A HUN-AVAR AZONOSSÁG (ROKONSÁG?) KÉRDÉSE

Vértessy György

Budapest

(Magyar Múlt, Vol. XVI. Évf. 1-2 szám, 1989)

Journal of the Hungarian Historical Society

Sydney, Australia

Általánosan elterjedt fölfogás szerint Kézai Simonnak az az állítása, hogy a hunok az Úr 700. esztendejében foglalták el a Kárpát-medencét, illetve Árpád népének bejövetele a “hunok” második honfoglalása volt, nyugati krónikás hagyományon és egyszerű történetírói kitaláláson alapul.

Mielőtt Kézait végképp elmarasztalnánk, vagy a “kitalálás” vádja alól fölmentenénk, próbáljuk meg e hagyomány eredetére fényt deríteni.

Attila 453-ban bekövetkezett halála után a hatalmas hun birodalom összeomlott. Jordanes szerint a viszálykodó trónörökösök és a föllázadt népek közötti csata a “Nedao” folyó mellett zajlott le, amelyben Attila fia, Ellák is elesett. A hunok ezután az Al-Duna és Pontus mellékére vonultak vissza.

Ha a hunok valóban kivonultak a Kárpát-medencéből, akkor a nyugatiak 500 év multán milyen meggondolások, vagy ismertetőjegyek alapján mondották a magyarokról azt, hogy “hunok”? A kérdés azonban úgy is megfogalmazható, hogy a “hunmagyar” azonosságot illetően milyen forrásokra, vagy hagyományokra támaszkodhatott Kézai? Bevezetésképpen vegyünk egy epizódot az avarok történetéből.

A Kárpát-medence a 6. szd.-ban különféle germán népek kezében volt. A Dunántúlt 526 óta a longobárdok birtokolták, a Tisza- és Maros-vidék pedig a gepidák fönnhatósága alá tartozott. E két nép – Bizánc uszítására – állandóan hadban állt egymással. Végül is a longobárdok az avarokkal szövetkezve döntő csapást mértek a gepidákra. Amikor a longobárdok 568-ban a mai Lombardiába költöztek, az avarok a velük kötött szerződés alapján a Dunántúlt is birtokukba vették [cf. Erdélyi (1966), p.18]. A longobárdok tehát nem elbeszélések, vagy hagyományok, hanem közvetlen kapcsolatok révén ismerték az avarokat. E körülményt azért hangsúlyozzuk, mert Paulus Diaconus (kb. 720-799), a longobárdok történetírója ezeket mondja: “a hunok, akiket avaroknak neveznek; hunok, akik avarok is [Balics (1901), p. 193]”. E szavak első pillanatban tévedést sejtetnek, azonban a későbbi iratok arról győznek meg bennünket, hogy Paulus Diaconus igazat beszél.

Nagy Károly (Charlemagne) és az avarok

Nagy Károly (768-814) terjeszkedési politikája következtében ellentétbe került a szomszédos népekkel, közöttük az avarokkal is. Az első hadjáratot ellenük maga Károly vezette 791-ben, amely az avarok “fölperzselt föld” taktikája következtében súlyos kudarcba fulladt.

Sajnálatosképpen, az avar főemberek között éppen ezután (795 körül) viszály tört ki. A kagánt meggyilkolták,  míg egy másik főember, a tudun – mint azt Ioannes Longus, Yper apátjánál olvashatjuk – az avarok, azaz hunok fejedelme saját magát és hazáját átadta Nagy Károly királynak, segítséget kérve saját véreivel szemben [Váczy (1974), 5-6, p. 1050]. A 871-ben írt “A bajorok és karantánok megtérése”  című iratban pedig a következő áll: “Károly császár Erik grófot bízta meg 796-ban azzal, hogy a hunokat irtsa ki.” Majd egy mondattal később meg a következő: “Károly tehát még ugyanezen évben elküldte fiát, Pipint nagy sereggel Hunországba”  [Győrffy (1975), p. 196].

Hosszú ideig tartotta magát az a fölfogás, hogy Nagy Károly semmisítette meg az avar birodalmat. Az újabb kutatások azonban tisztázták, hogy az avarokat Krum bolgár kán roppantotta össze 803-ban, amikor hadseregével az uralkodása kezdetén az avar birodalom közepére tört (dél felől, ahol nem volt könnyen védhető) és végzetes csapást mért a főtörzsre, majd a keleti szárnyra. A birodalom nagyobbik felének pusztulása olyan nagy hatással volt a nyugati avarokra (tehát a Pannonia és attól még nyugatabbra élő avarokra), hogy fegyvereiket letéve Károly császár védelme alá vonultak [Váczy (1974), 5-6, pp. 1058-59]. Eginard (Einhard, 770-840), Nagy Károly életrajzírója így összegezi az eseményeket. “Az avarok, azaz hunok ellen viselt háború…nyolc év után végül is befejeződött… Ebben a háborúban a hunok egész nemessége elpusztult [Váczy Péter (ibidem), p.1042]”. Ezek után a Kárpát-medencére csönd borult.

Jámbor Lajos [Louis I, vagy Louis the Pious, Louis le Pieux; 778-840; a Nyugat császára; 814-840] fiai 843-ban, a verdun-i szerződésben Francia- és Németországra osztják föl a frank birodalmat. A Szent Wandregisilius kolostor évkönyvében erről – a 877. évnél – a következő bejegyzést találjuk: “Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát (Gombos, II. 1464”).

A fenti adatot nem lehet elírásnak tekinteni. Ugyanis Hincmar Rheims-i érsek 862-ben – vagyis 33 évvel a honfoglalás előtt – azt írja, hogy a dánok Jámbor Lajosnak az országát pusztítják, de a birodalmat egy olyan nép is pusztítja, amelyet az itteniek nem ismertek, akiket “ungri”-knak neveznek (Gombos, I., 110)

Mivel máig abban a hitben élünk, hogy a külföldi források “ungri-ungarus-hungarus” nevein “magyarok” értendők, jogosan kérdezzük, hogy miféle “magyarok” kerültek Jámbor Lajos fennhatósága alá 843-ban, amikor még meg sem történt a honfoglalás? A kortársírók pedig úgy beszélnek az eseményekről, mintha 895 táján semmi sem történt volna a Kárpát-medencében. Íme, néhány bizonyíték:

A Fuldai Évkönyvek utolsó része a 887-901. évi eseményekkel foglalkozik. Írója – aki közvetlen értesülésekkel rendelkezett a birodalom keleti határain történő eseményekről – a 894. évnél így ír: “Ebben az időben az avarok, akiket ungari-knak neveznek, a Dunán túl kóborolva sok borzalmas dolgot vittek végbe.” A 896-nál pedig így: “A görögök ebben az évben kötöttek békét az avarokkal, akiket ungarik-nak neveznek”. (Gombos, I., pp. 132-133.)

Alig egy emberöltővel később a vesztfáliai Corvei [Corvey, v. Korvey; Ratibor herceg, Corvey hercegének a Weser folyó balpártján lévő vára] kolostorában élt Widukind (kb. 925-1004; az Annales Corbejenses-ében) már úgy tudja, hogy az avarok a hunok maradványai, s ezeket a hunokat most ungarios-oknak nevezik.” (Gombos, III., p. 2660). De a következő idézet is Widukind-tól való: ”Avares quos modo Ungarios vocamus”, vagyis: “az avarokat, akiket most ungariknak hívunk [Győrfy (1975), pp. 246, 311] Ez a krónikás fölfogás a következő évszázadokban sem változik. Nézzünk erre is néhány példát:

A 12. sz. végén készült Idők Virágai-nak megfelelő helyén ez áll: “Ekkor az ungari-k a besenyőktől Szkitiából elűzetve kivetették a hunokat, vagyis az avarokat (Gombos, II., p. 1035”). A ferrarai Gervasius Ricobaldus a 14. sz. elején hasonlóképpen ír. Ő azonban az ungari-kat “hungari”-knak nevezi. [Gombos, II., p. 1035 (2)]. Mivel a rendelkezésre álló adatok egy igen szívós – és bizonyára nem alaptalan – hagyományról tanúskodnak, próbáljuk meg tisztázni azt, hogy e kérdéses nevek végül is kiket takarnak.

Hunnia, Avaria

A következő mondatot a Bajor Évkönyvből idézi a jelen szerző. “A hunoknak és az avaroknak egy részét a bajorok és Nagy Károly (Charlemagne) Noricumból (a mai Ausztria Ostmark területéből) és Pannoniából (Dunántúlból) elűzték” [Győrffy (1975), p. 264]. Mivel az idézett mondat szerint a hunoknak és az avaroknak csak egy részét űzték el Ausztria területéről, elképzelhető, hogy a másik részük ott maradt. Adataink legalábbis erről tanúskodnak. Nagy Károly 811-ben az altachi kolostornak területet adományoz “in Avaria” a Duna melletti Melk-nél [Király (1976), p. 410]. Német Lajos (Louis the German, v. I. Lajos, keleti frank király: 840-876) 836-ban az “avarok provinciájában” a “Bécsi erdőben fekvő egyik helységet a passaui püspöknek adományozza” [Király (1976), 410]. (Német Lajos különben 804 körül született; Szerk.) A következő adat Jámbor Lajos (Ludwig der Fromme: 814-840) 823. június 28.-i oklevelének 1013 és 1043 között készült hamisítványa, amely szerint Zeisenmure (Zeizelmauer), Tulnn és Treisenmure még a 11. sz.-ban is hun területnek számított [Simon (1978), 2. 292]. Fehér M. Jenő (1972) pedig arról szól, hogy még 893-ban is megkülönböztetik a Hunnia és Avaria tartományrészeket, sőt a kremsmünsteri apátság “Urkundenbuch”-ja egészen pontosan az Enns és a Pielach közére helyezi a hunok-lakta területet [Fehér (1972), p.14 (2)].

Mindezek révén válik érthetővé Lietbertus cambrei püspök 1054. évi zarándokútjának leírása, amelyben egyebek között az áll, hogy a püspök “hosszas út után keresztülment azon a barbár országon, ahol a hunok laknak. Majd átkelve a Dunán Pannonia királyához érkezett” (Gombos, I., p. 494). De hát kik voltak az “ungarus”-ok?

Ungariorum marcha”

860. május 8.-án Regensburg-ban kelt oklevelével I. Lajos (Német Lajos) keleti frank király Erchanfried regensburgi püspök kérésére húsz telket adományozott Mattsee (Salzburg közelében fekvő helység) kolostorának. A kutatások szerint az oklevélben szereplő “Ungariorum marcha” kifejezés annak az egykori avar vazallus államnak a határáról (marcha) kapta a nevét, amelyet 805-ben hívott létre Nagy Károly (“inter Sabariam at Carnuntum”), amikor az összeroppant avar állam uralkodó népessége, a volt szláv alattvalóitól szorongatva a frank uralkodóhoz fordult pártfogásért [Olajos (1969), XVI/1., pp. 88-89.]. (4)

A fent említett adománylevél érdekes fejtegetésre ad lehetőséget. “A 670-680 körüli időben – írja Olajos Teréz – Kuvrat negyedik fiának vezetésével a Kubán-Meotis vidéki Nagybulgáriából olyan népelemek Kárpát-medencébe költözéséről szólnak egyes bizánci források, amelyeknek on(o)gur elnevezése feltételezhető (tudjuk, hogy Nagybulgária vezető népe az onogur, másképpen onogundur volt), a most szóban forgó oklevélben ugyancsak az on(o)gur népnév származéka jelöl késői avar etnikumot. A két információ egybeesése aligha a véletlen játéka: egyik híradás a másiknak a vallomását megerősíti és aláhúzza” [Olajos (1969), XVI/1. 90]. Mielőtt vizsgálódásunkat folytatnánk, nézzük meg azt, hogy a bizánci források erről az eseményről mit mondanak.

Hitvalló Theophanes (760-818) írja a következőket: “A nyugatra távozott Konsztantinosz császársága idején (668-685) Krobatos volt az ura az említett Bulgáriának és kotragosoknak; ez megvált az élettől és öt fiút hagyott maga után…az öt fiú osztozkodásba fogva, elvált egymástól kiki a saját hatalma alatt álló néppel… A Batbaian nevű első fiú…máig megmaradt az ősi földön. a második…akinek neve Kotragos, átkelve a Tanais folyón az első testvérrel szemben lakott. A negyedik és az ötödik átkelt az Isztros, vagy másképpen Danubius folyón, az előbbi az Avarországhoz tartozó Pannoniában az abarisok chaganosának (kagánjának – V.Gy.) alattvalója lett és ott maradt a maga hadával.”  [László Gy. (1977), p. 225].

Kiegészítésképpen hadd mondjuk el a következőket. Pietro Ransano 1488-90-ben Ferdinánd nápolyi király követeként járt Mátyás királynál. Ransano Mátyás király felesége, Beatrix királyné megbízásából megírta a magyarok történetét. A magyar királyné valószínűleg olyan forrásmunkát is adott neki felhasználásra a királyi könyvtárból, amelyek azóta elvesztek. Ugyanis munkájában egy ismeretlen frank krónikásra, az 1272-ben író Elinius-ra utal. Valószínűleg tőle származik az az adat, amely a magyarokat a bolgárokkal tartja azonosnak, és a honfoglalást II. Benedek pápa idejére (684-685) teszi (Hajdú-Kristó-Róna, I:2, 1976, pp. 196-197). (5) A különböző eredetű adatok kétségtelenül egyazon eseményről beszélnek, ámde kérdés, hogy Kuber népe milyen nyelven beszélt.

“Nyilván az öt kagánfi öt népe nem volt azonos származású – írja László Gyula – hiszen tudván tudjuk, hogy a hódított vagy csatlakozott népek élére kerülnek a kagán fiai, családjának tagjai. Eszerint feltehető, hogy az onogurok e népek egyikét alkották… Ez a nép pedig Kuber népe kellett, hogy legyen (a negyedik fiút így hívták – V.Gy.), mert az egész területen csak a magyar néppel kapcsolatban maradt fenn mind a mai napig az onogur név, csak egyesegyedül minket nevez onogurnak Európa, s ez, ha nem is egykorú adat, de ugyanolyan súlya van, mint a többi régi hagyománynak [László (1977), p. 229]”.

Olajos Teréz pedig így töpreng: “Önkéntelenül is fölvetődik már most a kérdés, nem rejlik-e több puszta tudálékoskodásnál az avar-magyar azonosításban? Nem arról van-e szó, hogy 670-680 körül lezajlott keleti bevándorlás a Közép-Duna-medencében olyan népelemeket is hozott magával, amelyek etnikailag a 9. század végén hont foglaló magyarsággal valóban egy tőről sarjadtak?” [Olajos (1969), XVI/1., p. 90]. Valóban: ha egy pohárnyi tiszta vízbe még néhány csöpp tiszta vizet vegyítünk, - ki veszi azt észre?

Lehetséges, hogy a nyugatiak azért nem beszélnek a 895. évi honfoglalásról, mert az újonnan-jöttek alig, vagy egyáltalán nem különböztek azoktól, akiket itt találtak. Ezt a kérdést természetesen még korai lenne lezárni, mert a 895-ös honfoglalásra vonatkozó korabeli följegyzések hiányának más oka is lehet. “Az eseményektől távol – írja Győrffy György – gyakran nem észlelték, hogy egy régi nép helyét újonnan jött nép foglalta el, és régi nevén nevezték a jövevényeket. Mindkét tényező eredője a magyarok avar megnevezése [Győrffy (1977), p. 123]”.

Kétségtelen, hogy a különböző népnevek összetévesztésére számos példát hozhatunk föl. Mégis úgy véljük, hogy esetünkben ez nem áll fenn. Lássuk, hogy miért.

Konstantin császár művének 39. fejezetében olvashatunk arról, hogy a türkökhöz (vagyis a “magyarokhoz”) kazáriai menekültek csatlakoztak, akiket kavar-oknak neveztek [Győrffy (1975), p. 120). Nos a magyar krónikások e nép csatlakozásáról nem tudnak, viszont az Annales Iuvavensibus-ban (Salzburgi Évkönyvek) a 881. évnél megemlítenek egy “ungris”-okkal vívott első csatát Bécs környékén (“Primum bellum cum Ungaris ad Weniam”) s egy másodikat [“Secundum bellum cum Cowaris ad Culmite”], amelyben – mint látjuk – a Konstantin császár révén ismert “kavar”-ok az ellenfelek (MGH. XXX.2. 742). A nyugatiak tehát nemcsak észlelték, hanem alaposan ismerték is az újonnan jötteket. Ezek az adatok vezetnek bennünket annak a föltételezésére, hogy a hun, az avar és az ungarus név három különboző (valójában is létező), Árpád népének megérkezése előtt már itt élő néprészt takar. (6) Mivel a források a hunokat és az avarokat hosszú ideig együtt említik, próbáljuk meg tisztázni azt, hogy e két nép mikor és hogyan kapcsolódott egymáshoz.

Hunok voltak-e az avarok?

Theophanes bizánci történetírónál (758-817) a következőket olvassuk. “Ebben az évben (558) egy különös nép érkezett Bizáncba, akiket avaroknak neveznek; az egész város összefutott látásukra, mert még soha nem láttak hasonló népet: hajukat hosszan lelógó varkocsban hordják, amelyet szalagok fonnak át, viseletük egyébként a többi hunokhoz hasonló [Erdélyi (1966), p. 17)”. A 6. század közepén élt bizánci Menandrosz pedig azt írja, hogy 582-ben hun tolmácsok közvetítettek a Szirmiumot ostromló avarok és bizánciak között [Menander (1905), p. 176].

De adjunk helyet egy régészeti megfigyelésnek is. A bocsai avar fejedelmi sír – írja László Gyula – “a történelem nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy a bocsai fejedelem hun származásúnak vallotta magát [László (1973), p. 185].

Ez a néhány mozzanat természetesen úgy is fölfogható, hogy hunok voltak az avarok. De ebben nem lehetünk egészen biztosak, mert e kérdés másképpen is értelmezhető. A bizánciak Szirmium ostromakor minden bizonnyal nem az avar közkatonákkal, hanem a sereg főparancsnokával tárgyaltak. Nos ebből csak arra következtethetünk, hogy az avaroknak hun eredetű, illetve hun nyelven beszélő vezető rétege lehetett. De hogyan beszéltek a hunok? Az Új Magyar Lexikon VI. kötetében (543. oldal) például az áll, hogy a török nyelvű ujgurok jelentős szerepet játszottak a hun törzsszövetség létrejöttében. Mivel hun nyelvű tolmácsok közvetítettek Szirmiumnál az avarok és a bizánciak között, elképzelhető, hogy az avarok hun eredetű vezető rétege türk nyelven beszélhetett. E kérdés részletesebb taglalása azonban meddő fáradozás, mert a hunok nyelvének a török-mongol vagy más nyelvekkel való azonosítása az eddig előkerült adatok alapján aligha lehetséges. Arra, hogy az ázsiai és az európai hunok kisszámú uralkodó rétege azonos, mégpedig török nyelvet beszéltek volna, e pillanatban semmi bizonyítékunk nincsen [Czeglédy (1969), p. 82]. Ami pedig az avarok nyelvét illeti, arról Erdélyi István a következőket mondja: “Az avarok által beszélt nyelveket – igenis, nyelveket (többes számban), mert a lovas nomádoknál a két- és többnyelvűség általános jelenség volt, Eurázsia szerte – még nem eléggé ismerjük. Beszélhettek vagy beszélhetett egy csoportjuk, rétegük mongolul, a másik – talán zömük – valamilyen bolgár-török nyelven, és nem kizárt esetleg iráni nyelvű csoportok jelenléte sem [Erdélyi (1986), p. 134]”.

Kik voltak az avarok?

Az avarok eredetének története épp úgy a homályba vész mint a magyaroké. A bennünket közelebbről Theophulaktosz Szimokkatesz bizánci író a 7. szd.-ban így beszél. A türkök elől menekülő avarok egy része Észak Kína vidékére menekült, az Ouar és Xhounni nevű törzs pedig Európa felé vette útját (VII., 7-9). Czeglédy Károly szerint a nevek valóban az avarokat jelölték. Ezt Menandros egyik helyéből tudjuk, ahol arról van szó, hogy a türk kagán, illetve minden valószínűség szerint szogd tolmácsa uarxon-nak nevezi azt a népet, amelyet Bizáncban avar-nak hívnak. “Ezek szerint – írja Czeglédy – bár az avar és az uar nevek közötti esetleges összefüggést pontosabban nem tudjuk meghatározni, nem vonhatjuk kétségbe azt a tényt, hogy az európai avarok türk, illetőleg szogd neve az uarxon volt.” [Czeglédy (1954), p. 150]   (8) Először nézzük a hunokat.

Czeglédy Károly alapos elemzéssel kimutatja, hogy a hunok maguk használta neve egy hjon(o) vagy ahhoz közel álló forma lehetett. De tőle tudjuk azt is, hogy a Kanszu tartomány nyugati szélén fekvő egykori Tunhuang őrtornyainak romjai között talált Kr.u. 6. szd.-i szogd levelek a hun népnévnek xun (kun) alakját tükrözik [Czeglédy (1969), p. 76].

Németh Gyula erről a következőket írja: “A hunok neve is megmagyarázható a törökből, illetőleg a törökkel rokon nyelvekből. A különféle nyelvű történeti források, amelyek e nyelvet megőrizték, lényegtelen eltérésekkel hun alakot adnak. E név h hangja – amennyiben török névről van szó – csak k-ból keletkezhetett, tehát a hun népnév azonos a kun népnévvel s köznyelvi megfelelői a következők: török kun, azaz ‘nép’, mongol kumun ‘ember’, szamojéd kum ‘ember’, zürjén komi ‘zürjén’. Hogy egy ‘ember’ jelentésű szóból népnév keletkezik, arra sok példánk van: fent is láthatjuk, hogy a zürjéneknél az eredetileg embert jelentő komi szó ma zürjént jelent” [Németh (1940), p.225).

Folytassuk vizsgálódásunkat azzal, hogy a bizánciak a Xounni nevet a későbbiek során “Ounni” alakban rögzítik. Hogy miért? “A szóeleji hang hiányának az oka az – írja Czeglédy --, hogy a h elvesztése szabályos a közép-görögben” [Czeglédy (1954) p. 4]. Ez a körülmény érdekes fejtegetésre ad lehetőséget. Ha az Ounni és az Ouar nevet összevetjük, föltűnik, hogy mind a két szó ‘ou’ hanggal kezdődik. E megegyezésben látszólag nincs semmi különös, mert a bizánciak ezt a formát alkalmazzák más népnevek esetében is. Például: Tourkia,  Boulgaron, Onogouris, stb. A későbbiekben azonban kiderült, hogy az ‘ou’ hang a régi magyar nyelvben is megtalálható. Nézzünk néhány példát:

Zamtou ‘szántó’                                    sidou ‘zsidó’                          halou ‘háló’

warou ‘váró’                           sirou ‘síró’                            pokrouc ‘pokróc’

comou ‘csomó’                                    hornou ‘hernyó’

Igaz ugyan, hogy a (mai) magyar nyelvnek, illetve abécé-nek hivatalosan ‘ou’ hangja nincs, mégis egy szabolcsi születésű fiatalember – mint azt magam hallottam – az autó-t “outó”-nak, a jól van-t “jóu van”-nak, a kutató-t pedig “kutatoú”-nak mondotta.

A rendelkezésre álló adatok tehát egyértelműen azt bizonyítják, hogy az ‘ou’ hang hajdan a magyar nyelv szerves része volt. Ámde kérdés, hogy az avar nyelv ‘ou’ hangjáról – miután nyelvüket nem ismerjük – mit tudunk?

Nos e bonyolult kérdésre külföldön találhatunk némi magyarázatot. Bizonyára kevesen tudnak arról, hogy Svájcban egy népcsoport máig is “hun” eredetűnek vallja magát. Legutóbb 1985-ben Bernard Savioz írt róluk könyvet, amelyben némi ízelítőt kaphatunk e néptöredék nyelvéből is. Vizsgálatunk szempontjából azonban nem is a nyelvünkkel megegyező szavak az érdekesek, hanem azok, amelyekben az általunk keresett ‘ou’ hang is megtalálható. ezek a következők:

boiouk = bujik              bourlé = bírál              kiavoua = kavar            valou = való

boulia = buja                bouta = buta                  kourba = görbe            vouarasso = varázsló

bouguia = boglya  four = fúr                    mouér = már               youk = lyuk                 

bougré = bögre            gougnie = gúny  moulata = mulatni            noués = növés

zalou = zsalu                 outzo = utca

(Savioz, 1985, i.m.)

Miután a svájci hunok – a Bajor Évkönyvek már idézett helye szerint – föltehetően a 791-es avar-frank háborúskodás idején menekültek mai hazájukba, ezért valószínűnek tarthatjuk azt, hogy az ‘ou’ hang valamelyik késő-avarkori etnikum nyelvi sajátossága lehetett. Mindebből végül is arra következtethetünk, hogy a bizánciak azért rögzítették bizonyos népneveknél az ‘ou’ hangot, mert valójában így is hallották. ezek az apró mozzanatok teszik lehetővé azt, hogy megpróbáljunk értelmet adni az “Ouar” törzsnévnek is.

JEGYZETEK

(1) Szt. Geminius modenai püspök életrajzi írásában (Kr.u. 910-ben) azt olvassuk, hogy a halott püspök megvédte népét az ungaris-októl úgy, mint egykor megvédte egyházát Attilától, az ungarorum-ok királyától (Gombos, III., 2418). János diakonus, Orseolo Péter velencei dózse (991-1009) káplánja a magyarok 899.-i velencei támadásáról így ír: “Az ungri-k pogány és igen kegyetlen népe Itáliába jött” [Győrffy (1975), p. 215]. Egy X szd.-végi töredékes francia följegyzés pedig a hunok 924.-évi itáliai megjelenéséről beszél (Gombos, II., 940). Nikephoros császár uralkodása idején (936-969) írja a görög Simeon Metaphrates – a hunok pusztítják Tráciát (Gombos, II., 2446).

(2) Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a rendelkezésre álló forrásokban egyetlen alkalommal sem hívnak “magyaroknak” bennünket.

(3) Fehér M. Jenő ennek kapcsán azt is megjegyzi, hogy Tulln volt körülbelül a választóvonal a hunok földje és az avarok tartománya között. A király rendelete szerint a hunok a tullni mezők városkáiban és falvaiban laktak és tőlük keletre, a bécsi mezők táján már az avar nép élt. [Fehér (1972), p. 34].

(4) László Gyula a Nibelungenlied vonatkozó sorai alapján arra következtet, hogy e kérdéses határ Pitten-nél volt, Bécs és Bécsújhely között, az Alpok keleti lábánál. “Éppen azt a területet zárta le – a Bécsi-medencét – , amelyen egész sor későavar temető található” [László (1978), p. 96].

(5) Rubruk, aki 1253-ban járt a francia király megbízásából a mongol nagykán udvarában, elmondja, hogy Baskíriából jöttek ki a hunok, akiket később magyaroknak hívtak, s velük jöttek a blakok, a bolgárok és a vandálok [Bodor (1976) p. 270).

(6) Régebben – olvashatjuk László Gyulánál – baráti körben már fölvettem, hogy forrásaink fordításakor ne egységesítsük “magyar”-ra a különböző népneveket, hanem hagyjuk ungr-nak, türk-nek, magyarnak, baskírnak, szavardnak, ahogy éppen a forrásokban található, mert nem bizonyos, hogy e népnevek egyetlen népre, a “magyar”-ra vonatkoznak. Az bizonyos, hogy ezekből lesz a magyar nemzet, de hogy mikor és hogyan, az külön történeti kérdés” [László (1978), pp. 180-181].

(7) A steppei birodalom nem faji, vérségi vagy nyelvi, hanem politikai egységet jelentett mindig. A birodalomban egy közös név fejezi ki az együvé tartozást, s ezzel a névvel illetnek mindenkit, aki a birodalomhoz tartozik. Például Maotun hun király Kr.e. 176-ban közli a kínai császárral, hogy hadai huszonhat birodalmat igáztak le, s ezzel mindezek hunokká váltak (Deér, 1938, p. 19). Konstantin császárnál (29. fejezet) pedig ezt olvashatjuk: “A folyón túli szlávok, akiket avaroknak is neveznek” [Moravcsik (1950), p. 123]. Kiszely István antropológus az avar kor embertani képéről pedig így vélekedik: “Helyesebb avar kori népességről, mintsem avarokról beszélni” [Kiszely (1976, p. 204].

(8) László Gyula az „uar on” nevet a magyarországi Várkony névvel összeegyeztethetőnek tartja. Ugyanis a Tisza-parti Várkony faluban avar temető van, de korainak mondott melléklettel [László (1978), p. 102].

(9) E kérdéses hang létezésére számos példát találunk Anonymus gestájában is: Gelou ’Gyalu’, Houos ’Havas’, Heoyou ’Héjő’, Iouxas ’Jószás’ Couroug ’Kórógy’, Curtueltou ’Körtvélytó’, Moglout ’Maglód’, Morout ’Marót’, Miscoucy ’Miskolc’, Ound ’Ond’, Ponoucea ’Panyóca’, Purulou ’Poroszló’, Souyou ’Sajó’, Zoloucu ’Szalók’, Vlcou ’Valkó’, Zouolon ’Zólyom’ [Anonymus (1975), pp. 148-172].

Egy 1271. november 2.-i oklevélben pedig a Keveaszót így írják: KEUEOZOUA [Gárdonyi (1936), p. 122].

2. rész.

(Magyar Múlt, Vol. XVII. Évf. 1-2 szám, 1990)

Kik voltak az „Ouar”-ok?

A kaukázusi hunok – mint arról egy 682. évi eseményt elbeszélő örmény forrásban olvashatunk – ha mennydörgéssel kísért villámok akár embert, akár egyéb tárgyat megütöttek, ezt úgy tekintették, mint K’uar istennek fölajánlandó áldozatot (Szalmási, 1979, 99.).

Miután a K’uar név első hangja – Czeglédy professzor szíves szóbeli tájékoztatása szerint a görög x (khi, chi) hanggal megegyezik, a következőképpen okoskodhatunk.

Ha a theophulaktoszi „Ouar” elé egy x hangot illesztünk, akkor az új alak a Khuar (vagy tájnyelven: Khouar) tűzisten (?) nevet tükrözi. Ámde kérdés, hogy a Khuar szóeleji hangja hová lett? Induljunk ki abból, hogy a szogd nyelvben nem volt h. Vegyük további figyelembe az egyes nyelvek kiejtési lehetőségeit. Mint tudjuk, minden nép nyelvi sajátosságának megfelelően alakítja, illetve ejti ki a számára idegen neveket és hangokat. A szóeleji hang elkopására hadd hozzuk föl példaként az ‘italian’-t, amely szó a magyar nyelvben “talján”-ra rövidült. Elképzelhető, hogy ez lett a sorsa a Khouar-nak is: Theophulaktosz nyelvén “ouar”-ra, a szogd tolmácsén pedig “Uar”-ra alakult. Kétségtelen ugyanis, hogy az “uarkun”-t könnyebb kiejteni, mint a “kuarkun”-t.

Ezek a megfontolások a Khuar-Ouar-uar-avar nevek összefüggésére még nem adnak magyarázatot. E probléma megoldása érdekében helyet kell adnunk egy honfoglalás kori epizódnak is.

A “kavarok” rejtélye.

Történetírásunk számtalan esetben elutasító álláspontra helyezkedik, mert bizonyos eseményeknek nincsenek írott bizonyítékai. Az éremnek azonban két oldala van. Például arról, hogy Árpád népe 895-ben foglalt a Kárpát-medencében, egyetlen külföldi író sem beszél. Mégis ide érkeztünk. Viszont bizonyos körülményekről a krónikások nem tudnak, vagy hallgatnak. Ha Konstantin császár nem jegyezte volna föl azt, hogy a honfoglalókhoz “holmi kavaroknak” nevezett kazáriai menekültek csatlakoztak, akkor történelmi palettánk egy érdekes színfolttal szegényebb lenne. Ámde arról, hogy valójában kik voltak a kavarok, milyen nyelven beszéltek, mikor csatlakoztak hozzánk, mekkora tömeget képviseltek, semmi biztosat nem tudunk. Történetkutatásunk pillanatnyilag csak abban egységes, hogy nevük eredetileg nem volt népnév, mert a szó szoros értelmében csupán “lázadót” jelentett török nyelven (Erdélyi, 1986. 45).

Sz.P. Tolsztov, a neves szovjet régész azonban más véleményen van. Szerinte a kavar kifejezés a ‘khvar’ (khovar) terminus szabályos változata, ez pedig a khorezmiek népnevének szógyöke. Khorezm tulajdonképpen Khvarazm, József kazár király levelében így fordul elő: “Khuvarazm” (Tolsztov, 1946. IV. fej.). Tolsztov egy másik munkájában pedig a Khorezm névjelentést így magyarázza: ‘zwm’ = föld, ‘Charri-zem’ = churriták, azaz a Nap népének földje (Tolsztov, 1950., 9).  (10) Tolsztov a kavarokat egyébként khorezmi eredetűnek tartja. S úgy tűnik, hogy itt és így kapcsolódnak a különböző nevek és események egymáshoz. Igen érdekes, hogy krónikáink a kavarokról nem tudnak. Viszont azt, hogy jelentős számú khorezmi eredetű etnikum is résztvett a honfoglalásban, elismerik.

Az első figyelemre méltó összefüggés az, hogy mind az örmény (voltaképp: hun) Khuar, mind a kazár (vagyis khorezmi) Khuvar név valamilyen módon a tűzhöz (tüzes villám, nap) kapcsolódik. De arra is érdemes odafigyelni, hogy az örmény: Khuar, a bizánci: Ouar, a szogd: uar, a kazár: Khuvar, a germán: Kovar és a bizánci Kavar alaknak hasonló hangzása van. Nem alaptalan tehát az a föltételezésünk, hogy e különböző nevek egyazon népet takarnak. Ezek az adatok a khuar-urar-avar nevek esetleges összefüggésének jobb megértéséhez közelebb visznek bennünket, ámde kérdés, hogy a régi források az avar név eredetéről mit mondanak.

Abaris, a titokzatos pap-király.

Külön tanulmányban kellene és lehetne foglalkozni azzal, hogy az avarok valójában avarok voltak-e vagy sem? A kételkedés magvát Theophulaktosz hintette el. Ugyanis e kérdéses népet ál-avaroknak tartja, akik csupán azért használják e nevet, hogy rettegésben tartsák a környező népeket. Ellenben Czeglédy Károly azt mondja, hogy Theophulaktoszt az avarok iránt érzett mélységes gyűlölet vitte arra a gondolatra, hogy nevüket elvitassa (Czeglédy (a), 1954, 149). Artamonov viszont úgy véli, hogy az első törzsi név (mármint az Ouar) összecsengése adhatott alapot az avar név fölvételére [Erdélyi-Kádár-Ojtozi, 1965/1, 86]. Artamonov véleményét csupán egy adattal tudjuk alátámasztani. Anonymus Gestájában találkozunk a „silva Houos” (havas erdő) névvel, melynek ’ou’ hangja később ’av’-vá alakul (Anonymus, 1975., 150). Mivel ennél több összehasonlító anyagot nem találtunk, ezért Artamonov elképzelését tovább fejleszteni nem tudjuk.

Mielőtt a vélemények és ellenvélemények hullámaiban elmerülnénk, hadd mondjuk el azt, hogy e kérdéses népnevet eredetileg “abar”-nak mondották. Ennek okáról A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (szerk. L. Benkő, 1967) I. Kötetében ezeket olvashatjuk. “Az abar alakváltozat b-je azzal magyarázható, hogy a görög ……. ‘avar’ …..-ját nem v-nek olvasták, ahogyan a bizánci kiejtés megkövetelné, hanem a klasszikus görög hangértéknek megfelelően b-nek (Benkő, I., 21)”. Ez kétségtelenül így van. “Miért Abarisról – írja Herodotos görög történetíró (i.e. 484-424)-, kit a hagyomány hyperboreusnak mond, nem fogom elbeszélni azt a történetet, hogy az egész földet körüljárta nyilával anélkül, hogy evett volna (Herodotos IV. 36, 1893, 31)”. Több író megemlékezik a hyperboreus Abarisról (pl. Platon, Strabon), de egyik sem közöl róla bizonyos hagyományt. Állítólag Apollon papja volt, ki az istentől egy bűvös nyilat kapott, s ez minden hegyen és folyón átröpítette (Herodotos IV. 336, 52. lábjegyzet).

Egy másik régi szerző (Suida) Abaris-t szkita származású csodatevő főpapnak tartja, aki i.e. 770-700 között Apollon tiszteletét terjesztette a hyperboreusok között (Jordanes, 1904, 40, 2. lábjegyzet).   (11)

Mindez akkor válik érdekessé, ha tudjuk azt, hogy Apollon görög és római főisten, többek között a napfénynek örök ifjú istene volt. Eszerint Abaris a napisten papjának, a neki adományozott nyil pedig az isten nyilának tekinthető. S ha figyelembe vesszük azt, hogy Abaris az egész földet körüljárta nyilával anélkül, hogy valamit evett volna, önkéntelenül is a fény sebességével haladó tüzes villámra (s a “csapjon bele a tüzes istennyila”) kifejezésünkre gondolunk. Mindezt egybevetve elképzelhetőnek tartjuk, hogy az “abar”-nak hajdan  – egy máig ismeretlen nyelven – tüzes villám, vagy valamilyen napkultusszal kapcsolatos jelentése lehetett.

De még színesebbé teszi az “abar” név eredetére vonatkozó ismereteinket sevillai Szent Izidor, aki 630-ban a következőket írta: “Mondják, hogy az Ugrok azelőtt Unnoknak hivattak, végre királyukról Abaroknak neveztettek (Németi, 1911, 47).”

Abaris végül is pap vagy király volt? – Nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy e két funkció nem áll ellentétben egymással. Ugyanis az ókori Mezopotámiának pap-királyai voltak.

Az eddig elmondottak alapján tehát csak annyit mondhatunk, az ABAR név eredete az ókori mítoszok homályába vész ugyan, azonban az adott szövegekből e kérdéses név és a napkultusz kapcsolatára következtethetünk.

Mielőtt e látszólag egymástól független adatokat közös nevezőre hoznánk, az avarok történetét egy fontos mozzanattal kell kiegészíteni. Arra, hogy az Ouar és Xounni nevű törzsek miként egyesültek, megbízható adatok nincsenek. “Minthogy azonban – írja Czeglédy Károly – 460 után mindkét törzscsoport vezértörzse a Heftal lett, ezt az egységet igen szorosnak kell elképzelnünk”. Majd így folytatja: “Tekintettel arra, hogy a keleti heftalita törzscsoport uar és xyon elemei ugyanúgy egyetlen egységet alkottak, mint a pannoniai avarok hasonló …….. és …… csoportjai, önmagától kínálkozik a gondolat, hogy a pannoniai avarok heftalita eredetűek [Czeglédy (a), 1954, 149]”. Most pedig térjünk a lényegre.

Tűzimádás – Napkultusz

Kezdjük talán azzal, hogy egy kínai forrás szerint a heftaliták az ég és a tűz szellemét imádják – de ugyanakkor buddhista és keresztény heftaliták is vannak. A Nap népe által alapított Khorezmben a tűzimádás volt a fővallás – amely mellett természetesen megfértek másféle istenségek is. Valószínűnek tarthatjuk, hogy az avarok egyik törzsét Khouar-nak nevezték, mely név a kaukázusi hunok Khuar (tüzes villámmal kapcsolatos) istenének nevével azonosítható. Menandros szerint az avar kagán azt kívánja, hogy az égben lakó Isten tűzet bocsásson rájuk, ha esküjét megszegné (12). Ám a kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy a mohamedán írók szerint a magyarok is tűzimádók (13).

A tűzimádás mivolta

Cornides Daniel (1732-1786) néprajzkutató azt írja, hogy a magyarok – a perzsákhoz hasonlóan – nem a házban égő tűzet tartották a legfőbb isten jelképének, hanem az égi örök tűzet, vagyis a napot, mely fényével a halandókat élteti (Diószegi, 1971, 22).  (14)

Az eddig elmondottak kapcsán feltétlenül föl kell hívni a figyelmet arra, hogy Kandra Kabos már 1894-ben arra a következtetésre jutott, hogy az avarok a napkultusz hívei lehettek. “A naptisztelet mellett szólnak a hun-avar kori leletek is, amennyiben a holttest fekvésének iránya nyugat-keleti, olyképp, hogy a fej nyugat, a láb kelet felé van helyezve azon szándékkal, hogy az elhunyt arca a felkelő napra legyen irányítva [Menander (1905), 171, 1. lábjegyzet]”. Ehhez kiegészítésképpen csak annyit, hogy ez a tájolás jellemző a honfoglaló magyar sírokra is. László Gyula szellemesen állapítja meg egyik munkájában, hogy a szellemi néprajznak nagyobb a hagyományőrző ereje mint a tárgyinak. Nem szabad tehát meglepődnünk azon, hogy e szellemi adatok mellett bizonyos tárgyi leletek is Irán (Perzsia) felé mutatnak. A következőkben ezekből mutatunk be ízelítőül néhányat.

Régészeti megfigyelések

A hellenisztikus bizánci motívumok mellett – írja Erdélyi István – nem kevéssé jelentős a száma az iráni mintakincs felé vezető szálaknak. Irán felé vezet a hazánkban talált rendkívüli szépségű avar kori szíjvég, a bánhalmi [Erdélyi I., (1982), 145]”. (15). László Gyulánál pedig arról olvashatunk, hogy a kései avarok (griffes-indások) téglavörös színű edényművessége Észak-Iránra utal (László 1978.110)”. De azt a rendkívül érdekes leletet is érdemes megemlíteni, amelyről ugyancsak Erdélyi Istvánnál olvashatunk. A jugoszláviai Čelarevo (a történelmi Magyarország Dunacseb-je) határában olyan avar kori temetőre bukkantak, melynek leletei között egy Kirtumukha-nak nevezett iráni szörnyfejet is találtak (Erdélyi, 1979., 87). E lelet azonban nem egyedülálló, mert ilyen szörnyfejet már találtak a Várpalota-gimnáziumi avar temetőben is [Erdélyi I. (1969), 186. VIII. tábla].

Persze minden Irán felé mutató leletet bemutatni nem tudunk. Egyes darabokon ugyanis olyan ábrázolások láthatók, amelyek jelentésére egyelőre nincs biztos válaszunk. De vannak olyan kulcsfontosságú lelőhelyek is (mint pl. Hortobágy-Árkus), melynek anyaga 30 éve feldolgozásra, illetve kiadatásra vár. Például az avarok napkultusza szempontjából fontos adalék lehet az a lángoló napot ábrázoló pajzsdudor, amely az említett temetőből került elő, és most a Magyar Nemzeti Múzeum avar kori kiállításán látható. Ezek után jogosan kérdezhetjük, hogy egyes avarok miért viseltek magukon iráni ízlésű ábrázolásokat?

“A régi ember számára – olvashatjuk Fodor Istvánnál – a művészet nem csupán egyszerű, értelmetlen nélküli dísz vagy divattermék volt. Ezek az ábrázolások gazdáik hiedelmét, szinte egész eszme-rendszerét magukban hordozták (Fodor, 1975., 200)”. Mivel e leletek etnikai háttere még nincs kellően tisztázva, azért egyenlőre csak annyit fogadhatunk el amennyit Erdélyi István mond, hogy az avar korban “nem kizárt esetleg iráni nyelvű csoportok jelenléte sem.”

Avar-türk kapcsolatok

Konstantin császár mint tudjuk – honfoglaló eleinket – türköknek nevezi. Azt a kérdést, hogy a bizánciak szerint miért türkök a magyarok, most ne feszegessük. Erről egyelőre csak annyit, hogy ha a magyaroknak nem lett volna semmiféle közük a türkökhöz, akkor a Dukas-féle korona görög felirata, amely I. Géza magyar királyt (1074-1077) ………-nak, turkia királyának titulálja, a bizánci diplomácia tudatlanságának magasiskoláját jelentené. De pillanatnyilag nem ez a fontos, hanem az, hogy a XII. szd.-ban élt Zonaras türköknek mondja az avarokat (Menandar, 1905, 36, 4. lábjegyzet). Persze kérdés, hogy a XII. szd.-ban élt Zonaras az avarok türkségéről, vagy a türkök avarságáról végül is mit tudhatott? Mivel e kérdésre kielégítő választ adni nem tudunk, ezért e kapcsolat lehetőségére válaszoljanak az alábbiak.

A Szarvas környékén 1983-ban föltárt temető egyik sírjából egy csont tűtartó került elő, amelyen rovásírásos felirat látható. Avar kori leleteken már korábban is megfigyeltek rovásszerű jeleket, de a szarvasi lelet az első, amely meggyőzően igazolja azt, hogy az avaroknál is élt a rovásírásnak egy fajtája. “A szarvasi lelet meglehetősen kései korból, aránylag távoli területről származik – írja Ligeti Lajos – s nagyon valószínű, hogy a rajta látható rovásírásos felirat nem is a tulajdonképpeni avar nép és nyelv emléke, hanem az avar birodalom egyik török népéé (Ligeti, 1986, 493)”.  (16) Ezek az adatok végül is mit jelenthetnek? Egyelőre csak annyit, hogy az avar kori etnikumban – s minden bizonnyal a magyarban is – a türk elem jelenléte nyilvánvalónak mondható. Most pedig próbáljunk meg választ keresni arra, hogy mi lehetett az avarok maguk használta népneve.

Hová tűntek az avarok?

Abban a tekintetben, hogy az avar birodalom felbomlása után a Kárpát-medence lakóival mi történt, a vélemények megoszlanak. Az egyik felfogás szerint az itt rekedt avarok kipusztultak. Mások viszont úgy vélik, hogy az avarok maradványai elszlávosodtak. Ezekre azonban döntő bizonyítékok nincsenek. Erdélyi István viszont úgy véli, hogy az avarság a hozzá csatlakozó népelemekkel együtt a honfoglaló magyar etnikum alaprétegét, a későbbi magyar nép jelentős összetevőjét alkotja [Erdélyi I. (1982), 10.].

Akkor mi lehet a megfelelő magyarázata annak, hogy az avar népnév és népi tudat nyomtalanul eltűnt, viszont a hun kapcsolat, illetve rokonság emléke mind Göcsejben, mind Székelyföldön szinte napjainkig megmaradt? Induljunk ki abból, hogy a pannóniai avarok egyik törzsét eleve „hun”-oknak, vezértörzsét pedig Heftál-nak nevezték. Ez utóbbiakról pedig röviden a következőket említhetjük. “A nyugati heftalitákat – írja Czeglédy -- … nemcsak általában kell a “hun” népek közé sorolnunk, hanem igazi nevük is hun, közelebbről fehér hun [Czeglédy (a), 1954, 146]”. Meandertől tudjuk, hogy az avarok uralmuk alá hajtották a szabírokat is. Jordanes szerint a szabirok is hunok voltak. Ahhoz, hogy még tisztábban lássunk, helyet kell adnunk az alábbi megfontolásnak is.

Bizánc évente hatalmas pénzjáradékokat fizetett a birodalommal határos népnek, hogy ezzel békességre bírja őket. De Bizánc külpolitikájához tartozott az is, hogy következetesen egymás ellen ingerelte a “barbárokat”. Ezzel gyengítette őket és védte saját magát. A kutrigur-utigur viszályt például az robbantotta ki, hogy Bizánc az utiguroknak fizetendő adót visszatartotta, mondván, hogy azt a kutrigurok elrabolták. Ekkor az utigurok a kutrigurokra támadtak, de csatát vesztettek. Amikor azonban a kutrigurok bizánci területen portyáztak, az utigurok feldúlták azok szállásterületét. A bizánci császár e támadás előtt többek között azt is megígérte Sandilchus-nak, az utigurok fejedelmének, ha leigázza a kutrigúrokat, akkor azokat a pénzeket is ő fogja megkapni, amelyeket addig Zabergánnak, a kutrigurok fejedelmének fizetett. Sandilchus azonban kijelentette, hogy istentelenség és nagyon illetlen dolog volna az ő vérrokonát teljesen kiirtani. “Mert – úgy mond – azok nemcsak velük közös nyelvet beszélnek… de fajrokonaink is, bár más fejedelmeknek engedelmeskednek (Menander, 1905, 59-60)”. Miután Menandrosz a kutrigurokat hun-oknak nevezi, hunnak kell tekintenünk az utigurokat is (i.m.59).

E történethez befejezésképpen még csak annyit, hogy az avarok később a kutrigurokkal szövetkezve leverték az utigurokat. Vagyis az avar konglomerátum újabb hun elemekkel gyarapodott. Baján kagán tehát egy sereg hun eredetű (vagy tudatú?) népet tömörített zászlaja alá, s ezzel tisztában voltak a nyugati kortársak is. A longobárdok – mint már említettük – közvetlen megegyezés révén adták át az avaroknak Pannoniát. Paulus Diaconus erről a következőket írja (Hist. Long. II.c.9): “Alboin saját hazáját, tudniillik Pannóniát barátainak, a hunoknak engedte át (Lukinich, 1914, 60)”.

Ezek után azt kellene mondanunk, hogy az avarok voltaképp “hun”-oknak nevezték magukat, de ezt ilyen egyértelműen kijelenteni nem lehet, mert a források később Hunnia és Avaria tartományrészekről és ungarus-okról beszélnek. Ez a körülmény legföljebb azt jelenti, hogy a hun elemnek az avar törzsszövetségben döntő fölénye, s ez által vezető szerepe lehetett. Az avar népnév eltűnésének okát pedig abban láthatjuk, hogy ez csak egy olyan külföldiek által használt elnevezés lehetett, mint nálunk a lengyel, német, tót, olasz, stb. népnevek. Most pedig térjünk vissza Kézai Simonnak ahhoz az állításához, mely szerint Árpád népének bejövetele a hunok második honfoglalása volt.

Kézai Simon igazsága

Az avar birodalom 803 évi bukása a bulgárok (Ungarus-ok), a hunok, az ouar-ok (Khouar-ok), a türkök közös szégyene és bukása volt. A történelmi párhuzamok alapján valószínűnek tarthatjuk, hogy a vereséget szenvedett avarok uralkodó osztálya (feltehetően) a volgai bolgárokhoz menekült, a köznép pedig itt ragadt. A folytatás ugyancsak szokványos. A bukást követő években létrejött egy, az avar birodalmat restaurálni akaró koalíció. Hogy kik lehettek e koalíció tagjai? Természetesen a hunok, a khuarok, a türkök és az ungarus-ok. Ha kissé nagyvonalúbban értelmezzük a rendelkezésre álló forrásokat, akkor e népek a honfoglalásra vonatkozó forrásokban – ha burkoltan is, de – kimutathatók. Kezdjük azonosításukat a legtöbbet vitatott hunokkal.

Anonymus gestájának 10. fejezetében arról tudósít, hogy Álmos fejedelemhez Kijev (Kiev) környékén hét kun vezér csatlakozott. Ha most figyelembe vesszük azt, hogy a szogd iratokban a hunok neve “xun” (kun) alakban is fellelhető, nem alaptalan az a meggondolás, hogy Anonymus kun-jain valójában hun-ok értendők. Ugyanis a tatárjárás idején fontos szerepet játszó kúnokról (kipcsakokról) a honfoglalás idején még nem hallottunk (17). Ami pedig a bolgárokat illeti, ismételten Pietro Ransano adatára hivatkozunk, amely a magyarokat a bolgárokkal tartja azonosnak. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a volgai Bolgárország területén (Bolsije Tigani mellett) olyan IX-X. századi temetőt találtak, melynek anyaga honfoglalóink temetkezési szokásait tükrözi (Erdélyi, 1986., 146). (18)

Konstantin császártól tudjuk, hogy a türköknek (értsd: magyaroknak) hét törzse volt. E törzsi nevekből 5 türk, 2 finnugor eredetű. A belőlük képzett helynevek Magyarországon máig megtalálhatók. Tehát a türk elem honfoglalás kori jelenléte nyilvánvaló. A XI. században élt Ioannes Skylitzes az “ungrok”-nak is nevezett türkökről beszél. Tehát itt vannak az ungarus-ok is. (19). A magyarokhoz csatlakozó kavar-ok pedig meggyőződésünk szerint az előzőkben tárgyalt “Ouar-Khuar-Khuvar-Kovár” nevet viselő törzzsel azonosíthatók. (20) Ámde kérdés, hogy hol vannak a “magyarok”?

Nos a föntiek szerint úgy tűnik, hogy 895-ben a régi, de ujjászervezett csapat tért vissza, amely időközben – egy máig ismeretlen ok miatt – nevet változtatott. Ha jól meggondoljuk, akkor látnunk kell, hogy a “kettős honfoglalás” lehetősége nem öncélú okoskodás. De az egész elmélet sokkal áttekinthetőbbé válna, ha e problémát nem a magyar őstörténet szerves részének, hanem bizonyos események logikus láncolatának – egy önmagát megújítani képes, különböző eredetű népekből létrejött törzsszövetség sikeres vállalkozásának – tekintenénk.

Így tehát még nem jött el az ideje annak, hogy a “történetírói kitalálás” vádja alól felmentsük Kézait. Az egész problémát egyébként is óvatosan kell kezelnünk, mert az avarok vezértörzséről, a heftalitákról és az avar-perzsa kapcsolatokról még keveset tudunk.

JEGYZETEK

(10) Korezm történetéről röviden a következőket. Kr.e. 1200 körül megindult az úgynevezett tengeri népek vándorlása, melynek során elpusztult Mitanni, Trója és Kréta. A hurri nép, Mitanni legerősebb népe kettészakadt. Egyik részük a mai Szíria területére, Haleb (Aleppo) és Karkemis környékére, a másik részük pedig kelet felé, Iránon át a Kaspi-tenger és az Aral-tó közelébe menekült. A Sir-darja és az Amu-darja között foglaltak maguknak új hazát, amelyet Khorezm-nek neveztek.

Ennek ősi történetére hosszú ideig homály borult, mert Qutaiba ibn Muslim arab vezér Kr.u. 712-ben elfoglalta Khorezm-et, megsemmisítette a tudós irodalmat, a tudósokat pedig elűzte, vagy kiirtotta. Al-Biruni, az ezredforduló táján élt khorezmi arab tudós a vonatkozó források hiánya miatt csak annyit tudott megállapítani, hogy Khorezm története Nagy Sándor (Alexander the Great) előtt 980 évvel vette kezdetét. Nagy Sándor pedig Kr.e. 329-ben járt seregével az Oxus (Amu-darja) vidékén. Eszerint is Khorezm alapítása Kr.e. 1200 táján történt.

(11) A hyperboreusok (azaz az északon-túliak) mesés nép a görög mitológiában, akik tiszta életükkel érdemelték ki azt, hogy Apollon náluk töltse a telet. A hagyomány szerint tavasszal hattyú-szekéren érkezik vissza Apollon a hyperboreusok országából Delphoiba.

(12) Lehetséges, hogy amikor azt mondjuk: “csapjon bele a tüzes istennyila” avarul szitkozódunk?

(13) A magyarok elődeiről és a honfoglalásról…című kötet 159.sz. jegyzete szerint a: “tűzimádó” – itt a. m. halottégető pogány (Győrffy, 1975, 208)”.

(14) Lehetségesnek tartható, hogy hajdan a “háztűznéző” a napkultusz híveinek szertartása volt. A házasulandó legény ennek révén győződött meg arról, hogy arájának családja betartja-e a vallási előírásokat.

(15) “A honfoglaló magyar díszítőművészet – írja Tomka Péter – …nagyjában egészében ugyanabból a forrásból táplálkozott, mint a korábbi, 8. századi késő-avar-kori művészet. A forrást, az összekötő láncszemet keletre, a dél-oroszországi pusztákon, a Fekete-tenger mentén, vagy a Kaukázus előterében kereshetjük, nem is beszélve a Közép Ázsia, Irán és Bizánci hatásról (Tomka, 1981/2, 4)”.

(16) Mivel a szarvasi leletet késő-avarkori eredetűnek tartják, ezért hadd mondjuk el a következőket. Az avar honfoglalás körüli időkből (Kr.u. 568) került múzeumainkba számos olyan lelet, amelyben csak vas kengyelpár, zabla és egy igen jó alakú éles vas kopjahely fordult elő és más semmi egyéb. Ezekről a leletekről a találók azonkívül, hogy a fenti tárgyak kis mélységben, egy csomóban voltak, semmi egyebet nem tudtak megemlíteni. Csallány Dezső régész kétségtelen égési nyomokat figyelt meg a vasakon. Kovrig Ilona a régészeti irodalomban kinyomozta, hogy a szibériai Kapcsala és Katanda türk temetőiben hamvakkal együtt temették el a kengyelt és a zablát, mégpedig pontosan ugyanolyan kengyelt és zablát, mint az avarok. Ázsiai eredtük tehát kétségtelenné vált.

Az avarokat Európába űző türk birodalom területén – a Monguj-tajga környéki ásatások során újabban sorozatosan bukkantak ugyanilyen esetre. A türk vitézt (gyakran halom alá) sírban temették el, lovát a temetéskor feltorolták (megették), majd lenyúzott bőrét a vas lószerszámokkal és a fából készült nyereggel együtt a halotti tor máglyáján elhamvasztották. A maradványokat pedig a sírhoz közelebb-távolabb kis mélységben elföldelték (Bona, 1970, 137-138).

(17) Kiszely István antropológus a 13. szd.-ban hozzánk menekült kunokról a következőket mondja: “A kunok antropológiai összetétele a karcagködszállási és bocsai temetők tanúsága szerint rokon volt a honfoglaló magyarokéval, azzal a különbséggel, hogy bennük kevesebb volt a keletbalti elem (Kiszely, 1976, 217)”.

A szakirodalom szerint ez a kérdéses név bizonyára a kun népnév “chun” változata volt. “Ezt Anonymus a latinban cumanusszal váltotta fel, holott a cumanus a 11. szd. második felében feltűnő fehér vagy palóc-kunok kumán nevének latinosítása (Anonymus, 1975, 154)”.

(18) Lásd az 5.sz. jegyzetet.

(19) A bizánci György barát (Jeorjiosz Monachosz) krónikájának folytatása az első makedon foglyok hazatérése kapcsán 836-838 között ungrok-ról, hunok-ról és türkök-ről beszél. Györffy György úgy véli, hogy itt egyazon nép egymásután három néven szerepel (Györffy, 1975. 105).

(20) Munkahipotézisünk szerint a theophulaktoszi “Ouar” név eredeti alakja “Khouar” lehetett. Úgy véljük, hogy ehhez a germán Kovar (Cowar) alak áll a legközelebb. Ezt az alakot véljük fölismerni a régi Hont megyei KOVAR község nevében is.

A hozzánk csatlakozott kavarok – sokan úgy gondolják – hamarosan beolvadtak. Mi pedig úgy véljük, hogy nevükkel utoljára Tinódi Sebestyénnek a Budai Ali baba históriája című költeményében találkozunk. E mű 11. versszakában a következőket olvashatjuk. Vas Mihályt, Veszprém várának védőjét a:

Basa hagyásából megfogták, megfoszták,

Pénzétől, lovától őtet megtisztíták;

Ott meg vissza az basának bemutatták,

„Kavarokhoz ment volna” – őt úgy beárulák. (Tinódi, 1904, 24)

IRODALOM

Anonymus, 1975. Gesta Hungarorum. Pais Dezső fordítása.

Balics Lajos, 1901. A Római Katolikus Egyház története Magyarországban. I. Bp.

Benkő Lóránd (szerk.), 1967. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I. Bp.

Bodor György, 1976. Egy krónikás dal helyes értelmezése. Magyar nyelv 72 (3) 268-271

Bóna István, 1970. A népek országútján. A magyar régészet regénye. Budapest.

Czeglédy Károly, 1954. Heftaliták, hunok, avarok, onogurok. Magyar Nyelv, 50, 142-151

Czeglédy Károly, 1969. Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig.

Körösi Csoma Kiskönyvtár 8. Budapest.

Deér József, 1938. Pogány magyarság – keresztény magyarság. Budapest.

Diószegi Vilmos, 1971. Az ősi magyar hitvilág. Budapest

Erdélyi I., Kádár Z. és Ojtozi E., 1965. A kazárok történetének első összefoglalása.

                        Archaeologiai Értesítő

Erdélyi István, 1966. Avar művészet. Budapest (Angol nyelven is).

Erdélyi István és Németh Péter, 1969. A Várpalota-gimnáziumi avar temető

                        A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei. 8. Veszprém.

Erdélyi István, 1979. Különös leletek a Vajdaságból. Antik tanulmányok, 26

Erdélyi István, 1982. Az avarság és kelet a régészeti források tükrében. Bp.

Erdélyi István, 1986. A magyar honfoglalás előzményei. Budapest.

Fehér M. Jenő, 1972. Az avar kincsek nyomában. Avar Könyvek I. Buenos Aires.

Fehér M. Jenő 1972. A korai avar kagánok. Avar Könyvek II. Buenos Aires.

Fodor István, 1975. Verecke híres útján… Magyar Historia sorozat. Gondolat, Bp.

Gárdonyi Albert, 1936. Budapest történetének okleveles emlékei. Budapest.

Gombos F. Albin. 1937-38. Catalogus fontium historiae Hungaricae. I-III. Budapest.

Győrffy György, 1975. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról kortársak és krónikások híradásai. 2. kiadás. Nemzeti Könyvtár sorozat. Gondolat, Bp.

Győrffy György, 1977. Honfoglalás, megtelepedés és kalandozások. In: Bartha-Czeglédy-Róna-Tas (szerk.) 1977. Magyar őstörténeti tanulmányok, pp. 123-156 Akadémiai kiadó Budapest.

Hajdu P., Kristó G. és Róna-Tas A. (szerk.), 1976. Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. I:2 (Kézirat), Tankönyvkiadó, Budapest.

Herodotos történeti művei, II., 1893. Geréb József fordítása. Budapest.

Jordanes, 1904. A gótok eredete és története. Bokor János fordítása. Brassó.

Király Péter, 1976. A magyarok említése a 811. évi események óbolgár leírásában. Magyar Nyelv, 72 (3), 257-258

Kiszely István, 1976. Sírok, csontok, emberek. Budapest.

László Gyula, 1973. “Emlékezzünk régiekkel…” Évezredek hétköznapjai. Budapest.

László Gyula 1977. Kuvrat kagán fiainak történetéhez. pp. 225-230 in: Bartha-Czeglédy-Róna-Tas (szerk.) Magyar őstörténeti tanulmányok.

László Gyula 1978. A “Kettős honfoglalás”.  Gyorsuló idő sorozat, Magvető, Bp.

Ligeti Lajos 1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest.

Lukinich Imre, 1914. Az avar-görög háborúk történetéhez. Történelmi Szemle 3.

Menander Protektor, 1905. Történeti művének fennmaradt töredékei. Brassó.

Moravcsik Gyula, 1950. Bíborban született Konstantin: “A birodalom kormányzása”.

Némäti Kálmán, 1911. Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya. Bp.

Németh Gyula, 1940. A hunok nyelve. In: Attila és hunjai (Németh, szerk.) 217-226. 2. kiadás (1986). Akadémiai Kiadó, Bp.

Olajos Teréz, 1969. Adalék a (h)ung(a)ri(i) népnév és késői avarkori etnikum történetéhez. Antik tanulmányok, 16  (1)

Savicz Bernard, 1985. Valasians descendants d’Attila. La Matze.

Simon V. Péter, 1978. A Nibelung-ének magyar vonatkozásai. Századok, 112

Szalmási Pál, 1974. Movses Kalankatuaci a kaukázusi hunok vallási kultuszáról, Keletkutatás, Budapest.

Tinódi Sebetyén, 1904. Válogatott krónikás-énekei. Segédkönyvek a magyar nyelv és irodalom oktatásához. Pozsony-Budapest.

Tolsztov, sz.P. 1946. Novogodnyij prazdnyik “kalandasz” u chorezmijiszkich chrisztyian nacsala XI. veka. Szovjetszkaja etnografija. No.2.

Tolsztov Sz.P., 1950. Az ősi Chorezm. Budapest.

Tomka Péter, 1981. Hová tüntek az avarok? Historia 3  (2). 3-5.

Új Magyar Lexikon VI. kötet, 1962, Budapest.

Váczy Péter, 1974. A frank háború és az avar nép. Századok, 108, 1041-1060