Varga
Géza
Írástörténet
Szekeres István írástörténész
kötete
Rovó - 2009.02.09 10:36
Több, mint tíz éve várunk a
kitűnő szerző "A székely és az ótörök írás jeltörténete" c. kötetére, amelyet a
Mundus Kiadó adott ki 2008-ban.
A
szerző
Szép hazánkban kevés tudós van, aki írástörténeti témákkal foglalkozván önálló
gondolatokkal örvendezteti meg az olvasóit. Szekeres István ezek közé tartozik.
1940-ben született Békéscsabán. Történésznek készült, de az 1956-os események
után készített "Kádár Apró Dögei" falfirkái miatt e tervétől el kellett
búcsúznia s kis híja volt, hogy a vörösterror egyik halálos áldozata nem lett (a
vörös gyilkosok tévedésből másra lőttek).
A kitűnő szerző munkásságát a kezdetektől alkalmam volt figyelemmel kísérni és
reméltem, hogy az évtizede várt kötete jelentős előrelépést jelent majd a hazai
írástörténeti kutatásokban.
Szekeres István a 90-es években módszeresen olvasta végig a hazai könyvtárakban
található írástörténeti irodalmat. Mivel én is ezt tettem, többször előfordult (az
MTA Keleti Könyvtárában és másutt is), hogy várakozás közben olyan
könyvcsomagokat találtam a könyvtári asztalom sarkán, amelyet Szekeres István
barátom számára szedtek össze a könyvtárosok. Lenyűgöző következetességgel és
kitartással készült tisztázni a székely írás eredetét, különösen annak ótürk és
kínai vonatkozásait. Mindez olyan lényeglátási képességgel párosult nála, amivel
az akadémikus tudomány képviselőinél egyetlen esetben sem találkoztam.
Ami meglehetősen elképesztő dolog és nagy szégyen az akadémikus tudomány
képviselőire nézve, hiszen nem túl bonyolult összefüggések megértéséről lenne
szó.
Az első tanulmány
Első dolgozatát a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetben adtuk közre
1993-ban, az Írástörténeti Kutatóintézet "Írástörténeti tanulmányok" c.
könyvsorozatában. Ez volt az a nevezetes kötet, amelynek köszönhetően az
akadémikus tudomány felhagyott a sohasem bizonyított ótürk eredeztetés
ismételgetésével. A sikerben oroszlánrésze lehetett Szekeres István "Őstörténetünk
írásjelekben" c. cikkének is.
Akkor - a sorozat és a kötet szerkesztőjeként - több, mint két hónapig dolgoztam
a kb. 40 oldalas cikk kéziratának feljavításán. Ez elsősorban tömörítést és
stilisztikai javításokat jelentett, de esetenként tartalmi tévedést is ki
kellett gyomlálnom, s újra kellett rajzolnom az ábrákat is. Ezáltal a szerző
zseniális megállapításait sikerült kibontani a zavaró, oda nem való részletek
közül. Ecsedy Ildikó, aki a kéziratot a javítás előtt és után is elolvasta, úgy
értékelte a szerkesztői munkámat, hogy az használt a kéziratnak. Nyílván ennek
is köszönhető, hogy a szerzőnek azóta is ez a legjobb munkája. Több fontos
megállapítás mellett nyilvánvalóvá tette e mű azt is, hogy a székely írás jelei
kínai szójelekkel tartanak rokonságot. Ezt korábban azért nem ismerte fel a
hazai tudományosság, mert a székely írást betűírásból való kései átvételként
magyarázta; holott a székely írás egykor elsősorban szóírás volt, s a szójelek
átadásának más törvényszerűségei vannak.
Fontos megállapítás volt ez akkor, amelyet persze azóta sem értett meg az
akadémikus tudomány.
Például Bárdi László barátom - akinek elévülhetetlen érdemei vannak a
kínai-magyar tudományos kapcsolatok ápolásában - a közelmúltban úgy értékelte
egy cikkemet, hogy kínos dolog összehasonlítani betűt és szójelet. Mindez
természetesen semmit sem von le Szekeres István érdeméből, sőt kiemeli a
felismerései jelentőségét.
Az újabb termés
Ezt követően Szekeres Istvánnak két tucatnyi cikke jelent meg egy informális
csoport, a ZMTE kiadványaiban. Sajnos - bár a csoportnak "szakértő" tagjai is
vannak - a kéziratok megfelelő gondozása elmaradt, ezért azok gyakorlatilag
olvashatatlanok.
A cikkeket tartalmazó kötetek tördelésével, kötésével és terjesztésével
kapcsolatos gondoknak is köszönhetően a tanulmányok nem játszanak olyan szerepet
a szakirodalomban, mint azt a szerző jó felismerései megérdemelnék.
A rokonszenves és igényes kötéstől eltekintve hasonló a helyzet a most megjelent
kötettel is.
Lektor lektor hátán, de minek?
A Mundus Kiadó nyilvánvalóan nem rendelkezik a magyar írástörténethez értő
szerkesztővel, s ezt a hiányt nem pótolhatta a régész Erdélyi István
sorozatszerkesztő, a meglepő módon szaklektorrá előlépett Obrusánszky Borbála és
a minden bizonnyal kitűnő sinológus Bartos Huba közreműködése sem.
A sors különös fintora, hogy a székely írás szójeleit és betűinek
szójel-előzményeit kutató szerző munkájához az az Erdélyi István írt előszót,
aki a székely írás szójeleinek a létét is tagadja. A groteszk társítás
törvényszerűen vezetett groteszk eredményhez.
A jelen kötet fülszövege szakított azzal a könyvészeti hagyománnyal, amely
szerint a fülszövegnek az egekbe kell emelnie a kézben tartott kötetet. A jó
fülszöveg meggyőző érvekkel biztosítja a gyanútlan érdeklődőt arról, hogy élete
nagy tévedését követi el, ha a kitűnő szerzőnek ezt a kiemelkedően érdekes,
hasznos, okos és szép kötetét nem veszi meg. Erdélyi István új utakat kezd,
amikor arról tájékoztatja az olvasót, hogy a szerző semmiféle írástörténeti
oktatásban nem vett részt, ezért amatőrnek kell tekinteni, a tudományosság nem
fog szó nélkül elmenni a kötet mellett, amely nyilvánvalóan vitákat fog
gerjeszteni. S meg sem említi a kötet korszakalkotó érdemeit. Ha valaki ezek
után sem kap kedvet a kötet megvásárlására, annak úgyis hiába lenne minden
további szó ...
A könyvkiadás mikéntjével ismerkedő, első kötetes autodidakta szerzőknél
rendszeresen tapasztalható, hogy törekszenek neves lektor szerepeltetésére,
talán abban bízva, hogy a lektornak a kötetben szereplő neve a tudományosság
mázával vonja majd be a kdolgozatukat. Amint arra is számíthatnak, hogy a lektor
kijavítja a legkirívóbb tévedéseiket és hasznos észrevételeivel esetleg emeli is
a színvonalat. Röviden összefoglalva: a lektornak az lenne a dolga, hogy ne
jelenjen meg ordító hülyeség a drága pénzen kiadott kötetben - mert akkor
évszázadok múlva is röhögnek a szerzőn az ismeretlen olvasók. Ilyenkor ugyanis
nem a lektort emlegetik, akinek végső minőségellenőrként a hibák kijavítása
lenne a legfőbb dolga.
Lehetséges, hogy a lektorálás más tudományágak területén jobban működik, ezért a
szerző ezzel kapcsolatos esetleges reményei érthetőek és megbocsáthatóak.
A saját tapasztalataim alapján naív ábránd arra számítani, hogy a magyar
írástörténet területén a "neves szakértők" bármelyike által végzett lektorálás
haszonnal járhat. Az akadémikus tudomány lektorálásra és sorozatszerkesztésre
vállalkozó "neves szakértőinek" halovány fogalmuk sincs a székely írás
eredetéről. Ezért az akadémikus lektorok vagy nem csinálnak semmit, vagy
általánosságokat, esetleg butaságokat írnak a kötethez. Nem tudják kijavítani a
mű hibáit, amint az értékeit sem tudják felsorolni - hiszen azok felismerésére
sem képesek.
Ezért történhetett, hogy a kötet - amelynek mondanivalója lényegében azonos a
szerző legelső, fent említett tanulmányának mondanivalójával - fésületlen maradt.
Erdélyi István előszava nem tűnik többnek az akadémikus tudomány előtti puszta
mentegetőzésnél és mosakodásnál, amiért egy "dilettáns" kötetéhez adta a nevét.
Nyomdai előkészítés
A nyomdai előkészítés sem állhatott a helyzet magaslatán s ez érdekes módon a
lektoroknak, meg a sorozatszerkesztőnek sem tűnt fel. Mintha Magyarországon még
nem nyomtattak volna könyvet, s nem alakultak volna ki bizonyos könyvészeti
szokások. Ezek ugyan világszerte elterjedtek már, de a Mundus Kiadónál még
mintha nem ismernék, vagy nem tartanák fontosnak őket.
Mi például úgy gondoljuk, hogy az ábrák alá érdemes ábraszöveget írni (hogy az
olvasó tudja, mit ábrázol a kép), s azokat érdemes sorszámozni (hogy a szövegből
hivatkozni lehessen rá).
Az olvashatóságot segíti, ha a betűsivatag jól elhatárolható alfejezetekre van
tagolva, amelyeket találó alcímek különböztetnek meg.
Az ábrák minősége esetenként csapnivaló. Pedig a szkennelés ugyanannyiba kerül
akkor is, ha nagy a felbontás, meg akkor is, ha kicsi. S ez az egyforma ár
lehetőség ad a nagy felbontású szkennelésre is - de ezzel valamilyen oknál fogva
nem éltek az alkotók.
Ezek persze nem lényegi kérdések, de arról árulkodnak, hogy a kötetnek nem volt
igazi gazdája, a szerzőt a könyv előállításának összetett folyamatában nem
támogatták valódi szakértők, nem segítette őt senki a hibák elkerülésében.
S ez a gazdátlanság a tartalmi kérdésekben mutatkozik meg leginkább.
A nagynevű elődök kritikája
Az I. fejezetben a nagy elődök (például Nagy Géza, Németh Gyula) munkásságát
értékeli, megállapításait vitatja Szekeres István. A legtöbbjük azonban az
említést sem érdemli meg, annyira idejétmúlt és téves az, amit a székely írás
eredeztetése terén képviseltek. Ezek a szerzők az írásrendszerek átvételét csak
betűírások átvételeként voltak képesek tárgyalni és ostobábbnál ostobább
magyarázatokkal árasztották el a "tudományos" irodalmat.
Módszertani jelentőségű hibájuk volt, hogy két írásrendszer rokonításakor csak a
jelformákat és az általuk jelölt hangokat hasonlították egymáshoz s eltérést
csak ott engedtek meg, ahol a két hangrendszer is eltért egymástól. 1993-ban
Szekeres István fogalmazta meg azt a felismerést, hogy ez a
származtatási-rokonítási elv antik (szójeleket alkalmazó) írások esetében
tarthatatlan és szükségképpen vezetett téves eredményhez.
Írásrendszerek összehasonlításának módszertana
Az írásjel a jelformából és az általa rögzített tartalomból áll. Ezért az
írásrendszerek összehasonlításakor ezeket kell összevetni. Ezt tették a
finnugrista szakirodalom nagyjai is, azonban a jelformából is, meg a tartalomból
is csak keveset hasznosítottak.
A jelformákat puszta vonalaknak tekintették s meg sem kísérelték azok képi
tartalmának megértését.
A jeltartalmat pedig csupán betűnek vélték s lényegében nem is gondoltak arra,
hogy a jelforma szót, vagy mondatot (ősvallási mondanivalót) is rögzíthet. Ebből
következően az írásrendszerek rokonításakor csak tévedhettek.
Egy székely betű eredetét úgy lehet tisztázni, hogy megpróbáljuk kideríteni,
milyen szójelből keletkezett. Ehhez három gondolatmenet kínálkozik:
- Megpróbálhatjuk megérteni a jel képi tartalmát. Ha például ismerjük az
Eurázsia-szerte elterjedt "eget tartó fa" ábrázolási hagyományt, akkor a székely
"g" jel képi tartalmát is megértjük, mert ez ennek a hagyománynak egy
megvalósítása.
- Találhatunk a kínai, egyiptomi, hettita stb. szóírásokban a vizsgált székely
betűhöz hasonló alakú jelet s abból következtethetünk az eredeti magyar szójel
jelentésére. Például a székely "g"-hez hasonló kínai lolo "ég" jel alapján
nyilvánvalóvá, hogy a székely "g" az ég szójeléből alakult ki.
- A székely betű hangértékéből is következtethetünk az eredeti szójel
hangalakjára. Például feltételezhetjük, hogy a "g" betű olyan szóból alakult ki,
amelyben volt "g" hang. Mivel a jelnevek esetében ősi szavakról van szó,
feltehetően elsősorban egyszótagú szavakra gondolhatunk. Azonban egyszótagú
szavakból is sokban megtalálható a "g" hang. A fenti két megfontolás (a képi
tartalom és a kínai párhuzam) segít az ég szó azonosításában.
Az így egyenként azonosított jelnevek (szóértékek) ellenőrzésére is kínálkozik
egy-két további szempont.
Az egyik elv szerint a szójelek felismerése akkor helyes, ha az ősvallás
jelképei közé tartoznak. A székely írás szójeleinek többsége a magyar ősvallás
ismert témáit illusztrálja, önmagát igazoló rendszert alkotva. Ez a rendszer az
egyedi akrofónia-rekonstrukciókat is alátámasztja.
Egy másik ellenőrzési lehetőséget kínál a székely jelsorrend. Ezt ugyanis a
jelek ősvallási rangsora alakította ki. A sor elejére kerültek a legfontosabb
istenek (az isteni triász) jelképei, utánuk pedig az egyre csökkenő jelentőségű
szimbólumok. A sor végén olyan jelek is lehetnek, amelyeknek nincs, vagy nem
nyilvánvaló az ősvallási jelentősége. Ha egy jel kilógna ebből a sorrendből,
akkor az magyarázatot kívánna.
Egy harmadik ellenőrzési lehetőséget az is, hogy a jelnevek olyan régi magyar
szavak, amelyeknek esetenként párhuzamaik találhatók a magaskultúrák nyelveiben
is (pl: magyar szár, sumer sar, sarru "király", szkíta Oito
szür "Üdő úr").
A fenti eljárással több-kevesebb biztonsággal rekonstruálható a székely jelek
akrofóniája, amiből - más írásrendszerekkel összevetve - érdekes történeti
következtetések vonhatók le.
Például a germán, a türk és a székely írás nem betűírásként, hanem még
szóírásként volt kapcsolatban egymással. Ezt bizonyítja a székely "v" betű
germán és ótürk írásokban egyaránt megtalálható megfelelője is.
1. ábra. A székely írás "v" jele Bél Mátyás
ábécéjéből; a kétoldalon látható kacskaringóktól eltekintve (amelyek a pennával
való írás következményei) hasonló alakú a germán "e" és a türk "lt/ld" jel is
A szójelek átadása úgy történt, hogy a jelnevet lefordították a többi nyelvre,
esetünkben a vas (eredetileg hurrita ushu "réz", magyar
vaske "őskő") szót fordították le németre és ótürkre. Azt, hogy a kiindulás
a magyar szó volt, két megfontolással is alátámasztható.
Az egyik a magyar vaske és hurrita ushu közelálló hangzása. A
hurriták közismerten a fémfeldolgozással legkorábban megismerkedő népek közé
tartoztak. Ha velük (végső soron) közös szót használunk az első fémek
megnevezésére, akkor az annak a jele, hogy elsőként, vagy az elsők között
ismerkedtünk meg a fémfeldolgozással és fém jelével is.
A másik ilyen adat a vaske és ushu szóösszetétel eredeti
értelme. Ez ugyanis őskő értelmű lehetett, ami az ősatya által nekünk
ajándékozott fémre (a meteorvasra) utal. A meteorvas pedig az első
fémelőfordulás, vagy az első fémelőfordulások egyike, amellyel az ember
megismekedett. Ez arra utal, hogy a hurriták tőlünk vették át a fém megnevezését.
Érthető a jelforma is, amely a bronzkorban fizetőeszközként széles körben
használatos fém félkészöntvények alakját őrzi. Erre az ősalakra megy vissza a
"v" és az "u" rovásjelünk (s ebből egyszerűsödött tovább a latin "v" és "u"
alakja is).
A bekövetkező akrofónia során aztán mindhárom írásban más és más betű
keletkezett az azonos formájú szójel-ősből. A magyar vas (vaske)
szójeléből "v" betű lett. A germán eisen szójeléből "e" betű lett.
Az ótürk temir/demir szójeléből "lt/ld" jel lett. Mert amit a magyar
vas-nak mond, azt a német eisen-nek, a török meg temir/demir-nek
mondja. Ezért azonos alakú a székely "v", a germán "e" és az ótürk "lt/ld" jel.
A formailag hasonló, de eltérő hangot jelölő betűket többnyire véletlen formai
egyezésnek tekintették - persze minden matematikai ellenőrzés nélkül. Mert nem
ismerték fel azt, amit Szekeres István felismert: hogy itt közös
szójel-előzményről van szó. Szekeres István helyes felismerését azonban további
szempontokkal kell kiegészítenünk.
Az írásrendszerek rokonításakor úgy kell rekonstruálni az akrofónia folyamatát,
hogy a szójel lehetséges jelentéseit össze kell vetni az ősvallási
magyarázatokkal is. Ha a kutató nem ismeri az ősvallás jelképeit és témáit,
akkor a magyarázata téves lesz. Ilyen - az ősvallás figyelmen kívül hagyásából
fakadó - tévedéseket találunk Szekeres István kötetében is.
A székely "n" betű
A további lapokon a szerző sorra veszi a székely jeleket és megpróbál adatokat
találni azok eredetére (az akrofónia rekonstrukciójához) az ótürk és a kínai
írástörténet segítségével.
Szekeres István megemlíti, hogy a székely "n" a kínai nagy fogalomjel
rokona lehet, azaz a székely jel valamikor egy nagy fogalomjelből
alakult ki. Az ótürk írásban pontosan ugyanolyan alakja van az "n" betűnek mint
a székely írásban - amit az ótürk eredeztetés hívei rendszerint meg is említenek
annak bizonyságaként, hogy íme a székely írás az ótürkből származik.
Azonban az akrofónia folyamata, amelyet Szekeres István rekonstruált, ennek
éppen az ellenkezőjéről tanúskodik.
Az akrofónia az a folyamat, amelynek során egy szójelből betű lesz, amelyik a
szó első hangját, vagy az első mássalhangzóját jelöli. Szekeres István a kínai
nagy szójel alapján (amelynek alakja emlékeztet a székely "n" betűre),
azt feltételezte, hogy a székely "n" betű a nagy szójeléből keletkezett.
Mivel a török nyelvekben a nagy jelentésű ulu, ulug szó nem
n hanggal kezdődik, ezért az ótürk és székely "n" (nagy) jel nem
származhatott török szójelből, inkább a magyar írás egykori nagy
szójeléből.
Azaz a dolog fordítva történhetett a tanítottnál: a magyarul beszélő hunok
írásából kerülhetett az ótürkbe s a kínaiba is, ahol azonban csak rövid ideig
alkalmazták.
Az ilyen felismerések miatt érdemes végigolvasni Szekeres István kötetét - mert
egyetlen ilyen példa jobban megvilágítja a magyar őstörténetet, mint százötven
év finnugrista szakirodalma.
Szekeres István felismerését kiegészíthetjük és alátámaszthatjuk a hettita "nagy"
hieroglifa felmutatásával. Ez a párhuzam is arra utal, hogy a hatti/hettita (pontosabban
a kőkori közel-keleti) és a kínai kultúrkör között a magyarság közvetítette az
írást.
2. ábra. A hettita hieroglif írás "nagy" szójele Diringer nyomán; az itt
látható vízszintes jellegű jelnek a székely rovásírásban egy függőlegesre
állított változata található meg; azért kellett függőlegesre állítani, mert a
fapálcába nem lehet vízszintes vonalakat róni
3. ábra. A székely írás függőlegesre fordított "n" (nagy) betűje Bél
Mátyás ábécéjéből; a felső kacskaringó csak a pennával írásnak köszönhető
díszítés
A székely "sz" betű
Szekeres István fenntartotta korábbi - az ősvallási vonatkozások figyelmen kívül
hagyása miatt nem kellően pontos - magyarázatát a székely "sz" betű eredetéről.
Egy hasonló alakú kínai fogalomjellel vetette össze, amely terjedelem
jelentésű. A szerző e párhuzam alapján úgy gondolja, hogy a székely "sz" betű
egy valaha volt széles szójelből alakult ki.
Több - helyszűke miatt itt nem tárgyalható - adat alapján azonban valószínűbb,
hogy a székely "sz" betű nem a széles, hanem a szár szójeléből
keletkezett. A szár szó ugyanis a világoszlopot az uralkodóval
azonosítja - s ez a terjedelem-nél archaikusabb.
Most csak egyetlen hettita párhuzamot említünk meg, amely ezt alátámasztja:
4. ábra. Hettita világoszlop-ábrázolás Huszka nyomán; az oszlop
függőlegese megfelel a székely írás "sz" betűjének, amely egy függőleges egyenes;
az ótürk írás "sz" betűje szintén egy függőleges egyenes; az oszlop fölött és
mellett látható további írásjelek az oszlop természetét magyarázzák meg és a
nevét rögzítik
A hettita
oszlop feletti körbezárt kereszt alakú jel - a székely írás "f" (Föld)
jelének párhuzama - igazolja, hogy itt a világoszlopról van szó. Az oszlop felső
vége mellett lévő kecskefej alakú hettita tar hieroglifák pedig az
Istennel azonosított oszlop méltóságnevét rögzítik.
A tar szó megtalálható a magyar Tarján szóban (az egyik
honfoglaló törzsünk nevében) és az etruszk Tarchon honfoglaló hérosz
nevében is. Ez a párhuzam a közös etruszk-magyar őshazába (a Kárpát-medencébe,
vagy Anatóliába) vezet. A tar szó megfelelője szerepel a teremtő
tövében, az obi-ugor Numi Tórem isten, meg azt etruszk Numitor
nevében is. Ebből a nemzetközileg elterjedt tar szóból alakult ki egy
szóeleji t-sz-h-elhalkulás hangváltozás (vagy inkább szóhasadás) során a magyar
szár, szál, szarv és úr szó is.
Számunkra e kiterjedt szócsalád legfontosabb tagja a szár "égigérő fa,
király" szó, mert ennek jeléből alakult ki az "sz" betűnk. A magyar "sz" betű
akrofóniája a szár szójelével magyarázható. Ennek ősvallási tartalma,
sőt a hangalakja is kimutatható a sarok "szár Óg" = "Óg király"
szójelünkben. A szár, szál, szarv szavunk azért keletkezett a fenti
tar szóból, mert az ősvallás szerint az égigérő fa azzal az istennel azonos,
akitől a királyi hatalom és a királyi dinasztia szár mazik. Ezek az
összefüggések a hatalom égi eredetével kapcsolatos ősvallási elképzelésekkel
alátámaszthatók; azaz sokkal eredetibbek és régebbiek, mint a kínai
terjedelem szójel, amely a magyar tar-hoz és a szár-hoz
képest másodlagos.
A szár, szál, szálas és széles szavak genetikusan
összefüggenek egymással - és így a kínai terjedelem szójel valóban a
székely írás "sz" betűjének a párhuzama lehet. A kínai széles jel
azonban csupán egy kései tagja a jelcsaládnak, amely már nem kötődik szorosan az
eredeti ősvallási jelentéshez.
A szarv "király" jelentését - nyílván hatti/hettita hatásra - az
Ószövetség is tartalmazza és magyarázza.
Ezek a magyar, hettita és kínai párhuzamok és ősvallási összefüggések arra
utalnak, hogy a magyarság egy ősi anatóliai hagyományt közvetített a kínaiak
felé.
5. ábra. A híres Tarkumuwa-pecsét, amely fontos szerepet játszott a
hettita hieroglif írás megfejtésében; egy hettita bilingvis (két írással is
rögzített azonos tartalmú szöveg); a ta r szó - a
király nevének első szótagja - elolvasható a hettita hieroglif írás kecskefej
alakú jele segítségével is, meg az ékírás jeleivel is
A
székely "us" rovásjel
Szekeres István a székely írás "us"
(ős) jelét súlyosan félreértve ligatúrának tekinti és a senjü
tamgájaként magyarázza. Ezt a nem létező senjü-ligatúrát a fent
említett 1993-as dolgozatának eredeti kézirata is tartalmazta s abból a
szükséges ellenőrzés után én húztam ki. Du Yaxiong professzorral és Horváth
Izabellával egy Széna téri padon ülve hármasban néztük át Karlgreen kötetét s
megállapíthattuk, hogy ilyen sanjü jel nincs a kínai írásban. Abból a
kéziratból ugyanis arra lehetett következtetni, hogy a szerző szerint a kínai
írásnak volt egy sanjü jele.
A most megjelent kötetében már világosabban fogalmaz: a székely írás "us" jelét
magyarázza sanjü jelként. Azonban ez a magyarázata sem tartható.
A sanjü szó ugyanis valójában nem létezik és soha nem is létezett, csak
a kínai irodalom egyik adatának félreértésével keletkezett. A hun uralkodónak a
kínai krónikákban megőrződött nevét ugyanis korábban sanjü nek is, meg
tanhu nak is olvasták, mert a kínai írás csak korlátozottan képes az
idegen szavak hangzásának rögzítésére. Ma már ezt a kínai jelekkel lejegyett hun
szót tanhu nak, vagy danhu nak olvassák, azaz a sanjü
szó néhány évtizedes karrier után nyom nélkül eltűnt, mert soha nem volt több
egy olvasási hibánál.
Ebből következően a székely írás "us" (ős) jele nem magyarázható a sanjü
szó ligatúrájaként, mert sanjü szó valójában nem létezik. Ezt a malőrt
Obrusánszky Borbála "szakértőnek" is fel kellett volna ismernie, ha valaha is
átlapozta volna a sanjü/tanhu/danhu szó irodalmát. Amint a kínai lektor
is rákérdezhetett volna - hiszen az egy ideig feltételezett sanjü
olvasat mégiscsak a kínai íráshoz és nyelvhez kötődik jobban (lévén egy kínai
szó téves olvasata). A Mundus Kiadó által alkalmazott "szakértők" azonban nem
vették észre a hibát, mert fogalmuk sincs a székely írás eredetéről s mert a
saját szakterületüket sem ismerik eléggé.
Szekeres István azonban makacs ember. Ha ő a fejébe vette, hogy volt sanjü
jel, akkor arról nehéz lebeszélni. Ezért aztán a Mundus Kiadónak és "szakértőinek"
köszönhetően hosszú évtizedekig lesz min gúnyolódnia a finnugrista szerzőknek.
A székely írás "us" jelének ismert és könnyen belátható a magyarázata. A jel
hangalakja nem sanjü (mint azt Szekeres István feltételezte), hanem
us (ahogyan azt Németh Gyula és társai helyesen elolvasták). Az igaz, hogy
ez az us szó úgy néz ki a nikolsburgi ábécé kéziratán, mintha egy q
betű lenne, s ezen már Friedrich Klára is fennakadt, de a régi latin szövegek
olvasása külön tudomány, amihez érteni kell. Aki nem tud arabusul, az ne
beszéljen arabusul. Németh Gyula rengeteg hibát követett el a munkássága során,
de a régi latinbetűs kéziratok olvasásában nagyobb jártassága volt, mint
bármelyikünknek - ezért az általa adott "us" olvasatot el lehet fogadni.
Azt ugyan Németh Gyulának nem sikerült tisztáznia, hogy ez az "us" mit is jelent
(mert a magyarázatot tartalmazó TESz csak később jelent meg), ma már azonban
tudjuk, hogy az "us" az ős szavunk korabeli írásmódja.
E magyarázatot az us jelforma képi tartalma is alátámasztja, mert az
"us" jel a Tejút hasadékában karácsonykor kelő napisten ( szár "úr")
rajza. A világoszloppal (szár) azonosított napisten (úr) az ősvallásunk szerint
valóban népünk és uralkodó dinasztiánk őse. Ezért szerepel az us jel az
énlakai "Usten" (Isten "ős Ten) ligatúrában is. Isten szavunk ugyanis eredetileg
ős Ten értelmű összetétel.
A székely "s" betű
Szekeres István úgy véli, hogy a székely "s" betű a "v"-hez hasonlóan szintén a
vas szójeléből keletkezett, de "véghangzós" akrofóniával. Ennek
alátámasztására egy hasonló alakú kínai jelet közöl, amely "valamilyen éles,
hegyes tárgyat ábrázol" (például vasból készült nyílhegyet).
Ilyen véghangzós akrofónia azonban nincs (az akrofónia során keletkező betű a
szó első hangját, vagy az első mássalhangzóját szokta jelölni).
Ráadásul a székely jel nem nyílhegyet ábrázol, hanem világhegyet. A nyílhegynek
ugyanolyan háromszög alakja van, mint a világhegynek, mégsem választhatjuk
közülük tetszőlegesen akármelyiket.
Az "s" jel ugyanis felülnézeti világmodellek sarkain és a szembőlnézeti
világmodellek közepén (az égigérő fa tövében) szerepel a leggyakrabban. A
felülnézeti világmodell sarkai eleve a sarok szóra irányítják a
figyelmünket. Ezt alátámasztja az a tény, hogy az égigérő fa a világ
forgástengelye, s ennek a sarok szó is megfelel, mert az ajtó sarka
szintén forgástengely.
További alátámasztást jelent a sarok szó (szár Óg "Óg király")
felbontása és értelme (az égigérő fával azonos Óg istentől, azaz Heraklésztől
származik a királyi hatalom). E szerint a jel egy fa rajzából (a szár szójeléből)
és alatta a hegy rajzából állt eredetileg (később a fa rajza lekopott). Ez az
értelmezés megmagyarázza a székely "zászlós s" létét, amelyet például az énlakai
feliratból is ismerünk. A csencsói sarokkövön pedig olyan sarok szójel
látható, ahol az égigérő fának az ágai is sziklába vannak vésve.
6/a. ábra. A csencsói sarokkő
sarok "szár Óg" szójele; a jel felső része a
szár szójele, alsó része Óg
jelképe (Óg nevével összefügghet a
hegy szavunk is)
6/b. ábra. A székely írás "zászlós s" betűje az énlakai feliratból; a
hegyen álló fa rajzából egyszerűsödött le
A székely "tprus" jel
Szekeres István kitart a mellett a korábbi téves álláspontja mellett, hogy a
székely "tprus" jel a tiprós szó jele. Ennek alátámasztására a kínai
írás "utódok, ivadékok", "utána menés, követés" jelét hozza fel, amely Karlgreen
magyarázata szerint "lépések egymásutániságát" fejezi ki.
Nem vizsgálja a jel képi tartalmát, amely pedig a helyes megoldáshoz vezethetné
az ősvallási hiedelmek ismerete esetén.
A tprus jel és a néki megfelelő kínai jelek ugyanis az égigérő fát
ábrázolják, amelynek ágain üldögélnek a születendő gyermekek lelkei az ősvallás
szerint (amint ide térnek vissza a meghalt hősök lelkei is).
A tprus jelnév végén az ős szavunkat ismerhetjük fel, a
szóeleji "tpr" pedig a tapar "szabír" szót rejti, amelyet Patkanov
szerint Szibériában használtak a szabírokra.
Azaz a tprus ( tapar us "szabír ős") jel az isteni ősünkkel
azonosított égigérő fát ábrázolja, amelynek az utánunk jövő következő nemzedéket
köszönhetjük. Szó sincs üldözésről, vagy eltiprásról.
Ennek megfelel a Simon Péter által egyiptomi párhuzam (a napistent jelképező
heperu hieroglifa) alapján adott magyarázat, mert szintén az istenre utal s
annek a hangalakja is a szabír népnév (valamint a habiru, hapiru és a héber)
párhuzama.
Ajánlás
Amint azt a fenti példákból is láthattuk, a szerző állításainak egy része
elfogadható, másik része vitatható. Így szokott ez lenni más szerzők esetében
is. Ha Németh Gyulának és társainak köteteihez hasonlítjuk Szekeres István
kötetét, egyrészt visszalépésről, másrészt előrelépésről számolhatunk be. Németh
és társai szabatosan fogalmazott, jól dokumentált formában adtak elő egy
gondolatszegény leltárt, amelyet néha kiegészítettek egy-egy téves
következtetéssel. Szekeres István kitűnő ötletek sorát mutatja fel csapnivaló
köntösben. Olyan izgalmas kérdéseket vet fel, amelyek új utat mutatnak a
kutatásnak.
A kötet állításait a szakterület jellege, a szerző nehézkes stílusa és
esetenként pontatlan adatközlése miatt nem könnyű megérteni, ráadásul gyakran
ellenőrízni is kell. Aki erre képes, annak jó szórakozást ígér e kötet - mert
egy olyan világba enged bepillantást, amelyről más módon nem nyerhetünk adatokat.
Aki még csak most ismerkedik az antik írások összehasonlításának módszertanával,
az sok szenvedés árán megismerheti ezt az eljárást és a kötetben felsorolt
adatok segítségével gyakorlatra is tehet szert. Ezt a rovásjeleink rokonításakor
(a magyar őstörténet kutatásakor) hasznosíthatja is.
Mindenkinek ajánlhatom a gondolatgazdag és értékes kötet elmélyült
tanulmányozását, mert a székely írás eredetét csak további közös munkával
tisztázhatjuk.
Rovó rovata (rovo.virtus.hu)