Fehér Mátyás Jenő

A „WALTHARIUS MANU FORTIS”

Hősköltemény avar vonatkozásai

            Az „eltűnt” avarok hősi eposzairól, csatadalairól, népi énekeiről a VII. század első felében élt Theophylactos, görög „haditudósító” és történetíró emlékezik meg az avar történeti irodalom legjelentősebb forrásművének tekinthető Historia Oikumenike c. munkájában.  Az „avarok énekei”-ről szóló, sajnos csak mindössze háromsoros megemlékezésében.[1]  Szerinte az avaroknak szép, hősi énekeik, csatadalaik, valamint népies nótáik is voltak.  Arról is tudósít, hogy ezeket az énekeket részint magános regösök, részint énekkarok dalolták tábortüzeknél, esti pihenő órák alatt a falvakban.  Éneküket húros hangszerekkel kísérték, mialatt a hallgatóság időnként tapssal kísérte az énekek ütemét.[2]  Köztudomású a mélységes gyűlölet Theophylactos részéről az avarok irányában és így kényszerű elismerése énekművészetükről hatványozott értékű.[3] 

            A tudósítást más helyütt Theophylactos kibővíti azzal, hogy az avarokat környező szláv népek ismerik ezeket az avar énekeket.  Ez a híradás nagy jelentőségű az avarok szellemi hatásának felmérésében Európa szerte és miután a koraközépkori hősköltemények egész sora és szövevénye ilyen hatásokra vezethető vissza, a legújabban nagy lendülettel dolgozó avar-kutatás, amely főként régészeti anyaggal dolgozik, kiegészítendő a korábban ó-germánnak ítélt hun-avar szellemtörténeti kutatással is.[4]

            Az avar kutatás az európai történelemtudomány mostohagyermeke volt századokon át és minden ilyen irányú törekvésre rányomta bélyegét, az orosz őskrónika mindenütt idézett, de a mai eredmények alapján naivnak és korabeli szláv hatalmi törekvésnek történelmet hamisító kísérletnek tekintett mondása:  „. . . És az Isten elveszíté őket és elhaltak mind és nem maradt egyetlen oborin sem és máig él az oroszoknál a közmondás: elvesztek, mint az oborinok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincs.”  Ugyanilyen alapvető tévedésnek minősíti a mai tudomány a Nagy Károly-féle 796. évi „avarokat megsemmisítő” hadjáratát.  Ez az új történelmi felfogás igyekszik igazságot szolgáltatni az Európa szívéig hatolt és közel 300 éven át kifejezett államformában nagyhatalomként szereplő avar Birodalomnak.  Az átértékelés munkája azonban egészen új keletű, felette bonyolult, hiszen a valóban illetékesnek tekinthető magyarországi avar kutatás a germanisztika és szlavisztika összes tévedéseit szolgai alázattal fogadta el.[5]  Krónikáink hitelét magunk romboltuk le.  A hun-avar-magyar népi folytonosságot – bár tiszteletreméltó törekvések igyekeztek bizonyítani hivatalos részről, idegen befolyásokra[6] “tudománytalannak” minősítették.  Bár a krónikák már 700 éve „második honfoglalás”-ként említik Árpád magyarjainak bejövetelét Pannóniába, régészeink még mai felfogásuk szerint is csak ilyen „lehetőségről”, vagy „feltételezésről” mernek nyilatkozni.[7]

            Bár az avar kutatás az egyre-másra elő bukkanó régészeti adatok nyomán mérföldes lépésekkel igyekszik a nagy késedelmet behozni, tévedéseit helyesbíteni, az avarok szellemi hagyatékának számontartása még mindig Bleyer Jakab „Nagy Morávia” örökségeként van elkönyvelve.  Az „elszlávosodott avarok” téves nézete még mindig hatékony a tekintetben.[8]

            Ezért kell visszamennünk az avar szellemtörténet legősibb forrásaihoz, hogy minden germanisztikai és szlavisztikai befolyást lehántva keressük ennek az „eltűnt” népnek az európai szellemi kincsekhez való hozzájárulását. 

            Az alábbiakban a bonyodalmas kora és középkori frank, germán, sőt északi hőskölteményekkel szorosan összefüggő és egymagában is sok rejtélyt hordozó eposzt, a több másolatban és latin nyelven fennmaradt Waldharius Manu Fortis-t minden vitán felülálló avar vonatkozásait vesszük vizsgálat alá.  A kérdést ugyan már eddig könyvtárnyi irodalom tárgyalta, de az „avarok eltűnése” ezt a népet csak elutasítólag mellesleg említi.  Az eposszal foglalkozó szakirodalom sok oldalú kutatásának sok-sok tanulmánya e helyütt csak vázlatosan érintjük a teljességre törekvés szándéka nélkül, s csak a legújabb összegezett eredményeket vesszük figyelembe.  A germanisztika keretében ilyennek tartjuk, Von den Steinen szöveg analízisét „Der Waldharius und sein Dichter” c. tanulmányát.[9]  Bár nem kifejezetten veszi tárgyalás alá a Waldhariust Gutenbrunner: „Namen in der Nibelungendichtung” c. tanulmánya, név analízisai újak kiérlelték a hagyományos germanisztikus kutatásoktól függetlenek és ezért feltevései „engedményei” sokban hozzájárulnak a kérdés tisztázásához.[10]

            Nem ennyire újkeletü H. Gregoire vonatkozó tanulmánysorozatának két jelentős darabja, a „La Patrie des Nibelungen”[11]  és az „Où en est la question des Nibelungen?”[12] címmel.  Ezeknek a jelentőségét abban látjuk, hogy a germanisztika nem mindig tárgyilagos állásfoglalásait megdönthetetlen érvekkel és mindig újszerű adatokkal forgácsolja szét, miközben a tőle megszokott intuitív meglátásaival, a hagiografiában a meroving és frank krónika-irodalomban való jártasságával érdektelenül törekszik a problémák megoldására. 

            Még régebbiek és ma már a régészeti és történelmi kutatások folytán elavultnak tekinthetők a régi szlavisztika eredményei, amelyeket főként a jelen század húszas évei során a bécsi „Akademia der Wissenschaften” eposzkutató sorozata közölt, bizonyos politikai, jellegzetesen torzító eszközökkel tévútra terelték egyidőre magát a magyar kutatás menetét is.  Közülük csak Lunzer: Steiermark in der deutschen Heldensage t, A. Jaksch-Wartenhorst: Die Edlinge in Karantanien[13], O.L. Hiriszek: Die deutsche Heldensage[14]  tanulmányait alkalmazzuk munkamenetünkben, annak ellenére, hogy szándékolt szövegátírásaik még a teljesen laikus olvasónak is szemet szúrnak, negatívumaikkal használható nyomokra vezetnek.[15]

            Magyar részről a Waltharius hősköltemény teljes szövegének fordítása során Antal Géza foglalkozott, Scheffel V. : Ekkehard. Ein Klostergeschichte aus dem X. Jahrhundert c. munkája alapján.[16]  A fordítás azonban épp a legjelentősebb részeknek elhagyásával történt, amelyek hiányára Sebestyén sem jött rá, bár saját szavai szerint a fordítás szövegét latin eredetivel „összevetette”.[17]  Ezt a jelentős hibát igyekezett kijavítani, illetve a szakkörök figyelmét arra felhívni Solymossy Sándor: Magyarok dicsérete 1000 év előtt c. kis cikkében, mélyben a sok Waldharius kézirat közül a würzburgi példányról eredeti facsimilét is közöl a mellőzött részről.[18]

            Solymossy tanulmánya arra ösztökélt, hogy a sok kéziratos szövegből a legrégibbnek tekintett párizsi példányt eredeti szövegével behatóbban tanulmányozzam.  Attól eltekintve, hogy ennek a kéziratnak a szövege végző soraiban egy esetleges új szerzőt is sejtett a „senkiházi kövér Tifrid püspök” ma még ismeretlen tréfás hangulatú személyében.[19]  Feltűnően sok az írásbeli eltérés ebben a legrégibb kéziratban[20] a többiektől.  Az eltérések kihangsúlyozására azért kell különös gondot fordítanunk, mert a személynevek elírásainál bizonyos germanizáló törekvések egészen szembeötlöek.[21]  Miután a párizsi iratszövegét hat különböző kézmásolat, a paleográfiai bizonyítékok mellett az a vélemény formálódott ki bennem, hogy ez a szöveg áll legközelebb az epikus szöveget alakító igazi népköltészeti forráshoz.  Ez a kézirat az epikus tartalom, a benne szereplő személynevek formája szempontjából tehát valóban elsőrangú forrásként kínálkozik.  O. Schumann szerint is ez a kézirat nyújt a maga sok javításával „idegenszerű” névalkalmazásaival legtöbb tápot arra a feltevésre, hogy nyers formáját a „narrant” – „mesélik” és „referunt quidam” – „beszélik egyesek” beszúrások alapján a végső versesforma előtt népi hagyományok alapján fogalmazta meg a mű szerzője.[22] 

            Munkamenetünknél igénybevett magyar művek sorozatát a közbevetett kézirat vizsgálat előlegezés után még folytatnunk kell pár jelentős kutatás felsorolásával. Ezek közt legjelentősebb Hóman Bálint nem kimondottan Walharius szövegével, hanem a Nibelung énekekkel foglalkozó tanulmánya, amely azonban tárgyunkat is jelentősen érinti, bár eredményeit ma már a keletkezési időre való téves rögzítés miatt nem tekinthetjük elfogadhatónak.  Munkája címe: X. és XI. századi történeti elemek a Nibelungenénekekben[23] és németnyelvű változata: Geschichtliches im Nibelungenlied.[24] Ugyancsak idetartozik Bleyer Jakab: A magyar hun monda germán elemei c. tanulmánya, amely a magyar történetkutatás téves eredményeinek a hű tükörképe és a germanisztika összes eredetbűneit még a szlavisztika elfogultságaival is megtoldja.[25]

            A Waldharius-eposz és általánosságban a Nibelungen énekek kutatástörténeti adatainak a munkamenetünkre nézve megválogatott forrásainak szükséges felsorolása után szükségesnek tartjuk a jelzett hősköltemény tartalmának rövid, vázlatos ismertetését.  Erre nagyon alkalmasnak ígérkezik Solymossy kivonata, annak  ellenére, hogy – mint a későbbiekben látni fogjuk – tévedett a szerző személyében, a megírás idejében, amelyet 933-936 tájára helyez.[26]  Szerinte a német szerző:

„Amit másolt, azaz erős karú, aquitaniai fejedelemfi Valter (Waldharius manu fortis) története volt ékes latin versekbe öntve.  Hogy miként nevelkedett kis gyermek korától, mint túsz, Attila tiszamenti székhelyén ennek udvarában. Hogyan lett belőle híres hadverő hős, a hun fejedelem kedves vezére.  Azután hogyan nevelkedett ugyanakkor a hun udvarban a burgundi királynak, fiútód hiányában túszul adott lánya Hildegunda, akit a hun fejedelemné vett oltalmába s felnövekedve, úgy szívébe zárt, hogy rábízta kincses kamrája őrzését.  Sorsuknak van egy harmadik osztályos társa, a frank udvarból való trónjei Hagen, akit kezdettől sóvár honvágy emészt s amint szerét teheti, haza szökik.  Ez a példahasonlóra sarkalja Valtert is.  Titkon megállapodnak Hildegundával, hogy a királyleány vegye magához a kincstárból a tőlük annak idején elvett drágaságokat, a szökést gondosan előkészítik és paripáikon vezeték lovakkal éjféli sötétben, megindulnak Nyugatra hazájuk felé.  Nappal erdőben pihennek, éjjel úttalan utakon haladnak egyre Nyugat irányában.  Éber figyelmüknek sikerül az üldözök elő rejtve maradniok,  de midőn a hun határokon túl bejutnak az irdatlan hegyek közé, jöttüknek hírét veszi Gunther, a frank király.  Útjukat állatja embereivel, adják oda kincseiket és szabadon elvonulhatnak.  Valter eleinte alkura hajlandó, de a frankok az egész kincset akarják, erre Valter megköti magát, büszkén visszautasít minden alkudozást, mire Gunther emberei lovagi tornában egyenkint állnak ki vele mérkőzésre.  Valter valamennyi páros tusában győztes marad, most már tömegtámadást intéznek ellene.  Valter szűk sikátorba veszi magát, ahol sebektől borítva, végső erőfeszítéssel védekezik.  Támadói sorra elhullnak, az utolsó kettő menekülve visz hírt Gunthernek a kudarcról, Hilde ápolja a pihenő hőst.  Gunther nem nyugszik, kelepcét készít neki és legnagyobb hősével, Hagennel, maga áll eléjük.  Hagent küldi szembe egykori fogolytársával, de ez dacosan fel akarja királyának mondani a hűbéri viszonyt, nem verekszik egykori kezes társával, Valterrel.  Gunther erre maga áll ki, a viadal vége a frank király legyőzetése, kinek, hogy életét megmentse, Hagen kénytelen szembeszállni régi barátjával, megvívják ekkor a párharcok legszebbikét.  Mind ketten a vérveszteségtől végkimerülésben összeroskadnak.  A tehetetlen két vergődő, végül baráti jobbot nyújt egymásnak.  Gunther bocsánatot kér s a három nehéz sebesültet Hilde ápolja, kötözgeti.  A sok szenvedést átélt pár ezután bántatlanul mehet tovább hazájába, ahol annyi szenvedés után zavartalanul szerelemben egyesülhetnek.”

            A „Waldharius manu fortis”, az „erőskezű Walthar” hősköltemény 1450 sorának eme rövid kivonata után munkamenetünk hathatósabb megvalósítása céljából ugyan csak Solymossy Sándor nyomán közlöm a würzburgi kézirat facsimilében közölt első versszakát, majd annak latin feloldását és ennek Kozma Andor, nagynevű költőnk hexameterbe szedett mesteri fordítását is, hogy a hősköltemény avar vonatkozásaira már ezekben rámutathassunk. 

A sok középkori rövidítéssel összevont gótikus írás feloldott latin szövege a következő: 

„Tertia pars orbis, fratres, Európa vocatur,

Moribus ac linguis varias et nomine gentes

Distinguens cultu, tum religione sequestrans.

Inter quas gens Pannoniae residere probatur,

Quam tamen et Hunnos plerumque vocare solemus.

Hic populus fortis virtute vigebat et armis,

Non circumpositas solum domitans regiones.

Littoris Oceani sed pertransiverat oras,

Foedera supplicibus donans sternensque rebelles.

Ultra millenos fertur dominarier annos.

Harmadik a földnek főrészei közt,

Sok más-más nevű nép, kit a nyelv, a szokás meg az erkölcs

És a hit elkülönőz, bírlalja felosztva e földrészt.

Joggal számítják közibük Pannónia népét,

Melyet többnyire csak hunnak nevezünk mi szokásból.

Im ez erényeiben és harci tusákban erős nép

Nem csak a szomszédos tereken terjeszti hatalmát.

Ám utat is lelt és lenyomult a nagy Óceánig,

Védve a hódoltak, hódítva az ellene állót.

Úgy mondják, hogy e faj ezer éve uralkodik immár.”  

Szövegellemzés:

            A közölt részletek módot adnak a Waldharius hősköltemény szövegének beható elemzésére, hogy azokban az avar vonatkozásokra rámutassunk.[27]  Mindenek előtt azonban rá kell mutatnom az eposz „hun-avar” népi, vagy népnévi használat folyamatosságára, amely a szövegen végig húzódik.  Ennek a magyarázatát a szerző mindjárt a négy-öt verssorokban érthetően feltünteti a következő szavakkal: „. . . Pannónia népét, melyet többnyire csak hunnak nevezünk mi szokásból!”  Ezt a szöveg töredéket a Waldharius kutatók első rangú bizonyítéknak tekintik a költeménye szerzésének idejére vonatkozólag, amennyiben a jelzett népet a jelenben rögzítve említi.[28]  Mondanunk sem kell, hogy legtöbb szövegmagyarázó a magyarokat érti ama nép alatt, amelyet megszokásból „hunnak” nevez episkus elemeket közvetítő népi eredetű forrás és amelyet így rögzített le a szerző.  A hunok, avarok és magyarok neveit a korabeli nyugati krónikások sűrűn „összetévesztik” a mai magyar terminológia szerint, a népi hagyomány azonban azt sejteti velünk, hogy az avarok büszkék voltak a velük egyfajú azonos hunok hőstetteire és az avarok korábban érkező népével már ide jött magyar elemek is belekapcsolódtak ebbe a hagyományba. 

            Maga az egész első versszak egyébként teljesen elüt a kolostori krónikák „hivatalos” és nagyban elterjedt hun-avar-magyar gyűlölő szellemétől és környező népek eddig egyedüli forrásként felhasznált írásbeli adataitól.[29]  Sőt az egész versszakaszt az „eurázsiai nomád nép” valóságos dicshimnuszának lehet tekinteni, mint erre már Solymossy Sándor is rámutatott a Magyarok dicsérete 1000 év előtt c. kis tanulmányában.[30]

            A párizsi kéziratban, amelyet következőkben csak „P”-vel jelölök, azonban maga az „avar” név is többször szerepel:  „. . . Non adsunt auares . . . cultores regionis.” 13 vers: „. . . Populi avarorum pugnant.” (67 vers) Így a hunnak „szokásból nevezett” nép alatt a szerző minden esetben avarokat ért alattuk. 

            Ugyancsak kormeghatározási szempontból emlegetik, mint döntő adatot a P. kézirat 69-es verssorát, amely szerint: „paca Hunni malunt regnare.”  Az időbeli rögzítés mellett azonban e szöveg arra is alkalmas, hogy az avarság békés, megtelepülésére mutasson rá. 

            Sokkal súlyosabb adatnak tekintem azonban a hőskölteményben szereplő hajviseleti leírást, amely szerint Waldharius „nagyon büszke volt hosszú fonatos hajviseletére”.[31]  Az avarok jellegzetes és Európában addig egészen ismeretlen hajfonat viseletét már a kínaiak is feljegyezték.  Említi Agathias[32], Theophilactos[33] aki „altáji eredetűnek tartja”, Szyr Mihály[34] mint források.  A kutatók nagy csoportja szintén foglalkozott ezzel a hajviselettel:  Haussig[35], Altheim[36], O. Manchen[37], V. Terras[38], Namio Egami a japánok nagy kutatója[39] és legútóbb J. M. Wallace Hadril[40], aki kutatásaiban azt is felderítette, hogy ez a hajviselet a merovingek és karolingok udvarában is fellelhető, mint „eurázsiai hatás”, amelyek mellett a leghatásosabb adata az, hogy Childeric kedvenc harci lovának fejével temettette el magát.  Teljesség kedvéért meg kell említenünk a magyar kutatók részéről a legnevesebbeket: Id. Fehér Géza és László Gyula személyében.[41]

            Miután a hunok és avarok varkocsviseletéről tanulmányomban egy egész külön fejezetben foglalkozom és az eddigiekben csak a források és kutatók munkainak felsorolásaira szorítkoztam, szükségesnek tartom megemlíteni, hogy az „aquitaniai” varkocs viseletről, sőt az altainak tartott hajlevágásról a gyász szertartások folyamán az ú.n. „vizigót” spanyol tartomány egyik legősibb, reánk maradt kódexében korabeli rajz mutatja ennek a szokásnak Európa eme legtávolabb sarkáig nyúló hatását.[42] 

            A fegyverviselettel kapcsolatban is találunk a Waldharius eposzban avar jellegzetességet.  A 337-38 versekben az epikus hős a már meglévő kardja mellé egy második övön is a jobbjára köt egy újabb egyélű kardot, „pro ritu Pannoniarum”.[43]  Ez az adat sehogy sem illik bele a germanisztika eddig vázolt képeibe a Waldharius eredetére vonatkozólag.  Von den Steinen az 1390. . majd az 1393-1395. versek alapján ezt a „második egyélű kardot” „semmispata” névvel illeti és egyben citálja a frank fegyvertörténet szakértőjét Althofot:[44]  „ . . . Das Messerschwert ist nicht pannonisch oder hunnisch, sondern germanisch.”  A magyarországi avar régészeti eredmények minden esetre azt mutatják, hogy a vezető réteg harcosai, sokszor tisztségük jelölésére is, egyszerre több övet is viseltek és az akkori avar fegyverek között szép számmal szerepelnek az egyélű, rövid kardok is.[45]  Bár az avarok fegyvereiről szintén külön részletes fejezetben foglalkozom, a germanisztikának fejtörést okozó és a Waldharius eposz 919 versében szereplő „kétélű baltáról” röviden itt is meg kell emlékeznem.  A már idézett Althof magyarázata szerint ez a harci balta a karoling-korszakban már csak mint „Sage fortlebte”- mint mondai anyag élt az emberek emlékezetében.  A hagyományból merített adatot a német szaktudás „naív néphagyományként” igyekszik elkönyvelni, vagy a kolostori krónikás hadászati járatlanságának tudja be.[46]  Mindenesetre Darkó[47] és Fettich Nándor[48] nyomán kimutatható a magyar régészet adataiból az avarok, illetve őket megelőzőleg a hunok harcaiban használt fokost, vagy harci baltát, amelynek altai eredetét Namio Egami sírmellékletként szereplő 5. századi szobrocskán is bemutatta.[49]  A legújabb német kutatók azonban már annyit mindenesetre kényszerűségből elismernek, hogy a „chakan” (csákány) összetételű helynevek hajdani avar telepeket jelölnek az általuk használt csákány harci eszköz nyomán.[50]  Az epikus hős, Walther egyébként 12 kard boldog tulajdonosa volt és mindegyik kardjának külön-külön neve volt, amelyeket azonban a hősköltemény sajnálatos módon nem sorol fel.  Ez a nagy fegyver bőség és kultusz azonban mindenesetre nagyon elgondolkoztató, ismerve az avar fejedelmek és úri osztály ily irányú fényűzését. 

            Von den Steinen a klasszikus latin költő hatására, Vergilius befolyására vezeti vissza a hősköltemény két további hadászati adatát, amelyek szerint a 44 és 106 versekben „aequati numero” Waldharius számba veszi harcba indítandó lovasait.[51] Ezzel a „klasszikus ráhatással” szemben tudjuk azt, hogy az altaji népek köztük az avarok is a tízes számrendszer alapján csoportosították seregrészeiket és alakulataikat.  Magukról, az avarokról pedig, pontosan tudjuk korabeli leírások alapján, hogy a harcba indítást maga a vezérlő kagán intézte ostor csörrentésével száz és újabb száz ló indult az ütközetbe.[52]  Bár az avar hadviseleti módszerekkel tanulmányunk szintén külön fejezetben foglalkozik, mint jellegzetes érdekességet már itt is megemlítem, hogy egyesek szerint a mai magyar zászló szavunk ebből a szász ló indításból nyerhet elfogadható népi etimológiai magyarázatot.[53]  Hogy az avar fejedelmek méltóság jelvényei közt a karikás ostor is szerepelt, azt a napjainkban Bábonyban előbukkant avar fejedelmi sír „madárfejre emlékeztető préselt arany lemeze” bizonyítja, amely a régészek feltevése szerint egy korbácsnyél vége volt.[54]

            Utalva a Solymossy-féle rövid tartalmi kivonatban szereplő párviadalra Waldharius és Gunther között Von den Steinen egészen rendkívüli jelentőséget tulajdonit ennek a viaskodásnak.  Az eposz idevonatkozó része külön kiemeli, hogy „leszálltak lovaikról és gyalogosan támadtak egymásra, míg Hildegunts – Solymossy szerint Hilde – végig nézve a küzdelmet, annak befejeztével a kimerült hős fejét ölébe helyezve ápolta őt.”  A német kutatónak ez az epizód egészen különös fejtörést okoz.  Analízise kedvéért a latin eredeti szöveg mellett német fordítás töredéket is igénybe vesz, mert az általa is elfogadott Ekkehard-féle szerzőség keresztény képletébe nem tudja beleilleszteni a – saját szavaival élve – „mit fűhlbarem Einschauss heidnischer Elemente.”[55]  Akaratlanul is nagyban erősíti azt a régi és újból felbukkanó altaji eredeti epizódot, amelyet László Gyula éles meglátásával az u.n. „Szent László motivumok” sorozatában az ötvösművészeti, festészeti és mondai adatok összegezésével ősi ázsiai mondakincs maradványainak tart, egész különlegesen az általa „korai avaroknak” nevezett nép sajátos és eredeti szellemi műveltség vetületeként.  Az u.n. pogány elemekként feltüntetett mozzanatokat László Gyula már mesterien át tudja menteni a keresztény szellemiségnek megfelelő korba is.[56]

            A német Waldharius kutatókkal egyetértve különleges figyelmet kell szentelnem az általuk is felvetett „franci Nebulones” és vele kapcsolatban a „Hegelingi” népnév kialakulásának.  Idézem S. Gutenbrunner szavait erre vonatkozólag: „Anhangsweise sei darauf aufmerksam gemacht, das . . . der  Übergang des Namens Hegelinge, d.i. „Hagens Leute” auf die Seite des Hetele, zu dem ürsprünglich die Hetelinge . . . gehörten, dadurch begünstigt wurde, das durch den Umlaut in Hegelinge ein weitgehender Anklang an „Hetelinge” entstanden war.”[57]  Meg kell jegyeznem, hogy mélyebb részletezések mellőzésével a jelen tanulmány részletben a német szakember által ősibb formának ítélt „Hetelinge” hangzás utáni magyar „hét” vagy származék szavainak vonatkozásaival igyekszem foglalkozni, hanem az eposzban minden esetben különösnek tűnő „hetes” szám avar hagyományi gyökereit keresem benne.  Eredetének kutatása túl nől az eposzon, ezért megoldhatatlan a germanisztika számára, hiszen kiindulási pont gyanánt az avarok ősi, ázsiai történetét is figyelembe kellene venniők az ottani ősi szokásokkal együtt, melyeket ez a nép magával hozott Európába is. 

            Ezek előre bocsátásával az egyik legnagyobb avar-szakértő, H.W. Haussig kutatásai alapján, ehelyütt csak vázlatos formában utalok a „hetes szám”-hoz kapcsolt megfigyeléseire abban a meggyőződésben, hogy az általa összegyűjtött adatok adnak elfogadható magyarázatot az eposz ilyen irányú helyeire és a „Heteling” – „Haganus népe” megjelölésére.

            A Sassanida királyi dinasztia legutolsó tagja Haftpat kinevezése hét fiát ezer-ezer lovas kíséretében hét országa fejedelmeivé.[58]  Haussig a király nevének értelmezésénél Th. Nöldekére hivatkozik, aki szerint a „Haft-pat” hét fejedelem értelemben leli magyarázatát.  („Siebenfürst”) Ez a fogalom az avar-szakértő véleménye szerint a Kelet Turkisztánban élő „héttörzsre” vonatkoztatható, amelyről kínai források is megemlékeznek.  Ugyancsak citálja a keleti hunok numizmatikai hagyatéka alapján annyira jelentős Hét Törzs feliratnak az értelmezését is.[59]  Megemlíti Maurikios bizánci császárhoz érkező keleti török követ dicshimnuszát, amelyben urát, a kagánt „hét törzs urának” titulálja, aki olyan hatalmi címmel rendelkezik, mint a „hét klíma császára”.[60]

Ezek mellett az ázsiai „hetes törzsek” stb. adatok mellett maguk a germán eposzok is felmutatnak ilyen és hasonló értelmi kifejezéseket, amelyek még inkább megerősítik tételünket, miszerint egy általános ázsiai történelmi és mondai elem áradt el Európában a hunok és avarok megjelenése nyomán.  Ez egész különlegesen a kora- és késő-középkorban az annyira elterjedt eposzokban, mondakörökben, legendákban még mindig számottevő.  Az ilyen „hetes törzs”-re vonatkozó európai adatok közt ilyen a germán hősköltemények közt szereplő Biterolf „siben fürsten lant” –ja, amelyről az ismeretlen szerző továbbiakban azt írja, hogy „daz man doch dicke vant da unde in Hiunen riche.”[61]  A jelzett hősköltemény 13. 346 és 13.351 sorai is emlegetik a „siben fürsten lant”-ot.  A passaui püspökség 898-ból származó adományleveleinek 994-es átírása az „avarok birodalmában” szintén emleget egy ilyen hetes számot a „hét halom” formájában Chunihohestorf és Hagenau falvaktól északra.[62]  Moór Elemér pedig a nyugati Dunántulon említi Fenefeu helynevet, amelynek régi hagyományos német neve „Siebenwirt-Eichbach” volt.[63]  Hogy az alpesi pásztorok vezetői a régi szabad avarokból származnak „Edlinge” név alatt, ebből az adatból is nyilvánvaló.

            A hetes törzsi szám természetesen a magyar krónikákban, mondavilágban és történelmi adatokban sokszor előfordul, azt ma már mindenki elfogadja.  László Gyula is foglalkozik ezzel a titokzatos „hetes számmal” legújabb munkáiban.[64]  Felsorolja a korai magyar történelem eme jelenségét és okát keresve a „második honfoglalás” alkalmával Pannóniába költözött nemzetségek iszlám hitű rétegének misztikus számát látja benne.  Az általam felsorolt adatok sora azonban arra mutat, hogy a László Gyula szerint a „késői avarok” már készen vették át ezeket a hagyományokat a sokkal korábban érkező hunoktól és a közvetítők szerepét az ú.n. „korái avarok” adták át később érkező fajtestvéreiknek, akik már mind magyar nyelvet beszéltek.[65]

            Az eddig elsorolt kultúr történelmi, hadászati stb. adatelemzés után elengedhetetlenül fontosnak tartom a Waldharius-eposz főbb szereplőinek neveit is vizsgálat tárgyává tenni, mert a személy és helynevek maradandóbbak még a maguk romlott formáiban is, mint a köréjük szövődő vagy általuk mozgatott események. 

                                    *                      *                      *

            Az eposz névadó főhőse Waldharius nevének formájával a Nibelung-kutató tudósok egész sorát foglalkoztatta.  Eredményeik legtöbbnyire ellentmondó és időről-időre új formában ismétlik a régi tévedéseket.  Magyar kutatók egyszerűen a német „Valter” keresztnévvel jelzik a hőst és soha a legkisebb gyanújuk sem támadt még a legjobbaknak sem, hogy a Waldharius név, eltekintve a latinizált végződéstől, többet mondhat, mint egy egészen megszokott keresztnév.  Maga Solymossy is így használja helyreigazító tanulmányában.  Az első, aki a nevet elemezni kezdte, ismét a francia H. Gregoire volt, aki nem engedte át „olyan egyszerűen a dicsőséget” a germanistáknak, hogy az aquitániai királyfi nevét „kisajátítsák”.[66]  Kutatásának e téren a lehető legügyesebb fogással a germanisztika sajátos forrásánál, Jordanes gót történelménél kezdte, amivel ellenlábasait jó időre elnémítva, nagy szolgálatot tett az általános emberi kultúrának is, főként az avarság kultúr szerepének a tisztázásában.  Mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy a francia tudós ebben az esetben is, mint oly sokszor, akaratlanul tört lándzsát a jelzett avar ügy mellett.  Ez azonban semmit sem von le munkája értékéből, sőt ezzel is növeli elgondolásaink igaz voltát.

            A Jordanes-i szövegben H. Gregoire szerint Baltha formában szerepel leggyakrabban, mint Alaric vizigót király „ epiteton ornans”-sa, díszjelzője.[67]  A francia tudós ezzel a Walthar névnek eltérő változatait akarta demonstrálni, anélkül hogy elemzésébe bocsátkozott volna.  Alaric díszjelzője mellett még felsorolja a Jordanes történet szövegében önállóan is előforduló nevet.  „Baltharum, Balthorum, Baltha” formában.  Már ez a három eltérő írásmód is azt sejteti velünk, hogy Jordanes előtt a név idegen hangzású volt, tehát nem a gótokkal kapcsolatos tisztség névről van a citált esetben szó.  H. Gregoire rámutat, hogy Alaric gyermekkorában a Duna partjain élt és népe már akkor kapcsolatban állott a hunokkal.[68] Így a történelmi népi érintkezés a gótok és hunok közt bizonyságnak tekinthető, amelyből azt a következtetést vonja le a tanulmány részlet eredményeként, hogy ezt a Baltha címet hun eredetűnek tekinthetjük.  A megállapítás kétségtelenül sokkal biztosabb alapokon állt volna H. Gregoire tanulmányában, ha az epikai hősök díszneveinek, jelzőinek nemcsak Európa szerte való elterjedésére mutatott volna rá, hanem azoknak, közöttük a mi esetünkben „Baltha” névnek a jelentés tartalmát is a hunoknál kereste volna.  A szó török eredetét még Bárczi Géza is elismeri, ótörök jellegét pedig „valószínűbbnek” véli, mint kun eredetét.  Mindenesetre, mint személynév is előfordul „Baltha” formában[69] és helynév kutatóink közül Moór, Stur és Melich stb. azon az állásponton vannak, hogy a magyar topográfiai nevek zöme személynevekre vezethető vissza, tehát ajánlatos ilyen irányba is kiterjeszteni vizsgálatainkat.  A Zala-megyei Baltavár mindenesetre jellemző adat a nyugati részeken, ahol a Nagy Károly előtti időkben főként nagyszámban telepedtek meg az avarok.  Stur szláv helynév kutatásaiban is akadunk ilyen adatra „Platen-bach” nevében, amely szerinte eredetileg „Palto volt és csak 1074-84 között történelmileg is igazolhatólag durch Methatesis von *a und *l entstanden”[70] és Balta-nak hangzott.

            Eddigi eredményeink alapján tehát a Walthar név az ótörök (hun-avar-magyar) Baltha-val azonosítható.  Jelentés tartalma minden magyar számára érthető.  Hogy a hunok is használták már mint fegyvert, arról Toyo Bunko japán tudós ad hírt.[71]  Magyar művészet történeti alkalmazását a baltának a Szt. István-korabeli pécsi bazilika egyik oszlopfőjén is fellelhetjük.[72] 

            A Waldharius névhez közelebbi meghatározásként az „aquitaniai királyfi” azonosító jelző csatlakozik.  Ennek az adatnak szemmeltartása további következtetésekre nyújt alapot, mert a hősköltemény főszereplőire, névadó hősére és korára hasznos nyomokra vezethet.  Von den Steinen is így vélekedik.[73]  Az a tény, hogy az ú.n. második Aquitania, amely a régi római provincia folytatásaként jelentkezik és kezdetben a kelták és vizigótok birodalmát jelenti, csak 781-882-ig szerepel, mint királyság.  Előtte és utána „condek” vagy latinosan „comesek” (grófok) voltak az urai.  Területe változó.  Vezető rétege és népe elüt a franciáktól, főként hajviseletükben, amely „keletiesen fonatokban lóg hátukon”.[74]  A mór és frank krónikák Gaifer conde nevét leggyakrabban, mint királyét, aki nagy szervező és uralkodó volt.  Származása, faji hovatartozása sokáig rejtélyes volt amíg Haussig fényt nem derített hun származására.[75]  Fia, Hunaldor már sokat szerepel Aquitania történetében, főleg a Katalán és Aragón részeken.  A hun hatások tehát Európa eme eldugott sarkában is tapasztalhatók és a Vas Congadia területén, a mai baszkok között élő Attila-kultusz, amelyről több magyar utazó, P. Böle Kornél és Körösi Albin is megemlékeznek út leírásaikban, valószínűleg erre vezethető vissza.  Magam is éltem a baszkok földjén, nyolc falu lelkészeként és sok régi házban, sőt kastélyban is találkoztam Attila képeivel.

            A föntebb elmondottak azonban javarészt a hunokkal voltak kapcsolatban és jelentőséget csak akkor nyerhetnek, ha a hun-avar kapcsolatokat valamiféle közös nevezőre hozva elfogadjuk.  Ami azonban már magukkal az avarokkal hozható kapcsolatba, az megerősíti a hunokról szóló adatokat is.  Erre vonatkozólag elég megjegyeznünk, hogy fővárosát a kelták egészen meglepő módon „Avaricum”-nak hívták.  Későbbi neve Burges (Bourges), amely a magyar mesék „burkus királyát” idézi és ma francia területen fekszik a Yeure (Györ) és Auron (Orony) folyócskák egybeömlésénél.  Ezek az adatok jelen tanulmányunkban csak mint a német lexikális adatok egymás utánjaként szerepelnek.[76]  És további aprólékos, részletes kutatásokat igényelnek a népi hagyomány és régi helynevek terén. 

            Waldharius személye köré font hősi eposz tehát a nagy hun-avar birodalom egész területét behálózza szétszórt adataival, amelyek eredetét minden bizonnyal népi soron élő, nemzedékről nemzedékre átmentett mondákból maradtak fenn.

            Waldharius neve, személye és származása ez elmondottak alapján kapcsolatba hozható a hun-avar mondakörrel.  Maga a hősköltemény tartalma is igazolása tételünknek, hiszen az egész eposz legszebb részei épp Attila Tisza-parti palotájában játszódnak le.  Eltekintve azonban Waldharius személyétől a mondakörben adódik egy név, egy főszereplő, aki még jobban kidomborítja a hun-avar kapcsolatokat és mondai síkról történelmire csúszik át.  Ez a főhős a Waldharius manu fortis-ban oly sokat szereplő Haganus. 

            H. Gregoire, akinek kutatásait és eredményeit eddig Waldharius személyével kapcsolatban meglehetősen alkalmaztuk tanulmányunk menetében, erre a főhősre még több gondot és figyelmet fordít, mint az eposz névadójára.  E tekintetben alapossága nem egyszerű kutatási és eredményközlés, hanem sok ellenvéleménnyel vitázó tanulmány, amelyben a germanista településtörténeti, helynévkutatási, hagiografiai, néprajzi és nyelvészeti adatok hallatlan bőségét ötvözte valóságos remekművé.  Alapvető tévedéstől azonban ő sem mentes.  Túl nagy jelentőséget tulajdonít Kulakovsky alánokról írt munkájának[77] és az alánokban látja az egész hősköltemény-komplexum szerzőit.  Ez irányú tévedését, mint a későbbiekben látni fogjuk, Altheim helyesbítette.[78]  Különleges érdeme, hogy Alföldi András mellett ő is a torzító mondák közé sorolja Attila és Aetius Chalon sur Marne-i csatáját, amelyet a nyugati krónikások találtak ki.[79]

            Bár H. Gregoire „ex offo” nem a Waldharius eposzt elemzi, hanem a Nibelungen monda csoportot, megokolásainál az előbbi forrást is sokszor igénybe veszi.  Ez főképp az általunk elemzendő Haganus személynév körül gyakori eset.  Erre vonatkozólag a következő magyarázatot adja: „. . . le Waldharius qui à bien des égards a preservé des traits plus anciens. . . „ tehát a legősibb forrásokat kereste ő is névanalíziséhez névelemzése eredeti és meglepően meggyőző.  Tudtommal magyar részről még eddig nem figyeltek fel eredményeire.  A „Hagen identifié” fejezetében felteszi a kérdést, hogy a mondákban nem cserélhetődtek-e fel a tisztségnév és a személynév?  Feltevésnek is beillő kérdését a következő gondolatmenetel vezeti le: Az avarok és hunok királyának vagy vezető fejedelmének a címei a steppei nomádnépek előtt ismeretes volt.  Ez a cím a Khagán, latinul Chacanus, Chajanus, görögül kagános.  Az avarok több fejedelmét említi a történelem ezzel a névvel, amelyet sokszor személynévként alkalmaztak.[80] Valóban a koratörténelmi időkben nagyon sok ilyen példát mutathatnánk fel.  Maga Carlomagno is a szlávok torzításában Kral nevet kapta, pedig valódi neve Magnus volt. 

            H. Gregoire további eszmefuttatásában azt igyekszik bizonyítani, hogy Olympiadore alapján az alánok „kagánja” sietett 411-ben segítségére Günthernek.  Igyekezete még tovább megy azzal, hogy ennek a „kagán”-nak személynevet is ad: Góar személyében, aki szerinte talán nem is volt germán.[81]  Forstemann német névelemzéseivel is igyekszik összhangba hozni tételét, felsorolva a germanista által német eredetűnek vélt Haganus, Aganus, Haganó, Chaganó neveket, amelyek mint személynevek szerepelnek.[82]  Miután H. Gregoire tanulmánya elsődlegesen a Nibelungok földjét igyekszik körülhatárolni, szükségszerűen belesodródik a sokat vitatott „Hagen de Tronege” vitába is.[83]   Ennél a kérdésnél Haganus alán mivolta azonban nem meggyőző, mert a két kérdés részleteiben ellentmond egymásnak.  Ammianus Marcellinus-ra való hivatkozása, hogy a „legvadabbak voltak a barbárok között”, nem olyan súlyos érv Haganus alán mivolta mellett, hogy meggyőző legyen, már csak azért sem, mert a történelmileg ismert párhuzamokat az „Isten ostoráról” és a Friulit ostromló khagánt a magyar történészek által ismert hun, illetve avar történelmi epizódokból vagy hagyományokból vette.  Az az állítása, hogy az alánok szarmaták, tehát irániak és mint ilyenek hosszú időn át éltek egymás mellett, ami megmagyarázná, miért nevezték ők is khagán-nak fejedelmeiket,[84]  nem bír meggyőző erővel.  Az eddigi nyelvészeti kutatások épp ellenkező irányban haladtak, amikor arra – a szerintünk sokszor általánosító – feltételezésre jutottak, hogy a nomád népek az alánoktól vették át tisztségneveiket.[85]  Mint ellenvéleményt e tekintetben idéznünk kell Altheim véleményét, aki a hunok történetének jelenkori legnagyobb ismerője: „H. Gregoires Behauptung, dass Hagen der xagen, quagan der Alanenen und mithin Goar bei Olympiador sei, glaube ich nicht.  Alanen sind keine Türken.”[86]

            Magának a vitának kialakulása az avar-kutatás szempontjából, mint már az eddigiekből is látható, szerfelett hasznos volt.  Még nagyobb haszonnal jár Haganus, Hagen személyéhez fűződő adatok egymás utánja.  A következőkben ehelyütt csak röviden sorra veszem a Waldharius-eposzban és „per tangentem” a bonyolult Niebelungen-ének komplexumban előforduló adatokat, hogy Haganus személyét minden kétséget kizárólag az avar mondakörből eredeztessük illetve ilyennek bizonyítsuk. 

Az eposz 27/28 verssorai így hangzanak:

Nobilis hoc Hagano fuerat sub tempore tyro,

Indolis egregiae, veniens de germine Trojae!

            Ez az adat rengeteg kommentárt szült, amelyek egymásnak nem csak ellentmondanak, hanem a kutatók nemzetiségi vetélkedésének lévén alapja, majdnem minden hasonló hangzású várost sorra vesznek német és francia területen, hogy az eposzt így érzelmi alapokon maguknak vindikálják.  Maga H. Gregoire sem mentes ettől a vetélkedési kedvtől, aminek legjelentősebb bizonyítéka a sokat emlegetett tanulmányának „Hagen de Tronege, c. a d. de Tongere (Tongres)”.[87]  Ebben a tanulmányban felsorolja a szakirodalom legellentétesebb véleményeit.  Legérdekesebbnek tartom Lachmann: Anmerkungen zu der Nibelungen c. tanulmányát, amelyben a szerző a Dron folyó partján álló Troneck vár kastélyt jelöli meg Haganus származási helyeként a Hunsrück hegyháton.[88]  A hunokról elnevezett Hunsrück valóban sok, meglepő helynevet mutat fel, amelyek közül több törökös eredetű, amely teljesen elüt a német vagy francia helynevektől.

            H. Gregoire felsorolásában szerepelnek még – szerzőket idézve – Tournai, Troyes, Trognée, amelyeket az impulzív francia tudós „Phantasten” – névvel illet és magától értetődőnek tartja, hogy a jelzett hely a „civitas Tungrorum”[89] Tongere formája szerinte metatézis alkalmazásával alakult át az ős Trójából.  

            A frank birodalom római és germán elemeinek összetevői szerint a régebbi írók egyébként Toursi Gergely is megkísérelte a római birodalmat követő „secunda Germania” legrégibb lakóit felderíteni korának akkoriban még sokkal tömörebb megfogalmazásában.  Szerinte a frankok a Duna partjairól kerültek a Rajna partjaira.  Ezt az állítását már népi értesülésre alapítja.  „Sokan azt mondják, hogy ők (t.i. a frankok) Pannóniából jöttek és első ízben a Rajna partjait népesítették be mindnyájan.”[90]  Értesüléseit, ugyanabból a népi hagyomány-forrásból merítve a másod települést már „Thoringia”-nak nevezi.

            Toursi Gergely eme adatát a germán hagyományba átmentette több korabeli és későbbi író is, mint pl. a IX. századi Unno, aki megírta Arnulf de Metz élettörténetét.  Ő is „Turingurum regio”-ről beszél.  Ezeket a Turingi adatokat a germanisták metatézis alapján Tungri formává alakították[91] és a helyrajzi megállapítások egyre sűrűbben emlegetik, hogy ez a helynév forma „erősen törökös” jelleget ölt.  H. Gregoire Tronege városát jelöli meg, amelynek lakóit több szerző szerint a hunok irtották volna ki, de a tudós francia bebizonyítja, hogy a legősibb források szerint nem Attila végzett velük, hanem Aetius.  Attila személye ezen a területen csak 451-ben szerepel, míg a szerencsétlen sorsú város végzete 436-ban bekövetkezett.[92]  Mint annyi esetben, itt is krónikások elírásáról van szó, amely a hunokkal Attila személyével kapcsolatban oly sok esetben a vérengző barbárt festették le, sokszor történelmi hamisításokkal is.  Attila kereszténysége még ma is alig-alig ismert tény,[93] mert így kívánta korabeli frank-germán szellemű krónikások, főként egyháziak érdeke.  Az ú.n. „Szent Orsolya és 11 ezer szűz vértanú társának legendája csak a most zajló vatikáni zsinatok keretében nyilvánítódott történelmi hamisítványnak.[94]  És a már említett Chalon-sur Marne-ei csata légből kapottsága a többi leírt történelmi tévedés és tudatos hamisítás mellett Tongres város pusztítása is ilyenek minősül.  E tekintetben tehát H. Gregoire-nak sokat köszönhet a hun-avar történeti kutatás. 

            Haganus szerepe a Waldharius eposzban szintén Attila udvarában kezdődik és a germanisztika nagy felkészültsége és állandó és megújuló kutatásai kifejezik azt a nyugtalanságot, amely az eredmények elégtelen színezetéből származnak.  Avar méltóság nevet jelent Haganus neve és ma már pl. az osztrák helynévkutatók is kénytelenek elismerni, hogy nagyon sok adatukat revizálni kell.  Jellegzetes példája ennek az új irányzatnak J. Oswald „Die Donau von Passau bis Wien” c. nagy tanulmánya, amelyben a következőket írja a khagán tisztségviselő névvel kapcsolatban: „An der Spitze – Avarenvolkes stand als oberster Führer der Khagan oder Khan, was ’der Weise’ bedeuten soll. Es ist ein interessante Merkwürdigkeit, dass sich von diesem Wort auch einige frühbarische Personennamen wie Chagan, Kaganhart, Schreibnamen wie Schakan oder auch Ortsbezeichnungen wie Chaganig a (heute Kaging bei Ebersberg in Oberbayern) herleiten.”  Természetesen a felhozott példák az osztrák történész tollából csak sejtetik azt a töménytelen helynevet, amelyek Haganus nevével kapcsolatban voltak és vannak, annyira, hogy minálunk, magyaroknál is előfordul régi okiratokban Hagan-Hagenau helynév.[95] 

            De visszatérve a IX. századi Unno nevű egyházi író Thungri kifejezéséhez, fontosnak kell tartanom az ősi Traiectum, a mai Utrecht (Maestricht) azonosítását, mert ez a város és környéke az ú.n. „első honfoglalók” népéből származó neveket tüntet fel anélkül, hogy ehelyütt bővebb részletekre kitérnék, csak a Kopasz Károly és felesége jelenlétében 858-ban Carisiaciban tartott zsinat résztvevői közt szerepel az „insertus vir Hungarius Comes” is.[96]  853-ban a királyi „missus”-ok sorában ott találjuk Hungarius püspök nevét, aki többek közt Rotensee, Telau, Vitnau, Pontoiu és Ambianense  esperesi kerületeiben hirdette ki a királyi dekrétumokat és zsinati végzéseket.[97]  859-ben, Lothar uralkodása idején a Saporanisban tartott zsinaton szintén szerepel az előbbi püspök, de nyomra vezetőként itt már elődjét is megadja a forrás Dadan személyében.  Egyébként ez a forrás is a hunok rovására írja Tungre elpusztítását.[98]  A nagy német krónika és dokumentum kiadásnak a jegyzeteit tekintjük vagy böngészzük át, Traiectensis környékén valóban nagyon sok Ungrus nevet találunk, amelyek minden bizonnyal kapcsolatba hozhatók a Hungaros névvel és a népszáj, a torzító és megőrző hagyomány ezen a környéken alakította ki magának a hírhedt híres „ongre” fogalmát, amelyről a későbbiekben még bőséges szó esik.

            Haganus vagy a kaghan nevét elemezve, származását népét az elmondottak alapján az összes egybefogott argumentumok fölött, tehát avarnak kell tekintenünk.  Miután a nagy vitában még közvetlen rokoni kapcsolatait, sőt szüleit is igyekeztek felderíteni, érdemesnek és szükségesnek tartom még az „Aladar” és „Iring” nevekkel is foglalkozni.  Ezrével idézik a Nibelungénekek komplexumában, de magában a Waldharius eposzban is ezeket a neveket és a kutatók valóban nagy gondot fordítottak elemzéseikre.

            Gutenbrunner Hagan-Khagán származását az északi mondakörön keresztül igyekszik levezetni.[99]  Legfőbb argumentuma a Nibelungen énekekben többször előforduló Aldar hős, vagy királyneve.  Torzításai Aldrian, Aldar, Aldor ismételten előfordulnak.  Ehelyütt csak annyit kell megjegyeznem, hogy bár nagy apparátussal vita folt Haganus esetleges „alán” tisztségneve felől, mint a fentiekben láttuk, senkinek sem jutott eszébe, hogy ez esetben is alán nyelvészet vagy történelemben keresse a helyes megoldást.  Magyar részről ezzel a névvel már sokan és régóta foglalkoztak, régebben Munkácsi Bernát[100] legújabban Erdélyi F. István[101] de nemzetközi vonalon csak Hannes Skold Lund nevét idézik[102] az „alán” vagy „osszét” nyelvből vett tisztségnévnek azonban vannak csínai előzményei is, amelyeknek végső törökösített formáját „Ilitär” alakban jelöli meg, ami annyit jelent, mint vezető.[103] Ezek alapján Haganust nem kell „alánnak” tekintenünk.  Ennél a vitatott kérdésnél Gutenbrunner: „Namen in der Nibelungen Dichtung” tanulmánya egyébként megkísérli az „Aladár” kifejezést ALDRIÁN, ALBRIAN és ALDERICH nevekre visszavezetni[104] és ezért a kimondottan történelmileg használt és mondává színesedett nevet a tündérmesék alakjává degradálja és párhuzamként felhozza a Merovingek eredetlegendáját, amely szerint a tengerből felmerülő bika és a család ősanya nászából született a nemzetség indító első uralkodó.[105]  Ez a germanisztikában annyira ismeretlen, érthetetlen állatőssel kapcsolatos dinasztia alapítás a törökös népeknél szinte szabályszerűen ismétlődik és a konkrét eset, amely a Merovingekkel kapcsolatos, magyarázatot ad arra is, hogy a bika vagy ökör miért szerepel a címerében annyi nyugati avar családnak,[106] akik később Magyarország területére jöttek a „második honfoglalás” után.  A Merovingek teljesen „avar” szokásai közül itt csak azt említjük meg, hogy pl. Chlodwig-et lófejjel együtt temették sírjába, amelynek a mellékletei egészen a korai avar rítust tükrözik vissza.[107]  Az „Aladar”-„Ilitär” nevekkel kapcsolatban pedig elég csak Attila fiára, Aladár-ra hivatkoznunk. 

            Még tovább erősíti Haganus „hun mivoltát” a Waldharius-ének 1351 verssora, amelyben a hős mellékneveként „paliurus” és az 1421 verssor „spinosus” vagyis tüskésnéven említi.  Miután a költemény 629. sora Haganus apját „Hagathie”-nek nevezi, kétségtelen az apa neve és a fia „díszjelzői” közt az összefüggés, amelyet a népi etimológ gyakorlat alakított át a hunok egyik törzsének akarciró volt a neve, akikről Priskos emlékezik meg.[108]  Nyelvészeti adataink az „agacs” szónak a kutatók szerint az ugor korba vezethetők vissza.[109]

            A szinte kifogyhatatlan adatok sorából Haganus származását illetően még röviden meg kell említenem apja nevét „Iring”, amely annyi fejtörést okoz a germanistáknak és annak idején Bleyer Jakobot oly igaztalan és méltatlan támadásra ösztönözte Sebestyén Gyula ellen.  Az új német kutatók közül Gutenbrunner eszmefuttatását említve, a következőket idézem tőle: „Der Name Iring scheint mir zunächst als Name für Hagens Vater aufgekommen zu sein . . . Greifbar seit dem Waldharius Epos, mit dem Vorwulf. . . Du Sohn eines Iring . . . was setz also ein Lied voraus aus dessen Text der Vatersname Iring herausgelesen wurde. . .”  Ez az idézet tehát a már germanizált avar gyűrű nevéből, a Rhing-ből formálta a megvetést jelentő Iring szót.  Gutenbrunner előbb idézett tanulmány részlete tehát feltételezi egy régebbi, népi hagyományokon alapuló hasonló tartalmi ének létezését.[110]  Hogy ez a népi eredet az avarok szellemi kincseiből táplálkozott, azt már a tanulmányunk elején idézett Theophylactos „hőskölteményekről” szóló adatából is láthatjuk.  Az Iring-név vitára Sebestyén Gyula tanulmányára „Adatok a székelyek eredetéhez és egykori lakhelyéhez” a germano-szlavofil Bleyer Jakab válasza nyomán ehelyütt csak a nagy avar-székely kutató helyes álláspontjára mutatunk rá, amelyet azóta a kutatások teljesen igazoltak.[111] 

Tanulmányunk jelen része nem terjedt ki az avar-hun helynevek európai elterjedésére, de miután H. Gregoire[112] és Altheim[113] legjelesebb kutatók szerint sok más tudóssal együtt nagyon sokat vitatták és eredményesen nem is tudták megoldani Olympiadore ama adatát, hogy Jovin 411-ben ellencsászárrá kiálltatta ki magát Gundharus és Goar segítségével az ú.n. „Germania secunda” területén ahol egyetlen városnevet nevez meg csupán: έυ Мουνδιακώ τής έτέρας Γερμανίας formában.  Ezt a helynevet érdekesség kedvéért kiemelem H. Gregoire tanulmányából, hogy kellő módon rámutathassak: mennyire egyoldalúan folytak le a viták a burgund, frank és egyéb európai helynév elemzéseknél.  Teljesség kedvéért az alábbiakban eredeti szedésben ide iktatom H. Gregoire egyik főtámogatójának M. J. Vannérusnak, a belga Tudományos Akadémie tagjának erre a kérdésre vonatkozó sűrűn datált tanulmányát, amely a felmerült problémát a város név vitában úgy akarja megoldani, hogy „javítani akarja” az idézett Olympiadore-féle szöveget.[114] 

Nous devons à l’obligeance de notre confrère M. J. Vannérus, de l’Académie Royale de Belgique, les trois notes ci-après.  Nous enregistrons avec joie l’adhésion de M. Vannérus à notre thèse, et le remercions de sa précieuse contribution.

À propos du passage d’Olypiadore relatif à la proclamation de Jovin en 411,  έυ Мουνδιακώ τής έτέρας Γερμανίας, je ne vois, au point de vue strictement toponymique, que deux localités qui puissent se rattacher à Мουνδιακόν, de par leurs formes anciennes: MONZINGEN, au cercle de Kreuznach, et MONTZEN en Belgique au Nord de Limbourg.

Monzingen en effet est cité au VIIIe siècle comme Munzaher marca, Munzecha  en 1061, Munzichun en 1074,  Munzeche en 1098, Munzecho et Monzecho en 1128, Monziche et Monzecho en 1283, Moncichen au XIVe siècle, Montzich en 1474 (cf. FÖRSTEMANN Ortsnamen, II. col. 352; FABRICIUS,  Die Trierer und Mainzer Kirchenprovinz, 1913, p. 423). C’est donc avec raison que W. Kaspers (Die –acum-Ortsnamen des Rheinlandes, 1921, p. 34) range Monzingen parmi les localités où la désinence –ingen est secondaire, remplaçant un –acum primitif.

Montzen est appelé Munzhic en 1075, Muncheheim  en 1225, Monchyns en 1553, Monchins en 1558 (Lacomblet, Urkundenbuch des Niederrheins, I. p.143, no. 220; FABRICIUS, op.cit., p. 642, et Die Kölnische Kirchenprovinz, 1909, pp. 366 et 374).  A Montzen doit sans doute se rapporter la mention d’un „dominus Bonefacius de Monces (à prononcer de Moncés)” dans un acte du duc de Limbourg des environs de l’année 1216 (ERNST, Hist. du Limbourg, VI. p. 188).

À côté de ces deux noms, on pourrait encore citer, si la correction en πρώτης  pouvait être admise, MUENZINGEN, au cercle de Sarre-bourg, appelé Minciche dans un relevé des biens de Mettlach daté du Xe au XIIIe siècle (BEYERm Mittelrh. Urkundenb., II. p. 344).

Les noms anciens de ces trois localités, Munzak- Munzecha- Munzichun, Munzhic, Minciche représentent absolument la forme germanique du Мουνδιακόν d’Olympiadore.  Seulement, comme Monzingen fait partie de l’archevêché de Mayence, il faudrait, pour lui appliquer la mention de 411, corriger έτέρας en πρώτης (par contre, plus de correction en Μογουντικώ). Il en est de même de Müntzingen, qui dépendait de l’archevêché de Trèves, donc également de la Germanie Supérieure.

Seule des trois localités, Montzen pourrait se retrouver sans correction aucune dans le texte d’Olympodore, puisque cette localité faisait partie de l’evêché de Liège (concile de Maastricht).  Cette localization s’accorde à peu près aussi bien avec la thèse tongroise que Montenacken dont les formes Monteigney 1174, Montigney 1300, Montengnis 1400, demanderaient une correction à Olympiadore: Μουντς(νι)ακόν.

Eddig Wannérus jó szándékú igyekezete, hogy H. Gregoire véleményét a saját szaktudásával megerősítse.  A hosszú idézet előtt általam jelzett érdekesség abban nyilvánul, hogy a német és francia, belga írók oly nagy jelentőséget tulajdonítanak Olympiadore tudósításának – és ezt teljes joggal – de ugyanakkor nem vesznek tudomást egy másik, ugyancsak V. századi tudósító, Priscos adatáról, amely szerint a „híres-hírhedt” Attila apjának a neve:  Μουνδίουγος. [115]  A két név azonosságához semmi kétség sem férhet.  Mind kettő korabeli tudósítás, Olympiadore az alánságról, Priscos pedig a hunokról hagyott hátra jelentős és egyedülálló adatokat, főként neveket, mint a jelen esetben is. 

Azt, hogy a megnevezett helynevek mindegyike személynevekből alakult, az nem csak maga a szerző, hanem a germanisták is elismerik és így mi csak megerősíthetjük azt a tételt, hogy a burgundok hajdani fővárosát hunok alapították és a körülötte lezajlott mondák, legendák, hősi eposzok a rokon avar nép szellemi ötvözetében átalakult és a „Waldharius manu fortis” verssoraiban irodalmilag is lecsapódott. 

A „Waldharius manu fortis” a felsorolt hun-avar történelmileg is bizonyító erejű adatai a tárgyaltakkal korán sem merülnek ki.  Az eposz többi szereplője, mint Günther, Hildegunda, Attila felesége Oszpirin az egybevetett kéziratok eltéréseiből kiszabadított ősi formában a hun-avar és magyar történelem valóban élt alakjai.  Történelmileg tehát bőséges az adatolás.  De ugyan ezt mondhatjuk a néprajzi hagyományokra is, amelyeknek H. Gregoire elég bő fejezeteket szentel.  A híres „emberevő-magyar” ogre meséje, a „pajzsra-emelés” stb. változatait is megnyugtatóan megoldhatjuk belőle.

De ezeknek a részeknek – jelen tanulmányban – mellőzésével csak arra akarok rámutatni, hogy Nagy Károly ama rendelete, hogy Eginhard írja össze a népszájon élő régi hagyományokat és énekeket, bizonnyal megtörtént és azzal a történelmi ténnyel számolva, hogy a nagy frank uralkodó anyja maga is avar (magyar?) volt (szerkesztői megjegyzés: Nagy Károly anyja magyarországi Berta, élt 742-814-ig, apja Kis Pipin), csak erősödik az a feltevés is, hogy Eginhard volt a hagyományok leíró és formáló krónikása, mert a H. Gregoire-féle térképen ott szerepel Russon-Rutten is, amelynek a tulajdonosa maga Eginhard volt.