelen szájadra, öreg?

                                    (felkel és farkasszemet néz a főtáltossal)

                                    Szemednek felettem nincs hatalma.

 

FŐTÁLTOS: (nyugodtan) Igen, nincs.  Téged az alvilág

                                    Tart hatalmában. 

 

RABONBÁN: (fenyegető mozdulattal)                Te!

 

FŐTÁLTOS:                                                   Ne félj, magamtól

                                    Megyek vissza börtönöd mélyébe,

                                    Hogy kivárjam, míg lecsap rád a sors,

                                    És mire onnan ismét feljövök,

                                    Már nem leszel az élők sorában.  (el)

 

 

4. Jelenet

 

RABONBÁN, UDVARONCOK

 

RABONBÁN:             Vén népbutító, baglyok mestere!

 

UDVARONCOK

KARA:                        El a károgó vészmadárral, el!

 

RABONBÁN:              Számadással neki nem tartozom.

 

UDVARONCOK

KARA:                         Döntéseid bölcsek, ó Rabonbán,

                                    Te vagy az úr, a hős, a hatalmas!

 

RABONBÁN:               A kormány és a törvény én vagyok.

 

UDVARONCOK

KARA:                          Ki veled szembeszáll, halál reá!

 

RABONBÁN:               Rendíthetetlen járok utamon,

                                    Hatalmam óriás, határtalan:

                                    A történelemnek utat én szabok,

                                    És jármom hordják mind a nemzetek.

 

UDVARONCOK

KARA:                          A történelemnek utat te szabsz,

                                    És jármod hordják mind a nemzetek.

 

RABONBÁN:               Van-e hát, aki velem dacoljon?

 

UDVARONCOK

KARA:                         Nincsen, nagyúr – tiéd a nagyvilág!

 

RABONBÁN:               Fel hát a győzelmi lakomára!

                                    Zengjen a kürt!  Peregjen a dob!

 

UDVARONCOK

KARA:                          Fel, ünnepeljük hatalmas urunk

                                    Világra szóló hősi tetteit!  (sorban el)

 

 

5. Jelenet

 

RABONBÁN, HAJNAL

 

HAJNAL (félve belép a másik ajtón)    Nagyúr, ha szabad . . .

 

RABONBÁN: (már útban van az Udvaroncok után, de megáll)

                                    Mi az?

 

HAJNAL:                                                                    Hercegnőm

                                    Nagy beteg, szólni sem lehet hozzá.

 

RABONBÁN:               Beteg?

 

HAJNAL:                      Csak forgolódik ágyában,

                                    Felkelni, enni nem akar, folyton

                                    Sóhajtózik, és két szemét kisírja.

 

RABONBÁN:               Pont most ütött belé a nyavalya?

                                    Esküvőnk holnapra van kitűzve . . .

 

HAJNAL:                      Orvosokat már hivattam hozzá,

                                    Rá is olvastak, de még sincs jobban . . .

 

RABONBÁN: (mérgesen)  Nekem holnapra talpra kell álljon!

                                    Ha majd meg volt az esküvő, akkor

                                    Betegeskedhet, amennyit akar.

 

HAJNAL: (megütközve)  Nagyúr, az egészség égiek dolga –

                                    Mit tehet arról az ember fia,

                                    Ha rontás áll belé?  Légy emberséggel

                                    Úrnőm iránt, hisz asszonyod lesz majd.

 

RABONBÁN:               Nem kértem tanácsod!  Annyit mondok,

                                    Ha a hercegnő holnap nincs talpon,

                                    Ágyás házából vitézeimmel

                                    Húzatom ki, neked meg fejed gurul.

(kifelé indul, de közben megjelenik az ajtóban Aranyvirág.)

 

 

6.      Jelenet

 

RABONBÁN, ARANYVIRÁG, HAJNAL majd I. TISZT

 

ARANYVIRÁG: (sápadtan, kissé támolyogva lép be az ajtón)

 

                                    Hajnal, miért mentél el?

(észreveszi a Rabonbánt)                                         Á, ön az . . .

                                    Üzenni akartam, nem vagyok jól.

 

RABONBÁN:               Örömmel látom, már lábon áll.

 

ARANYVIRÁG: (bágyadtan toppant) Beteg vagyok!

 

RABONBÁN:                                                             De holnapra felkel?

                                    Vagy elfeledte az esküvőnket?

 

ARANYVIRÁG: (keserűn)  Hogy feledhetném, amit ön tervez?

                                    Sokat ugyan nem mutatta magát

                                    Mátkaságunk alatt . . .

 

RABONBÁN:                                                             Világosan

                                    Megmondtam az elején, hercegnő,

                                    Üres enyelgésekre nincs időm.

 

ARANYVIRÁG: (élénkebben)  Nekem meg esküvőre nincs!

 

RABONBÁN:                                                             Tessék?

 

ARANYVIRÁG:            Meggondoltam magam. 

 

RABONBÁN:                                                             Meggondolta

                                    Magát!?

 

ARANYVIRÁG:                                                         Igen.

 

RABONBÁN:               Mit jelentsen ez? 

 

ARANYVIRÁG:           Ha asszonyt akar, keressen másút.

 

HAJNAL:                      Úrnőm, talán jobb lenne ágyba . . .

 

RABONBÁN:                Másút keressek?

 

ARANYVIRÁG:                                                         Úgy, ahogy mondtam.

 

HAJNAL:                      Angyalom, megfázol . . .

 

RABONBÁN:            (Hajnalhoz)                                        Az ördög bánya!

(Aranyvirághoz)            Milyen komédia ez?  Egyességünk

                                    Volt erre nézve – elvárom, betartsa.

 

ARANYVIRÁG:            Egyességünk?  Volt-e választásom?

                                    Csakis a kényszer vitt bele engem,

                                    Színből csupán – vagy nem képzelte,

                                    Egyénisége olyan megnyerő,

                                    Hogy nem voltam képes ellenállni?

 

RABONBÁN: (meghökkenve)  Gondoltam, tiszteli hatalmamat,

                                    S a tisztelet majd meghozza a többit . . .

 

ARANYVIRÁG: (hevesen) Tisztelni hatalmát? Véres kezét?

                                    Nincs a pokolban olyan gyűlölet,

                                    Mint amit hatalma iránt érzek:

                                    Embervoltából kivetkőzött gyilkos,

                                    Csak utálat s megvetés illeti.

 

RABONBÁN:                Hercegnő, úgy látom, tényleg beteg . . .

 

ARANYVIRÁG:            Sose voltam ilyen egészséges!

                                    Ó, ha Szelangor közelebb lett volna,

                                    Sose fogtam volna önnel kezet –

                                    Belesodort a merő félelem. . .

 

RABONBÁN:               Szelangor!? 

 

ARANYVIRÁG:            Igen, Szelangor – tudja meg,

                                    Őt szeretem, és az ön asszonya

                                    Soha nem leszek – inkább meghalok.

 

HAJNAL:                      Uram, Istenem!

 

RABONBÁN:                                                             Tehát így állunk!

                                    Szelangorral osztozom ön felett?

                                    No, majd teszünk róla. (tapsol)

 

I.                    TISZT: (beugrik, tiszteleg)

 

RABONBÁN:                                                             Őrizetbe

                                    Veszed a hercegnőt azonnal. 

                                    Ha alkonyatig nem tér eszére,

                                    Mit esküvel kell, hogy bizonyítson,

                                    Nagy, szent esküvel, táltosok előtt,

                                    Hogy asszonyom lesz, amint ígérte –

                                    Ha ezt nem teszi, börtönbe veted.

 

I. TISZT:                      Börtönbe a hercegnőt?

 

RABONBÁN:                                                             Ahogy mondtam.

                                    Most el vele. 

 

I.                    TISZT: (Aranyvirág felé lép)

 

ARANYVIRÁG:            Ne nyúljon hozzám,

                                    Megyek magamtól.  Inkább a börtön,

                                    Mint a gyalázat.

 

RABONBÁN:                                                             Néhány nap múlva

                                    Majd megpuhul ott lenn – no, csak vigyed.

 

I.                    TISZT: (kivezeti Aranyvirágot)

 

 

7.      Jelenet

 

RABONBÁN, HAJNAL, II. TISZT majd CSÁSZÁR,

I.                    TISZT

 

RABONBÁN: (rosszkedvűen) Rosszabbkor nem is jöhetett

                                    Volna.

                                    Nászunkat várja az egész világ.

                                    S most úgy látszik, el kell halasztanom.

 

II. TISZT: (belép)            Nagyúr!  Az őrszem porfelhőt jelez.

                                    Nyugat felől közelít az úton,

                                    Portyának túl nagy, seregnek túl kicsiny.

 

RABONBÁN: (elgondolkozva) Portyának túl nagy, seregnek

                                    Túl kicsiny . . .

                                    Nem értem – Galád seregét várom,

                                    Épp ideje, hogy visszatérjenek.

                                    Menj fel a toronyba, nézd meg magad.

 

II. TISZT:                     Igenis, nagyúr. (el)

 

RABONBÁN.: (Hajnalhoz)                                         Menj úrnőd után,

                                    Szólj a fejével, amíg nem késő.

                                    Természetem már ismerheti:

                                    Ellenszegülést nem tűrök

                                    El senkitől – még tőle sem.

 

HAJNAL:(keményen szemébe néz)                              Nagyúr,

                                    Nagyúr, szemedbe meg kell mondanom:

                                    Kondás lányával sem bánnak úgy,

                                    Ahogy te császár leányával bánsz.

 

RABONBÁN:                Így mersz beszélni uraddal, cseléd?

 

HAJNAL:                      Ha azt hiszed, hogy a vad erőszak

                                    Mindenek felett úrrá tesz, tévedsz.

                                    Gerincem erőddel megtörheted,

                                    De lelkem térdet nem hajlít előtted.

 

RABONBÁN:               Ezért még fizetsz . . .

 

CSÁSZÁR: (megjelenik az ajtóban) 

 

RABONBÁN: (észreveszi)                                          Felség, nem kérettem . . .

 

CSÁSZÁR:                    Hallottuk, leányunk börtönbe vitték.

 

RABONBÁN:               Csak őrizetbe még – dacos fejét

                                    Ha meghajlítja, nem lesz semmi baj.

 

CSÁSZÁR:                   Önnek mindenre ez a válasza,

                                    Hogy börtönbe veti, aki szembeszáll?

 

RABONBÁN:               A börtön, felség, nagyszerű eszköz

                                    Idomítani az emberi nemet.

                                    Némelyik ugyan reménytelen, mint

                                    Látható a főtáltos esetén,

                                    Ezeknek csak lecsapjuk a fejét.

 

CSÁSZÁR: (izgatottan) Leányunkra is ez a sors várna,

                                    Ha nem „idomulna” kedve szerint?

 

RABONBÁN:               Kár kiélezni, felség, a kérdést –

                                    A hercegnő még fiatal, ezért

                                    Nem lesz szükséges a végsőkig mennem.

 

CSÁSZÁR:                  De megtenné, ha másképp nem menne?

 

RABONBÁN:               A vérontásban nincs elvetendő:

                                    Császárlány, koldus – a vére csak egy.

 

CSÁSZÁR:                  Érzelmeinkre nincs tekintettel?

 

RABONBÁN:               Érzelmeivel, felség, nem törődöm.

                                    Jól tudhatja, a hatalom enyém.

                                    Aki nem hajlik, törik. Leánya is

                                    Vagy fejet hajt akaratom előtt,

                                    Vagy eldobom.

 

CSÁSZÁR:                                                                  Minden hatalmát tőlünk

                                    Kapta, és így mer beszélni velünk?

 

RABONBÁN:               Ami régen volt, már nem érdekes.

                                    Hogy hatalomhoz miként jutottam,

                                    Nem számít.  A fő, hogy mostan úr vagyok,

                                    És ha felséged nem tölti kedvem,

                                    Hosszú az országút, mehet merre lát.

 

CSÁSZÁR:                   Átkozott legyen az a pillanat,

                                    Mikor birodalmunk élére tettük

                                    Becsvágyó személyét, átok reá,

                                    Aki először udvarunkba hozta,

                                    Átkozott a föld ahol született. –

 

RABONBÁN:               Beteges kitörése hidegen

                                    Hagy, felség, de ha sokat kiabál,

                                    Kénytelen leszek rendszabályokat

                                    Hozni ellene. 

 

CSÁSZÁR:                                                                  Ezennel megfosztom

                                    Minden tisztétől!

 

RABONBÁN:               Ez kész nevetség!  (kettőt tapsol)

 

I. TISZT: (belép)

 

RABONBÁN:               Lakosztályába viszed a császárt,

                                    És onnan addig ki nem jöhet, míg

                                    Én nem hivatom.

 

I.TISZT:                                                                       Igenis, nagyúr.

 

RABONBÁN:             Menjen hát, „felség” s többet ne zavarjon.

 

CSÁSZÁR: (fejlehajtva indul kifelé)

 

RABONBÁN: (Hajnalra mutat)  Ezt a szipirtyót pedig börtönbe!

 

I. TISZT:                      Viszem. (Megragadja Hajnalt és kivonszolja.)

 

RABONBÁN: (előre lép) Ég és föld lássa meg mostan:

                                      Az úr én vagyok mindenek felett.

 

 

8.      Jelenet

 

RABONBÁN, UDVARONCOK, majd II. TISZT

GALÁD

 

UDVARONCOK: (fejvesztve berohannak)

                                    Baljós hír, nagyúr!  Vész! Vész! Pusztulás!

 

RABONBÁN:               Mit jelentsen ez?

 

UDVARONCOK:                                                     Végünk van, nagyúr!

 

RABONBÁN:               Hitvány csőcselék, mit óbégattok?

 

II. TISZT: (belép)         Galád vezér, nagyúr!

 

GALÁD: (véresen, tépetten lép be, a Rabonbán előtt térdre borul)

                                    Nagyúr, kegyelem!

 

RABONBÁN:            (mellen ragadja, felrántja)

                                    Fel lábam elől!  Mi történt!?  Felelj!

 

GALÁD: (hebegve)              Csatát vesztettem, nagyúr, seregem

                                    Szétverten kullog birodalom szerte,

                                    Csak kis csapattal értem vissza most.

 

RABONBÁN:               Hogy lehetséges?  Mit tettél, szolga?

 

GALÁD:                      Hinni sem tudom, rajtam mi esett.

                                   Tegnap előtt volt a nagy ütközet.

                                   Három álló nap végig taroltam

                                   Magyarok földjét,

      De seregükre

      Nem leltem sehol.  Elő hadam már

      Szállás vidékük közepére élt,

      De sehol senki.  Kihalt volt a táj,

      Betemetett kutak, elhagyott tüzek.

      Negyedik napon tanácstalanul

      Visszafordultam.  Derék hadammal

      Éppen a gyepűn haladtam által,

      Mikor reám támadtak kétfelől.

      Nyíl záporuk befedte az eget,

      Azután karddal rontottak nekünk.

      Mint tigris harcolt mindegyik – szemük

      Nem evilági tűzzel világolt,

      Villámként súlytó rohamuk előtt

      Mint oldott kéve, hullott seregem.

 

RABONBÁN:             Többen voltatok, nyomorult, többen!

 

GALÁD:                      Igen, többen voltunk, s talán még

                                   Így is győztünk volna, ha utóhadam

                                   Szét nem veri a nép . . .

 

RABONBÁN:                                                             Mondod, szétverték?

 

GALÁD:                      Kapával, kaszával estek nekik . . .

 

RABONBÁN:              A nép fellázadt sereged ellen?

 

GALÁD:                      Merre szem látott, özönlött a nép,

                                   A lovak véknyát elvágták, husánggal

                                   Verték agyon legjobb vitézeim . . .

 

RABONBÁN:               Hogy lehetséges?  Már évek óta

                                    Engedelmes eszközöm volt a nép . . .

 

GALÁD:                       Valami furcsa dalt énekeltek: 

                                     Páva, páva, aranypáva . . .

                                     Szabad madár száll a fára . . .

                                     Merre világ áll, hallja meg

                                     Ki nem szolgának született . . .

 

RABONBÁN:               Hatalmamat egy dal fenyegetné?

                                    Hazudsz, kutya!  S ezért felelni fogsz!

(II. Tiszthez)                 Seregeim vezére mától te vagy.

(Galádra mutat)            Kínzópadra vele!  Addig nyúzzátok

                                    Míg be nem vallja mit tett seregemmel.

 

II.TISZT (kiszól)           Ide, emberek.

 

VITÉZEK: (beugranak)

II. TISZT (Galádra mutat)                                     Fogjátok le őt!

 

VITÉZEK: (megragadják Galádot)

 

GALÁD:                                  Irgalom, nagyúr! Leghűbb embered

                                    Én vagyok.

 

RABONBÁN:                                                 Csak voltál, hitvány szolga!

(II. Tiszthez):                 El vele!

 

II. TISZT:                     Vigyétek!

 

GALÁD:                                                          Nagyúr, irgalom.

 

VITÉZEK: (kiviszik Galádot)

 

RABONBÁN:               Aki csatát veszt, fejével fizet.

 

UDVARONCOK:          Ó jaj, jaj nekünk!  Fellázadt a nép!

 

RABONBÁN:                Csend legyen!  Hatalmam rendíthetetlen!

(kürtjelek távoli moraj)

 

 

 

9.      Jelenet

 

RABONBÁN, UDVARONCOK, I. TISZT, II. TISZT

 

I. TISZT: (lélekszakadva fut be)

            Nagyúr . . .

 

RABONBÁN:                                                             Most meg mi?

 

I. TISZT:                                                                      Magyari sereg

                                        A falak előtt.

 

RABONBÁN:                                                             Magyari sereg?

 

I. TISZT:                          Azok, s velük tengernyi néptömeg.

 

UDVARONCOK:               Végünk van, nagyúr!  Vész!  Vész! Pusztulás!

 

RABONBÁN:                    Színem elől, léha söpredék!

                                                                                    (kizavarja őket)

(II. Tiszthez)                      Mennyi az őrség?

 

II. TISZT:                                                                     Tízezer vitéz.

 

RABONBÁN:               Ha!  Akár évig is kitartok velük.

                                    Ez a csőcselék hamar szétszéled,

                                    Elmennek, és uralmam helyre állítom.

(I. Tiszthez)                  Állítsd elő a hadi gépeket.

 

(II. Tiszthez)                 A bástyákon megkettőződ a védők

                                    Létszámát.  A többit tedd készenlétbe.

                                    Most menjetek.  Olyan haditervet

                                    Fogok kigondolni, milyen még világ

                                    Kezdete óta nem volt.  Egy-két hét,

                                    S az ostromlóknak nyoma sem marad.

                                    Most hát intézzétek dolgotok.

 

I. TISZT:

II.TISZT: (el)

 

 

10.  Jelenet

 

RABONBÁN

 

RABONBÁN: (fel és alá járkál)

                                    A helyzet éppen nem kecsegtető. 

                                    Seregem java szanaszét szalad,

                                    Galád elvesztette a nagy csatát.

                                    Mint dühödt méhraj dong körül a nép,

                                    Vad morajlását itt fenn is hallom.

(kívülről egyre erősbödő csatazaj)

                                    Győzelem ittas magyari sereg

                                    Falam döngeti, vérem szomjazza,

                                    De ezt a játszmát nem vesztem én.

                                    Ki úr voltam, még most is úr vagyok.

                                    Magas várfalam bevehetetlen

                                    Tízezer védőm harcedzett kemény.

                                    Császárt s leányát kezemben tartom,

                                    Személyük ma is jelkép a nép felé,

                                    Hatalmam jelképe.  Nincs olyan dagály,

                                    Amely örökké tartana, egyszer

                                    Le csitul a tenger, és a habok

       Ismét szelíden ringatják hajóm.

       Ha időt nyerek, mindent megnyerek,

       Utoljára én fogok nevetni,

       S aki utoljára nevet, legjobban

       Az nevet.    (a zaj még erősebb)

                                   

KAR: (kívülről)             Halál a Rabonbánra!

 

RABONBÁN:               Vérem kívánja a csőcselék.

                                    Nem fogják olcsón kapni, esküszöm.

 (kifelé indul)

 

11.  Jelenet

 

RABONBÁN, SZELANGOR

 

SZELANGOR: (némán lép be a másik ajtón, úgyhogy Rabonbán

 háttal van neki)                                                                            Rabonbán.

 

RABONBÁN: (mintha megcsípték volna, fordul meg, kisvártatva)

                                                            Te vagy?    (kis szünet után)

                                                                                    Csak így, Rabonbán?  

 

SZELANGOR:                 Csak így. Úr felettem nem vagy többé,

 

RABONBÁN:                  Hogy kerülsz ide?

 

SZELANGOR:                                                            Ahogy Kartal vezért

                                       Kiloptam börtönödből:  alagúton át.

 

RABONBÁN:                  Alagúton várom alatt?

 

SZELANGOR:                 Táltosok feje mutatta nekem.

 

RABONBÁN:                  Táltosok feje?  Egyedül jöttél?

 

SZELANGOR:                 Olyan bátor, Rabonbán, nem vagyok.

                                       Kíséretem jó magyari csapat, 

                                       Kapuőrséged most verik le ők.

 

RABONBÁN:                  Hátamba mersz támadni, vakmerő?

                                       Kíséreted s magad halál fia.

 

SZELANGOR:                 Könnyen osztod a halált, Rabonbán.

(egész közeli harci zaj)

                                       Hallod ezt a zajt?

                                       Kapud kitárult.

(ablakhoz lép)                  Nézd, mint özönlik rajta keresztül

                                       Magyari sereg és saját néped.

                                       Órád ütött: csillagod leszállt.

 

RABONBÁN:                  Nem úgy, ha rajtam múlik az, nem úgy!

(kikiált)                           Ide, hozzám!  (fülel)            Senki (erősebben)

                                                                        Vitézek, ide!

(kinéz)                             Elszaladtak a nyomorultak. A zaj

                                       Egyre közelebb. (Fejéhez kap) Az alagúthoz!

                                      (tőrt szegez Szelangorra) Hol az az alagút?

                                      Hamar, vezess!

 

SZELANGOR:                Nem én, ha addig élek is, nem én!

                                      Véruralmadat én meg nem mentem,

                                      Még ha megölsz is.

 

RABONBÁN: (pánikszerűen)                                     Már az udvaron

                                    Folyik a harc. Palotám kapuját döngeti a nép.

                                    Kérj, amit akarsz!

                                    Vagyont kapsz!  Főúri rangra emellek!

                                    Hol az az alagút!  Alkirállyá teszlek!

                                    Jobb kezem leszel!  Az alagúthoz,

                                    Hamar vezess!

 

SZELANGOR:                                                            Vergődöl ugye?

                                    Így vergődött ártatlan ezernyi

                                    Áldozatod is, kiket vérpadra

                                    Hurcoltak hóhéraid.

 

RABONBÁN:                                                             Csak egyszer

                                    Hallgass reám:  Megbánni nem fogod.

 

SZELANGOR:              Légy férfi!  Nézz szembe végzeteddel!

                                    Menekvésed nincs, de becsülettel

                                    Még megfizethetsz számos bűnödért.

 

RABONBÁN:               Nem, nem lehet!  Darabokra fognak

                                    Szaggatni engem, ha ide érnek . . .

                                    Szelangor, ments meg!

 

SZELANGOR:            Nincs hatalmamban.

 

RABONBÁN:            (kiordít az ablakon) Álljatok meg ott!

                                    Tárgyalni akarok! 

 

NÉP: (kívülről)              Halál az elnyomóra!

 

RABONBÁN:                                                             Halál . . . reám . . .

                                    Valamit tenni kell . . . (ordít) Isten! . . .

                                    Isten! . . .

                                    Segítség emberek! (fülel) Egyre jönnek.

                                    Nincs menekvés . . . (hevesen) utoljára

                                    Mondom,

                                    Vezess az alagúthoz.

 

SZELANGOR:              Nem tehetem.

 

RABONBÁN: (ráveti magát a tőrrel)

                                    Velem pusztulsz, kutya!

(viaskodnak. Szelangor kicsavarja a kezéből a tőrt és mellébe vágja)

                                                                        Nesze, neked!

 

RABONBÁN:            (elvágódik)  Végem . . . a hatalom . . . (hörög)

                                    Aranyvirág . . .

                                    Sötét . . . van . . . sötét . . . (meghal)

 

SZELANGOR: (elejti a tőrt.)  Vége van neki . . .

                                    Nincs többé zsarnok . . . én öltem meg őt . . .

(térdre esik)                  Égi Isten, ki láttad tettemet,

                                    Bocsáss meg nekem – másképp nem tehettem.

 

 

12.  Jelenet

 

ELŐBBIEK, KARTAL, LÁZADÓK VEZÉRE, CSÁSZÁR, FŐTÁLTOS, ARANYVIRÁG, MAGYAR VITÉZEK, NÉP

 

(Kartal balról lép be magyar vitézekkel, követi a lázadók vezére és a Nép.  Csaknem egyidejűleg jön jobbról a császár, a főtáltos és Aranyvirág.)

 

KARTAL: (kivont karddal) Az egész palota birtokunkban.

                                    Rabonbán hatalma véget ért.

 

NÉP:                            Győztünk!

 

LÁZADÓK VEZÉRE:                                             Győzött magyarok fegyvere

                                    És a hadra kelt nép.

 

CSÁSZÁR:                                                                  Meghalt.

 

ARANYVIRÁG:                                                         Meghalt . . .

 

SZELANGOR: (feláll)    Én öltem meg őt . . . saját tőrével.

 

FŐTÁLTOS:                 Így volt ez megírva a csillagokban.

 

KARTAL:                     Mit börtönömben megfogadtam, azt

                                    Nemzetem vérrel töltötte be.

                                    Főtáltos, nemzetem most már szabad.

 

FŐTÁLTOS:                 Igen, nemzeted szabad.

 

KARTAL:                                                                    Nem köti

                                    Többé a birodalomhoz nagy kötés.

 

FŐTÁLTOS:                 Nem köti többé.

 

CSÁSZÁR:                                                                  És velünk mi lesz?

                                    A birodalom romokban hever . . .

 

LÁZADÓK VEZÉRE:    Fel fog az épülni romjaiból,

                                    Szabadságra és becsületre épül.

 

NÉP:                            Úgy legyen!

 

LÁZADÓK VEZÉRE:                                             A Rabonbán uralma

                                    Csak rossz emlékünk legyen ezentúl.

 

FŐTÁLTOS:                Jönnek még nála rosszabb zsarnokok.

 

KARTAL:                     Népem velük is meg fog küzdeni.

 

SZELANGOR:              Magyari nemzet most már merre tart?

 

KARTAL:                    Nyugat felé keresni új hazát!

 

SZELANGOR: (megfogja Aranyvirág kezét, és előrelép)

                                    Arany körökben forog a világ,

                                    Arany sugárral özönlik a nap . . .

 

                                                            (FÜGGÖNY)

                                                           

 

   (VÉGE)