Vágó Pál dr. 

Az emigráció le nem rótt tartozása

            Ha van valami ellenszolgálat, amely az emigráció felmentéséül szolgálhat, ez csupán az, hogy küzd az otthon maradottak helyett az örök magyar célért:  Nagymagyarország feltámadásáért, aminek az említésétől is eltiltja az otthon maradottakat az 1947. febr. 10-i szuper Trianon.  Az emigráció szent kötelességének nevezte Kossuth Lajos is emigrációs irataiban, hogy: „Szólnia kell a némaságra kárhoztatott, cselekednie a bilincsbe vert nemzet helyett, a bilincsbe vert nemzet javára.” Annál is inkább kötelez ez a harc, mert ez bennünket százszorta nehezebb feladat elé állít, mint állította Kossuthot; akinek külpolitikai súlya is százszorta nagyobb volt a miénknél.  Kossuthot, mint Magyarország alkotmányosan megválasztott kormányzóját angliai és amerikai útján tömeggyűlések ezreinek és a kongresszusnak tapsvihara kísérte.  Ezzel szemben az 1945-ős emigráció szellemi vezéreit az egész világsajtó politikai vesztegzár aláhelyezte, és gonosztevőként üldözte a vesztőhelyig.  Kossuth csak egyetlen ellenféllel, az alkotmányellenesen megválasztott I. Ferenc József osztrák császárral állt szemben, aki maga sem vonta kétségbe a történelmi Magyarország jogalapját, csupán a felette gyakorolt önkényuralmát követelte magának.  Mi pedig az egész világ összeesküvés által hat részre szabdalt Nagymagyarország csonka romján állunk szemben, ugyanazon világ összeesküvés által életre keltett öt állammal.  Nem ismerünk a nyugati világban egyetlen hatalmat sem, amely a történelmi Magyarország létjogosultságát elismerné azáltal, hogy az utódállamok bármelyikének a szuverenitását kétségbe vonná.  Tudomásul kell tehát vennünk a keserű tényt, hogy Nyugaton egy egész ellenséges világ zárt frontjával állunk szemben. 

            Kossuth az emigráció kötelességének a megjelölésében megelégedhetett a „rendületlen hazafiság tevékenységének szent kötelességével.”  Mi nem elégedhetünk meg ezzel.  Reánk a balsors szélkitűzésként Nagymagyarország életrekeltését rótta.  Ez halálosan komoly feladat, amely egyértelmű halálra ítélt nemzetünk életének a megmentésével.  A tényadatok megdöbbentő sokasága bizonyítja, hogy a nyugati birodalomban egy központosan vezényelt irányzat mutatkozik, amelynek célja nemzetünk létét eltüntetni a világ köztudatából. 

„Ha figyelemmel kísérjük a különböző, főként Európában megjelenő antropológiai és nyelvészeti munkákat” – írja Wass Albert – „lehetetlen rá nem döbbenünk arra a tervszerű összhangra, amely a nyelvészeti, földrajzi és történelmi síkon mutatkozik.  Ugyanakkor, amikor a németek egy helyen elvitatták tőlünk a magyar nyelv felét, más helyen újra és újra bejelentik, hogy a németség határa a Duna, ’a Blattensee-Balat-on’ ős német monda-elem az egész Dunántúl német település, amelyet az erőszakos magyar nemesség szakított ki a német nemzettestből . . . ’Madjaren’ mindössze a nemesség volt, a nép maga azonban nyugaton német és délen szláv, keleten román volt, közepén pedig török, kun és egyéb nomád elemekből tevődött össze, amelyeket az erőszakos nemesség elmagyarosított.”

            Der Heinrich Zillich szerkesztésében Münchenben megjelenő „Ostdeutsch Vierteljahresblätter” egyik számában Joseph Weckerle nyelvész . . . fejtegeti, hogy: „a ’Madjaren’ primitív nomád nép volt, amely sem erdőt, sem hegyet, sem építkezést nem ismert: bejelenti, hogy mindezek a magyar szavak, mint föld, halom, bükk, Duna, Bakony, ház, vár, fal, torony, harc, rajzol, bokor, határ, gyepű a német nyelvből ment át a magyar nyelvbe. . .  Magyar nyelv tulajdonképpen nincs is, mivel nem egyéb, mint tájnyelv, amely úgy rakódott össze a különböző népek érintkezése folytán.”

            Vagy nyissuk ki „The Reader’s Digest” Londonban Debbenhem cambridge-i professzor által szerkesztett világtérkép spanyol kiadásának Közép-Európa lapját.  Azon természetesen nem lehet megütközni, ha a térkép az egyes városok mai törvényesen elismert neveit tünteti fel.  De a céltudatos eltüntetésünket szolgáló irányzat letagadhatatlan jele, hogy a városoknak zárójelben feltüntetett eredeti neve még véletlenül sem eredeti magyar, hanem német neve áll.  Az Oradea mellett véletlenül sem Nagyvárad, hanem Grosswordein, a Cluj mellett sem Kolozsvár, hanem Klausenburg, Bratiszláva mellett sem Pozsony, hanem Pressburg áll. 

            Azt, hogy a németek a Burgenlandnak nevezett hullarablásukat „Ostbürgenland” címén a Balatonig kívánják kibővíteni, a Bonn-i kormány által szubvencionált Volhaben & Classling bielefeldi cég által terjesztett térképek tüntetik fel. 

            Ennek a bennünket eltűntetni kívánó szellemnek természetesen nem ez a térkép az egyedüli bizonyítéka.  Sokkal súlyosabb, mert általánosabb támadást jelent ellenünk a „Westermanns Atlas zur Weltgeschichte” Westermann Braunschwige kiadóvállalat nyolc német professzor szerkesztésében megjelent térkép gyűjteménye.  E térképek egészen egyszerűen ellenségeink sorozatos történelemhamisításainak illusztrációi.  Elég annyit mondani, hogy az oláhok a Westermann szerint a valóságnál 500 évvel korábban már K. u. 500-ban jelentek meg a déli Kárpátokon.  Ugyanakkor, amikor a magyarság települési helyét a IX-ik században az Uralba helyezik!  A németek szíveskednek tehát igazolni azt az oláh hazugságot, hogy ők előbb voltak Erdélyben, mint a honfoglaló magyarok.  Magyarország XVIII. századbeli néprajzi térképe pedig kizárólag a trianoni ellenségeink hamísításai alapján készült.  Nem lehet tehát kitérni a felismerés elől, hogy ugyanaz a világ-összeesküvés, amely Trianonért felelős, változatlanul ott áll a nyugati világpolitika irányítói között és a trianoni parancsbékét csupán Magyarország első felosztásának tekinti és ma már Magyarország végső felosztására készül, amely hivatva van Magyarországot, mint államot és népét a rendszeresített magzat gyilkosság útján eltüntetni Európa térképéről.  A mi jelszavunkat helyesen jelölte meg Csobánczi Elemér: Nagymagyarország vagy nemzet-halál! című munkájában.

            E szempontból ítélve az emigrációnk azon dicséretes de nagyon szerény kisebbséget alkotó tábora, amely nemzeti tartozását áldozatos nemzetszolgálattal igyekszik leróni, sem végez teljes értékű eredménnyel bíztató munkát, mert egyik sem jutott túl a Kossuth megjelölte követelmény teljesítésén:  a kortársak és majd a nyomukba lépő nemzedék magyarság tudatának az ébrentartásán és az ellenséges támadások cáfolatán.  Mindez azonban a magyar „reconquistának” az új honvisszafoglalásnak csak szükséges, de nem elegendő feltétele, egy tisztára defenzív önvédelmi álláspont, amellyel az emigráció megnyújthatja ugyan agonizáló életét, de ezzel diadalmas új életre kelteni halálra ítélt nemzetünket nem lehet.  Az elvesztettet sem lehet egymásba kapaszkodó, egymást lelkesítő önvédelemmel, hanem csakis az elszigetelt helyzetünkből kitörő ellentámadással visszafoglalni.  Egyetlen falut sem hódíthatunk vissza azzal, ha márc. 15-én elszavaljuk a „Talpra Magyar-t” vagy ha magyar ruhás leánykáink eltáncolják a körmagyart, még azzal sem, ha meghívott congressmanok, vagy miniszterek ilyen alkalomkor megveregetik a vállunkat, megdicsérik tokaji borunkat és kitüntetően ismerik el minő jó polgáraivá váltunk azon világhatalomnak is, amelyek külpolitikája halálos fenyegetést jelent nemzeti létünkre. 

            Elszomorító, hogy az emigrált értelmiségnek eddig egyetlen tagja sem eszmélt rá azon kritériumra, amely a magyar feltámadás feltétele, vagy ha felismerte, azt kimondani nem merte.  Ez a kritérium azon világtörténelmi tanulság eredménye, hogy a világtörténelem minden korszakváltó fordulatát különböző nemzetek hatalmi érdekközösségén nyugvó szövetségrendszerek idézték fel, amelyek kialakulásában legalább is Nyugaton érzelmi momentumok és a vérrokonság legfeljebb propagandai érvként szolgáltak, de soha sem voltak döntő tényezők.  Kossuth zsenie, egyéniségének szuggesztív ereje képes volt ugyan III. Napóleon Francia országát Ausztria ellen mozgósítani, de csakis addig a határig, ameddig ez Franciaországnak az érdekében állott.  De a solferinói ütközet után békét kötött a megvert Ausztriával, megelégedett azzal, hogy Lombardiát leszakítsa a szövetséges Itália számára, de nem tett eleget azon titkos megállapodásnak, hogy a győztes francia fegyverek súlyával követelje az 1848-as független Magyarország helyreállítását.  Minden érzelmi vihar ellenére, amelyet Kossuth szónoki zsenie támasztott fel vándorútjain, Kossuth nem talált Nyugaton egyetlen hatalmat sem, amely érdekében állónak tekintette volna a történelmi Magyarország talpra állítását.  Ha a történelmi Magyarország 400 éves tetszhalála után 1867. június 8-án mégis diadalmas új életre kelhetett, ez csupán a két német uralkodóház, a Hohenzollernek és a Habsburgok reánk nézve szerencsés vetélykedésének az eredménye volt, mert Bismarck a „vaskancellár” felismerte, hogy Magyarország megerősítése leköti Ausztriát és ez a Hohenzollern ház hegemóniájának érdekében áll.  Ez volt az egyetlen nyugaton immár 1100 esztendei európai történelmünk folyamán felmerült hatalmi érdekközösség, amely létérdekünkbe kedvezően avatkozott be, amellyel Kossuth maga sem számolt. 

            Ilyen jóindulatú beavatkozásra az európai határok legközelebbi cseppfolyósodásakor német részről nem számíthatunk.  Ezt bemutatta nekünk Hitler, akinek dél-kelet európai politikája a történelmi logikával tért vissza német birodalmi belviszályok által nem zavart Habsburgoknak a történelmi Magyarország földrajzi és népi egységének felbontására irányuló politikájára.  De Hitler, aki Európa politikáját a „Nordikus” népek vérrokonságára építette, pontosan erről az oldalról kapta a halálos sebeket ejtő támadásokat. 

            Eddig minden lefegyverzett, vagy gyenge nemzet, aminővé őseink nagyhatalmi rangjából lesüllyedtünk, azon nagyhatalom szövetségében kereste és találta meg felemelkedésének az útját, amelynek az ő felemelése is az érdekében állt.  Ezt tették a mai nemzedék szemeláttára 50 év előtt a hozzánk a nagyhatalom rangjában álló Osztrák-magyar Monarchia egyenjogú társállamához képest törpének minősülő szerbek és csehek az orosz nagyhatalom, az oláhok a francia nagyhatalom segélyével, mert ezek érdekükben állónak látták a szlávok és az oláhok mozgósítását a velünk szövetséges német nagyhatalom ellen.  Mint annyiszor a világtörténelemben itt is a nagyok vetélykedése adta meg az alkalmat a kisebbeknek a saját érdekeik védelmére.  

            A világtörténelemben számtalanszor megismételt e folyamatból kell kiindulnunk nekünk is, ha Magyarország feltámadását ki akarjuk vezetni az ábrándok ködéből, ha még az utolsó pillanatban meg akarjuk menteni halálraítélt nemzetünket.  Meg kell találnunk a II. Világháború békétlen békéje óta nyugvópontot nem talált világkrízisben azt a nagyhatalmat, amely a küszöbön álló korszak váltón, új irányt adhatja a világpolitikának és amely érdekében állónak látja felemelésünket, feltéve, ha erről őt meg tudjuk győzni.  És itt tudomásul kell vennünk a rideg tényt, hogy Nyugaton ma sincsen, mint ahogy Kossuth idejében sem volt egyetlen nagyhatalom sem, mely érdekében állónak találhatná a Trianon-potsdami státus quo felborítását Magyarország javára.  Talán nem látjátok a közönyt, amellyel nemzetünk irtását szemlélik? 

            A világhatalom új egyensúlyi helyzetét a három óriás: az USA, az USSR és Kína mérkőzése fogja eldönteni.  E három hatalmon kívül ma nincsen egyetlen egy is, amely hatalmi beavatkozással egy olyan lényegesen új Európát volna képes életre kelteni, amelyben a történelmi Magyarország támadhatna fel egy korszerű federális  unió formájában.  A számba jövő három közül sem az USA, sem az USSR nem lehet egy ilyen új Európa életre keltésében érdekelt hatalom, hiszen a kettő érdekközössége csonkította meg Európát és tett tönkre bennünket is.  Ma már általános a vélemény, hogy Európát ez a két téridegen hatalom érdekközössége taszította le világhatalmi rangjáról és gyerekes naivitás kell hinni abban, hogy az amerikai magyarságnak sikerülne is valaha USA-t arra bírni, hogy Moszkvára gyakorolt nyomással olyan európai újjárendezést érjen el, amelyben Magyarország történelmi jogai elismerést nyerjenek.  Még annak a legszerényebb óhajnak a teljesítése sem sikerült, hogy az USSR vonja ki megszálló haderejét Magyarországból, amire pedig USA által is ratifikált párizsi béke kötelezi.  Az USA magatartása minden ilyen illúziónak ellentmond.  A Fehér Ház az 1956. nov. 2-án adott titkos táviratával maga adta meg az ingó Moszkvának a zöld fényt a magyar szabadságharc legázolására.  Johnson 1966. oct. 8-i nyilatkozatával határozottan leszögezte, hogy a Fehér Ház a potsdami határok fenntartása alapján áll, s végül a Washington-Moszkva között aláírt atompool a Világhatalomnak Jaltában elhatározott bipoláris fenntartása mellett foglal állást, amely Magyarország életfogytiglani szovjet rabságát jelenti.

            Vannak ugyan emigráns sorstársaink között egyesek, akik sürgősebbnek tartják Európa felszabadítást Magyarország felszabadításánál, talán abban a naív várakozásban, hogy ez a megcsonkított Európa képes lesz a Washington-moszkvai érdekközösség ellenére önerejéből felszabadítania magát, ha a felszabadítás receptjét megadjuk neki és azután ez a felszabadult Európa az orvosi tanácsért hálából bennünket szabadít majd fel.  Ezeknek ajánlom tanulják újra Magyarország 1000-éves történetét, de ne a saját megfésült irodalmunk, de azon külföldi, főleg német történelem-irodalomból, hogy felismerjék hogyan gondolkodik rólunk az az Európa, amelytől felszabadulásunkat várjuk – ha ugyan van még közöttünk olyan nehéz felfogású honfiú, akinek a trianoni lecke után további felvilágosításra volna szüksége.  Mutassanak ezek az ismert történelmünkből egyetlen olyan európai államot is, amely puszta hálából, vagy rokonszenvből rohant volna a végveszélybe jutott hazánk segítségére!  Még ma is halljuk 800 esztendő távolságból IV. Béla panaszát: Nil nisi verba – ez az Európa szavakon kívül semmit sem adott – mert amit szegény Béla nem tudott, a Szentszék már ekkor biztosította magát az Ogotaj nagy kánnak a magyarok háta mögött megtett „koexisztenciális” ajánlatával.  És mi volt „nemzeti nagylétünk nagytemetőjének, Mohács”-nak az eredete?  A rex christianismus, -- a legkeresztényibb címmel ékeskedő I. Ferenc francia királynak nem tetszett a szerencsétlen II. Lajos királyunk-nak Habsburg Máriával kötött házassága.  Ez sértette Franciaország hatalmi érdekét, mert a Pireneusokon-túl és a németalföldi határokon túl is mindenütt Habsburg V. Károly volt az úr.  A „legkeresztényibb” király tehát megkötötte a Cognac-i szövetséget a legnagyobb muzulmán szultánnal, a Magyarország meghódításában érdekelt Szulejmán-nal a keresztény Magyarország ellen. 

            Az Európa és Habsburg-imádók ezzel szemben meghatva emlegetik Magyarország felszabadítását a török hódoltság alól.  Ha ezt egyáltalán felszabadításnak nevezhetnők, ez a Habsburgok koronázási esküvőjével megpecsételt kutya kötelessége lett volna az ő felelősségükkel felidézett szerencsétlenség jóvátételéért.  Azonban a Habsburgok ekkor sem szabadították fel, hanem egyszerűen elfoglalták a hanyatló török hatalomtól megtisztított országot, amelyet azután, mint meghódított kolóniát kezelték koronázási esküjük ismételt megszegésével, amíg azután a saját politikájuk csődje nem kényszerítette őket 1867-ben a velünk való kiegyezésre. 

            De vajon létezik-e egyáltalán olyan európai egység, az európai sorsközösségnek olyan tudata, amely a saját szuverenitásának feláldozása ellenében egyhangúan kívánná Európa felszabadítását?  Ennek az egész európai történelem ellentmond, amely a belháborúk szakadatlan sorozata.  Ennek csak olyan új cézár vethetett volna véget, aki az európai egységet a kardhatalmával teremti meg.  Európa azonban két legnagyobb hősét I. Napóleont és Hitlert maga támadta hátba, pontosan az európai egység megvalósulásának a határán.  Európa egész egyszerűen maga sem óhajtja, hogy felszabadítsák.  Az európai eszme e legutóbbi elárulásával, Európa véglegesen elvesztette világhatalmi rangját.  Nincs tovább!  Ami ezután következik, az Spengler látomásának, az „Untergang-Abendlandes” Nyugat alkonyának a beteljesedése, amelyet nem lehet semmiféle professzori tudálékossággal elfilozofálni.

            De ha megtörténnék is a csoda, hogy megszületnék ez az 50 esztendeje hiába áhítozott egység és az egymás keblére borult európaiak megválasztanák az egyik nagyembert cézárnak, aki az új Európát maga is csak az Uralig terjedő nagy haza homályos képében, tehát a szovjettel való kiegyezés valamely formájában képzeli el, vájjon mit várhatunk mi ettől az önerejéből új életre kelt európai Főnixtől?   Vájon ki lenne az európai újjárendezéskor védő ügyvédünk szomszédaink étvágyával szembe, akik, mind dögkeselyűk ülik körül vérző határainkat újabb koncra lesve.  Egy ilyen autonóm, vagy győztes Európában ismét csak a trianoni túlhatalmi képlet érvényesülne, francia-angol előjel helyett, talán francia-német előjellel.  Várhatjuk-e történelmi igényeink elismerését attól a Németországtól, amely ezeket akkor sem ismerte el, amidőn ezt a II. Világháború során megtehette volna, vagy attól a Franciaországtól, amelynek balkáni „latin” nővére iránti szerelmét Maurer és Gaston Harin oláh miniszterek oly könnyedén lobbantottak lángra, nem is szólva a Bonn-Bukarest közti kapcsolatról. 

            Változtathat-e mindezen „rokonszenv”?  Vegyük tudomásul, hogy ez a mi irányunkban az Európa irányodó tényezőinél nincs és nem létezik.  Csak két példát: Edouard Herriot, volt francia miniszterelnök írja: „La France dans le Monde” c. könyv 47. old. : „Itt vannak az ugorok (les Ougriens, les Ogres = emberevők) akik a IX.-ik században szállták meg a Duna-Tisza közét, az ő széles pofa csontjukkal, csapzott hajukkal, akik betolakodtak Európába, anélkül, hogy ide tartoznának.”  Ugyancsak akadt az oláh nép nagy latin nővérének világhírű egyetemén, a Sorbonne-on öt tanár, akik Magyarország élve boncolásán tűnődő nagyok tanácsához 1919-ben „szakvéleményt” nyújtottak be, amelyben kifejtették, hogy a magyar ázsiai nép, amelynek helye nincs Európában. 

            Csak helyeselhetjük, ha az európai tekintélyek állapítják meg rólunk, hogy ázsiai nép vagyunk.  Ezért még azok is akik keresztényeknek tartják magukat, megelégedéssel fogadhatják el, hiszen Jézus Krisztus és a három napkeleti bölcs is ázsiaiak voltak.  Nyelvünk annyira idegen minden európai nyelvtől, amennyire rokona minden ural-altaji nyelvnek, aminő a kínai is.  Tévednek azonban a európaiak ha arra következtetésre jutnak, hogy nincsen helyünk Európában.  Világpolitikai helyzetünk pontosan az ellenkező igényekre jogosít fel.  Csatlakozunk a bandungi konferencián 1955. ápr. 24-én egyhangúan elfogadott Pancsa Sila határozathoz, amely a népek egyenjogosságát mondja ki és követeli, hogy az európaiak hagyják el az országaikat.   Követeljük, hogy az európaiak hagyják el a történelmi Magyarország népjog-ellenes megszállt területeik.  Távozzanak országunkból Magyarország kormányát bitorlók.  Távozzanak a római származásukkal szédelgő vlachok (oláhok), Benes a „Grand Europaer” népe a csehek, menedékjogukkal visszaélő szerbek, távozzanak Burgenland németjei és távozzék a világvesztő népe a zsidó.  A burgenlandi hullarablóknak pedig, akik még három vármegyére áhítoznak, azt ajánljuk ocsúdjanak fel illúziójukból, amelyben a 1000 éves „Drang nach Osten-t” a felébredt Ázsia Drang nach Westen-jét váltja fel, amelybe feladatunk Ázsia előőrseként befejezni honfoglaló Árpád fényes művét, amelyet a német asszony varázsába szédült dédunokája végzetesen rontott el. . . . . Jaltában lassú sorvadásra ítélt az USA és a USSR.  Akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, Kína az egyetlen nagyhatalom, amely potenciális szövetségesünk.  Ettől az óriás államtól, amelynek ma elég gondja van népének összehangolásával, nem várhatjuk, hogy nyugati tanulmányútra menjen azért, hogy felfedezzen bennünket, mint Közép-Európa stratégiai kulcspontján megtelepedett, minden oldalról ellenséges gyűrűbe zárt rokonnépét, amely éppen azért, mert semmi más Európa érdek nem gyakorolhat vonzóerőt rá, a legmegbízhatóbb szövetségese lehet Nyugaton.  Nekünk kell tehát Bejing ajtaján megfelelő felvilágosító irodalommal dörömbölnünk és bebizonyítanunk, hogy érdekében áll a halálra ítélt magyarság megmentése.  Ezt kell tennünk annál is inkább és pedig sürgősen, mert a Kreml jobban tudja, mint a TV világnézetben eljámborult emigráció, hogy Magyarország csakis Bejing beavatkozással rázhatja le bilincseit.  . . . . Jól tudják ezt az oláhok, akik már tisztelegtek Maurer vezetésével Bejingben a „Mennyei Béke” palotában és pedig teljes sikerrel, mert Bejing ezt a kedvezményezést viszonozta azzal, hogy hivatalosan rótta meg Moszkvát, amiért a II. Világháború után román területeket vett el.  (Transilistia)  Kinek a bűne az, ha Bejing nem tudja, hogy Bukarest az első számú területrabló, kinek a mulasztása az, hogy Bejing úgy tudja, hogy Erdély 2000 éves oláh tulajdon?  Mennyi elmulasztott kötelességünk van a felvilágosító munkákat odairányítani, ahol a történelem szerint, minden, de nem csak minden, de egyetlen lehetőségünk van a régóta hiába keresett hatalmas pártfogó támogatását megnyerni a trianoni perünkben.  Hogy is mondta Petőfi: Gyáva népnek nincs hazája!  

            A nyugati világban általános a Chinával szembeni ellenszenv és a goy irányítható butaságának szomorú ténye, amely lehet talán indokolt Észak-Amerikában, amelynek hazafias népét egy amerikai világimperializmus, a One World az „Egy Világ” becsvágya fűti, azonban ez érzelmekben osztozni részünkről, magyarokról a politikai ügyefogyottság legsiralmasabb bizonyítványa.  Ha kínai kapcsolatról beszélünk, akkor előállanak német fajvédők receptje szerint azok, akik a világ egyetlen uralomra hivatott pályának az árját tartják, hogy bennünket is a „sárga veszedelem” mumusával ijesztgessenek.  Az orosz medve talpa alatt nyögünk, népünket pusztítják az ugyancsak árja szláv érdekből és akkor nem az orosz, nem a környező fehérek, hanem a 8.000 km. távolságban levő Kína a veszedelem!  Nem tudom, sírjak, vagy nevessek ezen az ostobaságon?   Találóan mondta, boldogult Pesti Páter egyik ragyogó szent beszédében:  „Amerre vérző ország határainkon végig nézek, mindenütt csak fehér veszedelmet látok!”

            De valójában miben áll Kína bűne, amellyel ezt az irányított ellenszenvet kiérdemelte?  Egyetlen városunkat sem bombázta, egyetlen asszonyunkat sem erőszakolta meg, nem Kína flottája cirkál az amerikai partok előtt, nem Kína épít támaszpontokat amerikai határai körül, hanem fordítva.  Egyetlen támadó művelet Nyugat ellen sem terheli Kínát.  Egyetlen bűne tehát, hogy sokan vannak, hogy népe szorgalmas, igénytelen, szapora és intelligens.  Kína a selyemipar feltalálója:  Kína selymeiért már Róma hölgyei évi 700.000 sestertiust fizettek.  Kína Krisztus idején pompás rizspapíron írta művészi jelképírását, ismerte a mágneses iránytűt, a puskaport, amelyet nem emberölésre használt, hanem népünnepélyein tűzijátékokon puffogtatott el:  300 évvel Gutenberg előtt könyveket nyomtatott.  Felül múlhatatlan szépségű porcellán ipar feltalálója, festészete színpompás, különleges bájjal jellemzi Kína szépségét.  Hun őseink ellen emelt 2000 km. hosszúságú 22 m. magas, őrtornyokkal védett Kína falával, öntöző csatorna-rendszerével a piramisoknál nagyobb közmunkát végzett.  Csak az imperialista irigy féltékenység haragudhatik azért erre a népre, amelynek főbűne, hogy útjában áll a One World Messianizmusnak mert Kína az „Úr választott népe”, sem a Bibliájával, sem pénzével meghódítani nem volt képes. 

            A modern Kína történetében csak némileg, de sajnos csak kivételesen tájékozott olvasó ismeri jól a Kína ellenes érzelemnek az eredetét.  Ezt a II. Vilmos német császár által köztudatosított „sárga veszedelem” jelszava ültette át a nyugati világnak a közvéleményébe, pontosan abban a történelmi időpontban, amelyben Kína több joggal hangoztathatta volna a „fehér veszedelmet” mint fordítva.  Ez a fehér veszedelem Anglia támadó háborújával kezdődött, amelyet Anglia 1840-ben azért indított Kína ellen, mert a kínai hatóságok megtiltották a népgyilkos ópium bevitelét, amely az indiai angol ópium-termelőknek jó hasznot hozott és a tilalmat nem respektáló hajók rakományait a tengerbe hányták.  Anglia az őt jellemző képmutatásával a „kereskedelem szabadságának” védelmében indította meg a kétéves ópium-háborúját Kína ellen.  Végül is a korrupt Mandsu császári ház Lin Tse Hsu vitéz ellenállása ellenére is megkötötte az 1842-i nankingi szerződést, amely Kínát jóvátételi fizetéseken felül Hong-Kong átadására és Shanghai, Foucsó, Amoy, Ningho és Kanton kikötőinek megnyitására kötelezte.  Erre megjött a többi koloniális hatalom, Francia, Német, a cári orosz, USA, Itália, Portugál, Japán és a Habsburg Monarchia étvágya is, amelyek sorra sajátították ki maguknak Kína kikötő-városaiban a kínai nemzeti önérzetet mélyen sértő feltételek mellett koncessziós területeket.  E területeken felfüggesztették a kínai felségjogokat, kínai ügyekben is a megszálló hatalom konzuljainak a bíráskodását vezették be, egyébként a pénzsóvár nyugati civilizációt, a prostitúció és ópium barlangok fertőjével illusztrálták.

            E lealázó helyzetből a kínai nép 1900-ban a Yi Ho-tuan által vezetett minden előzőt  felülmúló „boxer lázadásnak” nevezett erőfeszítéssel igyekezett szabadulni.  A kínai nemzet ez igazságos és indokolt harca ellen egyszeriben jelentkezett „Európa kulturális hagyomány-örökségének elszakíthatatlan összefüggése”, --  ahogyan ezt az Európa felszabadító olyan szépen írja körül, -- Európa közös rabló ösztönében, amelynek csak így sikerül létrehoznia először az Egyesített Európát nyolc hatalom közös flotta akciójában Kína ellen Waldersee gróf admirális parancsnoksága alatt, másodszor és utoljára a balkáni háború előtt török vértestvéreink ellen hasonlóan erkölcsös okokból.  A kínai nemzeti erők hősi ellenállást fejtettek ki, de elégtelen műszaki felkészültségükkel nem tudták megakadályozni Tientcin és Bejing megszállását.  Ez ürügyül szolgált a császári háznak, hogy a saját hatalmának a védelmét az idegenek megvásárolt kegyében keresse, noha az idegenek messze voltak attól, hogy Kína egész területére győzelemmel dicsekedhessenek.  Az újabb egyezmény Kínát 450 millió tael fizetésén kívül arra kötelezte, hogy a megszálló csapatok jelenlétét engedélyezze Bejingben, Tientcinben és Shanghaiban a császári háznak ez a nemzet árulással határos gyengesége teljesen aláásta tekintélyét.  Ez teremtette meg a lélektani feltételét a Dr. Sun Yat Sen által kezdeményezet forradalomnak, amely 1911-ben megbuktatta a Mandshu dinasztiát és alkotta meg a Kuomin-tang törvényhozó testület által kormányzott modern kínai köztársaságot.  

            Dr. Sun Yat Sen fenntartás nélkül fogadta el a politikai szervezkedés és véleménynyilvánítás szabadságjogát és célkitűzését.  Kína nemzeti, demokratikus és nép jóléti szolgálatának hármas elvében szögezte le.  Ezt a demokratikus Kínát elismerték az I. Világháborúban szövetkezet angol-amerikai és francia hatalmak, amelyek az 1919-es Párizs környéki békéket diktálták, mint ismeretes, a központi hatalmak: német és Ausztria-Magyarország Wilson elnök hírhedt 14 pontjának a hatása alatt tették le a fegyvereiket 1918 őszén, amelynek lényeges pontja a „népek önrendelkezési jogának” garantálása volt.

            Ebben az ígéretben a kínaiak ugyanolyan naiv jóhiszeműséggel bíztak, mint a katonailag le nem győzött központi hatalmak, akiket a békediktátorok ugyanúgy becsaptak.  Kína önrendelkezési joga alapján követelte a párizsi békekonferencián az idegen megszálló hatalmak távozását, Kína felség-területéről.  Ezt a követelést a békediktátorok nemcsak nem teljesítették, de még súlyosbították Kína bilincseit azzal, hogy az előzetesen német koncessziós területet a gazdag Santung tartományt, Kína legveszedelmesebb ellenfelének Japánnak ítélték oda.  Ez a sérelem váltotta ki a kínai ifjúság 1919 május 4-i tömegtüntetését, amely fokozatosan az egész Kínát felölelő szabadságmozgalommá növekedett és ebben tűnt fel legelőször Mao Tse Tung-nak nagy alakja.  E világpolitikai helyzetben Kína csak a szomszédos Oroszországra támaszkodhatott, amelyben az előző Kína-ellenes cári uralmat Lenin-nek Kína iránti barátságos diktatúrája váltotta fel.  Így vezetett a kapitalista világ önzése és szószegése a kommunista Kína kialakulásához, amelyben Kína nemzeti érdekei és a kommunista forradalom szociális programja teljesen fedték egymást.  Ez a lényeges különbség a Magyarországra kényszerített nemzetellenes szláv és zsidók által végrehajtott kommunizmus és a kínaiak által vezetett kommunizmus között.  Csak politikai elfogultak ellenezhetik ezután a kínaiak barátságát, amely még akkor is ostobaság lenne, ha Kína bolsevista szabású állam lenne, mert egyetlen eredményes szövetség sem törődött társai belügyeivel az érdek közösségen kívül.  Talán törődött a kapitalizmus vezető hatalmának elnöke Roosevelt, Sztálin kommunista nézeteivel?  XIV. Lajos francia „Napkirály” teljhatalmú kancellária Richelieu kardinális minden lelkiismeret-furdalás nélkül szövetkezett a német protestánsokkal a katolikus Habsburgok ellen, mert így kívánta ezt Franciaország érdeke.   Csak nekünk nem szabad barátainkat jól felfogott érdekünk szerint megválasztani?   Csak a mi kötelességünk egy soha nem létezett európai egység megvalósításáért meghalni? 

            Mit kell tehát tennünk Kossuth végrendelete szerint, ha az otthoniaknak tilos a kínai magyar barátságról beszélni?

            Vannak kicsinyhitűek, akik a kínai kapcsolat felvételének hallatára azt mondták: ugyan mit érdekelheti a 700 milliós kínai hatalmat a 10 milliós magyarság sorsa?  Már maga az is szégyenteljes tájékozatlanság jele, ha valaki nem tudja, hogy Bejinget már másfélmilliós Albánia barátsága is annyira érdekli, hogy Csu En Lai minden afrikai útja közben leszállt Tiranában, hogy Enver Hodsát átölelje.  A nyugati felfogás nem érti meg, hogy keleten a barátságot nem rőfökben, tonnákban, és számokban, hanem a kipróbált barátság abszolút erkölcsi értékével mérik.  Enver valamelyik bukaresti pártgyűlésen olyan hevesen szállt szembe Kruscsevvel a Kínát rosszindulatúan bíráló beszéde miatt, amiért Sztálin idejében fejvesztés járt volna.  Íme, ez a keleti erkölcs, amely az emigráció óvatos duhajait elhanyagolható mennyiségként fogja kezelni, bármekkora többséget alkossanak is.

            De más részről menjen politikai gyermekóvodába az, aki azt hiszi, hogy a moszkovita szótár szerint fasisztának minősülő emigráns, aki ellensége a Bejing által forma szerint barátnak elismert budapesti kormánynak, hivatalos kapcsolatba léphet a Bejing kormánnyal az által, ha felvilágosító írógépelt emlékiratokkal bombázza a kínai kormány követségeit.  Ez teljesen ellenkeznék a diplomáciai illemtan szigorúan követett szabályaival és az ilyen iratokat a magyar viszonyokat nem ismerő követ, csak megfelelő ajánlás után továbbítja, de a panaszos erre választ kapni nem fog és ily módon nem ismerheti meg a kínai kormánynak iratának e tárgyában elfoglalt álláspontját. 

            Van e hát járható út, amellyel Bejing érdeklődését sorsunk iránt felkelthetjük? 

            Van.  És ez a „publicity” a nyilvánosság a könyvpiacra vetett politikai vitairatok és vádiratok offenzívája, amelyre Bejing eddigi megfigyelésem szerint érzékenyen reagál.  De ugyanennyire előzékenyen kezeli a követség által ajánlott sajtó-tudósításokat is.  Erről meggyőződhetik bárki, aki elolvassa a kitűnő osztrák Hugo Portisch-nak a Kurir 1964 évf. „Só sah ich Kina.” (Így láttam Kinát) címen 37 folytatólagos cikkben megjelent tudósítását Kínában tett 37.000 (sic.) km.-es tanulmányútjáról, amelynek kapcsán a külügyminisztertől kezdve minden hatóság a legelőzékenyebben fogadta.  Előttem fekszik továbbá a China Reconstruye (Kína felépít) c. folyóirat 1966. nov. –i száma, amely feltűnő helyen hozza Mao Tse Tung és Anna Louise Strong, amerikai újságírónő fényképét nevezett írónőnek Mao barlanglakásában, 1946-ban tett első látogatása emlékezetére.  Ennyi azt hiszem elég.   

            A könyvpiacra vetett komoly megbízható adatokkal dokumentált könyvekben kell Magyarország sérelmeit feltárnunk, amelyek nyilvánossága egyúttal bizonyítéka a szerző, vagy szerzők felelőséget vállaló őszinteségének.  A Bejing-Moszkva között immár hosszú ideje folyó ideológiai és politikai vita, ma a kitűnő alkalmak tömegét nyújtja, hogy Moszkva ellen nyilvános vádiratokkal erősítsük Bejing helyzetét.  A legutóbb Kossygin vádolta Kínát a kommunista ideológia elárulásával.  Ennek pontosan az ellenkezője az igaz.  Én gondosan áttanulmányoztam Leninnek a kommunista közösségbe vont államok egymás közti viszonyát meghatározó iratait és 200 oldalas tanulmányban állapítottam meg, hogy az az elbánás, amelyben Magyarország Trianonban kapitalista és ezt követően Párizsban kommunista részről a moszkovita felelőséggel reákényszerített super Trianonban részesült, homlok-egyenest ellenkezik Lenin utasításával, aki minden területi változást az érdekelt népek elismerésétől teszi függővé és ezek belügyi autonómiáját szavatolja.  Azt sem tudja az emigráció többsége, hogy Marx, a legélesebben elítélte a cárok pán-szláv imperialista politikáját, de Sztálin, aki ezzel szemben a Bolsevik folyóiratban kijelentette, hogy: „Az imperializmus semmiképpen sem volt a cárok monopóliuma egyenesen megtagadta Marxot.”

            Konkrét feladatunk tehát ilyen sajtóhadjárat indítása angol nyelven, amely Ázsia művelt közönségének nemzetközi nyelve, hármas céllal: 

1.      Meggyőzni Kínát, hogy a magyar nép megmentése kínai érdek.

2.      Turáni testvérnépeinkben, elsősorban Pakisztánban közvetítő kapcsolatot keresni Bejinghez, egyúttal Bejinget a turáni népek megszervezésének szükségességéről győzni meg.

3.      Az USA közönségét meggyőzni arról, hogy érdekében áll Ázsia politikájának szovjet-barát Kína-ellenes előjelét felcserélni Kína-barát szovjetellenes előjellel, amint ezt a New York Independent 1967. febr. 15-számában megjelent cikkemmel tettem. 

E cikkre csak az a megjegyzésem, hogy a N.Y.I. szerkesztősége cikkem vörös nyakkendőjét  felcserélte fehérrel, amidőn becsempészte e mondatot: „In 1956, the Hungarians died because they did not want to become red. „  Ilyen nyilatkozattal nem mehetek Bejingbe.  Egyik művemben ellenkezőleg azt bizonyítom, hogy a magyarok . . . a kommunista szláv-orosz érdekű zsidó terrorral történt alkalmazása ellen lázadtak fel.   . . . .

A célkitűzés szolgálatában csatlakozom (csatlakozzunk) Magyar József javaslatához, amely szerint szerveztessék magyar szórványokból egy 500 főnyi csoport, amelynek tagjai kötelezik magukat fejenként 25 dolláros évi adóval járulni a fenti három pontban megjelölt célú sajtó alaphoz. . . .

Minden ilyen helycsoport állítson háromtagú … pénzügyeit ellenőrző szervet, évi elszámolási kötelezettséggel.  E csoportok lépjenek egymással összekötetésbe és döntsenek a kiadandó művek felett.  A csoporttagok jelen vagy volt politikai álláspontja lényegtelen.  Lényeges feddhetetlen magánéletük és Nagymagyarország feltámadásáért vállalt áldozatkészségük. 

Forrás: A Nap Fiai, 1984, jan.-febr. , márc-ápr.