VÁCI MIHÁLY

„EMBERSÉGRŐL PÉLDÁT,

VITÉZSÉGRŐL FORMÁT”

I

„Kik hatottak Önre, milyen költők hatására lett költő, kik befolyásolták költői pályáját …”  –  valahogy így szól a kérdés most is, mint annyiszor. Mintha a költőt elsősorban az irodalom teremtené.

Engem költővé nem Homérosz tett, sem a lélekvándorlás tana.

Imádtam a költőket ifjúkoromtól; később engem is alakítottak a nagy szenvedéseket ismerő elmék, de nem ezek tettek költővé, élményeim nem ők adták. Volt olyan szerencsétlen az életem önmagában is, hogy szenvedni, megrendülni ne tőlük tanuljak, s tragédiáival együtt volt olyan misztikusan szép gyermekkorom, ifjúságom, hogy a költészetet, a megríkató ámulást, a korán szívet markoló elvágyódásokat, már a gyermeket kézen fogó varázslatokat ne a költők oltsák belém. – A világ rendkívüli látását, bensőnk rettegve szemlélt földcsuszamlásait, felhőként vonuló-változó tudatállapotainkat, az ismeretlenek, a messzeségek nagy hívásait, a sírás örökös készenlétét, torkunkban keserű tengerek csobogását – mindezek még az asztalt el nem érő gyermek élményei, a szegények lét alatti homályában, mesebeli figurákként derengő ismerősök, a nomádságból alig kilépő rokonok szekértáboron belüli és zsúfolt hiedelmű világa, a nyomorúságban tengődők áhítatos, visszafojtott lélegzetű élete és az ebből az életből való örökös elvágyódás – ezek, íme, ezek oltották belém mindazt, amit költészetnek nevezhetünk. Puskin nem szégyenli költői élményei forrásául dajkáját, Petőfi a kompokon, kocsmákban, úton énelkő népét, Illyés Gyula Czabuk Pált, József Attila pedig a kuglervásárlást álombeli kívánássá avató szegénységet idézni. Itt fakadt a költészet, minthogy a legmélyebben levőknek kell legforróbban óhajtani a derült eget. A költészet pedig mindig valaminek a hiányérzetéből fakadó lelki egyensúlyvesztés, felfokozott sóvárgás, az ideálok megálmodása és az értük szító lobogás.

Ki hatott rám a költők közül?

Nagyanyám, az Egylábú Nagymama, akire hároméves koromtól különösen, ölelő borzadállyal és gyermeki sírással néztem fel, aki kínjaitól szörnyeteg volt, ki-kiderülő lelkében meg angyalok fésülködtek. Szánalmas sátán, aki éjjel-nappal morfiumot szedett, hogy örökösen imádkozva-átkozódva elviselhesse a csontszú elmét faló fájdalmait. Később, mikor a lábát levágták, éjszakánként arra ébredtem, hogy sírva motyorászik, nyög, és furcsán összegörnyed.

– Mi baj van, Nagymama?

– Viszket a levágott lábamon az ujjak helye.

Felugrottam vacogva, aztán sírva hozzábújtam, míg ő éjszakákon át vakarta volna levágott lába ujjait. Ezzel engem, a hatéves kisfiút, eszelős éjszakai álmokba, félálombeli rettegésekbe kergetett. Egész napon át csak ült, énekei nyállal eresztett, törékeny fecskefészkei szélén, és égbetámasztott létrájú, karcsú énekei egy tűrő nép panaszát emelték az istenhez.

Ki hatott rám a költők közül?

Zajácz Zsuzsi néni, öreg nagynéném, aki szombat esténként begyalogolt az irdatlan tanyákról, hogy másnap gyónni, áldozni menjen. Az éjszakai összeborulásoknál - megfoghatatlan, honnan – kacagtató és sírásba cammogó, szomorú és hempergető történeteket susorászott a dunyha alatt Ladikról, az erdőőr szomszédjukról, az erdőről, a báró úr tanyáiról, Bogár Imréről és Sobri Jóskáról, a lidércről, amely Hucmannénak egy kastélyra való aranyat tojt. Ajkán minden e világon megesett történet édes mesévé csordult.

   Ők, ők hatottak rám először és legmélyebben, ők tettek költővé, meg fiatal apám balsorsa, agyvérzése, a családot bénító tragédia, az ő tehetetlen vonaglása, tekintete, melyből évtizedeken át a mindenről lemaradottak panaszát olvastam; béna, alig mozduló keze, mely a szegények elernyedt öklét jelentette nekem, a szegények felemelt öklét, amelyre ráütöttek, és zsibbadva, örökre lehullt. Ez hatott rám. És a tanyák lapulevél alatti, megbújó világa, a földosztás utáni nekilódulásuk, a Tiszántúlt és az Alföldet elöntő, kezdeti, szép forradalmi felbuzdulásuk, a kollégiumok fiainak lobogása, az egyetemek kezdeti megrohamozása, közülük feleségem jelképes és annyiunk küzdését kifejező élete, mélységeket magyarázó példája, az osztály sorsát, útját és küzdelmét, az eléjük emelt gátakat jelző, érzékeny sírásai. Ők tettek költővé, ők hatottak rám, ők és akik mögöttük sorakoznak – azok sorsa –, annyi tízezrek sorsa. Ezek voltak hatással költői pályámra és azok az indulataim, küzdelmeim, melyeket – azt hittem – érettük, sorsukért vállaltam az irodalomban is. Költői eszközeimet is ez az út, e küzdelem különböző fázisai, szükségei határozták meg. Ők hatottak rám, csak nekik vagyok elkötelezve. Ők az a hatalom, mely itt, mindennek mélyén, szilárd talajként vonul, és mindennek az alapja, az ő igényeik, parancsoló szükségleteik, érdekeik előbb-utóbb mindig érvényre jutnak, győzedelmeskednek valamilyen történelmi jelenségben; minden politika, minden művészi, emberi szándék csak ezt szolgálhatja – a mindenütt mindig ható nép történelmi jelenlétének, erejének hatalmát. Az így felfogott néphatalom az, amit én szolgálni akarok. Ahogy egyre jobban tudatosodott bennem ennek mibenléte, úgy kelt bennem a parancsoló vágy, hogy magam annak elkötelezzem, a pártjára keljek.

Íme, ez az, ami engem felemel, és engem örökre leköt. Azok a költők, akik a fentiek kimondására életművükkel bátorítottak, majd megbocsájtják nekem, hogy nem őket emlegetem mesterként, hanem a népből azokat, akiket ők mutattak nekem példaképül. Ezeknek az embereknek felüvöltő, földfoglaló, eget kérő, tiszteletlen rohama, szent háborúságot keltő, kezdő indulataik – ez adott betegségektől fáradt lelkemnek égivó szomjat –, csodálatos küzdelmeik emléke, a forradalmi mozdulásaikhoz való hűség vezetett és mentett meg minden eltévelyedéstől.  Ők röpítettek fel, el-elcsendesedő és újraéledő történelmi viharzásukkal, ők űztek, hajszoltak lentről egyre feljebb, hogy egy arcuk viselője közülük, nyomorúságukból kilátszana. Mégis én már el, távolabbra, magasabbra tőlük, fel nem hasíthatok, nem tudhatok tőlük így messzebbre szakadni, hogy ne érezzem a közelemben ennek a vert, ázott hadnak a páráját, melegét, vigaszra szoruló könyörgését, félénk követeléseit.

Milyen nehezen értik meg az én szándékaimat itt is, ott is. De hogyan is értenék! Én köztük maradó hűséggel ragaszkodom az egész világon más földrészeket benépesítő régi módon élőkhöz, nem csak a Tiszántúl, de a jóllakáson túli övezet lakosaihoz – a szegények nekem nem csak szabolcsi honosok, de a világ kétharmadát benépesítő lemaradottak – értük, róluk szólót énekelek, de hogy nevüket leírjam, életüket énekeljem, jogaikat fogalmazzam, olyanok közé, azok közé kell törnöm, akik csak hírét is alig hallották a verítékben párolgó népnek. Az enyéim számára nyomozom a jó füvű jövő alföldjeit, az édes vizű történelem kanyargásait, de akik közé evégből betörtem, belopakodtam, husángot éreznek szavaimban, fokost tekintetemben. Néznek rám, a belopakodóra. Nem értenek, nem értik, hogy jöhettem idáig. Kezet rám vetni egy se mer, nem tőlem: akik küldtek, azoktól félnek. Véd azok ereje, kik még a folyókon túl legeltetnek, hegyek közt fejszékkel irtják a fát, az olvasztókban a lángok fényében ragyognak. Szavaimat, énekeim értelmét sokan nem szeretik itt, hiszen ellenük sziszeg; akikért szól, azok meg messze vannak, azokhoz nem jut el, és ha eljut, őket alig érdekli. Teli vagyok haraggal, mert látom, mint élnek a beteljesedő történelem csúcsain már annyian, és hogy ez az élet azokat is illetné, akik még messze vánszorognak a barmok fara mögött; és teli vagyok haraggal, mert akik még messzi vánszorognak a barmok fara mögött, azok oly lassan jönnek, nem látnak el idáig. Így élek itt, e kettészakítottságban, mint a korán érkezett pacsirta: fel-felsuhint a dal, de hogy a többiek nem jönnek utánam – dermedve hullok le a havas fűbe.

Annak a költészetnek lesz becsülete a történelem előtt, amelyik kifogyhatatlan erővel szólt a lemaradottakról. A költő soha nem pártolhat mást, csak a segítségre szorulókat, s amíg ilyenek lesznek megye-, ország-, világszerte, addig csak az őket pártoló költészet lehet időszerű. Én, míg a legnagyobbat szeretném elérni, meg akarok maradni a legkisebbek között, köztük, velük, érettük.

Ennyit hát arra a kérdésre, hogyan lettem költő. – Így! Ne azt kérdezzétek, hogyan lett – inkább azt kérdezzétek, miért lett költő, mit akar tenni, ha már azzá tette a sorsa. A történelmet egy érdekli: mit tett, mit mulasztott az ember. Erről számoljon be, volt-e értelme – saját érdekein kívül – az életének.

II

Olyan új, modern költészetet kell teremteni, mely a megújított nyelv és kifejezésbeli eszközök legteljesebb birtokbavételével egyidejűleg a teljes közösség egyetemes, nagy élményeit nemcsak a leírással, a megjelenítéssel akarja kifejezni, de amely a teljes közösséget magába habzsolni képes, ujjongó, szenvedő egyéniség kiélésének szabad korlátlanságát, szuverenitását is ki tudja harcolni. Olyan költészetet, amelynek nevét ha kimondom, nemcsak a „versírásra” gondolok, de a korlátlan életre, a nekünk adott két évtized legátfogóbb megélésére, a mindenben részt vevő, tevékeny, alakító életformát és az ezzel járó óriási szellemi, idegállapotbeli erőfeszítések őrlő ritmusát elviselni bíró egyéniség megteremtésére. J. R. Becher szavait idézem: „A költő nagysága abban is megmutatkozik, mennyire képes az élet tárgyává lenni, mennyire adja át magát az életnek, szenvedésnek és az örömöknek – teljesen elszakadva attól, hogy ő költő, alkotó.”

Költőnek mindig azt tartották, aki kora nagyságának és vétkeinek, drámáinak, ellentmondásainak legteljesebb szenvedője, átélője és hordozója volt, és mint költő ennek teljes kifejezésére tört – mint Balassi, Zrínyi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila. A költő - számomra nem csak mesterség, a formák ismerete, rutin és filológia –, a költő nekem a XX. században is az, ami századának Balassi volt.

„Emberségről példát, vitézségről formát”

 

adott egy kornak, mert nemcsak zengedezett, noha csak ezt is kiválóan tehette volna, hiszen kora minden költői vívmányát ismerte, de hazája tragikus dúlatásának minden poklában megmerült, egyéni sorsaként szenvedte át a magyarság legtragikusabb századát. E vergődésben példaadó, emberi nagysággá magasodott, és nincs rangsor költészete és emberi nagysága között, a kettő egyrangú, eggyé olvadó, összeadva megsokszorozódik.

A költő a XX. században emberi forma és emberi létforma, a legmagasabb igény, az ember ma lehetséges megvalósulásának tökéletes formája, mércéje. Még egyetlen ilyen, ezzel egyenértékű fogalom létezik a számomra: a forradalmár. Kétszáz év óta e két típus volt az emberi telje, csúcsa: Petőfi, Marx, Lenin, József Attila, Majakovszkij … E két fogalom - csúcsain – mindig fedte egymást.

Csak a forradalmiság, a költészet forradalmian értelmezett, helyes megvalósítása biztosíthatja az egyéniség legtágabb kivirágzását, világgal, végtelennel, néppel, társadalommal való legteljesebb azonosulást. Mindezzel kapcsolatban hadd idézzem Garaudyt, aki Aragonról írva, így vélekedik: „Az írás (Aragon számára) életmegnyilvánulás: a nagy emberi kaland teljes értékű átélésének lehetősége, eszköz arra, hogy az élet értelmét fürkéssze, kutassa.” Petőfi, Ady, József Attila szavait is idézhetném, akik ugyanezt számtalanszor kifejezték, sőt, ezen túl azt is, hogy költészetük nemcsak a nagy emberi kaland teljes értékű átélésének lehetősége, eszköze, de – továbblépve – arra is eszköz, hogy azzal küzdjenek valakiért, valakik ellen, hogy oda szánják ezt az eszközt, szolgálatra a felszánt poétaceruzát.

Ezt a költői magatartást az a vád éri, hogy az egyéniség ilyen kiteljesítésének, a közösség, a társadalom meghódításának, a teremtő, a hatni tudó egyéniség és életforma kiharcolásának ilyen szenvedélyes ostromlása csökkenti az ének teljes zengésére törő erőfeszítést. Az igazság pedig ez: a maradandó formai felfedezéseket, a lenyűgöző nyelvi teremtő erőt, a valóságot hordozó és továbbalakító képzeletet mindig a költő életébe betört történelmi, társadalmi viharok, a vállalt szenvedések zuhataga, az abban való feloldás és odaadás szülte.

Ahogyan ezt Paul Eluard mondta: „Nincs önkény a költészetben – akármit is higgyünk. S abban a pillanatban válik csak igazán énekké a költő éneke, amikor hangja látszólag belevész a valóságba, akkor telik csak meg hallatára dallal a szív, könnyel a szem, amikor a költészet azonosul az ember sorsával.”

(Váci Mihály: Összegyűjtött művei, 1979; 1120-1125. o)

ILLYÉS GYULA

VÁCI MIHÁLY VILÁGA ÉS KÖLTÉSZETE

 Váci Mihály annak idején engem tisztelt meg azzal a hálás végeznivalóval, hogy az irodalom ajtaját, amikor végre kopogtatott rajta, megnyissam neki. Kaptam tőle egy borítéknyi verset, a kezdő írók szokásos mondatával: döntsem el, lehet-e helye a magyar költők közt.

Irodalomtörténeti ténykedésem húsz percig tartott. Elolvastam a kéziratot, fölhívtam egy folyóirat szerkesztőjét, írtam néhány sort a szerzőnek, szándékosan rögtön a teendőkről beszélve; a véleményt nem a jelentkező műveinek dicséretével, hanem személyének kezelésével tudatva. Így kezdődött: Kedves Kartársam.

Megismerkedtünk személyesen is. Aztán jó ideig nem találkoztunk. Mindketten éreztük, suta dolog volna ezt az irodalomra tartozó meleg találkozást személyes barátkozássá alakítani át: rontaná az előbbi hitelét, őszinteségét.

De mégis összebarátkoztunk, családilag is. Amikor első kapcsolatunk feledésbe mehetett, mert oly természetes lett Váci Mihály helye a magyar költők közt, amikor mintegy irodalommentesen érintkezhettünk, tisztán személy szerint. A sors tehát kétszer ajándékozott meg Váci Mihállyal: miután megkedveltem mint költőt, megkedveltem mint embert is őt. (Őket. Sosem tisztáztam, s az ő jelenléte nélkül most már nem is akarom tisztázni azt a – már a baráti érintkezéskor támadt – sejtelmemet, hogy a bemutatkozásra szánt verseit nem ő küldte hozzám, hanem a felesége, az ő tudta nélkül. A küldemény nem jutott azonnal kezembe, vidéken voltam. Amikor fölbontottam, mellette volt már a választ nógató tapintatos levél, ez már a férje érzékenységét óvó feleség részéről; aki viszont ekkor azt rejtette homályba, hogy nemzedékének egyik kiváló irodalomtörténészével azonos.)

Sem akkor, sem később nem gondoltam, hogy Váci Mihály pályafutásának ügye még egyszer írásra késztet. Ha jóslatként hallom, hogy egyikünk elparentálja a másikat, nyilván arra gondolok: egyvalakinek tollából bizonyos, hogy jó szót kapok a sírra. És íme, most az a végeznivalóm, hogy pályáját, melyet megnyílni segíthettem, eredményei összefoglalásával lezárjam. Ám, ha szerepem annak idején olyasféle volt, mint aki egy sötét szobában átfordítja a villanykapcsolót, a hasonlat folytatása nem az, hogy most tehát csavarjam le a lámpát. Hanem az, hogy tovább forgassam, egy csillár minél több égőjét kigyújtsam.

Pályafutásának rövid – mindössze tizenöt évnyi – nyilvános szakasza alatt Váci Mihály beváltotta, amit a jelentkezés verseivel ígért. De többre készült, igényével, képességeivel egyaránt. És tájékozottságával, műveltségével.

*

A „modern” költészetnek – mert hisz minden jó költészet: modern – szürrealizmus hajtotta hullámai úgy futottak előre, hogy szinte a teljes feledésbe tiportak egy, a jövő felé éppoly frissen törő taréjáramlatot. Whitman volt a távoli Neptunusa. A mozgalom még nevet is csak Franciaországban kapott. Unanimizmusnak hívták, és még Éluard is büszkén vallotta, őt ez az áram hozta a modern vizekre.

Az unanimizmus szótárilag közös lelkiséget – tehát nem lelki közösséget – jelent; költőileg: hogy ne egy-egy lélekről és sorsról beszéljünk, hanem arról a lélekről – és sorsról –, amely mindannyiunkban egy.

Valahányszor a valóság feletti – a szürrealista – költészetből kiütközik valami e világi emberi, valami valóságos: ez az unanimista örökség jut napvilágra.

Hogy milyen költők legyünk, az Váci Mihály föllépésekor az induló tollforgatók számára választás dolga volt. A világirodalom új s új irányzatait a napilapok is bőven ismertették; bőven ahhoz, amitől a tehetség megszárnyasul. A művészi eszközök és fogások könnyen el- és kisajátíthatók voltak; a rengeteg izmus kínálta lehetőség csak attól volt gazdag, hogy más és más; a tömérdek iskola külön-külön mind iskolásan egyszerű leckét adott az érdeklődőnek a behatolásra, a vállalkozó kedvűnek a termelésre. Persze az ide-oda kapkodásra is, annak, akiben a kifejezés természetes vágya nem jutott még egyensúlyba az érvényesülés éppoly természetes vágyával.  

Versei első bemutatkozásakor Váci Mihály már tájékozott és eszközbiztos költő. Az indulás tananyagát – a jelen s a múlt (és a régmúlt) izmusainak iskoláit – már elvégezte még a tanyai, majd kórházi szanatóriumi évek alatt. Költői szemlélete – a költő világszemlélete – kész. Ezzel ő alig rokonítható a korszak bármely izmusához. Ügye neki is a közösség, de bensőségesen. Bensőséges viszont úgy tud lenni, hogy nem magára irányítja a fényt, nem magába a figyelmet. Egy kései versének ez a címe: A sokaság fia. Az unanimizmus sugallhatott volna ilyen vesrcímet, az unanimizmus munkált ilyen költői világszemléleten. Tán az egyetlen izmusiskola, melyről Váci Mihály – kérdeztem később róla - íróinaskodása idején semmit sem hallott. Ráérzett, bontani kezdte a nemes ércréteget, melyet – mint említettem – éppoly értékes rétegek takartak. Az ilyenek a dolog természetésél fogva jobban rejtik a kincset, mint a puszta föld.

Ehhez a kincshez őt, akár a mesékben a legkisebb fiút, a hűség vezette. A nála is kisebbekhez s gyengébbekhez.

*

Lehet értékmérője egy versnek az, hogy miről szól? Nyilván nem. S az, hogy mint vélekedik arról a költő, amit bemutat, vagyis – hogy így mondjuk: - mit szól ő ahhoz, amiről a verse szól? Az sem, bár itt már számolni kell, hogy ez a körülmény is ízlést vonzhat és taszíthat, vagyis a költő szavához az olvasó is hozzászólhat, személy a személyhez, kívül a rejtelmes esztétika – tetszéstan! – törvényein. Ezért mély ars poeticai tanács: minél pontosabban szólnál olvasódhoz, te költő, annál ékesebben szóljon a vers önmagáért: annál hitelesebben legyen költői is.

Váci Mihály erre tört.

Ezt is anélkül, hogy tudatában lett volna. Nem valamiféle fölismerés vezette. Annál is mélyebb. Itt is a hűség, a mese kívánalmai szerint.

Majdnem úgy győzött s kapott jutalmat, mint a mesehősök. Miután átment a próbákon. Mert kapta azokat is bőven; bővebben, mint bírta. Mi a költészet birodalmába indulók jutalma? Nem más, mint a Kis Kondásé, a Lófia Jankóé. Meghódítani a tündéri leányt, és holtodiglan-holtomiglan együtt élni vele a híres birodalomnak egyik felében: abban, amely a valódinak égi mása.

A tündéri lány a Költészet. Meghódítani pedig az képes, aki megkapja az Öreg Anyótól a verscsinálás nevű varázslás használati utasításait. (Azt sem ingyen.)

Tanulmányírók járnak majd utána, miként kapta s használta Váci Mihály ennek az üveghegymászó, sárkánylebíró varázslásnak a titkait.

Jól tudott szerkeszteni. Családi hajlamból értett a rajzoláshoz, a festménykomponáláshoz. Verseit egy csapásra befutja a szem, magába veszi az elme.

Puszta szóhasználat, hogy a költemény találó hasonlatait, a mélyet érintő összefüggéseit, a neves korrespondenciákat is képeknek nevezzük. Ezek nem a festészetből származnak át, de erejük ezeknek is a láttatás. A költő azzal vizsgázik, hogy a kép, mellyel a fölszínt érzékelteti, mégsem a fölszíné. Nem a szemet bírja láttatásra, fölfogásra. Hanem eddig még nevet nem kapott érzékszerveket.

Jónást a cet: - magába zárt a test,

ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,

itatott velem pocsolyákat:
éhei jászlához négylábra alázott …

Majd ugyanebből a versből:

és engedelmesen letérdeltem a test

minden ítéletéhez.

Merész, anélkül, hogy csak meghökkentene is a bravúrjával:

Kipusztulok már önmagamból,
száraz meder marad utánam.

Ezt a bajairól írja. Azok valóságosak is voltak, bőven érezhetők. Ífjúkora óta a tuberkulózis gyötörte. Korán megtanult tűrni is.

Emlékeimben irgalom van,
mint értő gyóntató atyákban.

S hol nyújtózta ki még munkája (később harcai) fáradalmait? A kórházi ágyon.

Jöjj vissza, hű betegség!
Ejtsd rám fehér kezed,
és lágy ujjakkal szedd szét
dühtől kék öklömet.

 

 „Képei” mind bensőbb világ rezzeneteit – fényképezik.

 

Olyan csen van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit legutoljára
akartál mondani.

S van még egy eleme költeményeinek, melyről külön kell szólnunk. Bensőségesen tudott ábrázolni egy külső világot is.

*

Az igen alacsony sorból fölszármazottak nem kis része mindmáig lényeges helyreigazításokra kényszerül új környezetének gyermekszoba nevelte tagjai előtt. Sokan ezek közül a néppártian nyomorfestő irodalom hatása alatt ugyanis az anyagi élet szűkösségéhez, sivárságához rögtön odatársították a lelki élet fogyatékait, kietlenségeit. A koplaláshoz a piszkot, a rongyossághoz a trágárságot, ahogy ezt a naturalista regény tette (tette ezt az meg a naturalista festészet nyomán). Hogy ez nincs így, hogy proletár múltú művészbarátainkat nem azzal otthonosítják, ha mosdatlan beszéd és végtag közvetlenségét, netán a bundapálinka fesztelen fölböfögését kínáljuk neki, arra épp új szellemiségünk legkiválóbbjai lehetnek tanúk. Még szerénységem is.

Városba jutva, iskoláim látogatása csaknem annyi munkáslakásba vezetett el, mint kispolgáriba. Emlékképeim az egyszoba-konyhás (hónapszám lakbérű) prolilakásokat összehasonlíthatatlanul tisztábbnak – otthonosabbnak! – őrzik, mint a két-háromszobás (negyedév lakbérű) hivatalnok- és kereskedőlakásokat. A hajdan úriasszonynak nevelt mama délutánra összerogyott a takarításban. A Ganz-gyári vasas felesége, még ha maga is gyárba járt, nem feküdt le addig, míg a konyhát is föl nem mosta: ő így nevelődött, nem zongoraleckékre, hanem pesztrálkodni, majd cselédkedni járván. Hihetetlent mondok: a konyhafelmosást még valamicske olvasás is követte, a gyerek olvasókönyvévől, a férj zsebében meglelt Népszavából.

Voltak hősi lények, hősi idők hordozói. Sárkányokat lebíró helyzetek. Minek lesz köszönhető jelen sorok írójának koporsója esetleg még Akadémiánk koszorúja is? Nem egyébnek, mint hogy egy ágrólszakadt bognárlegény a Békés megyei Gyulaváriból oly magasra tört, hogy mesébe illő feleségül a kőbányai sörgyári főigazgatónak legbelsőbb takarítólányát sikerült magához kiragadnia. Az pedig egy isten háta mögötti tolnai pusztán sem mondott le jottányiról sem, de halálig sem, amit magába szedett – hebegő kislányként –, hogy előre, fölfelé! Mindezt annak érzékeltetéséül rovom itt magam elé, hogy milyen is volt az a világ, amelyből Váci Mihály fölmerült, magasba emelkedett, de úgy, hogy minél magasabban, annál hívebben!

Megismertem a kirepítő fészket, a Nyíregyházán is kültelki munkáslakást. Kicsi kert övezte, de szívósabban kultúraőrző, mint a versailles-i vagy hamburgi. Minden négyzetcenti kihasználva. Itt sor krumplinak, ott sor tearózsának. A konyhában ebédeltünk, villogóan ragyogott. Ettem már államfők jobb oldalán is. Ott sem érezhettem bensőmben oly megtisztelve magam, mint itt. Bensőmben, úgy értve, hogy gyomromban is a hagyományos magyar ünnepi tálalástól a kettős tányérba. A hófehér és pléhkemény damaszt szájtörlővel oldalán. S mi volt a vendégfogadás éppoly ünnepire kikészült - kikészített – házigazda? A nyíregyházi pályaudvaron ő kiáltotta be a váróterembe – hatalmas csengő megrázása után – az érkező s távozó vonatok állomásait. Közönségesen hordott munkássapkáját ilyenkor pirosra kellett cserélnie. Ilyenformán kellett – állomásfőnöki utasításra – szép családi nevét is kicserélnie. Eredeti, szolgálat előtti neve Vitál volt. A családot láthatóan itt is az anya vezette.

Ennek az igényes szegénységnek, ennek a maga kereteiben gazdag lelki életet élő munkásrétegnek szellemiségét hozta föl, fejezte ki, s akarta – a jogosultság öntudatával – hatóerővé tenni Váci Mihály a demokrácia államában. Államalkotó erőnek vallotta.

Nyomatékosabban, mint mások. S itt helyén volna még egy fogalmat leporolni, s fejéről a talpára állítani. Lefitymáló, lenéző gőggel a kispolgári jelzőt eredetileg az arisztokrácia osztogatta a nyomába törő osztály épp harcias tagjainak. A szó röppályája megváltozott, de nem elég világosan. Vaktában is lődözzük egymásra, épp ott keltve zavart, harci zavart is, ahol a legfontosabb volna a rend a hadsorokban. A kultúrába föltörő munkás nem törtető, nem kispolgár; vesz át vívmányokat a nagypolgárságtól, de nem másképp, mint ahogy az a rendiségtől, az meg az őt megelőzőtől: ahogy minden osztály folytatója az előbbinek, ha elfogadjuk, hogy van tökéletesedés. Váci Mihály nem „kispolgári” volt, ahogy egy másfajta tévlenézés sérteni vélte; komolyságával, őszinteségével kitűnt még azok közt is, akik nemzedékében a forradalmiságba beleértették a társadalmi mondanivalót is. Bizonyos, művész mivoltában veszélyes határvonalon járt. De – például – nem érzelgős volt, még csak nem is érzelmes; érzelemtudó. Tudott versében fennhangú lenni, lárma és kiáltozás nélkül. Minden sorában ott volt a törekvés: árnyalni, a bonyolultat is kifejezni, de mégis nyomban érthető is lenni, sőt – közérthető. Hatni akart. Ezt is a hűség hozta. Hatni akart azokra, akikből származott, vigaszt, bátorítást, magyarázatot nyújtva. És hatni mindazokra, akik közt úgy érezte, ő annak a hazai rétegnek a hangja.

*

Hatott, olvasták, szavalták. Nemzedéktársai közt talán a legtöbbet. Utolsó verskötetének, az 1968-ban megjelent Eső a homokra címűnek példányszáma 16 000. siker várta különben is. Jó kiállású, jóarcú, jóbeszédű férfi volt; megnyerő elmének, szemnek, szívnek egyaránt. Képviselhette otthonmaradottjait a szó betű szerinti értelmében is. Országgyűlési képviselő is volt.

Mindez inkább megzavarta, mintsem megnyugtatta. Sose oly nehéz jó verset írni az igazságról, mint amikor te vagy a bíró, s a népről, amikor már a vállalkozásodért is ott a koszorú. S ő ráadásul szerény is volt, mégpedig a mondás szerint úgy, hogy neki volt mire. Tehetséges volt és jól nevelt.

És hű a maga iránt támasztott igényéhez. A vidékről írt, de – amint láttuk – egy ízében sem volt provinciális. Az emlékeit versbe gyűjtő költő is a hűség útját járja, de rendszerint annak csak első szakaszait. Váci Mihály első tíz évének verseiben a meghittség jegyei: a kerékcsapás, a lábnyom a homokos úton, a jegenyefák az út két oldalán. Aztán ezek a jegyek ritkulnak; a meghittséget más jegyek hitelesítik. Váci Mihály már a tanyán több volt, mint tanyasi tanító; horizontja egyre nőtt, a kerékpár csíkozta gyalogút nemcsak a városba vezette. Saját maga új lehetőségeihez. Alig volt vele egykorú költő, akinek fejében annyi tervet, szívében annyi friss érzelmet állított meg a halál.

(Váci Mihály: Összegyűjtött művei, 1979; 5-12. o)