Vetráb József Kadocsa

Az Ősi Gyökér 2008. áprilisi számában megjelent cikk elkerülte volna a figyelmemet, ha a New-York-i székhelyű Magyarságtudományi Intézet honlapján, a világháló jóvoltából nem tűnik fel izgalmasnak tűnő címválasztásával. Az írástest három részre tagozódik fejezetcímeit tekintve: 2008. Corvin Mátyás esztendeje, Mátyás király titkos terve egy 40 ezer fős magyar egyetemről, valamint Bárány Péter titkos drámája Mátyás egyeteméről. Az első két fejezet egyes megállapításaihoz kényszerülök kiegészítést tenni, nem vitatkozva a tanulmány szerzőivel, hiszen a tények ismertetése nem képezheti vita tárgyát a tudományos kutatás egyetlen területén sem. Hangsúlyozni szeretném, hogy célom a kizökkent idő révén reánk ülepedett tévképzetek, gondolati síkon röghöz kötött, kikezdhetetlen ténymegállapítást sugalló, tudatzavart fenntartó eszmék ellen szóljak. Ezen a szinten már nem a közlő személye a fontos, hanem a teremtő ige és az általa létrehozott gondolatfolyam, továbbá annak irányultsága, mert az eszmék felemelhetik a lelket, és tükör által igaz képet mutathatnak, de több síkra tört felületük visszfényével tehetik látszólag torzzá önön arcunkat.

A cikk mögött az a téves állítás búvik meg, hogy a mindenkori Magyarország, melyet koronként hívtak Hunniának, Pannóniának is, Buda nevű vára, királyi székhelye, a ma Budának nevezett város; Budapest főváros I. kerületének területén található.

Idézem az erre utaló vonatkozó sorokat: „Mátyás király Magyar Egyetemének kívánta szentelni a gyűjteményt (Corvináknak elnevezett könyveit, - a szerző.), amit a legújabb kutatásaival igazolt a disszertációján dolgozó Krizsai Mónika SAL programos magánegyetemi hallgató. Feltárta, hogy a nagy királynak volt egy gyűjteménye és 30-40 másolóval működő műhelye a reprezentatív, díszes könyvek számára, de volt egy másik könyvtára is. Épített egy kápolnát a Duna felé néző keleti szárnyon, melyet szerzetesek gondjaira bízott és elhelyezte benne Alamizsnás Szent János, régi, korai keresztény szkíta szent hamvait.” – eddig az idézet.

Nagy különbség mutatkozik Mátyás Budája földrajzi helyzetének valódi leírásai és korunk vélt tudása között. Heltai Gáspár (1510-1574) író, nyomdász, prédikátor 1575-ben posztumusz kiadott művének.: „Krónika az magyarok dolgairól”, Mátyás királynak nagy dicséreti című fejezetében utal Corvin Mátyás Budájának földrajzi helyzetére. Arról a városról van szó, amelyről, Mátyás király halálát követő harminchat évvel később, 1526. szeptember havának 18. napján, Szulejmán szultán hadinaplójába felvéteti a következő sorokat: „(932. év Zil-Hidzse hó, - a szerző) 10. kedd. Kurbán bajrám ünnepe (annak emlékére, hogy Ábrahám feláldozni készült, fiát, Izsákot). Az állam oszlopai, a birodalom előkelői, a ruméliai és anatóliai bégek mindnyájan a trón elé járultak, és kezet csókoltak a padisahnak. Azt mondják, hogy Buda építése óta és az egyenes ágon leszármazó magyar királyok uralkodása óta Lajos király idejéig 4700 esztendő múlt el. (fordította: Thúry József)

Érzékelhető, hogy nem a mai Budáról, hanem az un. Ős-Budáról, a szkíta királyok ősfészkéről, királyi székváráról, városáról szól a hódító. Erről a Budáról írja Evlia Cselebi török világutazó százharminchat évvel később, amikor a török hódoltság alatt lévő várat ismerteti: „- „…Körülete tízezer lépés; a Kizil szerájtól (Veres palota) az Ova-kapuig kettős, vastag és erős fal van, a többi helyeken egyszeres fal van. De oly tömött és erős építkezésű fal, hogy fölötte két kocsi egymás mellett elmehet és lovakkal dsiridet lehet játszani; …56 láb széles; erős építkezés ez.” - néhány sorral alább - „…E palotára nézve Gürz-Eliász hegye a magaslat. E magaslatok ellen való védekezés czéljából a palota keleti oldala előtt kettős, erős várfal van. Ezen az oldalon, a nagy bástyák fölött negyven-ötven darab kiálló ágyú van. Ámde Muhabat dombja igazán magaslat s az ellenség a várat mindig arról az oldalról támadja.” - továbbá - „A Kizil Elma palotájától délkeleti irányba, felülről lefelé a palota alatt elmenvén, kettős erős fal között, tíz darab katonaháznál…A kapun belül egy bástya van, mely az összes budai bástyáknál nagyobb. Gog és Magog bástyáihoz hasonló bástya ez, a mely fölött 500 lovas dsiridet játszhatik…E bástyához hét aga és száz katona van őrségül kirendelve.” „E bástyán kívül …nagy gödör és sziklába vágott széles árok van.”

„A Duna partján, Buda völgyében, egy tágas síkon, éppen ezer házból álló virágzó kül-város.” ³

A leírásból kitűnik, hogy a királyi palota, ill. vár keleti és nyugati oldalán erősen tagolt domborzat mutatkozott, (hegy) magaslat volt, oly magas, hogy hadászatilag számolni kellett azzal, hogy az ellenséges tüzérség innen löveti a várat annak ostromakor, így erről az oldalról (keleti oldal) a várat kettős, széles fal védte 40-50 ágyúval. Ha Budát keleti oldalról egy hegy határolta, nem lehetett rálátása a Dunára a várbelieknek. A távoli folyóra a várból csak dél-kelet felé lehetett kitekinteni a Duna völgyén keresztül.

Cikkének következő részében a szerző ezt írja Mátyás tervezett egyeteméről szólván: „Ezt hallottam Brodarics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jelzésének a képe is”. -majd lentebb – „Tehát a tudományos szöveg arra utal, hogy Brodarics István püspökkel tervezgette Mátyás király azt az intézményt, amelyet Buda várban kívánt megépíteni, amelyhez külföldről hívta hazánkba az „írás tudományokban” járatos tudósokat.”

Az idézet első mondata helyesen így hangzik: „Ezt hallottam Brodorics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jedzésének a képe is”. E mondat rögzíti tényszerűen Heltai Gáspár forrásának személyét: Brodarics Istvánt (Stephanus Brodericus) II. Lajos király főkancellárját, aki erre a tisztségre 1526. március 11-én emeltetett és 1526. augusztus 29-ig, a mohácsi csata elvesztéséig viselte. Több, mint valószínű, hogy Mátyás király jedzete, mai értelemben tervrajza, II. Lajos kancelláriáján került a kezébe és maradt birtokában hátralévő élete folyamán. A mondatban szereplő egyházi stallumra utaló címzés alapján Heltai Gáspár (1510-1574) találkozása a püspökkel 1529 utánra tehető, amikor is az megmutatta neki a szóban forgó tervrajzot. Brodarics István születésének idejét több forrás másként jelöli (1470 k, 1480, 1490) feltehetően az 1480 év állja meg a helyét, mivel a XVI. század elején Pádovában tanul, ahol 1506-ban doktorált kánonjogból. Kancellárista, szerémi püspök, főkancellár, pécsi (1532), majd Váci püspök (1537) haláláig (1539). A fentiekből érthető, hogy Mátyás királlyal együtt nem tervezgethette a Buda alatti universitas városát, hiszen a király halálakor csak tíz éves gyermek lehetett.

Térjünk át a fenti tanulmány következő idézetére mely szerint: „Az öt kerengős, vagyis ötemeletes kerek építményt a föld alatti széles alagúttal akarta összekötni a kisebbik piaccal, ahová a doktorok, és magiszterek lakásait tervezte, az infrastruktúrával.”

Idekívánkoznak Heltai erre vonatkozó mondatai: „ (Mátyás) úgy akarta az épületet rendelni, hogy mindenik piacról bólt alatt általmehetnének a kamorák közett a kamoraszékekbe az Dunára. Ahol által akarta rekeszteni az hosszú piacat a küsebbik piactól, abban az oldalba akarta a doktoroknak és a lektoroknak házait csináltatni minden szükséges szobákkal és kamorákkal, hogy az ablakok azoknak házainak lönnének napkeletre a küsebbik piacára, napnyugatra az hosszú piacra, az oszlopok felé, északra a Dunára, délre kedig Budára. Annakutána úgy akará a küsebbik piacát épűteni, hogy az északi oldalba szép bóltok, szép szobák és szép kamorák lönnének,…”

Ha átgondoljuk a leírtakat, tudatosul bennünk néhány fontos ismeret: - Nem kör alakú épületről van szó, hiszen az épület ablakai négy égtáj felé nyílnának; északra a Dunára, délre Budára, keletre a kisebbik piacra, és nyugatra, Bécs felé, a nagyobbik piacra, ahol az oszlopok tetején lévő székeken a professzorok hirdetnék a hét művészet tantételeit.

Olvassunk tovább! A szerző szerint: „Ugyancsak üzleteket, kis falatozókat tervezett arra a hídra, amellyel Budát Pesttel kívánta összekötni. Nagy, széles kőhídról álmodott, ahol zajlik az élet, a diákvárost nem zárta le a Duna, hanem egy híd utat mutatott számukra kelet felé.”

Vessünk egy pillantást Heltai Gáspár idevonatkozó soraira: „Ezt is megjedzette vala, hogy az jeles épületet, melyre szándékozott vala régenten Zsigmond király és császár, hogy azt is véghöz akarná vinni. Tudniaillik, hogy Buda várából hidat ki akarna hozni faragott kövekből, és azt által akarná vinni a schola felett, nagy szélesen a Dunán, és az híd végén a Duna-parton, Pesten felött igen erős várat akarna rakni temérdek kőfalokkal, nagy töltéssel, hogy boltakon általmehetnének a nagy töltésen mind a párkányba, mind a nagy szegeletes bástyákban, melyek mind ki a széles és mély árokra szolgálnának.”

A szerzőt idézve már megint felbukkan a keleti irányra való makacs törekvés, holott az általa is hivatkozott Heltai Gáspár krónikája kizárja azt.

Képzeljük el a magas hegyre épített Budavárát, amelynek északi tornyából letekintvén megláthatnánk a hollós Mátyás király által tervezett 40000 fős diákságot, a professzorokat és családjaikat befogadó scholat, az autonóm egyetemi várost, keletre és nyugatra nyíló piacaival, boltjaival, mészárszékével. Ha tovább siklik tekintetünk az északi irányba, a hegyek lábánál, megláthatnánk a Duna ezüstszalagját, azon túl Pest felett a magas sziklapárkányra épített erős várat, a Pest közeli hídfőt, melynek hídja magas töltéseken, érintve az universitas városát, Buda várába fut. Nos, ennek a tervezett hídnak legalább 5 km hosszúnak kellett lennie. Evlia Cselebi leírásából még három irányt ismerünk Budát illetően: keletre hegy, nyugatra hegy, dél-keletre Buda hosszú völgye határolja, amelyben 1000 házból álló városrész terül el a Dunáig. A fenti ismereteket rendszerezve elméjében, ki-ki vegye elő a térképet, és tegyen kísérletet arra, hogy megtalálja az ősi Buda városát, amelyet Mátyás újjáépíttetett, és korábban a Visegrádi várhoz tartozó Sassad földjével gazdagított.

Szulejmán naplói. 1526-ki napló. [Török történetírók I. (ford.: Thúry József) Budapest 1893.]

Evlia Cselebi: Egy török világutazó magyarországi utazásai /Akadémia Kiadó, 1907. Budapest

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az Mátyás király szép termetű férfiú vala, sem igen kicsin, sem igen nagy. A közép termetséget valamennyére meghaladta vala, szép és nemes tekéntetű, mutatván akaratos, bátor szüvet. Veres orcájú vala, szép sárga hajú. Szépen ékesítik vala orcáját mind szöméldeki, melyek szélesek valának, és gyors, feketére hajlandó szömei és az ő mindenképpen illő orra. Szabad és egyenes tekintetű vala, és oroszláni módra az eltekintésbe semmit nem pillant vala a szömével. Az eltekintésben kegyességet mutat vala. Akire kedig félszömmel néz vala, az nyilván nagy haragnak jele lőn. Majd hosszú vala a nyaka és az álla, és majd széles vala a szája. Szép illendő feje vala: sem felette igen nagy, sem igen kicsin. Az homloka majd széles vala. Szépen illenek vala egybe minden tagjai, szép gömbeleg karjai valának és hosszú kezei. Széles vala mind háta, mind mellye. Szép lábai valának, az lovon való járásra alkolmatosok. És mindenképpen szép teste vala, fejér-veres színű, mint a Nagy Sándor felől írnak. Gyermekségétől fogva igen gyors vala és erős mellyű, nagy és bátor szűvű, nagy dicsíret- és tisztességkívánó. Igen munkatehetű vala, és nem hamar fárad vala meg. Igen szenvedhet vala az ő teste mind hideget, mind hevet, mind éhséget és mindenféle munkát. Az hadakozás könnyű dolog vala nála. Semmi nehezebb dolga nem lőn, mint otthon hivolkodni. Gyönyörűséges lakásokat igen szereti vala. Kedveli vala a szép asszonyi állati szömélyeket, de más embernek feleségét soha nem bántott. Gyakorta múlatott barátival és ivutt es lakásban vélek. Kész vala mindjárt ígéretekre, és hertelen haragú vala. Szabad elméje vala, mindenkor nagy dolgokra ügyeközik vala.

Nem vala kegyetlen, sem embertelen, mint a fene pogánok, hanem a rómaiaknak természetek után minden cselekedetiben vágyódik vala. Hogy egynyíhányat baráti közül megnyomorított, nagy okokért kellett azt megművelni, noha nem dicsíretes vala ez őbenne. Első vétekre senkit nem büntötett az ő baráti közül, de ha másodúttal vétközett, keményen megbüntötte annakutána. Nemigen jeles szerencséje is vala barátihoz, mert sokat alávaló rendből felemelt, kik annakutána ellene ügyeköztenek praktikálni. De némelyeket is pórságból vötte ki, és a porból vette fel, kik igen jeles emberek löttenek annakutána. Egyébképpen minden dolgaiban igen jószerencsés vala. Az csehek ellen való hadban egyszer minden költsége elfogyott vala, és az hadakozók mindennap kérik vala az ő zsoldokat. Akkoron egy napról a másikra halasztja vala őket, ma s hólnap hoznak etc. Mikoron szinte az utolsó napot tötte volna nékik, azon éjjel kockát kezde hánni az urakkal, és azon egy éjjel tízezer aranyforintot nyere tőlek. És azokat osztá annakutána az hadakozók közükbe.

Nem gyakorta vétség esett az ő dolgaiba, amihez kezdett. Ez is igen felmagasztalá az ő felséges mivoltát, hogy nem vala embertelen, hanem igen nyájas és emberséges, és örömest hallgatja vala az embereket, és minden embert jó válasszal elbocsátja vala tőle. Igen kegyelmes és szelíd erkölcsű vala mindaddig, méglen Beatrix királyné asszon hozzá jöve. Mert annakutána az megmáslá az ő kegyes természetit. Az írási tudományokhoz felette igen nagy kedve vala. Megkeresteté minden országokban az jeles és tudós férfiakat, és drága költségekkel elhozatá azokat Magyarországba. Külenb-külenbféle mesterembereket is béhozata az országba.

Ezt hallottam Brodorics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jedzésének a képe is. A Duna mellett Budán alól nagy mély, széles, hosszú és igen temérdek fondamentomokat vettete fel, és megrakatá azokat valamennyére a föld felött, és nem mondá senkinek, mit akarna oda csináltatni. De készen immár mind meggondolta és megjedzette vala nagy papirosra az fondálókkal, minémű lönne az az épület. Úgy jedzették vala, hogy az épületnek két piaca lönne. Az egyik, a felső Bécs felől, igen hosszú, a másik félannyi. A felső piacon úgy rendelte vala, hogy háromfelől mindenik oldalon boltos kamorák lönnének egymás felött hét renddel. Napnyugatra, Buda felé és a Duna felé volnának mind a kamoráknak az ablaki. Úgy jedzette vala kedig, hogy öt kerengő volna körös-környül, és ez kerengőkbe mennének a széles garádicsok fel a földről egyikről a másikra. És hogy a kerengők a kamorák előtt oly szélesek volnának, hogy a deákok mind beléférnének, és ott hallgathatnának leckét. Ahhoz kedig a piacot egybe akará szorítani, és hét részre akarta azt szakasztani egy-egy általkőfallal. És mindenik szakasztásnak az ő piacára középben egy-egy faragott oszlopot akarta állatni, és az oszlopnak az oldalában akarta az lektornak székit helyheztetni, holott a doktorokat el akarta rendelni mind végig, minden oszlop mellett a leckéknek olvasására, hogy az egyik oszlop mellett az egyik grammát olvasott, a másik oszlopnál a másik dialektikát, a harmadik mellet az harmadik lektor a rhetorikát. A negyedik oszlop mellett a negyedik doktor arithmetikát, az ötedik mellett az ötedik lektor a muzsikát, az hatodik mellett az hatodik doktor geometriát, az hetedik mellett az hetedik lektor az astronómiát. És mindenik oszlopra felyül egy kristályos lámpást akara csináltatni. És minden estve az lámpásokat akarta meggyújtatni, hogy éjjel is olvashatnának a lektorok leckéket és a deákok tanolhatnának szinte mint nappal az hét lámpásoknak világosságtól. És úgy akarta az épületet rendelni, hogy mindenik piacról bólt alatt általmehetnének a kamorák közett a kamoraszékekbe az Dunára. Ahol által akarta rekeszteni az hosszú piacat a küsebbik piactól, abban az oldalba akarta a doktoroknak és a lektoroknak házait csináltatni minden szükséges szobákkal és kamorákkal, hogy az ablakok azoknak házainak lönnének napkeletre a küsebbik piacára, napnyugatra az hosszú piacra, az oszlopok felé, északra a Dunára, délre kedig Budára. Annakutána úgy akará a küsebbik piacát épűteni, hogy az északi oldalba szép bóltok, szép szobák és szép kamorák lönnének, hogy az elsőkben az orvosdoktorok laknának, az másikban az patikárosok és az barbélyok, az harmadikban volnának az betegek külenb-külenbféle szobákban, boltokban és kamorákban. A másik oldalon lönnének szép pincék, szobák, boltak és kamorák, kikben laknék az oeconomus, a családos ember és minden ő családjai, hogy az mindenféle bort és sereket, kenyeret szinetlen árolna nagy bővséggel. Az naptámadati oldalában jedzette vala az egyik nagy kaput kezépben, az felső részre, délre Buda felé jedzette vala a műveseknek házait, holott mindenféle művesek árolnának, de nem hogy ott laknának. De az alsó részére a Duna felé jedzette vala a kapu felött szép szobákat, bóltokat és kamorákat, hol az egész akadémiának, avagy fő országnak oskolájának prépostja laknék, ki mind a több deákoknak, lektoroknak, mestereknek és doktoroknak rektorok és vezérlője volna. És úgy rendelte vala, hogy északra a kapun alól, a Duna felől mind az egész szeren alól egymás mellett mind konyhák volnának, és afelett mindenféle szükségekre való házok, mert azt tekélette vala őmagába, hogy úgy rendelne minden szükségeket a schola mellé mind ételből, mind italból, mind az egyéb embereknek szükségére valókból, hogy az negyvenezer tanoló deákokból egy sem jőne bé egész esztendeig az várasba semmi szükségeért, hanem mindenek ott bőven volnának a schola mellett. Ennek alkolmatosságra kedig jedzette vala, hogy az első, küsebbik udvarba két oszlop állana és az oszlopból csatornás kút folyna ki, és mindenik oszlopon felyül egy-egy nagy kristályos lámpás volna, mely éten-étszaka világoskodnék. Úgy is jedzette vala, hogy az hosszú piacon is azon csatornás kút felforrana, és kiötlenédnék három helyen az Duna-vízzel. Úgy is intézte vala a dolgot, hogy negyvenezer deák laknék szinetlen e scholában, és arra ügyeközik vala, hogy oly disciplinát szörzene a scholában, hogy ne volna az egész scholában mind ennyi deák közett is vagy egy dákos is, és hogy ennyi deáknak mind elég ételek és italok volna az schola konyháiból és az oeconomusnak pincéiből. Erre kedig a Duna mellé mészáros céhet akar vala szörzeni egy kenyérsütő utcájával egyetembe, és abban egy nagy vásárt, melyet meg akara ajándékozni nagy szabadságokkal, hogy mindennap elég volna a negyvenezer deáknak. És a prépost avagy rektorsághoz és az oeconomussághoz jeles és nagy jószágot akar vala szakasztani, és sok ezer forint ára jövedelmet, hogy mind e széles világon nem lönne jobb, szebb és bővebb schola annál.

Ezt is megjedzette vala, hogy az jeles épületet, melyre szándékozott vala régenten Zsigmond király és császár, hogy azt is véghöz akarná vinni. Tudniaillik, hogy Buda várából hidat ki akarna hozni faragott kövekből, és azt által akarná vinni a schola felett, nagy szélesen a Dunán, és az híd végén a Duna-parton, Pesten felött igen erős várat akarna rakni temérdek kőfalokkal, nagy töltéssel, hogy boltakon általmehetnének a nagy töltésen mind a párkányba, mind a nagy szegeletes bástyákban, melyek mind ki a széles és mély árokra szolgálnának. Mind olyan jeles és nagy dolgokat meggondolt és elvégezett vala az ő fejébe, melyeket meg is jedzetett és megíratott vala nagy szépen az fondálókkal. Nagy elméje vala az embernek és véghetetlen tanácsa. Ha száz esztendeig kellett volna élni, csak az egy jedzett épületre nem volt volna elég. Mégis a fondamentomit megásatá és megrakatá, és meglátszanak ott a mai napon is, noha nem tudja minden ember, micsoda és mit akart avval indítani.

A humanista történetíró 1490 körül a Szerémségben született és a padovai egyetemen tanult; 1512-ben Szatmári György, nagyváradi püspöknek korlátnoki titkárja volt.

Mint pécsi prépost többször járt követségben I. Zsigmond lengyel királynál, 1525-ben pedig Rómában VII. Kelemen pápánál, akitől pénzbeli segedelmet kért a török ellen. Ezen utazásából 1525. szeptember 13-án Budára érkezett, 1526. március 11-én a király az ország kancellárjává nevezte ki. Ezen minőségben követte II. Lajost a mohácsi táborba. Brodarics megmenekült a mohácsi vészből és egy ideig Ferdinánd király pártján állt. Miután Szapolyai János ellen megkezdődött a háború, nem akarván abban részt venni, Lengyelországba ment, és a krakkói püspöknél, Tomicky Péternél tartózkodott.

Hogy mikor került onnan vissza, az bizonytalan; de 1535-ben Frangepán Ferenccel és Werbőczy Istvánnal együtt ő alkudozott Bécsben János király részére fegyverszünetért. 1536 márciusában pécsi, 1537-ben váci püspök lett; 1539-ben Werbőczyvel Lengyelországban járt, hogy megkérje János király számára Zsigmond király leányát, Izabellát, akit aztán Perényi Péter és homonnai Drugeth István társaságában Budára és Székesfehérvárra elkísért. Meghalt 1539. november 7-én Vácott.

Brodarics István , II. Lajos király kancellárja, szeretni püspök, *1490, +1539. Személyesen v. levelezés útján kora legkiválóbb humanistáival, olaszok és lengyelek mellett Erasmusszal is érintkezett. Mint szemtanú írta meg 1527-ben a mohácsi veszedelem történetét.

Brodarics István. Vezetéknév. Brodarics. Utónév. István. Álnév, névváltozat, felvett név. Brodarich, Brodaryth, Brodericus. Születési dátum. 1480 körül ...

Főtisztelendő és nagyrabecsült uram! A pecsétről úgy határoztak, ahogyan arról főtisztelendő uram a nagyságos Trepka úrtól, a király követétől értesült. Mégsem történt semmi csak az, hogy ma, január 28-án azt a pecsétet visszaadták a nagyrabecsült, főtisztelendő esztergomi érsek úrnak, aki – úgy gondolom - nem fogja azt sokáig magánál tartani, hanem véleményem szerint úgy fog cselekedni, ahogyan arról főtisztelendő uram Trepka úrtól már értesült. Isten a tanúm, hogy szavakkal ki sem tudom fejezni, mily nagy tisztelettel és szeretettel és milyen őszinte érzéssel viseltetem főtisztelendő uram iránt, és azt kívánom, és minden fohászommal azért könyörgök, hogy jöjjön el végre-valahára az az idő, amikor lelkemnek ezt a hő szeretetét valóban kimutathatom.

Híreink vannak Rómából: A fejedelmek valamennyi tárgyalása, úgy Hispániában, mint Rómában és máshol is a keresztény világban, arra mutat, hogy teljes egészében létre fog jönni az általános béke. Mivel eddig úgy tűnt, hogy ennek megkötése előtt bizonyos akadályok tornyosulnak, annak érdekében, hogy ezek minél könnyebben elháríthatóak legyenek, meghosszabbították a fegyverszünetet, amelynek lejárta két hónap múlva volt esedékes. A különböző emberek által írt valamennyi levélből kiviláglik, hogy a béke a legkeresztényibb király szabadon bocsátásával együtt valósul majd meg.

A navarrai király, akit a császár, mint foglyot ajándékozott Pescara márkinak, és akit a páviai várban őriztek, a márki halála után, őreit megvesztegetve, megszökött. Korábban már százezer dukátot kínáltak föl váltságdíjul Pescara márkinak. De mivel ő többet követelt, és időközben utolérte a halál, a király ily módon nyerte vissza a szabadságát. Azt írják, hogy Columna kardinális rossz viszonyban van a mi legszentségesebb urunkkal. Nagyjából ezek azok a Rómából származó hírek, amiket említésre érdemesnek tartok. Itt nálunk, az udvarnál és az országban is, ugyanaz folyik, mint máskor.

Előkelőinknek az az oly régóta várt gyűlése talán számunkra is valami kedvező dolgot eredményezhet. Csaknem elfeledtem, hogy követünk, Marsupinus Ferenc azt írja Rómából, hogy a törökök hatvan háromevezősoros gályát szereltek fel, de még nem tudni, hová küldik őket. Akad azonban néhány nagytekintélyű férfiú, aki úgy véli, hogy ezt azért teszik, hogy a magyarokban eloszlassák az ellenük indítandó szárazföldi háború gyanúját.

Alázatosan ajánlom magamat és szolgálataimat főtisztelendő uramnak, és kérem, bocsássa meg, hogy e levél is más keze által íródik, mivel még mindig nem épültem föl teljesen szemgyulladásomból. Éljen jó egészségben.

Főtisztelendő és nagyrabecsült uraim! Szolgálataimat ajánlva stb. Úgy hiszem, hogy a hír, mely kiváltképp balszerencse esetén szokott igen gyors lenni, meg fogja előzni a török császárral való szerencsétlen összecsapásunkról szóló mostani levelemet. Ó, sohasem voltunk még oly balgák, mint akkor, midőn nem kezdtünk a törökkel béketárgyalásokat, jóllehet uraságtok nemcsak javasolták ezt, de buzdítottak és kértek is minket erre. Jelen voltam e tragikus ütközetben. A mieink alig 20 ezren voltak, az ellenség viszont közel 200 ezer főt számlált, igaz, csak 80 ezren voltak hadrafoghatók. Nekünk kevés hadi eszközünk volt, ráadásul az is rossz állapotban, ő azonban [Szulejmán] inkább közel 400 ágyúja, mint egyéb hadi felszerelései miatt volt túlerőben ellenfelével szemben. Szétvertek és megszalasztottak bennünket, miután csaknem teljesen elvesztettük a közel 10 ezer főnyi gyalogságunkat, és táborunkat is elfoglalták, minden hátrahagyott hadi eszközünkkel egyetemben.

A királyi felség hollétéről, akinek csatától való távolmaradásába a mieink semmi módon nem egyeztek bele, jóllehet [testőröket] rendeltek mellé, hogy azok - ha a hadrend fölbomlana - testi épségéről gondoskodjanak, még mindig semmi biztosat nem tudni. Én azonban még mindig bizakodom. A főméltóságok közül igen sokan odavesztek. A püspökök közül a pécsi, a győri, és állítólag még egy harmadik, de még nem tudjuk, kicsoda, azt hiszem, a váci püspök. Azt mondják, az esztergomi érsek úr életben van, de én kételkedem ebben. Úgy el volt ugyanis gyengülve, hogy alig bírta megülni a lovat. A világi urak közül, mint mondják, (magam ugyanis nem láttam őket elesni) odaveszett Sárkány úr, Szécsy Tamás, Paksy János. A szepesi ispán úrról még mindig bizonytalanok a hírek. A magyar hadsereg zöme még mindig épségben van, megítélésem szerint nem sok lovas veszett oda, nem látták ugyanis érdemesnek, hogy harcoljanak a megszámlálhatatlanul sok ágyú ellen, mivel azok ellen mit sem értek lándzsáink, sem kopjáink sem egyéb szálfegyvereink.

A török, miután ily ragyogó győzelmet aratott, Buda felé nyomul előre, hogy Budát és az egész országot elfoglalja, mivel nincs erő, ami ellenállna, minthogy mindenki szerteszéledt, és bizony alig van remény a harc újbóli fölvételére. A cseh segédcsapatok, akik a cseh kancellár úr vezetésével érkeztek, hazafelé indulnak, attól tartva, hogy odahaza valami mozgolódás támad. Mi itt vagyunk Pozsonyban, a felséges asszonnyal, de csak igen kevesen: a márki úr, a horvát bán őméltósága, aki a harcból tért meg, Thurzó uram és a veszprémi püspök úr. A többi urat, aki életben maradt, szintén ide hívták össze. Magam tegnap este csatlakoztam hozzájuk, igen sok veszedelmet állva ki útközben: ugyanis a mieink (a csehekről beszélek) elfogtak, és csak váltságdíjért engedtek szabadon.

Ami a király biztonságát illeti, semmit sem mulasztottam el, amiről előre gondoskodni lehetett. Előkelő férfiakat jelöltem ki, hogy semmi mással ne törődjenek, csak a királyt védelmezzék. Sehogyan sem tudom magammal elhitetni, hogy a király meghalt. Hogy valójában mi a helyzet, az holnap vagy a holnapután derül majd ki. Mindezekről azért írtam bővebben, jóllehet igen kimerült vagyok, hogy uraim megismerjék az igazságot erről a csatáról, amely valóban úgy esett, mint írom, és hogy a királyi felségnek, a mi legkegyelmesebb urunknak beszámoljanak eme szerencsétlen eseményről. Ő pedig, ahogy tud, méltóztassék gondoskodni erről az országról. Kristóf uramnak bocsánatát kérem. A követ gyors távozása miatt nem tudtam úgy írni őnagyméltóságának, mint szándékomban állt. Ezeket is alig írhattam le. Magam a legnagyobb szükségbe jutottam, elvesztvén püspökségemet, pécsi prépostságomat, és már esztergomi kanonokságom is veszélyben forog, nem hiszem, hogy 15 napnál tovább megtarthatom. Ezenkívül elvesztettem minden javamat, amely részint a táborban, részint Budán volt. Egy szál köpenyben és csizmában menekültem, uraim és barátaim oltalmához kellett folyamodnom, akik közt is uraimat az elsők közé számítom. De ezekről majd máskor. Alázatosan ajánlom magamat a legkegyelmesebb királyi felség, uraim és a palatinus úr kegyelmébe. Éljenek a legjobb egészségben.

Március 11. II.Lajos Brodarics István pécsi prépostot kinevezi kancellárrá. Brodarics átveszi a kancellária irányitását.Tisztségét 1526 augusztus 29.-éig viseli.

Erdélyi szász családból származott, és csak 1536-tól tanult meg magyarul. A wittenbergi egyetemen tanult, majd hazatérve a kolozsvári szászok lelkésze lett. Először a lutheri szellemben működött, az 1550-es években református lett, végül pedig Dávid Ferencet követve az unitárius felfogáshoz csatlakozott. 1550-ben Hoffgeff Györggyel nyomdát alapított, amelynek később tulajdonosa lett. Az 1560-as évektől saját papírmalma is volt. Munkatársaival néhány könyvet kivéve lefordította és kiadta az egész Bibliát Kolozsvárott. Lefordította az inkvizíciót kipellengérező Hálót. Kiadta Bonfini munkáit, Fráter György költségén a váradi regesztrum szövegét. Átdolgozta Aiszóposz állatmeséit (Száz fabula). Kiadói, nyomdászi tevékenységével hozzájárult az egységes helyesírás kialakulásához.

A végül antitrinitárius prédikátorrá lett nyomdász a század legízesebb nyelvű prózaírója. Többnyire idegen (latin, német) műveket dolgozott át magyarra. Legjelentősebb irodalmi alkotása Esopus meséinek magyar szabad átdolgozása, a Száz fabula (1566). Heltai nyomdájának jelentős szerepe volt a magyar helyesírás szabályozásában, a hangjelölés egyszerűsítésében. Munkatársai segítségével 1565-re készült el a teljes Biblia fordítása. Erkölcsnevelő munkája A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról (1552) című könyve. Pápa- és inkvizícióellenes, szintén átdolgozása, a Háló (1570).

Heltai Gáspár (1490 - 1574)

Heltai Gáspár a neve alapján valószínűleg a Szeben megyei Heltauban (Nagydisznód) született szász családból, az időpontot nem ismerjük.

1543-ban a németországi Wittenbergben tanult, és a következő évtől kezdve mint szász evangélikus lelkész működött Kolozsvárott és a város patrícius polgárságához tartozott. Anyanyelve a német volt, egész életében németül prédikált, de már fiatalon megtanult jól magyarul, és végül a magyar nyelvű széppróza első jelentős alakja lett.

Lelkészi munkája mellett különböző vállalkozásokba fogott, így többek között nevezetes nyomdát alapított Hoffgreff Györggyel együtt. Hoffgreff halála (1558) után Heltai lett a nyomda egyedüli tulajdonosa, és kitűnő üzletemberként felvirágoztatta. Mivel az erdélyi szászok részben Németországból, részben Honterus János brassói nyomdájából látták el magukat könyvekkel, Heltai a magyar közönséget célozta meg nagyrészt általa írt és szerkesztett magyar nyelvű könyvekkel. A 16. századi magyarországi könyvtermésnek csaknem az egyharmada az ő nyomdájából került ki, több mint kétszáz kiadvány, és ebből a magyar nyelvű nyomtatványok lapszáma több mint a korabeli összes magyarországi nyomdáé együttvéve. Kiadványaiban nagy gondot fordított a következetes helyesírásra, és így azoknak nagy szerepük volt a magyar helyesírás szabályainak kialakulásában.

Egyik legfontosabb kiadói vállalkozása a Biblia magyar nyelvű kiadását célozta meg. 1551 és 1565 között hat kötetben, amelyeket mind más és más fordított, nagy részeket jelentetett meg a Bibliából, de a teljes szöveget végül is nem tudta kiadni, és ami megjelent, az sem egységes elvek alapján készült. Maga Heltai a lutheránus felekezetet később elhagyta a szakramentáriusok kedvéért, élete utolsó éveiben pedig antitrinitárius lett. Mindez lelki vívódásokat okozott ugyan számára, de különösebb zökkenők nélkül történt: Erdély ezekben az évtizedekben a viszonylagos vallásbéke szigete volt - és a török védnöksége alatt megszilárdult fejedelmi hatalom jóvoltából a tűrhető polgári gyarapodásé is.

Kezdetben, a többi prédikátor-íróhoz hasonlóan, Heltai is vallási-erkölcsi tárgyú, értekező-oktató-vitázó műveket tett közzé, amelyeket németből vagy latinból fordított. De inkább átdolgozások voltak ezek, mint fordítások, és az értekező jellegüket szépprózai betoldások oldották. Különösen szembetűnt ez első jelentős művében: Az részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialogusban 1552, amelyben Sebastian Frank német nyelvű, Von den greulichen Laster der Trunckenheit (A részegség utálatos bűnéről) című, 1531-ben kiadott traktátusát dolgozta át a hazai viszonyok szerint. Két kolozsvári polgár, Antal és Demeter beszélget Heltai dialógusában. Antal a reformátorok hatására józan polgárrá lett, és egy héten át naponta próbálja érveivel rávenni iszákos, züllött barátját, Demetert arra, hogy kövesse a példáját. A beszélgetésben a nemesi és a polgári életforma ellentétei is kirajzolódnak: Antal a polgári mértéktartás, szorgalom, józanság nevében bírálja a nemesi pompakedvelést, dorbézolást, az előkelőségek romlottságát. A Dialogusban már megmutatkozik Heltai írói személyisége és stílusa: a két kolozsvári polgár ízes, eleven, helyenként tréfás hangnemű, élvezetes beszélgetést folytat egymással, és az erkölcsi prédikáció oktató célzatát tompítja a természetes mesélőkedv csapongása.

Másik értekező munkáját, a Háló 1570 címűt latinból magyarította Heltai. Gonsalvius Reginaldus spanyol szerző műve a spanyolországi inkvizíció borzalmait írta le tíz jámbor keresztyén áldozat históriáján keresztül. A szörnyűségeket és cselszövényeket leleplező írásmű Heltai kezén valósággal bűnügyi izgalmú olvasmány lett. A fordított szöveg több helyen magyar vonatkozási részekkel egészült ki. Akárcsak ezek, az antitrinitárius szellemű elöljáró, illetve végező beszéd is Heltai meglehetősen indulatos protestáns hitvallását és szűklátókörű történelemszemléletét fogalmazták meg.

Legfontosabb és legnépszerűbb művében, a Száz fabula 1566 című ezópuszi elbeszélésgyűjteményben az értekező és oktató jelleget teljesen háttérbe szorította a szépprózai elbeszélésmód. Ezópusz nevezetes állatmeséit már a humanista Pesti Gábor is lefordította 1536-ban latinból, az ő fő célja azonban még az volt, hogy pontos műfordítással a magyar nyelv fejlettségét, irodalomra való érettségét tanúsítsa. Heltai gyűjteményének alapjául egy 1539-ben Freiburgban megjelent német nyelvű kiadás szolgált (Aesopus. Aus dem latin in unser teutsch zung gestellet), ő azonban teljesen elrugaszkodott mintájától. Az eredetinél sokkal elevenebb, dúsabb, szemléletesebb művet hozott létre.

Az ezopuszi fabulák többsége eléggé szűkszavú. Cselekményük vérszegény, az állatszereplők csupán sematikus hordozói az erkölcsi tanulságnak. Az első meséken Heltai még keveset változtatott, de ahogy haladt előre, egyre jobban átformálta őket a maga képére. Az elbeszélő, leíró részeket dramatizálta, jól pergő, párbeszédes jelenetekbe ültette át. Az állatszereplők emberi arculatot öltöttek, és megjelent a körülöttük a realisztikusan láttatott természeti környezet. Jó példa minderre a 22. mese Az agg lóról és agg agárról vagy az 55. Egy agg kosról és három gyermekdid kosokról.

A tanulság, amelynek tömör kifejtése ott található minden egyes mesés példázat végén, szemléletes, olykor mulatságos vagy aktuális érvényű novellisztikus jelenetből következett, és annál kevésbé volt rá szükség, minél kerekebb és emberibb lett a mese. Mivel a gyűjteményt Heltai polgári olvasóknak szánta, a történetek értelme polgári értékeket fejezett ki. Ilyen volt a rend és a békesség eszménye, amelynek különleges hangsúlyt adott a zűrzavar szüntelenül fenyegető rémétől való félelem. A fosztogatókat, az önkényeskedőket, az elnyomókat ádáz vadállatok személyesítik meg, a szegényeket, a kiszolgáltatottakat védtelen háziállatok. Heltai rokonszenve mindig az utóbbiaké. A ragadozókként ábrázolt nemes urakat viszont hol indulatos, hol szarkasztikus bírálattal illette.

Remekbeszabott példája ennek a 99. fabula, az Egy nemes emberről és az ördögről című, amely már igazi reneszánsz elbeszélés, a 16. századi magyar széppróza legjobb alkotása. Ez már nem is állatmese, itt a jelképes állatalakok bőréből végképp előbújik az ember. Egy kegyetlen és fösvény nemesúr az ördögöt fogadja fel ispánjának, aki a legagyafúrtabb módszereket találja ki a jobbágyok sanyargatására, és utolsó fillérjeikből is kiforgatja őket. Heltai csupa olyan ravasz trükköt tulajdonít az ördögnek, amelyeket a valóságból lesett el. Egy esztendő leteltével az ispán kéri a kialkudott bérét, amely nem más, mint amit a parasztok önszántukból hajlandók adni neki. Egy parasztasszony meghallván, hogy jön a faluba a gyűlölt nemes úr, így kiált fel: „Ördög vigye el a vérszopó, kegyetlen árolót!”, mire az ördög, mint a neki ily módon megszavazott járandóságot elviszi a nemesembert a pokolba. A kénköves, tüzes tó felé vezető úton a nemesember kegyelemért könyörög, de hiába, sőt még azt is megtudja az ördögtől, hogy a felesége megcsalta a legjobb barátaival. A parázna asszony hűtlenségének beleszövése a történetbe igazi novellisztikus csattanó. Végül az ördög valóságos víziót fest a pokolbeli a tóról, amely kicsiny immár ahhoz, hogy befogadja mindazokat a hamis, vérszopó, dúló-fosztó urakat, nemeseket, akiket társaival együtt hordott belé.

1573-ban Bécsben és Kolozsvárott is megjelent egy népszerű keleti mesefüzér egy-egy magyar fordítása. A bécsi kiadás Ecchius Salm gróf császári és királyi kamarás, dunántúli főkapitány lakodalmára készült, és a fordítója máig ismeretlen, a kolozsvári elbeszélés gyűjteményt viszont, amelynek Ponciánus históriája volt a címe, Heltainak tulajdonítják. Szabad átdolgozásának egy 1566-ban Frankfurtban megjelent német nyelvű kiadás volt az alapja. Az Ezeregyéjszakára emlékeztető novellafüzér középpontjában Ponciánius római császár és fia, Diocletianus áll, valamint egy csalfa asszony, aki behálózza a császárt, hogy megrágalmazza nagy gonddal nevelt fiát és elüsse őt a trónörökléstől. Ő akar trónörököst szülni a császárnak. Hét bölcs tanítómester csattanós betételbeszélései azonban mind azt bizonyítják, hogy nem szabad hinni az asszonyok rágalmazó fecsegésének, a fiú ártatlan. Heltainak ez a legvilágiasabb műve még erotikus felhangoknak sincs híján. A Ponciánus históriája csak négy 17. századi lőcsei kiadásban maradt fenn, de hogy még a mai magyar olvasó számára is élvezetes olvasmány, tanúsítja, hogy 1976-ban sikerrel adták ki újra, sőt 1978-ban az Olcsó Könyvtár tömegfogyasztásra szánt sorozatában is megjelentették.

Heltai a hivatásának tekintette azt is, hogy történeti munkákat, krónikákat adjon ki magyar olvasóinak. 1565-ben sajtó alá rendezte Historia inclyti Matthiae Hunyadis (A nemes Hunyadi Mátyás története) címen Bonfini történeti művének a Hunyadi Mátyás koráról szóló - addig kiadatlan - negyedik részét. Posztumusz műveként, felesége kiadásában, 1575-ben jelent meg utolsó nagy munkája, a Chronica az magyaroknak dolgairól című történeti műve, amelynek forrása Bonfini krónikájának 1568-os Zsámboki-féle teljes kiadása volt. Ez is jóval több, mint fordítás. Heltai eltüntette Bonfini művéből az ábrázolás rómaias felhangjait, a humanista stílus sallangjait és a katolikus szellem nyomait. A magyarok történetét népszerű olvasmányként, a protestáns polgár szemszögéből adta elő. Elsősorban a kerek novellisztikus történetek, a regényes históriák, a mondák ragadták meg. Heltai magyar krónikájának központi hőse Mátyás király: azt a népszerű képet, amely úgyszólván mesehősnek láttatja, az ő elbeszélései honosították meg.

Heltai Gáspár a 16. század legeredetibb prózai elbeszélője volt. Munkássága annak a gyarapodó és önállósodó, protestáns-patrícius városi polgárságnak a világát tükrözte, amelynek kizárólag néhány vegyes etnikumú és felekezetű erdélyi és felvidéki városban volt annak idején bázisa. Kezdeményezéseit a zivatarosabbá váló következő évtizedek hosszú időre megakasztották.