Zászlós-Zsóka György

Toszkánai harangok

Az Etruszk nép õszinte története

A szerzõ elõszava a magyar olvasóhoz

1. Requiem egy õsi népért

2. Ami a történetbõl kimaradt
3. Amit a görögökrõl tudni kell
4. Viharfelhõk
5. Róma
6. Etruszk gyõzelmek
7. Vei ostroma
8. Etruria végnapjai
9. Campánia felszámolása
10. Rabigában
11. Az etruszk nyelvrõl
12. Epilógus
BIBLIOGRÁFIA

A szerzõ elõszava a magyar olvasóhoz

    Ebben a szerzõi elõszóban különféle szokatlan dolgokkal hívom ki magam ellen a tisztelt kritikusaim haragját, ám meg kell vallanom, hogy véleményükre nem sokat adok. Könyvemet nem az õ számukra írtam, éppen ezért vitába sem szállok velük. Népszerûségre, anyagi sikerre nem tartok igényt, mert tudatában vagyok annak, hogy túl sok megkövesedett érdeket sértek, s pontosan azokét, akik népszerûséget és anyagi sikert volnának képesek biztosítani. Támogatásukért azonban, általában, túl magas árat kell fizetni; nekem az õszinteséget - és mindazt, amit igaznak, becsületesnek és szépnek tartok kellene áruba bocsátanom.

    Tudom, hogy tudományos kérdéseket felvetni és azokkal foglalkozni ma már csak a „tudományosoknak” szabad, s lesznek, akik engem - aki nem történetírásból élek és még csak egyetemi katedrám sincsen - a „laikus” jelzõvel kísérelnek meg „lekezelni” és félreállítani. Nos, ezeket megnyugtathatom, hogy a - legalábbis általam legértékesebbnek tartott - „hazai” diplomámon kívül nem kevesebb, mint hat „nyugati” egyetemen végeztem tanulmányokat és képesítéseimet, diplomáimat csak azért nem említem, mert könyvem újszerû meglátásainak és igazságainak felderítésében vajmi keveset segítettek azok a kurzusok, amelyeket nem kis nehézségek árán kutattam fel annak reményében, hogy belõlük valamit tanulhatok. Ezeknél sokkal többre tartom a lassan már négy évtizede folytatott magán kutatásaimat a történelem és összes segédtudományai terén.

    Mindez azonban inkább a kedves, de kétkedõ olvasóimnak szól magyarázatul, mert a kritikusaimmal szemben az érveim egészen mások.

    Egyénileg, élek azzal az - egyelõre még - elvitathatatlan jogommal, amely biztosítja, hogy egy olyan közösség szabályai és megállapodásai, amelybe nem tartozom bele, kötelezõk lennének számomra. Eleve elutasítok tehát minden olyan kritikát, amely korlátozni kíván abban, hogy mirõl írjak, mit írjak és hogyan írjak. Ugyanezen jog alapján nem veszek tudomást a tudományos körök „akadémikus standard” néven ismert korlátozásait sem, amely „elv” a jelenben fennálló tudományos meghatározások szerint megállapítja, hogy mi elfogadható és mi nem, s ami ezen az önkényesen meghúzott határon kívül esik, azt nem csak, hogy elítéli, hanem minden rendelkezésre álló eszközzel üldözi is. Ennek az üldözésnek egyik megnyilatkozása az - ugyancsak önkényes - állásvesztés a kihágást elkövetõ „ hivatalos” szakember részérõl. És éppen ez az „akadémikus standard” az, amely eddig is távoltartott a hivatalos tudomány mezejétõl, mert az irányított és korlátozott tudomány - nézetem, s legtöbb „szakmabeli” nézete szerint is - nem lehet igazi tudomány. De ugyanez a „standard” az oka annak is, hogy nem kértem fel egy „befutott”, nemzetközileg elismert szaktekintélyt az elõszó megírására, amely pedig a legtöbb olvasó szemében nagyobb súlyt adna az ilyen fajta könyveknek. Levelezésem alapján közölhetem, hogy ilyen nem egy akadt volna, azonban akkor ennek a szaktekintélynek nézeteit is figyelembe kellett volna vennem, ami bizonyos mértékig okvetlenül befolyásolta volna megállapításaimat, pedig a szabadság itt minden ajánlólevélnél fontosabb.

    Lesznek, akik azt kifogásolják, hogy a szerzõ elõszava nagyobb terjedelmû, mint általában megszokott, s kompozíciója sem felel meg egészen az elfogadott elõírásoknak, hiszen olyan mezõkre kalandozik, amelyek kívül esnek a tárgykör határain. Azután meg, a szerzõ a tudományos tényeken felül egyéni beállítottságával is terheli az olvasót; irányt akar szabni, ahelyett, hogy a következtetések levonását az olvasóra bízná. Mindezt a „rendkívüliséget” azért kockáztatom meg, mert rendkívüli idõket élünk. Rendkívüli már magában az, hogy idegen országokban, sõt világrészekben magyar történelmi - s hozzá õstörténeti - problémákkal foglalkoznak egyének, akik mindennapi megélhetési elfoglaltságuk mellett, szabadidejük feláldozásával kitartóan dolgoznak egy, a foglalkozásuktól messze esõ kérdés megoldásán. A hazai rezsim megítélése szerint mindez azért történik, mert a hontalanságban elfoglalt munkakör nem elégíti ki a hazájából kitaszított szerencsétlen magyart, s ebben igazuk is lehet! Csupán abban tévednek, hogy az indító ok, az igazi hajtóerõ nem az „alacsonyabb rendû munka” végzése következtében elõálló kielégületlenség, hanem a haza-vesztésbe bele-nem-nyugvás és az otthon idegen függõségben élõ testvérek iránti kötelességérzet. E különös rendkívüliségre azonban azért is szükség van, mert szétszórtságunkban, szervezetlenségünkben, közéleti szegénységünkben, s szétesett gyengeségünkben nincs mód másképpen szólni az olvasóhoz, mint a könyvön keresztül, s ami annak keretében nem fér el, vagy nem illik bele, azt az elõszóban vagyok kénytelen elmondani, másképpen nem érzem munkámat befejezettnek.

    A rendkívüliségek további vizsgálatára elég felhozni a magyarság jelen helyzetét. Rendkívüli, hogy egy országot lakosságával együtt négyfelé daraboltak és szétosztottak a környezõ országok között. Rendkívüli, hogy egy ország egy szomszédos nagyhatalom függõségében él immár évtizedek óta, gazdaságilag, politikailag, katonailag és kultúrailag. Az a tény, hogy a magyarság egy jó hányada emigrációban él, már magában rendkívüliség.

    A második világháború elvesztése után politikai cselekvési szabadságát hamarosan visszanyerõ „nyugati emigráció” napjainkra jórészben eltávozott, maradéka pedig távozóban van, olyan tudósok hátrahagyása nélkül, akik a nemzet faji tradícióit hajlandók, képesek és felkészültek is lennének továbbvinni. Hogy ez a tény a pusztuló emigrációt milyen súlyosan terheli, azt nem szükséges különösebben kihangsúlyozni, ám - sajnos - ez nem az egyetlen jóvátehetetlen mulasztás. Megítélésem szerint emigrációnk két - létjogosultságának igazolására és hivatásának maradéktalan betöltésére kiválóan alkalmas, de soha-vissza-nem-térõ lehetõséget kapott a Gondviseléstõl és szalasztott el - szemmel láthatólag - anélkül, hogy ezek jelentõségét a maga teljes valóságában felismerte volna. Ezek egyike az 1956-os magyar forradalom, másik pedig Mindszenty hercegérseknek és az általa képviselt egész erkölcsi értékrendszernek a Vatikán részérõl történt szégyenteljes cserbenhagyása.

    A rossz bánásmód miatt moszkvai gazdáik ellen felkelõk 56-os forradalmát az 1945-ben szinte tejes egészében emigrációba vonult honvéd tisztikar és civil intelligencia - az 1948-49-es utánpótlással - valóban szabadságharccá emelhette volna, ha a már otthon magasabb pozíciókba került vezetõit tömjénezõ emléklakomák helyett kellõképpen felkészült volna az elõbb-utóbb törvényszerûen bekövetkezõ eseményekre és az otthon bennük bízó tömegeknek biztosította volna a megkezdett harc sikeres befejezéséhez elengedhetetlen - és magasabb képzettségük következtében birtokukban lévõ képességekre alapozott vezetést. Az 56-os tragédia kapcsán megnyilatkozó tehetetlenségre a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége tette fel a koronát azzal a körlevéllel, amelyben határozottan visszatartja tagjait attól, hogy bármiféle vállalkozásba fogjanak otthon végveszélybe került véreik megsegítésére mégpedig azzal a megokolással, hogy - szerintük - az otthoniak nem kívánják az emigrációban élõ magyarok segítségét. Ezzel a magatartással az emigráció örökre eljátszotta a korábban kétségtelenül kiérdemelt vezetõ szerepét a magyarság további életében.

    Ám - ha a háborúval elrontott világot a két világháborúba belefáradt emberiség 1956-ban képtelennek bizonyult egy harmadik árán helyreállítani - nem kisebb alkalom kínálkozott a magyarság számára a hetvenes évek elején a magyar jövõ szolgálatában az István király kora óta nélkülözött magyar egység megteremtésére és a magyarság lelki megújhodására, amely az adott körülmények között az egyetlen útja és záloga lehetne sokat szenvedett népünk egyébként menthetetlen pusztulásából való szabadulásának. Mindszenty hercegérsek, akit megszálló szovjet hatóságokkal és rendszerrel szemben tanúsított, mártíromságig menõ bátorságával kiérdemelte hontársain túlmenõen az egész világ becsületes részének bámulatát, minden nehézség nélkül létrehozhatta volna a magyarság nemzeti egyházát amelynek, gondolata és szükségessége Mátyás - sõt Aba Sámuel - király óta vajúdik. E tettével pedig - amelyre a huszadik század kiraffinált poklát megjárt fõpapnak minden oka, joga és alkalma meg volt - nem csak saját népe számára tárta volna szélesebbre a szebb jövõ kapuját, hanem a júdai kereszténység jármában vergõdõ és nemzetközi szocializmus materialista posványaiban fuldokló katolikus egyházát is átmenthette volna a Jézus-i erkölcsök számára. Egységes nemzeti-vallás, Magyar Egyház nélkül sem az emigrációnak nem lehet elég hite, amely az egyébként rendkívül nagy anyagi és szellemi erõinek összefogására képesítené, sem az otthoni magyarság nem tud hatásosan ellenállni a fojtogató ateizmus és materializmus erkölcsi rombolásának és nemzetirtó politikájának.

    Rendkívüli idõk azonban nem csak rendkívüli tragédiákat eredményeznek, hanem - mindig újabb - rendkívüli lehetõségeket is kínálnak azok számára, akik a jelen tragédiák nyomasztó súlya alatt nem roppannak össze, hanem bizakodva, „csoda-várással” néznek a jövõ elé. Különösen vonatkozik ez ránk, végveszélybe jutott magyarokra. Nekünk nem lehet kétségbeesni; nekünk nem szabad a harcot feladni! Nem tûrhetjük, hogy sorsunkat mások - általában ellenségeink - irányítsák helyettünk: nekünk kell a világ fordulásait kémlelnünk s az új fordulatokra felkészülni.

    A sok eredménytelenség után ilyen új reménysugár számunkra az a világjelenség, hogy az emberek figyelme egyre inkább a rég múlt, felé, fordul. Ez lehet talán jól fizetõ üzleti vállalkozás azok számára, akik a közlekedés meggyorsulása következtében az eddig csak múzeumokban megtekinthetõ anyagot jó haszon ellenében a világ körül utaztatják; lehet kíváncsiság az unatkozó nyugati polgár számára, amelyet a „házhoz szállított” múzeumi anyag - mint Tuthenkamen sírja, az inka arany tárgyai, vagy az Ermitage szittya kincseinek megtekintése felidézett; lehet az egyetemes emberi lélek ösztönös megrezdülése, amely a „szuper-hatalmi” politikai törekvések halálszele nyomán magát a múltban keresi, nekünk élet-halál kérdése. Nekünk a múlt nélkül nincs, nem lehet jövõ! Nekünk megkeresni múltunkat múlhatatlan szükségesség, ha országunkat meg akarjuk tartani; nekünk, „mit rákentek a századok”, sõt ezredek, le kell mosnunk róla a gyalázatot, ha népünket meg akarjuk menteni. És még ez sem minden, mert ha egyszer megtaláltuk magunkat, össze kell hangolódnunk történelmünkkel, hogy élni tudjunk vele, s hogy élni tudjunk egymással A mi múltba fordulásunk tehát alapjában különbözik a másokétól, akik szórakozást keresnek, mi életet.

    Ennek megfelelõen e könyvemnek is kettõs célja van. Egyik az, hogy kielégítse az iskolázott idegen kíváncsiságát és kulturális igényét, másik azonban, hogy tanítsa a mi népünket, amelynek saját történetérõl - annak egy szakaszáról - van szó. Egyiknek sincs ideje és módja követni a szakirodalmat és az egyetemi szakfelkészültséget igénylõ tudományos eljárásokat, viszont, - különösen a magyar olvasó nem elégedhet meg egyszerû, alá nem támasztott kijelentésekkel, meg nem alapozott axiómákkal, vagy leegyszerûsített összefoglalásokkal; ezért - bár igyekeztem a szöveget minél élvezetesebb és szórakoztató olvasmánnyá tenni - a nehezebben emészthetõ alátámasztást is meg kívánom adni a jegyzetekben; azok számára pedig, akiknek érdeklõdése további tanulmányozást igényel, megfelelõ bibliográfiát adok. Minthogy pedig szakembert, az õstörténetben járatos mûkedvelõt és szórakozni vágyó nagyközönséget egy mûben kielégíteni igen nehéz feladat - rendkívüli helyzetünkben azonban múlhatatlanul szükséges - elõre is elnézését kérem azoknak, akik nem találják meg benne azt, amit keresnek.

    Egy ilyen mû nem lehet más, mint tárgyilagos és politikamentes, hiszen másképp „kilógna lóláb” és legyintve félretennék, mint irredenta-darabot, ami a mi részünkrõl - különösen manapság - elítélendõ magatartás, hiszen senki sem szereti, ha igazságtalanságokat emlegetnek. Különösen azok nem, akik az igazságtalanságokat elkövették. Az elõszó azonban nem tudomány, inkább vezércikk, ezért talán felvethetem azt a kérdést. hogy ha már minden tudományos mûvet, különösen a történelmi tárgyat, politikára lehet felhasználni és mindig fel is használják nekünk magyaroknak ez szintén megengedett-e, s ha igen, éljünk-e vele?

    Az én megítélésem szerint a történelem nem más, mint a múltban követett, s a jelentõl elválasztható politika, míg a politika a jelenben történõ, még lenem zárt történelem. A hivatalos történetírást mindig a jelenben domináló fél diktálja, a másik félnek azonban jogában áll a politikát belátása szerinti ideig nyitva tartani, vagy akár a már történelemmé nyilvánított politikát megnyitni és felújítani, ha saját érdeke úgy kívánja. Ez a jog pedig az Istentõl származó önvédelmi joggal azonos, amelyet emberi hatalom és törvény el nem vitathat, s élni vele minden népnek nem csak megengedett, hanem szent kötelesség is.

    Ha pedig nekünk szent kötelesség a magyar juss visszakövetelése és e követelés állandó felszínen tartása, akkor arról is döntenünk kell, hogy azt milyen formában csináljuk. Erre a legfõbb irányelvet egyik nagy költõnk adta meg, igen röviden és tömören: „ahogy lehet”. Mindig, mindenhol, a környezethez és körülményekhez rugalmasan alkalmazkodva, óvatosan, vagy bátor kiállással, de mindig kitartóan, szívósan és szakadatlanul.

Kiváló történészünk, dr. Padányi Viktor úgy írta: „Egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja nincs, szintén az.”

    Nekünk azt kell bizonyítanunk - mégpedig túlzások nélkül, csupán az igazság erejével - hogy létjogosultságunk van az életre, helyünk van Európában és a Kárpátmedence a mi jogos tulajdonunk. Minden, ami ezen túlmegy, nem tesz jót ügyünknek, s minden, ami származásunk kutatásával kapcsolatosan dicsekvés-számba mehet, ellenszenvet vált ki ellenünk és jogaink érvényesítését megnehezíti.

    Nem lehet célravezetõ az az irányzat, amelyik - az egész világon található „magyar” földrajzi nevek alapján - azt kívánja bizonyítani, hogy az egész világ magyar volt, sem az, amelyik minden nyelvet a magyarból eredeztet. Hogy ez a feltûnõen érdekes és tagadhatatlanul létezõ jelenség honnan származik, arra megfelelõ magyarázatot talál az olvasó a jelen tanulmányban. Azonban ha történetesen sikerülne elfogadtatni, hogy minden nép és minden nyelv a magyarból származik vajon elõbbre vinné-e népünk élet-halál küzdelmének ügyét?! A válasz e kérdésre csak nemleges lehet.

    Ma már - a finn-ugor elmélet néhány elszánt védelmezõjének leszámításával - általánosan ismertek és elfogadottak kapcsolataink a sumir kultúrával és nyelvvel. Túlzásnak kell tekintenünk azonban azt az állítást, hogy a magyar nép azonos a sumir néppel és a magyar nyelv egyenes nyelvfejlõdési leszármazottja a sumir nyelvnek; sõt túlzás a túlzásoktól mindig óvó és óvakodó dr. Bobulának az az elképzelése is, hogy a mezopotámiai sumirok lóra pattantak és elnyargaltak volna a Kárpátmedencébe. Sumir kapcsolatainkra sokkal kézenfekvõbb, elfogadhatóbb, fõleg pedig bizonyíthatóbb magyarázatot talál a kedves olvasó az etruszk történetet bevezetõ fejezetben, amelyet „Ami a történetbõl kimaradt” címû könyvemben közlök, s amely könyvben e tárggyal bõvebben foglalkozom.

    Ám - ismét csak elérendõ céljaink szempontjából vizsgálva a kérdést - hasznos volna-e a sumir-magyar faji és nyelvi azonosság bizonyíthatósága számunkra? Segítene-e bennünket európai pozíciónkban, kárpátmedencei tulajdonjogunkban? A válasz csak határozott „nem” lehet, mert....azt is bizonyítaná, hogy Európában téridegenek vagyunk, hiszen Dél- Nyugat Ázsiából „törtünk be” a Kárpátmedencébe, a „betolakodás” vádja csak annyiban módosulna, hogy az idõpontja néhány ezer évvel korábbra tolódna el. Azt jelentené, hogy nem tartozunk a fehér fajhoz, hiszen a sumir erõsen keveredett nép, elválaszthatatlan a „színes” „semitától”; s a velük való azonosság azok malmára hajtaná a vizet, akik elõszeretettel cigány népnek híresztelik a magyart.

    Nagyjából ugyanez vonatkozik az Egyiptomból származtató elméletre is, s a török rokonság és azonosság hirdetõi alátámasztják azt a fennforgó vádat, hogy „barbárok” voltunk, amikor bejöttünk és elfoglaltunk egy darabot a „nyugati népek kultúr Európájából.”

    Nekünk az etruszk rokonság, az etruszk faji és kulturális kapcsolatok, az etruszk szétszóratás és bevándorlás - jövõnk szempontjából - sokkal értékesebb, hiszen a velük fajilag nyelvileg és kultúrailag azonos népállomány képezi a magyarság zömét, ez pedig ugyancsak õslakosság a Kárpátmedencében, s ugyancsak európai eredetû! Mi vagyunk az elsõ bevándorlók Európában, mi már ott voltunk, mielõtt a cromagnon-ember elérte volna az Atlanti partokat. Mi itt még üres földet találtunk!

    Ehhez az etruszkkal azonos magyar népállományhoz - ami azonban nem jelenti, hogy az etruszkok vonultak be a Kárpátmedencébe, vagy a magyarok alapították Etrúriát - járul a Sumériában kialakult korai magas mûveltség behozatala a Káspi-térségi õshazából és a zömmel török „honfoglalók” vitézsége. Ezekbõl az összetevõkbõl ötvözõdött a nemes magyar nép, s ez az ötvözõdés tette lehetõvé, hogy a megfogyatkozott õsi erõ és birodalom Árpád alatt újra felvirágzott, s újabb ezer éves hazát biztosított magának. De ehhez el kell fogadnunk a negyedik összetevõt is, meg akkor is, ha nem olyan „õsi „, még akkor is, ha fájdalmas történelmi emlékeink vannak, s ez a nyugatról bejött, nálunk maradt, vérségileg, kultúrailag hozzánk hasonult, szívvel lélekkel magyarrá lett, német, spanyol francia, angol olasz, vagy akármilyen nemzetiségû testvér, ha már másért nem, hát azért, mert ez is erõsíti jogainkat, erõsíti érveinket a „nyugattal” szemben. Velük élnünk, nélkülük pusztulnunk kell!

    Az már csak a végsõ elkeseredés eredménye lehet, hogy Nyugat mostoha bánásmódja, s a világháborúk elvadult légkörében árulásig menõ cserbenhagyása láttán egyesek „kelet felé fordulást”, távolkeleti orientációt emlegetnek és hirdetnek. Átállást..., de hova? Noha van bennünk a mongol és barna fajból is, a fehér õsfaj egyik legtisztább leszármazottja vagyunk, nyelvünk és kultúránk pedig a legtöbbet õrzi a fehér õsfaj õsnyelvébõl és õskultúrájából! Fajilag ma is tisztábbak nagyunk, mint a franciák, az olaszok, vagy spanyolok. Nemzetiségünket könnyebben feladhatjuk, mint faji hovátartozandóságunkat, s e faji elrendeltetés legalább annyira kötelez, mint magyarságunk! A Kelettel való kacérkodásunk számunkra jót nem hozhat, sõt egyelõre láthatólag elkerülhetetlen faji összecsapás esetén, végsõ pusztulásba dönthet!

    Súlyos, de nem reménytelen helyzetünk mérlegelése után nyilvánvaló, hogy bizonyos feladatok várnak ránk, amelyek megoldására az emigráció hivatott. Szerencsére az otthoni íróink megtanultak alkalmazkodni az adott helyzethez, és megtanultak nem csak írni, de mindent „megírni” is. A hazai légkör azonban nem alkalmas arra, hogy mindent „elvégezzenek” otthon. Az emigráció kötelessége, hogy ebben kiegészítse õket. E magyar kötelességek némelyikét szeretném az alábbiakban röviden körvonalazni.

    Minden eszközzel rá kell nevelni a magyarság egyedeit hogy történelmünket tanulmányozzák és kötelességüknek érezzek, hogy azt magyar szempontok szerint értelmezzék, tekintet nélkül egyházi és politikai érdekekre, amikor azok a magyar faj és nemzet érdekeivel ellentétben állnak.

    Meg kell értetni a magyar egyedekkel, hogy ne a „vezetõségtõl” várják az irányítást- ahogy erre évszázadokon át ránevelték õket hanem az egyedek kényszerítsék rá vezetõiket a magyar történelmi és politikai érdekek figyelembevételére és betartására, különösen az emigráció egyesületeiben és egyházaiban, amelyek vezetõsége hajlamos a „békés együttélés” és kényelmesebb, könnyebb megoldások érdekében a megalkuvásra, már csak azért is, mert a nyomás rajtuk van, amikor a magyarságot érintõ ügyekben az illetékes - legtöbbször ellenséges érzületû - idegenekkel tárgyalnak.

    Meg kell akadályozni, hogy az „új erkölcsök” hirdetõi elnémítsák nemzeti és faji törekvéseinket olcsó jelszavaikkal. Ha a pygmiket meg kell menteni, mert feketék és pusztulóban vannak, ha a japán õslakosságot meg kell menteni, mert sárgák és pusztulóban vannak, ha az ausztrál õslakosságot meg kell menteni, mert barna és pusztulóban van, a magyart is meg kell menteni, mert fehér és pusztulóban van! E magyar-mentés egyik mozzanata, az etruszk kérdés igaz megvilágítását, az etruszk becsület tisztára mosása, hisz mi vagyunk ugyanannak az õs fajnak máig is életben maradt leszármazottai. S ha már nem „ létezik „tiszta” magyar faj, az ne bátortalanítson el senkit, mert népünk ma is egy és ugyanazon fajból származott rokon fajok keveredése, s a „nyugati” népek belénk olvadása ezen a tényen semmit sem változtat. A fehér az egyetlen faj, amelyiknek érdeke a faji tisztaság fenntartása, s aki e jogát kétségbe vonja, az ellensége a fehér fajnak és mint olyan, nem hivatott véleménynyilvánításra, fõleg pedig nem alkalmas vezetésére.

    Tudomásul kell vennünk hogy a kezdeményezõk csak mi lehetünk, a nemzetmentõ munkát senki más helyettünk el nem fogja végezni. Ebben a munkában a legnagyobb segítségünkre éppen a nyugati népekbõl belénk olvadt véreink lehetnek, elkülönülni tõlük, vagy éppen kizárni magunk közül õket minõsíthetetlen tévedés volna, függetlenül attól hogy milyen történelmi események, melyik idõpontban sodorták õket közénk. Történelmi mélypontunkról csak felfelé ívelhet az út, de csak velük együtt emelkedhetünk fel, egy akarattal, egységes fellépéssel vállvetett harc árán. Új vérszerzõdést kell kötnünk mindenkivel, akiben csak egy cseppnyi magyar vér is folyik, s mindenkivel, aki ebben az új honfoglalásban. részt kíván venni. Ha ezt az új vérszerzõdést elmulasztjuk vagy megszegtük az Árpádi vérszerzõdés átka fog beteljesülni rajtunk és elpusztulunk, mint a vérszerzõdés ceremóniájában felkoncolt kutyák.

    Az idõ, s vele együtt a világ változásával a politikai stratégia és taktika és törvényszerû változáson kell, hogy átessen. A megfogyatkozott emigráció nem képes többé komolyabb politikai súly képezésére, a közösségi, „kollektív” politikai hadmûveletek helyett a szellemileg képes, fõleg történelmileg képzett egyének kezdeményezésének és munkába állításának ideje érkezett el. Ezek - természetesen csak akkor tudnak sikeres küzdelmet vívni, ha erejük nem egymás elleni harcokban õrlõdik fel, hanem közös terv szerint, e közös terv részlet-munkáinak tervszerû felosztásával, a felmerülõ problémák egységben történõ megoldásával, széthúzás helyett összefogással sokszorozzák meg az egyén teljesítõképességét. Ennek érdekében itt teszek javaslatot egy központi tudományos szerv felállítására, amely hivatva lenne a szétágazó magán és társasági õstörténeti kutatások összehangolására és a vitás kérdések tudományos tisztázására, s ugyanez a szerv volna illetékes a már tisztázott és elfogadott anyag legszélesebb körben történõ terjesztésére.

    Ugyancsak itt teszek javaslatot arra, hogy a magyar írók, pedagógusok és mindenki, aki a magyar közvélemény irányításában tevékenykedik vegyen részt egy harcos magyar közvélemény kialakításában, amely politika mentésen, pusztán a tudományos kutatások eredményei alapján gyakoroljon nyomást az otthoni Magyar Tudományos Akadémiára õstörténeti álláspontjának felülvizsgálatára. Ne feledjük el. hogy az idegeneket semmiképpen sem tudjuk meggyõzni semmirõl mindaddig, amíg magunk meg nem vagyunk gyõzõdve. Külföldön pedig mindaddig valóságos eredményt elérni nem tudunk, amíg a Magyar Tudományos Akadémia álláspontja ellentétben áll a mienkkel.

    Massimo Pallottino professzor szerint „Franciaország esetében (például), amikor az eredet kérdésérõl beszélünk, figyelembe vesszük õs-európai, ligúriai és ibériai alaprétegét, a proto-történeti kelta réteget, a római foglalást és uralmat, a gallok latinizálását, és megkeresztelését, az egymásra következõ germán inváziókat (frankok, burgundok, vizigótok és normannok), a monarchia által végrehajtott egyesítési folyamatot és így tovább. Mindez a néprajzi és történelmi tényezõ hozzájárult a francia nép kialakításához. Az is világossá válik, hogy ebben a folyamatban egy lényeges összetevõ a földrajzi: EGY NEMZET VALÓSÁGOS TERÜLETE AZ, AHOL KIALAKULÁSÁNAK FOLYAMATA VÉGBEMENT.”

    Javasolom, hogy a fenti irányelvekét alkalmazzuk a magyar nép kialakulásának folyamatára is a Kárpát-medencében és ez legyen az alapja azoknak az elõmunkálatoknak, amelyek a magyar õstörténeti kutatások összehangolására irányulnak. Ennek érdekében bocsátom útjára jelen tanulmányomat is, amelynek meglátásai és magyarázatai nemzeti szempontokból is kedvezõek és kiindulási pontul szolgálhatnak.

    Függetlenül attól, hogy az etruszk és magyar nép közös származása és így rokonsága kétségen felül áll - talán éppen ezért - a két nép jelleme, vérmérséklete, vitézsége és áldozatkészsége, de történelme és sorsa is, bámulatos hasonlóságot mutat. Ha azután azt is tudomásul vesszük hogy az etruszkológiában irányt szabó olasz tudósok az etruszk történelmet római szempontból nézik, a magyarok illetékessége nyilvánvalóvá válik, azzal az elkötelezettséggel, hogy a „méltó régi” etruszk hírnevet felszínre hozzák és megfelelõ fénybe állítsák.

    Az etruszk nemzet eltûnt, a toszkánai harangok elnémultak. Hosszú évszázadok, egymást követõ generációk soha nem szûnõ küzdelme, a mindig ugyanazért a célért. a szabadságért, a függetlenségért és életért folyó harc a magyar nép számára is láthatólag utolsó szakaszába lépett, s a magyar nemzet eltûnésének folyamata is megindult. Ahogyan az etruszkok hagyományait a rómaiak magukra vették, ahogy a krétait a görögök kisajátították, úgy vetkõztetik ki most õsi örökségébõl a magyart az „ utódállamok”. Elõttünk, a szemünk láttára változik az õsi magyar kultúra szlovák-szlávvá Észak-Magyarországon, s románná Erdélyben és Kelet-Magyarországon. Szemünk láttára veszik ködbe a magyar népi zene, népviselet, népmûvészet, középkori építészetünk, s õstörténetünk...

    Nézhetjük ezt tétlenül? Ezt akarjuk, hogy történjen? Szólaljatok meg még egyszer Toszkána harangjai!

    Kiáltsátok világgá a magyarság félrevert-kongású riadóját, kongassatok észveszejtõ hangon, hogy a Nyugat és a fehér ember lelkiismeretét is felébresszétek mindenhol! Mert ha az etruszkok után a magyarok is levonulnak a színrõl utánunk most már õk következnek, törvényszerûen, hiszen velünk szemben alkalmazott többségi elv alapján az egész fehér faj is halálra van ítélve!

    Egy ördögi agyban megszületett „elv” erõsebb lehet, mint a fehér ember egész atom fegyvertára!

1. Requiem egy õsi népért

    RASZNA... Valamikor talán z-vel ejtették, vagy úgy, hogy: ra - sze- na, esetleg ra - sza - na. Ne törjük a fejünket rajta, csak találgathatnánk, sohasem lehetnénk biztosak. De nem is fontos; egyre megy! Lehet, hogy a szó elsõ két betûje - RA - az õsi közel-kelet „nap-istenének” nevét õrzi, aki talán az emberiség õsvallásának egyetlen, „fõ” Istene volt, s akit elsõsorban az egyiptomi mitológiából ismerünk.

    Ne szégyelld magad, kedves Olvasó, ha ezt a szót sohasem hallottad még, mûveltségeden ezért csorba nem esik. Nem a Te hibád! Egy õsi nép hívta így magát; egy õsi nép, amelynek neve is feledésbe ment már. Az ógörögök Tyrsenoi, vagy Tyrrhenoi néven nevezték õket s a rasznák ezt a nevet hagyták maguk után az Itáliát nyugatról határoló beltenger Tyrrheni, vagy egyszerûbben Tirrén-tenger elnevezésében. A latinok Etrusci, vagy Tusci névvel illették õket és ebbõl jön a magyar Toszkána szavunk.

    Az etruszkokról lesz itt szó, az itáliai félsziget õslakóiról, akik „az õskõkor titokzatos homályából tûntek fel egy rövid idõre a történelem színpadán, azután ugyanolyan titokzatos és megmagyarázhatatlan módon nyomtalanul el is tûntek mindörökre”. Csakúgy, ahogy ez az ókor annyi más népével is megtörtént. Annyit sem érdemeltek meg, hogy a saját nevükön vonuljanak be a történelem fukarul rájuk fordított fél-oldalára!

    Ám valóban így történt-e mindez? Valóban igaza volna-e a szakemberek nagy többségének, akik így vélekednek az etruszkokról és ebben a szellemben írják a tankönyveket a tanuló ifjúságnak és az enciklopédiákat a gyanútlan nagyközönség okulására?! Valójában az õskor titokzatos homályából került elõ ez a jobb sorsra érdemes nép, nem pedig az emberi tudatlanság - esetleg önös elfogultság, vagy egyenesen rosszindulat - borítja-e rá a sötétség némelyek számára kellemetlen igazságokat takaró palástját?! És mûveltségük? Valóban csak a „görög-hellén-római kultúra provinciális vetülete” lett volna-e, ahogyan azt neves régészek, történészek, nyelvészek és mûértõk sok évszázad óta nagy buzgalommal elhitetni igyekeznek?!

    Ám mielõtt a kérdésekre -vagy talán inkább töprengésekre -választ keresnénk, lássuk, milyen egyéb ismeretek vannak forgalomban a „laikus” érdeklõdõk számára!

    Megtudhatjuk, hogy az etruszk népet a lydiaiak és tirrének alkották, õk alapították Etruriát Kr. e. nyolcszáz táján. Ez az itáliai félsziget közepét elfoglaló szárazföldi és tengeri hatalom befolyását határain túl is érvényesítette, részben hódítás, részben pedig kolonizáció útján. In Tuscorum iure pene omnis Italia fuerat. (Majdnem az egész Itália etruszk igában volt.) E terjeszkedésre példa Campánia, Elba szigete, amit õk Ilvanak hívtak, Korzika, északon pedig a Pó-síkság. Kr. elõtt a negyedik században a rómaiak, hosszú küzdelem után, az etruszk városállamokat leigázzák és az etruszk népet a Római Birodalomba beolvasztották.

    Az Etruria alapítására vonatkozó fenti hiedelem már Hérodotosz idejében általános volt és a modern kor tudósai között is megtaláljuk híveit és harcosait, azonban, halikarnasszusi Dionyisosszal kezdõdõen, egyéb iskolák is alakultak, amelyek ezt energikusan vitatják. Vannak, akik az Alpokon túlról származtatják õket, vannak, akik a Balkánon keresztül a Dunamedencébõl, mások pedig Itália õslakosainak hiszik õket. A következõ fejezetben látni fogjuk, hogy egyiknek sincs igaza és mindegyiknek igaza van, de hogy ezt meg lehessen érteni, ahhoz az etruszk államalapítás idejét nem Kr. e. nyolcszáz körül kell keresnünk, hanem sokkal korábban, még a „cromagnon”-nak elnevezett fehér õsfaj megjelenésének idején.

    Hérodotosz, aki a hangzatos „a történetírás atyja” címet viseli és még az etruszk állam virágzása idején élt, bár sok meggyõzõ érvet felsorakoztat állításai alátámasztására, nem tekinthetõ megbízható történésznek. Ennek ellenére néhány idevágó „pletykát” érdemes lesz idézni tõle:

    „Amennyire megállapíthatjuk, õk (a lydiaiak) voltak az elsõ nemzet, amelyik bevezette az arany és ezüst pénz érmek használatát és az elsõk, akik kicsinyben árusítottak javakat. Azt is állítják magukról, hogy õk találták fel az összes játékot, ami közös a görögökkel. Ezeket, mondják õk, abban az idõben találták fel, amikor Tirreniát kolonizálták, amely eseményrõl a következõket adják elõ. Atys idejében, aki Manes fia volt, nagy ínség pusztított egész Lydiában. A lydiaiak egy ideig türelmesen viselték a szenvedéseket, de amikor látták, hogy nem akar elmúlni, nekiláttak, hogy valamilyen orvosságot találjanak ellene.” Különféle játékokat találtak ki, többek között a kockát.

    „A terv, amelyet az éhezés ellen alkalmaztak, abból állt, hogy a játékba annyira belemelegedtek egyik napon, hogy ne érezzék az étel utáni sóvárgást, míg a következõ napon ettek és nem játszottak. Tizennyolc évet töltöttek így el. A szenvedés azonban tovább folytatódott, sõt egyre keservesebb lett. Akkor a király elhatározta, hogy nemzetét két részre osztja és sorsot húzat velük. Amelyik veszít, az elhagyja az országot, amelyik pedig nyer, az marad. Õ továbbra is uralkodik azok fölött, akik maradnak; a kivándorlók pedig fia, Tyrrhen vezetése alá kerülnek. A sorsolást megejtették és azok akiknek ki kellett vándorolni, lementek Szmirnába, ahol hajókat építettek maguknak, amelyeken, miután minden szükséges dolgot behajózták, elvitorláztak új haza, jobb életlehetõség keresésére. Miután sok ország mellett elhajóztak, megérkeztek Umbriába, ahol városokat építettek maguknak és lakóhelyeket. Korábbi lydiai nevüket letették és a király fia után, aki vezette õket, Tirréneknek nevezték el magukat.”

    Az „etruszkológia” területén uralkodó fejetlenségre jellemzõ, hogy az érvényben levõ irányzatok összpontosított munkája ellenére még mindig nem sikerült pontosan megállapítani, hogy a rasznák milyen fajhoz tartoztak, s nyelvükkel kapcsolatosan hasonló tudatlanság észlelhetõ a számos ránk maradt felirat ellenére is.

    Pedig, mint a következõ fejezetekbõl látni fogjuk, ezek a kérdések nem megválaszolhatatlanok, csupán néhány megkövesedett tévhitet kell a megértés útjából eltávolítani.

    Vallási rendszerük szintén nehézséget támaszt a „görög-római mûveltségû” történetírás számára, bár azt már megállapították, hogy „sok ponton találkozik a latinok és szabinok vallásával, míg bizonyos más vonatkozásai keleti eredetre vallanak.” Vajon a mai modern egyházak papsága - beleértve a rómait is - sejti- e, hogy micsoda mértékben kölcsönöztek alapítóik és elõdeik abból az õsvallásból, amelyet pogány jelzõvel évezredeken át leócsároltak és vajon hányan tudják, hogy ez a kölcsönzés az etruszkok közvetítésével ment végbe?!

    Az etruszkok fõfoglalkozása a mezõgazdaság és a kereskedelem volt. Ennek a szárazföldön és tengeri-vízi-utakon lebonyolított kereskedelemnek fõbb cikkeit a fa, a szarvasmarha, a gabona, a bor és gyapjú alkották, no meg a fémbányászat termékei és a só. Bányászatuk eredete messze visszamegy az õskor homályába és, amely ténybõl természetesen következik: fém-feldolgozó iparuk, a réz, bronz, arany és ezüst-mûvességük hasonló múltra és magas színvonalra tekint vissza. Ennek ellenére „mûvészeti és tudományos ismereteiket”, így mondják, „fõleg a görögöktõl, részben pedig az egyiptomiaktól szerezték.”

    Talán fölösleges volna a fentiekben rejlõ ellentmondásra felhívni a figyelmet - s nem is tennénk szóvá - ha mindez nem ment volna mélyen a tudományos szakmai körök köztudatába is, aminek ellensúlyozására nem tudunk elég gyakran visszatérni erre a kirívó - és számtalan hasonló ellentmondásra.

    Vegyük mindjárt az etruszk erkölcsöket, amelyeket mind a görögök, mind pedig a rómaiak minden adandó alkalommal felhánytorgatnak. Theopompusz görög „történész”, aki egy ióniai szigeten született abban a korban, amikor etruszk erkölcsökrõl különben sem beszélhetünk, mert a perzsák elõl menekülõ elõ-ázsiai görögök beözönlése az õsi erkölcsöket gyökerestõl felforgatták már, ekképpen vélekedik róluk: „(az etruszkok) botrányosan erkölcstelen nép volt, minthogy férfiak és nõk együtt meztelenül gyakorlatoztak a gimnáziumokban, együtt ettek és - ami az egészben a legrosszabb - együtt ittak. Valójában a nõk még többet ittak, mint a férfiak, így azután aligha meglepõ, hogy miután ettek és ittak és a férfiak ölében ültek az asztalnál, az étkezõk nyilvánosan közösültek a bankett után.”

    Most nem az a lényeges, hogy Theopompusz halálos ellenségnek tekintette és így szívbõl elítélte az etruszkokat - ami egyébként írásaiban minduntalan kiütközik-, s így jellemzése nem bír nagyobb jelentõséggel, mint a Kr. u. kilencedik századbeli keresztény szerzetesek feljegyzései a „kalandozó” magyarokról, amelyek a megrettent, babonás, mendemondáknak hitelt adó tudatlan papocskák „történetírói” szerzeményei az „Isten ellenségeinek” kikiáltott ellenfélrõl. Theopompusz és azok, akik hozzá hasonlóan ítélik meg az etruszk erkölcsöket, félreértették azt, hogy néhány temetkezési urna fedelén félig fekvõ helyzetben egy férfi és egy nõ hever egy pokróccal letakarva, amit õk saját erkölcseik szerint magyaráztak, azonban ez a náluk õsibb népeknél a házastársak és a házasság szimbóluma volt. Ez a szokás - a házasulandó pár fátyollal való letakarása az esketési ceremónia alatt - egyes régi népeknél még ma is tradíció. Ehhez azonban egy másik félreértés is párosult, amelyhez a „pletykás” Herodotosz tudósítása szolgáltatta az alapot. E történetet a késõbbi „történetírók” automatikusan vonatkoztatták az etruszkok lányaira is, akik - szerintük - prostitúcióval szerzik meg a kelengyéjüket, vagy hozományukat. Herodotosz idevágó feljegyzése így szól:

    „A babilóniaiaknak van egy rettenetesen szégyenteljes szokásuk. Az országban született minden nõnek egyszer életében el kell menni és kiülni Vénusz templomába és ott egyesülni egy idegen férfival. Sokan a gazdagabb rétegbõl, akik túlságosan gõgösek ahhoz, hogy másokkal érintkezzenek, fedett kocsikban hajtanak a templomhoz, egy sereg szolgától kísérve és úgy foglalják el helyüket. De a legtöbben a szent elõcsarnokban ülnek le, hajkoszorúval a fejükön - és itt mindig nagy tömeg van, némelyek jönnek, mások mennek; kötélkordonok jelölnek minden irányban utakat a nõk között és az idegenek azok mentén mennek, hogy kiválasszák, akit akarnak. A nõ, aki egyszer elfoglalta helyét, addig többé nem térhet haza, amíg egy idegen férfi nem dob egy ezüst érmét az ölébe és nem viszi magával a szent terület mögé. Amikor a férfi az érmét odadobja, azt mondja: „Mylitta istennõ adjon gazdagságot neked.” (Vénuszt Mylittának hívják az asszírok.) Az ezüst pénz akármilyen nagyságú lehet; nem lehet visszautasítani, mert ezt a törvény tiltja, minthogy amikor egyszer odadobták, attól kezdve szent lesz. A nõ elmegy az elsõ férfival, aki pénzt dob neki és így, miután az istennõt kielégítette, hazamegy és ettõl kezdve nincs az a nagy ajándék, amiért odaadná magát megint. Azok a nõk, akik magasak és szépek, hamar végeznek, de mások, akik csúnyák, hosszú ideig várnak, míg teljesítik a törvényt. Némelyek várnak három-négy évet is a szent helyen. Egy ehhez nagyon hasonló szokás található Cyprus szigetének néhány részén is: '

    A Hérodotosz által megörökített hagyománynak valóban van történelmi háttere, s feljegyzéséért nagy hálával tartozunk neki, hiszen nélküle feledésbe ment volna ez az életbevágóan fontos õskori adat, ami a történészek figyelmét valahogyan mindmáig elkerülte. Csakhogy ami úgy tûnik írásából, mintha az õ korában történt volna, az sok ezer évvel elõtte volt szokásban és semmiféle néven nevezendõ erkölcstelenséget nem jelentett. Ellenkezõleg, - bármilyen furcsán is hangzik késõbb és ma is ezek a nõk egy „szent áldozatot” hoztak az emberiség fennmaradása érdekében. Hogy ezt jobban megértsük, vegyük csak szemügyre egy kicsit közelebbrõl, mit is ír Hérodotosz!

    Elsõsorban nézzük a történelmi szempontokat. Abból a ténybõl, hogy Hérodotosz korában, tehát a Kr. elõtti negyedik században, ez a szokás még ismert volt Babilonban és Ciprus szigetén, nyugodtan következtethetünk arra, hogy évezredekkel korábban elterjedt az egész Keleten, sõt mindenhol gyakorolták, ahol ember élt; azután, amikor már nem volt többé szükség rá, lassan feledésbe ment, csak Babilonban és Ciprusban emlékeztek még rá. Ha pedig a korai szerzõk ezt az etruszkokra is vonatkoztatják, ez a tény viszont arra ad támpontot, hogy az etruszkok is beletartoztak ebbe a korai közösségbe. Mindennek megtetõzéseként azt a szintén hasznos értesülést is regisztrálhatjuk, hogy az emberiség õsidejében már állandó és gyors „összeköttetés”, kapcsolat feltételezhetõ az egymástól nagy távolságra elkerült emberi közösségek között.

    Ám a tudósítás belsõ vizsgálata is pozitív eredményre vezet. Hogy ez a prostitúciónak félremagyarázott tett „szent” volt és egy magasabb, sõt magasztos cél érdekében történt, azt a „színhely” - egy istennõ templomának körzete bizonyítja. Ezen kívül azonban más körülmények is. Nyerészkedésbõl, megélhetési szükségességbõl, egyéb anyagi érdekbõl - mint a valódi prostitúció - semmi esetre sem történhetett, hiszen minden nõnek, tehát a leggazdagabbnak is, részt kellett venni benne, mert mint láttuk némelyeket szolgák serege kísért. Romlottságról sem lehet szó, hiszen válogatás nélkül, az elsõ férfi ajánlatára el kellett menniük vele, sõt, az a tény, hogy „(miután hazament) ettõl kezdve nincs az a nagy ajándék, amiért odaadná magát megint” a nõ, éppen az ellenkezõt, a „tisztességet” bizonyítja, csakúgy, ahogy az a másik: „az ezüst pénz akármilyen nagyságú lehet”, tehát értéke lényegtelen volt.

    Mindez az „új-kõkori forradalommal” foglalkozó fejezet olvasása után világossá válik, ahol látni fogjuk, hogy a faj fennmaradása és biztosítása érdekében az emberiség vészesen rászorult mind a fogamzásra képes nõk, mind pedig a termékenyítésre alkalmas férfiak közremûködésére. Az emberi közösségek akkori vezetõi világosan látták ezt és az õ bölcs elõrelátásuk hozatta velük ezt az akkor még inkább kegyetlenségszámba menõ törvényt, amely csak akkor engedte meg a nõnek a választott férfival kötendõ házasságát, ha elõbb alávetette magát más férfi - vagy talán éppen férfiak-termékenyítési misztériumának. Erre pedig nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy ha a nõ fogamzóképes volt, választott férje pedig termékenyítésre képtelen, a feleség eme értékes és ritkaságba menõ képessége a közösség érdekében kihasználatlan ne maradhasson.

    Ebben pedig - késõbbi korok erkölcsi szemüvegén keresztül nézve és megváltozott viszonyok szükségszerûen változott erkölcseivel összehasonlítva - erkölcstelenséget találni végzetes tévedés volna. Fölösleges tehát háborogni a görög és római szerzõknek - s ezen háborgásokat még nagyítani és továbbterjeszteni modem történészeknek - az etruszk „meztelenség” fölött is! Ha a görögöket és rómaiakat is csak ránk maradt szobraik és festményeik után ítélnénk meg éppen úgy, ahogy az etruszkokkal tesszük, akkor éppen olyan erkölcstelennek kellene találnunk õket is, mint az etruszkokat; ám a keresztény erkölcsöket valló középkori Nyugat népeit is, mert a felmagasztalt „renaissance” nem etruszk, hanem ó-görög és római erkölcstelenséget és meztelenséget „születtetett újjá” bochacchói mûvészetében. A görög gimnáziumokban szintén meztelenül folytak a játékok, s ha már eljutottunk a bankettek és lakomák kritikájához, csak annyi különbséget találhatunk, hogy míg az etruszkok a feleségeikkel, addig a görögök meztelen táncosnõkkel és hetérákkal mulattak együtt, mialatt feleségeik és leányaik rabszolga módra megfékezve, bezárva elmélkedhettek otthon férjeik és apáik mulatozásán és saját elnyomatásukon, míg az etruszk nõk a teljes egyenjogúság alapján vettek részt férjeik örömeiben és minden egyéb kellemes idõtöltésben. Erre már számos pártatlan történész is rámutatott és felhívta rá a figyelmet, de a kedves olvasó maga is levonhatja saját következtetéseit arra vonatkozólag, hogy ugyan hol züllöttebbek a férfierkölcsök: ott ahol idegen nõkkel mulatoznak a férjek a feleségek látó- és hatáskörén kívül, vagy ott ahol a feleségek is jelen vannak?!

    Egyébként a félmeztelen férfi-viselet általános volt az egész Mediterrán-térségben a meleg éghajlati viszonyok következtében, viszont csak kevés helyen viseltek egész alsótestüket befedõ nadrágot, mint az etruszk férfiak és finom bõrbõl készített, hegyes orrú, díszes cipõket, ami - mellékesen megemlítve - nem csak nemzeti viselet volt, hanem keresett külkereskedelmi árucikk is!

    Hogy pedig korabeli alátámasztást is adjunk megállapításainknak, olvassuk el Hérodotosz idevágó feljegyzését: „(mert) a lydiaiak között és valójában a barbárok között általában mély szégyennek tekintik, ha valakit, még ha férfi is, meztelenül látnak.” Hát az etruszkok szintén ezek közé a barbárok közé tartoztak, nem úgy azonban a magát a barbárok fölött állónak képzelõ Hérodotosz és honfitársai, vagy a még késõbbi rómaiak, akiknél a feleség-gyilkost felmentették, ha kiderült, hogy feleségét csak azért ölte meg, mert boriváson csípte rajta.

    Bizonyos mennyiségû pornográfiát ugyan találunk mind az etruszk edénymûvészetben, mind pedig a sírképeken. Ám az etruszk erkölcsök védelmében fel kell azt is hozni, hogy ez mûvészetükben késõi jelenség, az õsi vallásnak és erkölcsöknek nem része. A Dionizosz-Bacchus (Bak) vallás nem etruszk találmány és nem kizárólagosan etruszk kultusz. Megtaláljuk az összes mediterráni népnél, sõt a Mediterrántól messze bent, a kontinenseken is. Egyébként is ugyanazon vallási elbírálás alá tartozik, mint a vallási prostitúció, ugyanabban az idõben keletkezett és éppen úgy a szaporodás és fajfenntartás ceremóniái közé tartozott. És mindkettõ csakis ilyen keretben válik érthetõvé. A bakkultuszt az „etruszk idõben” már csak elcsökevényesedett alakjában ismerték, eredeti jelentését pedig rég el is felejtették már. Mint tradíció, viszont, még sokkal késõbbi idõszakokban is felbukkan itt-ott, amikor az etruszkoknak emléke is feledésbe ment már.

    Ami pedig a közönséges, „világi” pornográfiát illeti, annak nyoma sincs az erõs semita beütésû ioniai görögök beözönlése elõtt, akik a perzsák elõl menekültek, s az etruszk nép körében azután sem talált visszhangra sohasem. az „új erkölcsöket” csak a gazdag „menekültek” gyakorolták, akik vagyonuk útján hamarosan magasabb vezetõ körökbe illeszkedtek bele, s magukkal hozott erkölcseikkel meg is rontották õket. Ugyanaz történt, ami már elõttük és utánuk is annyiszor megismétlõdött és hatalmas, erõs birodalmakat, amelyeket külsõ ellenség soha le nem gyõzött, porba döntött: az „új értékeket” és idegen szokásokat felvevõ osztály szembekerült az õsi erényekhez, valláshoz és erkölcsökhöz ragaszkodó nép elégedetlen és elkeseredett tömegeivel. A korszellem hatása alatt álló mai történészek hajlamosak az etruszk államot megbuktató eseményeket „szociális forradalomként” magyarázni, amelyben a gazdasági helyzetével elégedetlen szegény nép lázad fel a gazdag elnyomó és kiszipolyozó osztály ellen. Amint azonban az Etruria végnapjairól szóló fejezetben látni fogjuk, errõl szó sem lehetett. Sem társadalmi, sem gazdasági ellentétek az õsi etruszk nép soraiban nem voltak, hiszen ugyanazt vallották, mint az Árpád-kori magyarság: egy atyának gyermekei testvérek és testvérek között társadalmi különbség nem lehet. Kimutatható azonban a görögök által akkor már ismert, kikísérletezett és alkalmazott azon stratégia, amely a katonailag legyõzhetetlen ellenfelet a nép erkölcseinek megrontásával belsõleg gyengít le és teszi tönkre annyira, hogy utána „érett - vagy inkább rothadt - alma módjára hullik az ölébe” az addig elérhetetlen gyõzelem. Hogyan is ír errõl a nagy magyar költõ, Berzsenyi Dániel? „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, Mely ha megvész, Róma ledõl, s rabigába görbed „

    Ide - az etruszk nép erkölcseinek megítéléséhez - tartozik az etruszk nép kegyetlenségérõl szóló tudósítások kiértékelése is. A toszkánai sírokban napfényre került festmények után következtetik egyesek, hogy mivel „gladiátori” játékokra „emlékeztetõ” részletek is láthatók, hát „a kegyetlenség nem állott messze az etruszk néptõl”. Köztudomású azonban, hogy ezek a Volturnában évente megtartott sport-versenyek a vallásos ünnepi játékok részét képezték és sokkal inkább hasonlíthatók a középkori lovagi tornák eseményeihez, semmint a római arénákhoz, ahol a nép szórakoztatására ezreket mészároltak le életre-halálra menõ, ember-ember-ellen, vagy vadállatok elleni küzdelmekben és tömegek nézték végig kéjelegve ártatlan nõk tömeges megbecstelenítését. Lehet, hogy ezek a késõbbi római arénák az etruszkok ártatlan város-közi mérkõzéseibõl fajultak el, ám aki ezt az etruszkok rovására akarja írni, az vagy szándékos merényletet kíván elkövetni a védtelen etruszk nép emléke ellen, vagy a római embertelenséget akarja tisztára mosni, vagy legalábbis mentegetni azáltal, hogy e kegyetlen és könyörtelen játékok eredetét az etruszkokhoz vezeti vissza.

    Hogy az etruszkokat elítélõ görög és római moralisták milyen végletekbe tudtak menni kritikájukban, arra jellemzõ, hogy még az etruszk zenét is „megszólják”. A lágy „lydiai” melódiák szerintük erkölcstelenséget, romlottságot jelentenek, csupán azért, mert õk csak sokkal késõbb vették át és alkalmazták, az elsõ idõkben csak a harcmezõn. Pedig az etruszk zene- kultúra az egyik legmegbízhatóbb fokmérõje az etruszk általános kultúra emelkedettségének és magasabbrendûségének. A kettõs fuvolát etruszk nemzeti hangszernek fogadhatjuk el, amelynek népszerûségét csak az egyéb fúvós hangszerek közelítették meg, s bronz-trombitáik egyik legfontosabb kiviteli cikkük volt Görögország felé is.

    A zene egyébként szerves része volt az etruszk vallási, köz és magánélet minden mozzanatának. Ünnepek, bankettek és sportversenyek elképzelhetetlenek lettek volna zene nélkül. Még a birkózás is zeneszóra ment, s a testi durvaságot a fuvolák hangja enyhítette. Ez a zene semmi szín alatt primitívnek, de még egyszerûnek sem minõsíthetõ, hiszen egész sereg zenekari hangszerük volt - valójában minden, amit ma ismerünk és használunk - ideszámítva a castanettet is, amelyet ugyanúgy használtak, mint ma a spanyol táncosnõk; s a magyar olvasónak külön érdekesség lesz talán, hogy a citerát a Duna-medence õs-magyarsága az etruszkoktól vette át, vagy - fordítva - az etruszkok az õs-magyaroktól.

    Amennyire megállapíthatjuk, a zene nem annyira az ének kíséretére szolgált, mint inkább a zenét kísérték a mozdulatok, s ebbõl fejlõdött ki a tánc. Ugyanúgy a színházmûvészet is innen veszi eredetét. A színészek álarcot viseltek, s ebbõl arra is következtethetünk, hogy náluk a dráma és a színmûvészet egyéb válfajai is virágozhattak, annak ellenére, hogy errõl írásos emlékünk nem maradt. Mûértõk és történészek megállapítása szerint a zeneszerszámok, a ritmus, a harmóniák és melodikus elrendezések ugyanazok „Etrúriában, mint a görögök zenei világában”, s ez a megállapítás elsõ hallásra úgy hat, mintha dicséretnek szánták volna. Valójában azonban azt igyekszik érzékeltetni, hogy az etruszkok a görögöktõl tulajdonították, tanulták el a zenemûvészetet. Ha a két nép õsiségét, kultúrájának fokát és zenekultúrájának, hangszertörténetének részleteit elemezzük, nem lehet vitás, hogy ha a két nép közül az egyik „kölcsönzött” a másiktól, az nem az etruszk volt, hanem a görög. Az etruszkoknak nem volt szüksége zene kölcsönzésére sem a lydiaiaktól és frigiaiaktól, hiszen zenéjük azonos volt azokéval, sem pedig a görögöktõl, akiknek kimért, „ünnepélyes” dór-germán zenéje sohasem talált visszhangra náluk, nemhogy utánzásra méltónak ítélték volna.

    Ha az etruszk hangszer- és zene-kultúrát csak burkoltan és sokszor alig észrevehetõ ügyeskedéssel igyekeztek elvitatni tõlük, nem kevés azoknak az etruszkológusoknak a száma, akik egyenesen és nyíltan azt vallják, hogy az egész etruszk festõ és szobrászmûvészet, az ékszerkészítés, sõt az agyagedény ipartermékei is mind jól-rosszul, inkább azonban rosszul sikerült másolatai a görögnek. A magát mûtörténésznek tartó Bemard Berenson odáig megy, hogy könyvének sokat mondó „A hozzá nem értés eredetisége” alcíme alatt ezeket írja: „...ha egyáltalában valami jót lehet találni az etruszk mûvészetben, az csak addig az, amíg görög.”

    E tudatlanságot, de fõleg rosszindulatot eláruló hamisítás egyetlen ténnyel megcáfolható: az etruszk sírfestmények- különösen pedig a korai sírfestmények - idején görög festészet még egyáltalában nem létezett, abból a korból tehát görög „nagy mesterek” egyetlen „remekmûve” sem maradt és nem is maradhatott az utókorra. Egy nem létezõ, vagy csak sokkal késõbb létezõ mûvészetet sem ellopni, sem leutánozni nem lehet, de még csak hatással sem lehet arra, ami elõtte volt.

    Ezt a tényt nem másíthatják meg ilyen ravaszul fogalmazott mondatok sem, mint: „...ami ezeket a temetõket különösen figyelemre méltóvá teszi, az a festett sírkamrák egyedülálló sorozata... Görögországnak nincs semmi ehhez hasonlítható, amit felmutathatna. (mégis?) Ezek a festmények hûen tükrözik az egymást követõ görög befolyást az etruszk mûvészetre...”, vagy „Ezek az etruszk dokumentumok különleges jelentõséggel bírnak, minthogy Görögország nagy festõinek eredeti munkái majdnem mind elvesztek”. Ilyen „etruszkológusokat” az etruszk mûvészet- nyilvánvalóan csak annyiban érdekel, hogy annak alapján hihetõvé tegyék a görög festmények létezését is, hiszen - valójában - azt állítják, hogy az etruszkoknak csak azért voltak képeik, mert azokat az eredeti görög festményekrõl lemásolták.

    Ha ógörög és római szerzõk az etruszkok ilyen méretû lebecsülésére vetemednek, az a „vae victis”-elv alapján érthetõ. Hogy azonban modern szakembereket mi késztet ilyen elfogult állítások megtételére? Ha nagyon kíméletesek akarunk lenni velük szemben, talán azzal menthetjük ki õket, hogy a „görög-római kultúra” mûvelõi és tanítványai, akik akkor is a görögökkel és rómaiakkal azonosítják magukat, amikor az etruszkokról írnak.

    Egyébként az etruszk és görög festészetben csak annyi a közös vonás, hogy mindkettõ festéket használ hozzá. A két nép nem csak versenytárs, ellenfél, majd ellenség volt, de ízlésük, vérmérsékletük, kultúrájuk és múltjuk annyira különbözött, hogy mûvészetüknek még nagyvonalú jellege sem lehetett azonos. Az etruszkok nem voltak hajlandók elfogadni a görög motívumokat, az etruszkokéval pedig Görögországban nem szimpatizáltak. Amit pedig az etruszkban görög motívumnak neveznek egyesek az nem volt görög, hanem a görögök kölcsönözték az „õs-mediterrán” elemekbõl. Mindennek következtében két egészen más irányzat alakult ki. A görög mûvészetben a legkorábbitól a legkésõbbig az emberi forma volt a lényeg, a hátteret elhanyagolták, elnagyoltak, s csak annyit tartottak meg belõle, amennyi a fõ-motívum kihangsúlyozására szükséges volt. Ezzel szemben az etruszk mûvészet - csakúgy, mint az összes õs-mediterrán népé - leíró, elbeszélõ volt, ahol tulajdonképpen nem volt fõ és mellék-motívum; minden egyes kis részletnek egyforma jelentõsége volt.

    A görög mûvészet - jóllehet idealizálta az emberi test formáit-mégis a természeti hûségre, hasonlatosságra törekedett, célja az eredeti tárgy leghûségesebb lemásolása volt. Az etruszk mûvészet ezzel szemben nem annyira a hûségre, hasonlóságra fektette a súlyt, hanem a kifejezést, az egyéniséget, az individuális jellemet és a fizikai jelleget örökítette meg. Az etruszk mûvész stilizált, megnyújtott, torzított a mûvészi hatás elérése érdekében. Kimondhatjuk tehát, hogy az etruszk mûvészet ellentéte a görögnek, független tõle és távol áll az egész görög világ-felfogástól. Ezt a szinte „impresszionista” etruszk irányzatot vette át késõbb Róma, s rajta keresztül „Nyugat” a középkori mûvészet minden ágában, egészen addig, amíg csak a „renaissance” újjá nem születtette a görög „realitást” és meztelenséget, ami az etruszktól - a valódi és õsi etruszktól, minden ellenkezõ hiedelem ellenére - mindig távol állt. Ezt azonban a „Nyugat” tudós szakemberei és mûvészei sohasem vették észre, vagy talán csak sohasem jutott tudomásukra.

    Természetesen a Kr. e. harmadik, sõt már a negyedik századtól megváltozik a helyzet, azonban akkor már etruszk mûvészetrõl beszélni tévedés és aki abból ítél és von le következtetéseket mégis, az saját magát is becsapja. Ekkor ugyanis az etruszk nép haláltusája végsõ fázisába lép, s többé nem tud alkotni, és amit mégis alkot, az valóban nem etruszk többé. Az etruszk helyébe a görög lép, s ennek az etruszk kiesésen kívül egyéb okai is vannak. A görög mûvészet eddigre eléri képességének kivirágzását, s tehetségének kiteljesedését, amellyel a dekadenciába süllyedt és idegen behatásoknak kitett etruszk mûvészet versenyezni már képtelen. A politikailag és katonailag válságba került etruszk nemzet ettõl még mûvészileg tovább élhetett volna és újjászülethetett volna, ha a helyébe lépõ Rómától nem kapta volna meg a halálos döfést. A rómaiak ugyanis a terjeszkedésén folytatott háborúk kimerítõ küzdelmeiben nem voltak képesek saját kultúrát kialakítani, s minthogy a makacs ellenállást tanúsító etruszkokat a gyûlölt ellenségnek tekintették, sem szellemi, sem mûvészi értékeiket elfogadni már csak büszkeségbõl sem tudták, miután legyõzték õket. Ilyen körülmények között azután nem csodálkozhatunk, ha a valóban magasrendû görög szellemiség bûvkörébe estek minden ellenállás nélkül.

    S amit a mûvészetrõl általában elmondtunk, az vonatkozik az etruszk ékszerkészítésre is, ami - valójában - szintén a mûvészetek egyik ága, s különösen az volt ebben a korban. itt talán nem érdektelen rámutatni arra a szintén makacs tagadásra, amely az etruszkok esetéhez hasonlóan a maga idejében magas fokot elért szittya aranymûvességtõl is el akarja vitatni az eredetiséget.

    Pedig, mint már említettük, az etruszk fém-bányászat messze visszanyúlik a történelem elõtti idõkbe, s azzal együtt a fém-feldolgozó ipar is, amelynek talán a legrégibb ága az aranymûvesség. Valójában távolian megelõzi a görög aranymûvességet. A sírkamrákból elõkerült ékszerek legalább olyan szépek és annyifélék, mint amit ma készítenek. Az általánosan etruszknak elismert, szépen csiszolt bronztükrök, amelyek hátsó oldalán látható karcolatai készítõjük magas fokú mûvészi tehetségérõl tanúskodnak, egyúttal az etruszk nõi ízlés kifinomultságáról és magas szintjérõl is bizonyítékul szolgálnak. Ennek az ízlésnek fejlettsége és finomsága viszont azt bizonyítja, hogy ezt az ízlést csakis hasonlóan finom és fejlett mûvészet volt képes létrehozni és kielégíteni. Nem lehet vitás, hogy az akkori világ leggazdagabb népének hölgyei meg tudták venni és érdeklõdtek is a görög - és más országok - mûvészi termékei iránt, azonban éppen úgy vitathatatlan, hogy ékszerészeiknek szaktudásért nem kellett a szomszédhoz fordulni; mûvészi érzéküket ránk maradt remekmívû darabjaik bizonyítják, mûvészi irányzatukat pedig a kifinomult ízlés szabta meg, amely a társadalom férfi tagjai részérõl is megnyilatkozott.

   A mûértõk szinte egyöntetû véleménye szerint az ékszerek készítõirõl általában nem lehet megállapítani, hogy vajon etruszk, vagy görög nemzetiségûek voltak-e. Ennek ellenére görög befolyásról, sõt görög kölcsönzésrõl és másolásról beszélnek ugyanezek a szakemberek. A görög nagyság beidegzõdött bûvöletében észre sem veszik, hogy milyen ellentmondásba keverednek saját magukkal, amikor ilyen meggondolatlan megállapításokat tesznek.

   Az etruszk fémmûvesek által készített diadémek, fülbevalók, nyakláncok, karperecek és karikák, karkötõk és fibuláknak nevezett biztosító tûk arany, ezüst, és bronz változatai mindmegannyi eredeti remekmû, amelyeknél ma sem készülnek ízlésesebbek, de az egyéb nemesfém és bronz-tárgy is bizonyítéka és példája az etruszk kultúrának és szépérzéknek. Bronzból készült edényeik és egyéb használati tárgyaik nem csak nagy bõségben és hatalmas választékban készültek, a három-lábú nagy-üsttõl kezdve az olaj gyertyatartóig, hanem elmondhatjuk róluk, hogy kifinomult ízlést és mesterségbeli szaktudást is igazolnak. Háztartásukban megtalálunk mindent, amit ma is használunk, s ha az idõ és az olasz éghajlat megsemmisített is majdnem mindent, a reliefek és sírfestmények megõrizték emléküket és eltagadhatatlanul tanúskodnak az etruszk ipar fejlettségérõl.

    Lakberendezésük, bútoraik ízlésesek, kényelmesek és gyakorlatiasak voltak. Ismét csak a sírfestményeknek köszönhetjük, hogy fogalmunk van mindennapi életükrõl és környezetükrõl. Így szobáikban láthatunk díszített lábú ágyakat, hímzéses párnákkal és ágyhuzatokkal, trón-alakú székeket szögletes és kerek asztalaik körül, lábtartókat, „sámlikat” és minden egyebet, ami azóta sem ment ki a divatból.

    Mindezek ismeretében pedig talán idõt sem érdemes arra tölteni, hogy megmagyarázzuk, miért nem kell egy ilyen kifinomult ízlésû, tehetséges és mûvészi érzékû kultúrnépnek a görögök agyagedényeit leutánozni!

Nem volna azonban teljes az etruszk mûvészetrõl alkotott képünk, ha legalább is röviden-meg nem említenénk szobrászmûvészetüket is. Bár márványt nem használtak, bronz, kõ és terrakotta szobraik semmiben sem maradnak el a korabeli görög, vagy más nép mûvészete mögött. Kisebb tárgyakat csontból és borostyánkõbõl is készítettek, ám tudomásunk van arról, hogy egyéb, porladó anyagot is használtak, s fafaragásuk szintén mûvészi volt.

    Talán már eddig is észrevette a kedves Olvasó, hogy az etruszkokra vonatkozó ismereteinket általában temetõikbõl, sírjaikból, azok leleteibõl és festményeibõl merítettük, kevesebb hányadát pedig ó-kori szerzõk itt-ott elejtett, fõleg ellenséges és leginkább megbízhatatlan feljegyzéseibõl. E szomorú ténynek az etruszk népre oly tragikus következményeirõl még lesz szó és irodalmának szinte maradéktalan megsemmisítésére is visszatérünk.

    Most csak azokkal az itáliai földrajzi és éghajlati viszonyokkal foglalkozunk, amelyek megmagyarázzák a romlandó anyagból készült tárgyak szinte maradéktalan eltûnését és megsemmisülését.

    Pontosan tudjuk, hogy a Kr. elõtti kilencedik századtól Etrúria területe sûrûn lakott, tervszerûen beépített, mezõgazdaságilag fejlett, jól megmûvelt terület volt, ezért alakulhatott ki és virágozhatott a már korábban ismertetett magas kultúra. Annak ellenére, hogy a városiasodás csak a nyolcadik századdal kezdõdõen következett be és ettõl kezdve beszélünk „terjeszkedésrõl” és „kolonizálásról” mind délen, Campaniában, mind pedig északon, a Pó völgyében, feltételezhetjük, hogy a kultúrának gyökerei mélyen lenyúlnak az õskor homályába. Sõt, a bányászat leleteibõl és a kõkori szerszámok tanúságából levont következtetések tulajdonképpen már messze túlhaladják a feltételezés határát. Ugyanúgy, a magas kultúra feltárása a korabeli temetõkben okvetlenül feltételezi azt is, hogy az etruszkok házakban laktak és csak halottaikat költöztették ki a temetõk sírkamráiba A sírkamrák berendezésébõl pedig már régen megállapították, hogy ugyanezek a berendezési tárgyak voltak használatban lakásaikban és középületeikben is, s a sírkamrák festményein és falain látható használati tárgyakat az élõk is használták, nem a halottak számára találták fel õket. Joggal feltételezhetjük tehát azt is, hogy házaikat fából építették, a házépítéshez gerendákat használtak, házuk tetejét pedig zsúppal-náddal fedték; hogy a szövés-fonáshoz lent és kendert termeltek; hogy a ruházatukat képezõ ruhadarabokat maguk állították elõ, blúzaikat, párnáikat maguk hímezték, cipõjükhöz a bõrt maguk cserezték, s mûvészetük alapanyagát és szerszámait maguk készítették. Írásuk betûinek a vízszintestõl eltérõ, ferde-horizontális vonalai tagadhatatlanul azt bizonyítják, hogy fára írtak, nem úgy, mint Sumirban, ahol az ékírást az agyag bõséges jelenléte hozta létre, s nem úgy, mint Egyiptomban, ahol az íráshoz a kõ volt a legbõségesebb és legalkalmasabb médium, majd a sokkal könnyebben használható, szintén egyedül Egyiptomban termõ papiros (papirus).

    Ugyan hová lett mindez a régészeti „bizonyíték”, hogy sírjaikon kövül hírmondó sem maradt belõlük?!

    Hogy ezt egyáltalában megérthessük és az etruszk civilizációt a maga megérdemelt nagyságában láthassuk, lássuk ugyanezt az Etrúriát mintegy kétezer évvel késõbb - a tizenkilencedik század fordulóján- Dennis György angol utazó szemüvegén át. E sokat idézett - szabad fordítású - leírás az õ „Városok és temetõk” címû könyvében található.

    „...a nagy etruszk alföldön voltunk most, amelyet itt-ott elsötétített ugyan egy-egy erdõ, de nem elevenítették meg városok, vagy falvak; lakott hely nem látható egész kiterjedésében Toszkanella távoli tornyait leszámítva, s a láthatárt csak néha törte meg egy magányos tanyaépület, vagy porladó rom, nagy szünetekkel... egy ország, amelyet lakhatatlanná tett a malária, ahol csak pásztorok és állattenyésztõk laknak, s ahol nem fordul meg egy tanult, intelligens ember...”

    S ugyanez vonatkozott a Pó ezer mellékfolyójának és deltájának árterületére is, ahol csak a második világháború után sikerült a viszonyokat elfogadhatóra változtatni.

    Persze, valaki azt mondhatná, hogy klímaváltozás történt, mint ahogy ez elõfordult a Föld egyéb pontján is, s valójában ma is, mindenütt változásban van. Ám az etruszk folyam és vízszabályozás ránk maradt emlékei éppen az ellenkezõt bizonyítják. A Pó síkságtól Etrúrián és Latiumon keresztül Campániáig monumentális folyamszabályozási, mocsár-lecsapolási, csatornázási és szennyvíz-levezetési munkálatok sokszor ma is használatban lévõ rendszerének nyomaira bukkanunk lépten-nyomon, amelyek nélkül nyilvánvalóan az etruszk-idõkben is mocsaras-maláriás, egészségtelen és lakatlan pusztaság uralkodott volna az etruszkok mozgalmas munkás társadalma helyén.

    Mint már említettük, õsidõk óta az etruszkok egyik fõfoglalkozása a mezõgazdaság volt. A gazdagon termõ szántóföldekhez nagyrészt ármentesítõ csatornázás és mocsár lecsapolás útján jutottak hozzá, máshol viszont öntözõ mûvekre volt szükség. Folyók medrének megváltoztatása, s vizük sokszor földalatti alagutakban történõ elvezetése komoly mérnöki tudást igényelt, s e földalatti csatornák karbantartása sem volt kisebb feladat.

    Javításukra és tisztogatásukra bizonyos távolságokra levezetõ aknákat építettek. De etruszk mérnöki munka volt Rómában a mai Fórum mélyebben fekvõ területének vízmentesítése is Kr e. 625 körül, amelyre a népgyûlések megtartása céljából volt szükség. Ugyancsak õk építették az elsõ hidat Rómában a Tiber fölött, amelyre a campaniai „gyarmatosítás” miatt volt szükségük, s a ma is használatban lévõ szennyvíz-levezetõ hálózatot, a cloaca maximát is. S ami még ennél is figyelemre méltóbb, a késõbb egész Európát ámulatba ejtõ római út- és híd-építészet, amelynek egyes szakaszai szinten

használatban vannak még, az etruszkok építészeti tudományán alapul.

    Bár nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, itt mégis meg kell említeni, hogy az etruszk út és vízi mérnökség korai jelenléte és magas fejlettsége valószínûsíti, hogy a Mezopotámiában és Egyiptomban megjelenõ öntözéses gazdálkodás és annak nyomán kifejlõdõ magas kultúra valamilyen kapcsolatban kellett, hogy legyen az etruszkkal. Ez a feltevés ugyan még sok kutatást és bizonyítást igényel, nem lehetetlen, hogy éppen az etruszk tapasztalatokra épült ezeknek az elsõ folyami kultúráknak meghonosodása; ez pedig azt is jelentené, hogy a közös eredeten kívül talán közvetlen kapcsolatok is fennállottak az e térségekben megjelenõ és irányító szerepet betöltõ „gyarmatosítók” és az etruszkok között. Hogy ez a kapcsolat milyen irányú lehetett, vajon közvetlenül, vagy a következõ fejezetben érintett fehér õshazán keresztül történt-e, annak kiderítése szintén még több kutatást igényel és érdemel.

    Nem kevésbé voltak mesterei a várostervezésnek és az építészetnek általában. Ókori szerzõk gyakran említik városalapításaikat Campaniában és a Pó völgyében, ahol a tizenkét eredeti etruriai város másik tizenkét várost alapított.

    Az etruszk várostervezés, különösen a nyolcadik századtól kezdõdõen valóban példa nélküli volt, s hogy miért éppen a nyolcadik századtól, annak okait a késõbbi fejezetekben látni fogjuk. Ettõl fogva „a várost nem csak egyszerû lakóhelynek tekintették, ahol a különféle városi funkciókat elvégezhették, hanem „szent” helynek is az Isten és ember szolgálatára”.

    A város helyének kiválasztása elsõrendû fontossággal bírt, s amint az etruszkok további története kibontakozik elõttünk, meglátjuk, hogy a legfõbb szempont a jól védhetõség, a közlekedési utak biztosítása és egy védelmi rendszerbe való beilleszthetõsége - azaz stratégiai fontossága - volt. Miután a megfelelõ helyet megtalálták, s az elsõ kapavágást megtették volna, a jósok megvizsgálták az „ómeneket”, hogy vajon Isten akaratával megegyezik-e s csak azután vágta meg a város határát jelzõ barázdát a „király”, aki a rábízott várost Isten oltalmába ajánlotta és védelme alá helyezte.

    A városalapítás ceremóniáját Plutarch megörökítette számunkra. Egy fehér tehenet egy bikával járomba fogtak és az eke elé kötötték õket úgy, hogy a bika a külsõ oldalra kerüljön. E mögé állt a „király”. Az eke volt a szimbolikus eszköz, amelyik örökre megszentelte a város határát jelzõ barázdát. Ahogy az eke a gyepet a város felé befordította, az mutatta a megépítendõ kõfal helyét, míg a barázda maga lett az árok helye, amely a fal külsõ oldalán végigfutott. Amikor elérték a kapuk elõre kijelölt helyét, az ekét a levegõbe emelték, azaz a kapukat szándékosan nem szentelték meg, hogy a tisztátalan isteneket - akikre azonban szükség volt, mint a magyar fene, íz és rosseb nevû istenekre tetszés szerint be lehessen engedni, vagy kikergetni.

    A falakon belül a tér egy részét szabadon hagyták, amit sohasem építettek be, hanem szent bereknek, parknak tartották meg, nyilvánvalóan istentiszteleti célokra. A város közepét, ahol az észak-déli irány keresztezte a kelet-nyugatit, a túlvilág átjárójának tartották.

    Házaikból, városaikból a késõbbi megromlott éghajlati viszonyok következtében nagyon kevés maradt ránk - ahogy ezt már említettük - a kõbe vágott sírkamráik és temetõik alapján azonban megbízhatóan rekonstruálhatók és jó fogalmat alkothatunk magunknak róluk. A késõbbi dór és ion oszlopokra emlékeztetõ, azoknál azonban simább kivitelezésû oszlopok már az „archaikus' idõkben is megvoltak, tehát nem görög eredetû, s ezt készítették fából is a „szent” és középületek díszítésére. A görög dór és ion oszlopoknak tehát Etrúriában van az elõzménye, s valóban, egy ideig, Görögországban is használták, noha elég hamar megalkották saját stílusukat. Ennek az építészetnek jellemzõit megtaláljuk majd a késõbbi római emlékmûveken is, tehát ez sem görög, hanem etruszk hagyaték.

    Annak ellenére, hogy ó-kori írók a korukbeli építészetet dór, ióni corinthoszi és toszkánai építészeti rendszerre osztják fel, akadnak modern „etruszkológusok,” akik egy önálló etruszk építészet létezését tagadják, s azt a görög leutánzásának, vagy legalábbis közvetítésének tartják. Bár az etruszk köz- és magánépületeknek csak alapjai maradtak meg, mivel még a templom falait és felsõ részét is fából és egyéb korhadó anyagból készítették, mégis ezek az alapok és az erõdítésnél, városbekerítésnél használt kõfalak elég bizonyítékot szolgáltatnak az ókori vélemény alátámasztására. Az etruszk építészet eme rosszindulatú leértékelésének cáfolására elég szembeállítani az etruszk templomok „három hajós” beosztását a görög téglalap alakú elrendezéssel, s a körbefutó, vagy a templom elejét díszítõ oszlopsorral. Ugyanez vonatkozik a magánházak beosztására is, sõt a sírkamrákban is ugyanezt találjuk meg, s a Mediterrán térség és a Duna-medence építkezési stílusával mutat rokonságot.

    Az etruszkok boltíves és „hamis-boltíves” építkezési módja, ami átöröklõdött a késõbbi római építészetbe és azon keresztül a középkor gótikus stílusához vezetett, szöges ellentétben áll a görögöknél megszokott szögletes építészeti stílussal. Ezzel kapcsolatosan érdemes megemlíteni, hogy az ókor legnagyobb és leghíresebb temploma Pyrgiben, sõt a római híres Jove-templom is etruszk építészek munkája és az etruszk háromhajós stílusban épült.

    Egyik világhíres etruszkológus könyvében olvashatjuk, hogy mivel az etruszkok irodalma „hiányzik” - s e hiányra és annak okaira még bõségesen visszatérünk - így sohasem fogjuk megismerni õket úgy, mint embertársainkat, s örökre arcnélküli és hangnélküli kísértetek maradnak számunkra, mint az úgynevezett „tengeri népek”, amelyeknek csak a nevét említik a régi történészek. Az etruszkok irodalma valóban eltûnt, azonban lássuk csak, hogy igazán olyan arc és hang-nélküliek-e az etruszkok, mint egyének és mint társadalom, ahogyan általában gondolják?! Valóban „titokzatosabbak-e, megfoghatatlanabbak és szellemszerûbbek- e, mint a sumirok és egyiptomiak, akiknek hatalmas irodalma maradt reánk?!

Mint az õstelepüléssel foglalkozó fejezetünkbõl kitûnik, azt biztonsággal megállapíthatjuk, hogy az etruszk nép õsállománya azonos a fehér õshazából terjeszkedésnek indult „cromagnon” emberrel, amelynek Itáliába behatoló csoportjai talán már korábban megérkeztek, mint a tovább nyugatra vonulók az Atlanti-partokat elérték. A Kelettel és Egyiptommal folytatott kereskedelmi és kulturális kapcsolatok folyamán bizonyosan és elkerülhetetlenül történhetett valamelyes jelentéktelen fajkeveredés, ám az eredeti fehér faj tisztasága csak akkor változik meg észrevehetõen, amikor a perzsák elõl beözönlõ elõ-ázsiaiakkal megindul a keveredés, akik hozzák magukkal a keleten és délen beléjük oltott barna faj vérét és vele együtt a késõbb - helytelenül - „semitának” elnevezett népkeverék fizikai és erkölcsi faji jellegzetességeit és különlegesen színes szellemi és vallási képzeletvilágát. S minthogy a faji jelleg meglehetõsen állandó tényezõ és a fajkeveredés is állandó és elõrelátható jellegzetességeket eredményez, az etruszk „arc” íme megelevenedik, mert ez az arc az ötödik század elõtt semmiben sem különbözött például a Duna-medencében lakó ember arcától, sõt az etruszk nép teljes felszívódásáig ahhoz mindig sokkal közelebb állt, mint a késõbbi „római” lakosságé, amelyik a birodalom terjeszkedése folyamán sokkal alaposabb vérkeveredésen esett át, mint az az etruszk idõkben egyáltalán lehetséges volt.

    Miután arcuk és külsejük így megelevenedett elõttünk, további leírást is adhatunk róluk. Tudjuk például, hogy az etruszk nõk kitûnõ eleganciával öltözködtek, szép ruhákat varrnak, amelyeket ízlésesen kihímeztek, csakúgy, mint a Duna-medence korabeli, sõt késõbbi leányai és asszonyai és drága ékszerekkel díszítették magukat. Hosszú hajukat hátul befonva hordták, vagy „lófarokszerûen” csomóba kötötték, s úgy esett vállukra. Az ötödik századtól divatba jött a hajfonatból készített „korona”, vagy sapkában hálóban tornyozták fel hajukat. A negyedik század után áttértek a görög hajviseletre.

    A férfiakról tudjuk, hogy hosszú hajat, szakállt viseltek, félmeztelenül jártak, csúcsos sapkájuk volt és felfelé kunkorodó

orrú cipõjük. Az ötödik századtól õk is áttértek a görög divatra, különösen a fiatalság. Szerették az ékszereket, emiatt a korabeli szerzõk megrovóan, lekicsinylõen írnak róluk, mert a harctérre is jólöltözötten, ékszerekkel díszítve mentek, s magukkal vitték értéktárgyaikat is. Természetesen e korabeli szerzõk egytõl egyig a görögök és rómaiak sorából kerültek ki, akiknek ez a szokás már csak azért is idegen volt, mert halálos ellenségeik voltak, azonban a „barbár” népeknél egyáltalán nem volt ismeretlen, vagy szokatlan, s a Dunamedencében még Kr. u. a tizenhatodik században is gyakorlatban volt, amit Zrínyi Miklós szigetvári hõs várkapitány és kíséretének a törökökre történt kirohanásáról fennmaradt hiteles történet letagadhatatlanul igazol.

    A nõk és öregek ruházata õs-idõk óta a hímzett díszítésû szegéllyel ellátott, könnyû anyagból készült, földig érõ „tunika” volt, amely fölött festett, vagy hímzett, nehéz szövésû, takarószerû” kendõt viseltek. Ez utóbbi volt hidegebb idõben a férfi viselet is, és ebbõl fejlõdött ki késõbb az etruszk nemzeti öltözet, a Duna-medencei „cifra szûrhöz” hasonló ruhadarab.

    Az ötödik századtól kezdõdõen már csak a papság hord csúcsos süveget, a világiak, nõk és férfiak egyaránt, hímzett anyagból készített félgömb-alakú sapkát viselnek, majd hamarosan áttérnek a fejfedõ nélküli divatra.

    Nem kevesebb ismeret áll rendelkezésünkre az etruszkokról, mint társadalomról sem, ám mindenek elõtt el kell vetnünk azt a meglehetõsen elterjedt nézetet, amely szerint zord, kietlen, sivár életet éltek volna, akik többet törõdtek a halottaikkal, mint az élõkkel, mert több idõt fordítottak rájuk, mint magukra. Ezt a nézetet lehet talán azzal indokolni és menteni, hogy az anyagi, tárgyi bizonyítékokra túl sok súlyt fektetõ tudományosság ezt a látszatot kényszeríti rá és fogadtatja el mûvelõivel, minthogy városaik, településeik szinte teljes mértékben és nyomtalanul eltûntek, temetõik viszont határtalan bõségben ontják az archeológiai anyagot. Azonban itt csak a „bizonyíték mennyiségébõl ítélve juthat valaki erre az elhamarkodott és hamis következtetésre, mert a minõség, a lényeg mást bizonyít. Azok a festmények és dombormûvek, amelyek a sírokban zenét, táncot, lakomát és vígságot örökítettek meg, az élet megnyilatkozásai, az élet szeretetének megmutatkozásai. Ezeket a jeleneteket saját való életükbõl vették, s azoknak az örökkévalóságban történõ folytatása az a remény, amely útravaló a távozónak és vigasztalás a hátramaradónak. Valójában annak a kívánságnak a kifejezése, hogy a túlvilágon állandósuljon mindaz, amit az életben legjobban szerettek, ami a legkedvesebb idõtöltésük volt.

    Nem minden sírfestmény ábrázol azonban vidám jeleneteket és az ünnepnapokat jelentõ szórakozás megnyilvánulásait, sõt a túlvilággal foglalkozó témák éppen azok, amelyek egyenesen hátborzongatók és kísértetiesek. Emlékezzünk csak a „kalapácsos emberre”, aki a másvilág határán várja az érkezõt, hogy bezúzza koponyáját. Nem váratlan tehát, hogy ezek hatására kialakult az etruszkológusok az a nem jelentéktelen csoportja, amelyik habozás nélkül kinyilatkoztatja, hogy a halottak sorsa változtathatatlanul szomorú volt, s a könyörtelen vallási törvények nem kíméltek senkit, legyen bár gazdag, vagy szegény, hatalmas, vagy elesett. Ugyanezek hajlamosak vádolni õket azzal is, hogy túlságosan alárendelték magukat az isteni hatalomnak. Azt állítják, hogy az isteni akarat elõtti teljes megalázkodás olyan benyomást ad, mintha „feladnának minden egyéni akaratot,” mintha lemondanának minden emberi tevékenységrõl annak súlya alatt. Felróják nekik azt is, hogy vallásuk az emberfeletti forrásból származó „szent írás”, sõt akad olyan is, aki e vallási gyakorlat miatt szolgalelkûséget emleget.

    A fentiekhez hasonló „törvényeket” megalkotó etruszkológusok természetesen megfeledkeznek arról, hogy mindezt nem csak az etruszkokról mondhatnánk el, hanem az emberiség nagy hányadát még ma is magában foglaló huszadik-századbeli világvallásokról is, pedig egyik sem akadályozza híveit emberi tevékenységükben. Az Isten elõtti megalázkodás egyébként minden vallás elsõrendû követelménye, amely alól talán csak a zsidó és az azzal szorosan kapcsolódó vallások és szekták a kivételek, természetesen beleértve az ó-görögök és a görög isteneknek szolgáló pogány rómaiak vallását, ahol az Istennel való alkudozás, sõt sokszor emberi fölényeskedés egyedül elfogadott. Ám még a zsidó vallás is „szent írásnak” tekinti a tórát.

    Ha pedig a madarak repülésével kapcsolatos, vagy az állati belsõ részekbõl, nevezetesen mából, történõ jóslatok gyakorlata a kiindulási pont megfigyeléseik és megállapításaik számára, akkor arra is gondolniok kellene, hogy a rómaiak teljes egészében átvették az etruszkok vallási rendszerét és ennek ellenére felépítették hatalmas és tartós világbirodalmukat. De ugyancsak nevetségessé válnának, ha például a hunok Atilláját, vagy a magyarok Árpádját a sors akaratába való beletörõdéssel, reménytelen megadással vádolnák, hiszen a történelem róluk ennek éppen az ellenkezõjét jegyezte fel, pedig ugyanezek a vallási szokások és szertartások ezeknél a „barbároknak” nevezett népeknél éppen úgy gyakorlatban voltak.

    Ezek az etruszkokat leértékelõ etruszkológusok legnagyobb tévedésüket azonban akkor követik el, amikor e késõi vallási motívumokból általánosítanak. Ma már köztudomású hiszen többen kimutatták - hogy a kalapácsos ember csak akkor jelent meg az etruszk mitológiában, amikor a vég reménytelensége elérkezett, ez pedig az ötödik század után kezdõdött csak. Az õsi etruszk hitben nyoma sem volt megadásnak, reménytelenségnek, vagy a túlvilág félelmetes, borzalmakkal teli elképzelésének. A lakomás-bankettes-játékos sír-festmények a valódi etruszk karakter jellemzõi, s a síron túli „örök szenvedés” fogalma csak késõn vonult be hitéletükbe, a görög istenek hadával, amit azután továbbadtak a rómaiaknak is. Az eredeti õsvallás az etruszkoknál is az egy-isten-hit volt, akit sohasem ábrázoltak emberi formában, s õk is úgy jártak, mint a közel-kelet népei, akiknél ezt az õshitet elõször megrontatták a sok-isten bálványosított imádatával, majd késõbb, ugyanazok, akik az õsi ültet elvették és elfelejtették velük, újra feltalálták és elõálltak vele, mint sajátjukkal.

A régészeti leletek félreérthetetlenül igazolják, hogy az õsi etruszk társadalomban egyenlõség, osztály-nélküliség volt. A családi hálózatra felépülõ „patriarkális monarchia” a „királynak” akit lukumó, vagy lükomo névvel illettek, s amely név késõbb a római nemesség címévé változott a legfelsõbb bírói hivatalt is elõírta és minden héten nyilvános ítéletnapot tartott, ahol a peres ügyeket intézte. A katonaságnak fõparancsnoka és az egyháznak fõpapja volt, tehát semmiben sem különbözött a sumír papkirályoktól. Hivatalos ténykedése idején trónon ült és arany koronát viselt, s kezében a hatalom jelvényeit tartotta, amelyek között már ott szerepelt a „fasces”.

    A király kormányának magját a papok képezték, akiket szent embereknek tartottak. Ezeknek legfõbb kötelessége volt a nemzet alapításának örökségét továbbvinni, s az isteni doktrínák szövegét megõrizni és átadni utódaiknak.

    A latin szerzõk írásaiban megmaradt „Disciplina Etruska”, az etruszk Alkotmány, mindezt elõírta és felölelte a törvények összességét is, beleértve a polgárjogokat és a büntetõjogot, amely alapját képezte a máig is használatban lévõ, egész Európában elterjedt „római jognak”.

    A szolgák kivételével az egész etruszk nép beletartozott a „nem”-be és ez biztosította az egyenlõséget, éppen úgy, mint a „kereszténység felvétele” elõtti magyar népnél. A „nemességbe” beletartozó minden etruszknak megvolt a személyi és családi neve.

A színészek, akrobaták, táncosok, a szolgák és idegenek képezték az „alacsony” osztályt, amelynek tagjai csak személynévvel rendelkeztek, családi nevet nem viseltek. Õket nem tekintették a nemzet részének.

    Ókori írások gyakran említést tesznek az Etruszk Ligáról, amely a városállamok összefogó szerve volt és a magyaroknál is õsidõk óta ismert „országgyûlésnek” felelt meg. A városállamok kiküldöttei évente egyszer a mai Bolsena-tó közelében fekvõ szent, vagy kegyhely, Veltuna, templománál gyûléseztek, amely templom a görögök Delphi-i templomának szerepét töltötte be. A városállamokból összegyûlt kiküldöttek és képviselõk itt rendezték meg az évi választásokat és itt tárgyalták meg a közös teendõket és közügyi kérdéseket. Ezen kívül - mint már korábban megemlítettük - itt tartották az évi ünnepi játékokat és sportversenyeket is.

    A sírleletek általában arra engednek következtetni, hogy az „etruszk liga”, amelyik ezeket az évi összejöveteleket meghonosította, csak aránylag késõn, a hatodik században jött létre, nyilvánvalóan a sorsdöntõ események hatása alatt, mint majd késõbb látni fogjuk.

    Ugyancsak megállapítható, hogy a hatodik század végére az õsi monarchikus rendszer és társadalom átalakult a gazdag fõurak oligarchikus rendszerévé. A görögökkel való elsõ kapcsolatok után hamarosan megindul egy vagyoni és szociális eltolódás és az eredetileg született arisztokrata uralomban lassan egyre nagyobb szerepet kap a meggazdagodott kereskedõk osztálya is, akik már zömmel idegenek. Nem meglepõ tehát, hogy az ötödik századra válságba kerül az etruszk politikai szerkezet, majd a negyedik században elkezdõdnek a „szociális összecsapások”, amelybe végül is az etruszk nemzet belepusztul.

    Mindez pedig nem véletlenül történt, hanem mint látni fogjuk egy elõre megfontolt, jól elõkészített és végrehajtott terv alapján, s amit fegyverrel és erõszakkal elérni sohasem sikerült, az egyes városok belsõ rendjének és békességének felforgatásával, a társadalmi ellentétek létrehozásával és kiélezésével, majd az egyes városok egymás ellen történõ kijátszásával, könnyûszerrel megoldották. Az már csak a sors iróniája, hogy az „érett alma” nem a tragédiát elõkészítõ görögök ölébe pottyant, hanem a belsõ felforgatás szerepét elfogadó rómaiakéba, akik az etruszk fajgyilkosság végrehajtása után a görög felbujtót is felfalták és az etruszkoknak ásott verembe õket is beletemették.

    A görög-római mûveltségben nevelt olvasó minden bizonnyal meglepetéssel olvassa e nem éppen hízelgõ megállapításokat azokról, akiket elemista kora óta idealizált módon tanult meg csodálni tanítóitól. Lesznek, akik megütközéssel, kételkedéssel, sõt felháborodással szegülnek ellen a tornyosuló adatok tömegének és szegõdnek prókátoraivá azoknak, akikrõl „köztudomású”, hogy a mai magas „nyugati” kultúra megalapítói voltak és a világszerte magasabb rendûnek elismert „demokrácia” feltalálóiként, megteremtõiként is terjesztõiként is tiszteletreméltó érdemeket szereztek maguknak.

    Nem volna-e azonban határtalan igazságtalanság az etruszk nép emlékével szemben, ha az ellenségei által évezredeken át „rákent gyalázatot” a valóság ismeretében sem akarnánk lemosni, s az igazságot továbbra is elhallgatnánk, csupán azért, hogy a görög-római „jó-hírnevet” a jövõben is fenntarthassák és örökösíthessék azok, akik tudatlanságból, vagy érdekbõl a valóságos történetet sötétségben kívánják tartani?!

    Mert itt a fajgyilkosságnak teljes kritériumát kimerítõ valóságos „genocide” elkövetésérõl van szó. Egy nagy kultúrnép

rendszeres, megfontolt, tervszerû” és teljes kiirtásáról, ahol a merénylõk elvitték ennek a népnek a hazáját, földjét, házát, kincsét és vagyonát, megsemmisítették fizikai létét, s mindennek betetõzéseként elvették múltját, történelmét, szellemi és mûvészi értékeit is és mindebbe az „ örökségbe” õk maguk ültek bele és azóta is büntetlenül élvezik e gigantikus rablógyilkosság eredményeit.

    Valójában úgy tûnik, mintha a haszonélvezõk megcsinálták volna a történelem „tökéletes bûntényét” - perfect crimet - ahol a morál nem érvényesül, ahol az igaz és jó marad alul és a bûnös nem veszi el méltó büntetését. Eddig azonban emiatt senki sem ejtett egyetlen könnyet sem!

    Egy kipusztított népnek elégtételt adni már nem lehet. Emlékének tisztára mosása azonban kötelesség. A legkevesebb pedig, amivel tartozunk, hogy a vétkeseket megnevezzük és vétkeiket felrójuk a történelem számlakönyvének fekete lapjaira.

    Az etruszk tragédiában a fõbûnösek a görögök, ám nem az egyetlenek, s a rómaiak nem az utolsók. A ránk maradt régészeti és történelmi leletekbõl világosan megállapítható, hogy a görögöket mostoha balkáni gazdasági körülmények, elsõsorban pedig a föld-hiány ösztökéltek a terjeszkedésre, az pedig természetes, hogy az etruszk nép által paradicsommá változtatott gazdag földkimûvelõ ország, Itália, lett e terjeszkedés természetes iránya és célja. Az Égei-térség dicsõséges története és hagyományai, amelyet a „mikénai” és „krétai” kultúrát elpusztító, északról érkezõ primitív törzsek a „homéroszi” költészet hatására néhány évszázad alatt kisajátítottak és magukra vettek, csak kovász volt a göröggé gyúrt tésztában.

    A trójai faló szerepét vállaló rómaiak, azon felül, hogy idegenek maradtak és sohasem asszimilálódtak egészen az etruszk nemzettestben, a görögökéhez hasonló anyagi érdekek miatt vettek részt a merényletben, minthogy Latium volt Itália legszegényebb tartománya és nem egyszer szorultak az etruszk szomszédok segítségére egy-egy rossz termés következtében. Bûnüket még tetõzi az a tény, hogy az idegen ellenséggel való szövetkezéssel árulást is elkövettek a befogadó etruszk nemzet ellen.

    Az etruszk nép fizikai megsemmisítésén felül mind a görög, mind a római „történetírók” és szépirodalmi szerzõk felelõsek az etruszk név bemocskolásáért is, amit elsõsorban saját bûnük leplezésére és felelõsségük ködösítésére tettek. Az etruszk állam és népállomány felszámolása és a római birodalomba történt beolvasztása után a kipusztított ellenség becsületének beszennyezésében most már a rómaiak vették át a vezetõ szerepet. Miután az etruszk kultúrát teljes egészében kisajátították, majd degenerálták, azután a görög kultúrát is magukba szívták, - ami viszont szintén egy korábbi kor és nép kultúrája volt, - a rómaiak valójában lemondtak arról, hogy egy önálló és eredeti latin kultúrát hozzanak létre.

    Amit a Római Birodalom bukása után „Nyugat” örökölt, azt a római nép csak közvetítette, ám rómainak nem volt nevezhetõ.

    S ha az etruszk nemzet fizikai megsemmisítésében a római egyház késõbbi eredete következtében már nem vehetett részt, annál inkább elmarasztalást érdemel és felelõsséget kell vállalnia az etruszk történelem, kulturális hagyomány, és fõleg, az etruszk irodalom szinte maradéktalan megsemmisítésében, a kegyelemdöfés elkövetésében.

    Az etruszkokra vonatkozó forrásaink fõleg római történetíróktól származnak, akik akkor írtak, amikor már nem létezett Etruria, hanem Róma kolóniája lett. Ebben az idõben az etruszk királyok, hazafiak és hõsök még úgy éltek a római emlékezetben, mint bûnözök és halálos ellenségek; úgy is írnak róluk, s ezt az ellenérzést nem is titkolják. Ennek ellenére az etruszkok írásait nem semmisítették meg, sõt vallásos irodalmuk maradéktalanul bekerült a római vallás könyvei közé, éppen úgy, mint a zsidó krónikák és egyéb írások a keresztények bibliájába.

   Az ókori szerzõk itt-ott elejtett megjegyzéseibõl, fõleg azonban Varró írásaiból kétségtelenné válik, hogy az etruszkoknak hatalmas irodalmuk volt, mégpedig a vallásos írásokon kívül szépirodalmi, költõi, színpadi irodalom is virágzott. Ennek ellenére Szent Ágoston korára nyoma sem maradt ennek a sokirányú irodalomnak, annyira, hogy a kõbe vésett, vagy arany lemezre írt néhány soros feliratokon kívül semmiféle összefüggõ könyv, vagy egyéb szöveg nem maradt ránk és a Karthágóiakhoz hasonlóan - akiknek hatalmas könyvtárakat megtöltõ irodalmuk szintén maradéktalanul megsemmisült- történetüket, kultúrájukat, jellemüket kizárólag magukat is ellenségnek valló szerzõk görögök és rómaiak - nyilvánvalóan elfogult írásaiból ismerjük csak.

    Az etruszk irodalom - tegyük hozzá a fentiek alapján: hirtelen eltûnése, mint azt már Gibbona amerikai történész is megállapította, a római birodalomban megjelenõ, majd annak örökségébe lépõ Katolikus Egyház szándékos, megfontolt és szervezett egyházpolitikájának tudható be, amelynek egyszerû megokolása pedig az, hogy az egész egy káromló babona gyûjtemény, amely csak arra jó, hogy Szent Ágoston Isten városa címû munkájának eredetiségét aláássa és dicsõségét rombolja. E mûrõl ugyanis tudni kell, hogy sokat köszönhet Varro „Dinina Antiquitatis” címû munkájának, amit etruszk könyvek alapján írt. A „pogánytalanítási” eljárás folyamán a könyvtárakban fellelhetõ etruszk könyveket és kéziratokat az egyházi hatóságok megsemmisítették, s az a néhány magántulajdonban levõ írás, amelyik ezt a magyar térítés idejébõl is jól ismert, tûzzel-vassal és vérgõzzel alkalmazott pogány-betû-irtást pillanatnyilag átvészelte, lassan-lassan szintén áldozatul esett a soha nem szûnõ katolikus vallási türelmetlenségnek. Ilyen körülmények között azután nem csoda, ha a Jézus születését követõ néhány évszázad múltán egy lélek sem akadt már, aki etruszkul beszélt, vagy értett volna.

    Mire a római birodalom végnapjaihoz ért, a feledés fekete homálya ráborult az etruszkoknak még az emlékezetére is; városaik, falvaik részben elpusztultak, részben nevük változott meg, kultúrájukon pedig „utódállamok” osztozkodtak. A Kr. elõtti nyolcadik század leggazdagabb és leghatalmasabb nemzete, az összedúlt ókori birodalmak bukása után a kultúrát egyedül fenntartó és sugárzó hatalom kiesett az emberiség emlékezetébõl. Az Egyház- úgy tûnt - véglegesen rátelepítette katedrálisait az etruszk mûveltség romjaira is, s a „démonok szobrai, oltárai és házai” megsemmisültek a katolikus utálat és gyûlölet tûzében.

    A sors iróniája, hogy éppen egy katolikus szerzetes, Giovanni Nanni, volt az, aki sok-sok évszázad múlva felhívta a figyelmet erre az elfelejtett népre és kultúrájára, aki a tizenötödik század vége felé kiadott egy ókori írások töredékeibõl összeállított gyûjteményt, amelyben etruszk szövegek is szerepeltek. Giovanni Nanni az etruriai Viterbo szülötte volt.

Az már egyre megy, hogy késõbbi etruszkológusok Giovanninak a mantuai könyvtárban tett felfedezéseit kétségbe vonták és közönséges hamisítónak bélyegezték; az etruszk „renaissance”-ot elindította, s azt megállítani, eltussolni többé már nem lehetett. Az Európa-szerte fellángolt érdeklõdés Itália felé fordult s a tizennyolcadik század közepére ezrével kerültek feltárásra az etruszk sírok, a hajdani magas-kultúra utolsó rejtekhelyei. Hanem - mintha csak titkos kezek rendezték volna, hogy úgy legyen - ebben az újjászületésben nem volt sok köszönet! A görög-római mûveltség révületében élõ kor nem tudott szabadulni iskolái hatása alól; nem akarta elhinni, hogy létezett a görög kultúrával vetélkedõ másik kultúra is azzal egy idõben, s az etruszk sírok anyagát úgy értékelte ki, hogy ami mûvészi, értékes és eladható volt, azt a görögöktõl kapták, ami pedig nem nyerte meg tetszésüket, vagy nem volt értékesíthetõ, azt etruszknak minõsítették. Az elsõ csoportba tartozó vázákat, szarkofágokat és egyéb mûtárgyakat széthordták és eladták külföldi múzeumoknak és mûgyûjtõknek, a többit összetörték és mint törmelék a szemétdombra került. Ugyanígy örökre elvesztek azok a csodálatos falfestmények is, amelyekrõl csak az angol festõmûvész, James Byres, rajzaiból alkothatunk magunknak némi fogalmat. Az etruszk sírok feldúlása után a földet felszántották és bevetették, s ezzel az etruszk hagyatékot véglegesen felszámolták.

    Az igazi pusztítást azonban csak mintegy másik évszázad leforgása után végezték el, amikor gazdag földesurak és élelmes régiségkereskedõk összefogásával megindult az õsi etruszk kincsek intézményes felkutatása és elfecsérlése. Ebbõl a hatalmas kincs-tömegbõl jutott a királyoknak, hercegeknek és grófoknak, papi fejedelmeknek és civileknek az összes európai országban. Canino hercegnõ, a nagy francia császár öccsének, Lucien Bounapartének felesége, a római „fiestákon” viselt olyan híres etruszk ékszerekkel kérkedett, amelyek utolérhetetlen szépsége és gazdagsága csodálatba ejtette - és a sárga irigységbe kergette - a társaság hölgytagjait, de mûvésziségben, ízlésben és eredetiségben ma sem készítenek különbet.

    Az etruszk hagyaték tizenkilencedik századbeli pusztításáról és végsõ megsemmisítésérõl megint csak egy angol utazó, Dennis György, ad a szemtanú hitelességével bíró, hátborzongató leírást Vulci környékérõl. Elmondja, hogy az ásatásokat végzõ parasztok felügyelõje töltött puskával vigyázott, nehogy valaki bármit is elvihessen a lelõhelyrõl. A parasztok ennek a képzetlen, a történelem iránt érzéketlen felvigyázónak mutatták fel a sírokban talált vázákat, edényeket és egyéb tárgyakat, s ha õ úgy ítélte, hogy a római régiségkereskedõk piacán nem hoz kellõ hasznot, a parasztoknak az õ egyetlen intésére ott és azonnal össze kellett törni csizmájuk sarkával a halálra ítélt darabot. Egy-egy sír megsemmisítése néhány perc alatt megtörtént, s a sírt azonnal betemették földdel és törmelékkel. Csak azon az egy lelõhelyen több, mint hatezer sírt tettek így tönkre, amelyeknek még a nyoma is elveszett az utókor számára

   Az utolsó simításokat azonban a görög-római „szakértõk” soraiból kikerülõ hivatásos „tudósok” hajtották végre, akik mellékfoglalkozásként az etruszk „kérdéssel” is foglalkoztak. Az õ tevékenységük eredménye nyomán jött létre az a felfogás, amelyrõl Pallottino olasz etruszkológus a következõt írja: „...az a hallgatólagos feltételezés jött létre, hogy az etruszk tanulmányok nélkülöznek minden nagyobb általános fontosságot az ókori világ történelme számára általában, amely alól egyetlen kivétel, hogy a római Itália történetének elõjátékaként tekinthetõk.”

   Az õsi dicsõ etruszk nép pedig hallgat; hõsei, katonái és polgárai békésen alusszák évezredes álmukat. Nem tudnak beszélni a maguk védelmére, nem tudják megvédeni életformájukat, nem tudják igazolni tetteiket.

   És nem áll senkinek érdekében, hogy szót emeljen mellettük, helyettük... Az igazság azonban kötelez! Azt ki kell mondani megtalálójának!

2. Ami a történetbõl kimaradt

    Minthogy a görög- római-szakos tudósok etruszkológus munkája a rómaiak „elõ-történetére” irányult és ennek folyamán egész figyelmüket Itália „indo-európaizálására” összpontosították, természetes volt, hogy vizsgálódásaikban nem jutottak el a vaskor kezdete elé és ezért van az, hogy az etruszk nép történetét a görögök itáliai gyarmatosításával kezdik, Krisztus elõtt a nyolcadik században.

    A múlt század folyamán megalapozott görög-római-barát és etruszk-ellenes etruszkológiának eme furcsán egyedülálló történelmi szemlélete természetesen megfelelõ torzítást is eredményezett, mert mialatt a minden irányból - északról, délrõl, keletrõl, sõt nyugatról is - „beözönlõ” feltételezett „indoeurópaizálók” a tanulmányok végeláthatatlan sorának tárgyát képezték, az indo-európaizálandókról szinte teljesen megfeledkeztek.

   Elõször - és csak az utóbbi évtizedekben - a nyelvészek jutottak kátyúba ezzel a felfogással, amelybõl csak úgy lehetett kilábolni, ha elismerték, hogy kellett lenni olyan népnek, vagy népeknek is, amelyek nem indoeurópai nyelvet beszéltek, azaz, amelyiket indo-európaizálni kellett. E nyelvészek azután rendre ki is mutatták, hogy volt egy õsi alapréteg, amelyik az etruszkokkal együtt egy „mediterráni” õslakossághoz tartozott, ami õslakos- autochton népességet feltételez, s amelyik az indo- európaizálós elõtt egy „mediterráni õsnyelvet” beszélt. Ennek az õsnyelvnek elemei, nyomai világosan kimutathatók a rómaiak latin nyelvében és az abból késõbb kialakult egyéb latin-nyelvekben, kisebb-nagyobb mértékben.

    Ennek az „új” felfedezésnek ellenére azonban a „modern” etruszkológia sem mutat különösebb igyekezetet a vas-kor elõtti etruszk õslakosság korábbi történetének felfedésére - mentségükre legyen mondva, hogy túl sok adat nem áll rendelkezésükre - s továbbra is megmarad az etruszk kezdet nyolcadik századtól számított hagyománya mellett, a „városiasodás” elõtti idõket figyelmen kívül hagyva.

   Pedig az etruszk történet mindaddig „titokzatos” marad, amíg az etruszk nép valódi eredettörténetének nyitjára nem jövünk, ahhoz azonban sokkal korábbra vissza kell menni az emberiség történetében. Ezt kíséreljük meg ebben a fejezetben.

„

    Az emberi fajok eredetének kutatását leginkább az a napjainkban már szinte általánosan elfogadott tudományos tétel nehezíti meg, amely szerint az ember a majomtól származik. Ez az elképzelés az egyébként - legalább is nagy vonalaiban - helytálló „evolúciós” elméletbõl nõtt ki és a Földünk felületén itt-ott, idõnként felbukkanó, megkövesedett csontmaradványok „bizonyítékán” alapszik, azonban e gyér leletekre felépített elmélet nem csak a majom és az ember közötti „összekötõ láncszemekben” bõvelkedik, hanem a mai napig még annak a kérdésnek a feltevéséig sem jutott el, hogy ugyan hogyan lett az egyszínû majomból legkevesebb négy bõrszínû emberi fajta. Minthogy a tudományokat a saját politikai érdekeihez idomító korunkban fennáll annak a veszélye, hogy ezt a kellõképpen meg nem alapozott elméletet az emberiség számára kötelezõ érvényûvé nyilváníthatják, s ezzel minden más irányú kutatás útját eltorlaszolhatják, szükségesnek tartom itt azonnal leszögezni, hogy mind az „evolúciós”, mind pedig az embert a majomtól származtató elméletek - széleskörû elfogadottságuk ellenére is - részleteikben és egészükben csupán nem bizonyított elméletek maradtak.

    Ha a „hivatalos” tudomány ma szinte kötelezõ elméleteitõl egy idõre függetlenítjük magunkat és ugyanakkor félretesszük a tizenkilencedik század folyamán különféle politikai célkitûzések szolgálatába állított, s ma már a tudományos világ által is elavultnak tekintett faji és nyelvi osztályozásokat és rendszerezéseket, akkor a rendelkezésünkre álló adatok alapján sokkal elfogadhatóbb, jobban megmagyarázható és az ésszerûségnek is jobban megfelelõ képet alkothatunk magunknak Földünk és az emberiség eredetérõl.”

    Nem valószínû, hogy akadna valaki is, aki kétségbe vonná azon feltételezésünket, hogy a Föld elõbb volt, mint az Ember. Az sem valószínû, hogy valakit is meg kellene gyõznünk arról hogy Földünk - függetlenül létrejöttének módozataitól - lényeges változásokon esett át hosszú története folyamán. E kézenfekvõ tények rögzítése után elõször is foglalkozzunk a Föld eredetével és az emberi élet elõfeltételeinek létrejöttével e földgolyón.

    „A ma közel általánosan elfogadott „graduális geológia” azt tanítja, hogy a Föld felületében történõ változásokat általában aránylag csekély erõk - mint a szél, fagy és ezekhez hasonló természeti tevékenység idézik elõ. Ha ez igaz és helytálló volna, a mai földkéregnek egyetlen, összefüggõ, meglehetõsen lapos kontinensnek kellene lennie, amelyet nagyjából egyenletesen eloszlott folyók szelnének keresztül kasul. A Föld kezdeti korában feltételezhetõen nagyobb rádió-aktivitás következtében keletkezett vulkánikus hegyek völgyeit tengerszemek töltenék meg. A tengerek számára óriási kiterjedésû medencék nem létezhetnének, sem magas hegységek és az Andesek, vagy Himalája cordilleráihoz hasonló hegyláncolatok sem. Nem lehetne másként, mert az egyenletes lehûlés - amely bõséges idõt engedélyezett a különbözõ fajsúlyú elemek egyenletes elhelyezkedésére a Föld felületét mindenhol egyformán kellett, hogy érintse, s a felületen csak a nagy „olvasztó-kemence”-a Föld- salakjának tekinthetõ könnyû kõzet lehetne.

    „Erre a békés képre alaposan rácáfol Földünk jelenlegi állapota. Az eredeti könnyû kõzet nagy százaléka hiányzik, csak kontinenseink laposan maradt felületei emlékeztetnek rá. Máshol azonban hatalmas, nehéz kõzetet tartalmazó, vagy vulkánikus felgyüremléseket találunk, a hiányzó részeken pedig hatalmas víztömegeket, amelyek medencéjének fenékkõzete sokkal fiatalabb és sokkal vékonyabb, mint maga az eredeti földkéreg. A földfelület rokkant állapotát azután kiegészítik a tengerek fenekén ma már tökéletesen feltérképezett - tíz- és-tízezer kilométer hosszúságú - repedések és a Csendes-óceán mindkét szegélyén végighúzódó vulkánikus „tûz-öv”.

    „Nem mi volnánk az elsõk, ha feltételeznénk, hogy a Föld négy-öt milliárd éves élete folyamán globális kataklizmákon esett át, hiszen nem nagyon régen még Cuvier iskolája is ezt vallotta. A Föld geográfiai állapota szemmel láthatóan ezt bizonyítja és az Ember õsi hagyományai is alátámasztják ezt a feltevést, s a Föld és Ember eredetével kapcsolatos elméletek bizonytalansága itt szintén pozitív tényezõként mutatkozik meg, mert semmiféle bizonyíték e feltevés cáfolatára nincs.

    „Elõfordulhat, hogy valamikor - talán több alkalommal is - nagyobb méretû aszteroid ütközött Földünkbe és jelentõs megrázkódtatásokat okozott rajta. Egy ilyen - a Föld atmoszférájába behatoló és ott természetszerûleg fel- és szétrobbanó aszteroid a hidrogén-bomba energia felszabadulását sok ezerszeresen meghaladó hatásával képes volna egy olyan kataklizma láncolat megindítására, amely megteremtheti az emberi és állatvilág biológiai át- és elváltozásához szükséges feltételeket.

   „Nem okvetlenül szükséges azonban földön kívüli erõk közrejátszását feltételezni kataklizmák elõidézésére. Ha az emberiség az itt-ott felbukkanó „õsember”-csoportokból az utóbbi tízezer év alatt több milliárdos létszámra szaporodott fel, miért ne volna lehetséges, hogy az elõzõ száz-és-százmillió év folyamán hasonló el- és túlszaporodások már történtek?! Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor annak lehetõségét sem tagadhatjuk, hogy az elszaporodó emberiség a maihoz hasonló - esetleg azt meg is haladó - technikai magaslatra emelkedett, s valamilyen véletlenül, vagy tudatosan felidézett katasztrófa láncreakciója az akkor létezõ földfelület egész képét megváltoztatta. Pusztán az a tény, hogy egy ilyen letûnt emberiségnek és kultúrájának tárgyi bizonyítékai nem maradtak ránk - helyesebben e bizonyítékok fel- és elismerésére hajlandók és képesek nem vagyunk - még nem zárja ki létezésük lehetõségét. Tudásunk mai fokán még azt sem sikerült megállapítanunk, hogy a jégkorszakot mi indította el, pedig hogy a gáznemû és olvadt halmazállapotú Földön milliárd évek után jégkorszak következett be, annak szükségszerûen oka volt, még akkor is, ha ezt az okot nem ismerjük. Egy újabb jegesedés elindítására elégséges lenne atmoszféránk megfelelõ méretû szennyezõdése, amirõl jelen gyáriparunk minden különösebb atom szerencsétlenség bekövetkezése nélkül is tudna gondoskodni korunkban is. Emellett fennáll egy szerencsétlen baleset, egy nemzetközi félreértés, vagy meggondolatlan háború eshetõsége is, amely alkalmat szolgáltathatna bármikor a mai magas technikai felkészültségünk mellett arra, hogy egy globális méretezésû katasztrófával a még megmaradt földkérget - kontinenseinket - vagy azok részeit beolvassza, vagy egyéb módon megsemmisítse, tönkretegye. Egy ilyen ember által elindított kataklizma képes volna eltörölni a mai emberiséget minden magas technikájával egyetemben, nyomtalanul, s ha mégis maradna emberi és állati túlélõ, azok minden bizonnyal végzetes biológiai elváltozásokon esnének át a felszabaduló radioaktív sugárzások következtében. Ezek a túlélõk azután hosszú évtízezredeken át az „õsember” módjára kényszerülnének élni.

   „Ám - mint már említettük - nem csak a Föld múltjával kapcsolatosan vagyunk a sötétségben való tapogatódzásra utalva, hanem az Ember „evolúciós” történetében is óriási hézagok tátonganak. Az „összekötõ láncszem” nem csak a majom és a „majom-ember” között hiányzik, hanem a majom-ember és a vértesszõlõsi jávai- pekingi ember között is, majd a neandertáli is igényelne egy külön láncszemet, s a mai embernek az utóbbitól való leszármaztatása is megoldhatatlan akadályba ütközik. Elõfordulhat, hogy az ember-kutatás teljességgel hamis nyomokon halad. Kiderülhet, hogy nem az ember származott a majomtól, hanem „ellenkezõleg” a majom degenerálódott az emberbõl, ahogy a Popol Vuh maya hagyománya állítja, s ami sokkal könnyebben volna magyarázható a biológia törvényei segítségével, egy földi eredetû, vagy földön-kívülrõl származó rádió-aktív sugárzás feltételezésével. Nincs kizárva, hogy az evolucionisták egy-vagy esetleg több ilyen besugárzás következtében elváltozott, különbözõ mértékig elállatiasodott lények nyomait követik - s ha ez így volna - hasztalanul, mert az emberbõl „emberszabású majommá” degradálódott csökevények csak mellékági láncszemek lehettek - az elfajzás felé! S hogy nem járunk messze az igazságtól, amikor a leszármazást „negatív irányban” keressük és a neandertáli ember eredeztetése egy korábbi, magasabb rendû emberbõl valójában több, mint feltevés, azt fényesen igazolja az a tudományos világ által már régen ismert, csak helyesen fel nem ismert, tény, hogy a korai neandertáli ember agymérete és intelligenciája, s így kultúrája is magasabbfokú volt, mint a késõbbié! Az agyméret csökkenése, a fejalkat és arc primitívebbre, állatiasabbra válása nem evolúciós fejlõdést, hanem - világosan - visszaesést jelent, amit nem lehet az idõjárás rosszabbra fordulásával kimagyarázni!

   „Tudományos elméletek nem tekinthetõk öröknek. Valójában nem mások, mint olyan magyarázatok, amelyek többé-kevésbé összeegyeztethetõk mindazon ismeretekkel, amelyeket az elmélet felállítása idején birtokol az emberiség. Földünk, de különösen az Ember keletkezésének és õsmúltjának tudományos magyarázata is csak megállapodás kérdése, s leginkább néhány kimagaslóan tehetséges tudós tekintélyén alapszik. A jelenben törvényként elfogadott elméletek új ismeretek birtokában, újabb adatok fényében, vagy a régi adatok újjáértékelése alapján bármikor megváltozhatnak. Minden magyarázat tehát csak egy magyarázat, nem zárja ki más elméletek létjogosultságát. Az a puszta tény, hogy a Föld és az Ember eredete körül egy idõben, ma is, több elmélet van érvényben - s azok egymással össze nem hangolhatók és minden egyesnek megvannak a maga elszánt védelmezõi - már magában azt bizonyítja, hogy a kérdés koránt sincs megválaszolva, a probléma nincs megoldva. Nem követünk el tehát erõszakot a tudományon mi sem, ha a rendelkezésünkre álló adatok alapján és a logika szigorú figyelembevételével az emberiség eredetével és õstörténetével kapcsolatosan feltételezünk bizonyos olyan elõzményeket, amelyek talán nem egyeznek meg a „hivatalos” szakkörök egymás között történt megállapodásaival, viszont lehetõvé teszik a mai emberiség létrejöttének és kezdeti kifejlõdésének hézagok nélküli magyarázatát.

   E kiindulási feltételezések némelyike a következõ: „Emberi lények élhettek a Földön már száz- és- százmillió évekkel ez elõtt, annak ellenére, hogy csont-maradványokat nem hagytak maguk után és civilizációjuk csaknem nyomtalanul elveszett számunkra.

   ..Ezek az emberi lények ugyanúgy elszaporodhattak, sõt túlszaporodhattak a Föld felszínén, ahogyan a mai emberiséggel is megtörtént az utolsó tízezer év folyamán.

  ..Földünket hosszú élete alatt globális katasztrófák érhették és ezek következtében az elõzõ emberiség szinte maradéktalanul kipusztulhatott, majd a kataklizmákat túlélõ emberi - és állati - gócok útján újra benépesedhetett.

    ..A megelõzõ emberiség egyedeinek intelligencia-szintjét.

   ..Minden egyes minket megelõzõ emberiség eljuthatott a mienkhez hasonló, azt esetleg meg is haladó, kulturális, civilizációs és technikai magaslatra.

..A mai emberiség nem a majomtól származik, hanem egy elõzõ emberiség túlélõ maradványaiból.

   ..A mai emberiség nem állatból emberré emelkedett lényekbõl civilizálódott, hanem egy magas fokú kulturális, civilizációs és technikai szintrõl esett vissza a kõkorszakból ismert „õsember”-elõdünk színvonalára.

    ..A mai emberiség - szájhagyomány útján - átmenthetett és napjainkig megõrizhetett bizonyos mennyiségû emlékezést és ismeretet abból és arról az emberiségrõl és annak kultúrájából, amelynek túlélõ maradványaként ideszármazott.”

   Itt felhívom a kedves Olvasó figyelmét arra, hogy mindaddig, amíg emlékezetben tartja, hogy itt feltételezésrõl, nem pedig tényekrõl beszélünk, nem sértjük a tudomány szabályait, hanem annak megengedett keretein belül mozgunk, sõt - valójában a tudományt leginkább elõresegítõ módszert alkalmazzuk.

   Az eddigi, tárgyi bizonyítékokkal nem rendelkezõ, tehát feltételezett, de logikusan elképzelhetõ keretekbe most illesszük be mindazt az õsi írásos, vagy tárgyi- régészeti leletanyagot, amelyet szorgalmas tudós kezek évszázadokon át gondosan összegyûjtöttek és vizsgáljuk meg, hogy mennyiben támasztják alá az elõzõkben körvonalazott várakozásunkat.

   „A Mezopotámiában a homok alól felszínre került és a múlt század folyamán már megfejtett ékírásos agyagtáblácskákon keresztül megismerhetjük a Jézus születése elõtt négy-ötezer évvel élt ember felfogását a világ keletkezésérõl.”

    Tévedés volna azt hinni, hogy a hatezer évvel ezelõtt élt ember intelligenciája alacsonyabb fokon állt a mai emberénél. A feltalálás mindig nehezebb, magasabb rendû feladat, mint a tökéletesítés, s az emberiség találmányainak nagy részét ez a korai ember hajtotta végre. A villamosság feltalálásához legalább olyan fokú intelligenciára volt szükség, mint ma egy „villamos agy” - computer - megtervezéséhez és legyártásához.

   „Azt pedig biztosra vehetjük, hogy a lelkiekrõl sokkal több fogalma volt az elanyagiasodás lejtõjére tért mai emberiségnél, mert a sumír kultúra és civilizáció lehetõvé tette, hogy a társadalom vezetõ rétegét képezõ, magas képességû kiváltságos osztály mentesítve legyen a megélhetéssel járó munkától, azzal a küldetéssel, hogy teljes idejét, energiáját és tehetségét a lélek és a szellem mûvelésére fordítsa. Hogy ez a vezetõ, sõt uralkodó réteg papi uralmat - teokráciát - hozott létre, az már magában bizonyíték arra, hogy gondolkodásuk középpontjában az Isten és a vele kapcsolatos hit és vallás állt.

   „A Teremtésrõl alkotott felfogásuk napjainkig sem sokat változott, s a huszadik század mûszaki fejlettsége ellenére is Földünk lakosságának nagy többsége hiszi és vallásos kegyelettel õrzi is azt. Ez az Istentõl származtatott eredet-történet azonban felmérhetetlen idõvel megelõzi az írás „feltalálását” és így a feljegyzés idõpontját, s ez a tény valószínûsíti azt, hogy amióta az Ember megjelent a Földön, ez a történet nemzedékrõl nemzedékre szállt, sõt az sem kizárt, hogy talán még az élmény emlékezetén alapszik és átvészelhetett egész Földünket érintõ katasztrófákat, kataklizmákat, amíg végül is, hosszú csiszolódás, egyszerûsítés és stilizálás után, írásban lerögzõdött. Az emberiség ezen legõsibb kulturális és irodalmi gyöngyszemét vették át azután a már „történelmi” idõkbõl ismert késõbbi kultúrák, a zsidó Tóra és a keresztény Ó-szövetség.

    „Az õsi sumír ékírásban megnyilatkozó teológia tanítása szerint amikor még semmi más nem volt - tehát még az elsõ neutron megjelenése elõtt - Isten létezett, aki szavával, igéjével - vagy másként: akaratával megteremtette a Világot. Ha pedig ez a Világ neutronból állott elõ, hát az elsõ neutront teremtette meg. Nem készet, nem egyszerre alkotott. Szakaszonként, lépésrõl-lépésre haladt, közben szüneteket tartva és figyelte, hogy amit teremt, az jó-e, megfelelõ-e! Amikor elválasztotta az eget és a földet, ezt az aktusát úgy is értelmezhetjük, hogy a világmindenségbõl megalkotta Földünket, különválasztotta és elindította pályáján. A Földnek és a többi planétának kiszakadását a napkorongból lehetne-e szebben, tömörebben és költõiebben kifejezni ennél?! S amikor azt mondta: legyen világosság! - nem a Föld saját tengelye körüli forgását rendelte-e el vele, amely nélkül legalábbis a Föld egyik fele teljes sötétségben maradna örökre?! A Nap és vele együtt a többi égitestek elrendezése nem az örök éltetõ energiáról történõ gondoskodást jelenti-e?! Az égi és földi vizek szétválasztása - más szavakkal: az atmoszféra megteremtése - az élõ világ alapfeltételeinek elõkészítése, hiszen a párolgás, felhõ-képzõdés és esõ õrök körforgása nélkül csak kietlen, élettelen pusztaság létezhetne!

    „Amikor minden már készen volt és jó volt, akkor teremtette meg Isten az embert.”

„Mint láthatjuk, az egyházi történettudomány eme tanítása részleteiben és egészében nem áll ellentétben a „világi” - anyag-tudományok által hirdetett - „evolúciós” elmélettel, sõt egymást tökéletesen kiegészítik. A különbség csak a részletek megfogalmazásában mutatható ki, a lényeg azonban azonos!

   „,Aki a Teremtés-történetét elõször leírta, az messze meghaladta vele korának tudományos szintjét, sõt ha hajlamosak vagyunk az õszinteségre, be kell vallanunk - a mai modern tudományok határát is túllépte, hiszen választ ad olyan kérdésekre is, amelyekre korunk tudományágai együttesen sem képesek feleletet találni, mert a nem éppen tudományosan hangzó „Nagy Bumm” létrehozásához szükséges elsõ neutronok eredetét már nem képesek megmagyarázni.

   „A sumír ékírásos szövegekbõl pontosan ismerjük az akkori tudományok szintjét és bizonyosak lehetünk afelõl, hogy jóllehet a késõbbi modern tudományok alapjait már lerakták, s a technika alapvetõ elveit és találmányait is ismerték, amihez csillagászati eredményeket is felmutattak - messze voltak olyan magaslattól, hogy korszerû tudományos eredményeinkkel vetélkedõ elméleteket állíthattak volna fel. A Teremtés-történet leírója tehát nem lehetett annak szerzõje! Nem lehet kétséges, hogy az agyagtáblán dolgozó írástudó értesüléseit sokkal korábbi forrásból merítette. Ez a forrás pedig - akár emlékezés, akár korábbi tudományos kutatás eredményeként jött létre - megsemmisülhetett ugyan, azonban létezését a fenti megfontolás és tartalmánál fogva tagadni nem lehet!

    „Ez a vonás semmi esetre sem származhatott majomtól, sem „majomembertõl”, sõt a kõkorszak primitív fokára süllyedt, írástudatlan embertõl sem, akitõl viszont már bizonyíthatóan leszármaztatható a mai emberiség. És ennél a pontnál véglegesen kátyúba jutott az embert a majomtól leszármaztatni igyekvõ elmélet szekere, hiszen szerinte a Teremtés-történetet leíró sumír írástudótól visszafelé egyre primitívebb, állati lényekhez vezet vissza az út, akiktõl sem tudományos elméletek, sem csiszolt költõi-irodalmi remekmûvek nem öröklõdhettek!

   „A Teremtés-történet, az Özönvíz legendája és a többi emberi õshagyományunk egy, a kõkorszakot megelõzõ, magas kultúrát feltételez, sõt követel, amelynek szerencsétlenül járt túlélõi, illetve azok késõi leszármazottai lehettek a kõkorszakból ismert emberek, akik szájhagyományként, nemzedékrõl-nemzedékre, a legnagyobb megpróbáltatások között, a legkegyetlenebb életfeltételek mellett átmentették a Föld és a rajta élõ Ember történetét egy korábban létezett és minden valószínûség szerint igen magas fokot elért kor kultúr-maradványaként.”

    „A huszadik század történettudománya vitán felül álló bizonyítékokon, hitelesített írásos okmányokon és régészeti leleteken alapszik. A mai történész nem az a „Karthágói harangok”-bon leírt, múlton lelkesedni, nemzete történetén büszkeséggel hevülni tudó, vagy gyászán szomorkodó tanár úr, hanem egy mesterségesen gyanakvóvá nevelt, hideg fejû tudós, aki tudatában van annak, hogy minden meggondolatlan kijelentés, minden elhamarkodott ítélet tekintélyén - s így karrierjén - lemoshatatlan foltot ejthet. Ez a „tudományosság” ma már odáig megy, hogy a tudományos világ által felállított elméletekbe bele nem illeszthetõ, azokat alá nem támasztó leleteket, tárgyi bizonyítékokat sem veszik figyelembe, s legtöbbször egyszerûen nem hajlandók foglalkozni velük. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy az újságokban idõnként megjelenõ, sõt sokszor a szakértõk által végzett ásatások során felbukkanó, de a jelen tudomány által „használhatatlannak” minõsített leletek magyarázat nélkül maradnak, s ami még sajnálatosabb, a feledés teljes sötétségébe vesznek. Minthogy bennünket nem annyira a tudományosság, mint inkább az igazság felderítése érdekel, az alábbiakban ismertetünk néhány cáfolhatatlan adatot, amelyekkel a „hivatalos” tudomány eddig nem volt hajlandó foglalkozni, azonban az eddig elmondottak hitelesítésére és a továbbiak alátámasztására okvetlenül alkalmasnak látszanak.

   „Amerikában egy nevadai szénbánya kitermelése folyamán felszínre került egy széntömb, amely megõrizte egy sok millió évvel ezelõtt élt ember lábnyomát. Ez a lábnyom abban különbözik az olduvai szorosban talált, szintén több milliós, lábnyomtól, hogy tulajdonosa cipõben járt. A lenyomat annyira tiszta és éles, hogy semmiféle tévedésre okot nem adhat. A talpat a cipõ felsõ részéhez hozzá varrták, s az erõs cérna lenyomata is látható a szénben. Egy „céhbeli” tudós egy ilyen lelettel nem tud kezdeni semmit, mert a „hivatalos” tudomány doktrínája szerint a lábnyom keletkezési idején - több mint tizenöt millió évvel ezelõtt - ember a földön még nem élt. Ilyen körülmények között a tudós kénytelen „bölcsen” hallgatni, vagy kimondja ésszerû ítéletét, s ezzel kiteszi magát kollégái azonnali és elsöprõ támadásának, amiért „nem elégséges” bizonyítékok alapján mer nyilatkozni, s - ami ezzel egyértelmû - kétségbe vonja elõdei és tudós társai magas tudományát.

   „A nevadai lelet nem egyedülálló. A Góbi sivatagban szintén találtak egy homokkõben megmaradt, tökéletes lábnyomot, amely láb szintén viselt cipõt, több millió évvel ezelõtt. S ahol e lábnyomok tulajdonosai jártak, ott minden bizonnyal mások is hordtak cipõt, még akkor is, ha az õ lábnyomaikat nem találjuk meg, hiszen csak arra kell gondolnunk, hogy milyen kicsiny a valószínûsége, hogy egy-egy ilyen lelet millió éveken keresztül fennmaradjon és arra a ma élõ ember rá is bukkanjon.

   „Egyet minden bizonnyal megállapíthatunk. Az olduvai szorosban nyomait hátrahagyó australopithecus africanus nemhogy varrott talpú cipõt nem készített, de a fegyverül, vagy szerszámul használt követ is csak úgy használta, ahogy a földrõl felvette! Ha egyáltalában használta!

   Lábnyomokon kívül egyéb emléket is hagytak ránk jégkorszak-elõtti elõdeink. A madridi levéltárban 1572-tõl õriznek egy levelet, amely szerint a spanyol foglalók az egyik perui bányában találtak egy kõbeágyazott, közel húsz centiméteres vasszeget. Ez sem egyedülálló lelet, mert Californiában is találtak szeget egy kvarctömbben, amelynek szabályszerû feje is volt sõt egy észak-angliai bányában is rábukkantak egyre, amelynek kõbeágyazott része a fejjel együtt szintén megmaradt. Ausztriában pedig egy vöcklabrucki szénbányában szabályos acéltömb esett ki a szétesõ szénbõl. Mármost a majom-emberrõl biztosan tudjuk, hogy nem készített és nem is használt szeget!

   „S ha már a fémmûvességnél tartunk, nem feledkezhetünk meg azokról a „történelem elõtti” equadori indián dísztárgyakról és észak-amerikai fém-szerszámokról sem, amelyek elõállításához több ezer fokos (celziusz) kemencékre volt szükség, a nélkülözhetetlen mûszaki tudásról nem is beszélve. Azt is tudjuk, hogy az amerikai indiánok õsei ilyesmivel sohasem rendelkeztek.

   „Említést érdemel a Kínában fellelt alumínium-tárgy és a Delhiben talált hét és fél méter magas, hat tonnás oszlop, amely ismeretlen rozsdamentes fémbõl készült és évezredek óta ott áll. Ami az észak- és dél-amerikai, kínai és hindu leleteknek közös vonása, az az a tény, hogy egyiknek sincs sem elõzménye, sem folytatása. Az egyetlen kézenfekvõ magyarázat csak az lehet, hogy e használati és mûvészeti tárgyakat valamikor egy magas technikai tudással rendelkezõ társadalom állította elõ és hagyta örökségül a késõi tulajdonosoknak. A kérdés csak az, hogy ki volt ez az elõd és mikor élt. A régészet kereken tagadja annak lehetõségét is, hogy tizenkétezer évvel ezelõtt létezhetett olyasféle civilizáció, amelyrõl Plató könyveiben olvashatunk, s ebben a régészeknek igazuk lehet Hanem hogy sokkal elõbb, sokszázezer, vagy millió évekkel elõbb igenis kellett lenni, azt elõbb-utóbb kénytelenek lesznek elismerni. Elõbb-utóbb tudomásul kell venni, hogy a tiahuanakori naptár állatfejei ötven-hatvan millió évvel ezelõtt élt állatokat ábrázolnak, a panamai kerámiákon repülõ óriás-gyíkok láthatók, s az arizonai és oregoni sziklákra évmilliókkal ezelõtt kihalt õs-állatok képeit véste fel valaki. Ez a „valaki” pedig vagy egy idõben élt a késõbb kihalt õslényekkel, vagy pedig pontos leírást örökölt róluk azoktól, akik egy idõben éhek velük. Elõbb-utóbb meg kell magyarázni, hogy miként került bizonyos perui vázákra öt-ujjú Ilama, holott a mai Ilamának csak két ujja van.

   „De egyéb nyugtalanítóan érdekes jelenségek is mutatkoznak, amelyek magyarázatra várnak. Az õsi Babilonban ismerték már az elektromos elemet, ismerték az elemek soros és párhuzamos kapcsolását és fémek arannyal történõ befuttatására használták. A kérdés csak az: hogyan lehetséges, hogy ez a tudományos ismeret évezredekre elveszett az emberiség számára, azután egyszer csak ismét „feltalálták”?

   „Kínai és hindu õsi írások arról tanúskodnak, hogy ismerték a repülést és repülõgépeket tudtak konstruálni. Egyiptomi múmiák szájában mûfogakat, hidakat találtak; a mexikói mayák ismerték a fogsebészetet és a fogtömést, s az inkák elõtt élõ népek agysebészetet gyakoroltak. Amputáltak, sebet kötöztek, kokainnal, kininnel és belladonnával altattak, gyógyítottak. Hindu orvosok ismerték az öröklõdés genetikáját, az idegrendszert, a vérkeringési szisztémát, császármetszést végeztek, agyat operáltak, s a himlõ ellen oltottak. Kínában Jézus születése elõtt „varázstükröt” használtak röntgenezésre, altatással operáltak, sebet varrtak, daganatokat távolítottak el, s kenõcsöket ismertek a seb gyors begyógyítására.

   „Plató „Timaeus”-ában az egyiptomi fõpap megmagyarázza Solonnak a Phaetonról szóló görög legenda értelmét, hogy az valójában a pályájukról letérõ égitesteket jelenti, amelyek a Föld körül keringenek és az egekben és idõnként beleütköznek a Földbe, ahol nagy kataklizmákat okoznak. Jézus születése elõtt már legalább fél évezreddel tudták, hogy a Föld gömbölyû és a Nap körül kering, s nem sokkal késõbbrõl tudjuk, hogy a saját tengelye körül forgását is ismerték. Hindu tudósok kiszámították a Föld átmérõjét és a Holdtól való távolságát, s a Rig Veda leírja a Föld belsejének hármas tagozódását.

   „Mindez a sok tudás „megelõzte korát”, azután pedig feledésbe ment és újra fel kellett fedezni évszázadok, sõt évezredek múltán. Mi lehet ennek az oka? Egyetlen logikus magyarázat lehetséges, hogy az emberiség szellemi mélypontját nem a kõkorszakban, hanem már a „történelmi” idõkben érte el és mindaddig õrzött az elõzõ korszakból rámaradt ismereteket, amelyeket a primitív viszonyok következtében nem használhatott, s az új irány, új fejlõdés hatására megvált tõlük, miután új felfedezései fényében elvesztették korábbi jelentõségüket.

   „Egy bennünket megelõzõ emberiség emlékezetének talán legérdekesebb adata a hindu nép ajkán fennmaradt, majd szent könyveibe is bekerült utalás egy villámszerû fegyverre, amely a hirosimai bombázás elõtt teljesen ismeretlen atom-fegyver minden jellegzetességét kimeríti. Szó van egy füst nélküli villanásról, avagy sugárzásról, amely után az ég hirtelenül elsötétül a szétterülõ felhõkbõl, s a magasból véresõ hullik, míg a keletkezõ hõség szinte mindent felperzsel és megsemmisít. Más helyen egész hadseregek válnak hamuvá és aki túléli a „halálnak e hatalmas hírhozóját”, annak haja és körmei kihullanak.

   „Felsorolásunk korántsem teljes, de e munkának nem is lehet célja egy elõzõ emberiség kultúráját, vagy annak maradványát ismertetni, csupán azért volt rá szükség, hogy az etruszk kultúra gyökerei számára elõkészítsük a talajt és az abból kisarjadó kultúrának eredetét kellõképpen megérthessük.

  „Azt sem állítjuk, mert nem is állíthatjuk, hogy mi vagyunk egyedül, akik ismerjük és megértettük az emberiség eredetének problémáját; egyet azonban bizonyosan állíthatunk, hogy akár minden feltevéseink szerint történt, akár nem, minden esetben ráépíthetjük az emberiség további fejlõdésének épületét. Mert egyetlen õstörténeti feltevés, elmélet vagy szabály sem állja meg a helyét, ha a rákövetkezõ fejlõdési irányzat kellõképpen meg nem magyarázható belõle; ha nem lehet ráépíteni a jövõ eseményeit, történetét; ha csak magában - a múlttól és jövõtõl elszigetelten - értelmezhetõ; ha hiányoznak az elõre- és hátraható „összekötõ láncszemek”.

    „Ugyanez a megállapítás leegyszerûsített, pozitív megfogalmazásban úgy módosul, hogy az egyetlen helyes feltevés, elmélet, vagy szabály - s egyben a õstörténet egyetlen járható útja is az, amelyik hézagmentesen, egyszerûen, magától értetõdõen kapcsol össze múltat, jelent és jövõt.

   „Az ember az elmúlt tízezer, vagy akár százezer év alatt amióta elõdünknek tekinthetõ, õseinknek elfogadott emberi lények létezésérõl, sõt anyagi és szellemi életérõl biztos ismeretekkel bírunk- sem fizikailag, sem szellemileg nem változott semmit, agybeli képességei sem „fejlõdtek”, csupán ismeretei és tapasztalatai halmozódtak fel tudás-kincs raktárában, elsõsorban az írás szélesebb körû alkalmazása óta. Különösebb ellenvetés nélkül elfogadhatja bárki, hogy a sumír, vagy egyiptomi õskultúrák embere, de még a Cromagnon-nak elnevezett „õsember” is, minden nehézség nélkül bele tudna illeszkedni a mai modern társadalomba, ha születésétõl fogva végigjárná e társadalom elõírásos nevelõ-intézményeit, a családtól kezdve az iskoláin, egyetemein keresztül. Ugyanezt azonban a legelfogultabb evolucionista sem állíthatná a neandertáli, még kevésbé a Peking-Jávai emberrõl, az australopithecust nem is említve. E tény rögzítése azért olyan fontos, mert egy magas kultúráról lecsúszott „õsember” másképp is elképzelhetõ, mint ahogyan az embert a majomtól származtató elméletek szolgálatába szegõdõ tudósok és mûvészek a majomból átvedlett „õsembert” leírják, vagy lefestik. Ezek valójában elképzeléseik alátámasztására semmiféle bizonyítékot felhozni nem tudnak - s természetesen nem is lehet - csupán képzelõtehetségükre vannak utalva és hogy az e téren kifejtett tehetségük miatt több kritikát nem kapnak, azt csak azzal lehet magyarázni, hogy a közönség még tájékozatlanabb, mint õk maguk

   „Hogy a „barlanglakó õsember” semmi esetre sem makogott, vagy hörgött kezdetben és nem kellett a környezetének hangjai utánzásával a beszédet „feltalálnia”, hanem egy fejlett nyelvet örökölt -mégpedig bizonyosan nem a gorillától - azt bizonyítja az a tény, hogy az elsõ írásos emlékek a gazdasági feljegyzésekkel egy idõben, vagy talán már elõtte, magas szellemi és lelki magaslatra valló „gondolatokat” örökítettek meg. A létéért és betevõ falatjáért állandó nehéz küzdelmet folytató primitív kõkorszakbeli ember ugyan honnan vette e gondolatokat, ha azokat nem egy békésebb, könnyebb korban gondolták ki?” Mikor lett volna neki rá ideje és módja, ha a sajátjai lettek volna, s fõleg, mikor érett meg agybélileg rá, ha valóban a majomból vedlett volna át emberré?!

   „Nincs okunk annak a lehetõségnek tagadására sem, hogy az átöröklött õsnyelv kezdetben volt tökéletesen kiforrott egység, s amilyen ütemben és arányban fordult az egymást követõ generációk élete egyre primitívebbre, úgy vált nyelvük is egyre szegényesebbé. Az elõzõ emberiség civilizációjával és kultúrájával együtt veszendõbe ment, mert fölöslegessé vált- szókincsét lassan elhagyták és elfelejtették, ám a nyelv alapszerkezete a nélkülözhetetlen alapszavakkal megmaradt, s a mélypontot jelentõ kõkorszak után a felemelkedés hosszú és göröngyös útján csak az elveszett szókincset kellett újjal pótolni a szükséglet ütemében és arányában. Így válik érthetõvé az a csodálatosnak tûnõ jelenség, hogy egymástól nagy távolságban élõ, egymástól függetlenül fejlõdõ és elszigetelt népek nyelvében is „megmagyarázhatatlan” nyelvtani egyezések észlelhetõk, sõt az alapszavak is váratlan egyezéseket mutatnak De így derül világosság az egyre erõteljesebben kibontakozó „mediterráni õsnyelv” misztériumára is, amely az itáliai indo-európaizált nyelvek „sub-stratáját”, alaprétegét képezik.

    A kataklizma után fennmaradt, egymásra utalt és egyre pusztuló emberi közösségek minden bizonnyal jobban szerették és megbecsülték egymást, mint a mai egymással versengõ, túlszaporodott és egymás ellen mesterségesen kijátszott társadalmak egyedei. A férj akkor is gyengéd volt feleségéhez - sokkal inkább, mint a mai modern „egyenlõség” korában - és a szülõk akkor is szeretették gyermekeiket, már csak azért is, mert nem tehernek, hanem „áldásnak” tekintették õket még igen sokáig. Teljesen hamis tehát az a kép, amely szerint a legerõsebb tartott meg magának mindent mindaddig, amíg csak meg nem csömörlött tõle, s csak azután következhettek a többiek a testi erõ arányában sorra, míg a gyengébbek kénytelenek voltak megelégedni a maradékkal és akinek az sem jutott, az elpusztult Ennek az állapotnak éppen az ellenkezõje a valószínû és az erõszak egymás között - különösen a családon belül - a testi erõ érvényesülése inkább a kivétel.

    Az ember maga is kezdetben, fizikailag és szellemileg, különb, magasabb rendû lehetett, semmint primitívebb, ám miután eszközeit és tapasztalatainak tárházából az át nem örökölhetõ hányadot elvesztette, a legmostohább életkörülmények közé került és a kõkorszak szintjére jutott, s onnan kellett mindent újrakezdenie... és ki tudná megmondani, hányadszor!

  Az ember evolúciós tökéletesedése helyett - amelyre minden összpontosított erõfeszítés ellenére semmi bizonyíték nem mutatkozik a láthatáron - sokkal kézenfekvõbb és egyszerûbb elfogadni azt a másik lehetõséget, hogy Isten tökéleteset teremtett és ez a tökéletes degenerálódott, degradálódott, korcsosodott el - bizonyos behatások következtében - kevésbé tökéletessé.

    A kedves Olvasó szíves türelmének igénybevételével ilyen kerülõ után ismét eljutottunk a kiindulási pontunkhoz és megkezdhetjük Itália elsõ telepeseinek, az etruszk nép õseinek történetét és betelepülésük körülményeinek lenyomozását.

   E kerülõre pedig azért volt múlhatatlanul szükség, mert az etruszk kérdés látszólagos megoldhatatlanságának legfõbb okait a kezdetnélküliségben, az önkényesen választott kiindulási pontban és az elõzmények elhanyagolásában kell keresnünk, s ezen okok miatt nem lehetett egy összefüggõ, teljes képet alkotni. De feltételezéseink elsõ gyümölcse is csak így tudott beérni, mert az etruszk nép történetét így tudjuk tökéletesen összekapcsolni és összhangba hozni a százezer évre visszamenõ régészeti adatainkkal.

    E mûben nem foglalkozhatunk részletesebben az emberiség õshazájának kérdésével - az etruszk-kérdés megoldásához erre valóban nincs is szükség megelégszünk annak a térségnek nagyjából történõ meghatározásával, ahonnan ismert adataink alapján a fehér emberiség kiindult hódító útjára, hogy birtokba vegye késõbbi életterét, ahol megalkotta csodálatos magasságokba szárnyaló, sajátos kultúráját. Ugyanezt a térséget tekinthetjük annak a pontnak, ahol az elõzõ emberiség egy töredéke az aránylag legkedvezõbb körülmények között átvészelte az elõzõ kultúráját megsemmisítõ kataklizmát, vagy kataklizma-láncolatot; ahol egy új életet, új civilizációt teremtett; ahol megtalálta a kedvezõ elõfeltételeket egy új elszaporodáshoz; s ahonnan szétvitték kirajzó csoportjai az új körülmények által létrehozott elsõ kultúrát és a régi kultúra fennmaradó emlékeit.

   E kirajzás a fehér faj nagy õshazájából mintegy százezer évvel ezelõtt már megkezdõdhetett, hiszen hosszú idõ kellett ahhoz, hogy az atlanti partokat elérjék, ahol a franciaországi barlangokban harminc-harmincöt ezer évvel ezelõtti nyomaikat megtaláltuk. Tévedés ugyanis az a felfogás, amely szerint a Cromagnon-barlangról elnevezett „õsember” egy csoportja felkerekedett és a Kaukázus térségébõl, vadászgatva, egyszer csak eljutott az Atlanti-óceán partjára. Sokkal inkább egy lassú, a népszaporodással arányos terjeszkedésre kell gondolnunk, mégpedig nem csak kelet-nyugati irányban, hanem a folyóvölgyek mentén mindenhol, ahol nem ütköztek éghajlati vagy különösebb földrajzi akadályba. Ezeknek az akadályoknak figyelembevételével arra is módunk van, hogy az õshaza térségét közelebbrõl is meghatározhassuk. Elsõként, biztonsággal meghúzhatjuk az északi irányú terjeszkedés határát a jégmezõk déli szegélye mentén, amelytõl északra csak a jég eltakarodása után - tehát legkorábban tíz-tizenkétezer évvel ezelõtt - merészkedhetett be az ember és csak azután, amikor az eltartásához szükséges növényzet és állatvilág ott kialakult. Ugyancsak, „Cromagnon” õsünk Nyugat-Európában való megjelenése után eltelik még vagy húsz-huszonötezer év, amíg a túlnépesedõ õshaza lakosságának részei átkelnek a Kaukázus déli hágóin és benépesítik Elõ-Ázsia, s Anatólia lakható völgyeit és felföldjeit, leereszkednek a Tigris és Eufrates folyók közére, majd néhány újabb ezer év leforgása után - a késõbbi sumír alföldön - összetalálkoznak az ott õslakos barna-bõrû embertársaikkal és felépítik a mai emberiség elsõ magas kultúráját.

   A terjeszkedés fõútvonala tehát az északi és déli határt képezõ éghajlati és földrajzi akadályok között kelet-nyugati irányú. A régészeti leletek-mint az urali és nyugat-európai barlangok sziklakarcolatai és „polichrom” falfestményei- azt igazolják, hogy az Ural- hegységbe az elsõ lakosság nyugatról érkezett be, s a szintén teljesen lakatlan és üresen álló Európába pedig keletrõl. Itt ne tévesszen meg senkit, hogy Európában, és a Kaukázustól délre is dél-keletre - sõt a távol-keleten is - a mai emberiség ezen elsõ „népvándorlása” elõtt már jelen volt a neandertáli, sõt a neandertáloidnak nevezett „õsember” is; ezek ugyanis az elõzõ emberiség azon maradványai voltak, akik a mai emberiség õshazájának tekinthetõ „átvészelési” területen kívül maradtak fenn és maradék nélkül ki is pusztultak.

    Ha most ezt a korán kialakult kelet-nyugati tengelyt a tíz- tizenkétezer évvel ezelõtt meginduló észak-déli irányú - a Kaukázustól délre és az Ural hegység erdõségei felé világosan kimutatható - népmozgások tengelyével keresztezzük, a metszõpont kiadja a fehér faj õshazájának fekvését, amelynek hozzávetõleges határai ebben az idõben délen a Kaukázus északi lejtõi mentén, keleten a Kaspi- tenger nyugati partján húzódott, majd a Volga alsó folyása menten folytatódott észak-kelet, keleti irányban a Volga kanyarig, ott ahol a Don-kanyarnál a két folyó legközelebb kerül egymáshoz, nyugaton a Don folyását követte és a Fekete-tenger észak-keleti partja mentén a Kaukázus-hegységig bezárult.

   Könyvünk szempontjából e korai terjeszkedés keleti ágát figyelmen kívül hagyhatjuk, sõt a nyugatit sem szükséges az atlanti-partokig követnünk. A Fekete-tenger északi partja mentén haladó kirajzás és terjeszkedés elsõ lépcsõje a Duna-torkolat vidékéhez vezet, második lépcsõjében pedig - a folyam völgyét követve - belép a Kárpát-medencébe. E második állomásnál megállapodik, szétágazik a vizekben gazdag medence legtávolabbi vidékeire és megszállja az Alpok keleti nyúlványait.

   A harmadik lépcsõt alkotó továbbvándorlás itt két részre szakad. A fõ ág továbbra is követi nyugat felé a Duna vonalát, egy jelentékeny erõt képviselõ mellék-ág azonban délnek fordul, az alpesi hágókon át megtalálja az utat a folyókban és vadban bõvelkedõ, vadvizekkel keresztül-kasul szelt Pó-völgybe, ahol az akkor a mainál még sokkal melegebb éghajlati viszonyok a Kárpátok medencéjénél is minden szempontból paradicsomibb állapotokat kínáltak számukra.

   A korábbi állomásain is mindig vízparton települt itáliai „bevándorlók”, az õs-hazából magukkal hozott és továbbfejlesztett gyakorlat és tapasztalat jelentõs tárházával birtokukban, azonnal megkezdik a táj átformálását igényeik és kényelmük biztosítására. Tovább szaporodó részeik délebbre települnek és terjeszkednek, mígnem elérik a félsziget déli csücskét. A közép-Itáliában uralkodó kedvezõbb földrajzi és éghajlati körülmények következtében az itáliai kultúra központja-természetesen a késõbbi Etrúria magasságában fejlõdik és formálódik ki.

    A további terjeszkedés dél felé - Szicílián át - Észak Afrikába irányul, ahol a Földközi-tenger partvidéke mentén megindul mind kelet, mind nyugat felé. A nyugati ág - évezredek múltán - eléri az Atlanti-partokat és a gibraltári szoroson átkel Európába, majd a vonulás tovább folytatódik észak felé és idõvel eljutnak a mai Anglia területére is, ahol a ma „pre-latinnak” elnevezett nyelvû õslakosságot képezik, csakúgy, mint a Pireneusokban lemaradó, baszk néven ismert rokonaik. A sok ezer évvel elõttük Nyugat Európába érkezõ „cromagnon” õslakosság területén vonulnak át az Atlanti partok mentén, amely õslakossággal azonban máig sem keveredtek el egészen késõi leszármazottaik sem, s a közöttük fennálló közeli rokonságról máig sincs egyiknek sem tudomása, mint ahogy elõdeiknek sem volt.

   A keletre forduló ág idõk múltával a Nílus torkolat-vidékén összetalálkozik az ott õslakos barna-bõrû néppel, akikkel késõbb közösen alkotják meg az ókor második magaskultúrájú birodalmát csakúgy, mint a sumírok Mezopotámiában - amelyet Egyiptom néven tart számon a történelem. A két kultúra - a sumír és az egyiptomi - létrejöttük után még hosszú ideig nem tud egymásról, s hogy kultúrájuk mégis szinte azonos irányban halad, az abból ered, hogy felépítõi egy õshazából indultak el és azonos örökséget vittek magukkal. Az elhagyott õshazára való emlékezés mindkettõnél továbbra is fennmaradt mondáikban és legendáikban, sõt a közvetlen kapcsolat sem szakadt meg. Egyre szaporodik azoknak a leleteknek száma, amelyek egy kiváló, gyors közlekedési és hírvivõi hálózatról adnak tanúságot e rohamosan fejlõdõ birodalmak és az õshaza között, sõt idõnként nagy történelmi események hatására tömeges visszavándorlások is megállapíthatók, különösen Mezopotámiából, a távoli õshazába.

   Ám messze vagyunk még az ókori magaskultúrák idejétõl. Egyelõre még csak az új- kõkornál tartunk, a nagy és gyors változások idején, amikor a mai emberiség kultúrájának rohamos fejlõdése megindult a sok-sok évezredes egy- helyben-topogás után, hét- nyolc ezer évvel ezelõtt.

   Az északi jégmezõk még csak most kezdenek visszahúzódni, hogy helyüket elfoglalja a kisarjadó növényzet, ám az Urali õserdõket majd benépesítõ, s késõbb Európában északról megjelenõ germán és szláv népek elõdei az õshaza területét még el sem hagyták. Ezzel szemben a Földközi-tenger északi partvidéke - a Balkán leszámításával - birtokukban van, Közép- és Nyugat-Európa is benépesült, s délen, a Földközi-tenger keleti és déli partvidékén, s Mezopotámiában a fehér és barna faj összetalálkozása már megtörtént. E kor legkülönösebb és említésre méltóbb jelensége az, hogy az emberiség ugrásszerû szaporodásnak indul.

   Tévedés a tudományos körök nemzetközileg egységesen elfogadott ama álláspontja, amely szerint az „új-kõkorszak” idején végbement „gazdasági forradalom” tette lehetõvé és indította meg az emberiség hirtelen meginduló szaporodását. Ez az elmélet azt állítja, hogy a gyûjtögetést felváltó mezõgazdasági növénytermelés „feltalálása” és az állatok megszelídítése lett az oka a rohamos szaporodás megindulásának, mégpedig azért, mert attól kezdve most már nagyobb tömegeket is elbírt tartani az új gazdálkodás, amelyek az élelmiszerhiány miatt azelõtt nem létezhettek.

  Ez a ma már szent és sérthetetlenné vált nézet azonban csak a szokás kényszerével magyarázható, s az adatok téves magyarázatán alapszik. A rendelkezésre álló leletanyag felülvizsgálása és helyes kiértékelése után inkább azt látjuk, hogy a szaporodás hirtelen felgyorsulása és a lakosság számának megnövekedése volt az a hajtóerõ, amely a „csiszolt kõkorszak” emberét a mezõgazdasági termelésre és az állatok megszelídítésére és tenyésztésére rákényszerítene.

   A szaporodás ütemének hirtelen felgyorsulása és a mezõgazdasági termelés és állattenyésztés egyidejû megindulása között a természetes összefüggés tagadhatatlan és szembetûnõ, sõt az is szó szerint igaz, hogy a mezõgazdasági termelés és állattenyésztés nélkül nem lehetett volna eltartani azt a népszaporulatot, amely az „új-kõkori forradalom” folyamán elõállott. Azonban itt nem szaporulati, hanem termékenységi kérdéssel állunk szemben. A forradalmat valójában nem a termelékenység megnövekedése és a javak bõségessé válása - az „élelmiszeripar „hirtelen fellendülése-jelentette, amely magában, egyébként is, igen lassú, évszázadokig tartó folyamat volt, hanem az emberi termékenység valóban forradalomszerû felgyorsulása, s az abból eredõ szaporulat, amely mögött a termelés valójában messze elmaradt. Mindezt talán a legvilágosabban az „új-kõkori forradalommal” elkezdõdõ gazdasági, anyagi - differenciálódás és az ezzel járó társadalmi elkülönülés és rétegezõdés tükrözi. Ha nem ez, hanem valójában egy termelési „forradalom” történt volna, akkor a vele természetszerûleg hirtelen bekövetkezõ anyagi bõség éppen az ellenkezõ eredményt kellett volna, hogy kiváltsa és egy társadalmi kiegyenlítõdésnek, nem pedig elkülönülésnek kellett volna bekövetkeznie.

  Az Ó-szövetség sumír idõket tükrözõ történetei - amelyeket az eredeti agyagtáblák is megerõsítenek - azt tanúsítják, hogy a jólét, az erõ és gazdagság az ezekbõl adódó biztonság és stabilitás a gyermekek számával állt arányban, míg az utódnélküliség a legnagyobb csapásnak számított. A zsidóság fogadott õs-apja, Ábrahám, jutalmát leszármazottai sokaságában nyerte el, a korabeli törvények például az özvegyen maradt feleség jogi viszonyának szabályozása a meghalt férj fitestvéreivel és az azokkal kötött házasságból származó gyermekekkel - mind azt tanúsítják, hogy a gyermekáldásnak számított, nem pedig tehernek, akinek élelmezése nehézséget jelentett volna. Ez pedig azt is jelenti, hogy az „új-kõkori forradalmat” megelõzõ idõk emberének is érték lett volna a sok gyermek, ám valami megakadályozta azok létrehozásában.

   A lassú szaporodás okozója az új-kõkor elõtt tehát az élelemhiány nem lehetett, s ennek a feltevésnek a modern szociológia megállapításai is ellentmondanak, hiszen az õskorra is vonatkozik az, hogy a gyermekek száma a családban nincs egyenes arányban a család anyagi jólétével. Éppen a legszegényebb családokban találjuk a legtöbb gyermeket, a születéskorlátozás módjairól és szándékáról pedig az õskori ember esetében nem is beszélhetõnk.

    A szakemberek óvatos becslése az emberiség létszámát az új-kõkor kezdetén mintegy kétmillióra teszi. Ha a mai emberiség õseinek számát harmincezer évvel ezelõtt csak tízezer körülire tesszük, akkor is átlagosan háromezer év körül kell megállapítanunk az emberiség létszámának megduplázási ütemét körülbelül Kr. e. ötezerig. Ha ezt az eredményt összehasonlítjuk az Egyesült Nemzetek statisztikájával, amely szerint 1960 és 2000 között - tehát negyven év alatt - duplázódik meg az emberiség és ezzel túllépi a hatezer milliót, akkor nem lehet tovább kétségünk afelõl, hogy az õskõkor lassú szaporodási ütemét sem az élelmiszerhiány, sem pedig a termelési módszerek és eszközök fejletlensége nem okozhatta, hanem az ember szaporodási képességével, azaz termékenységével, volt valami hiba!

  Terméketlenséget, sterilitást, szaporodási képesség csökkenését elsõsorban rádioaktív besugárzás okozhat, s ez a tény némi támpontot ad az emberiséget ért kataklizma természetére vonatkozólag.

  Ez a sugárzás egész Földünkön elég erõs lehetett ahhoz, hogy részleges sterilitást és a szaporodási képesség drasztikus csökkenését idézze elõ és egy - de csakis így - válik érthetõvé az az egyébként furcsa tény, hogy az emberiség évmilliókon át alig hagyott nyomot maga után és a „neolitikus forradalomig” mindössze csak kétmillióra tudott felszaporodni, míg az utolsó hat-hétezer évben öt-hat milliárdos létszámot képes elérni.

  A nukleáris és kozmikus besugárzás hatása a genitális szervek mûködésére nem mutatkozik meg azonnal, mint az erõsebb besugárzás esetén történõ égetõ hatás. Lehetséges, hogy a kataklizmát túlélõ elsõ generációk termékenységi képességük birtokában maradtak - vagy csak kevéssé, szinte észrevehetetlen mértékben csökkent e képességek - és a kezdeti idõkben népesség szaporulat is mutatkozhatott náluk. A rákövetkezõ generációk azonban, ha fokozatosan is, csaknem teljesen el kellett, hogy veszítsék termékenységüket és csak idõrõl-idõre, nagyobb hézagokkal akadhatott egy-egy szaporodásra alkalmas és képes nõ, aki közösségében a fajt fenntartotta, míg más közösségek teljesen kipusztulhattak. A régészeti leletekbõl tudjuk, hogy amelyik közösség több, mint száz lelket számolt, az már a ritkaságok sorába tartozott és téved az, aki a kis létszámú településeket az állandó szétvándorlásban látja. Legalábbis az élelmiszer-hiány ilyen magyarázatot nem tesz indokolttá.

 Valószínûleg a fajfenntartási ösztön maga is csorbulást szenvedett, ami sok afrikai törzs esetében máig sem állt helyre, s az elmúlt nehéz idõk folyamán a fajta kipusztulásán aggódó vezetõk minden bizonnyal, ezen néger törzsekhez hasonlóan, termékenységi ünnepeket rendeztek, ahol zenével, tánccal és egyéb érzékekre ható mesterkedéssel igyekeztek rávenni embertársaikat, hogy utódokról gondoskodjanak. Erre a késõbbi - „történelmi” idõkben az etruszkoktól a rómaiak által örökölt õsrégi szokásokból és az évenként, tavasszal, megrendezett termékenységi ünnepségekbõl következtethetünk, amelyekrõl Szent Ágoston Isten városa címû könyvében - ha elítélõ hangnemben is számos példát találunk.

 Amikor azután akadt egy-egy termékeny nõ, akinek megjelenését elképzelhetjük - éberen figyelték a közösségek erre külön kiválasztott vezetõi - papok, sámánok, mágusok és varázslók - azt valóságos istennõként ünnepelték, tisztelték, mindennel ellátták, minden munka alól felmentették és a méh-királyné egyetlen funkcióját ruházták rá. Az is az ésszerûség határán belõl van, hogy minden számításba jöhetõ férfi számára kötelezõvé szent aktussá - volt téve saját termékenyítõ képességének próbatétele a rendkívüli nõvel, s mindez - abban az idõben és a körülmények figyelembevételével - az „istennõ” részérõl nem ment prostitúciószámba, s a férfinál nem jelentett erotikát, hiszen a kor legnagyobb gondja a faj fenntartása, a megmaradás kérdése volt. A nemi kéjelgés csak attól a kortól lett honos, amikor az „új-kõkori forradalom” alatt a termékenység fokozatosan bár, de rohamosan visszatért és a „születés-szabályozás” - éppen az élelmezés biztosítása érdekében bekövetkezett munkatöbblet miatt - kívánatossá vált. Az elkövetkezõ generációk az õsrégi, termékenységet elõmozdító rituális szertartásokat továbbra is fenntartották, de értelmét, jelentését és jelentõségét lassan elfelejtették és nem csodálkozhatunk azon, hogy a történelmi idõk kora történet írói- késõbb pedig a Keresztény Egyház moralistái - félreértették és sokszor - ártó szándékkal félremagyarázták õket.

 A fentiek bizonyítására kétséget kizáró bizonyítékaink is vannak, csak éppen eddig még nem akadt senki, aki az idevonatkozó -korabeli - leleteket megfelelõ fénybe állította volna és azokból a helyes következtetéseket vonta volna le.

   Az emberiség legõsibb archeológiai leletei között az emberi nem összes fajának minden települési területérõl találunk kõbõl, agyagból, vagy csontból faragott nõi szobrocskákat, amelyek a lelõhelyrõl elnevezett „Vénusz”-nevet kapták, s amelyeket a legrégibb vallási szimbólumokként tartanak nyilván tudományos körökben. A szakértõk megállapítása szerint is az anyaság, vagy „valami fajta” termékenységi kultusz termékei, kifejezõi. A legkorábbi ilyen leletek Kelet- és Közép-Európából származnak mintegy 25-30 ezer évvel ezelõttrõl, ez azonban magában még nem bizonyítja, hogy korábban ilyen szobrocskák már nem készültek, s azt sem, hogy ebben az idõben, vagy talán még sokkal korábban már a világ más táján is nem használták õket.

  E kultikus szimbólumok, talizmánok közös jellemvonása, hogy jól-, sõt túltáplált nõi alakot ábrázolnak, okvetlenül olyan személyét, akit jól tartottak, mindennel bõségesen elláttak, minden munka alól felmentettek és, minden valószínûség szerint, magas köztiszteletben állott. E jellegzetességeknél azonban még fontosabb az a tény, hogy mindegyiken a nemi idomok és mellek láthatólag hangsúlyozott jelleggel bírnak, míg az arc és a végtagok kidolgozatlanok, befejezetlenek, jelentõség-nélküliek, sõt sok esetben mellõzöttek. Nem csoda tehát, hogy kezdettõl fogva a termékenységgel hozták õket kapcsolatba.

 A rómaiak idejébõl visszavetített elnevezés azonban ezeknek az elõzményeknek ismeretében természetesen téves, mert a római Vénusz, sõt görög elõde Aphrodite is, már nem a termékenység, hanem a szerelem istennõjévé váltak, még akkor is, ha a termékenység - most már - mellékszerepét továbbra is neki tulajdonították, s ezt a szépen kidolgozott, idealizált nõ testi tökéletességének ábrázolása kellõképpen bizonyítja.

 Hogy a termékenységgel kapcsolatos felfogás az ókori „vénuszoktól” a biblia megírásáig mekkorát változott, azt az ó-szövetségi Onan története érzékelteti, amely a születés korlátozás elsõ módszerét örökítette meg az utókor számára. Az õsi „anyaisten” tisztelet azonban fennmaradt a késõbbi „anya jogú” társadalmakban, a sumír boldogasszony, s az etruszk Turán istennõ alakjában, sõt napjainkig a katolikus - különösen pedig a magyar katolikus - egyház Boldogasszonynak szentelt szép számú ünnepnapjaiban.

Az „új-kõkori forradalom” tehát elsõsorban nem a gazdálkodás forradalmasodását, hanem az emberi nem felgyógyulását, az évezredekig sõt évmilliókig tartó élet-halál közötti vajúdás végsõ szakaszát jelenti, s az életre ébredt emberiség életformájának és gondolkodásmódjának elsõ gyökeres megváltozását jelöli. A megélhetéshez addig elégséges mennyiségben vadon termõ növényeket, magokat és gyümölcsöket most már nem elég összegyûjteni, hanem a szükséges többtermelés érdekében a következõ évi vetéshez is magot kell tárolni, a földet elõ kell készíteni, meg kell mûvelni ott is, ahol azelõtt vadon nem termett semmi, s a család - legalábbis - egy részének le kell telepednie a megmûvelt terület közelében, hogy a vetést a vadon lézengõ állatoktól megõrizze, a már akkor is létezõ lusta, mások munkáján élõsködni akaró ellenség ellen megvédje, s a kisarjadt növényeket gondozza és learassa.

A kalandvágyóbbak, a fizikailag rátermettebbek továbbra is a vadászatnál maradnak, amit azonban éppen úgy, mint azelõtt- sõt napjainkban is inkább sportnak, kedvtelésnek, kellemes idõtöltésnek tekintenek. Amikor a felduzzadt számú lakosság hússzükséglete emelkedik, azt nem a vadászat kibõvítésével, hanem az állatok megszelídítésével, tartásával és tenyésztésével fedezik. A vadászat elsõrendû célja valószínûleg sohasem a húsellátás volt, hanem egyrészt védekezés a vérengzõ vadállatok ellen, másrészt a termés biztosítása, már a gyûjtögetõ életmód idején is, a növényevõ, kevésbé vad állatok kártevésétõl.

 Természetesen feltételezhetõ, hogy a termelés és állattenyésztés korábbi tapasztalat és emlékezés hiányában - eleinte kezdetleges volt és a szükséglet nyomása alatt állandó, jóllehet lassú, fejlõdésen ment keresztül. Ez a tény azonban csak a gyakorlat hiányát tanúsíthatja, nem pedig az ember intelligenciájának, szellemi képességeinek alacsonyabb fokát, sem pedig tudatlanságát, mert hogy éppen úgy ismerték a növényi és állati szaporodás titkát, mint ma, az talán nem szorul külön bizonyításra. A kõkorszakbeli ember igaztalan és nagyfokú lebecsülését jelenti, amikor a termelés és állat-szelídítés „feltalálásáról” teszünk kijelentéseket korai õsünkkel kapcsolatosan!

Lehetséges, hogy az állatok „megszelídítésérõl” is hamis fogalmaink vannak. A vadon élõ állatok nagy része ugyanis nem volt szükségszerûen vadállat, amiktõl az embernek félnie kellett volna, vagy amelyek az embertõl féltek volna. Az akkori ember -akinek talán a vadon termõ növények aratásában a késõbb „megszelídített” állatok õsei vetélytársai lehettek - nevetségesnek tartotta volna azt, hogy a „szabad” állatok etetésérõl õ gondoskodjék, viszont nem tartotta volna illõnek és erkölcsösnek, hogy a megélhetésben ugyan vetélytársat jelentõ, de mégis „szomszédjának” tekintett állatokat megegye. Az ember gyermekei - éppen úgy, mint ma - szívesen játszottak az állatok kicsinyeivel, rajtuk keresztül az érintkezés és kapcsolat létrejött, s így a „barátság” is fennállott. A szelídítés tehát végbement minden elõre megfontolt szándék nélkül is. Hanem amikor a szaporulat felgyorsulása mégis rákényszerítette a lakosságot a vadon élõ nem vadállatok húsának fogyasztására, minden bizonnyal ugyanazt érezték, amit mi éreznénk, ha egyszer a mostoha körülmények saját macskáink és kutyáink, vagy kényeztetésre tartott házi nyulaink fogyasztására kényszerítenének bennünket. S ha mindez így történt, akkor az állatok megszelídítése, majd tenyésztése nem jelentett semmiféle találmányt, vagy felfedezést, csupán felfogásbeli és életformai változást, amelyet a szükség hozott magával, a szaporodásnak indult lakosság élelmezésének szükségessége.

Van azonban az „új-kõkori” forradalomnak az élelmezés megoldásán és a szaporulathoz való illesztésén kívül egy másik, valóban forradalmi következménye. Az emberi tevékenység rohamos visszatérésével egyenes arányban megkezdõdött - elõször is - a környezõ területek birtokbavétele, s ebbõl kiindult az emberiség elsõ nagy népmozgása, amely okvetlenül kiérdemli az „kõkorszaki népvándorlás” címet.

 E népvándorlás alatt a kis családi és rokonsági közösségekhez szokott társadalom idõtlen idõk óta megszokott kereteit nem változtatta meg jelentõsen. A sejtszerûen történõ osztódás is családi és nagycsaládi kötelékeket alkotott és az „anya-közösséggel” kiszakadása után is fizikai kapcsolatban, összeköttetésben maradt. Azonban, ahogy az évezredek múltak, a laza csatlakozás és térbeli eltávolodás bizonyos szokásbeli, kulturális, nyelvi, sõt biológiai különbségeket eredményezett, ami a kiindulási központtól távolodva egyre erõsödött és észrevehetõbbé vált. Ami azonban ennél még sokkal fontosabb és nagyobb horderejû, a különbözõ utakon és irányokba indult terjeszkedés folyamán, sok-sok generáció leforgása után, ennek az egy és ugyanazon fajnak összetalálkozása távoli földrajzi területeken, mint a korábban említett, Itálián átvonuló és Gibraltárnál Európába átkelõ vonulás egyedeinek összetalálkozása az ugyanazon õshazából korábban elindult, de más útvonalon érkezõ „cromagnon”-nép leszármazóival; vagy ami még különösebb- az egyéb emberi õsfajok õshazájából nagyjából egy-idõben szaporodni kezdõ, s így szintén terjeszkedésnek induló, azonban különbözõ faji tulajdonságokat és jellegzetességeket magukban hordozó sejtekkel való összetalálkozás, amely minden bizonnyal, az elõbbi csoporthoz hasonlóan, szintén ellentétekhez, néha azonban - legalábbis ideiglenesen, vagy huzamosabb idõre -magas kultúrák és civilizációk kifejlõdésére vezették.

Ez utóbbi kérdéssel röviden bár, de okvetlenül foglalkoznunk kell, ha az etruszk „titkot” valóban meg akarjuk fejteni. A rejtély megoldására talán a legcélravezetõbb az lesz, ha felteszünk magunknak néhány kérdést és megkíséreljük megtalálni a választ rájuk.

 Mint láttuk, a Mediterrán-tenger északi és déli partvidékét, valamint Kelet-, Közép- és Nyugat-Európát egy és ugyanazon fajú, hasonló kultúrával és nyelvvel rendelkezõ lakosság szállta meg, amely ugyanazon õshazából indult ki és egyezõ hagyományt hordozott magával. Azt is tudjuk, hogy az ókor ismert magas kultúrái ott létesültek, ahol ez a fehér fajú nép a barna fajúval összetalálkozott és csakis ott, mert a barna faj egyéb települési területein, ahol a fehérekkel nem kerültek közvetlen kapcsolatba, õk sem tudtak magasabb kultúrát felmutatni, mint a fehérek, sõt szintjüket soha el sem érték.

 Minket most az „etruszkológia” szempontjából elõször is az érdekel, hogy ugyanaz a nép, amelyik Itáliát elõbb szállta meg, mint Egyiptomot, miért tudott a Nílus völgyében maradandóbb és okvetlenül magasabb civilizációt teremteni, mint a szinte paradicsomi feltételeket biztosító Itália területén? Második kérdésünk pedig - és történetünk szempontjából e kérdés jelentõsége talán még nagyobb - hogy a városiasodás miért késett Etruriában, azaz mi lehet annak az oka, hogy Egyiptom annyi idõvel megelõzte Etruriát? Mindez pedig vonatkozik Sumírra is, jóllehet az odaérkezõ fehér lakosság nem Itálián át terjeszkedett, hanem a Kaukázus hágóin keresztül szállott le a Tigris és az Eufrátesz völgyébe.

Az elsõ kérdésre már írott forrásokból adhatjuk meg a választ. Tudjuk, hogy az érkezõ fehérek a tudományok és tapasztalatok egész tárházát vitték magukkal. Mérnöki tudásukat elsõsorban az állandó vízparton település tradíciójából merítették, míg mezõgazdasági és állattenyésztõ ismereteik szintén nem maradtak el a technikai fejlettségük mögött, s a kettõ legtöbbször kéz a kézben haladt. Minderrõl a barnáknak fogalmuk sem volt, amit talán azzal magyarázhatnánk, hogy kedvezõbb éghajlati viszonyaik következtében életszükségleteik kielégítésére nem szorultak még a természet meghódítására, nem úgy, mint az északi, mostohább éghajlaton élõ fehér embertársaik. Ezzel szemben a kevesebb munkával járó megélhetés több idõt engedélyezett számukra a filozofálás, a lelkiekkel való foglalkozás és a mûvészi hajlamok kielégítésére - valamint a régmúlt katasztrófára való emlékezés fenntartására - aminek következtében képzeletviláguk színesebbé, lelkületük érzékenyebbé vált. E lelkületbeli különbözõség, valamint a gyakorlati tudás szintjének különbsége ugyanazt a gazdaságilag kedvezõ légkört és elõfeltételeket hozta létre, mint évezredekkel késõbb a „kolonizáció” idején. A magasabb technikai tudást elismerõ „bennszülött” lakosság adta a munkaerõt, míg az újonnan érkezõk a szervezõ és tervezõ tehetséget és vezetést; az elsõ a kéz, a második az agy szerepét töltötte be. A mindennapi megélhetés gondjaitól teljesen mentesülõ vezetõréteg tanítás és munkamegosztás útján emelte az õslakosság életszínvonalát, sõt lelki szükségleteikrõl is gondoskodnak - amit meg is követeltek tõlük a most már „alattvalóik” ennek fejében pedig szívesen elismerték magasabbrendûségüket és engedelmeskedtek parancsaiknak. E körülmények ismeretében nem sok képzelõerõ szükséges ahhoz, hogy egy patriarkális, monarchikus társadalom kifejlõdését elõre érzékelhessük, ahol a vezetõréteg ellátja az uralkodás világi és egyházi teendõit, a szakosított munkások iparos és kereskedõ osztályokat tagozódnak, míg a kevésbé tehetségesek, vagy lustábbak a mezõgazdasági termelést és a magasabb osztályok kiszolgálását kénytelenek teljesíteni.

A fentiek feltételezésére a sumír irodalom és a vele megegyezõ régészeti anyag bõséges alapot szolgáltat, s a Perzsa-öböl vízébõl feltûnõ lény már az érkezõ idegen, stilizált, legenda hõs, aki mindenre megtanítja az eredetileg primitív õslakosságot. A városiasodás - amelyre azért lett szûkség, mert a civilizálódó területen kívül rekedteket a bentlakók igyekeztek kívül is tartani - már írott történelem.

Ezek után nem nehéz megérteni a fajkeveredéstõl mentes területek „hátramaradottságát” sem, annak ellenére, hogy e területen sem a tudás sem pedig a szorgalom nem hiányzott, s faji „alacsonyabb rendûségrõl” sem beszélhetünk. Az „egyenlõk” társadalmában mindenkinek magának kellett megtermelni a megélhetéshez szükséges terményeket, ellátni és feldolgozni élelemmé az állatállományt, elkészíteni a mindennapi élet és az egyre fejlõdõ gazdálkodás szükséges iparcikkeit, éppen úgy, mint ahogy például még a második világháború elõtti magyar parasztgazdaságban láthattuk. Ugyan kinek maradt még ideje kultúrigények kifejlesztésére is, azok kielégítésérõl már nem is szólva?!

Az etruszk városiasodás késõi bekövetkezése is érthetõvé válik, hisz arra semmi szükség nem volt, mert senki sem maradt az etruszk kultúra és civilizáció határán kívül Itáliában. Azaz nem volt szükség rá mindaddig, amíg s földéhes görögök tudomást nem szereztek a magasabb rendû etruszk viszonyokról és meg nem akarták azt maguknak szerezni!

 Igazuk van tehát azoknak, akik az etruszk városiasodás megindulását a görögöknek tulajdonítják, tévednek azonban akkor, amikor azt állítják, hogy az etruszkok a görög városiasodást eltanulták, leutánozták Az etruszk városiasodást ugyanaz a kényszer hozta létre, mint az egyiptomit és a szumírt: a védekezés szükségessége egy idegen betolakodó ellenében!

Miután megismertük az etruszk-föld és általában a Mediterrán-térség alaprétegét képezõ õslakosságot, annak elterjedését és települési rendszerét, õshitének és vallásának alapvetõ motívumait, megállapítottuk õsnyelvének folyókat, hegyeket s földrajzi helyeket elnevezõ egységességét, amelyre a késõbbi „italizáló” és „indo-európaizáló” hatások rátelepedtek, most lássuk, hogy az életterébe idegen testként behatoló görög elem milyen változást hozott.

3. Amit a görögökrõl tudni kell

Amilyen természetes, hogy a harmincöt-negyven ezer évvel ezelõtt Nyugat-Európa felé terjeszkedni kezdõ õseink a Duna völgyébõl megtalálták az utat az Alpok átjáróin, hágóin keresztül a Pó-síkság és Itália déli részei felé is, a földrajzi adottságok következtében éppen olyan természetes, hogy a Balkán-félsziget déli tájaira nem jutottak el, azaz csak sokkal késõbb. Az elsõ esetben a folyók és az általuk vágott völgyek mentén meghúzódó hegyvonulatok szinte elterelték és megszabták a vizek partján természetes megélhetést találó kisebb-nagyobb emberi csoportok útját, amelyek a már korábban betelepült helyekrõl a szaporodás miatt történõ túlnépesedés következményei elõl kirajzottak, míg a Balkán felé a folyók és hegyvonulatok iránya e terjeszkedésnek hatásosan ellenállott. Ha egyes különösen vállalkozó szellemû telepesek meg is kísérelték e tájak felderítését, minden bizonnyal könnyû szívvel hagytak fel a kopár, földben szegény területek meghódításának gondolatával és engedtek a hírek szerint sokkal csábítóbb, gazdagabb növényzetû, állatokban bõvelkedõ nyugati területek vonzásának. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a Balkán délebbi részein emberi élet nyomaira, õskõkori települések maradványaira sehol sem találtak a régészek, s ugyanez vonatkozik a Égei-tenger szigetvilágára és Elõ-Ázsia mediterrán partvidékére is.

Az Égei térség elsõ bevándorlói a legújabb kutatási eredmények szerint is - amelyek ez idõpontot lényegesen visszahelyezték a korábban vallott elé - csak Kr. e. hatezer körül érkeztek a Cyprusz - Kárpát- Kréta szigetek vonalába, s további néhány ezer évnek kellett eltelni, amíg az elsõ telepesek partra szálltak a késõbb Peloponnesos névre keresztelt félsziget északkeleti partvidékén. A majdani görög földre tengeri úton érkezõ elsõ lakosság teljesen kialakult „új-kõkori” kultúrát hozott magával az üresen talált beltengeri térségbe, tehát falvakat épített, földet mûvelt, állatot tenyésztett és a korra jellemzõ agyagedényeket készítette.

A továbbiak megértése érdekében hasonlóképpen fontos észben tartani azt a tényt is, hogy a Tigris és Eufrátesz által körülhatárolt mezopotámiai síkságon szintén ebben az idõben jelennek meg az elsõ telepesek, akik ugyanazt a kultúrát viszik magukkal, mint az Égei- térség bevándorlói, s ha e két terjeszkedés a földrajzi, fõleg azonban- mint láttuk- a néprajzi adottságok különbözõsége miatt egészen más irányú fejlõdést eredményezett is késõbb a kiindulási alap mindkettõ számára azonos: ugyanazokat a növényeket termelik; ugyanazokat a háziállatokat tartják; ugyanazokat az ázsiai nomádok sátraira emlékeztetõ kerek házakat építik; háziiparuk az agyagedény készítésen kívül felöleli a szövés és fonás mesterségét. Közös õsvallásuk a termékenységi kultusszal kapcsolatos anya-istennõ tiszteletén alapszik, s hasonló elképzeléseik vannak a túlvilági életrõl, ezért azon sem csodálkozhatunk, ha a halottaikat azonos tárgyakkal látják el sírjukban.

Ez a hatodik évezred elõtt már meginduló, túlszaporodásból eredõ, terjeszkedés jellegû „népvándorlás” - amely minden jellemvonásában azonos a már tárgyalt, Nyugat-Európa felé induló vonással - a mezopotámiai síkságot északtól és észak-keletrõl szegélyezõ felföldekrõl indul ki, ahol már a nyolcadik évezredbõl tártak fel falvakat, amelyek lakossága fejlett mezõgazdasági kultúrát teremtett e távoli „õskorban”. Kevés kétségünk lehet afelõl, hogy ez a korai kultúrát hordozó nép a fehér faj Kaukázuson-túli - attól északabbra fekvõ õshazájából származott, ahonnan már mintegy harmincezer évvel korábban, mint már tudjuk, a „cromagnon”- néven ismert õseink is elindultak a késõbbi Európa és Nyugat meghódítására.

A Van-tó- környéki földrajzi és kulturális központból nyugat felé irányuló terjeszkedés, miután elérte a Földközi-tenger keleti partjait, három fõ ágra oszlott. Az egyik tengerre szállt és birtokba vette az Égei térség déli határát képezõ szigeteket, s ezek képezték a késõbbi görög élettér elsõ õs-lakosságát, amint a fentiekben láthattuk. Egy másik ág a partvidék és a folyóvölgyek mentén észak felé vette útját, átkelt a Dardanellákon, majd megszállta Thesszália termékeny völgyeit. Ezek leszármazottai még szerepet kapnak az etruszk történetben. A harmadik ág a mai Szíria- Palesztina tengerparti sávjában délnek fordult és a késõbbi Egyiptomban ért végállomásához.

A Rhodosz- Kárpát- Kréta félköríves vonalából északi irányba haladó telepesek fokozatosan megtelepednek a térség lakatlanul talált szigetein s négyezer táján Kr.e. ezek érik el a Balkán félsziget dél-keleti partvidékét és alkotják a görög szárazföld elsõ alaprétegét.

Mindeddig azonban görögökrõl nem beszélhetünk sem a Balkánon, sem az Égei szigetvilágban, hiszen a beérkezõ telepesek sem fajilag, sem nyelvileg, sem pedig kultúrájukban nem különböznek az elõ-ázsiai, közel- keleti, sõt az itáliai félsziget, vagy a Duna-medence õslakosságától sem; legfeljebb a távolság és az idõbeni elkülönülés okozta nyelvjárási eltéréseket állapíthatjuk meg. Ez az õslakosság képezi a nyelvészek által csak lassan-lassan felismerni vélt „szubsztrátumát”, amelyre késõbbi bevándorlók és hódítók majd rányomják ugyan saját, más irányba fejlõdött nyelvük; kultúrájuk és faji jellegük különbözõségének bélyegét, görögöknek azonban most még nem nevezhetjük õket. Mintegy ötszáz évvel késõbb az elsõ telepesek után újabb bevándorló hullám érkezik a késõbbi Görögország területére, most azonban észak felõl, Thesszália irányából, s birtokba veszik a félsziget déli részét egészen a korinthoszi öböl vidékéig. Jóllehet a Duna völgyében kialakult kultúrát hoznak magukkal, maguk nem a Duna-medence szülöttei, azok kultúráját csak közvetítik. Anatóliából származó rokonnép ez, amelyrõl fentebb említést tettünk, s amelyik thesszáliai tartózkodása folyamán szomszédságba került a Duna-völgyi kultúrával, át is vette azt, de tartotta a kapcsolatot anatóliai õshazájával is, ahol a rézkorszak eddigre már kiteljesedett, s ezzel megelõzte a dunai kultúrát, ahová késõbb rajta keresztül érkezett. Ezek más csoportjai a Balkán nyugati partvidéke felé terjeszkedtek, sõt Itáliába is átkeltek az Adrián keresztül, ahonnan a folyóvölgyek mentén egyenesen az etruszk - föld szíve felé nyomultak és õsei lettek a késõbbi umbriai és latiumi lakosságnak.

Kr. e. háromezerre az egész térségben teljes a rézkori fémmûvesség. A mezõgazdaságban réz ekével szántanak, fényûzési cikkeket, ékszereket gyártanak belõle, edényeik abból készülnek.

Vitorlás hajóikon élénk kereskedelmet ûznek „õs-hazájukon” kívül Egyiptommal is. Ismerik és használják a kereket, s kiváló vízi és szárazföldi közlekedést tartanak fenn.

Az észak-, kelet-, sõt dél-mediterrán térségben elõször kialakuló, egységes és rohamosan fejlõdõ kultúra közepette görögökrõl még mindig nem eshet szó!

Kr. e. kétezer körül az Égei térség a bronzkorba lép, ezzel megelõzi Európának tõle északra és nyugatra fekvõ területeit, s legfeljebb egy-két évszázaddal marad el a sumír és egyiptomi bronzkor mögött. Az Anatóliai õshaza ekkor már vasat is használ, ami ugyan nem jelent okvetlenül haladást, hiszen az akkori vas minõsége messze a bronz mögött marad használhatóságát és erõsségét, tartósságát tekintve.

Ennél a pontnál meg kell állnunk, hogy az elmúlt két-három ezer év szédületes haladása és fejlõdési eredményei felett kissé elidõzzünk, de azért is, hogy az egész közel-kelet és a mediterráni térség addig békésen fejlõdõ világát alapjaiban megrázkódtató eseményekkel foglalkozzunk és a fellépõ pusztító erõket - amelyek nem csak az etruszk történetre, hanem az egész emberiség további évezredeinek sorsára és jövõjére is döntõ hatással lesznek- közelebbrõl szemügyre vegyük.

Elsõként vizsgáljuk meg az európai területek helyzetét, ami talán látszólag indokolatlannak tûnik, azonban éppen a görögök történetének szempontjából nélkülözhetetlen fontosságú.

Mint már láttuk is, a kaukázusi õs-hazától az atlanti-partokig a kelet- nyugati tengely mentén történõ terjeszkedés teljes; az elsõ európai „népvándorlás” befejezõdött ekkorra. A jégmezõk visszahúzódása nyomán kisarjadó és dússá kibontakozó növényzet ebben a korban már lehetõvé tette az északi irányú terjeszkedést is és az Ural erdõségeibe egyre mélyebben nyomulnak be az õs-haza népességének legéletrevalóbb, testileg legrátermettebb és legkalandvágyóbb elemei, akik kialakítanak egy sajátos erdei kultúrát, amelyet a tizenkilencedik század tudománya „primitív halász-vadász és gyûjtögetõ” életmódként jellemez és - lekicsinylõ hangnemben - egy feltételezett finn-ugor õsnéppel azonosít.

Az Ural-hegység déli szakaszának keleti és nyugati lejtõit megszálló telepesek prémvadászatukról válnak híresekké és a kínai évkönyvekben „ting-ling” néven találunk majd róluk tudósítást. Ezek továbbra is kapcsolatban maradnak az õs-haza lakosságával, s a vadászaton kívül a prémek értékesítésével is foglalkoznak.

Az Ural választó vonalától kelet felé terjeszkedõk részesei lesznek az õshazából egyenesen is meginduló keleti vonulásnak, idõvel összetalálkoznak a „mongolnak” nevezett sárga õsfajjal, amellyel részben keverednek, részben pedig évezredes ellenségként állnak majd egymással szemben. A keveredés eredményeként áll elõ a kínai és a japán másodlagos faj, valamint az északon földrajzi elszigetelõdésben élõ szamojéd A keveredés határán kívül rekedt- a kínai évkönyvekben majd „hung-nu néven ismert-”hunoknak” a magas civilizációs fokra emelkedõ kínaiak nyomása elõl vissza kell vonulni és részei lesznek a Kaukázus- Káspi- térségben egymás után kialakuló hatalmas birodalmaknak, mint a hun-, a kazár- és a mongol-birodalomnak.

Az Ural hegység nyugati oldalán észak felé terjeszkedõ telepesek lassan-lassan elszakadnak az õshazától, teljes földrajzi elszigetelõdésbe kerülnek, s a földrajzival járó biológiai elszigetelõdés eredményeként létrejön a a ma „északi fajnak” ismert, kékszemû, szõke embertípus, amelyik - a nehéz és veszedelmekkel teli erdei vadász-életmód következtében elõálló természetes biológiai kiválasztódás termékeként - termetében magas, testi erõben és ügyességben szinte utólérhetetlen, edzett, észjárásában is gyors és komplikált, lelkiekben és érzelmeiben azonban érzéketlenebb, mint hátrahagyott rokonai.

Az északi zord éghajlati viszonyok a jeges tengerek irányába nyomuló terjeszkedést az északibb régiókban inkább nyugat felé terelik, így néhány évezred leforgása után legnyugatabbra jutott telepeseik a Skandináv sziget és a Balti- tenger partvidékén jelennek meg, az észak-európai síkság peremén. Ott összetalálkoznak a rövidebb és könnyebb úton Európába jutott, õket megelõzõ rokonaikkal. Az csak természetes, hogy a nem csak nyelvében, de külsejében és életmódjában is különbözõ „rokonok” nem ismerik fel egymást; valójában sokkal természetesebb, mint annak idején a „cromagnon”- nép és a délrõl érkezõ rokonok esetében Nyugat- Európában történt, akiknél a fizikai külsõ gyakorlatilag semmi változáson nem esett át.

A Balti-térségbe érkezõ nép egyes törzseit az alföldet gyors lovon beszáguldó, magasabb civilizációs fokot elért és a „rabszolga-gazdálkodás” elõnyeit már ismerõ „rokonok” uralmuk alá hajtják és mint „segéd népek” kerülnek majd velük Európa délibb részére.

A Skandináv félszigeten maradó, vagy Észak-Európa földjére lépõ zöm késõbb a római terjeszkedés idején jut elõször nagyobb történelmi szerephez, kisebb részeit azonban már a korai történelmi idõkben délen, a Fekete-tenger partvidékén találjuk. Ezek nyomulnak majd pusztító „barbárokként” a magasabb kultúrájú Mediterrán-térségbe, s a Balkán félsziget déli részébe is, a késõbbi Görögország területére ahol kegyetlenül szétverik a régi krétai-mikénei kultúrát, majd annak örökébe beülve, nagy szerepet játszanak egy újabb, magas kultúra felépítésében.

Itt azonban még nem tartunk!

A kontinentális Európa még a kõkorszakban él, jóllehet a mindenhol virágzó gazdaságokban a kõeszközöket most már nem csak csiszolják hanem a pattintást alkalmazzák és szinte a tökéletességig fejlesztik.

Ez a „megalitikus dolménok” kora is, s Nyugat-Európában és Írországban mértani és absztrakt véseteket alkalmaznak az óriás-kövekbõl épített síremlékeken.

Ugyanebbõl a korból összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú civilizációkat találunk délebbre a Közel-Keleten, Mezopotámiában és a Nílus völgyében. Hogy ez a magasabb civilizáció és e civilizációból adódó haladottabb kultúra miért éppen ezeken a területeken fejlõdött ki, annak, okait már ismerjük. Most inkább az érdekel bennünket, hogy milyen fokot és eredményeket ért el erre az idõpontra ezeknek a területeknek civilizációja és hogy milyen következményeket hozott magával a szóban lévõ egész térség számára.

Mezopotámiában elõrehaladott rézmûvességet találunk már háromezer évvel Kr. e. s edénykészítésük mûvészi magaslatokat ért el. A pecséthengerek fejlett gazdálkodást, sõt kereskedelmet bizonyítanak, hiszen pecsétnyomó a tulajdonjog biztosítását szolgálta. A kerék is használatban volt már, ami pedig a közlekedés és szállítás létezése mellett tanúskodik. Ugyancsak ismerték és használták az írás „piktografikus” - képírásos - formáját.

Mindezt elmondhatjuk Egyiptomról is, ahol azonban a hieroglifák elsõ formája jelent meg, s rézmûvességérõl megállapítható, hogy nem csak késõbbi keletû, hanem elõzménye sincsen, tehát „valahonnan” Ázsiából került oda. Minthogy ebben az idõben Sumír és Egyiptom között nem mutatható ki közvetlen kapcsolat - s a rézmûvesség, sõt a hieroglifák elõzményének hiánya egyiptomi területen szintén azt igazolja, hogy a „gondolat”: az „idea” máshonnan érte el Egyiptomot, ahol „mesterségesen” találták ki és tervezték meg az írás jeleket - kellett lenni egy közvetett útvonalnak, amelyen keresztül, ha tárgyak nem is, de az ideák eljutottak távolságokra és kellett lenni közvetítõ kultúr-központoknak is, amelyek mint közvetítõ állomások - átvették, megtartották és továbbterjesztették a hozzájuk beérkezõ különféle kultúrákat, ismereteket és értesüléseket.

Egyik ilyen központra ráismerünk Anatóliában, a Van-tó környékén kialakult, sokoldalú, soknyelvû, sokírású kultúrközpont területén, ahol annak idején - mint láttuk - a terjeszkedés a Földközi-tenger, majd onnan a Balkán és Egyiptom felé elindult. E vidéken, különösen az utóbbi évtizedben ásatások valósággal ontják az idevágó leleteket, amelyek egyhangúlag azt vallják, hogy nem csak a Mezopotámiával egyenértékû fémmûvesség létezett Anatóliában, hanem - mint láttuk már, például - a vasmûvességben meg is elõzte Sumírt. Az sem lehet kétséges, hogy a többek között - fémhiányban szenvedõ déli városállamok szükségletüknek legalábbis egy részét Anatóliából szerezték be. Ez viszont közvetlen és egyenes kapcsolatokat követel meg Sumír és Anatólia között, amit a sumír írásos emlékek egyébként bizonyítanak.

Ám a régészeti leletek Anatólia és Egyiptom között is félreérthetetlenül kétirányú összeköttetést mutatnak a Szíria-Palesztina területéért folytatott versengést és háborúkat a „nagyhatalmak” között nem is számítva. A feltételezett közvetett kapcsolat útja tehát Egyiptom és Sumir között megállapítható és kimutatható.

E központi fekvésû terület az õshazával is tartotta a kapcsolatot, s Kaukázus átjáróin állandó közlekedést észlelhetünk õsidõktõl fogva a történelmi idõk kezdetéig és azóta is. Ez pedig azt jelenti, hogy Európába és nyugat-mediterránt medencébe is eljutott mindaz a haladás, amit a kedvezõbb körülmények közé került emberi géniusz megalkotott, de egy fordított irányú közvetítés is bizonyítható, hiszen Európa akkori legkedvezõbb helyzetû pontja, Erdély a képírásban mintegy ezer esztendõvel megelõzte Mezopotámiát, s hogy az írás feltalálásának érdeme nem Erdély nevéhez fûzõdik azért van, mert Erdélyben nem volt szükség a képírás tovább fejlesztésére, mint Sumírban, ahol a bennszülött munkásság ellenõrzésére ez volt az egyetlen lehetõség. Erdélybõl pedig kelet felé, az õs-hazán át, majd Anatólián keresztül jutott el az írásnak mind gondolati, mind gyakorlati bevezetése Sumírba. Abban pedig valószínûleg mindnyájan megegyezhetünk, hogy mind az õshaza, mind pedig Anatólia képes lehetett e kétirányú közvetítést lebonyolítani, annak ellenére, hogy mind Anatólia, mind pedig az õshaza alacsonyabb civilizációs fokon maradt a gyorsabban fejlõdõ, más körülmények között élõ kultúrterületeknél, amelynek többek között - a legfontosabb oka és magyarázata abban kereshetõ, hogy éppen a sok irányból összetalálkozó kultúrák miatt e kultúrák különbözõsége, s a vele járó néprajzi, gazdasági, politikai és társadalmi felaprózódás egy magas civilizációt fenntartani képes központi kormányzat létrehozását lehetetlenné tette vagy - mint az õshaza esetében, ám Anatóliában is - csak idõnként és rövidebb idõre valósulhatott meg. Ez adja meg a magyarázatot váratlan és „elszigetelt” jelenségekre, mint a nem régen felfedezett „vinca”- kultúra egyre bõvebben felszínre kerülõ leleteinek rejtélyére, de ugyancsak így válik érthetõvé az eblai ásatások anyaga is, amely kétséget kizáróan bizonyít, hogy jóval a sumír birodalom bukása és felbomlása után „valahonnan északról” érkeztek írástudók, akik a sumír ékírásra és a rég kihaltnak vélt és vallott sumír nyelvre tanították az eblaiakat.

A Kr. e-i második évezred közepére a mezopotámiai sumír kultúra eléri delelõjét, az egyiptomi pedig - különösen az építkezés terén - még a sumírt is meghaladja. A közeli vég viharfelhõi azonban az egész Közel-Keleten elõre vetítik már árnyékukat. Általános, futótûzként terjedõ lázongás és felforgatás fenyegeti a régi rend oly szilárdnak tûnõ épületét.

Amerre fordulunk, mindenütt ugyanazt találjuk. A birodalmak, királyságok határain belül a mindenhol mindig lényegesen nagyobb számú tömegek, amelyek egyedei azelõtt soha nem látott jólétbe kerültek és egy fényesebb jövõ elé nézhettek, egyre többet követeltek jólétük még magasabb fokra emelése érdekében az uralkodó rétegtõl. Sokszor többet, mint azoknak volt, de okvetlenül többet, mint amit megkaphattak. A határokon kívülre rekedt, kezdetleges „nomád” életmódot folytató, egyre szaporodó tömegek pedig ugrásra készen lesik a civilizált területek népének gazdagságát és jólétét, amelynek létrehozásában ugyan nem vettek részt, de annál inkább irigylik a szerencsés bentlakóktól.

A kibontakozó kép nem idegen a huszadik század emberének: a külsõ ellenség ellen csak akkor lehet védekezni sikeresen, ha a belsõ rend és békesség fennáll, ez az állapot azonban csak a követelõdzõ tömegek kielégítése árán érhetõ el. A követelések könnyen elért teljesítése viszont újabb, egyre nehezebben kielégíthetõ követelésekre vezet, amibe legyengül a belsõ kormányzat, s amikorra a követelések elérik a teljesíthetõség határát, a belsõ béke felborul. A helyzet megérett a sikeres külsõ támadás megindítására, s az államvezetés, vele pedig a birodalom, elbukik a lázadók és a külsõ ellenség közös arcvonalának támadásán. Kik ezek az elégedetlenkedõk? S valóban szociális társadalmi ellentétekrõl van szó csupán?

Mint emlékezünk, mind a mezopotámiai, mind pedig a nílusi birodalom kialakulása és civilizálódása a fehér és a barna faj összetalálkozásának eredménye. A barnák - mint õslakosok már kezdetben túlnyomó többségben voltak, ami természetes is a téridegen fehérrel szemben. Jóllehet északról legalább két nagy hullám is érkezett, ezen felül kisebb arányú bevándorlás állandóan volt az északi fehér területek felõl, mégis a számarány a két faj között egyre romlott a fehérek szempontjából, hiszen az elkerülhetetlen és valószínûleg nagy arányú-keveredés eredményébõl származó „félvérek” inkább a barnákhoz tartoztak, s a fehérekkel szemben legjobb esetben is csak semlegesek lehettek.

A tömegeknek már a legrégibb monarchiákban is politikai súlyuk volt, különösen ha érdekeik azonosságán kívül a faji és nyelvi sajátosságaik is könnyen meghatározható egységgé formálták õket. Így nem csodálkozhatunk, hogy már a korai sumír királylistán is találunk semita nevet, legalábbis Kis városának esetében.

A korai kezdettõl fogva állandóan vezetõ szerepet játszó fehér kisebbség kizárólagos uralma azonban egészen a Kr. elõtti huszonharmadik század közepéig annyira magától értetõdõ és elfogadott volt, hogy ellene irányuló megdöntési szándékról, vagy kísérletrõl nem is tudunk. Az elsõ ilyen tárgyú tudósítás kétezer háromszázötven táján az ummai király lugál Zagesi -vállalkozásáról maradt reánk, aki megtámadta és kirabolta Lagas városát, majd egymás után uralma alá hajtotta a többi sumír várost, amelyek akkor még ilyesfajta veszélyek ellen védtelenek voltak és az egész „Sumírország királyának” jelentette ki magát. Zagesirõl tudjuk, hogy trónbitorló volt, s így az elsõ uralkodó, aki nem királyi vérbõl származott. Ez azonban még nem okvetlenül jelenti azt, hogy a barnák fajtájából származott. Legvalószínûbb, hogy „félvér” keverék volt, s így nem tartozott a többé-kevésbé szintén keveredett, de mégis megkülönböztethetõen fehér társadalmi - így uralkodó - réteghez.

Körül-belül ugyanebben az idõpontban következik be Egyiptomban az úgynevezett ötödik dinasztia uralmának bukása, amit szintén „szociális” bajok idéztek elõ, amelyek megkezdõdtek már néhány évszázaddal elõbb, a dinasztia uralomra jutása idején. Addig ugyanis csak a királyi vér hordozói, tehát a legmagasabb - minden bizonnyal fehér - vezetõ réteg számára volt az a kiváltság fenntartva, hogy haláluk után istenekként tisztelt lényekké váltak, s így valójában „halhatatlanokká” lettek avatva. Ezt most a magasabb képzettségû és gazdag egyének, mint papok, magas rangú katonák, orvosok, építészek és írástudók is kikövetelték maguknak, s ezzel egy bizonyos fokú „demokratizálódás” állott be, ami menthetetlenül megindította a monarchia tekintélyének aláásását. Ez az új, a hatalomban osztozkodni kívánó társadalmi réteg, itt is minden bizonnyal a „félvérekbõl” került ki, ezért az eredetileg társadalmi harcként induló küzdelem Egyiptomban is faji színezetet öltött és faji síkra terelõdött.

 A pusztító eredmény könnyen elképzelhetõ.

Az egyiptomi magas kultúra, az emberiség azelõtt ismeretlen fokot elért és azután is csak majd a kiteljesedõ görög-római kultúra idején újra - hasonló magaslatra emelkedõ - „naturalisztikus” mûvészete lehanyatlott, s vele együtt a finom kelmék, ékszerek, kozmetikai szerek és tégelyek, elegánsan berakott bútorok készítése, a régi rend iparosai által fenntartott minõség is visszaesett. A byblosi épületfa és a nubiai ébenfa és elefántcsont behozatala a megcsappant belsõ kereslet következtében szinte megszûnt, s a réz és ékkõ bányászat is elsorvadt, hogy mindez a magaslat - legalábbis Egyiptom területén - többé soha már vissza se térjen.

A régi társadalmat gyökerestõl felforgató változás nem következhetett be súrlódás nélkül, s az állandósult belviszály a véderõ legyengülését hozta magával Egyiptomban, ami törvényszerûen aláásta a birodalom biztonságát is. A jólétben élõ „bentlakók” vagyonára éhes, három irányból is fenyegetõ „ nyugaton a líbiai, keleten a beduin, délen pedig a núbiai szomszédok addig is csak ügyes diplomáciával és megelõzõ büntetõ hadjáratokkal visszatartott támadását a központi hatalmat maguk között szétforgácsoló provinciális kormányzók nem voltak képesek többé elhárítani.

Mezopotámiában lugál Zagesi uralma éppen addig tartott csak, amíg elõkészítette és kijelölte a jövõ útját. Utóda Sargon - a mezopotámiai sumír birodalom és kultúra romba döntõje, akit a tizenkilencedik század történetírása a „nagy” jelzõvel jutalmazott - szintén erõszakkal szerezte meg az uralmat és egyike lett az ókor híres „semita” államférfiainak, mint aki az emberiség elsõ igazi „impériumát” hozta létre. Ez pedig annyit jelent, hogy nem csak a saját országa fölött lett egyeduralkodó, hanem más népek és idegen országok fölött is. Miután a Tigris és Eufrátesz völgyében megszerezte a hegemóniát, északra vonult és meghódított mindent és mindenkit, akit a Földközi-tengerig útjában talált, majd elfoglalta Szíriát és a libanoni cédrus-erdõket. Akkor a keleti szomszéd, Elám, ellen fordult, azután pedig az arábiai öböl mentén élõ népekre terjesztette ki uralmát.

Sargon mindezt annál könnyebben megtehette, mert a tömegek a hódítóban mindenütt saját fajtájuk sikerét látták - az egyetlen Elám leszámításával - és ennek következtében bizalommal, sõt várakozással hajtották fejüket a számukra „jobb világ” reménységét jelentõ járomba. Itt tehát tulajdonképpen nem imperializmusról kell beszélnünk, hanem az elsõ demokratikus hódításról, ahol Sargon, természetesen, a „felszabadító” lovag jelmezébe öltözött hõs képében jelent meg.

Itt szükséges lesz tisztáznunk a „semita” szó jelentését is és annak hibásan ugyan, de általánosan elfogadott és használt nyelvészeti és faji vonatkozásait, annak a kockázatnak vállalásával, hogy a tájékozott olvasó türelmével esetleg visszaélünk.

Az az elavult felfogás, hogy a mai emberiség az özönvizet bárkájában átvészelõ Noé három fiától - Semtõl, Khamtól és Jáfettõl - származik, természetesen megdõl már azon a puszta tényen, hogy a világ teremtése nem Kr. e. háromezer hétszázhatvanegyben következett be, mint ahogy a fenti kijelentéseket ugyanaz a forrás a korai középkor, de talán már az ókor óta rendíthetetlenül hirdeti. Semrõl tehát sem embereket, sem nyelveket, fõleg pedig emberi fajtákat elnevezni nem lehet. Azaz nem lehetne, illetve nem volna szabad! Ez azonban mégis megtörtént és a tizennyolcadik század második feléig mindenki számára magától értetõdõnek tûnt.

E téves felfogás természetesen nagy zavart támasztott akkor, amikor a nyelveket és fajokat tudományosan osztályozni kezdték és kiderült, hogy ha a nyelvszerkezet volt az osztályozás alapja, akkor a semita más nyelvek és népek társaságába került, mint amikor származás és „nyelvcsalások” szerint csoportosították õket.

Mindennek ellenére az, hogy a semita szót a politikában, a nyelvészetben és az embertan tudományában továbbra is a zsidó nép nyelvi és faji meghatározására alkalmazzák- sõt legújabban a korábban khamitának tartott arab világra is általánosítják- az láthatólag senkit sem zavar, azonban történetünk szempontjából van ennek a tág fogalomnak egy meg nem engedhetõ hibája. A történetírás ugyanis - mint többször megfigyelhettük már semitának nevezi a Közép-Kelet, sõt az egész mediterrán térség õslakosságát is, abban az idõben tehát, amikor zsidó nép még nem létezett. Ezt a téves felfogást elõsegítik neves tudósok fõleg pedig semitológusok néha pontatlan és félrevezetõ kijelentései, amikben különösen a nagyközönség számára írt „ismeret-terjesztõ szakirodalom” bõvelkedik. Az ilyen fajta „ferdítések” egyik érdekes példája az az érvelés, amely szerint Mezopotámia sumírok elõtti õslakosságát valószínûleg semitának kell tartani, mégpedig azzal a megokolással, hogy már kereskedelemmel is foglalkoztak, ami viszont, tudvalevõleg, a zsidók jellegzetes foglalkozása.

Ilyen és hasonló „valószínûsíthetõ” megállapítások lassan lassan a semita szónak egy összekötõ, átfogó jelentését is kialakították, amely a mai izraelitákat egybekovácsolja a középkori zsidóságon keresztül nem csak az ókori izraelitákkal és héberekkel, hanem az õskori közép-keleti, mezopotámiai, egyiptomi és mediterránt õs-lakossággal is. Ennek tudható be, hogy az emberiség tudatába becsempészõdött, sõt berögzõdött egy elképzelés, amelyik a zsidóságnak sokkal õsibb eredetet tulajdonít, mint valójában van, s maga a zsidó hit által vallott világ-teremtés elé helyezi azt.

A semita szónak ezt az utóbbi értelmezését ki kell kapcsolnunk, hogy az emberiség valódi eredetét megfejthessük, közelebbrõl pedig a görögök szerepét megérthessük és egyéb zavaros torzításokat elkerülhessünk. Korábban bemutattuk, hogy Délkelet-Ázsia õslakossága - s így a mezopotámiai, arábiai és egyiptomi térség õslakói is - a barna fajhoz tartoztak. A fehér õshazából a kõkorszak óta érkezõ új bevándorlók ezekkel találkoztak és - keveredtek, s a két faj keveredésébõl elõállott egy új, másodlagos faj, amelyik kezdetben fõleg a barna faji tulajdonságokat hordozta. Amikor tehát a továbbiakban - jobb elnevezés híján - semitákról beszélünk, azalatt e korai keveredésbõl kialakulóban lévõ új fajtát kell érteni. E fajta az idõk folyamán-különösen a Kr. elõtti tizenötödik század óta, a hurri beözönléssel kezdõdben, majd a történelmi idõkben egyre nagyobb ütemben - tovább keveredett a fehér faj tömegeivel, s ennek következtében ma már fehér fajnak számít és alaprétegét képezi Dél-Európa lakosságának is, míg azokon a területeken, ahol a fehérektõl földrajzi akadály választotta el, szinte tisztán fennmaradt barnának, mint Etiópiában és Ausztráliában.

 A Sargon által megalapított semita birodalom közel százötven éven át tartott, s ezalatt a dinasztia mérhetetlen vagyont halmozott össze a birodalom fõvárosában, Akkádban. A semita uralom végül is abba bukott bele, hogy Sargon telhetetlen unokája 2260 körül tovább bõvítette a határokat és hozzálátott a Zagros- hegység népeinek meghódításához. Egy fehér túlsúlyban lévõ zagrosi ország, a gutiak, azonban megelégelték az újabb semita agressziót, megtámadták az akkádokat és véget vetettek a „világbirodalomnak”. Észak-Mezopotámia a gutiak uralma alá került, dél pedig - az õsi sumír föld - visszanyerte önállóságát.

Ez a történelembõl jól ismert lagasi király, Gudea uralkodásának kora, aki alatt Sumír még egyszer felvirágzott, s a feljegyzésekbõl tudjuk, hogy a libanoni erdõségek cédrusát újra úsztatták a déli városok felé az Eufrátesz vizén.

A prosperitás azonban már nem hozta vissza régi nagyságot, a korábbi vezetõ réteg többé nem kapott erõre. 2100 táján Úr Nammu generális megalapította a harmadik úri dinasztiát, akinek ereiben már nem királyi vér folyt. Úr városát felvirágoztatta, központi kormányzata azonban csak bürokrácia volt csupán; a hatalom a városok fölött uralkodó kormányzók kezén maradt, s így nem tudtak ellenállni északon az amoriták egyre növekvõ hatalmának és támadásainak az északi hegyekbõl segítséget nyújtó hurriak támogatásával sem. Sumír helyzete és a térség társadalmi állapota kísértetiesen hasonló mederbe került, mint egyiptomi kortársáé.

A haldokló sumír birodalom végül is Elámtól kapta meg a kegyelemdöfést. Elám királya bevonult Sumírba és elfoglalta Úr városát; az utolsó sumír királyt és a város istenségét Suzába hurcolták. Elvonulásuk után a hatalom teljesen és véglegesen átsiklott az északi semiták kezébe.

Fölösleges volna részletezni a sumír nagyság végét jelentõ eseményeket, annak következményeit és azt a sok-sok szenvedést, ami elsõsorban e magas kultúrát megteremtõ és fenntartó fehér telepesek leszármazottainak lett osztályrésze, s amely szenvedésekrõl a sumír irodalom ránk maradt gyöngyszeme, a „Siralom a városért”, minden költõi kísérletnél ékesebben szól. A rájuk szakadó tragédiát talán csak azok a hosszú, generációk óta Afrikában élõ fehér afrikaiak tudnák teljes nagyságában felmérni és megérteni, akiket a második világháború után fellázított bennszülött feketék szintén hasonlóan igaztalanul hontalanná tettek, elüldöztek vagy legyilkoltak.

Ám Mezopotámia további, hézagokkal teli története nem tartozik tárgykörünkbe, inkább kövessük azok útját, akik a semita uralom elõl elmenekültek, vagy az idegen uralmat elviselni nem tudták és odahagyták õsi hazájukat. Annyit azonban fel kell még jegyeznünk, hogy a régi rend megteremtõinek és fenntartóinak elüldözése után a magukra maradt semiták az õsi kultúrát és civilizációt fenntartani nem sokáig tudták, a gazdasági virágzás alapját képezõ mezõgazdasági termeléshez nélkülözhetetlen csatornázási rendszer hamarosan tönkrement; az egymás elleni támadások miatt magukat fallal körülvett városok örökös háborúskodásban õrölték fel erejüket és csak idõ kérdése lett, hogy a régi magas kultúra és dicsõség puszta emlékként húzódjon meg a szemcséivel mindent betakaró homok alatt.

A hontalanná vált menekülök tömegei - természetesen észak felé, a -_ soha nem felejtett, legendáikban és mondáikban mindig megõrzött és emlegetett õshaza felé vették útjukat, a „nagy hegyek” irányába. Egy részük, talán a zöm, átkelt a Kaukázus hágóin és attól északra, a Káspi térségben telepedett le, ahol - tudásának tárházával és magas kultúrájával-hamarosan vezetõ helyzetbe emelkedett és idõvel megalkotójává és szellemi irányítójává vált elõször a kínai nyomás elõl visszatérõ hunoknak, majd, ugyanúgy, a még késõbbi kazár birodalomnak.

Az õs-haza területére visszatért „sumiroknak” köszönhetõ, hogy a Sumírba magukkal vitt és ott módosításokon átesett, ennek ellenére azonban lényegében az emberiség õsvallását megõrzõ hit még évezredekig fennmaradt, annak ellenére, hogy az egész Közel-Keleten, és mindenütt, ahol a semiták uralomra jutottak, az egyisten imádás feledésbe ment, helyébe a bálványimádás, a sokistenhit lépett, s vele együtt a nyerészkedés szelleme és az érzéki bujaság terebélyesedett el. A fehér õshazából kivándorlók viszont, akik „kolonizálásra” alkalmas idegen fajú népességgel nem kerültek kapcsolatba - különösen az elsõ nehéz idõkben - szinte teljesen elveszítették az õsvallást, amit késõbb a megállapodottabb, kényelmesebb körülmények között sem tudtak már új életre kelteni, s a termékenységi kultusz örök primitívségre kárhoztatott állapotában feneklettek meg.

A Közel-Keleten a Kr. e. 586-ban Nabukhadrazzar asszír hódító által Babilonba hurcolt júdeaiak bukkantak rá e régi vallásra az ott talált írásokból, s az õ érdemük, hogy felismerték annak nagyszerûségét és igazságait. A régi Palesztinánál sokkal magasabb kultúrájú Babilonban magukat jól feltaláló júdeaiak, akiket a befolyásos Nehemiás fõpohárnok is pártfogó szárnyai alá vett, Ezdrás vezetésével kidolgozták a késõbbi zsidó vallást, amelynek lényege ez a „sumír” õsvallás, azaz - helyesebben az emberiség õsvallása lett. Amikor a júdeaiak Cyrosz perzsa király engedélyével és ajándék-kincseivel megrakodva Palesztinába visszatértek, ezt a Babilonban talált és újrafogalmazott hitet honosították meg és ültették erõszakkal be az ottmaradt lakosság körében és - mint a Bibliából tudjuk nem kis ellenállásával szemben.

A történelem sokat emlegetett iróniái közé tartozik, hogy ez a Júdeában visszaállított õsvallás lett évezredek múltán a kazár birodalom felbomlásának elindítója és okozója és ugyanennek az õsvallásnak eredeti formáját töretlen vonalban fenntartó kazáriai „sumír” vezetõrétegnek ugyanez a „semita” fajta adta újból kezébe a vándorbotot, amelyik mezopotámiai hazájából már egyszer elüldözte. Amikor ugyanis a palesztinai központból kiküldött „diaszpórák” üldözése mind a kelet-római birodalomban, mind pedig a meredek ívben emelkedõ muzulmánok érdekterületén egyidejûleg megindult, e palesztinai származású faji üldözöttek tömegesen menekültek a kazár birodalom területére, s nem csupán azért, mert ott vallásszabadságot találtak, hanem fõleg azért, mert tudomást szereztek az övékéhez „nagyon hasonló” kazáriai vallásról.

Egy József nevû kazár király és egy Hisdai nevû befolyásos spanyolországi zsidó között lefolyt és „kazár korreszpondencia” cím alatt nyilvántartott levelezés tudósítása szerint ugyanis - s itt teljesen egyre megy, hogy ezek az okmányok hamisak-e, vagy sem - a zsidók a kazár vallásról úgy vélekedtek, hogy az a zsidó vallás egy változata, amelyet a kazárok szerintük nem értettek meg teljesen. Mindenesetre a palesztinai „semita” vérû bevándorlók a sajátjukat tekintették az igaz hitnek és a kazárokét igyekeztek megreformálni. Ez a „reformáció” Obadias zsidó rabbi idejében meg is történt, amikor is a birodalom Ázsiából visszatért, alacsonyabb mûveltségi fokon álló török fajú népcsoportjaival a „sumír” vezetõ réteg ellen összeszövetkezve, a palesztinai zsidók erõszakkal átvették az uralmat és a mózesi hitet államvallássá - s így mindenki számára kötelezõvé tették. A legyõzõit, de az új zsidó uralomnak magát alávetni nem hajlandó uralkodó osztály kivonult Kazáriából és attól nyugatra a Dentu-magyaria néven ismert országot alapította meg. E „szabaddá vált” - sumír nyelven dentu - magyarok késõbb, a dunamedencei rokonaik hívására, rövid etelközi tartózkodás után, átkeltek a Kárpátok hágóin, néhány rövid hónap leforgása alatt birtokba vették és megszállták a volt avar birodalom egész területét, s megalapították a jelenben is létezõ, ám egyre sorvadó Magyarországot.

A dentu-magyarok e vállalkozása 896 táján minden idõk egyik legkimagaslóbb haditénye volt, amely elõbb-utóbb helyet kap az emberiség általános történetében is. Különös érdekessége, hogy ugyanazon török törzsekkel közösen hajtották végre, amelyek Obadiás hatalom-átvétele idején fegyverrel szorították ki õket Kazáriából. A magyarság nagy tragédiája, hogy e két rokon-fajú nép között a „Vérszerzõdés ellenére sem jött õszinte testvériség létre, s Árpádnak - a ragyogó haditett kitervezõjének és vezérének - halála után az ellentét ismét kiújult közöttük, aminek következtében az ország további vezetése - a kereszténység felvételének ürügye alatt - idegen nyugati hatalmak kezébe ment át.

Ugyancsak, mint érdekességet, meg kell említenünk, hogy a római katolikus hitbe és vallásba - s késõbb a protestáns vallásokba is - átment és ma is észlelhetõ „pogány” elemek, mint a Karácsony ünnepe, a karácsonyfa, a húsvéti tojás és locsolkodás ceremóniája, a már korábban is említett Boldogasszony-ünnepek, sok-sok más egyébbel, ekkor kerültek a sumír magyarok õsi hitébõl, amit világosan igazol az a tény, hogy e tradíciók kárpát-medencei központtal terjedtek el a gyûrû alakban, nem pedig római központtal. Ugyancsak tõlük származik az az õsi szokás a Kárpát-medencében õslakosként elismert székelyeknél, hogy gyermekeiket az ó-szövetség” alakjainak és hõseinek nevére keresztelik. E „bibliai” nevek mind Mezopotámiából származnak, a sumír õsvallásból, s a zsidók változtatás nélkül írták át õket szent könyvükbe. Ezt jogosan megtehették - sõt nem is tehettek másként, mert egyéb nevek akkor nem voltak használatban - hiszen ezek a nevek „semita” területen jöttek létre, ott váltak használatossá és megszokottá, a fehérek és barnák közös örökségeként. Hogy miért nem találjuk meg õket a sumír agyagtáblácskákon, az onnan adódik, hogy a sumír ékírásnak hangértéket adó más „nyelvcsaládokba” tartozó nyelvû-nyelvész szakértõk akaratukon kívül is olyan messze kanyarodtak az eredeti sumír nyelv hangzásától, hogy arra maguk a sumírok sem ismernének rá, ha valahogyan sokezer éves álmukból felébredhetnének.

A „kabar” törzsbõl származó Aba Sámuel késõbbi magyar király „bibliai” neve szintén innen jön, azt a feltételezést is megerõsíteni látszik, hogy korában az õsvallás mellett az õsi „papkirályság” intézménye is érvényben volt. A Szent-Istváni kereszténység e régi neveket az egyház szentjeinek nevével helyettesítette be, elsõsorban azért, hogy ne emlékeztessenek a „pogányságra”, amelynek nyomát is ki akarták tûzzel-vassal irtani. Minthogy azonban a székelyek leigázására sohasem került sor, mert az erdélyi határõrszolgálat a magyar királyok földrajzi hatáskörén kívül helyezte õket, õk a mai napig is fenntartják ezt a „kabaroktól” átvett õsi szokást.

A kedves olvasó joggal kérdezheti, hogy e kitérõre ugyan mi szükség volt az etruszk történet kibogozásában?! Ez indokolt kérdés megválaszolása helyett azonban most az olvasó szíves engedelmét kérjük, hogy egy késõbbi fejezetben mutathassuk be azokat az eseményeket, amelyek következtében az idõvel szintén menekülésre és hazájuk elhagyására kényszerülõ etruszkok egy jelentõs csoportja találkozni fog e „honfoglalókkal”, Árpád magyarjaival. Ezek pedig nem mások, mint a székely néven ismert kárpát-medencei - akkor már sok-sok évszázada bentlakó - törzsek, akik a történelmi hagyományok szerint is a beözönlõ magyarok elé vonultak, majd a Duna-medencét az „örökség” jogán birtokba vevõ és vezetõ szerepet játszó „sumer-magyarok” káliz, káloz, káloc - vagy a ma is élõ palóc nyelvjárás szerint - kalauz nevû törzsével együttesen vezetik, kalauzolják az ország nyelvét nem értõ szövetséges török törzseket, mégpedig nem azért - mint mondják - mert utolsóként csatlakoztak a bevonulókhoz, hanem okosan kigondolt tervszerûségbõl, hogy az érkezõk és a bentlakók között minden torzsalkodás és a nyelv különbözõségébõl adódható nézeteltérés elkerülhetõ legyen.

Térjünk tehát vissza a távoli térbõl és idõbõl a sumirból kiüldözött, hontalanná vált menekülõk azon részéhez, amelyik a Kaukázustól délre fekvõ térségbe érkezett, azonban nem kelt át az északi hágókon és átjárókon.

Kr. elõtt a huszadik században, anélkül, hogy az évezredek lassan fejlõdõ rendjében élesebb törést idézett volna fel, hirtelen meginduló és rohamos fejlõdés észlelhetõ a régészeti leletek alapján is Kréta szigetén. Királyi családok tûnnek fel és paloták épülnek Knossoson, Mallian, Phaistoson, majd Zarkon. Királyok és királynõk uralkodnak a város istennõje nevében; a királyi udvar körül szorgalmas mesteremberek dolgoznak és virágzanak a mûvészetek különféle ágai. A helyi és külföldi kereskedelem korábban nem ismert méreteket ölt és a bonyolult ügyletekrõl írásos feljegyzéseket készítenek.

Miért éppen Krétán történik mindez, amelynek lakossága pedig semmiben sem különbözik a környezõ szigetvilág, Európa mélyen a Földközi-tengerbe nyúló félszigetei és általában a tenger medencéjét északról és keletrõl szegélyezõ szárazföld lakosságától? Miért éppen azon a szigeten, amelynek kultúrája nem éri el az itáliait sem - a Duna-medencei magasabb civilizációról nem is szólva - s miért nem ott, ahol a mûvészetek és kultúra termõ talaját elõkészítõ és megtermékenyítõ gazdagodás és jómód elõfeltételeit biztosító nyersanyagok, a fém-lelõhelyek és mezõgazdasági területek bõségesen rendelkezésre állnak?

Az ezredforduló után közvetlenül épült knosszoszi palota ma is „modernnek” ható stílusát vitathatatlanul hosszú elõzményû, õsi tradíciókból merítette mind mûvészeti, mind pedig mûszaki szempontból. Az egymásba nyíló lakosztályok fürdõszobás hálótermeikkel, modern vízellátással és vízlevezetéssel ma is jelentõs mérnöki tudást tanúsítanának, s a termeket díszítõ freskók és kõdombormûvek fejlett mûvészi magaslatra és ízlésre vallanak.

Nyilvánvaló, hogy itt egy kívülrõl érkezõ, de fajilag nem idegen népcsoport betelepedését kell felismernünk azokban, akik ezt a magasabb kultúrát hozták, s akik természetesen és mindenki megelégedésére azonnal „uralkodó-réteggé” váltak, mert az életszínvonalat mindenki számára és hasznára megemelték. Ezek hozták magukkal a nagyszabású építkezésekhez szükséges mûszaki tudást, az ipar és kézmûvesség, fõleg pedig a fémmûvesség ismereteit s a magasabb életszínvonal és igények által létrehozott és kitermelt mûvészeteket. De rajtuk keresztül érkezik az írás tudománya is és az az életmód, amelyik azután Krétán is megköveteli az írásos feljegyzések bevezetését.

Ezek semmi esetre sem lehettek semiták, akik maguk is legfeljebb csak haszonélvezõi, de nem megalkotói voltak a sumír mûveltségnek, hanem csakis maguk a sumírból kivonuló menekültek, akik az Égei szigetvilágban a sok üldöztetés után nyugalmat, békét és biztonságot kerestek, amit - egy rövid idõre - meg is találtak.

    A krétai kultúra minden vonatkozásán szembeötlõ és tagadhatatlan a mezopotámiai „hatás”, azonban a fejlõdés iránya már a kezdetben egészen más, mint Mezopotámiában volt, s ha a történelem-tudomány szabályainak megsértésével némi spekulációba merünk bele menni - más, mint Mezopotámiában lett volna, ha ott töretlenül tovább vihették volna.

Ennek elsõ és legfõbb oka nyilvánvalóan abban található, hogy Kréta lakossága az õsmediterrán fehér fajhoz tartozott, amelyik a mezopotámiai pap-királyi intézményt és az uralkodó osztály templom és palota köré épült hagyományainak külsõ kereteit egészen más tartalommal töltötte ki, mint a barna, vagy keverék „semita”. E megállapítás helyességét a mûvészetek megnyilatkozásából világosan láthatjuk, amelyek „technikája” azonos ugyan az egyiptomival és mezopotámiaival, azonban az uralkodói és vallásos szimbolizmus helyett a helyi mindennapi élet motívumait tartalmazzák.

Meg kell említeni azt az eltérést is, amelyik az írás további fejlõdési irányában következett be, minthogy döntõ kihatással lett az egész emberiség civilizációjának további fejlõdésére.

Mezopotámiában a vízszabályozási munkálatokkal kapcsolatosan mindenütt bõségesen rendelkezésre állt a mai papírt és tollat helyettesítõ agyag és nád, s az agyag-táblát állandóvá égetõ napsütés: Krétán mindez lényegesen korlátoltabb mennyiségben volt fellelhetõ, amelyhez egy másik-még jelentõsebb nehézség is járult, mégpedig a helyi lakosságból nehezen pótolható írástudó osztály hiánya. A sok helyet foglaló, túl komplikált ékírás helyett már kezdetben a képírás (piktográfia) jeleit használták, amely ebben a stádiumban kielégítõ és könnyebben alkalmazható is volt, ám ahogy a szükséglet változásával az írással szembeni követelmények is komolyabbak lettek, az ékírás szótag jelei helyett a hangok kifejezésére szolgáló betûket használtak és korán kialakult a ma latin ABC-nak nevezett rendszer õse. Ezt a tudományos körökben „Lineáris A és Lineáris B” néven ismert korai betûírást, amelyet még eddig nem sikerült megfejteni, szeretnék a görögöknek tulajdonítani, azonban görögök még ekkor sem léteztek és ha a Lineáris A, vagy B-nek egyáltalában valami köze van a görög nyelvhez, az csak annyi lehet, amennyit a késõbbi görögök az õsmediterráni faj nyelvébõl átvettek. Ez pedig - valójában - nem jelentéktelen mennyiség, s ha egyszer e makacs írás rejtélye megoldódik, éppen a görög, a magyar és az etruszkból a latinba átvett közös szavakon keresztül mély bepillantást nyerhetünk majd a fehér emberiség õsnyelvébe.

A Krétán új hazát talált sumír telepesek hirtelen magasba ívelõ kultúrája Minosz király uralkodása alatt érte el tetõfokát. Minosz az õsi sumír törvényhozás alapján rendezte be a kialakuló új társadalmat, s korlátlan uralkodó volt élõk és holtak felett. Alatta emelkedett az Aeneasból ismert legendás hírû tengeri hatalommá Kréta, amelynek az Égei szigetvilág, sõt a szárazföld lakói is adófizetõi lettek, amint erre a krétai királylány és az Égei tengernek nevet adó Aegeusz király fia, Thezeusz között kibontakozó szerelmi történet és a labirintusból való szerencsés kiszabadulásuk legendája is utal.

Kr. elõtt 1700 táján mindent elsöprõ tragédia rázta meg az akkor már közel háromszáz éves magas civilizációt. E tragédia könnyû magyarázatát sokan egy földrengésben látják, sokkal valószínûbb azonban, hogy a szakkörökben „régi-palotás kultúra” néven ismert civilizációt épületeivel és minden anyagi gazdagságával rombadöntõ esemény nem ember feletti erõk mûve volt, hanem az „õsi ellenség”, az új jólétrõl, gazdagságról és magasabb rendû életszínvonalról tudomást szerzõ és megirigylõ „semitáké”, akiknek feltételezhetõen váratlan, rajtaütésszerû támadását a még csak kõfallal sem erõdített knosszoszi lakosok elhárítani nem tudták.

Kréta nyilvánvalóan túlélte a pusztítást, minthogy az újraéledõ kultúrában semmiféle törés, vagy irányváltoztatás nyoma nem található. Palotáikat és templomaikat még nagyobb szabásúra és szebbre építették fel, s mûvészetük is magasabbra szárnyalt, mint elõtte valaha. Néhány évtizeddel késõbb már a poraiból feltámadt krétai mûveltség nyomait találjuk a Balkán félsziget déli részében is, ami a krétai lakosság egy részének áttelepülésére, vagy pedig „kolonizációra” vall, s ettõl kezdve Kréta és a balkáni központ, Mycenae civilizációja párhuzamosan halad.

A hivatalos történetírásból és fõleg a régészeti leletekbõl megtudjuk, hogy Kréta végsõ pusztulását valóban földrengés okozta és sorozatos természeti csapások után a végzetes robbanás 1500 körül következett be. A Krétára hulló hamu magán a szigeten is nagy károkat okozott, a legnagyobb csapás azonban azáltal érte Krétát, hogy mind a hadi, mind pedig a kereskedelmi tengerészete maradéktalanul megsemmisült. A legyengült és elszegényedett szigetet 1450 táján a mycenaeiek elfoglalták, saját vérükbõl született királyt ültettek a trónra, aki a knosszoszi palotából uralkodott tovább.

E koránt sem meggyõzõ és éppen ezért sokak által el nem fogadott feltételezés sehogyan sem illeszthetõ bele a további történések mozaikjába, ezért szükséges lesz itt egy kissé elidõzni és szemügyre venni a krétai birodalom bukását követõ eseményeket.

A legfeltûnõbb jelenség, hogy a krétai hajóhad „megsemmisülése” után közvetlenül a mycenaeiek hajózása hirtelen fellendül, külkereskedelme az egész Földközi-tenger térségében rohamosan kiépül, s megjelennek az elsõ „görög” kolóniák és üzleti gócok Rhodosz, majd Cyprusz szigetén, Szicíliában, Egyiptomban, Ugariton és Bybloszon.

Ám sem Krétán, sem a Balkán félszigeten görögökrõl még mindig nem beszélhetünk, hiszen tudjuk, hogy az ott élõ népek a térség õslakosságától sem fajukban, sem nyelvükben, sem kultúrájukban nem különböznek, újabb, téridegen nép érkezésérõl pedig e korból sem a történetírás nem ad tudósítást, sem régészeti adat nem tanúskodik. E tény szem elõtt tartása annyival is inkább jelentõségteljes, mert nem csak az eddig görögnek tartott „kolóniák” megalapítóiról derül ki, hogy azok a krétai kultúra hordozói, hanem az is nyilvánvalóvá válik, hogy a Homérosz által akhájoknak nevezett késõbbi „hellének” a Balkánon ekkor még nem élhettek, tehát oda csak késõbb érkezhettek.

A micenaei hajóhadnak és kereskedelmi tengerészetnek a semmibõl történt hirtelen és nagyarányú „felvirágzása” egyféleképpen - de csakis egyféleképpen igen könnyen megérthetõ és logikusan megmagyarázható, mégpedig úgy, ha azt valamiképpen a krétaiaktól szerezték meg. Viszont ez a kétséget kizáróan igazolható hatalomátvétel - azaz inkább hatalmi szerepcsere egy másik, megválaszolhatatlannak tûnõ problémát támaszt, amely a jól dokumentált myceanaei jellemmel össze nem egyeztethetõ. Ez pedig nem más, mint a fentebb már említett tény, hogy a természeti csapások súlya alatt a földön vergõdõ krétaiakat- akikkel közel kétszáz éven keresztül közös kultúrában osztozkodtak , s akikkel vérségileg is azonosak voltak most ellenségként leverték, országukat elvették, s kiépített külkereskedelmüket hajóhadukkal egyetemben eltulajdonították volna.

Nem, a logika törvényei szerint a mycennaeiek 1450 táján indított támadása semmi szín alatt nem indulhatott a sumír- krétai õs-lakosság ellen. A mycenaeieknek tulajdonított pusztítás, dúlás és égetés célja csakis egy, a szigeten uralomra jutott, idegen hatalom megtörése lehetett, s ezt a feltevést világosan igazolja a knosszoszi uralkodó osztály teljes leváltása és „saját vérükbõl való uralkodó hercegük” trónra ültetése: A hivatalos történetírás ide-vonatkozó szakaszát tehát helyesbíteni kell, minden valószínûség szerint a következõképpen:

A Kr. e. 1700 táján Krétát ért megrázó és mindent elsöprõ tragédiát minden egyéb hiedelemmel és magyarázattal szemben - nem természeti erõk pusztítása, hanem semita hordák beözönlése okozta, akik a készületlen, védtelen és békés életû knosszosziakat rajtaütésszerû támadással leverték, palotáikat, lakóházaikat és egész anyagi kultúrájukat megsemmisítették, országukat pedig birtokba vették. A lakosság egy részét leigázták, egy jelentõs hányaduk azonban a Balkán félsziget déli partvidékére menekült, ahol megalapította a késõbb myceanei néven ismert, s korábbi krétai kultúrájukkal azonos civilizációját.

A semita uralom alá került Kréta lerombolt kultúrájának törésmentes folytatását és annak rövidesen új magasságokba ívelését annak köszönhette, hogy a saját kultúrával nem rendelkezõ hódítók a krétai magas kultúrát maradéktalanul és minden változtatás nélkül átvették.

Kr. e. 1500 táján sorozatos természeti csapások érték Krétát. A huzamos föld- és tengerrengések, a vulkánikus kitörések hamu- és láva-hullása jelentõs kárt okozott a szigeteken, aminek következtében a semita vezetés alá került tengeri birodalom ereje jelentõsen meggyengült. Az idõközben Mycenaeában megerõsödött krétai menekültek 1540 táján elérkezettnek látták az idõt elõdeik korábbi hazájának visszafoglalására és a betolakodó semiták elûzésére. Vállalkozásuk sikerrel járt, a hódítókat elûzték és saját vérükbõl való királyt ültettek a knosszoszi trónra.

Kréta visszafoglalása után a vezetés a felszabadító mycenaeiek kezén maradt, ezáltal a hatalmi súlypont a Balkánra tevõdött át. A krétai hajóállomány és külkereskedelem új tulajdonosai az amúgy is jelentõs kereskedelmet „nagyhatalmi” méretezéssel kibõvítették az egész Mediterrán- térségben „kolóniák” és üzleti gócok kiépítésével.

Az Égei-tenger hatalmi-súlypontjának a Balkánra történõ áthelyezése is elõrelátó megfontolás eredménye volt. Nyilvánvalónak tûnt, hogy a vereséget elviselni nehezen tudó semiták, akik a paradicsomi állapotnak számító krétai viszonyokból kiestek, a térség régi rendjének visszaállításába egykönnyen nem törõdnek bele és elõbb-utóbb megkísérlik korábbi hódításuk visszaszerzését. A bosszú ideje közel egy évszázados felkészülés után érkezett el, az 1400-as évek elsõ harmadában.

Régészeti leletek pontos tudósítást adnak az újabb és legutolsó krétai rombolásról és gyújtogatásról. A palotákon, lakóházakon kívül rendszeres rombolásnak és felégetésnek esett áldozatul a szigeten feltalált minden kulturális és mûvészeti anyag, tárgy és megnyilatkozás. S ebbõl a pusztulásból már nem lehetett többé feltámadni, mert a merénylõk maradéktalanul lemészárolták és kiirtották mindazokat, akik azt új életre kelthették volna. Ezzel a tragikus dúlással Kréta örökre megszûnt a Földközi-tenger térségében tényezõ lenni.

A krétai pusztításról és a semita világban általában észlelhetõ nyugtalanságról érkezõ hírek hamarosan ráébresztették a mycenaeieket az õket is fenyegetõ veszedelemre, s hogy krétai véreik sorsát elkerüljék, lázas erõdítési munkálatokba fogtak. E korból származnak Mycenae városát és benne a királyi temetõt körülkerítõ „cyklopszi” falak az „oroszlán-kapuval” s az ostrom esetére a város vízszükségletét biztosítani hivatott ciszterna. Számos erõdítési rendszer maradt ránk azonban más helyen is, amely egy egységes védrendszer létezésére vall. A „mycenaei kultúra” létét azonban egyelõre nem látott, új fajta veszély feltûnése fenyegette, s - végül is - pecsételte meg.

Új korszak kezdõdött el az egész Égei-, sõt Földközi-tengeri térségben, telve erõszakoskodással, öldökléssel és népmozgásokkal. Csakúgy, mint az elõzõ évezred elején, most is megtelnek az országutak a menekülõk tömegeivel, akik mentik puszta életüket valami ismeretlen borzalom, valami kegyetlen ellenség elõl, amelynek érkezését messze megelõzik a borzalmakról beszámoló hírek. Akik az utak torlódásai miatt már nem kapnak helyet, hajókra, csónakokba szállnak és a vízen át kísérelik meg a menekülést.

E zavaros idõkrõl a történészeknek még nem sikerült egységes képet, általánosan elfogadott elméletet alkotni. Azaz, talán ez az egyetlen pont az emberiség hosszú történetében, ahol mindnyájan megegyeznek abban, hogy nem tudják mi történt. Ami biztosan megállapítható, hogy a Kr. e. tizenkettedik század elején az egész Kelet-mediterrán hirtelen megelevenedik, a rend mindenütt felfordul, általános a fejetlenség és mindenki menekül. Azonban még az is nehezen állapítható meg, hogy ki a menekülõ, hát még az, hogy ki elõl! A menekülõk közé tartoznak az úgynevezett „tengeri népek”, amelyek közül kettõ szorosan tárgykörünkbe tartozik és szerencsére mindkettõ azonosságát megállapította a történelem. Az egyik a Filisztinek, a Biblia filiszteusai, akiket az egyiptomi erõk minden igyekezetük ellenére sem tudtak kiûzni Kánaán területérõl, ahol megvetették lábukat, s Palesztina névadói lettek. Bennünket elsõsorban azért érdekelnek, mert vannak, akik görögöknek tartják õket, holott ebben az idõben görögök még nem éltek. Az archeológia csak annyit állapít meg róluk, hogy valahonnan az Égei térségbõl érkeztek és „valahogyan” a Mycenaei hatalommal álltak kapcsolatban. A másik nép a Tirrének, vagy Tyrrheniek, akiknek emlékét az egyiptomi hieroglifák örökítették meg, s akik Merneptah és Harmadik Ramszesz idején Egyiptom földjén kísérelték meg a partraszállást, azonban eredménytelenül. Történetünk szempontjából jelentõségük abban áll, hogy megcáfolják azt a széles körben elfogadott feltevést, hogy az etruszkok a Tirrének leszármazottai, tehát azonosak velük.

Az etruszkok ugyanis a „tengeri népek” inváziója idején tehát 1200 táján Kr. e. - beláthatatlan idõk óta már Itália lakosai voltak, az akkor menekülõ tirrénektõl tehát nem származhattak. Igen valószínû azonban, hogy a tirrének nem csak Egyiptom felé menekültek, hanem Itália felé is, hiszen az ott élõ rokon néppel õsidõk óta kereskedelmi és kulturális kapcsolatban voltak. Az is lehetséges, hogy a Nílus deltájába becsalt menekülõk flottája nem semmisült meg maradéktalanul a Thébában látható emlékmû tudósítása szerint, hanem egy részük egérutat nyert és végül is Etruriában kötött ki. Az etruszk partokat elérõ tirrén bevándorlók az idõk folyamán az etruszk nép szerves részévé váltak, akik éppen úgy elválaszthatatlanok az etruszk népállománytól, mint ahogyan a magyarokkal rokon kunok, jászok, besenyõk a magyaroktól, akik szintén tökéletesen felolvadtak a magyar néptestben.

A történelmi tisztánlátást elsõsorban az zavarja meg, hogy az északról érkezõ és a tengerparti sávban vonuló invázió mellett egész Anatóliában és Észak-Mezopotámiában is teljes a felfordulás, amit az északi beözönlõk nem okozhattak, éppen ezért a történészek hiába keresik a szétágazó okozat magyarázatát egyetlen okforrásban.

Az északi hódítók - akiknek kilétére hamarosan visszatérünk - Anatólia észak-nyugati csücskén léptek Elõ-Ázsia földjére, s az Égei-tenger partja mentén vonultak délre, azonban a Hettita birodalom megdöntésében semmi szerepük nem volt. Ugyancsak hiába keresnénk õket a Szíriába beözönlõ és egész Egyiptomig vonuló menekülõk között is, hiszen Ahhijava területén - Trója vidékén - túl nem igen jutottak el, s fõ erõik elsõsorban a Balkánon pusztítottak.

A Hettiták erõs birodalmának megdöntése és Észak-Mezopotámia átformálása a krétai kultúrát megsemmisítõ semita világ mûve volt, akik már korábban készen álltak egy általános leszámolásra, s az északi beözönlés a szikra szerepét töltötte be a semita terjeszkedés puskaporos hordójában. Történelmi adatok megerõsítik, hogy újabb semita beözönlés történt a szíriai sivatag felõl az amoriták megjelenésével, s a két forrásból származó veszedelem riasztotta meg a két irányú invázió ollójába került õsmediterráni fehér fajú lakosságot.

Ám a semita élettér kiterjesztésével járó események nem tartoznak érdeklõdésünk közvetlen keretei közé, térjünk vissza tehát az északi beözönlõk okozta zavarok vizsgálatára.

Tudományos körökben igen régen elfogadott az az elmélet, hogy a görög nyelvet a késõbbi Görögország területére azok a bevándorlók vitték, akik a „miniai” néven ismert agyagedényt készítették. A leletek alapján azt állapították meg, hogy ez az edény-fajta Kr. e. 1900 táján érkezett Görögországba, de ugyanebben az idõben jelent meg Trójában is (Trója VI.), ami - szerintük - logikusan azt jelentette, hogy valahonnan északabbról ugyanaz a nép indult el, két ágra szakadt és érkezett mindkét helyre. Ezek szerint Trója lakói tehát a görög nyelv egy korai változatát kellett, hogy beszéljék. Késõbbi tudósok azt is tudni vélték, hogy a trójai „mini” edény készítõi a korai Bronzkorban valahol a Márvány tengertõl délre esõ területen, vagy attól keletre éltek, minthogy a Trójába és Görögországba érkezett edényeknek elõzményére ott bukkantak rá. Szerintük tehát mi sem természetesebb, minthogy a görög nyelvet beszélõ nép Észak- Nyugat Anatóliában volt õslakos, ott lépett a korai Bronzkorba, majd átkelt az Égei-tengeren Közép-Görögországba, míg egy részük visszamaradt és kifejlesztõje lett a trójai kultúrának.

Legújabb kutatások kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a fenti elképzelések hamis alapokon nyugszanak. A „miniai” agyagedény ugyanis nem Észak-nyugat Anatóliából származik, hanem a Duna-medencébõl (Badeni kultúra), s oda keletebbrõl érkezett. Ezeknek az edényeknek alaposabb vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy a Görögországban talált edények nem azonosak az anatóliai „miniai” edénnyel, mert mindkettõnek más elõzménye és fejlõdése van, s vitán felül kizárják azt a lehetõséget, hogy görögök Észak-Anatóliában tartózkodhattak a korai bronzkorban, vagy akár a közép és késõ bronzkorban. Amikor Észak-nyugat Anatólia a történelmi idõkben végre felbukkan, akkor már a görög-világ szerves részét képezi, s az aeol-görögök érkezése nem történhetett az elsõ évezred elölt.

Ha ezek után azt a tényt figyelembe vesszük, hogy az -anthos és -ssos végzõdésû helynevek tanúsága szerint - az Égei térség hatalmas területén, s így Görögországban és Anatóliában is, ugyanazon földrajzi elnevezéseket használó, tehát azonos nyelvû nép élt, akkor megerõsítve látjuk korábbi megállapításunkat, hogy 1900 táján Görögországba nem görögök érkeztek, hanem Anatóliai lakosok, akik vitték magukkal „korai” bronz-kultúrájukat.

A homéroszi hõsköltemények és himnuszok - amelyek alapján sikerült felfedezni Tróját és Mycenaeát, tehát megbízhatóságuk bizonyos szempontból tagadhatatlan - világosan rögzítik, hogy Tróját az idegen hódító Ahhájok támadták, s az õslakók voltak a város védelmezõi. Ezekkel az újonnan érkezõ Ahhájokkal most már azonosíthatjuk az „indo-európai” görög nyelvet meghonosító népet, noha még mindig csak azzal a megkötéssel, hogy a hódítók nem hoztak magukkal egy görögnek nevezhetõ nyelvet. Még vagy két-háromszáz évnek kellett eltelni, amíg a õslakosok és az érkezõk nyelvének keveredésébõl kibontakozott és kiforrott a késõbbi, halhatatlanná vált ó-görög irodalmi nyelv.

A várható semita invázió ellen emelt falak nem védték meg az északról érkezõ akhájok ellen az õsi városokat. Az erõdítéssel nem rendelkezõ Pylost már 1200 táján kirabolták és felégették, azután sorra kerültek a kõfalakkal körülkerített városok is, mint Athén, Thyrins és Théba, 1100 körül pedig maga Mycenae is elesett. Ezzel kezdetét vette a görög „görög történelemben” „sötét kornak” nevezett idõszak.

A „görög” beözönlõk kétséget kizáróan a dórok voltak, akik faji hovátartozandóságukat elárulják nehézkes, ünnepélyesen hangzó zenéjükkel, merev mûvészeti stílusukkal, s a görög nyelvben hátrahagyott nagyszámú germán szókincsükkel. A germán faji bélyeg tagadhatatlanul és letörülhetetlenül rajtamaradt a könnyedebb õs-mediterránt kultúra minden vonatkozásán, a Sumériából származó színes gondolkodási módon és vallási felfogáson, de ugyanúgy testalkatuk és arcvonásaik is a ránk maradt nagyszámú szobrász anyagon.

A korábbi, palota köré felépült udvartartás jellegzetes bürokráciájával máról holnapra megszûnt, ez viszont magával hozta az írás szükségtelenségét, s a korábban kimûvelt lakosok zöme a hódítók írástudatlan, mûveletlen állapotába süllyedt. A paloták ugyan megmaradtak, s az új urak hadizsákmányát híven õrizték, ám szervezett állam, a királyság szétesett apró gazdaságokra.

Történelmi közhelynek számít - s így bizonyításra nem szorul- hogy a magas civilizáció és mûveltség következtében elpuhult népeket minden esetben a harciasabb, keményebb, de kulturálatlan népek szokták meghódítani és leigázni, azonban a hódítók minden esetben átveszik a leigázottak magasabb kultúráját. E szabály alól nem kivétel Görögország õslakossága sem, s a hódító germánok sem. A bentlakók magas életszínvonalát, kultúráját és civilizációját elismerõ, sõt megcsodáló „új földesurak” és a felszabadulási lehetõség kilátástalanságába beletörõdni kényszerült õslakók között elõbb-utóbb törvényszerûen megindul a kiegyenlítõdés, majd a teljes faji összeolvadás. Mindezt pedig megkönnyíti az a tény, hogy tulajdonképpen ugyanannak a fajnak az õshazából más irányba kivándorolt részlegei - illetve azok utódai - találkoztak össze, hiszen a hódítók nem lehettek mások, mint az õshazából az Ural mentén északnak induló fehér fajú népek, akik nagy kerülõvel a Skandináv félszigeten léptek Európa területére, s már a korai történelmi idõkben, vagy még elõbb, eljutottak a Fekete-tenger partvidékére, amint a korábbi levezetés szerint szemlélhettük.

Hogy a kultúra mércéjén egymástól messze álló két nép összeolvadása nem ment simán, azt a kis-ázsiai „görög kolonizáció” igazolja, amelybõl a késõbb nagy szerephez jutó elõ-ázsiai „görög városok” képzõdtek. E kolóniák lakosságát északon aeoloknak, középen ionoknak, délen pedig dóroknak nevezi ugyan a történelem, azonban valószínûleg sokkal találóbb volna az aeolok, az ionok és dórok elõl Elõ-Ázsiába menekült mycenaeieknek nevezni õket, akik a nevezett germán törzsekkel elviselhetetlennek találták az együttélést, s a történelmi elnevezés annak tulajdonítható be, hogy a hódítók a Balkánon ugyanabban a sorrendben helyezkedtek el.

A Balkánon helyén maradó lakosság és a hódítók között az összeolvadási folyamat csak idõ kérdése, s az elkövetkezõ három évszázad folyamán a kultúrcsere legalábbis olyan mélységû, mint a fajkeveredés. Minthogy a kultúra adói az õslakosok az érkezettek csaknem teljesen a „kölcsönzõk” szerepét töltik be - a Mycenae elestét követõ harmadik évszázad végére, tehát Kr. e. 800-ra, az elpusztultnak vélt õsi civilizáció erõteljes újjászületése bekövetkezik, s a „görög” renaissance megindul. A germánok merev „mértani” díszítõ elemeit felváltja a korinthoszi és attikai stílus, újra divatba jönnek a színek és különösen az edénykészítés és vázatervezés terén jelentkeznek az új formák. A márványkitermelés is megindul, s a mûvészeti ágak mellett felélednek a különféle mesterségek mûhelyei. Felélednek a vallási igények is, amelynek középpontjába a messze földön híressé váló és nagy irányító szerepet betöltõ Delphi kerül, s a tudósok, gondolkodók, filozófusok szakadatlan láncolata is kezdetét veszi.

Kr. e. 700 tájára bekövetkezik a „görög csoda”! A semmibõl megszületik és azonnal felülmúlhatatlan magasságokba emelkedik a görög költészet és irodalom. Homérosz papírra veti az Iliádot és az Odisszeát és ezekkel - meg a „homéroszi himnuszokkal” - megindul a görög szellem szédületes magasságokba ívelõ életpályája.

Ma már köztudomású és általánosan elismert, hogy a homéroszi énekek a régi - germán invázió elõtti - korok eseményeit és hõseit örökítik meg, nem pedig Homérosz koráét. Tulajdonképpen annyi történt, hogy a regõsök ajkán élõ történelmet foglalta írásba Homérosz. Számos példa áll elõttünk, hogy minél jobban elnyomnak egy leigázott népet, annál színesebb a régi dicsõségre és hõsökre való emlékezés, s a „mycenaei” õslakosság is a múltba menekült a rideg valóság elõl. Az a törvény is beigazolódott, hogy a történetmondás - szemben a történetírással - hatásosabb a hagyományok ápolására, mert a hódító nem tudja megsemmisíteni, hiszen történetet tud mesélni és énekelni a gyermekét dajkáló anya is. S mialatt a valóságban a régi társadalom a legkezdetlegesebb társadalommá alakult és földhözragadt falusi életmódba süllyedt - s ez a süllyedés az ötödik századig szakadatlanul tartott - azalatt a képzelet és szellem felvirágzásában az õsi mycenaei múlt és történelem egyre elevenebbé, egyre színesebbé vált. A régi világ fõurainak regõseit - akik azelõtt a korabeli hõsi élményeket és eseményeket énekbe-versbe foglalták és nemzedékrõl nemzedékre továbbadták átvették az új urak is, miután pedig nyelvük, szokásaik, kultúrájuk és egész életmódjuk azonosult a leigázottakéval, mi sem természetesebb, minthogy a késõbbi generációk magukat is a mondabeli hõsök leszármazottainak kezdték tekinteni. A nyolcadik század végére ez a folyamat oda fajult, hogy az uralomra került hódítók kisajátították a régiek egész múltját és szellemi örökségét is.

E kisajátítás annál könnyebben ment most már, mert az új, hivatásos regösök, akik a hódítók soraiból kerültek ki, a régieket átitató mágikus és vallási hátteret megváltoztatták, sõt teljesen kikapcsolták és kezdetét vette az új, „klasszikus” költészet, ami nagyon megfelelt azoknak, akik a múltat el akarták tüntetni és a kultúra kezdetét a görögöktõl kívánták származtatni. A régi „mitikus” gondolat és „mágikus” gyakorlat visszaszorult a vallás területére, ahol - szerencsésen - átvészelt minden üldöztetést, mert a város-államok hivatalos vallásán át, majd Rómán keresztül a katolikus egyház szertartásába is bevonult temetési „dirge”, házassági versek és szüreti énekek alakjában.

A homéroszi költészetnek egy másik különleges következménye az lett, hogy megindította a gyarmatosítást. A szaporodó, sõt túlszaporodó lakosságnak a kevés mezõgazdasági területtel rendelkezõ, kopár és hegyes Görögország nem tudott megfelelõ megélhetést biztosítani. A kialakult, most már valójában klasszikus görög, ókori „herrenvolk”, a homéroszi énekek és himnuszok „bibliájával” tarsolyában elindult a világ meghódítására. A régi hõsök kalandjain felbuzdult fiatalság, amely az egész mediterrán-égei térséget jogos örökségének tekintette, s ennek megfelelõen mindenütt terjesztette a görög eredet meséjét, amelyre természetesen régészeti adatok nem adnak alátámasztást, átragadt- mint látni fogjuk - a késõbbi rómaiakra is, s rajtuk keresztül került a jelen történészek köztudatába.

A szükséget, a gazdagodási vágyat és kalandszomjat egyesítõ új irányzat arra ösztönözte azokat, akikben volt elég bátorság és testi rátermettség, hogy tengerre szálljanak és idegen partokon keressék szerencséjüket. A régi igaz történetekkel keveredõ korabeli mende-mondák lassan lassan kialakítottak egy görög magasabbrendûségi tudatot, amely kiváló hajtóerõnek bizonyult számukra. `

Bevezetésként, mintegy háromszáz éves szünetelés után, felújították a kapcsolatokat azokkal a gyarmatokkal és kereskedelmi gócokkal, amelyeket a korábbi évezredben a krétaiak és mycenaeiak létesítettek, bukásuk után pedig Phönícia kezére kerültek, majd a Kr. e. 750 és 600 között gombamódra és tervszerûen bukkannak fel a kisebb-nagyobb települések és gyarmatok. A kalandozás egyik fõiránya a dórok régebbi hazája, a Fekete-tenger és Márvány-tenger felé vezet, másik pedig - ami bennünket közelebbrõl érdekel- Szicília és az itáliai félsziget felé.

Az õs- mediterráni, a semita és a germán fajtákból kialakult új társadalom és annak egyedei a három évszázados elszigetelõdés homályából egyszerre és váratlanul bukkannak fel, s fizikai erejük, megjelenésük és idegenül ható, támadó fellépésük hamarosan félelemmel és gyûlölettel tölti el azokat a népeket, amelyek kapcsolatba kerülnek velük. Amerre mennek, viszik magukkal a faji keveredésbõl elõállott „új ember”-nek a régi környezetben kirívó egyéni érvényesülési vágyát és mindazokat a „szociális és társadalmi” eszméket, amelyek Görögországban egész történelme folyamán soha meg nem szûnõ felfordulást állandósítottak, s egy örökös határ háborúkhoz és város-város elleni küzdelemhez szokott társadalomnak az aránytalan földmegosztással járó minden nehézségét. E problémákkal pedig szorosan és elkerülhetetlenül párosult egy másik kiviteli cikknek szánt újdonságuk, az új görög társadalom lényegét tükrözõ új teológia, amely „megfosztotta a szellem-világot titokzatos félelmeitõl” azáltal, hogy az isteneket „emberiesítette” és bevezette a „humanisztikus” erkölcsöket, amelyek középpontjában „az egyéni teljesítmények következtében érzett önmegelégedettség állott.”

A görög terjeszkedés a legközelebb fekvõ Itália félszigetének lakosságára jelentett elsõsorban veszedelmet, s hogy ezt az etruszk vezetõk hamarosan észrevették és helyesen mérték fel, azt a bekövetkezõ események kétségtelenül igazolják.

4. Viharfelhõk

    A különféle nemzetiségû etruszkológusok mûvei általában megegyeznek annak a benyomásnak a keltésében, mintha a görögök ugyanolyan jogon gyarmatosítottak volna Itália területén, mint az etruszkok, hiszen Dél-Itália ekkor még - szerintük - üresen állott, ahova a görögök az etruszkokkal egy idõben érkeztek, s csupán versenyfutásról lehetett szó közöttük a kihasználatlan és gazdátlan területek birtoklásáért. Maguk a görögök még vádolják is az etruszkokat, hogy jogtalanul állták útjukat a szicíliai szorosokban és a Lippári- szigetek környékén s a kalózoknak bélyegzett ellenséget - a „hájas etruszkokat” - lekicsinylõ és sértõ jelzõkkel illetik tehetetlen haragjukban.

A valóság ezzel szemben az, hogy - mint korábban láthattuk - Itália egész területe és Szicília a görögök érkezése elõtt már évezredekkel nem csak hogy lakott terület volt, hanem jól fejlett mezõgazdasági termelés folyt rajta, s õsi közlekedési és útrendszerrel is rendelkezett. A klasszikus tradíció is mitológiai királyságokról - tehát politikai alakulásokról ad hírt ezeken a területeken a történelmi idõk elõttrõl, mint a oenotriak és auszunok „birodalmáról”, s magának Itáliának neve is e korai idõbõl származik, az ital nép nevének örökségeként. Ez azt is jelenti, hogy Itáliának az „indo-európaiak” részérõl történt „italizálásáról” beszélni egyszerûen nevetséges. Ezeknek az õs-mitológiai királyságoknak egyike volt Etruria is és valójában egyik sem különbözött a másiktól sem fajában, sem nyelvében, sem pedig õsmediterráni kultúrájában.

Liparus és Aeolus legendái bizonyítják, hogy Szicília és Dél-Itália sziget-világát Itália õslakossága szállta meg, s Szicíliának szintén az Itáliából érkezõ szikulik, vagy szikeiek adtak nevet. (Az sem kizárt, hogy korábban Szikéliának nevezték.) Az etruszkológusok ugyan megkülönböztetnek szikeleket, akik a sziget keleti, Itáliához közel esõ részén laktak és szikónokat, akik pedig nyugaton, ám nem valószínû, hogy az aránylag kis területû szigeten két ennyire hasonló nevû és mégis különbözõ nép élt volna. Azonban akárhogy is volt, temetõik - amelyeket csak nem régen fedeztek fel Pnatalikan és Finicchito közelében - legkésõbb a Kr. e. kilencedik században keletkeztek, tehát a görögök érkezését legkevesebb egy évszázaddal megelõzték.

Tekintve, hogy Szardínia kivételével jelentõs réz és ezüst bányák a közép mediterráni térségben csak Etrúriában voltak, természetes, hogy az összes tengerjáró nép figyelme ráterelõdött, így már a legtávolabbi ókorban a mezopotámiai, egyiptomi, késõbb pedig az asszír, szír és cyprusi „befolyás” - azaz e népekkel való kapcsolatok - megvoltak. Késõbb a vaskorban ugyancsak Etruria bõvelkedett az akkor új fém bányászatában. A nemzetközi porondon megjelenõ görögöket ugyanazok az okok vezették, mint a korábbi ókori népeket, csakhogy az õ esetükben Görögország mezõgazdasági területben való szegénysége, lakosságának túlnépesedése és „a fejletlen népeknek a fejlettebb országok jóléte iránt való - bennük lévõ - irigysége és gazdagságuk utáni sóvárgása” is hozzájárultak azokhoz.

Tagadhatatlan tény, hogy az etruszk tengerészet már a görögök elsõ gyarmatosítási kísérletei elõtt uralta a Tirrén-tengeri térséget, ahova az akkori kor legmozgékonyabb hajós népe, a föníciai, közvetlenül Karthágó alapítása után - vagy azzal egy idõben, a Kr. e. kilencedik században - igyekezett benyomulni és megalapította Norat Szardínia szigetének déli csücskén. Az etruszkok erre Szardínia és Korzika megszállásával válaszoltak, s Elba szigetét is megerõsítették. Történészek ezzel kapcsolatosan etruszk fegyveres terjeszkedésrõl, sõt invázióról beszélnek, s hogy a bennszülött lakosság abba ellenállás és lázadások nélkül belenyugodott, azt azzal magyarázzák, hogy a „primitív” társadalmak vezetõinek tetszett a magasabb kultúra és a civilizált életmód. Azonban ennek a térségnek viszonyában ilyesmirõl beszélni nem lehet, hiszen ugyanazon õslakosság élt mindenhol, amelyik egymással kereskedett, vetélkedhetett, sõt háborúskodhatott is, azonban egy nép saját magának gyarmatosításáról a történelem még nem tud. Sokkal inkább valószínû, hogy az etruszk életteret fenyegetõ külsõ veszély ellen szervezték meg a védelmet, s a föníciai piac ellensúlyozására etruszk vásárhelyeket is alapítottak, minthogy Etrúria tagadhatatlanul elõrehaladottabb volt a szigetekénél.

A föníciai katonai és kereskedelmi behatolást évszázadokra meg is akadályozták, egészen a Kr. e. hetedik évszázadig, amikor Szicília nyugati részén végre sikerült megalapítani nekik Motyát, majd Panorámust és Solust. Ez pedig azt is jelenti, hogy amikor a görögök elindultak hódítani, akkor már az etruszkoknak a föníciaiakat is felülszárnyaló tengerészeti fölényük volt az egész Nyugat-Mediterráni térségben. Hogy pedig ez milyen magas mûszaki és kulturális fölényt feltételez, arról nem szükséges részletekbe bocsátkozni; s annyit biztonsággal megállapíthatunk, hogy mindebben okvetlenül túlszárnyalták a korabeli görögöket.

Ilyen körülmények között tehát csak az elszánt, de tájékozatlan görögök számára volt meglepõ, amikor nagy nehézségekkel találták szemben magukat a szicíliai vizeken az aeoli szigetekért folyó versenyben, amelyben végül is alulmaradtak.

Mindebbõl pedig az is kiviláglik, hogy amikor az elsõ görög telepesek a Lipara - a modern Lipári - szigeteken lábukat megvetették, nem mint békés kereskedõ, hajós-nép érkeztek, ahogy a „hivatalos” történetírás szereti jellemezni õket, hanem ellenségekként. Éppen ezért tévednek azok az etruszkológusok is, akik azt állítják, hogy Cumaet a megfelelõ feltételek megteremtése céljából alapították az etruszkokkal tervezett kereskedelem számára, sõt már abban sincs igazuk, hogy Cumae egyáltalában görög alapítású város lett volna. Pedig ez az elhamarkodott és meg nem alapozott korai feltevés lett az alapja mindannak a hasonlóan alaptalan következtetés sorozatnak, amelynek minden egyes mozzanata azt igyekszik elhitetni, hogy az etruszkok az egész kultúrájukat a görögöktõl tanulták el. E hamis alapokra fektetett felfogástól azóta is alig-alig lehet megszabadulni, mint annyi más, korábban felfedezett, késõbb azonban hamisnak bizonyított egyéb feltevés következményeitõl a görög-római világ elõtti és a „barbaricumban” élt népek rovására. E káros „elsõ” megállapítások megdöntésére elég legyen rámutatnunk a Syracuse környékén végrehajtott legújabb ásatások anyagára, amelyek között etruszk mesterek által készített tárgyakat találunk a Kr. e. tizedik évszázadból. S hol volt ekkor még a görög mûveltség, a görög ipar és mûvészet, fõleg pedig a görög külkereskedelem?! Semmi esetre sem Itália földjén!

A nyolcadik század második negyedében a görög agresszió hirtelen felerõsödik. A korabeli vázák tanúsága szerint hajóik építését a kalandozások tapasztalatai alapján tökéletesítik, s az ötven-evezõs hadihajók nem éppen békés kereskedelmi vállalkozásokra vallanak. Azonban ennél még sokkal jelentõségteljesebb, hogy az egyes kalandvágyó csoportok addig egyéni vállalkozásai helyébe a görög városállamok szervezett erõfeszítése lép a tengerentúli terjeszkedés elõsegítésére és meggyorsítására.

A településre kiszemelt hely szemrevételezése után tervszerûen megjelennek elsõ lépcsõként a békés kereskedõk, akik vásárhelyeket állítanak fel és kívánatos árucikkeikkel, no meg üzleteléshez szokott sima modorukkal megnyerik a „bennszülöttek” vásárló közönségének jóindulatát. Természetesen senki nem veheti tõlük zokon, ha az árukészletük, drágaságaik biztosítására fegyveres kíséretet hoznak, õrséget állítanak. A második lépcsõt tehát a katonaság képezi. A kellõ elõkészítés és biztonsági rendszabályok bevezetése után most már megérkezhetnek a harmadik lépcsõben az „ó-hazából” az igazi kolonizálók csoportjai. Ezekben megtalálhatók az elhagyott városban megszokott életmód minden vonatkozásának mûvelõi, mint a hazai stílusban felépülõ város építészei, a lakosok kényelmét és szükségleteit kielégítõ mesteremberek berendezett mûhelyeikkel, a gyermekek nevelõi, a „hazai kultúra” megteremtõi és fenntartói. Néhány évtized alatt Itália földjén készen áll az „autentikus” görög „iker-város”.

Az itáliai félszigeten az elsõ ilyen kiindulási pont Ischia szigetén jött létre, ahol Euboeából érkezõ görög hajósok megalapították Pithecusaet, s Kr. e. 775 táján vásárhelyet rendeztek be rajta.

Ugyanezeket a görögöket a század derekán már az itáliai szárazföldön találjuk, ahol felépül a görögök legészakibb „iker-városa”, Cumae. Régészeti leletek bõségesen igazolják, hogy Cumae õsidõk óta etruszk település volt, noha etruszk neve örökre feledésbe ment. Hogy az õslakossággal mit csináltak a gyarmatosítók beolvasztották, elûzték, vagy lemészárolták-e õket - az egyelõre nem tisztázott, ám a hamarosan bekövetkezõ események az utóbbi „megoldás” felé mutatnak.

A cumaei gyarmatosítás útvonalának biztosítására a szicíliai oldalon megalapítják Naxost és Messinát, az itáliai oldalon pedig Rhegiumot. E déli õrkolóniákról feljegyzi a történelem, hogy a „többi” gyarmatosító görögökkel rossz viszonyban éltek, ami elképzelhetõ is, hiszen a szoros használatában valószínûleg õket is gátolták, azonban ez az általánosítás némi magyarázatra, a való helyzet tisztázására szorul. Az ókori szerzõk és az újkori etruszkológusok általában - mint már más vonatkozásokban is tapasztalhattuk - itt sem tesznek különbséget a görögországi lakosság és Elõ-Ázsia görög uralom alatt élõ lakosai között, holott korábbról emlékezhetünk, hogy az ioniaiak, ha bizonyos mennyiségû semita beütéssel is, ebben a korban még fajilag és kultúrájukban sokkal közelebb álltak az etruszkokhoz, mint a görögökhöz. A messinai szorosban erõdítõ euboeai görögök tehát valószínûleg nem annyira a corinthosi, vagy spártai gyarmatosítókkal álltak hadilábon, hanem az ioniai sibaritákkal, akik etruszk-barátok voltak. Etruriával szárazföldi összeköttetést tartottak fenn és hosszú ideig sikeresen útját állták a féktelen görög terjeszkedésnek Dél-Itáliában. Sybaris vitathatatlanul - 510-ben történt lerombolásáig hûséges szövetségesként állott Etruria oldalán. Vannak ugyan, akik Sybarist peloponnezusi alapításnak tarják, mert a tarautói öbölben épült, amely öblöt a spártaiak után neveztek el, azonban a ioniai Miletussal soha meg nem szûnõ, alaposan bizonyított viszonya és kapcsolatai magukért beszélnek.

A görögök érkezésével új korszak kezdõdött Etruriában és az itáliai félsziget egész hosszában. A régészet ettõl fogva valósággal ontja az anyagot, amely nem csak az életforma gyökeres megváltozását, hanem az építészet, a gazdálkodás, a mûvészetek és a társadalom egész felépítésének gyors „fejlõdését” és új mederbe terelõdését tükrözi. E mindent felforgató átalakulást az etruszkológusok egyhangúlag a görögök magasabb kultúrájának hatásaként könyvelik el, ám ha a bekövetkezett történéseket nem csak részleteiben vizsgáljuk, hanem emelkedettebb távlatból vesszük szemügyre, egészen más eredményre jutunk, s az etruszk tragédia teljes nagyságában kirajzolódik elõttünk.

Az etruszkológia a régészeti adatok alapján helyesen megállapította, hogy a görögök érkezésétõl fogva kezdõdik az etruszk „városiasodás.” Ez alatt azt kell érteni, hogy az egymás közelében fekvõ, addig külterjes gazdálkodást folytató falvak és tanyák összeolvadtak, kõfallal vették körül magukat és központi irányítás alá kerültek.

E városiasodási folyamatot pedig azzal magyarázzák meg, hogy mint Cápua esetében is - a görögökkel való kereskedés most már szükségessé teszi a városi teendõk megindítását a város adminisztrációja számára, no meg az áruházak, raktárak építését, s az egyéb, fõleg a kereskedelem lebonyolítására hivatott intézmények létesítését, amelyek közül talán a legfontosabbak az árú- érték megállapítása és a külkereskedelem pénzügyi vonatkozásainak szabályozása és lebonyolítása.

Tagadhatatlan az is, hogy a kereskedelem fellendülése magával hozza mindig az ipar gyors fejlõdését is, hiszen a kereskedõk egyre bõvülõ társadalmát el kell látni lakással, élelemmel, ruházattal. De a fényûzési cikkek termelõi számára is megnyílik a lehetõség. A kereskedelem magasabb mûveltséget igénylõ személyzetének és az új osztály gyermekeinek oktatására iskolák intézetek létesülnek, s ezt így folytathatnánk tovább, ám mindez, ma is, minden modernizálódó városban így van. A görögök hozzák magukkal mesterembereiket és mûvészeiket, akiknek szerintük magasabb szaktudása és fejlettebb mûvészi érzéke egy-kettõre bûvöletbe ejti a „bennszülöttek” alacsonyabb rendû társadalmát, mûhelyeik tehát virágzásnak indulnak és ontják csodálatosnál-csodálatosabb mûveiket az évezredek múltán megjelenõ etruszkológusok számára. Mert lassan azok is - a bennszülöttek - utánozni kezdik és eltanulják a jövevények magasabb színvonalat jelentõ életformáját és tudományát.

Mindez pedig tagadhatatlan, se szeri - se száma a sok „bizonyítéknak”, mert valóban nem csak Dél-Itáliában, Cumae környékén kerülnek elõ a föld alól a görög mesterek munkái, hanem Etruriában is, sõt fent északon, az Alpesek tövében is.

Csakhogy... Csakhogy az egész túl-egyszerû, túl kézenfekvõ magyarázat ebben az esetben messze áll az igazságtól! Messze áll, mert egészében és részleteiben ellentétben ál mindazzal, amit az etruszkokról tudunk, össze nem egyeztethetõ a legfontosabb ismert eseményekkel, az etruszk nép jellemével, s ellenkezik - mindezek következtében az ésszerûséggel.

Kezdjük talán azon, hogy az áruházak és bankok úgy is létezhetnek, ha nincsenek kõfallal körülkerítve. Valójában semmiféle kereskedelmi, vagy város-adminisztrációs intézmény nem kíván semmiféle erõdítési munkálatot.... a kõfalat minden esetben kívülrõl várható esetleges támadás ellen szokták építeni. Ami pedig a gazdasági fellendülést, az ipar gyors fejlõdését és a mûvészetek virágzását illeti, azok a városiasodás következtében mindenképpen megindultak volna, tekintet nélkül arra, hogy a városiasodást a görögökkel ûzött kereskedés idézte-e fel, vagy a görögök támadása ellen szükségessé váló erõdítési rendszabályok foganatosítása. Azt is láttuk, hogy az etruszkok bányászata, fémkohászata és fémmûvessége sokkal korábbi keletû, mint a görögöké - hiszen az etruszk kultúra törésmentesen, egyenes vonalban haladt felfelé, míg a mycenaei Kr. e. 1200-tõl ugyanolyan meredeken zuhant a sötétségbe, s az azt követõ új, görög kultúra csak Kr. e. nyolcszáz körül kezdett a homályból kibontakozni. Ha pedig az etruszk városiasodást és gazdasági felvirágzást mégis a görögöknek akarjuk tulajdonítani, az akkor sem az õ magasabb rendû kultúrájuk és mûvészi tehetségük érdemlapjára kívánkozik, hanem sokkal inkább kapzsiságuk számlájára, mert a folyamatot - ebben az esetben - a görög terjeszkedés erõszakossága indította el.

Hogy pedig e megállapítás mennyire helytálló, az a következõkben felvázolt „városiasodás” rendszerének vizsgálatából félreérthetetlenül kitûnik. Mielõtt azonban annak részleteibe bocsátkoznánk, tisztáznunk kell egyet-mást az úgynevezett etruszk terjeszkedéssel és az „etruszk kolonizációval” kapcsolatosan, amely a nyolcadik század elején nem csak délen, Campániában, hanem északon a Pó- vidékén is megindult.

Görög tradíciókból értesülünk, hogy Campánia és Lucánia területén a Kr. e. nyolcadik században etruszk kolóniák létesültek, amelyek a század derekán már összeütközésbe kerültek a görög gyarmatosítókkal. A híradás érdekessége fõleg abban áll, hogy a téridegen görögök nem campániaiakat, lucániaiakat, calabriaiakat, vagy bruttiumiakat, hanem kifejezetten etruszkokat említenek, akikkel az összecsapások történtek, s akik messze északról érkeztek, azzal a küldetéssel, hogy Campániában városállamokat létesítsenek. Ez már magában azt jelenti, hogy Campániában a „városiasodás” nem természetes folyamat, nem a gazdasági fejlõdés szükségessége, vagy a görögökkel meginduló kereskedelem függvénye, hanem tervszerûen elõkészített, megfontoltan megszervezett, „mesterséges” tevékenység, hiszen a tizenkét etruriai városállam mintájára tizenkét „iker-várost” hoznak létre. Mindezt az etruszkológia hûségesen feljegyzi ugyan, de magyarázatot az etruszkok e déli „terjeszkedésére” nem ad, sõt nem is igen keres. Mindez pedig vonatkozik az északi „terjeszkedésre” is.

Miért kellett az etruszkoknak Campániát gyarmatosítani? Mi szükségük volt az etruszkoknak a „terjeszkedésre” egyáltalában? S ha terjeszkedni akartak, miért éppen most, a görögök érkezése után közvetlenül kellett a gyarmatosításhoz fogni?

Egyet biztonsággal megállapíthatunk: az etruszkokat nem imperialista álmok, nem gazdagodási vágy, nem a túlnépesedésbõl adódó helyszûke vezette, hanem a „görög veszedelem” világos felismerése. Etruria pedig, mint az itáliai félsziget leghaladottabb, legerõsebb államalakulása, felelõsségének teljes tudatában, nagy hozzáértéssel és még nagyobb lelkiismeretességgel fogott hozzá, hogy egész Itáliát e veszedelemmel szemben az ostrom-állapotra felkészítse. Egész nemzeti és „expanziós” politikáját ennek a célnak a szolgálatába állította s a következõ évszázadok története ennek az elkerülhetetlenül bekövetkezõ élet-halál harcnak elõkészületeit, majd magát a gigászi küzdelmet tükrözi.

Inchi szigetének megszállása és Pithecusae megalapítása a görög agressziónak nem az elsõ állomásai. A Szicília-környéki tengeri csaták a görögöket nem bátortalanították el, hajóik a „kalózok” tengeri blokádját hol kijátszva, hol megkerülve, állandóan nyugtalanították az egész Tirrén-tengeri partvonalat, többször megtámadták - ha sikertelenül is - Elba szigetét, s ugyanúgy fenyegették Korzika és Szardínia szigetét.

A Tirrén-tengeri hadmûveletek azonban csak egy részét képezték a görög elgondolásnak. Általános támadásuk második fõágát az Ióniai-tenger vizeirõl, a Görögországhoz közel esõ Tarantói öböl felõl indították, hogy egy délrõl megkezdett szárazföldi támadással birtokba vegyék a délitáliai államokat. A görögöknek ezt a vállalkozását - mint már említettük és a továbbiakban bõvebben ismertetni fogjuk - az etruszkbarát ioniai szibariták hiúsították meg, természetesen Etruria hathatós támogatásával és szövetségben vele.

Hogy pedig a megtámadott félsziget körül az ostromzár teljes legyen, az adriai oldalról sem feledkezett meg a görög hadvezetés. Az akkor még Ioniai-tenger néven ismert Adriát elõször megtisztították a „kalózoktól”, majd Adriánál és Spinában kolóniát telepítettek

A görög stratégiát nagy vonalaiban felismerõ etruszk vezetõség - valószínûleg a legjobban szorongatott dél-itáliai államok sürgetõ kérésére is hozzáfogott magának Etruriának megerõdítéséhez. Ennek során kikötõinek berendezéseit biztonságba helyezte, tengerészetét korszerûsítette és kibõvítette, s az ország szívébe vérerekként vezetõ folyóvölgyeket lezárta. Ezzel egy idõben az idõközben Pithcusaebõl partra szállt és Cumae városát birtokba vevõ görög erõk elszigetelésére megalapították Cápuát, majd a cápuai központból sugárzó irányítással a „tizenkét etruszk kolóniát”, azzal a feladattal, hogy a görög terjeszkedést a félsziget belseje felé megakadályozzák.

Itáliát kelet felõl, az adriai oldalról a földrajzi adottságok következtében komolyabb veszély nem fenyegette, ám északon a helyzet kétségesebb volt. A Pó torkolatánál partra szállt és lábát megvetõ ellenség ugyanis könnyen lejuthatott Etruria hátába a Pó déli irányba folyó mellékfolyóinak völgyeiben, különösen az Ombrone Pistoiese mentén, amely az Etruria északi határát jelölõ Arnó folyóba ömlött. Az északról várható meglepetés megelõzésére Etruria megismételte a campániai terveket és kiépítette a legalkalmasabb stratégiai pontokon a Pó-vidéki tizenkét „iker-várost”.

Mindezt azonban az etruszkokról szóló ezernyi könyvben és tanulmányban, az etruszkok soha meg nem írt történetében hiába keresed kedves Olvasó! A hivatalos történetírás felfogása szerint ugyanis ez lehetetlenség volna, hiszen ilyen nagyszabású tervezés, ilyen hatalmas méretezésû vállalkozás erõs központi vezetést és irányítást igényel, az pedig az etruszkoknál sohasem volt. Bár a Kr. e, hatodik évszázadtól kezdõdõen volt valamelyes laza kapcsolat az etruszk városállamok között, azonban minden központi hatalom nélkül és, fõleg, vallási vonalon haladt az is, ami volt. Az etruszkok sohasem voltak - szerintük - képesek közös akcióra; ha háborúskodtak is, inkább egymás ellen fordultak, „s ha mégis külsõ ellenséggel háborúba keveredtek, tétlenül, sõt sokszor kárörömmel nézték egyenként elvérzõ várostestvérük pusztulását és vergõdését.” E megállapítások egyetlen és örökké visszatérõ alapja és magyarázata pedig az, hogy miért éppen Etruriában lett volna másként, ha a görögöknél, a görög városállamok között - amelyek pedig sokkal elõrehaladottabbak voltak ugyanígy volt. Vannak, akik ugyanezzel az érveléssel még mentegetik is az etruszk „tehetetlenséget”.

Az etruszkológusok- akik egyébként láthatólag mindig megfeledkeznek arról, hogy az etruszk folyamszabályozási munkálatok és öntözési, csatornázási rendszerek ugyancsak erõs központi tervezést és irányítást igényeltek - ott követik el tévedésüket, hogy az etruszkokat is a görögök és rómaiak szemüvegén át nézik, ahol valóban mindig egy egy állam, vagy város kezén volt a központi hatalom, s minden belsõ háborúskodásuk abból adódott, hogy valamelyik erõszakkal magához ragadta a „vezetést” és akaratát rákényszerítene a többiekre. Ugyanezt az államvezetési filozófiát örökölte utánuk Európa, sõt - napjainkra - a szövetségi alapon indult Amerikai Egyesült Államok is. Ilyen légkörben történt nevelésük és gondolkodásmódjuk azután elfeledteti velük, hogy Keleten, a Barbaricumban máshogy volt, s azt is, hogy az „indo-európaizálás” elõtti etruszkok azokhoz a „barbár” õsmediterráni népekhez tartoztak, amelyek azonosak voltak a barbaricumi népekkel.

A Kr. u. IX. században a Duna-medencébe érkezõ magyar „honfoglalók”-ról szóló krónikák megírják, hogy a „törzsközösségben élõ” magyar népek teljes egyenjogúságban és egyenrangúságban éltek egymással, közös vezért csak háború esetén választottak, ám a háború meghirdetése után a nemzetet alkotó minden egyes népközösségnek kötelessége volt megsegíteni azt a közösségi tagot, amelyik háborúba keveredett egy idegen népalakulattal, akár támadó, akar védekezõ hadmûveletrõl volt is szó.

Ugyanezen az alapon épült fel az etruszkok társadalma is és ugyanilyen kötelezettség kapcsolta össze Itália egyéb õsi népét is. Etruria szerepe Itáliában az volt, ami a modern államok fõvárosáé az ország többi részéhez viszonyítva, ahol a fõváros képviseli a „haladást”, irányítja a divatot, megszabja a technikai és gazdasági élet irányát, míg a többi város és a vidék - bár kezdeményezésüket, sõt irányító szerepüket senki meg nem tiltja, s ha követésre méltó, mindenki el is fogadja - csak átveszi és „leutánozza” mindazt, ami onnan kisugárzik.

Az itáliai összefogás, az etruszk központi vezetés és irányítás legragyogóbb példája és létezésének bizonyítéka az etruszkológusok által sokat emlegetett, de meg nem értett, azaz félreértett „terjeszkedés” délen Campániában, északon pedig a Pó völgyében. A tizenkét etruriai város közös megegyezés alapján vállalta a huszonnégy „iker-város” felállítását, azon kívül, hogy a követelményeknek megfelelõen megerõdítette sajátjait. Mindezt megtették központi adókivetés és adóbehajtás létesítése nélkül, önként, szívesen, sõt - feltehetõleg - egymással történõ vetélkedéssel. S ezen nem változtat semmit néhány etruszkológus kétkedése, akik „túl szimmetrikusnak” találják a „tizenkét” város alapítását, s mint olyant elvetik, vagy jelentõségüket leszólják.

Mielõtt az etruriai „városállamok” kiválasztásának és stratégiai helyzetének részleteibe bocsátkoznánk a kedves olvasó türelmének próbára tételével vessünk egy pillantást térképünkre. A fekete bástyák felölelik azokat a városokat, amelyek a görögöknek Ischia szigetén történt partraszállása után közvetlenül „városiasodtak”, azaz az egyes stratégiai helyeken létezõ kisebb falvakat és településeket egyetlen egységbe foglalták össze, kõfallal és egyéb erõdítésekkel vették körül, s közös vezetõség

parancsnoksága alá helyezték. Ezekhez az „õr-városokhoz” számíthatjuk az összes kikötõ helyet is, ahol a legközelebbi város hajóhada õrizte a folyótorkolatot és ellátta a partvidék és etruszk vizek õrjáratát.

Aki e Kr. e. nyolcadik századbeli „õrváros” rendszerre csak egy percnyi idõt szentel, akarva-nem akarva meggyõzõdik a rendszer tervszerûségérõl és többé nem vonhatja kétségbe egy központi vezetés szükségszerû létezését.

Mint már említettük, Itáliát, s így Etruriát is a hosszanti hegyvonulatok megvédik egy kelettõl érkezhetõ támadás, vagy meglepetés ellen. Délrõl a campániai kolóniák teszik lehetetlenné egy ellenséges támadás lehetõségét, Etruria tehát csak a nyugati partok felõl és északról, a Pó vidékérõl közelíthetõ meg. A földrajzi alakulás mindenütt olyan, hogy az ország belsejébe csakis a tengerbe ömlõ folyók völgyein keresztül lehet bejutni, tehát ha a folyótorkolatokat lezárják, Etruria védve van.

Az Itália fellegvárának szerepét betöltõ Etruria nyugati partvonalát három lépcsõs, mélységben tagozott véderõrendszer õrzi, amely magán viseli egy tervszerû magas hadászat minden ismérvének bélyegét, amely „magától” semmi esetre sem alakulhatott ki, központi tervezése nélkül nem jöhetett létre. Akik kiagyalták és megvalósították, azok méltó kortársai voltak minden korukban létezõ központi hatalom vezetõ embereinek, méltó ellenfelei a gyarmatosítás útjára lépõ görög államoknak.

Az elsõ lépcsõt az egyes etruszk „városállamok” hajóegységeibõl összeállított etruszk hadiflotta képezte, amelyik az egész Tirrén- tengeri felségterületet felügyelet alatt tartotta. Feladatkörébe tartozott az ellenséges flottaegységek felderítése, mozgásának szemmel tartása, szándékának kifürkészése, minden ellenséges lépés megakadályozása és megtorlása. Létezésérõl, tevékenységérõl, ütközeteirõl az ókori szerzõk, történetírók feljegyzései tanúskodnak. Hogy többet, bõvebbet nem tudunk róla, az onnan adódik, hogy etruszk írásos történelem, feljegyzés nem maradt fenn, az ellenség pedig fõleg akkor emlékezik meg róla, amikor gyõzelmet arat fölötte.

A második lépcsõbe az egész partvonal mentén, fõleg azonban a tengerbe ömlõ folyók torkolatánál már régóta létezõ, vagy a nyolcadik században létesített kikötõvárosok és egyéb haditengerészeti berendezések tartoznak, a körzetük védelmére rendelt hajókkal és egyéb vízi jármûvekkel. Nyomait, maradványait a régészet leletei bizonyítják, noha az évezredek folyamán bekövetkezett partvonulati változások sokat eltüntettek belõlük, másokat pedig az idõ és éghajlat tett sokszor felismerhetetlenné.

A harmadik lépcsõ - a védelem gerince - az az erõdváros rendszer, amely a folyók torkolatától kissé beljebb épült, azzal az elsõrendû feladattal, hogy az ország belsejét minden ellenséges támadástól, vagy beszivárgástól megvédje. Ezek a mai etruszkológia által jól ismert „városállamok”, amelyek egyúttal ellátták vidékük irányítását és védelmet is, s megszervezték falaikon belül a háborús termelést, környékükön pedig a mezõgazdasági és vágó-állat ellátást. Természetesen ezekben a városokban virágzottak ki az egyes városokra jellemzõ iparágak, a hadiiparon felül a városi polgárok kényelmét, sõt fényûzését szolgáló ékszer és háztartási ipar és a mûvészetek is. Létezésükrõl a történelmi feljegyzéseken felül hatalmas régészeti anyag tanúskodik, elsõsorban azon temetõikben, amelyeket a sziklákba vágtak, s így átvészelték érintetlenül az évszázadokat, sõt ezredeket.

Ezek az erõdített városok hadifontosságukat leszámítva - nem szükségszerûen a legfontosabb városai voltak Etruriának. A történelem megemlékezik róluk, mert ezekkel találták magukat szemben Etruria ellenségei, a régészet pedig könnyen rájuk bukkant, hiszen az etruszk városokból a temetõkön kívül csak a városfalak és erõdítések maradtak fenn. Etruria belsejében azonban számos más, sokkal jelentõsebb település is létezett, amelyekrõl tudunk és még több lehetett azok száma, amelyek nyomtalanul eltûntek, éppen, mert nem „városiasodtak”, mert nem is kellett városiasodniok. Ennek bizonyítására a legkirívóbb példa Voltumna, az etruszkok szent kegyhelye, ahol az évi ország-gyûlést tartották, vezetõt, fõpapot választottak, ünnepi játékokat rendeztek, ám sohasem erõdítették, még kõfallal nem vették körül, s így azt sem tudjuk, hogy pontosan hol épült.

Mint látni fogjuk, Etruria belsejében voltak más erõdített városok is, azok azonban csak a hatodik század folyamán, vagy még késõbb „városiasodtak” és egészen más okból. Akkor ugyanis a görög veszedelmet felváltotta már egy második veszedelem: Róma. Ott azonban még nem tartunk.

A következõkben vegyük sorra e Kr. e. nyolcadik századbeli védõrendszer elemeit, mégpedig abból a célból, hogy bemutassuk elõzõ gondolatmenetünk VALÓDISÁGÁT. E városállamok mindegyike hadászati szempontból kiválasztott helyen, jól védhetõ terepen épült, általában meredek szakadékokkal körülzárt hegytetõn, tehát kifejezetten katonai szempontok és megfontolások alapján. Ezt a tényt azért szükséges kihangsúlyozni, mert az etruszkológusok általában az iparosodás és kereskedelem követelményeinek tulajdonítják az egész városiasodási folyamatot, holott arra a lapályon, vagy völgyek mélyén történõ település sokkal inkább megfeleltek volna.

Pisae... a „ferde toronyról” híres modern Pisa õse, az Arnó folyó torkolatánál. Az etruszk idõkben a tengerszint magasabb állása következtében védett öböl partján épült, s ugyanebbe az öbölbe ömlött a Secchio folyó vize is.

Etruria északi határát képezte az Arnó hajózható vize és völgye egyenesen nyugati irányba vezetett az ország szívébe, Pisa stratégiai jelentõsége tehát már ennek következtében is tagadhatatlan. Itália védelmének szempontjából igazi jelentõségét azonban csak akkor foghatjuk fel, ha az észak és dél közötti kulcshelyzeti fekvését vizsgáljuk. A város - azon felül, hogy fontos kikötõhely és haditengerészeti bázis volt rajta feküdt a partvidék városait összekötõ, késõbb Via Aurélia néven ismert szárazföldi fõútvonalon, míg észak felé a Pó medencéjébe vezetõ Secchoa völgye szolgált az északi „terjeszkedés” egyik legfontosabb felvonulási útjaként. Ugyanakkor egy északról várható ellenséges beözönlés ellen védte Etruriát és a Tirrén-tengeri térséget.

Pisa õsi etruszk település volt, eredete visszamegy legalábbis a Kr. e. második évezredbe. Egyesek szerint ligúriai alapítás volt, azonban ez csak feltevés. A bizonyíték, ami rendelkezésre áll, inkább az ellenkezõjét igazolja, hiszen Pisától mintegy nyolc-tíz mérföldnyire, Massarosánál, cölöpökre épített házakat találtak etruszk cserepekkel.

Az Arnótól délre a következõ folyó, amelyik az ország belsejébõl érkezik, a Cecina. Ennek torkolatában épült Vada, amely városnak csak maradványait találták meg, részben a víz alatt, részben pedig a szárazföldön. A partvonal változása és a tengerszínt csökkenése következtében szinte nyomtalanul eltûnt kikötõváros a Catena Metalliféra fémekben bõvelkedõ hegyvonulatát volt hivatva védelmezni a bányatermékekre éhes görögök támadásaival szemben. Noha a régészeti anyag ennek a városnak feltárásában a legszegényesebb, biztosra vehetjük, hogy az alapos etruszk hadvezetés nem hagyott volna védelem nélkül egy ilyen fontos vidéket.

Ugyanennek a területnek védelmére, szédítõ magasságban épült Volaterra városa, ahonnan szemmel lehetett tartani mind a Cecina, mind pedig az északi irányba folyó, s az Arnóba ömlõ Era folyó völgyét. A város eredete visszamegy az õsi idõkbe, s a Kr. e. nyolcadik századból fennmaradt mûhelyek maradványai megerõsítik a korai „városiasodást”. Hadászati jelentõsége a két interiorba vezetõ folyóvölgy biztosítása volt, nyugati, vagy északi irányból érkezõ támadás ellen.

Az Elba szigetéhez vezetõ félsziget csücskében, szinte bevehetetlen magaslaton épült Populónia városa, ahonnan egyenes kilátás nyílt a kikötõre, a tengerszorosra és Elba partvonalára. Hadászati jelentõségét könnyen felmérhetjük katonai szempontokból ideális fekvésébõl és az Elba szigeti, valamint a szárazföldön a hátában elhelyezkedõ bányavidék fontosságából. Mint emlékezhetünk, a görögök többször megkísérelték Elba birtokbavételét, s hogy ez nem sikerült nekik sohasem, azt minden bizonnyal a populóniai õrség éberségének tudhatjuk be.

A partok mentén dél felé haladva a következõ folyó a mai modern térképeken az Ombrone. A Kr. elõtti évezredekben e folyó nem ömlött egyenesen a tengerbe, hanem torkolatánál egy majdnem zárt öböl volt, amelyet - latin nevén - Priliusz-tó néven ismerünk. A védett öbölnek két kijárata volt a nyílt tengerre, s az Ombronén kívül egy másik folyó, a Bruna is beleömlött, a tó északi csücskénél. A fontos haditengerészeti és kereskedelmi fontosságú tó partján két erõdváros maradványait találták meg a régészek, és az írásos feljegyzésekbõl is ismert mindkettõ. Az egyik a Bruna torkolatánál épült Vetulónia, amely a bányavidék felé vezetõ folyóvölgyet zárta le, másik Rusella, amelyik az Ombrone völgyén át a hátországba vezetõ fõútvonalat védte. Mindkettõ magas dombon épült, s mindkettõ a nyolcadik században „városiasodott”. Rusellánál találtak rá a legõsibb városi erõdítések egyikére. Majd két mérföld hosszúságú kõfala, amely a várost teljesen körülvette, némely helyen hat-hét méter magas és két és fél - három méter vastagságú volt.

A következõ õrváros az Osa folyó torkolatánál Telamon, egy hajózási szempontból fontos tengeröböl partján, meredek oldalú magaslaton épült, s nem csak a kikötõt uralta, hanem a part menti fõútvonal biztosításában is nagy szerepe volt.

Marsiliana az Albegna és Elsa folyók összefolyásánál, a tengeri torkolattól kissé beljebb védi az ország belsejébe vezetõ folyóvölgyi utakat Vulci. Nem sokat hallunk róla az ókori írók mûveibõl, ám annál hatalmasabb a régészeti lelet. A Fiora nevû folyó mentén, magas dombon épült az Amiata hegységhez vezetõ völgy bejáratánál. Fekvése hasonló Ruselláéhoz, amennyiben a nyolcadik században Kr. e. a Fiora sem ömlött e tengerbe, hanem egy két kijáratú, majdnem teljesen zárt lagunába. Egyike Etruria leggazdagabb városainak, az Amiata hegység kimeríthetetlen bányakincsei mellett nagy mezõgazdasági központ; olajat és bort exportál nagy mennyiségben, saját készítésû agyagedényekben.

Ugyancsak a Fiora völgyében, magas domb tetején egy természetes erõdítést képezõ földnyelven épült Statonia, ott, ahol a tengerpart felõl Etruria belsejébe vezetõ út keresztezi a folyót, másik két mellékág összetalálkozásánál. A három folyó északról, keletrõl és nyugatról körülfolyta e jobban ki sem választható helyet, délrõl pedig mesterséges árok és földhányás biztosította. Etruriának valószínûleg legõsibb védelmi berendezése volt. Vulcival közvetlen út kötötte össze, s így a part menti fõútvonallal is, amely Vulci ellenõrzése alatt állt. Csakúgy, mint Vulci, õsidõk óta etruszkok által lakott településekbõl városiasodott a nyolcadik század középen táján.

A nyugati partvidék védrendszerének következõ láncszeme Tarquinia, a Márta folyó partján, annak torkolatvidékén. Jól védhetõ magaslaton épült és a Bolsena- tóhoz vezetõ, azt a tengerparttal összekötõ fõútvonal biztosítására szánták. Öt mérföld hosszúságú városfal vette körül. A Tolfa hegység fémbányái közelében lévén, õsidõk óta etruszkok által lakott terület középpontjában helyezkedett el és a Kr. e. nyolcadik században városiasodott. A Márta torkolata körül több fontos kikötõ város virágzott már a nyolcadik század elõtt is, ezek közül több Martapum és Gravisca a legjobban ismertek. Rapinium a Mignone folyó torkolatánál épült, s szerepe a tengerészeti bázison kívül valószínûleg a folyóvölgy védelme is volt, noha erõdítést még nem találtak a régészek környékén.

Tarquiniától délre, a parti síkság szélén, a hegyek lábánál épült Caere városa, a Vaccina folyó torkolatánál. Etruszk folyamatossága az õsidõk óta kimutatható. Régészeti leletekben gazdag város; legkevesebb hét-nyolc templom maradványaira találtak benne, tehát a nyolcadik század óta „nagy város” volt és valószínûleg vallási központ. Több kikötõváros tartozott hozzá, ezek közül talán a legfontosabb Pyrgi, szintén õsrégi etruszk település, amelynek vallásközponti története visszanyúlik a Mycenaei idõkbe. A késõbbi politikai életben nagy szerepet játszott az egyik templomában talált híres, kétnyelvû aranytáblák tanúsága szerint, a caerei tengerészet fõ bázisa volt.

A Bracciano tavat a tengerrel összekötõ Arrone folyó Fregenánál ömlik a tengerbe. Fregena õsi kikötõváros, minden bizonnyal feladata volt az Arron völgyének biztosítása, noha erõdítés nyomaira még nem bukkantak a régészek. Lehet, hogy a tengerpart változásával tûnt el, lehet, hogy más város is volt a közelében, semmi esetre sem valószínû ugyanis, hogy az etruszkok ezt a fontos völgyi utat védelem nélkül hagyták volna.

Elsõ pillantásra hasonlóképpen védtelennek tûnik Etruria legfõbb folyójának, a Tibérnek torkolat-vidéke. Ostiát ugyanis a rómaiak alapították és a Kr. e. nyolcadik században még nem létezett. Ha volt rajta õrváros, azt a tengerpart változása és a nedves éghajlat eltüntette.

Az Etruria déli határát jelentõ Tibér azonban így sem volt védtelen, mert a nyugat felõl, vagy délrõl várható ellenséget kissé beljebb két õrváros is biztosította. Ezek egyike a jól ismert nevû Vei, másika pedig Veinek a Tiber mentén épített elõõrse, Fidena. A vei-dombokon épült õsi etruszk települések szintén a Kr. e. nyolcadik században olvadtak össze várossá; történetük a messze megelõzõ évezredek óta folyamatos. Az Etruria közép szakaszán észak-déli irányban futó fõútvonal mentén épült, s Caerevel közvetlen út kötötte össze. Fontos szerepe volt a campaniai erõdrendszer kiépítése idején, mint a legdélibb etruriai városnak. Gazdag mezõgazdasági vidék középpontjában feküdt; mérnökei komoly folyamszabályozási és öntözõcsatornarendszer építési munkálatokat végeztek. Késõbb minden bizonnyal õk építették a Tiber- hidat Rómában a campániai hadmûveletek megkönnyítése érdekében.

A Tibér lezárására, s késõbb Róma szemmel tartására és ellensúlyozására õk építették Fidenát a Tibér déli partján, ahol a Valchetta ömlik a Tibérbe a másik oldalon. A folyó egyetlen gázlóját tartották ellenõrzés alatt, s ezáltal a Tibér hajóforgalmát is õk kontrolálták.

Vei tizennégy mérföldre feküdt a Tibér torkolatától, ám gyanúnkat, hogy a torkolat vidékét nem bízták a véletlenre is kellett lenni egy parti õrvárosnak is valahol, megerõsíti Dyonisius feljegyzése, hogy „a Tibér torkolatát Vei ellenõrizte.”

Mint már említettük, ebben az idõben Romának még híre hamva sem volt, legfeljebb, mint ismeretlen nevû etruszk településnek. Viszont Veinek hét fõkapuja volt már, mindegyik egy-egy fõútvonal számára, s amit késõbb Rómáról állított a közmondás, ebben az idõben még úgy hangzott:

„Minden út Veibe vezet „

Mielõtt elhagynánk magának Etruriának területét, a faleriekrõl is kell szólni, mert az etruszkológia mint egy más, nem etruszk nyelvet beszélõ népet tartja õket számon. Ennek a megállapításnak két nyomós ok is ellentmond. Az egyik az, hogy a faleriek városai mind õsi etruszk települések, eredetük mélyen visszanyúlik az elõzõ évezredekbe, tehát ha más nyelvet, vagy tájszólást beszéltek, mint az etruszkok - ami nem valószínû az egy idegen népcsoport betelepedését jelenti, nem késõbb, mint az elsõ évezred kezdetén. Tévednek tehát azok az etruszkológusok, akik az õslakos faleriek „etruszkizálásáról” beszélnek. Ennek éppen a fordítottja a az õslakos, õstelepes etruszkok nyelvét „falerizálták”, s idõvel átvették az etruszk nyelvet. A másik ellentmondás az ókori szerzõk megállapításaiban lelhetõ, akik -mint Titusz Líviusz és Pliny- egyhangúlag állítják nem csak az õ nézetüket, hogy a faleriek etruszkok voltak, hanem azt is, hogy a faleriek magukat is etruszknak tartották. Városaik Fateri, Narce és Capéna - története maga is ezt tanúsítja, hiszen a végsõkig jóban-rosszban kitartottak az etruszkokkal, tehát sokkal közelebb éreztek magukat hozzájuk, mint a latin-nyelvû rómaiakhoz.

Legfõbb városuk, Faleri hadászati fekvésénél fogva, valamint meredek szakadékokkal körülvett, jól védhetõ helyválasztása következtében, a Tibér két mellékfolyójának torkolatánál bizonyosan részt vett Etruria védõrendszerében.

Ugyancsak jól védhetõ, meredek hegytetõn épült Capéna is, amelyet a Tibér mellékfolyója tökéletesen körülfolyt és egy Kelet-Nyugati irányú fõútvonal mentén feküdt. Közelében volt az etruszk Ferónia istennõnek kegyhelye.

Mint emlékezünk, a Kr. e. tizenkettedik századbeli népvándorlásokat követõ évszázadokban a közel-keletrõl a Balkánra érkezett népcsoportok egy része átszivárgott az Adrián keresztül Itália szemben fekvõ, keleti partvidékére és lassan az Apennineket átszelõ folyóvölgyek mentén elértek Etruria határvidékét. Minden bizonnyal ezeknek egy része települt be a Tibér nyugati oldalára, s ezeket hívták falerieknek.

Ugyanezt elmondhatjuk az Etruria keleti szomszédságában települt, az ottani õslakossággal összekeveredõ umbrakról és szabinokról is, de az Etruriától délre elterülõ vidékre betelepedett latinokról is. Latinia összes õsi-alapítású városa és falva etruszk volt - azaz õsmediterráni õsnyelvet beszélõ õslakosok - akik közé az újonnan érkezõ rokonfajú, de hosszú vándorlásai folyamán másokkal keveredõ és ezért nyelvükben meglehetõsen eltérõ telepesek beköltöztek. Mielõtt nyelvükben egészen hasonulhattak volna az etruszkokkal, a hatodik századtól nagyhatalommá nõtt Róma amelyik a késõbbi latin nyelv latiniai lakosaitól átvett nyelvet tette hivatalossá -megszakította a természetes nyelvfejlõdési folyamatot és a hátországát képezõ Latiumot „vissza-, vagy ellatinosította”. A Kr. e. nyolcadik században azonban talán az Alba- dombok lakosságát leszámítva, ahol az újonnan érkezõk egy csoportban, nagyobb tömegben települtek meg, s ezért nyelvük kissé „etruszkizálódott” latinokról sem nyelvészetileg, sem fajilag nem beszélhetünk, s ebben kell keresnünk annak az okát, hogy a dél felé „terjeszkedõ” etruszkok nem telepítettek etruszk kolóniákat a késõbbi Latiniába, hiszen az Etruria és Camápnia között elterülõ sávban mind a fõútvonalak biztosítására, mind pedig a tengerpart védelmére etruszk erõdváros-rendszer állt rendelkezésre, amely biztosította Etruriát minden délrõl érkezhetõ meglepetés ellen, s Itáliát-ugyanúgy - a tenger felõl jöhetõ támadás ellen.

A szárazföld belseje felé vezetõ folyó, vagy egyéb völgy ezen a szakaszon nincs, ezzel magyarázható, hogy az aránylag hosszú partszakaszon csak egyetlen, noha elsõrendû kikötõváros maradványaira találtak, s ez Antium. Annál több azonban a stratégiai fontosságú, jól védhetõ magaslaton, s a fõútvonalak mentén létesült városok száma, amelyek a védrendszerben való részvételüknek köszönhetik, hogy emlékük fennmaradt, s nem veszett el - mint annyi más etruszk településé - a teljes feledés homályában.

Ilyen fõútvonalon épült õrváros Gabi, Praeneste, Tusculum és Alba Longa, sõt Aticia és Ardea is ide számítható.

A Kr. e. nyolcadik századbeli Etruria politikai és katonai hatalmát, gazdasági képességeit, s a velejáró civilizációs fejlettségét csak akkor tudjuk igazán felfogni és értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy Etruria és Latinia erõdítési rendszerének már magában is óriási teljesítménye mellett - azzal egy idõben végre tudta hajtani egész Dél-Itália megszervezését és védelmét, amely területek minden tekintetben elmaradtak Etruria mögött. S - éppen ezért - saját erejükbõl minderre nem voltak képesek.

A körülmények mindkét területen különbözõk voltak, ezért mindkettõ számára más-más terveket kellett készíteni. A végrehajtásban is jelentõs eltéréseket találunk, amik elsõsorban a földrajzi különbözõségbõl adódnak, s úgy tûnik, hogy Észak erõdítését Etruria északi városai hajtották végre, Campániáét pedig a déli városok. Ez nem csak a nagy távolságok ésszerûségébõl következik, hanem világosan megállapítható a mindkét vidéken található etruriai elnevezésekbõl is. Lehetetlen észre nem venni az összefüggést az etruriai Vulci és a campániai Vulcei között, s a déli Voltumo folyó neve és az etruiai kegyhely Veltura ugyanúgy ezt tanúsítja. A Pó-vidéken pedig Volaterra és Clusium közvetlen részvétele már kézzelfogható bizonyítékokon alapszik.

A legnagyobb jelentõségû különbség Észak és Dél között talán az, hogy Délen a görögök katonai erõvel kényszerítették be magukat Itália területére, s nem nehéz felismerni, hogy éppen ez a katonai lépés váltotta ki az etruszk védekezés szükségességét, míg Északon csak a Pó- torkolati néhány kereskedõ kolónia tudott megkapaszkodni, tekintve, hogy Átria is, Spina is szépszámú õsmediterráni lakossal rendelkezett már. Ami azonban Dél helyzetét sokkal veszélyesebbé - mondhatnánk válságossá - tette, hogy a Cumae környéki gyarmatokhoz vezetõ tengeri útvonalat az egyre erõsödõ görög tengerészet a Szicília és Otalia közötti tenger-szorosban már biztosította - mint láttuk - Messina, Naxos és Rhegium megalapításával és katonai megszállásával. Északon ilyen közeli bázis nem állt rendelkezésre, s a távolság is nagyobb volt a görög anyaországtól.

A campániai etruszk erõdrendszer tanulmányozása folyamán látni fogjuk, hogy az etruszk felsõ vezetés célja a már partraszállt ellenséges erõk elszigetelése volt. Az Ischia szigetén és Cumaeában befészkelt görögöket nyilvánvalóan kivetni többé nem lehetett, további terjeszkedésüket azonban hatásosan lezárták.

Mint Etruriában, itt is elsõsorban a szárazföld belsejébe vezetõ folyók völgyeit torlaszolták el. A Szele-völgy védelmére megalapították Posedóniát, s a Picentino torkolatát Picentia városa védte. A Sarno és Picentino közti védett tengeröblöt és a mélyen benyúló félszigetet Nuceria, Marcina és Sorrento õrizte, s e két utóbbi kikötõváros szolgálta az Etruriával tartott tengeri összeköttetés céljait is. A Sarno bejáratánál épült Pompei, a Vezuv kitörésének áldozatul esett, sokáig rómainak elkönyvelt város, s a Clanius folyó mentén Acerra, amely egyben õrizte azt a félszigetet is, amelyen Cumae és Nápoly görög városok épültek. A Clanius felsõ folyásánál, ott ahol az Etruriába vezetõ fõútvonal keresztezte a folyót, megalapították Nola városát, s ott, ahol ez az út a Volturnát átszelte, az Etruriába vezetõ fõútvonalak gázlójánál épült Campánia fõvárosa, Capua. Hogy pedig a görögök déli, a Taranto-i öböl felõl megkísérelt elõnyomulását is megakadályozzák és Sybarisal az összeköttetést biztosítsák, a Szele és Dianó összefolyásánál felépítették Vulcei városát.

Capua mellett a Tifata-magaslaton volt Campánia szent kegyhelye, amelyet Artumes védelme alá helyeztek. Az összes kegyhely „magaslaton” volt, s nem kételkedhetünk abban, hogy az etruszkok és campániaiak az õs-mediterrán õs-vallást követték, csakúgy, mint mindenhol Keleten is, a Barbaricum összes népei. Egy másik campániai templom romjaira Sorrentóban bukkantak rá, ahol Menvra volt a véd-istennõ, a rómaiak által is átvett Minerva.

Mint térképünkön láthatjuk, Campániában aránylag kis területen épültek fel az etruszk õrvárosok. Egészen más földrajzi alakulást találunk Északon, a Pó- völgyében, ahol - éppen ezért - a védrendszer tervei egészen másként alakultak.

Az Apennin - hegység Tosco - Emíliai, északnyugat - délkeleti irányban húzódó vonulata hatásosan lezárta Itália délebbre fekvõ részeit egy északról várható felvonulás ellen, leszámítva a Pónak néhány délrõl érkezõ mellékfolyóját. Ezek közül a Rénó völgye jelentette a legnagyobb veszedelmet, amely mélyen behatolt a hegy-láncolat oldalába, s forrás-vidéke egybeesett az Ombrona Pistoiese eredetével, amely viszont az Etruria északi határát képezõ Arnóba öntötte vízét. A két folyó völgye így együttesen egy természetes, könnyen járható útvonalat teremtett az Arnó és a Pó között.

Kr. e. nyolcadik századbeli etruszk alapítású települést tártak fel Casalecchiónál, ott, ahol a Rénó völgye megnyílik a Pó síkság felé, egy másikat pedig kissé északabbra, az Appenninek északi szegélyén futó fõútvonal mentén. Ez utóbbi Felsina, az északi védrendszer talán legjelentõsebb városa, amelyet késõbb a gallok Bononiának neveztek el, s ma Bologna modern városa áll a helyén. E fontos folyóvölgyi út katonai védelmét azonban nem Felsina, hanem Artemium és Faesula, Etruria határán fekvõ városok látták el az Ombrone folyó torkolat-vidékén. A Rénó völgyében még említést érdemel a Marzabottónál feltárt etruszk település, Felsinától déli irányban, amely fõleg vásárhelyül szolgált.

Ugyancsak komoly gondot okozhatott az etruszk felsõ vezetésnek az Areminus - ma Mrecchia - folyó-völgye. Ez ugyan nem a Pó mellékfolyója, egyenesen az Adriába ömlik, éppen ezért a görögök támadásának talán még jobban ki volt téve és nagyobb veszélyt jelentett, mint az Atriánál és Spinénél úgyis majdnem semlegesített görög kolóniák jelenléte. Ennek a tenger felõl könnyen megközelíthetõ útvonalnak biztosítására a torkolathoz közel nemrégiben felfedezett etruszk erõdváros volt hivatva a mai Verucchió mellett. Magát a torkolatot, valamint a Felsina felé vezetõ és az észak-déli irányú part menti fõútvonal keresztezõdését Arimium városa õrizte.

Hogy a görög veszedelem szempontjából a partmenti sáv mennyire fontos volt, azt talán legjobban az bizonyítja, hogy Atmtiumtól nyugatra, aránylag igen kis távolságra másik várost is alapítottak a Felsinai út biztosítására, Caesenát, míg Spinától délre a parti út védelmére Ravennát építették.

Felsinától észak-nyugatra, a Secchia folyó és a fõútvonal keresztezésénél épült Mutina. E Sechhia a Pónak a Rénóval párhuzamosan haladó mellékfolyója volt, s forrásvidéke a meglehetõsen magas és nehezen járható Cerretó hágó északi oldalánál volt. A hágó északi oldalán eredt viszont a Serchio, amely abban az idõben hajózható folyó volt és völgye az Arnóhoz vezetett, s a Pisa-i öbölbe torkolt. A hágó okozta nehézséget leszámítva tehát ugyanolyan veszedelmet jelentett Etruria számára, mint a Rénó, s így Etruriának figyelembe kellett venni egy ebbõl az irányból érkezõ támadási kísérlet lehetõségét is. Ennek hatásos megakadályozására a Secchian Mutinának, az Arnón pedig magának Pisának feladatkörébe tartozott.

Távolabb nyugatra, az elõzõ folyókkal párhuzamosan folyt a Táró vize, amelynek eredetvidéke már a nyugati partok közelében feküdt. A Táró és az Appennin fõútvonal találkozásánál épült Párma városa, s az úton tovább, észak-nyugat felé haladva, a Pó átkelõ-helyénél találjuk az Adriától legtávolabb nyugatra fekvõ etruszk várost, Placentaét.

E stratégiailag gondosan kiszemelt pontokon elhelyezett õrvárosok kétségtelenül beváltották a hozzájuk fûzött várakozást. A Pótól északra telepített városok láncolata viszont azt is bizonyítja, hogy terveikbe tartozott a görög terjeszkedés, vagy beszivárgás megakadályozása az északi térségben is. A Pó-völgyét nyugat-keleti irányban átszelõ, a folyó baloldalán húzódó fõútvonal mentén, Placentiától keleti irányban haladva, az út közepe táján találjuk Mantua városát, még keletebbre pedig, az Adriához vezetõ útszakaszon Este városa épült. Ez utóbbi volt hívatva a Verona szintén etruszk település - felé vezetõ út ellenõrzésére, amely a Balti tenger mellékérõl érkezõ híres „borostyán út” alsó szakaszát képezte és Estén keresztül érte el a tengerpartot Atriánál, s vezetett délre Spina felé. Másik fontos út vezetett Placentiából az alpesi hágókon át Közép-Európába és a Duna-medencébe. Ennek az útvonalnak biztosítására épült Acetra és Melpis.

Az etruszkológia által „északi és déli etruszk terjeszkedés” elnevezés alatt ismert itáliai védrendszer a Kr. e. nyolcadik század folyamán teljes egészében kiépült. Talán nem szükséges kihangsúlyozni, hogy itt „megszállásról”, „expanzióról” beszélni nem lehet, mert az etruszk „kolonizáció” ellen sehol senki fel nem szólalt, sehol ellenállás nem mutatkozott. Ellenkezõleg, számos adat és feljegyzés arról tanúskodik, hogy mind az északon, mind pedig délen élõ rokon-népek az etruszk segítséget maguk kérték, s mindenhol a legmesszebbmenõ támogatást adták és összmûködést mutatták az érkezõ etruriaiakkal szemben. Mindez pedig azt is igazolja, hogy egész Itáliát ugyanaz az õslakosság lakta mindenütt, amelynek a közös védelem megszervezése egyformán érdeke volt.

5. Róma

Köztudomású, hogy az etruszk nemzet állami létének Róma vetett véget, s minthogy a Római Birodalom, a „népek nagy olvasztó-kemencéje”, nem csak az etruszk múlt, az etruszk kultúra, az évezredek folyamán felhalmozódott etruszk szellemi és lelki hagyatékkincs temetõje lett, hanem az etruszk nép élettanilag is megsemmisült benne, az etruszkok története elválaszthatatlanul összefügg a római történelemmel és - éppen ezért - a római kérdés külön fejezetet érdemel és igényel.

Az etruszk történet szempontjából az ókori szerzõk mûveinek tanulmányozása nem csak azért elengedhetetlen, mert az a kevés feljegyzés, ami az etruszkokról rendelkezésünkre áll, szinte maradéktalanul azokból származik, hanem fõleg azért, mert bennük a görög-római „humanista mûveltség” emlõin felnevelkedett tudós és laikus; egyházi és világi nemzedékek bámulatos elfogultságának nyitjára is rátalálunk a Római Birodalom határain kívül rekedt „barbár” halandók rovására.

A római felsõbbrendûségi mítosz felépítésében és terjesztésében talán a Pápaság játszatta a legnagyobb szerepet, amely - különféle világi hatalmakkal karöltve - számtalanszor megkísérelte a régi Római Birodalom - természetesen keresztény keretek között történõ - visszaállítását.

A Kr. utáni tíz- és tizenegyedik században ennek az ügynek buzgó harcosaként hajtotta a római kereszténység igájába a magyarok elsõ királya is a Kárpát-medence lakosságát, amelyik - mellesleg nagy részben már úgyis keresztény volt. Mögötte nem messze maradnak el a „nyugati” tudományos körök sem, amelyek a modern világ demokratikus rendszereit származtatják le a rómaiaktól. E mítosz terjesztõinek pártosságát talán az mutatja ki leginkább, hogy a „barbaricum” népeirõl csak a leglenézõbb, legelítélõbb módon hajlandók megemlékezni, mintha ennek a - szerintük - alacsonyabb rendû világnak „barbár” lakossága mind csak gyáva, civilizálatlan, kultúrálatlan, vad emberekbõl állott volna. Természetesen mi sem áll messzebb a valóságtól, mint ez a ferde felfogás!

Az ókori szerzõknek ellenségükrõl írt feljegyzései és az évszázados háborúk lélektani hatása alatt megalkotott megállapításai hatása alól természetesen az etruszkológusok sem tudják magukat kivonni, s azok alapján hozzák meg ítéleteiket az etruszk néppel szemben. Elmarasztalják õket nemzeti kormányzati rendszerük hiányosságai miatt, amely felett magasan állt a római központi kormányzat; elítélik jólétüket, fényûzõ életmódjukat, - valóban - „gyengeségüket” és elbukásukat is annak tulajdonítják, vagy szociális „bajaikat” emlegetik, s hogy a gazdagok maguk helyett megvett embereket állítottak csatasorba. A római szerzõk ellenséges érzületén alapuló modernkori félremagyarázásoknak, félreértéseknek és meg nem értéseknek nincsen se szeri, se száma, pedig - mint látni fogjuk - a római „jóhírnevet” csak a belõle hasznot húzó ügyes hírverõk propagandája „adta el” a külföldnek. Amikor a római terjeszkedésrõl beszélnek, egy-egy nép leigázását, egy-egy ország meghódítását úgy állítják be, mintha az áldozatokkal jót tennének, hiszen vitték nekik a magasabb rendû római kultúrát és civilizációt; azt a tényt, hogy a meghódított területek mûvészi szinten álló háziiparát a Rómából importált tömegáruval tönkretették, a minõségi termelést elsorvasztották, az iparral foglalkozó független és vagyonos kézmûveseket cselédsorba taszították, s a megfizethetetlenné váló hazai termelés megszûntével magát az ízlést is megsemmisítették, azzal mentik és igazolták, hogy a szegény nép számára is elérhetõvé tették az addig csak gazdagok által élvezett iparcikkeket; politikai függetlenségük és nemzeti létük elrablását pedig békeszerzõdésnek, szövetségkötésnek, sõt felszabadításnak nevezték, s a római állampolgárságot jutalmazásnak tolták fel. A puszta valóság azonban az, hogy a külvilággal szemben a megfélemlítés és lefizetés módszereit alkalmazó római vezetõ réteg '' Róma egész férfilakosságát körülbelül a hatodik évszázadtól egy hosszúlejáratú imperialista terv szolgálatába állította, egy jól felszerelt, évszázadok állandó harcaiban edzett és haditapasztalatokban bõvelkedõ, jól fegyelmezett, de szándékosan mûveletlennek, vadnak és igénytelennek nevelt haderõt szervezett belõlük és ezzel a prédára éhes és a prédálásra felbiztatott embertömeggel indult mindazoknak a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb lemészárolására akiknek földjére, vagyonára, gazdagságára szemet vetett, ha azok'- nemzeti létük és életformájuk védelmében - ellenállni merészeltek nekik. Nem kevésbé elítélendõ eljárásuk másik jele sem, amelyik abból állt, hogy szoros szövetséget kötöttek viszont mindazokkal, akik vállalkozásukat elõsegítették - mármint az ellenfél soraiból kikerülõ árulókkal - s akikkel a további prédát meg is osztották.

Ám lássuk, hogy mit írnak a római annálok és az ókori szerzõk Róma eredetérõl, kialakulásáról és szédületes emelkedésérõl.

A hivatalos „tradíció” szerint Rómát Aeneas leszármazottai alapították. Aeneas - mint köztudomású - Trója egyik legendás hírû hõse és vezére volt, akivel szemben a Tróját elfoglaló „görögök” korábbi barátságos kapcsolataik következtében a gyõztesek jogait nem alkalmazták, így követõivel együtt elhagyhatta a már lángokban álló várost. Szerencsésen hajóra szálltak, Macedóniát érintették, majd Szicília szigetére hajóztak, onnan pedig Itáliába. A „bennszülöttek” Latin nevû királya, akinek lányát Aeneas feleségül kapta, engedélyt adott nekik egy város alapítására. A trójaiak hamarosan háborúban találták magukat Aeneas házassága miatt a rutulokkal, akiknek Turnus nevû királya szintén igényt tartott a királylány kezére, ám a bekövetkezõ csatát Turnus elvesztette. Aeneas szerencséjére apósa életét vesztette, ennek következtében õ lett most már mind a két nép királya, s az újonnan alapított nemzetnek a latin nevet adta.

Az új városalapítást kezdettõl fogva gyanakvó szemmel nézõ etruszk király, Mezencius, hamar felismerte az idegen vezetés alá került csoportosulás veszélyét a környezõ államok biztonságára, ezért készségesen lépett szövetségre a caerai királyi udvarban megjelenõ Turnussal.

Ebben az idõben „Etruria hatalmának olyan híre volt egész Itália hosszában, hogy nem csak a szárazföldön ismerték el, hanem a tengereken is”; Caera pedig, a királyi székhely „nagykiterjedésû város” volt már. Ez a Líviusz által közölt adat pedig annál is inkább figyelemreméltó, mert a görög kolonizáció csak négy-öt évszázaddal késõbb vette kezdetét, a görögök tehát mint már korábban megállapítottuk - nem lehettek az etruszk „városiasodás” kezdeményezõi, sem pedig mintaképei.

Az etruszkok és „latinok” között megindult háborúskodás nem hozott katonai döntést, hosszú generációkon át folyó ellenségeskedéssé fajult, majd végül is kiegyezéssel végzõdött. A határt az akkor Abulnak nevezett Tibér folyó mentén szabták meg.

A latinok Aeneashoz fûzõdõ legendáját természetesen minden további bizonykodás nélkül elvethetjük, mint légbõl kapott koholmányt. Minden kétséget kizáróan bizonyított, hogy Róma etruszk alapítású város, mégpedig abból az idõbõl, amikor még sem a „történelmi” Rómának, sem a latinoknak híre-hamva sem volt; az Aeneas-legenda pedig az etruszkoknál évszázadokkal korábban kimutatható, tõlük „örökölték” a késõi rómaiak, egyéb hagyományaikkal egyetemben.

Azt is látni fogjuk, hogy a késõbb latin néven ismert lakosságot sem lehet azonosítani a rómaiakkal, mert hiszen - jóllehet a Róma lakosságát összetevõ népi zagyvaságban latinok is szerepeltek - egyetlen más állam sem lázadt fel annyiszor a római hódítás ellen, mint Latium, amelyik pedig hamarabb és visszavonhatatlanabbul került - fekvésénél fogva - a római politikai és katonai érdekkörbe, mint bármelyik más Rómát környezõ állam.

Az sem képezheti vita tárgyát, hogy Aeneas késõi leszármazottaiként emlegetett Romulusnak és Rémusnak városalapítási hagyománya akiknek sorsa és csodával határos életben maradása, a földrajzi és ethnográfiai különbözõség kényszerítõ hatásából adódó eltérések leszámításával, bámulatos, sõt gyanús hasonlóságot mutat a zsidók Mózesének történetével - éppen úgy alaptalan, ahogyan a testvérpárnak a Jupiterré vált Aeneastól történõ leszármaztatási meséje is az.

Minthogy azonban minden legendának van valami történeti magja, ezekbõl is kihámozhatunk bizonyos - mégpedig igen értékes - adatokat és következtetéseket. Az iker-párnak a farkashoz fûzõdõ viszonya „keleti”, azaz kaukázusi, dél-nyugat- ázsiai, vagy anatóliai származásra utal, ám az a tény, hogy az anyafarkas csak szoptatta, de nem szülte õket, a legenda viszonylag késõi keletkezését bizonyítja, amikor már a „Barbaricum” lekicsinylendõ fogalommá vált, s az állatoktól történõ leszármaztatás szokását elvetették, de feledésbe még nem ment. Ez az idõpont pedig nem lehet korábbi, mint a római terjeszkedés azon szakasza, amelyben az északitáliai, vagy Itálián kívüli „barbárokat” elérte. Hasonlóképpen ilyen irányú származást mutat az a tradíció is, amely szerint a Palatínusi- dombon ahol Líviusz idejében a Lupercal- sportjátékokat rendezték meg minden esztendõben eredetileg a liciai Pán tiszteletére tartottak „sportjátékokat” s e napon Romulusi és társai meztelenül szaladgáltak és szûzlányokat erõszakoltak meg a bakkultusz elõírásai szerint. Hagyományosan ugyanezen a Palatínusi-dombon alapította meg Romulusz Róma városát Kr. e. 571-ben, ifjúkori alba, és latin csordás-kondás juhász cimborái segítségével a fiatalkori örömök emlékezetére.

Annak ellenére tehát, hogy Róma eredettörténetének legendái nélkülöznek minden való alapot, egyet kétségtelenül bizonyítanak, mégpedig azt, hogy a legendák keletkezése idején még a köztudatban élt egy keletrõl -minden bizonnyal Elõ-Ázsiából- érkezõ bevándorlás hagyománya, s ez nem lehet más, mint a már említett- Kr. e. 1200 táján Itáliába érkezett népvándorlási hullám, amelyik azonban tökéletesen beleolvadt az itáliai õsmediterráni õslakosságba.

A legendák szerint Romulusz törvényeket adott népének, s hogy e törvényeknek nagyobb tiszteletet biztosítson, uralkodói jelvényeket vezetett be, amelyek nem csak méltóságot, hanem tekintélyt és végrehajtó hatalmat is hivatva voltak adni személyének. Leghatásosabb eszköze abban állt erre való törekvésében, hogy tizenkét porkolábot (lictor) vett maga mellé. Ókori írások szerint e számot a jósok tizenkét madaráról vette volna, Líviusz azonban azon a véleményen van, hogy „a liktorokat és azok számát is a szomszédoktól kölcsönözte, az etruszkoktól, akiktõl a trón és a bíborral szegélyezett köpeny is származik és az etruszkok azért használták e számot, mert a királyukat tizenkét állam szavazói választották, s mindegyik állam adott mellé egy-egy liktort.”

Miután Romulusz ikertestvérét, aki vetélytársa lehetett volna, megölte, nagy hévvel hozzáfogott városa fejlesztéséhez, Róma lakosságának felduzzasztásához. E célból régi mezopotámiai szokás szerint a várost menedékhelynek, szanktuáriónak nyilvánította, ami azt jelentette, hogy büntetlenséget biztosított és védelmet adott a környezõ államok szökevényei számára, akik szökött rabszolgák és üldözött bûnözõk voltak, s az ókori író szerint ez a háttér adott „szolidaritást a város növekvõ nagyságának.” Az így összeverõdõ, szedett-vedett, rovott múltú tömeg karbantartására és megfékezésére száz szenátort nevezett ki, a hagyomány szerint „vagy azért, mert ez a szám elegendõ volt, vagy pedig azért, mert nem volt több azoknak a száma, akik származásukat tiszteletreméltó családtól tudták levezetni.” Ez utóbbiak leszármazottai lettek a késõbbi patríciusok, akikrõl még fogunk hallani a továbbiakban, hiszen állandó küzdelmeik a plebejusoknak nevezett „közönségesekkel” - azaz a nem tisztességes családok leszármazottaival - nagy részét töltik ki a római történelemnek.

Ilyen módszerekkel Romulusz hamarosan olyan hatalomra tett szert, hogy fegyveres erejével felvehette a versenyt túlszárnyalta - az összes környezõ államot.

A királyi hatalom teljében lévõ uralkodónak egy bánata volt csak. A város lakosságát alkotó bûnözõk, szökevények és kalandorok társadalma csaknem kizárólag férfiakból állt, s ha az utódok biztosítására valami gyökeres megoldást nem sikerül találnia, városa egy emberöltõ után nem csak, hogy megszûnik növekedni, hanem visszaesik, sõt jelentéktelenné zsugorodhat. A környezõ államok lakossága nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a Rómában büntetlenségre talált bûnözõivel összeházasodjon, s Romulusz hiába küldött követeket mindenféle ígéretekkel, nem fogadták õket sehol sem szívesen. A maguk és utódaik számára nyilvánvalóan nagy veszedelmet jelentõ Rómának csípõs üzenetet küldtek válaszaikban: „Nyitottak-e azilumot a nõk számára is, mert az volna az egyetlen módja, hogy megfelelõ házastársakat szerezzenek maguknak.”

Elképzelhetõ Romulusz felbõszült haragja, ám türelmet színlelve azonnal hozzálátott egy terv kidolgozásához és végrehajtásához, hogy a goromba visszautasítást kellõképpen megtorolja.

Neptun tiszteletére - aki a római mitológia szerint az elsõ lovat saját hármas fogatából ostorcsapásával a földre terítette - nagy lovas ünnepséget rendezett, amit a szomszédos államokban széles körben meghirdetett. Nem csalódott, sok kíváncsi ember összesereglett a kitûzött idõre, akik megcsodálták városa erõdítéseit, a házak tömegét, s mindent, amit Rómában láttak és találtak. A feleségestõl-gyermekestõl érkezõ vendégeket, mint elképzelhetõ is, látható szeretettel fogadták a római lakosok. Meghívták házaikhoz, asztalukhoz ültették õket, s pihenõ helyet adtak nekik az úti fáradalmak kipihenésére. Hanem, az ünnepi játékok megkezdése után, egy adott jelre, a római fiatalság megrohanta a gyanútlan idegeneket, s amelyik nõt, válogatás nélkül, közelükben találták, magukkal hurcolták. A szenátorok, akik méltóságukon alulinak tartották a személyes erõszakot, szolgákat fogadtak, hogy a legszebb leányokat- asszonyokat számukra fogdossák össze.

Elképzelhetõ a károsult szülõk és férjek felháborodása a náluk magas fokon álló vendégjog ilyen fokú megsértése miatt és a minõsíthetetlen terrorcselekmény láttán. Romulusz hiába járta azután végig a házakat, hogy személyesen magyarázza meg a károsultaknak a történteket; hiába vetette szemükre, hogy az õ gõgös viselkedésük és visszautasításuk volt az oka az erõszakoskodásnak, s hiába ígért teljes jogot és érvényes házasságot, a szép szavak nem enyhítették a helyzet súlyosságát.

Róma elsõ külügyi kapcsolata így az erõszak útján indult el, s arról többé le sem tért szédületes magasságokba ívelõ életpályája folyamán sohasem. Romulusz tettével - akarva nem akarva - megszabta a jövõ útját, mind Róma, mind pedig szomszédai számára.

Az érdekelt városállamok, amelyek leányain a gyalázat megesett, elég erõsek voltak, hogy elégtételt vegyenek a történtekért, s a „római veszedelmet” egyszer s mindenkorra megoldhatták volna, ha... összefogtak volna. Ez azonban akkor sem volt erõs oldala a keleti népeknek. A gyakorlatban az történt, hogy amikor Caeninia, Crustuminia és Antemnacia a szabin királyhoz fordult a közös akció ügyében, mindegyikük túl lassúnak ítélte a diplomáciai utat, s így a leghatalmasabb szövetséges nélkül maguk kezdték meg a háborús elõkészületeket. A caeninok pedig másik két társuk lassú készülõdését sem bírtak türelemmel kivárni, s egyedül törtek be a római területre. Romulusznak nem került nagy erõfeszítésébe a gyõzelem. Seregüket szétverte, majd üldözõbe vette. A caenin királyt megölték és kirabolták, majd városukra támadtak, elfoglalták tõlük és a lakosságot mindenébõl kifosztották.

Róma következõ áldozata Antemnacia lett, amely seregével betört Rómába, hogy a Capitolnál megtartott gyõzelmi ünnepségekkel elfoglalt rómaiakat meglepje. Azonban egy sebtében összeverbuvált légió a háborúskodásban egyáltalán nem járatos antemnaciaiakat egyetlen ütközetben megsemmisítette, s városukat rohammal elfoglalta.

Legkönnyebb dolga Crustuminiával volt Romulusznak, akik szövetségeseik csúfos veresége láttán teljesen kedvüket vesztették.

Az összefogásra képtelen városállamok egyenkénti megverése „sablonossá” vált a jövõben, csakúgy, ahogy az elfoglalt városok lerombolása, vagy „kolóniák” küldése a le nem rombolt városokba és e városokból kikerülõ árulók Rómába csalogatása házhely adományozással s egyéb kiváltságok biztosításával. Ám a visszamaradók részérõl is megindult egy fordított irányú „emigráció” Róma felé, hiszen a szülõk látni akarták gyermekeiket, sõt azok, akiket rabszolgaként hurcoltak Rómába, azok is lassan-lassan római polgárokká váltak, ahol késõbb meg is válthatták szabadságukat.

A nõrablást követõ idõk utolsó háborúja a szabinokkal volt, s ezekkel már nem volt könnyû dolga Romulusznak. A szabinok hadmûveleteit nem harag és felhevülés, hanem hideg, megfontolt ész irányította. Szándékukat egészen addig titokban tartották, amíg csak meg nem kezdték a hadi tevékenységet Róma ellen. A legenda szerint egy vízhordó leány lefizetése árán egérutat nyertek a városba és az éjszaka leple alatt elfoglalták a citadellát. A megrettent rómaiak másnap teljes erejük bevetésével sem tudták visszafoglalni fellegvárukat, a szabinok nem csak, hogy visszaverték, hanem meg is futamították õket. A rómaiak után a citadellából kirohanó szabinok már-már birtokba vették a várost, amikor Romulusz a menekülõ katonáit „Jupiter parancsszavával” megállította, majd velük a szabinokat a városon kívüli mezõre szorította, ahol a sokkal nagyobb tömegû rómaiak voltak már elõnyben.

E fordulatnál a híressé vált szabin nõk vették át a kezdeményezést, akik - mint ismeretes - berohantak a harcolók vonalába, szétválasztották õket és a történelemben megörökített szavaikkal kiengesztelték a harcosokat: „Ne piszkítsátok be kezeteket saját apáitok és võitek vérének ontásával és ne hozzatok apagyilkosságot utódaitok fejére, hiszen azok egyikteknek gyermekei, másikotoknak unokái lesznek!”

A szabin nõk bátor közbelépésének eredményeként 742-ben nem csak kibékültek, de szövetséget is kötöttek egymással a szabinok és rómaiak. A két nemzet egyesült, közös kormányt alakított és az új birodalom fõvárosa, természetesen, Róma lett. Róma lenyelte a szabinokat, jövõje biztosítva lett, lakossága és hatalma megkétszerezõdött.

A három városállam, amelyet Róma elõször megfosztott leányaitól, azután kirabolt, majd megsemmisített, latiumi városok voltak, lakói tehát a legendák szerint - nem etruszkul beszéltek, hanem azon a nyelven, amelybõl a késõbbi latin kialakult. Ugyanez feltételezhetõ a szabinokról is, akik a Tibér bal partja mentén Rómától észak-keletre éltek. A Tibér bal partján azonban, Rómától néhány kilométernyi távolságban északra, az etruszkoknak is volt egy városa, Fidenae. Líviusz szerint a fidenaeiak „irigy szemmel” nézték egy - ilyen közelfekvõ szomszédos hatalomnak ekkora megnövekedését, „ezért elhatározták, hogy hadat indítanak ellene”.

A római történész szóhasználata az ellenséggel szemben érthetõ, de nem helytálló. A fidenaeiek irigység helyett inkább nyugtalanságot, sõt félelmet érezhettek a nyomasztó római hatalommal szemben és a környezõ népek bekebelezése után joggal következtethették, hogy a legközelebbi áldozat õk lesznek, s hasonló sors vár rájuk is. A „preventív” háború még nem régen erkölcsileg elfogadott tett volt - csak az elsõ világháború megnyerése után hozták a gyõztes nagyhatalmak saját érdekükben azt a „törvényt”, hogy az „agresszor” mindig az, amelyik elõször lõ - a fidenaeiek tehát nem marasztalhatók el a háborús felelõsség vádjában. Az idõ a rohamosan erõsödõ Rómának kedvezett, ezért kezdte a háborút Fidenae és nem Róma.

Hogy Romulusz hasonlóképpen gondolkozhatott és várta a fidenaeiek támadását, azt a bekövetkezõ események ékesszólóan igazolják. A fidenaei ifjúságból hirtelen összetoborzott, igazának tudatán lelkesedõ csapat alig lépett római területre, megrökönyödve vette észre, hogy Romulusz csapdát készített számára. Azonnal visszavonultak, s így a teljes megsemmisülést elkerülték ugyan, azonban az üldözõ rómaiak fegyelmezett és jól képzett seregétõl nem tudtak leszakadni, így velük együtt azok is bejutottak a városba és elfoglalták azt. Elképzelhetõ a lakosság elleni erõszakoskodás, rablás és gyújtogatás, hiszen akkor már római szokássá vált a gyõztes katonáknak a zsákmányból történõ kielégítése és megjutalmazása, s az életben maradt lakosság rabszolgavásáron történõ kiárusítása.

A Tibér másik oldalán, Rómától és Fidenaétõl majdnem egyforma távolságra állt egy másik etruszk város is, Fidenaeának testvérvárosa, Vei. A két város õsidõk óta barátságban élt egymással, fiataljaik összeházasodtak, s a legteljesebb faji és családi rokonság kötötte össze õket. E kapcsolatokból természetesen adódik, hogy a veiek nem nézhették ölhetett kezekkel véreik könyörtelen lemészárlását, s a római hatalom közelsége súlyos teherként nehezedett rájuk is. Éppen ezért lehetséges, hogy igaza van a római hagyománynak, amelyik azt tartja, hogy a veiek törtek be elõször római területre, s annak környékét pusztították, ezért kel át Romulusz seregével a Tibéren. Ismerve azonban a római történetírók jó szokását, hogy a háborús felelõsséget igyekeztek mindig ellenfeleik nyakába varrni, éppen úgy elképzelhetõ, hogy a veiek nem kezdtek volna háborút a túlsúlyban lévõ rómaiak ellen, hiszen sokkal ésszerûbb lett volna számukra, hogy testvérvárosuk példáján okulva városukat megerõsítsék egy esetleges, sõt biztosan várható római támadás ellen. Az események további alakulása ez utóbbi feltevést igazolja.

Az etruszkok kivonultak a Tibéren átkelt Romulusz serege ellen és a veii mezõn megütköztek velük. Bár a rómaiak lassan visszaszorították õket, Fidenae sorsa nem teljesedett be rajtuk, Vei városát nem tudták bevenni. Romulusz kénytelen volt az ostromot beszüntetni; ehelyett a város körül elterülõ mezõgazdasági területet pusztította. A megélhetésétõl elvágott, éhezésre ítélt város végül is kénytelen volt békét kérni, e célból elküldte követeit Rómába. Az egyezkedés eredményeként Vei elvesztette területének Rómához közelebb esõ jó részét, ennek fejében százéves „fegyverszünetet” kapott Rómától. A területveszteségnél is súlyosabban érintette Veit az a tény, hogy a rómaiaknak most már a Tibéren túl is volt egy hídfõje, ahonnan bármikor sakkban tarthatták és háborút indíthattak az etruszkok ellen.

E háborúkkal a legendák szerint is befejezõdött Romulusz uralkodásának idõszaka. Egy ponthoz érkeztünk, ahol ismét el kell idõznünk kissé, mert nem csak az évszámokkal van hiba, hanem egyéb tévedések is elõfordultak a fenti történettel kapcsolatosan, s az elõadott „tények” is magyarázatra szorulnak.

Mint láttuk, az etruszk és egyéb népnevek alatt élõ, de egységes fajú és nyelvû lakosság nem csak Etruria területén élt, hanem az egész itáliai félsziget hosszában és Szicília szigetén is. Azt is letárgyaltuk már, hogy Campániát, valamint a Pó vidékét nem akkor népesítették be és „kolonizálták” amikor mindkét vidéken megalapították a tizenkét testvér-várost, hanem azok õsidõk óta ennek az azonos fajú és nyelvû népnek a lakott területei voltak, csupán a kívülrõl várható ellenséges támadás ellen erõdítették meg és „városiasították” õket etruszk vezetés alatt. Ebben az idõtlen-idõk óta egységes, õslakosság által teljes egészében megszállott, tökéletes földrajzi, gazdasági és néprajzi alakulásban most mégis - ha nem is idegen fajú, de különbözõ nyelvû ismeretlen eredetû népcsoportról kapunk híradást, közvetlenül Etruria déli határán.

Kik lehettek ezek?

Tudjuk, hogy a több, mint fél évezreddel korábbi népvándorlási hullám Elõ-Ázsiából érkezõ menekültjei nem lehettek, hiszen azok már régen azonosultak az õslakossággal. Abban az idõben, amikor a római hagyomány Róma alapításáról beszél (Kr. e. 753), Etruria és egész Itália területén még zavartalan béke és biztonság uralkodik, legalábbis az „interiorban”, a félsziget belsõ területein, s a várható görög támadások ellen a hatalmas Itália erõd építményei, erõdítései készen állnak. Görög betolakodásra gondolnunk tehát nem lehet, de semmiféle történelmi említés, vagy régészeti lelet sem tesz rá utalást. Az egyetlen fennmaradó lehetõség tehát az, hogy nem lehetnek mások, mint azok a népcsoportok, amelyek szintén a Kr. e. 1200 táján bekövetkezett népvándorlás Anatóliából kirajzott menekültjei ugyan, ám amelyeknek útját észak felé, Thessaliába követtük. Az Adrián átkelt és Közép-Itália keleti partvidékén lábát megvetõ népcsoportok - mint emlékezhetünk - már nem csak a tér és idõ okozta nyelvfejlõdési és kultúralakulási eltérésekben különböznek Itália õslakosságától, hanem ezen felül több kevesebb „semita” hatást is felvettek, részben közvetlen vérkeveredés, részben pedig kultúrhatás útján. Arra is emlékezzünk, hogy további évszázadokba telt, amíg - elsõsorban szaporodás és terjeszkedés következtében a kelet-nyugati irányban folyó völgyek mentén a késõbbi Via Salaria útvonalán, át szivárogtak az etruszk terület szívébe, az Apeninek észak-déli irányú vonulatain keresztül. Ezek leszármazottai - latinok, szabinok és egyéb néven ismert, nem etruszk nyelvû, kisebb-nagyobb néptöredékek tarka serege - harmonikusan beleilleszkedtek az etruszkok magasabb mûveltségébe és civilizációjába, így senkinek sem volt szüksége erõdített városokra Etruria belsejében.

Azaz, nem volt szüksége mindaddig, amíg a legendák Romulusza belõlük össze nem kovácsolta Rómát, s városaik bekebelezése útján erejét olyannyira meg nem növelte, hogy „a szomszédos hatalmak nem úgy tekintették többé, mint egy várost, hanem mint egy ellenséges tábort, amelyet beerõszakoltak közéjük azzal a céllal, hogy megzavarják az általános békét”.

Romuluszról azonban megállapítottuk már, hogy csak a legendák világában létezett - és csakis ott létezhetett - viszont neve már megtörtént, az írott történelemben már igazolt eseményekkel áll összefüggésben és rögzíthetõ évszámokhoz fûzõdik. A következõ lépésben tehát azt a személyt kell felfedeznünk, aki már valóságos, létezõ ember volt, akivel Róma története igazán elindult, s akinek emlékébõl évszázadok múltán Romuluszt gyártottak a dicsõség útjára lépett rómaiak eredetszépítõ legendái.

Romulusz haláláról a tradíció úgy emlékezik meg, hogy nem békés öregségben, hanem erõszakos halállal múlt ki. Livius Róma története címû munkájában a következõ szakaszt olvassuk erre vonatkozólag: A felháborodott római nép azon tanakodott, hogy miképpen járjanak el az áruló patríciusokkal szemben, akik szeretett királyukat, Romuluszt, „saját kezükkel szaggatták darabokra” ellene érzett elkeseredett gyûlöletük miatt.

Röviddel halála után Romulust megjelent egy Proculus Juliusnak nevezett valakinek, aki a népgyûlésre sereglett, „felháborodott” római népnek a következõ meglepõ történetet jelentse be: „Rómaiak, tegnap hajnalban Romulusz, a mi városunk szülõatyja, hirtelen leszállva az égbõl, megjelent elõttem; amikor pedig a borzalomtól megdermedve leborultam elõtte és imával fordultam hozzá, hogy ne vegye szentségtörésnek, amiért szemeimet rávetettem, „Menj”, mondta õ „és mondd meg a rómaiaknak, hogy az istenek akarata az, hogy az én Rómám a világ fõvárosa legyen. Ezért kultiválniok kell a háború mûvészetét; és legyenek biztosítva (részemrõl), s ezt a bizonyosságot adják át az utódaiknak is, hogy egyetlen emberi hatalom sem lesz képes ellenállni a római fegyvereknek.” E szavak után felszállt és eltûnt szemeim elõl.”

Hogy ki volt Proculus Julius, azt már sohasem fogjuk megtudni teljes bizonyossággal, szavai azonban „csodálatos módon hitelre találtak azonnal” s „az emberek és a hadsereg fájdalma felengedett, mert Romulusz halhatatlanná válása kiengesztelte õket.”

Valószínûleg igen közel járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy Proculus Julius nem közönséges, együgyû pásztorember volt, hanem a papság szószólója, aki igen jól ismerte a babonás római nép lelkivilágát és tudta, hogyan lehet lenyugtatni kedélyeit. Valószínû az is, hogy részt vett „Romulust” meggyilkolási merényletében, vagy legalábbis be volt avatva a merénylet hátterét képezõ intrika-szövevénybe. Mielõtt azonban Proculus személyével és a római papság szerepével tovább foglalkoznánk, a továbbiak érthetõvé tételének érdekében elõbb tárgyalnunk kell az „etruszk római királyok” a Tarquiniuszok kérdését, ami, mint látni fogjuk, egyébként is sokkal inkább a római történelembe kívánkozik, mint az etruszkba.

Történetüket legtöbb etruszkológus - ha ugyan egyáltalában van kivétel - az etruszk nagyság illusztrálására állítja be, hisz lám!, még a nagy Rómának is adtak királyokat. Akadnak olyanok is, akik Róma alapítását is nekik- Traquiniusz Priszkusznak-tulajdonítják, s hogy mennyire igazuk van, azt talán maguk sem sejtik még. Az õ uralkodásuk ideje az, amikor a képzelet, a költészet, a legenda és a valóság összetalálkozik, s láthatólag e legendák szerzõi sincsenek tisztában, hogy ki, mit, mikor tett, vagy mely események tartoznak a valóság, s melyek a képzelet világába.

Amint kiderül, az etruszkok nem igen dicsekednének a Tarquiniuszok dicsõségével!

Történetük a hatszázas évek utolsó harmadában kezdõdik, Ancus király uralkodása alatt, aki a legendákból ismert módszerekkel rendkívüli módon megnövelte Róma hatalmát. Elsõként Politórium városát támadta meg, s miután ostrommal bevette, egész lakosságát rabszolgaként Rómába terelte, „állampolgárságot” adott nekik s az Aventinen letelepítette õket. Nem sokkal ezután elfoglalta Tellenae és Ficana városát, s azok lakosságával is hasonlóan bánt el. Idõközben a „régi latinok” akiket az ókori szerzõk így akarnak megkülönböztetni az „új latin” római lakosoktól beköltöztek az üresen álló Politórium városába, s hogy ez még egyszer elõ ne fordulhasson, Ancus õket is „állampolgárságra” kényszerítene, Politóriumot pedig földig romboltatta. Végül a Medulia közelében ellene gyülekezõ összes latin erõket is lehengerelte, s az életben maradottakat beolvasztotta a római népbe. E városok mezõgazdasági területeinek birtokbavétele után uralmát kiterjesztette az egész Latium területére. Következõ lépésként megtámadta Veit és elfoglalta tõlük a maesiani erdõséget a Tibér túlsó oldalán, majd kijutott a tengerig az ostiai sótelepek birtokbavétele céljából.

Ancus király ténykedése kísértetiesen hasonlít a Romulust uralkodása idején végbement eseményekre és minden valószínûség szerint ezek szolgáltatták az alapot a késõbbi legendák számára, s a színes nõrablás és egyéb képzeletbeli nagyítások az eredettörténet költõi szintre emelését szolgálták csupán. Ennek ellenére Ancust Romulust személyével azonosítani nem lehet.

Ebben az idõben tûnik fel Rómában egy Lucumo nevezetû személy, akinek jellemérõl és ügyes mesterkedéseirõl, Líviusz jóvoltából, pontos értesülések maradtak ránk.

Ez a vállalkozó szellemû, hatalmas vagyonnal rendelkezõ kalandor Kr. e. 630 táján érkezett Rómába, ahol házat vett és letelepedett feleségével. Líviusz világosan megírja, hogy a nagyravágyás vezette õket, azonban azt is megtudjuk, hogy Tarquiniában, ahonnan Rómába érkeztek, nem részesülhetett különösebb megbecsülésben, annak ellenére, hogy elõkelõ etruszk családba nõsült be, mert idegen származású volt, s Etruriában mint emlékezhetünk - az idegenek a legalacsonyabb társadalmi osztályba tartoztak.

Lucumo egy Demaratusz nevezetû ember fia volt, aki a görög Corinthoszból érkezett Tarquiniába, görög neve ellenére azonban lehetséges, sõt valószínû, hogy már Corinthoszban is idegen volt, mert a régi harcos szellemet kalmárosító „semiták” ellen megindult belsõ forrongások következtében kellett görögországi otthonát elhagynia. Tarquiniában megházasodott és két fia született; ezek egyike volt Lucumo, a másikat Arunnak hívták, akirõl még szintén hallunk a Tarquiniuszok története folyamán. Egyelõre elég annyit tudni róla, hogy nagyapja halála után született és így kimaradt nagyapja végrendeletébõl. Ennek következtében keserves szegénység jutott osztályrészéül, míg az egész vagyont megöröklõ Luciusz hatalmas gazdagságra tett szert, amellyel azonnal nagyravágyó terveinek megvalósításához fogott. A vagyon következtében elnyerte egy elõkelõ etruszk családnak Tanquil nevû leánya kezét. Tanquil nem kevesebb nagyravágyással rendelkezett, mint férje, s nem sokáig bírta elviselni azt a megaláztatást, amiben alacsony származású férje miatt része volt, hiszen az etruszk társadalom nagy vagyonuk ellenére sem volt hajlandó befogadni õket. Kitervezték tehát, hogy elköltöznek Tarquiniából.

Céljaik számára Róma kitûnõen megfelelt, mert úgy számították, hogy egy ilyen fiatal államban, ahol a nemesség eredete is késõi, új és a társadalmi emelkedés az érdemek alapján is lehetséges, „jó helye volna egy ambícióktól fûtött, szorgalmas embernek”, akinek ráadásul töménytelen pénze is van.

A történet szerint éppen a Janikulumon hajtottak keresztül, amikor egy sas jelent meg a levegõben és szárnyain lebegve megállt felettük. Nem kis meglepetésükre a sas hirtelen elõrebukott, csõrével leemelte Lucumo fejfedõjét, majd néhány kört írt le a kocsi fölött, azután hangos vijjogással visszaszállt és fejére visszahelyezte a fejfedõt. „Mintha csak mindezt a mûveletet egy istenség parancsára hajtotta volna végre!”

Úgy mondják, hogy Tanaquil az elõjelet nagy örömmel fogadta, mert - mint általában az etruszkok - jól-iskolázott volt az ilyen „égi csodák” értelmezésében. Megölelte férjét és közölte vele, hogy „egy ilyen madár, az égnek abból a régiójából (ahonnan érkezett, egy ilyen istenség küldötteként (aki küldte), nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy nagy-nagy szerencse vár rá.”

Mindez természetesen, Tanquil koholmánya volt a babonás római nép fogyasztására és terveik elõsegítésére. Telve ezekkel a gondolatokkal és nagy-nagy várakozással, továbbhajtottak a városba, ahol Demaratusz már Tarquiniusz néven szerepelt, s Lucumo nevét és a Rómában jobban hangzó Luciuszra változtatta.

Nem csalódtak. Az isteni csoda nimbuszával érkezõ gazdag idegenek érkezése nagy feltûnést keltett és Luciuszból „nem hiányzott az akarat, hogy a szerencse erõfeszítését a maga oldalára állítsa.” Mindent elkövetett, hogy udvarias modorával barátokat szerezzen, szórakoztatásban gazdag vendéglátásokat rendezett és bõkezûségével elõl járt a jótékonykodásban. Nem csoda, hogy hírük a királyi palotába is eljutott, ahol hamarosan kieszközölte bemutatását. Ügyes hízelgése nem csak a királyi udvarba, hanem a király bizalmába is besegítette; nemsokára tanácsos lett minden köz- és magánügyben, végül pedig a király gyermekei felett a gyámságot is elnyerte.

Megbízható adatok hiányában talán igazságtalanság Ancus király korai halálával kapcsolatosan megvádolni, azonban nehéz megmagyarázni Ancus, Róma utolsó etruszk királya hirtelen halálát, miután Tarquiniuszt kinevezte apró gyermekei gyámjává. A király halála után természetesen rámaradt a királyi teendõk ellátása, s amikor a királyfiak férfisorba serdültek, õ sürgette egy királyválasztó gyûlés összehívását.

Hogy a természetes örökösödési rend helyett miért kellett választani az új királyt, arról ugyan nem szól a krónika, azonban az események annál világosabban beszélnek. Szándéka, hogy a királyfiakat kisemmizze, nyilvánvalóvá vált, amikor - a királyválasztó gyûlés meghirdetése után, a választás idõpontjának közeledtén- „elküldte az ifjakat jó messzire vadászni”.

Azt mesélik, hogy a korona elnyerése érdekében a nép kegyeit kereste, hízelgett nekik és gondosan elõkészített beszédeivel a csõcselék támogatását igyekezett megnyerni. Mindez manapság talán nem tûnik kifogásolhatónak, az õ idejében ez nem vallott nagyobb jellemességre, ezen maga Líviusz is megjegyzi, hogy „egyébként rendkívüli érdemekkel rendelkezett”. Ügyeskedése és fondorlatai eredménnyel jártak, mert a „nép beleegyezett”, hogy elfoglalja a trónt a jogos örökös helyett.

Trónra kerülése után Luciusz minden ténykedése azt látszik megerõsíteni, hogy a kívülrõl érkezõ görög támadásoknak évszázadokon át sikeresen ellenálló etruszk birodalom belsõ megbontására vállalkozott. Adatok hiányában ma már lehetetlen volna megállapítani, hogy ez egyéni vállalkozás és kezdeményezés volt-e részérõl - talán, hogy bosszút álljon a gõgös etruszkokon, amiért nem fogadták be maguk közé - vagy pedig a görögök szemelték-e ki és ültették be a feladat végrehajtására. A további történések mindenesetre az utóbbi feltevés felé mutatnak. Bármelyik eset álljon is fenn, Tarquiniában eltöltött ifjúságának emlékei minden bizonnyal nagy alakító hatással voltak elhatározására.

Lucius uralkodása alatt mélyreható, gyökeres változásokon esett át Róma társadalmi berendezkedése, valamint bel- és külpolitikája. Uralmának megerõsítésére és a szenátorok hatalmának ellensúlyozására a szenátorok számát megkétszerezte és az új szenátoroknak az „ifjabb nemesség” címet adományozta Ezt a - régi hagyományok, a fennálló rend és életforma fenntartására mindig kész, az „új eszméknek”, a felforgatásnak mindig mindenhol ellenálló - régi nemesség akaratának érvényesülését és befolyását semlegesítõ, a régi nemességet az új „rezsim” saját párthíveivel felhígító eljárást a legújabb korban is sikeresen alkalmazták a Brit Birodalom „demokratizálására”, valószínûleg anélkül, hogy valaki is felismerte volna, hogy e terv kidolgozója és elsõ alkalmazója egy „etruszk” király volt.

Miután személyes hatalmát megerõsítette és Róma társadalmát kellõképpen felforgatta - talán a belsõ forrongás és a kedélyek lecsillapítására - erejét a szomszédos Latima ellen fordította. Általános összecsapásra nem került sohasem sor, mert ügyes stratégiával a latin városokat egyenként vette ostrom alá és semmisítette meg. Ilyen módon „az egész latin fajt” uralma alá hajtotta.

A sikeres háború befejeztével Rómát erõs kõfallal és egyéb erõdmûvekkel vette körül.

Az eddig etruszk Róma Tarquiniusz Luciusszal különleges történelmi küldetésének útjára lépett, s alatta indult el az a folyamat, amely lassan „latinná” alakította át az õsi etruszk várost.

Luciuszon a római szenátusnak a régi etruszk nemességhez tartozó csoportja véres bosszút állt. Az ellene szövött összeesküvést Ancus király kisemmizett fiai szervezték meg s a halálos fokoscsapást egy pásztornak öltözött merénylõ hajtotta végre rajta. Nem valószínûtlen, hogy õ volt a római szerzõk által megörökített király, aki a csõcselék kegyeibõl került trónra, s akit az érdekeikben és becsületükben megsértett régi „szenátorok saját kezükkel szaggattak szét”, nem pedig a csak legendákban létezõ Romulust. A „történelmi” Róma alapításának kétes dicsõsége tehát Demaratusz Lucumo, vagy más néven Tarquinius Luciusz nevéhez fûzõdik.

A véres tragédia nem vetett véget a Tarquinuszok uralmának. Luciusznak Priszkusz nevû fia akit sokszor összetévesztenek Luciusszal, késõn született, amikor már az utódlás kérdése eldõlt, s valójában sohasem uralkodott. Ancus fiainak mellõzésével Luciusz võje, Szerviusz Tullius került a trónra, akit fogadott anyja és anyósa, Tanaquil segített a királyi családba, majd férje erõszakos halála után az uralomra. A királyné mesterkedéseiben itt sem hiányzott az „égi csoda” igénybevétele, sem pedig a jogos örökösök csalafinta félrevezetése. Valószínûleg az õ sugallatára, hogy helyzetét a trónon megerõsítse két leányát összeházasította Priszkusz két fiával.

Szerviusz trónra lépése után azonnal hozzálátott elõde megkezdett munkájának befejezéséhez, a római társadalom teljes átformálásához. Elsõ lépésként - halálbüntetés terhe mellett - elrendelte a lakosság és a magánvagyon pontos összeírását. A vagyoni adatok alapján öt osztályba sorolta Róma lakosságát, amivel elérte, hogy a kis létszámú, de nagy vagyonú osztályok kezére játszotta a hatalmat, a nagytömegû szegényebb osztályokat pedig kizárta a közügyekbõl. Ugyanezen elbírálás szerint az egész társadalmat katonai szolgálatra kötelezte, s mindenkinek elõírta, hogy milyen fegyverzetet köteles saját költségén beszerezni és a háborúba magával vinni.

Mélyreható változások történtek a választójogban is. Szerviusz eltörölte a szavazók egyenlõ elbírálását, s a szavazatok „súlyát” különbözõvé tette. A társadalmat vagyona szerint elõkelõségi fokozatokba sorolta, s bevezette a különféle címeket és méltóságokat. Az átmenetet az egyenlõk társadalmából az osztály-társadalomba olyan ravaszul kitervelte, hogy látszatra senki sem volt kizárva, mégis az egész hatalom a fõurak kezére került. Az állami ügyek intézésében a következõ társadalmi osztályt csak akkor lehetett megkérdezni, ha a legmagasabb osztály saját kebelén belül valahogyan nem tudott volna megegyezni, „ami igen ritkán történhetett meg”; az pedig gyakorlatilag sohasem, hogy az alacsonyabb osztályokra kerülhetett volna valaha is a sor. Reformjai nyomán kialakult az az új társadalmi rend, amely nem csak Rómának lett évszázadokon át változtathatatlan társadalmi berendezkedése, hanem a késõbbi katolikus hierarchiának, az európai feudális társadalmaknak, s Bizáncnak is mintául szolgált.

A már amúgy is kitûnõen megerõdített várost valósággal bevehetetlen erõdrendszerré építette ki, amivel Rómának jövõbeni szándékai véglegesen nyilvánvalóvá váltak. Mint emlékezhetünk, Róma ellenséges fellépéséig Itália belsejében erõdített városokra nem volt szükség. A hatodik századtól származó belsõ etruriai városerõdítési leletek hõségesen regisztrálják, hogy az etruszkok Róma szándékát világosan felismerték.

Szerviusz Tulliusz uralkodásának elsõ, s az etruszkokra nézve legfontosabb tevékenysége az volt, hogy Vei „és a többi etruszkok” ellen megindította a háborút. Az ellenségeskedés ettõl fogva - rövid megszakítások leszámításával többé meg sem szûnt, s az évszázados harcok végül is az etruszk nemzet teljes megsemmisüléséhez, s a római birodalomba történõ bekebelezéséhez vezettek.

A szolga származású Szerviusz fogadott apjához hasonlóan tragikus módon fejezte be uralkodását és életét. Võje, Luciusz Tarquiniusz, a nálánál sokkal idõsebb és gyengébb alkatú királyt saját kezûleg dobta le a szenátus épületének lépcsõjérõl, majd a magát sebesülten hazafelé vonszoló ember után küldte szolgáját, s az a nyílt utcán végzett vele. Szerviusz leánya, az új királyné könyörtelenül áthajtott fogatával holttestén, amint a szenátusból hazafelé vágtatott, s kegyetlenségérõl utcát neveztek el. Luciusz Tarquiniusz uralkodását 532-ben azzal a rendeletével kezdte, hogy megtiltotta apósa holttestének eltemetését, mert - mint mondta - Romulusz is temetetlen maradt. Nyilvánvaló, hogy nagyapjára célzott, akit Szerviusz szintén temetetlenül hagyott, hiszen hosszabb ideig - amíg uralmát sikerült biztosítania, halálát is titokban tartották. Ugyancsak a bosszúállás mûvének tûnik, hogy legyilkoltatta mindazokat a szenátorokat, akik az elsõ Tarquiniuszt „saját kezükkel szaggatták szét”. Az „új Róma” ellenségeinek - a régi etruszk nemességnek felszámolása saját pozíciójának megerõsítését is szolgálta.

Különös erõfeszítéseket tett a latinokkal való kapcsolatok szálainak további megerõsítésére. A mai nagyhatalmak módszereire bámulatosan hasonló eszközöket alkalmazott velük szemben, mint a „külföldi segélyt” és a megfélemlítést. Hogy a latin vezetõkben terrort keltsen, az egyik renitenskedõ ariciai fõúr ellen összeesküvést szõtt, csapdába ejtette, majd árulás vádjával kivégeztette. Az ariciai vezérnek, Turnusnak neve késõbb a legendákban Aeneassal kerül kapcsolatba, mint a rutúliaiak királyáé, akivel Aeneas és a „trójaiak” elsõ csatájukat megvívták Itália földjén.

Egy régi szerzõdésre való hivatkozással berendelte a latinok fegyverre fogható fiatalságát Rómába, s amikor azok a királyi parancsnak engedelmeskedtek, századokba osztotta be õket, azonban olyan ravasz módon, hogy egy-egy latin félszázadot római félszázadokkal kevert össze, s az így elõállt vegyes századok élére római centurionokat, századparancsnokokat nevezett ki. Ezzel az intézkedésével a haderõ létszámát megkétszerezte és elvette a lehetõségét annak, hogy a latinoknak, saját tábornokaik és tisztjeik lehessenek.

Ez utóbbi intézkedésével megteremtette az eszközt Róma számára, hogy az etruszkok elleni háborút eredményesen folytassa évszázadokon keresztül, s velük letért a becsületes harcok - az egyéni erõn és bátorságon alapuló mérkõzések- erkölcsileg elfogadható útjáról, hogy a cselszövések, árulások, megtévesztések és csalások módszereinek végsõkig történõ kihasználásával növelje a megszületett latin Róma hatalmát és gazdagságát.

Hogy az etruszkokkal háborúban álló külsõ ellenséggel, a görögökkel, kapcsolatot tartott fenn, s velük egyetértésben, sõt szövetségben állott, arra történelmi bizonyítékaink vannak. Líviusz Róma története címû mûvében a következõket olvashatjuk: „(Tarquiniusz) elhatározta, hogy Delphibe (követeket) küld, a leghíresebb jóshelyre) az egész világon; és veszélyesnek ítélvén (azt), hogy a válaszokat közömbös (nem beavatott) személyekre bízzák, saját két fiát küldte Görögországba, ebben az idõben kevéssé ismert szárazföldi utakon, s még ismeretlenebb tengeri (utakon).”

A követ-küldés nem támasztja alá a nagy óvatosságot és titkosságot, - hiszen a „borzalmas csoda”, ami a követjáráshoz ürügyül szolgált, csupán abból állt, hogy egy kígyó siklott ki az egyik faoszlopból, ami elõl a jelenlévõk a palotába menekültek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy etruszk jósok és álomfejtõk bõségesen álltak rendelkezésre, s maga az öreg királyné is „jól iskolázott volt” az égi csodák magyarázatában.

De nincs indokolva a királyfiak személyes küldetése és a titkos útvonal igénybevétele sem. Elképzelhetõk azonban a „veszélyek” a királyi család számára, ha kiszivárgott volna egy - az ellenséggel kötött - összeesküvés, vagy az összeesküvéssel kapcsolatos tervek és utasítások érkezésének híre. Az etruszkok elõtt ismeretlen - minden bizonnyal már korábban is igénybevett szárazföldi és tengeri titkos útvonal létezése azt tûnik bizonyítani, hogy azt a görög hadvezetés fürkészte ki és azon keresztül hatolt be a „második front” felállítására és az etruszk belsõ ellenállás megtörésére.

A delphii követjárás Tarquiniusz számára nem hozta meg a kívánt eredményt, sõt sorsát - s vele együtt a római királysága sorsát is - megpecsételte. A királyfiak - Titusz és Arun - kíséretében ott volt Luciusz Junius Brutusz is, a király nõvérének fia, aki, attól való félelmében, hogy a király a többi számára veszélyt, vagy versenytársat jelentõ áldozattal egyetemben kivégezteti, gyermekkorától kezdve elmebetegnek tetette magát, s mint ilyet sohasem vették komolyan. Brutusz azonban, aki már a neki adott név miatt is telve volt elfojtott gyûlölettel és bosszúvággyal, csak az alkalmas pillanatot várta, hogy terveit megvalósítsa, s erre Delphiben sor is került.

Brutusz egy erre a célra belülrõl kivájt bot belsejébe rejtett arany királyi pálcát vitt magával, mint Apollónak szánt áldozatot, amellyel az õt és képességeit megilletõ pozícióját kívánta jelképezni. Mind a közvetlenül bekövetkezõ, mind pedig a hosszúlejáratú történések azt bizonyítják, hogy Brutusz a királyfiak háta mögött tárgyalásokat kezdett a görög illetékesekkel és megkapta a további utasításokat Róma számára

Miután a fiatalemberek küldetésüket elõadták, „ellenállhatatlan ösztönzést éreztek”, hogy megtudakolják, ki fogja a királyságot örökölni: Kérdésükre a következõ szavak hangzottak a jósbarlang belsejébõl: „Fiatalemberek, amelynek elõször megcsókolja az édesanyját, az lesz a legfelsõbb hatalom ura Rómában.”

A testvérek elrendelték, hogy a jóslatot a legteljesebb titokban tartsák, nehogy otthonmaradt harmadik testvérük, Sextus, tudomást szerezzen róla, maguk között pedig sorsot húztak, hogy melyikük csókolja meg; édesanyját elõször. Brutusz más jelentõséget tulajdonított a szavaknak és botlást színlelve a földre esett, s azt ajkával érintette, úgy gondolván, hogy, az az egész emberiségnek édesanyja.

Delphibõl hazatérve hamarosan ütött Brutusz bosszújának órája. Egy, a királyfiak mulatozása közben kötött fogadás következtében Sextus erõszakot követett el a másik feleségén, aki szégyenében öngyilkos lett.

A tragikus eset szolgáltatta Brutusznak az alkalmat, hogy a Tarquiniusz család teljes kiirtására és a királyság megszüntetésére irányuló tervét megvalósítsa. A meggyalázott nõ holttestét körülhordoztatta, s a tribunok épülete elõtt összehívatta Róma népét és gyújtó beszédben lázította õket mégpedig nem csak Sextus, hanem apja ellen is. Felsorolta törvénytelen tetteit, majd felszólította a tömeget, hogy az egész királyi családot számûzzék Rómából. A táborból hazasietõ Tarquiniusz elõtt bezárták Róma kapuit, míg Brutusz, ezzel egy idõben, a táborba ment, hogy a katonákat is megnyerje és a Tarquiniuszok ellen fordítsa. Lázítása ott is eredménnyel járt. A király két fiával a felizgatott tömeg haragja elõl az etruszkokhoz menekült, Caerebe, a harmadik fiú, Sextus egy latin városban, Gabiban keresett menedéket, ahol hamarosan legyilkolták azok, akiket egy, az apjával való összeesküvés során nem sokkal elõbb csalafintán a római uralom alá hajtott.

Ezzel véget ért a Tarquniuszok királysága. Az utolsó Tarquiniusz, aki az új népidemokráciában még magas beosztásban maradt, hamarosan szintén menekülni volt kénytelen, mert a római nép számára azután a Tarquinuszok „puszta neve is veszélyt jelentett”. Róma ugyanis kívülrõl érezte magát veszélyeztetve, hiszen mindenki azt várta, hogy Tarquiniusz Luciusz etruszk fegyveres segítséggel fogja megkísérelni trónja visszafoglalását. E félelmetes várakozás nem következett be azonnal, ehelyett a patrícius fiatalság mozdult meg, amely személyes biztonságát érezte veszélyeztetve az új törvények miatt, „amelyek a szegények” elõnyére készültek, s minthogy „ártatlanságukon kívül nem volt semmiféle biztosításuk, vagy védelmük”, elkerülhetetlenné vált felszámolásuk. Szervezkedésük szempontjából legjobbkor érkeztek Luciusz követei, akik a családi vagyon kiadását szorgalmazták. A népidemokratikus szenátus számára nem volt könnyû a döntés, mert tudták, hogy ha a vagyon kiadását megtagadják, háborút hívnak ki maguk ellen, ha pedig kiadják, hatalmas ellenségük anyagi támogatáshoz jut. Elképzelhetõ, hogy ilyen körülmények között kapóra jött nekik a patríciusok és Luciusz között folyó összeesküvés felfedezése egy rabszolga árulása folytán. Ügyes mesterkedéssel sikerült a tetteseket lefülelni - ha ugyan az egész ügy nem az õ mestermûvük volt - sõt egy Tarquiniusznak írt levelet szintén kézre kerítettek a követektõl, s így „legálisan” megtagadhatták Luciusz követelését.

A Tarquniusz vagyont elkobozták és szétosztották a „szegény nép” között, amivel azt akarták elérni, hogy az osztozkodásban mindenkit bûnrészessé tegyenek, s ezzel csírájában fojtsanak el minden további egyezkedést a római nép és trónfosztott királya között.

Mint a továbbiakban látni fogjuk, Tarquiniusz Luciusz nem nyugodott bele a történtekbe, hanem élénk diplomáciai munkába fogott az etruszkok körében, különösen pedig Veiben, Tarquiniában és Clusiumban. A caerei udvarban magát Lars Porsenát, az etruszk nép egyik legkimagaslóbb királyát, vezérét és nemzeti hõsét is megkörnyékezte és oldalára hangolta, akinek félelmetes hírétõl rettegtek a rómaiak. Mint látni fogjuk, Lars Porsena a rómaiakat több csatában megverte, sõt magát a várost is elfoglalta, azonban valami váratlan dolog történt Róma falai alatt, s a számûzött királynak még sem sikerült etruszk erõkkel trónját visszahódítani.

6. Etruszk gyõzelmek

A Jézus születése elõtti nyolcadik században kiépített itáliai védrendszer - mint már megállapítottuk - tökéletesen megfelelt feladatának és az etruszk államvezetés várakozásának. Ezt fényesen bizonyítja már magában az a tény, hogy a külsõ ellenség, minden erõfeszítése ellenére nem csak, hogy nem tudott rést ütni rajta és behatolni a félsziget területére, hanem a békés kereskedelmet is lehetõvé tette a Mediterrán összes népeivel, sõt magukkal a görögökkel is. Meggyõzõ régészeti lelet-anyag áll rendelkezésre, amely azt bizonyítja, hogy egészen az ötszázas évek közepéig görög vásárhelyek voltak az etruszk kikötõvárosokban. Hogy a félsziget belsejében ilyet nem találunk, az azt bizonyítja, hogy ezek a vásárhelyek az etruszk katonai hatóságok ellenõrzése alatt állottak, s így a félsziget biztonságát nem veszélyeztették. ,

Ugyancsak a védrendszer erejét igazolja az, hogy az, hogy az ötszázas évek közepéig nem hallunk katonai összeütközésrõl, s azoknak a tengeri csatáknak, amelyekrõl híradást kapunk, meg voltak a nyomós okai és magyarázata. Az Aeol szigetek körüli és a szicíliai szorosok közelében lezajlott ütközetek azt is bizonyítják, hogy az etruszk hajóhad távol tudta tartani a görögöket a Tirren- tengeri térségtõl, s ami ezzel egyértelmû, hogy a görögök állandón kísérleteztek a térségbe való benyomulással, de ez nem sikerült nekik. Hogy pedig az etruszkok nem szorítkoztak csupán védelmi háborúra, arra bizonyíték a Spurinna által vezetett tengeri expedíció a szicíliai görög kolóniák ellen Tarquiniából.

A történelmi feljegyzések és híradások hiánya természetesen nem azt jelenti, hogy béke uralkodott, hanem inkább azzal magyarázható, hogy a görögök vereségeiket nem szokták feljegyezni az etruszk történetírás anyaga pedig - minden egyéb írásukkal, s egész irodalmukkal együtt rendszeres pusztításnak esett áldozatul. A görög és római szerzõk hallgatásából azonban joggal következtethetjük, hogy az etruszk szárazföldi és tengeri haderõ állandóan és fölényesen elõnyben volt, s ha csatákra került sor, azokat õk nyerték meg.

A hatodik század vége felé, amikor Cyros perzsa király Föniciát az ötödik satrafa hatáskörébe kényszerítette, Karthágó vette át Szicília és Szardínia szigetén a volt föníciai érdekeltségeket. Karthágó és az etruszkok között hamarosan szoros barátság alakult ki, mert közös érdekük volt az egymás gazdasági kiegészítésén kívül a görög terjeszkedés feltartóztatása is. Errõl a szerzõdésekkel megerõsített barátságról Arisztotelész azt írja, hogy a két nemzet és állam „oly közel állt egymáshoz, (hogy) úgy lehetett volna tekinteni (mindkét ország lakosait), mintha egy és ugyanazon állam polgárai lettek volna”. Ezeknek az egyezményeknek során Karthágó Rómával is szövetséget kötött, ami azt jelenti, hogy ebben az idõben Róma az etruszk szövetség és védrendszer tagjaként volt elkönyvelve. A külsõ ellenség megsegítésének szándékáról és a görögökkel való kapcsolataikról - mint látni fogjuk - Lars Porsena 504 táján szerzett csak tudomást.

Az etruszk-karthágói szövetség egyesült hadiflottájának Szardínia vizein lefolyt harcairól a korzikai alaliaiak ellen Herodotosz ad tudósítást. A hatodik század elején az elõ-ázsiai Phoceaból érkezett telepesek megalapították Messzáliát - a mai Marseilles városát - s onnan Korzikára is áttelepedtek belõlük, Alalia közelébe. Ez az utóbbi kolónia a hatodik század közepén rendkívüli módon megerõsödött a Phocaeából a perzsa invázió elõl érkezõ újabb bevándorló hullámokkal, amelyeknek tudomása volt- sõt minden bizonnyal szoros kapcsolatban is álltak a korábbi messáliai telepesekkel. Az erõs görög befolyás alól érkezõ új bevándorlók már érzelmileg is a Tirrén- térségbe benyomulni igyekvõ görögök oldalán állottak” így a korzikai kolónia közvetlenül fenyegette az etruszk érdekeket és biztonságot. Ennek felszámolására indult ki Cerveteribõl a szövetséges flotta és 540 táján döntõ gyõzelmet arattak a görögök felett, amelynek következtében az alaliai görögök kénytelenek voltak elhagyni Korzikát és Szicília szigetére menekültek, ahol megalapították Veliát.

A karthágói szövetség és barátság létezésérõl és az etruszk állami hatalom és erõ nagyságáról adnak hírt a századunk hatvanas éveiben felszínre került híres pyrgi aranylemezek, amelyeken Thefai Veliana, Cerveteti királya ad hálát a két nép közös istennõjének, Uni-Astarténak kegyes védnökségéért.

Talán a Szardínia közelében elszenvedett tengeri vereség megtorlására a görög Cumae megmozdul és nyílt szövetségre lép Rómával, s a Róma uralma alatt álló Latin városokkal. A cumaei görög sereg Cápua ellen indul és bizonyosan kezdeti sikereket ér el, hiszen az egész félszigetet felrázó, a történelemben „hosszú menet” néven bekerült váltakozással válaszolnak rá az etruszkok. Lars Porsena, Clusium királya általános mozgósítást rendel el és nemzeti felkelésre szólítja fel Itália egész lakosságát a görög elõnyomulás és terjeszkedés meggátlására. Hívó szavára mindenhonnan sereglenek az önkéntesek és biztos tudomásunk van arról, hogy még a Pó- vidékrõl s az észak-adriai városokból mint Spinából és Atriából - is érkeznek csapatok; s ahogy halicarnassusi Dionysius írja, „az etruszkokhoz csatlakoztak az umbriaiak, a dauniaiak és sok egyéb barbár népek” is. Ezekben a harcokban vált Lars Porsena az etruszkok legendás hírû nemzeti hõsévé.

A „hivatalos” történetírás szerint Cumae urakodója, Aristodémus visszaverte volna a „támadókat”, azonban ezt a feltevést semmiféle feljegyzés, vagy egyéb bizonyíték nem támasztja alá, s arról sincs semmiféle híradás, hogy a görögök - akár ideiglenesen is - területet nyertek volna az etruszk záró gyûrûn kívül..

Mint már említettük, Lars Porsenához menekült az utolsó Tarquinius, akinek ösztökélésére Porsena hadjáratot indított Róma ellen, eredetileg azzal a céllal, hogy Luciuszt trónjára visszasegítse. Elõször azonban Veiben jelent meg, a legközelebbi etruszk városba, amelyik - éppen a közeli szomszédság miatt a legtöbbet szenvedett a római támadások miatt. Mint emlékezhetünk, területének jó részét el is vesztette, amelyen - a Tibéren túl - a rómaiak kiépítették az etruszkok ellen irányuló hídfõjüket és erõdjüket, a híres Janikulumot.

Luciusz a veiek büszkeségére kívánt hatni elsõsorban, mint mondotta: „álljatok bosszút mindazokért a sérelmekért, amelyeket magatok is elszenvedtetek hosszú idõn át; a (római) légiók annyiszor elkövetett mészárlásaiért, hazátok földjének elrablásáért!”

Veibõl Tarquiniába ment, ahol, mint belõlük kiszakadt honfitársat, földit állította be magát, s a nagy dicsõségrõl akarta meggyõzni õket, „ha egy közülük való ül a római trónon”. Célját mindkét helyen elérte, s a fellelkesült lakosság Tarquiniusz ügyét jó alkalomnak vélte, hogy múltban esett sérelmeikért és veszteségeikért elégtételt vegyenek maguknak. A két város egyesült serege megindult és megütközött a rómaiakkal, ám a váltakozó szerencsével folyó csata végül is nem hozott döntést. Késõbbi római szerzõk ugyan úgy állítják be, hogy mégis a rómaiaké volt a gyõzelem, mert, a közeli erdõbõl egy erõs hang, amirõl azt hiszik, hogy Sylvánusz - az erdõ istene - volt, azt kiáltotta, hogy az elesett etruszkok száma eggyel több, tehát a rómaiak gyõztek”, ez azonban nem hangzik meggyõzõ érvnek és a valóság az, hogy egyik fél sem volt eléggé erõs a döntés kicsikarására, mert mindkettõ visszavonult városaiba.

Az eredménytelen kísérlet után ment Luciusz Clusiumba, s ott is az etruszk önérzetre és dicsõségre hívta fel a figyelmet, hogy saját fajtájukbeli személyét visszaültessék a római királyi trónra. Nem tûnik azonban valószínûnek, hogy Porsenát ez gyõzte meg a rómaiak ellen indítandó hadjárat szükségességérõl, hiszen azt magának is megszerezhette volna. „Soha egyetlen korábbi alkalommal sem volt a (római) szenátus olyan félelemben, mint ekkor, olyan hatalmas volt a clusiumi állam ebben az idõben és oly dicsõ volt Porsena neve, írja Líviusz. Sokkal valószínûbb, hogy az etruszk nép belsõ békéjére már hosszú idõ óta veszedelmes római hatalmat akarta megfékezni, s Tarquiniusz ügye csak az utolsó csepp volt, hogy a pohár beteljen.

A római szenátus nemcsak az etruszkok közbelépésétõl rémült meg azonban, hanem saját lakosságának magatartásától is, mert attól rettegett; hogy a velük és az új rezsimmel nagy mértékben elégedetlen rómaiak beengedik az ellenséget a városba, ellenállás helyett. Sebtében minden elképzelhetõ „békítõ rendszabályt” foganatosítottak élelmet osztottak ki, a só árusítását kivették az árdrágító „spekulánsok” kezébõl és a kormány kezelésébe került, s eltörölték az adóztatást is. Mindez azt bizonyítja, hogy a nép még a kegyetlen Tarquiniuszt is szívesebben elviselte volna, mint az új köztársaság romlott vezetõségét.

Lars Porsena az elsõ rohammal elfoglalta a Janikulumot, s ha a rómaiak a Sublicia- hidat idejében le nem döntik, ugyanazzal a rohammal birtokba vette volna az egész várost is. Minthogy ez nem sikerült, Porsena blokádot rendelt el. A Janikulumban hagyott megszálló erõ kivételével serege a Tibér partján ütött tábort. Hogy pedig a városba élelmiszert ne tudjanak bevinni, összeszedette az összes hajót a Tibéren, s minden egyéb vízijármûvet. Ez már azért is szükséges volt, hogy rendelkezésükre álljon az eszköz ha mégis Róma ostromát határoznák el a Tiberen való átkelésre.

Egy különös - a tankönyvekbõl jól ismert - és az etruszk történet szempontjából rendkívül fontos eset következtében azonban nem került sor sem Róma ostromára, sem pedig lakosságának kiéheztetése útján történõ meghódítására. A hivatalos hagyomány szerint amelyrõl itt különösen észben kell tartani, hogy az etruszkokkal évszázadokon át elkeseredett harcokat vívó latinok íróinak tollából ered - egy római nemes ifjú, Caius Mucius, merényletet tervezett az etruszk király ellen. Az etruszk táborba álruhában belopakodó Mucius nem ismerte meg a királyt és ruhája alá rejtett kardját elõrántva - tévedésbõl annak titkárát sújtotta halálra. A merénylet után ugyanazzal a véres karddal vágott magának utat a tömegben, azonban a zajra felfigyelõ katonák rávették magukat, elfogták és a király testõrei a király színe elé vezették. Az etruszk király és Muciul között lejátszódott jelenetet és párbeszédet - a valódi történet kiderítése érdekében - érdemes, sõt szükséges teljes egészében idézni, ahogy Líviusz II. könyvének 12. szakaszában található:

„Egyedül állva ott, az ellenséges tömeg közepette, a király bírái elõtt, még ebben a helyzetben is, a szerencse legszigorúbb fenyegetései között, úgy mutatkozva, mint aki inkább terrort kelteni képes, semmint azt érezni, ily módon szólt (Mucius): „Én egy római polgár vagyok; az én nevem Caius Mucius. Mint ellenségnek, szándékom az volt, hogy megöljek egy ellenséget, de azon elhatározásom sem kevésbé eltökélt, hogy elszenvedjem a halált, mint hogy azt okozzam. Egy rómainak egyformán sorsa, hagy cselekedjen, vagy szenvedjen, erõteljességgel; de nem is én vagyok az egyetlen, aki ilyen, terveket szõtt ellened. Hosszú listája van énutánam, azoknak, akik ugyanerre a dicsõséges megkülönböztetésre vannak jelölve. Készülj fel tehát, ha úgy választasz, egy ilyenfajta mérkõzésre, amelyben életed minden órája veszélyben lesz és amelyben az ellenség és a kard állandóan tartózkodási helyed eresze alatt vár; ez az a fajta háború, amelyet mi, római ifjak, készítettünk elõ ellened; ne a hadseregtõl félj a harcmezõn, sem a csatában; az ügy a te személyed és külön-külön mindegyikünk között áll.

A feldühödött és egyben halálra rémült király elrendelte, hogy tüzet rakjanak köréje, fenyegetvén, hogy szigorúan megbünteti, ha azonnal meg nem magyarázza, hogy mi volt az az összeesküvés, amellyel õt olyan kétértelmû szavakkal megfenyegette. „Várj csak”, szólt Mucius, „és figyeld meg, hogy milyen keveset számít a test azoknak, akik elõtt nagy dicsõség lebeg” és beletartván jobb kezét a parázstartó edénybe, amelyben áldozati tüzet gyújtottak, addig tartotta benne, amíg az el nem égett, mintha minden érzés nélkül való volna; erre a király, mintha csak villámcsapás érte volna a csodálatos viselkedés láttán felugrott ültébõl, elrendelte, hogy az ifjat lehozzák az áldozati oltárról és azt mondta neki, „menj el biztonságban; mert a bánásmód, amit számomra terveztél, enyhe volt azzal összehasonlítva, amit magadon gyakoroltál. Azt kívánnám, hogy bátorságod nõjön és gyõzedelmeskedjen, ha ez a bátorság az én hazám oldatán nyilatkozott volna meg. Így én elbocsátalak érintetlenül és sértetlenül és eltekintek a büntetéstõl, amellyel a háború törvényei sújtanának.” Akkor Mucius, mintha viszonozni akarná a kegyet, azt mondta neki, „Minthogy úgy találom, hogy te tiszteled a bátorságot, hogy elnyerjed tõlem kegyességgel azt, amit erõszakkal nem tudtál, tudd meg, hogy háromszázan közülünk, elõkelõ fiatalok közül Rómában, megesküdtünk egymásnak, hogy ily módon megtámadjunk téged; úgy esett, hogy én legyek az elsõ; a többiek veled lesznek, mindegyik, amikor rákerül a sor, úgy, ahogy a szerencsehúzás elõhozta õket, mindaddig, amíg a szerencse meg nem engedi, hogy az alkalom sikert hozzon ellened. „

A rómaiak - sõt az egész emberiség számára - lélekemelõ, a nemes gondolkodás mintaképéül szolgáló történet kiértékelése közben két feltûnõ adat kell, hogy gondolkodóba ejtse az olvasót. Az egyik az, hogy Muciul és mind a háromszáz római ifjú, aki az összeesküvésben részt vesz, a régi fõnemesség soraiból kerül ki. Mint már értesültünk róla, ezek az új köztársaságban nem csak, hogy nem érezték jól magukat, hanem nélkülözték a vagyon-, sõt életbiztonságukat is. Mint emlékezhetünk, ez volt az oka annak is, hogy Tarquinius követeivel keresték a kapcsolatot, amikor a család vagyonának kiadatása ügyében jártak Rómában. Ugyan elképzelhetõ volna-e, hinnénk-e annak, aki azt állítaná, hogy a francia forradalom halálraítélt arisztokratái összeesküvést szõttek az angol király, vagy fõnemesség ellen, akik õket ki akarták menteni a gillotin alól! A római ifjak számára is sokkal ésszerûbb lett volna Porsena ügyét magukévá tenni, hiszen Tarquiniusz restaurálása esetén õk is visszakerültek volna a rangjukat megilletõ magaslatra, s életük nem lett volna többé veszélyben. A másik adat még ennél is súlyosabban esik a latba! Amikor a - szerzõk szerint halálra rémült - etruszk király kínvallatásra akarja fogni Muciul, ezt azért teszi, mert kétértelmûséggel vádolja, holott Muciul beszédében semmiféle kétértelmûséget nem lehet felfedezni. Ám amikor Muciul leégeti jobbját, a király nem csak a büntetéstõl áll el, hanem csodálattal is eltelik, Muciul pedig, most már önként, saját jószántából -a hivatalos történet szerint megismétli az addigi kétértelmûnek tartott beszédet azzal a kibõvítéssel, hogy most már megadja az összeesküvõk számát is, amit minden bizonnyal elõbb is elárult volna minden fenyegetés nélkül, ha megkérdezték volna tõle. Muciusnak ezért fölösleges lett volna leégetni karját, s ha azt mégis megtette, annak sokkal nyomósabb okának kellett lennie.

Mielõtt azonban következtetéseinket levonnánk, lássuk az események további alakulását. Porsena visszaküldi Muciust Rómába, ám követei is vele mennek, akik békeajánlatot visznek magukkal. E békülékenységrõl Líviusz magyarázata ellenére sem hihetõ, hogy ez a legendás hírû hõs, a hatalmas etruszk király, aki Rómát rettegésben tartja hatalmas táborával, most ijedtében - vagy akár ámulatában - békét könyörögjön és megvert kutya módjára hazakotródjon Róma falai alól. Különösen elképzelhetetlen, ha figyelembe vesszük békefeltételeit, amelyeket a rómaiak azonnal, minden alkudozás, minden ellenszolgáltatás nélkül készségesen elfogadnak. A béketárgyalások eredményeként ugyanis Róma lemondott a Veitõl elfoglalt egész területrõl, Porsenának pedig túszokat adtak, mielõtt a Janikulumból kivonult, ami egyértelmû a Tibér jobbpartján lévõ római hídfõ feladásával.

A fentiek megfontolása után most már megkísérelhetjük a való történet rekonstruálását. A régi etruszk-római nemesség - a nép támogatásával elérkezettnek látta az idõt és alkalmat a terror megszüntetésére és az elõzött királyokénál is kegyetlenebb, hatalmukkal visszaélõ új rezsim lerázására. Ezért küldték Muciust - azonban nem orgyilkosként, hanem - követként Lars Porsena táborába. Az álruhára azért volt szükség, hogy biztosítsa a király színe elé jutását, hiszen - ha mint rómait - elfogják, a katonák még sokkal kevésbé hittek volna szavának, mint a király és talán fel is koncolták volna. De az álruhát „nem hivatalos” küldetése is megkívánta.

Az etruszk király gyanakodása és hitetlensége érthetõ, hiszen nagy csorba esett volna az etruszk becsületen, ha egy római cselrõl lett volna szó, pedig abban az idõben már közismert volt fondorlatos politikájuk és hadviselésük. Valószínûleg küldetésének cinikus fogadtatása ösztönözte Muciust nagy lelkierõt igénylõ tette végrehajtására, jobbjának leégetésére, hogy igazát bizonyítsa Ha pedig ez így volt - ami valószínû - akkor Mucius nem a republikánus Rómának, hanem az etruszk népnek a nemzeti hõse.

Mindezt az etruszkok és a rómaiak között kialakult jó viszony is megerõsíti. Róma belsõ rendjének helyreállítása és a meginduló barátságos kapcsolatok során Porsena minden valószínûség szerint értesült Rómának a görögökkel folytatott viszonyáról, s a vizsgálatok folyamán a Tarquiniuszok szerepe is felszínre került. Ez lehet a magyarázata, hogy Luciusz restaurálását sem a Rómaiak nem kívánták, sem Porsena nem erõltette. Hogy magát a királyságot miért nem állították vissza, azon már csak „spekulálni” lehetne, tekintve, hogy semmi adat nem áll rendelkezésre. Azon azonban nem csodálkozhatnánk, ha a Tarquiniuszok leszereplése után a római etruszk nemesség sem lelkesedett a monarchiáért, de akkorra már nem csak Róma lakossága kóstolt bele a népuralomba, hanem az etruszk városállamok társadalma is túlságosan átformálódott a beözönlõ - és az athéni demokrácia szellemével átitatott - elõ-ázsiai emigránsok hatására elõálló társadalmi forrongások következtében, s ennek folytán a királyság eszméje egyre többet veszített az etruszkok között is.

A Tarquiniuszok ezzel végérvényesen letûnnek a történelem színpadáról, noha - állítólag - Porsena még egy lanyha erõfeszítést tesz érdekükben, amely után el kell hagyniuk Clusiumot is.

Hogy Rómában minden az etruszk király kívánsága szerint történt, és valódi jó viszony jött létre köztük, azt megerõsíti az a tégy, hogy amikor Porsena elvonult Róma alól, egész táborát a római népnek ajándékozta, s azt Róma új vezetõsége közöttük kiárusította. Porsena ajándékáért a római nép végtelenül hálás volt, mert a táborba nagy mennyiségû élelmiszert halmoztak össze az etruszkok - akik hosszú blokádra készültek fel amit az éhezõ római nép igen nélkülözött.

A görög-római szövetség római fészkének felszámolása után a korábban leigázott Latium teljes egészében visszanyerte szabadságát és függetlenségét, s a Rómával létrejött baráti viszony következtében a Campánia biztosításához szükséges útvonal Latiumon keresztül nyitva állt az etruszk hadvezetõség számára. E szövetség egyetlen ellenálló erõssége Aricia maradt, amely - úgy tûnik - átvette a szövetség vezetését is. Ariciában görög csapatok is tartózkodtak, sõt több latin városból is kapott erõsítést, ahol a nagy számmal érkezõ elõ-ázsiai görög bevándorlók körében Aristodemus jó támogatókra talált. Porsena tehát, Róma alól történt elvonulása után, seregének egy részét ez ellen az ellenséges góc ellen indította fia, Arun vezetése alatt. Az ariciaiak elég erõsnek érezték magukat arra, hogy nyílt csatában megütközzenek az etruszkokkal a város elõtti mezõn. Az összecsapás elsõ rohamában Arun elsöpörte az ariciai erõket és gyõzelmet aratott felettük, azonban a csatából kitért görögök hátba támadták seregét és nagy mészárlást rendeztek benne. Arun maga is elesett, mire csapatai visszavonultak Rómába, ahol szívesen fogadták õket, sebesültjeiket pedig ápolásba vették.

Etruszkológusok úgy emlegetik ezt a csatát, mint amelyben Aristodemus újabb gyõzelmet aratott etruszk ellensége fölött. Eltekintve azonban attól, hogy, Aristodemus nem volt személyesen sohasem Latiumban, az etruszkok ariciai veresége csak csatavesztés volt, Porsenna hadjáratának eredményére azonban semmi kihatással nem lehetett. Ezt bizonyítja az a tény, hogy Latium továbbra is szabad és független maradt és ott több összecsapásról a görögökkel nem kapunk semmiféle híradást. Latium elvesztésébe a hatalma teljében lévõ Porsena sem nyugodott volna bele, pedig arról sem tudunk, hogy õ visszatért volna az ariciai ellenség megsemmisítésére. Latiumot bizonyosan maguk a latinok tisztították meg Aristodemus maradék görög erõitõl, amelyek sorsáról többé nem szól a krónika.

Lars Porsenával az etruszk nép és államhatalom történelmének zenitjét érte el, azonban hamarosan - az etruszkológusok által kellõképpen meg nem magyarázott - rohamos hanyatlás és legyengülés következett be. Mielõtt tehát a történések fonalát tovább szövögetnénk, vizsgáljuk meg ennek a szomorú és az etruszk nép pusztulásához vezetõ jelenség okait.

Mint már több helyen is említettük, az ötszázas évek második felében a perzsák elõl nagy tömegû menekült érkezett Elõ-Ázsiából, s e tömeg nagy része az itáliai félszigeten, s a mediterráni szigeteken keresett menedéket. Mint a történelembõl tudjuk, Cyrus 559-ben megfosztotta trónjától Astyagest, Media uralkodóját, majd meghódította 546-ban Lydiát, 539-ben pedig Babylont, s ezzel megalapította a hatalmas Perzsa birodalmat. amely „az Industól a Földközi tengerig és a Kaukázustól az indiai óceánig terjedt.” Az ioniai városokat Cyrus tábornoka Harpagus igázta le, s az õ elõnyomuló seregei elõl menekültek tömegesen el a városok túlnyomóan görög származású lakosai. Ezek már - ellentétben a hasonló körülmények és okok miatt hét-és fél századdal korábban érkezõ, s az etruszkokba maradék nélkül beolvadó menekültekkel - nem voltak sem fajukban, sem nyelvükben, sem kultúrájukban azonosak a félsziget õslakóival, és hogy mégis szíves fogadtatásra találtak, az az etruszk lélek könyörületességén kívül az õslakosság emlékezetében még világosan élõ, az elõzõ emigrációhoz fûzõdõ történelmi emlékezésnek köszönhetõ.

A menekültek zöme az elõ-ázsiai görög „gyarmatokon” meggazdagodott kereskedõkbõl és mesteremberekbõl állott, akikrõl a történelem feljegyzi, sõt hangsúlyozza, hogy igen gazdagok voltak, s ez a gazdagságot minthogy kellõ idõben hajóra szálltak magukkal is vitték. Az etruszk társadalomban, ahol az idegenek a legalacsonyabb társadalmi rétegben helyezkedtek el, ez a megbecsüléshez, tisztelethez, sõt alázathoz szokott „osztály” természetesen idegenül érezte magát. Ha a nagy vagyonnal érkezõ - tehát azonnal palotákba költözõ és magukat szolgákkal körülvevõ - emigránsok lelki állapotához, akiket a gõgös, õsiségére büszke, de sokkal szerényebb körülmények között élõ etruszk nemes osztály nem volt hajlandó befogadni, még azt is hozzászámítjuk, hogy egy sokkal nyitottabb, demokratikusabb, kalmár-szellemû társadalmi berendezkedésû osztályból érkeztek az évszázadok, sõt ezredek óta változatlanul „archaikus és monarchikus” etruszk társadalom keretei közé, nem szükséges nagy képzelõerõ ahhoz, hogy a társadalmi feszítõ erõk rugóit felfedezzük és a bekövetkezõ szociális vihar elõszelét megsejtsük.

Az osztályellentét kiélezõdése különösen egy olyan társadalomban, ahol a gazdagok rétege van alul - már magában elég ahhoz, hogy a társadalom heves erjedésnek induljon, a vagyon aránytalan megoszlását nem is számítva. Ha pedig mindehhez a két nép homlokegyenest ellentétes erkölcseibõl adódó probléma is járul, a robbanás elkerülhetetlen.

Nem volna érdektelen az Itáliában uralkodó viszonyokat párhuzamba állítani a második világháború utáni demokratikus társadalmakban fejét felütõ társadalmi rákfenék problémájával, azonban ez, a rendelkezésre álló adatok csekély volta miatt ismét csak „spekuláció” lehetne, ezért csak a dokumentálható változásokra és azok következményeinek tárgyalására szorítkozhatunk.

Azt már az eddigiek alapján is megállapíthatjuk, hogy az etruszk birodalom rohamos hanyatlásának, s az ebbõl folyó katonai legyengülésnek más ésszerû magyarázata nem lehet, mint a társadalom õsi hitének a szabad görög vallási eszmék által történt megzavarása, az évezredes patriarkális politikai rendszerének hirtelen átalakulása és a közerkölcsöknek a teljes lezüllésig történõ romlása. S hogy mindez a beözönlõ elõ-ázsiaiak magukkal hozott „új eszméinek” tulajdonítható, azt az érkezésük utáni idõkbõl származó sírkamrák leletei, fõleg pedig falfestményei hûen és meggyõzõen igazolják.

Rövidesen Porsena hadjárata után Róma ismét az agresszió és a terjeszkedés útjára lép. A görög kapcsolatok és szövetség ugyan megszûntek tudjuk, hogy 490-ben, amikor az éhezõ római nép Cumaeában gabonát vásárol azt Aristodemus lefoglalja azon a címen, hogy õ Tarquiniusz utóda - a római népnek és vezetõségének korábbi lelkülete azonban nem változott semmit. Egyébként is, az új köztársaság állandó bajokkal küszködik. Az uzsorások magas kamatra adott kölcsönei a lakosság egyre nagyobb hányadát kényszeríti rabszolgaságba, s amikor a helyzet tarthatatlanná válik, az indulatok levezetésére és a polgárháború elkerülésére az egyetlen hatásos orvosság a külháború. Ugyancsak állandóan visszatérõ és a rövid ideig tartó fegyverszünetekben ismételten kiújuló ellentétre ad okot az ebben az idõben feltalált és a történelemben sokszor elõforduló földbirtok reform feszegetése.

A római terjeszkedés elsõrendû célja ismét Latium, hogy a városnak a hatalomhoz és terjeszkedéshez szükséges hátországot megszerezze és biztosítsa. A latin városok elleni támadások, s az elfoglalt városok felszabadulási kísérleteinek néhány éves elõjátéka után 497-ben döntésre kerül a sor. Tusculum területén, a Regillus- tó partján ütköznek meg az egyesült latin sereggel, amely csatában - állítólag - a Porsena udvarából kiutasított és Tusculumba vonult öreg Tarquiniusz Luciusz is személyesen részt vett. A csata eleinte a latinok fölényével folyt, sõt a rómaiakat meg is futamították, azonban a római diktátor válogatott legényekbõl álló és pihent csapatai bevetésével és személyes vezetésével megfordította a hadiszerencsét. A fáradt latin erõket, kegyetlen öldöklés után, véglegesen legyõzték, s a menekülõ töredéket a lovasság vette üldözõbe.

Az etruszkok aggódó szemmel kísérték figyelemmel a megújuló római terjeszkedést, mert Latinia elfoglalása esetén a Campániába vezetõ útvonalat látták veszélyeztetve, éppen ezért szándékukban volt a Róma ellen küzdõ latin erõk megsegítése. A segítséggel azonban elkéstek, mert a hirtelen bekövetkezõ és döntõ vereségre nem számítottak. Amikor pedig, a regillumi csatavesztés után, követeik Latium városait járták, hogy lelket öntsenek beléjük és további ellenállásra vegyék rá õket, a követeket elfogták és kiszolgáltatták a rómaiaknak. Róma hálából elengedte a latin hadifoglyokat és kedvezõbb feltételekkel újabb szerzõdést kötöttek velük: A nyilvánvalóan megtört latin nép néhány városa ugyan további kísérleteket tett függetlensége kivívására, azonban azok már csak lanyha erõfeszítések voltak csupán, s a Regullus- tói ütközettõl fogva véglegessé vált az egész Latiumot magába olvasztó Róma latin jellege.

A hivatalos történetírás megvetõleg ír az etruszk harcosról is. Azt állítja, hogy nem volt miért életét áldoznia, hiszen abból semmi haszna sem származhatott; ellenkezõleg, az ellenség felszabadította a gyûlölt uralkodó réteg uralma alól. Ebben igazuk is lehet bizonyos mértékig, hiszen az újgazdagok hamarosan megtalálták az utat az etruszk vezetõ körök felé, s lassan az õ befolyásuk érvényesült - mint az államvezetés minden más terén, úgy - a hadvezetésben is, s az új, idegen urakért valóban nem volt érdemes az õslakos etruszkoknak vérüket ontani. Azonban éppen ezeknek az új uraknak nem volt érdekében a rómaiakkal szembeszállni, hiszen õk nagyon jól megértették magukat a hozzájuk minden vonatkozásban közelebb álló ellenséggel, mint saját katonáikkal. Amint látni fogjuk Vei elesténél - amely az etruszk sorsot végleg megpecsételte - a szorongatott végvárnak azért tagadták meg a segítségküldést, mert annak lakosai a belsõ rend helyreállítása érdekében királyt választottak. Ez az indokolás világosan elárulja a sok évezredes rend menthetetlen felbomlását.

Annak bemutatására azonban, hogy a Porsena uralkodása elõtt, alatt és a közvetlenül rákövetkezõ idõben mindez még nem így volt, érdemes kissé részletesebben tárgyalni a sajátjánál jóval nagyobb katonai erõvel rendelkezõ ellenség ellenében tanúsított hõsies és vezetésében is rátermett etruszk ellenállás évszázados harcait.

492-ben az etruszk és szabin erõk - amelyek eredetileg a latinok megsegítésére voltak hivatva - Latiumba vonultak, abban a reményben, hogy érkezésükkel lelket öntenek a csüggedõ latinokba és azok csatlakoznak hozzájuk. A latinok azonnal követeket küldtek Rómába, akik vagy védelmet kértek, vagy engedélyt arra, hogy fegyvert foghassanak védekezésül az etruszkok ellen. Ez ügyes diplomáciai fogás volt a Róma-ellenes erõk részérõl, mert ha Róma történetesen engedélyezte volna „önvédelmüket”, a lefegyverzett és szoros római felügyelet alatt álló latinok fegyverhez jutottak volna. Hogy a római-latin szövetség milyen gyenge lábakon állt, azt Róma határozata világosan igazolja: „ Úgy ítélték (Rómában), hogy biztonságosabb a latinokat megvédeni saját segítségük igénybevétele nélkül, semmint megengedni nekik, hogy újra fegyvert fogjanak. „

Róma tehát minden bizonnyal átlátott az etruszk terveken és nagy erõvel megindult ellenük. A nyomasztó túlerõ elõl természetesen az etruszk erõk visszavonultak. Amikor azonban a rómaiak megtámadták Coriolit, Antium azonnal segítséget küldött az ostromlott városnak, annak ellenére, hogy tudatában volt az egyenlõtlen küzdelem következményeinek. Nem az etruszk hõsiesség hiányán és egymást megsegítõ készségén múlott, hogy a római túlerõ mind a városból kirohanó, mind pedig a mezõn hátába kerülõ ellenfelet megsemmisítette és utolsó szálig kardélre hányta.

A vereség után az etruszkok új stratégiához folyamodnak. A római lelkületet és viszonyokat jól ismerõ veiek tartózkodnak a további fegyveres összeütközéstõl, ehelyett szétküldik követeiket egész Etruriába, hogy, egyrészt, katonai támogatást nyerjenek, másrészt, hogy tájékoztatást adjanak. A követek a városállamok tanácskozásain azt igyekszenek megértetni a vezetõ férfiakkal, hogy „a rómaiak hatalma örökké tartó lehet, hacsak a közügyi egyenetlenkedés dühe nem fordítja õket egymás ellen. Ez volt az egyetlen fertõzés, az egyetlen méreg, amelyik képes arra, hogy határt szabjon a nagy birodalmak idõtartamának.”

Az etruszkok jól számítottak. Róma belsõ bajai hamarosan kiújultak; a plebejusok és patríciusok elkeseredett küzdelme, s a földbirtokreform kérdésének felújítása több kárt okozott, mint amire etruszk fegyverek képesek lettek volna. Amikor az etruszkok 479-ben latin területre léptek és Ortora városát ostrom alá fogták, a rómaiak nem voltak hajlandók harcolni ellenük. A lakosság nem jelentkezett katonának, s amikor mégis kivonultatták õket, a római csapatok a harctéren tagadták meg a parancsokat. Amikor pedig a lovasság megverte a volszkiak egységeit, a gyalogság az üldözési parancs végrehajtása helyett megfordult és vert sereg módjára visszahúzódott táborába.

Vei magát Rómát fenyegette, míg végre a patríciusok „alázatossággal” és engedményekkel hadsereget tudtak toborozni. Veibe egész Etruria területérõl özönlöttek az önkéntesek, „abban a reményben, hogy Róma belsõ bajait kihasználva eredményt érnek el.” A római konzulok és generálisok nem merték csatába vinni katonáikat, s a tétlen ellenséget az etruszkok gyávaságuk miatt sértegették. Ennek eredménye az lett, hogy a feldühödött római katonák maguk kérték az ütközetet. Haragjukat a végsõkig felkorbácsolta, amikor az engedélyt megtagadták tõlük, s az etruszkok joggal reménykedtek, hogy ez alkalommal csata nélkül kezükbe esik Róma. Azonban az agyon sértegetett rómaiakat tábornokai nem tudták tovább féken tartani, támadásba lendültek, s az etruszkoknak alig maradt idejük, hogy csatarendbe álljanak. Miután lándzsáját mindkét fél az ellenségre röpítette, elkeseredett, karddal vívott közelharc indult meg közöttük. Ebben a csatában tûnt fel elõször a Fabius család, amely attól fogva nagy szerepet vitt az etruszkok, - de különösen a veiek - elleni háborúban. Az összecsapás az etruszkok állandó fölényével folyt. Amikor pedig Fabius Quintus embereivel a veiek egy sûrû csoportja ellen indult, egy szép szál, harcedzett toszkánai vitéz a közelébe férkõzött, s átdöfte mellét kardjával. Vezérük eleste láttán a római sorok meginogtak és hátrálni kezdtek, csak a másik két Fabius testvér erõfeszítése bírta megállásra késztetni õket ismét. Ez volt a rómaiak jobbszárnya. A balszárnyon hasonló sikerrel folyt az etruszk támadás. Itt maga az egyik konzul, Manlius volt a vezér, aki hamarosan súlyos fejvágást kapott és embereinek kellett kimenekíteni a csatatérrõl. A megnémult rómaiak itt is hátrálni kezdtek és csak a másik konzul személyes megjelenése - pihent csapataival - volt képes a hátrálást megállítani, s így a vereséget elkerülni. A sikereiken felbuzdult etruszkok seregük egy részét egyenesen a római tábor ellen küldték, amelyet egy rohammal el is foglaltak. A zsákmányolással azonban idõt vesztettek, s a római veteránoknak (Triarii) sikerült õket körülzárni. A láthatólag reménytelen helyzet nem vette el az etruszkok bátorságát, - ellenkezõleg - méregbe hozta õket, s még nagyobb erõvel harcoltak és amikor egy csapatuk a fényes vértjérõl és fegyverzetérõl felismert konzult is megölte, a rómaiak pánikszerû menekülésbe fogtak, az etruszkok pedig a megnyílt kapukon át kivonultak.

Az etruszk vitézség azonban ez alkalommal sem hozta meg a római túlsúllyal szemben a döntést, s amikor látták, hogy a római belsõ egység helyreállt, az ellenségeskedést felfüggesztették. Bár a 477-ben ellenük küldött római sereget súlyosan megverték, a második hadsereg érkezése után kénytelenek voltak városuk falai mögé vonulni, ahol a rómaiak merték megtámadni õket.

476-ban újabb erõsítés érkezett Etruriából Veibe. Megtámadták a cremerai katonai õrhelyet, ám a segítségül érkezõ római légió lovassága elõl vissza kellett vonulniok táborukba, s békét kértek Rómától. A békét azonnal felmondták, amint a légió elvonult, mégis úgy tûnik, hogy Vei az etruriai segítséggel sem tudott eredményesen ellenállni a római erõknek. Ám a továbbiakból kitûnik, hogy ez a - látszólagos - eredménytelenség egy magasabb stratégiai elgondolás érdekében történt színlelés volt csupán, mert a Fábiánokat akarták valójában megleckéztetni, akik azzal dicsekedtek, hogy egyetlen római család elég a legerõsebb etruszk város sakkban tartására.

A veiek örömmel figyelték, hogyan nõtt napról-napra a Fábiusok önbizalma, egy egész sorozat sikeres vállalkozás következtében. Terveiknek megfelelõen, szarvasmarhát hajtottak a dúló csapatok útjába, mintha csak véletlenül történt volna; a mezõk elhagyatottak voltak a parasztok elmenekülése következtében, s a betolakodók ellen küldött csapatok meghátráltak, gyakrabban színlelt, mint valóságos félelembõl. A Fábiusokban az ellenségnek oly fokú lebecsülése alakult ki, hogy saját fegyvereiket legyõzhetetlennek gondolták, amelyeknek sehol, egyetlen alkalommal nem lehet ellenállni. Ez a hamis feltételezés odáig vitte õket, hogy amikor láttak, Cremerából, marhákat a távolban - egy nagykiterjedésû vidék terülvén el közöttük, amelyen azonban csak nagyon kevés ellenséges erõ volt jelen - lerohantak, hogy megfogják õket és gondtalan sietségükben oly gyorsan haladtak elõre, hogy elmentek a veiek mellett, akik csapdában vártak rájuk az út mindkét oldalán, amelyen haladtak. Azután szétszóródtak mindenfelé, hogy összeszedjék a marhákat, amelyek össze-vissza szaladgáltak, ahogy az természetes a megijedt (állatoknál) amikor, hirtelen, a katonák felemelkedtek rejtekhelyükbõl és megjelentek nem csak elõttük, hanem minden oldalon körülöttük. Kiáltásuk elõször borzalommal töltötte el õket, azután, rövid idõ múltán minden oldalról megtámadták õket fegyvereikkel Ahogyan az etruszkok közeledtek hozzájuk, kényszerítették õket, összeszorulva ahogy voltak, egy folytonos csatárláncban, az általuk alkotott kör kicsinyítésére, egyre szûkebbre, amely körülmény világosan mutatja az etruriaiak nagy fölényét...”.

A rómaiak visszahátráltak egy dombtetõre, hogy jobb feltételeket biztosítsanak maguknak a veiek támadása ellen, de azok egy része megkerülte a dombot és elvágta a visszavonulás útját is, s egy szálig mind lekaszabolták õket.

Rómából azonnal másik sereget küldtek, de a veiek azt is megverték, majd Róma ellen indultak és elfoglalták tõlük a Janikulumot. Azután átkeltek a Tibéren és a várost ostrom alá fogták. Bár az etruszkok által a volszkiak ellen kicsalt konzul seregét Róma azonnal visszahívta és így az ostromzárat elkerülte, a harcok így is a Remény templomának falainál és a Colline-kapunál folytak. Az etruszkok akkor a Janikulumot erõddé építették ki és onnan folytatták zavaró támadásaikat Róma területének minden részére, úgy, hogy „a csordák sehol sem voltak biztonságban tõlük.” Végülis a rómaiak csapdát állítottak és amint az etruszk zavaró erõk visszavonultak, megtámadták õket és velük együtt átjutottak a Tibéren, ahol, a Janikulum tövében megerõsített tábort ütöttek. Másnap a rómaiak támadását csúfosan visszaverték, ám idõközben megérkezett a rómaiak második serege, s az etruszkok két tûz közé kerültek. A túlerõ végül is a háború befejezéséhez vezetett.

A rómaiak, amint egy kis békéhez jutottak a külsõ ellenséggel, azonnal egymás torkának estek. „Az agyukba ültetve a szokásos mérget, az agrárreformot, a tribunok a népet forrongásba kergették.” Hogy a belsõ bajokon segítsen, a római vezetõség maga kezdett háborút Veivel, amellyel - felbuzdulva az etruszk sikereken - most a szabinok egyesítették erõiket. Amikor a rómaiak a Vei falai alatt táborozó szabinokat megtámadták, a veiek azonnal segítségükre siettek, hogy a rómaiakat két frontra kényszerítsék, azonban a Rómából rögtön kiküldött lovasság közbelépett. A veiek következõ sakkhúzása az volt, hogy gyorsan békét kötöttek” s ezzel nagy szövetségesüket, az agrárreformot állították csatasorba.

470-re tervük beérettnek mutatkozott, s az etruszkok a volszkiakkal római területre léptek, „azzal a tervvel, hogy ha a köznép megint úgy látja helyesnek, hogy elpártoljon (Rómától), náluk menedéket találjanak” Várakozásukban nem csalódtak, mert most nem csak, hogy gyõzni nem voltak hajlandók, hanem egyenesen azt akarták, hogy õket gyõzzék le. Amikor a csatatérre kivezényelték õket, szégyentelenül visszafutottak táborukba, vagy megálltak és nézték, hogyan foglalják el mellvédeket, sõt seregük végének lemészárlását is ölbe tett kezekkel nézték. Végül is a mellvédeken megállapodtak és harcoltak is, de csak büszkeségbõl, mert táboruk elfoglalása nagy szégyent jelentett az akkori katonának. Egyébként örültek saját veszteségeiknek és szerencsétlenségüknek. A katonák hangos követelésére kiadták a parancsot, hogy másnap reggel trombitaszóra visszavonulnak, ám alig hogy elhagyták a tábort és menetoszlopba rendezõdtek, a volszkiak - „mintha nekik is a római trombiták adták volna meg a jelt” - megtámadták az utóvédet és olyan zûrzavart támasztottak, hogy a vezényszót sem lehetett hallani a arcvonal alakítására. A pánikba esett rómaiak úgy nekiiramodtak, hogy „a volszkiak elõbb hagyták abba az üldözést, mint a rómaiak a menekülést.”

Egy év múlva Róma hadsereget küldött az etruszkok ellen, azok azonban kitértek az ütközet elõl,mire a rómaiak az etruszk tábort akarták megtámadni. Amikor azonban jelt adtak a támadásra, az abban a pillanatban kitörõ jégesõ sûrûsége miatt visszavonulást kellett fújatni. Erre a jégesõ elállt és tiszta lett az ég, s ez megrettentette a babonás rómaiakat, mert azt gondolták, hogy egy istenség vetette magát közbe az etruszkok védelmében.

467-ben, újra csak az agrárreform miatt kitörõ belsõ zavargások levezetésére, háborút indítottak a volszkiak és etruszkok ellen. A volszkiak ellen Antiumba küldött sereg elõl a volszkiak városukba vonultak vissza, az etruszkok ellen indult sereg pedig csapdába szaladt és alig tudott megmenekülni. A római erõk távollétét a szabinok arra használták fel, hogy Róma ellen fordultak, s már a falak alatt és a kapuknál voltak, amikor a gyorsan visszarendelt két római sereg megérkezett, mire visszavonultak.

A következõ évtized minden évben rendszeresen kiújuló háborúi és harcai az új etruszk haditaktika jegyében folytak. Mint láttuk, Róma állandóan két hadsereggel operált, amelyeket egy gyorsan mozgó, lovasságból álló hadászati tartalék egészített ki, Az aránylag kis területen folyó háborúban Róma így is mindig túlsúlyt tudott képezni. Ha egyik seregük nehéz helyzetbe került, a lovasságnak, vagy a másik seregnek legtöbbször sikerült idejében annak segítségére érkezni és az ellenséget visszavonulásra kényszeríteni. Az etruszkok tehát ezután nem álltak ki a számbeli fölényben lévõ nagy egységekkel, hanem kis csoportokra forgácsolták szét a római erõket és úgy semmisítették meg õket. Amikor pedig a rómaiak városaikat, vagy táborukat támadták meg, azonnal ellentámadást kezdeményeztek a latiumi városok, vagy maga Róma ellen, hogy erõiket elvonják. Ily módon a túlsúlyának elõnyétõl megfosztott rómaiakkal szemben állandóan elõnyben voltak, s egyre gyakoribb pánikot keltettek Róma városában, noha számos esetben saját csapataik is a tehetetlenségükön felbõszülõ rómaiak vad mészárlásának estek áldozatul.

A 450-es évek vége felé Rómában ismét a görög irányzat kerül uralomra. Követeket küldenek Athénba, hogy megszerezzék a „híres salamoni törvények” másolatát és hogy „megismerkedjenek a többi görög állam intézményeivel, szokásaival és törvényeivel”. A követjárás eredményeként bevezették a decemvirátust - a fõhatalom tíz személy közötti megosztását - akiknek mindegyike tizenkét „lictorral” jelent meg, mind megannyi királyként. Az új rendszer nem tartott sokáig, mert erõszakos visszaéléseik mind a patríciusok, mind pedig a köznép körében félelmet keltettek, szabados viselkedésük pedig undort és utálatot, ezért - a Tarquiniuszok bukását környezõ körülmények között - elõzték õket.

Róma belsõ zavarait ügyesen kihasználva, az etruszkok és szabinok 448-ban ismét római területre lépnek, tábort ütnek Eremmnál és körülzárják a várost: Róma mindkét ellenük küldött seregét megverik, mire lakossága pánikba esik. A szenátus beszünteti harcát a triumvirekkel, elrendelik a város erõdítését és mindenkit a falakra küldenek. Hogy a szabin erõket falaik alól eltávolítsák, Fidenaeben lévõ seregüket szabin földre küldik pusztítani, s a Tusculumból kért segítség megérkezése után a magukra maradt etruszkok az ostromot beszüntetik.

A következõ években váltakozó szemcsével folyt a harc szinte megszakítás nélkül - s az etruszkok többször magát Rómát támadták. A rómaiak kénytelenek voltak békét kérni. A háború azonban csaknem azonnal mindig kiújult. 435-ben a Fidenae-i római kolónia fellázad és a volszkiakhoz pártol, akiknek Lars Tolumini nevû királya a Tibér római oldalán küzdi meg véres csatáit. Bár a folyón-túli területeket fel kell adniok, birtokba veszik a Fidenae és a folyó közötti területet. A faleriek is csatlakoznak hozzájuk, azonban türelmetlenségük következtében a bekövetkezõ, kellõképpen elõ nem készített csatát elveszítik, amelyben maga a király is elesik. Fejét a rómaiak dárdahegyen hordozzák körül, s az elszomorodó etruszkok visszavonulnak,

433-bar az „új köztársaság” hadsereget indít a veiek és a faleriek földjére, amely elõl azok kitérnek és városaikba húzódnak. A rómaiak nem merik megtámadni õket. Ezután a fidenaeiak veszik át a kezdeményezést és a veiek támogatásával átkelnek a Tibéren, s a Collín-kapuig nyomulnak elõre. A rómaiak visszaszorították õket, mire visszavonultak Fidenaeba. Végül a rómaiak aknát fúrtak a citadellához, s így a meglepett etruszkoktól elfoglalták a várat.

Fidenae eleste nagy veszélyt jelentett az etruszkok számára, ezért a veiek és faleriek tanácskozásra gyûltek össze, aminek eredményeként követeket küldtek az etruszk városállamokba, hogy segítséget kérjenek. Utazó kereskedõk tudósítása szerint „izgalmas háborús terveken agitáltak” a voltumnai etruszk kegyhelyen tartott gyûlésen is, ahol azonban állítólag az ügyet felfüggesztették és egy évre elodázták a kérdést. A háborúskodás az etruszkok és Róma között állandósul s 424-ben Veivel nyílt háború kezdõdik. 423-bar három konzul által vezetett három hadsereg indul Vei ellen. A veiek mind a hármat megfutamítják, s újra követeket küldenek Etruriába, hogy a három római generálison aratott gyõzelmüket hírül adják. Bár hivatalosan erre sem kapnak segítséget, egész Etruriából özönlenek Veibe az önkéntesek, akikhez a fidenaeiek is csatlakoznak. Róma pánikba esik és visszarendeli csapatait Veibõl, majd „diktátort kreál”. A diktátor újjászervezett seregei két tûz közé szorítják az etruszkokat és legyõzik õket, majd Veivel húsz éves fegyverszünetet körnek.

Mint láthatjuk az elmúlt kerek hetven esztendõ katonai történetébõl, az etruszkok méltó ellenfelei voltak Rómának, mind egyéni vitézségben, mind a stratégia és taktika mûvészetének terén, mind pedig felsõ vezetési képességeikben. Hogy délen, Campániában is tartották a görögök ellen, azt bizonyítja az a tény, hogy 417-ben a campániaiak magát Cumaeát, a görög agresszió fõ fészkét is elfoglalták, annak ellenére, hogy Etruria és Campánia közé beékelõdött a Róma által kontrolált, ellenségessé vált Latium.

420-ban váratlan esemény lepte meg mind az etruszkokat, mind a görögöket, mind pedig Rómát. A szamniták, kihasználva a küzdõ felek elfoglaltságát, cselszövéssel és ismervén a lakosságnak az évi ünnepségek alkalmával szokásos mulatozását, megtámadták a campániai Cápua városát. A nagy mészárlással egybekötött rajtaütéssel egyszerre megváltoztatták az etruszk-görög-római háborúk irányát és sorsát, Errõl azonban Campánia tragédiáját tárgyaló fejezetünkben számolunk be részletesebben.

A Veivel kötött húsz éves béke nem hozott nyugalmat sem Rómának, sem szomszédainak. Az ellenségeskedés Vei nélkül is szakadatlanul folyik, s Vei helyébe hol egyik, hol másik latiumi etruszk város lép. A küzdelem is váltakozó sikerekkel és veszteségekkel folyik, csakúgy mint azelõtt. Ennek ellenére Róma sikeresen felkészült a Veivel történõ végleges leszámolásra, amely a fegyverszünettel csak elodázódott, ugyanis ez a közel fekvõ város volt a római terjeszkedés legfõbb akadálya, különösen azután, hogy a szamniták birtokba vették a Latiumtól délre fekvõ területeket.

403-ban Róma három katonai tribun által vezetett, három irányú, de összpontosított támadást indít a volszkiak ellen, majd hatalmas, összevont seregével, a Veivel kötött szerzõdés lejáratának évében, megindul Vei ostromára. E lépéssel kezdetét vette a „Tíz Éves Háború” a két város között. Mind a rómaiak, mind az etruszkok fegyverben álltak, és olyan heves gyûlöletet és ellenségességet mutattak egymás iránt, amelybõl nyilvánvalóvá vált, hogy micsoda borzalmas megsemmisülés lesz a sorsa annak a félnek, amelyiket legyõzi a másik.

A nagy leszámolás érdekében Rómában még a katonai tribunok számát és konzuli hatalommal ruházták fel õket. Veiben, az évi választásokkal járó heves ellentétek elkerülésére, királyt választottak.

Ez az elsõ eset, hogy etruszk „demokráciáról” kapunk híradást, ahol évi választások vannak, mert eddig csak királyokról hallottunk az etruszk városállamokkal kapcsolatosan. E királyválasztás miatt Vei elveszti Etruria segítségét, sõt „közutálatban” részesül - a késõbbi szerzõk állítása szerint - a többi etruszkok részérõl. Ezt az igen fontos tudósítást közelebbrõl szemügyre kell vennünk, mert az etruszk társadalom átalakulására derít némi világosságot.

„Kevéssel mielõtt az ostrom (Vei ellen) megkezdõdött (és) az etruszkok általános gyûlést tartottak Voltumna templomában, az a kérdés, hogy a veieket az egész (etruszk) konfederáció egyesült részvételével megsegítsék-e, határozathozatal nélkül maradt „

Ókori szerzõk és újkori etruszkológusok megegyeznek abban, hogy Veinek az etruszkok részérõl történt meg-nem-segítése azért következett be, mert visszaállították a királyságot. Líviusz errõl így ír: „Ez a lépés (a királyválasztás) nagy sértés volt Etruria összes államának....a királyi kormányzástól való borzadásuk (miatt)...”

Ez a megállapítás sehogyan sincs összhangban azzal, amit eddig az etruszk társadalmi berendezkedésérõl tudtunk, akikrõl bizonyos, hogy évezredekig monarchikus államformában éltek; vallási és társadalmi intézményeik azon alapultak. Lars Porsenáról tudjuk, hogy király volt és a népe imádta, tehát alatta még nem volt monarchia ellenes hangulat Etruriában. õ ugyan már nem élt, de csak néhány évtized telhetett el halála óta és emlékét tisztelték az itáliai félsziget egét hosszában. Nagyon valószínû az is, hogy Vei kivételével egész Etruriában még mindenütt királyságok voltak, akkor pedig nem a királyság miatt tagadták meg Veinek a segítségét, hanem a király személye miatt.

Lássuk mit ír errõl Líviusz: „(a királynak) választott személy (nem kisebb) közutálatban részesült. õ, gazdagságából folyó indolenciája és arrogáns temperamentuma következtében, már korábban, megutáltatta magát az egész nemzettel, amikor gorombán megszakította bizonyos évi (ünnepi) játékok lefolyását, amelyek elhagyása kegyeletsértés számba ment: mert, kölcsönös ellenérzéstõl indíttatva, amiért a fõpapi tisztségre egy másik pályázót részesítettek elõnyben a tizenkét állam szavazása értelmében, az ünnepségek felében, hirtelenül elvonult a szereplõkkel, akiknek legnagyobb része az õ rabszolgája volt. Ez a nemzet (etruszk), ezért, amelyik nemzet mindenek elõtt a vallási szertartásoknak hódolt, annál is inkább, mert kiválóak voltak azok gyakorlásában, határozatot hozott, amely szerint minden segítségadást megtagadtak a veieknek, mindaddig, amíg egy király kormányzása alatt maradtak.” Az általam kiemelt „egy” szót kell csak a vei király személyével behelyettesíteni és megkapjuk a való helyzetet. A veieknek csak ideiglenesen tagadták meg a segítséget, addig, míg jelen királyukat el nem ûzik a trónról. Itt a királyság intézménye ellen semmi szó - sem közvetlenül, sem közvetve nem esik. Vei tragédiáját tehát - s rajta keresztül az etruszk tragédiát egyetlen ember, a vei király személye idézte fel.

Ennek az embernek a nevét sajnos nem ismerjük. Pökhendi viselkedése, gazdagsága és az etruszk nemzettel szemben tanúsított arrogáns, sõt kegyeletsértõ magatartása azonban elárulja, hogy az elõ-ázsiai új emigránsok újgazdagjainak sorából került ki, akik közül - az ismert adatokból következtetve - Veiben is elég sokan megtelepedtek.

Amikor Rómában a Vei elleni háború kérdését népgyûlés elé vitték, Appius Claudius katonai tribun beszédében a következõket mondotta: „Figyelmen kívül hagyhatjuk-e a veszedelmet, amely gyakran a felelõsségvállalással szembeni közömbösségbõl adódik, amikor oly gyakran látjuk az etruszkoknál azoknak a gyûléseknek tartását, amelyek tárgya a Veinek küldendõ segítség. Ahogy az ügyek állnak, jelenleg elégedetlenek és haragosak ezzel a néppel szemben; kijelentik, hogy nem fognak küldeni segítséget, és érdeklõdésük felõl, amit ebben az ügyben mutatnak, mi nyugodtan elfoglalhatjuk most Veit. De ki tudná megmondani, ha mi most felfüggesztjük hadmûveleteinket, ugyanabban a hangulatban lesznek-e azután is? Mert ha a legkisebb enyhítést engedélyezzük, tiszteletre méltóbb követeket fognak küldeni és maga az a körülmény, ami az etruszkoknak most nem tetszik, a királyság bevezetése Veiben, közben meg lehet változtatva, vagy az állam különbözõ tagjainak közös elhatározásából, vagy a király önkéntes kezdeményezésére, aki nem lesz hajlandó tovább a trónon maradni, ha rájött hogy õ az akadálya honfitársai jólétének.”

Claudiusz, a római patrícius, nemesebben gondolkodott, mint az elõ-ázsiai gazdag emigráns, Vei királya, aki „honfitársai jólétéért” sem volt hajlandó lemondani trónjáról, lemondatni pedig, bevándorló társain alapuló hatalma miatt nem lehetett. Mint látni fogjuk, ezek a külsõ ellenséggel összejátszó elemek okozták a város elestét is.

Amikor 394-ben „Etruria országgyûlést tartott a Voltumna-i kegyhelyen, ahol a capénaiak és faleriek követelték, hogy Etruria összes államának egyesülni kell a Vei ostromának megszüntetésére irányuló tervekben, az adott válasz az volt, hogy õk „már korábban elutasították a veieknek ugyanezt a kérelmet, mert azok ne kérjenek segítséget ott, ahol, egy ilyen következményekkel járó ügyben, nem kérték a tanácsot sem... Ennek ellenére, tekintve rokonaik vérét, nevét és veszélyes helyzetüket, elmennek addig, hogy ha fiatalságuk úgy választja, hogy el megy a háborúba, azt nem fogják megakadályozni.”

Az etruszk fiatalság érkezését Rómában úgy jelentették, hogy „rettenetes számú ellenség” jött Vei megsegítésére. Az etruszk nemzet tehát, ha hivatalosan nem is adta meg a kért támogatást - ami az északi határait fenyegetõ veszedelem mérlegelésekor érthetõ és megmagyarázható véreit mégsem hagyta cserben szorongatott helyzetében.

Etruria akkor már-belsõ, társadalmi bajain túl - egyéb gondokkal is küzdött. Északi határain megjelentek a gallok, akik érkezésével az Észak- Itáliai viszonyok gyökeresen megváltoztak.

Vei tehát - egy ellenséges király uralkodása alatt, egy meghasonlott társadalommal, egy beültetett belsõ ellenséggel, az etruszk nemzet hivatalos támogatása nélkül - magára maradt a kor legnagyobb hatalmával, Rómával szemben. Ennek ellenére tíz éven keresztül állta a római ostromot.

7. Vei ostroma

Jézus születése elõtt 422-ben Róma húsz éves fegyverszünetet kötött közeli szomszédjával, Etruria déli végvárával, õsi ellenfelével, Veivel. A Róma ellenes erõk bajnoka, kisebb és gyengébb szomszédainak a „római katonai tábor” támadásai ellen egyetlen védelmezõje, akkor már súlyos belsõ bajokkal küszködött. E bajokkal kapcsolatosan feljegyezték, hogy az öreg Quintus Servilius „a halhatatlan istenekhez imádkozott, hogy 415-ben a római tribunok között fejét felütõ versengés és egyenetlenkedés ne legyen károsabb a (római) birodalomra, mint Veire lett”.

Jézus elõtt 404-ben, tehát két évvel a fegyverszünet lejárta elõtt, Róma követeket és heraldokat küldött Veibe, hogy „elégtételt követeljen (bizonyos) károkozásokért”.

Bár a volszkiak, aqueanok, majd a hozzájuk csatlakozó lavicaniak hatásosan lezárták Róma északi - Etruria felé - irányuló ló terjeszkedését, hiába fésüljük át az ókori szerzõk mûveit, és hiába böngésszük a római annálokat, nem találunk egyetlen adatot sem bennük, amely azt bizonyítaná, hogy Vei szomszédait megsegítette volna, vagy bármilyen ellenséges cselekményt elkövetett volna Róma ellen. A rómaiak követelése tehát indokolatlan és érthetetlen volt.

Az elégtételt követelõ küldöttség már Vei határában találkozott a veiek „ellen-küldöttségével”. Ezek azt kérték a rómaiaktól, hogy ne menjenek tovább Veibe addig, amíg elõször õk a római szenátus elé juthatnak. Rómában elérték, hogy elálljanak az elégtétel követelésétõl, amikor a veiek beszámoltak, elsõ bajaikról” és társadalmi egyenetlenségükrõl, amelyek miatt „messze álltak attól, hogy a mások nehézségeit kihasználva, alkalmat keressenek saját érdekeik elõmozdítására.”

Ennek ellenére Róma egy év múlva, Kr. e. 403-ban hadba lépett Vei ellen. A hadüzenet megindokolásában az állt, hogy veii szenátus sértõ választ adott, amikor Róma követei elégtételt kértek. Az üzenték nekik, hogy, „..ha sürgõsen el nem hagyják a várost, olyan elégtételt kapnak, amilyet annakidején hars Tolumnius adott nekik” Hogy miért kellett volna elégtételt adniok, azt nem tudjuk és azt sem, hogy mi történt az alatt az egy év alatt, amelyik Vei magatartását így megváltoztatta Rómával szemben. Ha némi „spekulációba” engedjük magunkat bocsátkozni, valószínûleg az történt, hogy a rómaiak minden áron ki akarták erõszakolni a háborút és olyan alaptalan követelésekkel álltak elõ, amelyek egyrészt sértették az etruszkok önérzetét, másrészt teljesíthetetlenek voltak, s az elkeseredett és megsértett szenátus kiutasította a fennhéjázó követeket. Hogy pedig a sértést nem az etruszk király, hanem a szenátus adta, abból azt állapíthatjuk meg, hogy Vei királyát „honfitársaival” együtt a nép elõzte. Ez az esemény pedig elégséges annak megértésére, hogy az etruszkok egy év alatt gyökeresen megváltoztatták korábbi álláspontjukat.

Amikor a vérig sértett rámái szenátus elrendelte, hogy a veiek elleni hadüzenetet a katonai tribunok javasolják, a római ifjúság nyíltan kifejezte elégedetlenségét. Ahogy mondták, „a háború a volszkiakkal még be sem fejezõdött; nem régen két helyõrség csúfosan megsemmisült, s az erõdök egyikét csak nagy nehézségek árán tudták megtartani. Egyetlen év nem telt el, amelyben ne lettek volna kényszerítve, hogy az ellenséggel a csatatéren megütközzenek és, mintha mindez a fáradság jelentéktelen lett volna, most egy új háborút kezdenek a szomszédos és igen hatalmas nemzet ellen, amelyik hamarosan egész Etruriát fegyverbe fogja szólítani... a veteránok felhánytorgatták szolgálati éveiket, sebeiket és sebhelyeiket és azt kérdezték, „hol van még hely testünkön újabb sebek számára; mennyi vér maradt még ereikben, amit a birodalomért onthatnánk...?”

A római fiatalság tiltakozása olyan ellenérzést keltett a háború ellen, hogy a szenátus visszavonta javaslatát, mert okvetlenül leszavazták volna. Ehelyett három sereget küldtek volszki területre, s az összehordott zsákmányból fizetést szavaztak meg a katonáknak, akik addig saját költségükön háborúskodtak. Ennek következtében még ugyanabban az évben megszavazták a veiek elleni háborút és nagy számú, fõleg önkéntesekbõl álló sereggel Vei falai alá vonultak.

Kr. e. 402-ben elõször zárták körül a római csapatok Veit. Röviddel: az ostrom megkezdése elõtt a voltumnai kegyhelyen az etruszkok általános országgyûlésén Vei megsegítésének ügyét tárgyalták. Az országgyûlés határozathozatal nélkül zárult.

Az ostrom elsõ éve a rómaiak részérõl fõleg azzal telt el, hogy a volszkiak városait hatástalanították, s a hadjárat sikeres befejezése után egész erejükkel a veiek ellen fordulhattak. Ugyanakkor, minden eshetõségre készen, Róma városát is megerõdítették, az Etruria felõli oldalról egy esetleges etruszk haderõ ellen, a másik oldatról a saját állampolgáraik támadása ellen.

A római generálisok nem sok reményt fûztek egy Vei elleni támadás sikerének lehetõségéhez, inkább a blokád mellett döntöttek és elhatározták, hogy hadmûveleteiket egész télen is folytatják. A terveknek megfelelõen a katonák számára kunyhókat kezdtek építtetni.

Amikor a téli szállások építésének híre Rómába jutott, a népi származású tribunok azonnal a köznép lázításához fogtak: „A nép szabadságát kiárusították; fiatalságát a visszatérés reménysége nélkül elhurcolták, kitették õket a tél szigorának, kizárták õket házaikból és családi életükbõl... ezenkívül., több szenvedésnek, nagyobb nehézségeknek vannak kitéve, mint a veiek... azok saját fedelük alatt töltik a telet, városukat erõs falak védik, mialatt a római katonák, munka és fáradsága közepette, pusztulnak sátraikban, miközben a hó és fagy hatalmába veszi õket; fegyvereiket sohasem tehetik le kezükbõl a legszigorúbb évszakban sem, amikor pedig fellélegezhettek minden háborúban, szárazföldön és tengeren..”

Mialatt a nép nyugtatására Rómába küldött katonai tribun szócsatáját vívta a lázítókkal, Vei falai alatt lázas tevékenység folyt a római táborban. Az egész város körül mellvédes futóárkokat és nagy számú erõdöt építettek az megnagyobbodott haderõ számára, tornyokkal, fedett bejáratokkal és a város támadásához szükséges hadi gépekkel. Erõdrendszerüket nem csak az ellenség oldalán építették ki, hanem Etruria felé is, arra az esetre, ha onnan erõsítést kapnának az ostromlottak.

399 tavaszára a római tábor készen állt az általános rohamra. Árkaikat majdnem a város faláig vezették már és az ostromgépeket a falak ellen állították, amikor a rómaiak hadmûveleteit éber figyelemmel kísérõ veiek átvették a kezdeményezést. Városuk egyik kapuját hirtelen kitárva, fõleg fáklyákkal felszerelve kirohantak és a meglepett római katonák szeme láttára felgyújtották építményeiket az egész város körül. A mellvédek, az ostromgépek, az erõdök - amelyek építése annyi idõt vett igénybe egy éjszaka alatt elégett, az erõdítések védelmére rohanó rómaiak pedig vagy a tûz, vagy az etruszkok kardjának estek áldozatul.

A fényes etruszk gyõzelem hírére a római lakosság megrettent, a szenátus pedig attól félt, hogy nem tud többé ellenállni a lázítók által felizgatott tömeg haragjának sem Rómában, sem a vei táborban. „A népi tribunok úgy gyalázták a birodalmat, mintha lábaik elõtt legyõzötten heverne.” A nép haragja miatt veszélyes helyzetbe került patríciusok végül is úgy másztak ki a csávából, hogy saját pénzükkel fizetett lovas szolgálatra jelentkeztek, aminek következtében a nagylelkûségükön felbuzdult köznép pedig gyalogos szolgálatot vállalt. „Ha õket Vei ellen vezetik, onnan nem térnek vissza addig, amíg a várost el nem veszik az ellenségtõl” lelkendeztek. Az egymás nagyságán lelkesedõ patríciusok és köznép között az egység helyreállt, s a Vei falai alá vezényelt önkéntes sereg visszaállította az erõdmûveket, sõt újakat is épített hozzá.

A 399-es év nem hozott több jót a római ostromlók számára Vei alatt. Az ostromlott város váratlan segítséget kapott szomszédaitól, Capénától és Fateritõl. A két város lakói úgy érveltek, hogy ha Vei elesik, õk lesznek a további római támadások célpontjai, ezért egymással esküvel megerõsített szerzõdést kötöttek és - kiszámítva a legalkalmasabb pillanatot, amikor senki sem gondolt érkezésükre - megtámadták a rómaiak táborát. Minthogy az etruriai oldalról érkeztek, a rómaiak azt gondolták, hogy Etnuia mozdult még ellenük nagy tömegekkel. Vei védõi - akik szintén nem voltak szomszédaik tervébe beavatva ugyanazt hitték és azonnal támadást kezdtek a rómaiak ellen, akik most két tûz közé szorultak. A kétfrontos csatára kényszerített ostromlók kénytelenek voltak csapataikat a vei oldalról a külsõ oldalra átcsoportosítani, s így nem volt elég erejük sem arra, hogy a veieket visszatartsák, sõt arra sem, hogy saját erõdmûveikrõl visszavessék õket, s nem tudták megvédeni magukat a külsõ oldalon sem. Az egyetlen reménységük az volt, hogy a fõtáborból erõsítést kapnak s az érkezõk megsegítik õket a harc különbözõ pontjain a veiek kirohanása és a felmentõ seregek ellen. A római tábornokok azonban „több elszántságot mutattak az egymás között folyó viszályok érdekében”, minthogy az ellenség ellen megsegítsék egymást. A fõtábor parancsnoka azt várta, hogy a megtámadott erõk vezére segítséget kérjen tõle, az pedig, büszkeségbõl, nem volt hajlandó a segítség kérésére, hanem a másiktól várta a csapatok küldését. A két tûz között vergõdõ megtámadott csapatok nagy veszteséget szenvedtek és végül is kénytelenek voltak állásaikat feladni. A menekülõ rómaiaknak csak kis része tért vissza a fõtáborba, a többiek, tábornokukkal együtt egyenesen Rómába szaladtak, hogy a fõtábor parancsnokát gondatlan és minõsíthetetlen magatartásáért bevádolják. Miután azt is visszahívták Rómába, az ügy a szenátus elé került. A szenátorok egy részének az volt a véleménye, hogy azonnal új katonai tribunokat kell választani, de mindkét tábornok megtagadta a lemondást hivatali ideje lejárta elõtt. A népi tribunok erre megfenyegették õket, hogy börtönbe záratják, ha nem vetik alá magukat a szenátus akaratának. A kilátástalan vitát végül is azzal oldották meg, hogy „diktátor” kinevezését tették kilátásba, mint mindig, ha Róma biztonsága válságba került.

398-ban Vei ostroma ötödik évébe lépett. Ebben az évben a rómaiak még három hadjáratot indítottak - Capena, Fateri és Anxur ellen.- de 'sem ezek, sem Vei ostroma nem járt sikerrel. A Veinél elvesztett tábort ugyan visszaszerezték, majd megerõsítették erõd-mûvekkel és helyõrséggel, azonban a város ellen a támadást meg sem kísérelték. Fateri és Capena területén, minthogy a vidéken ellenséges csapatokkal nem találkoztak, a városokat pedig nem merték megtámadni, csak dúltak és pusztítottak, s „felégették a házakat és a föld gyümölcseit.” Anxurt, amelyet az elõzõ évben a volszkiak visszafoglaltak, megtámadták ugyan és ostrom alá vették, azonban minden eredmény nélkül. Végül is körül zárták mellvéddel ellátott árkokkal és blokád alá helyezték.

Rómában ismét kiújult a népi tribunok lázítása a patríciusok és a háború ellen. „...semmi különbség nem volt nyár és tél között, nehogy pillanatnyi lélegzethez jussanak a nyomorult közönségesek, akik most, végsõ csapásként adófizetésre is lettek fogva; úgy, hogy amikor végre hazatérnek munkában, sebesülésekben, sõt öregségben elhasznált testükkel és hosszú távollétük miatt otthon mindent felfordulva találnak, egyszerre kötelezve vannak, hogy tönkrement vagyonukból sokszorosan visszafizessék az államnak azt a pénzt, amit fizetésként kaptak, mintha uzsorás kamatra vették volna fel. A patríciusok gonosz tervezése folytán, akik abból a célból, hogy a háborút meghosszabbítsák, elõször alkalmat adtak a veieknek, hogy erõdmûveiket felégessék, majd egy egész hadsereget az ellenség kardélére hányatnak és Róma egyik táborát megadták a falerieknek. Az összes ügyek intézése oda irányult, hogy a fiatalság Vei alatt öregedjen meg...” A belsõ ellentét nagyobb erõvel dühöngött Rómában, mint a Vei ellen folytatott hadmûveletek, s a legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy a városi forrongás járványa átterjedhetett a katonai táborokba is.

397-ben a rómaiak visszafoglalták Anxurt, kihasználva az õrség hanyagságát az évi ünnepségek alkalmával. Ebben az évben különösen hideg tél volt és nagy hó esett, annyira, hogy az utak járhatatlanná váltak és a Tiberen a hajózás leállt.

A szigorú telet 396-ban beteges nyár követte, amely végzetes lett mindenfajta állat számára. A babonás rómaiak vallásos könyveikhez fordultak és az elõírások szerint Apollo, Diana és Latona könyörületéért esedeztek.

A faleriek és capénaiak megismételték két évvel azelõtt nagy eredményeket hozott hadmûveletüket. Meglepetésszerûen megjelentek Vei alatt és megtámadták a római állásokat egész hosszában. Hogy a korábbi vereség a rómaiak számára nem ismétlõdött meg, az csak azon múlt, hogy a fõtáborból a segítség idejében megérkezett, s a felmentõ sereget két tûz közé szorította. Elõször a capénaiakat támadták hátba, mialatt arcvonaluk az erõdmûvek felé volt fordulva, majd a faleriek kapták a támadást, amelyet az állásokból kicsapó ostromlók is támogattak. A visszavonulók között nagy veszteséget okoztak és üldözõbe vették õket. A veiek közül is sokan elestek, fõleg azért, mert visszavonulásuk során attól féltek, hogy nem tudnak leválni idejében az ellenségrõl, a kapukat tehát bezárták, mielõtt az összes emberük a falon belül került volna.

Vei ostromának hetedik évében, 395-ben emlékezetes esemény történt, messze ható következményekkel. Az Alba- tó vize valamilyen ismeretlen okból megduzzadt és szintje magasabbra emelkedett a szokottnál. Az illetékes római hatóságok a különleges eseményt azonnal „csodának” minõsítették és követeket küldtek Delphibe, megtudakolni az érthetetlen jelenség okát. A késõbbi eseményekbõl és az azokkal járó mélyreható politikai, társadalmi és - fõleg - katonai változásokból nem nehéz megállapítani, hogy mi történt; a természet feletti erõk beavatkozásának feltételezése nélkül is. Ám lássuk a történteket.

Az évekig elhúzódó ostrom következtében szokásba jött az egymással szemben álló etruszk és római állások katonái között, hogy vetélkedõ szavakat kiabáltak át, évõdtek, vagy becsmérelték egymást. Egyes posztokon rendszeres beszélgetéseket is folytattak, ami ilyen hosszú idõ után természetes is volt, hiszen szinte mindegyikük személyesen ismerte már a vele szembenállókat. Egy ilyen alkalommal egy idõs vei ember-mintha próféciát nyilatkoztatna ki - átkiabált a római tábor felé: „A rómaiak sohasem lesznek Vei urai, amíg csak az Alba- tó vize le nem folyik.”

Elõször senki sem figyelt fel a „próféciára”, késõbb azonban kezdtek beszélgetni róla s végül is általános beszédtéma lett. Egy római õr megkérdezte a szembenálló etruszk katonát, hogy ugyan ki volt az a személy, aki azokat a kétértelmû szavakat használta az Alba- tóval kapcsolatosan, s amikor megtudta, hogy egy vallásgyakorló javas ember volt, azzal az ürüggyel, hogy magántermészetû bûnbánati ügyben szeretné kikérni tanácsát, találkát kért tõle. Amikor pedig a két arcvonal között fegyvertelenül összejöttek, a fiatal és erõteljes római katona hirtelen megragadta az öreg embert és mielõtt az etruszkok segítségére siethettek volna, magával hurcolta a római táborba. Egyenesen tábornoka elé vitte, az pedig Rómába küldte a szenátus elé. A szenátus utasítására a következõket adta elõ: „Az istenek bizonyosan megharagudtak a veii nemzetre, amikor arra késztették, hogy a végzet akaratát kinyilatkoztassam, amely szülõhazámat pusztulásra ítélte. Ezért azt, amit az isteni sugallat hatására kimondottam, most nem vonhatom vissza és nem változtathatom ki nem mondottá; mert talán ugyanolyan nagyfokú kegyeletsértés bûnébe esnék, ha eltitkolnám azt, amit az istenek akaratából nyilvánosságra kell hozni, mintha nyilvánosságra hoznék valamit, amit el kellene titkolni. Tehát, ezért (mondom), meg volt írva a végzet könyvében és az etruszk Doctrinában, hogy amikor az Alba vize szokatlan magasságig duzzad, akkor, ha a rómaiak megfelelõ módon lecsapolják, gyõzelmet nyernek a veiek fölött; de amíg ez meg nem történik, az istenek nem fogják magára hagyni Vei falait.”

Ezután pontos utasításokat adott ama, hogy milyen módon kell a lecsapolást elvégezni. A szenátus meghallgatta az öreget, de hitelességét nem ítélte elég súlyosnak ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejû ügyben egészen rá támaszkodjék, ezért a szenátorok úgy határoztak, hogy megvárják küldötteiket a Deplhibõl hozandó válasszal.

Minthogy Vei ostroma nem hozott eredményt és bevétele igen kétséges volt, „a rómaiak feladták a siker reményét... és segítségért a Végzethez és az istenekhez kezdtek folyamodni..: ' Ekkor érkeztek meg a követek Delphiból a ptyhiai „oracle-el”, amely - csodák-csodája - pontosan megegyezett az elfogott próféta jóslatával.

A prófécia pedig így hangzott: „Rómaiak, vigyázzatok, nehogy az Alba vize a tóban maradjon; vigyázzatok, nehogy megengedjétek, hogy egy folyamban beleömöljön a tengerbe! Készítsetek számára utat a mezõkön keresztül; és szétvezetve egy sereg csatornába, használjátok el vízét. Ezután vakmerõen nyomuljatok az ellenség falaira; legyetek biztosítva, hogy a város fölött, amelyet annyi éven át ostromoltatok, a gyõzelem a végzet parancsából megadatott nektek, amely (parancs) most kinyilatkoztatott. Miután pedig a háborúnak vége és gyõztesek vagytok, bõséges megajánlásotokat hozzátok el templomomba és felújítva az ország vallásos szertartásait, amelyek betartása el lett hanyagolva, végezzétek el a szokásos módon.”

Ettõl fogva a fogoly próféta nagy becsbe került és a katonai konzulok állandóan kikérték tanácsait. Ennek során nem csak a csatornázási munkálatokra kaptak utasításokat, hanem az is kiderült, hogy melyek voltak azok a ceremóniák és elhagyott „szokásos” szertartások, amelyek miatt az istenek hibáztatták õket. „Ez valójában nem volt más, minthogy a vezetõség, amelynek választása hibás volt, nem tartotta meg, vagy nem megfelelõ rendszerességgel tartotta meg, a Latin-ünnepségeket és az évi kegyességeket az Alba-hegyen.” A rómaiak és latinok ezen évi ünnepségein a Tarquiniuszoknak a latinokkal kötött szerzõdését szokták megünnepelni, s a negyvenhét állam kiküldöttei a római konzul vezetése alatt közösen áldoztak Jupiternek.

„A kiengesztelés egyetlen módja ebben az esetben az volt, hogy a katonai tribunoknak le kellett azonnal mondani, jóslatot kellet újból foganatosítani és interregnumot létesíteni. Mindezt pontosan végrehajtották a szenátus parancsára. „Eközben a város szûnni nem akaró zavargások és felfordulás színtere volt.”

A delphii követség és a hozott jóslat valódi jelentését tatán úgy értjük meg legvilágosabban, ha a továbbiakat annak jegyében elemezzük.

A katonai tribunok lemondása utáni választásokon a „prerogatív törzs” ...Publius Licinius Calvust választotta meg (aki már) rendkívül öreg korban volt.... és nem is volt jelölt... Rajta kívül még öt katonai konzult választottak, akiknek „mindegyike (Publius Licinius Calvus) kollégája volt (fiatalkori) adminisztrációja alatt.”

A fenti, látszólag semmitmondó feljegyzés rendkívül érdekes információkkal terhes. A „prerogatív törzs” nem volt más, mint a Serviusz Tulliusz által felállított régi római társadalmi rend legfelsõbb osztálya, amelynek döntõ befolyása volt a választások rendjében, s így a kormányzat az õ kezében összpontosult. Mint emlékezhetünk, a következõ „törzs”, az elsõ osztályú centurionok, csak akkor szavaztak, ha a prerogatív törzs, az equitesek, nem tudtak döntésre jutni. A régi rend visszaállítása világosan mutatja, hogy a Tarquiniuszi görög-szövetség korának és szellemének visszaállítása volt Delphi elsõ követelése és a veii gyõzelemnek elõfeltétele. Licinius és kollégái gyermekkorukban még részesei voltak ezeknek a kapcsolatoknak, sõt valószínû, hogy azok sohasem szakadtak meg és õk kezdeményezték a görögországi kapcsolatok felújítását is, amikor Vei bevétele kilátástalanná vált, s „az istenekhez folyamodtak segítségért” a rómaiak. Hogy mennyire befolyásos személy lett Licinius, arra bizonyíték, hogy amikor fiát ajánlotta maga helyett öregségére való hivatkozással, minden tiltakozás, vagy ellenvélemény nélkül az ifjú Liciniust „jelentették ki” konzuli hatalommal felruházott katonai tribunnak.

Az új katonai konzulok elsõ tevékenysége az volt, hogy hadjáratot indítottak a capénaiak és faleriek ellen. A politikai szempontokból választott és katonailag alkalmatlan konzulok alig kezdték meg a hadmûveleteket, azonnal csapdába estek, ahol az egyik elesett, a másik, összeszedve maradék hadát, csatarendbe állt, de az ellenséggel nem mert megütközni. Ennek ellenére senki felelõsségre nem vonta õket - ahogy szokásban volt -, sem lemondását nem követelte senki.

A rómaiak pánikba estek nem csak Rómában, hanem a Veit ostrom alatt tartó katonai táborban is. A katonákat csak nagy erõfeszítéssel tudták; megakadályozni abban, hogy elmeneküljenek A pánikhoz hozzájárultak azok a hírek is, hogy Etruria fiatalsága közelgett és már nem voltak messze állásaiktól. Rómában még tovább mentek a rémhírek, amelyek szerint az etruszkok már meg is támadták a veii római tábort, egy részük pedig útban van Róma felé, hogy ostrom alá vegye. „A férfiak csapatostól rohantak a falakra, az asszonyok pedig, akiket a zûrzavar kicsalt a házakból, védelemért könyörögtek az összes templomban, az istenektõl kérve, hogy hárítsa el a pusztulást Róma falaitól, a város házaitól és a templomoktól és fordítsák a borzalmakat Vei ellen, ha a szent szertartásokat felújították...”

A rémhírek elültével lecsillapodtak a kedélyek és megtartották a latin-ünnepséget. Ezután diktátort neveztek ki, aki azonnal hozzálátott a római erõk újjászervezéséhez, A diktátor visszaállította a katonai fegyelmet, felelõsségre vonta és megbüntette a vei tábor szökevényeit és a hadsereg,, létszámát kiegészítette a Latium fiatalságából toborzott újoncokkal. Az új haderõben minden valószínûség szerint részt vettek a Latium területén tartózkodó görög csapatok is. Rövid tudósítást kapunk arról is, hogy „az Alba tó vize lefolyott a mezõkre és a Végzet Vei pusztulását követelte”

Az utóbbi feljegyzés minden .további magyarázat nélkül áll és többé nincs róla említés, azonban biztosak lehetünk abban, hogy a víz leve szoros összefüggésben áll Vei ostromával. A tó vizének a mezõkön való szétfolyatása az istenek kiengesztelésére csak megtévesztõ hírverés lehetett a veiiek figyelmének elterelésére, s a csatornázás okvetlenül része volt a Vei bevételét elõkészítõ mérnöki tervezésnek. A tudósok megállapítása szerint az akkor épített csatorna maradványai megmaradtak és is láthatók annak a dombnak tövében, amelyen a pápa elegáns vidéki kastélya áll Gandolphóban. Ha pedig ez így van, akkor nagyszabású mérnöki munkálatok folytak Vei alatt, és a tó vízét nem a szomjas e mezõk nyelték el!

A háborús felkészülés befejeztével a szenátus rendeletének értelmében a diktátor fogadalmat tett arra, hogy Vei bevétele után megtartja a Nagy Ünnepi Játékokat, s rendbehozza és felavatja Matuta Anya hosszú idõn át elhanyagolt templomát, amelyet még Seivius Tullius király szentelt fel annakidején.

Az új hadsereg élén Rómából kivonuló diktátort nem sok reménységgel figyelte a római nép; az érkezõ gyõzelmek híre azonban hamar eloszlatta szorongásukat. Capéna és Faleri csapatait az elsõ ütközetben megsemmisítette a jól fegyelmezett és elõvigyázatos vezetés alatt álló római haderõ Nepota körzetében. Onnan Vei falai alá vonultak és egymáshoz egész közel álló erõdökkel egészítették ki a régi állásokat. A katonáknak megtiltották, hogy az ellenséggel harcba bocsátkozzanak - mint az szokásban volt korábban - csakis a vezetõség tervei szerint, parancsnokaik vezetése alatt hajthattak végre csatározásokat. A katonák erejét és munkabírását teljes egészében az elõkészítõ munkálatokra állították be, amelyek legfontosabbika egy alagút megfúrása volt az etruszk fõváros citadellája - fellegvára alá. Ehhez volt szükséges az Alba- tó vize.

Hogy a munkával minél gyorsabban haladjanak és hogy a munka megszakítás nélkül, állandóan folyjon, az utász alakulatokat hat csoportra osztották és hatórás mûszakban dolgoztatták. Ily módon a munka éjjel-nappal egyhuzamban haladt, mégpedig állandóan pihent erõkkel.

Mialatt a katonák Vei bevételének elõkészítésén dolgoztak, a római szenátusban heves viták folytak arról, hogy miképpen rendelkezzenek a Vei eleste után kezükbe kerülõ zsákmány fölött. A diktátor ugyanis akinek ezt el kellett volna dönteni tisztában volt a koncon való marakodás következményeivel, s minthogy egyéni becsvágyak fûtöttek és pályafutását nem akarta kockára tenni azáltal, hogy vagy a katonák, vagy a polgárság megharagudjon rá, az ügyet a szenátus elé vitte és rájuk hárította a döntés felelõsségét. Liciníus azon a véleményen volt, hogy aki részesülni akar a zsákmányból, az vonuljon Vei alá a táborba és „minden ember azzal legyen boldog, amit a háborús szerencse kezébe ad.” Természetesen az õ szava lett a döntõ, ennek megfelelõen kihirdették a végzést s Róma lakossága hatalmas tömegben elözönlötte a katonai tábort.

Jézus születése elõtt 393-ra elkészült az alagút és a fellegvárba vezetõ akna. A diktátor a kedvezõ jóslatok meghallgatása után a fegyverbe szólított katonáknak beszédet tartott, amelyben a pithiai Apollónak ígéretet tett, hogy a zsákmány tizedrészét neki ajánlja fel. A Vejben székelõ Júnóhoz is szólt: „aki most Vejben székelsz, könyörgõm, ha a gyõzelem a mienk lesz, kísérj el bennünket városunkba, amely a te sajátod lesz, s ahol templom fog várni rád, amelyik méltó lesz magasságodhoz.”

A beszéd végeztével a diktátor parancsára a római katonák és a zsákmányban részesedni kívánó tömeg megrohamozta a falakat minden oldalról, hogy a veiek figyelmét eltereljék a fellegvárban idõzített eseményekrõl. A hirtelen megkezdõdõ ostrom zajára az etruszkok fegyvert fogtak és a falakra rohantak. Az elõvigyázatlanul a falakat támadó rómaiakat látva nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett, hiszen addig elkerültek minden összecsapást, most pedig, „mintha õrület szállta volna meg õket”, mindenki ott tolongott és tülekedett körülöttük.

A fellegvár templomában maga a lemondatott veii király készült áldozat bemutatására, s a legenda szerint az aknában készenlétben álló római katonák a jós hangját hallották: „aki az áldozati állat belsõ részét felvágja, azé lesz a gyõzelem:” Erre a római katonák, mintha a várt jelet kapták volna a támadásra, bedöntötték az akna falát és betódultak a fellegvárba: Elõre megbeszélt terv szerint „fegyveres csoportok hirtelen hátba támadták a falakon lévõket, mások a kapukról levették a keresztvasat és kinyitották az ellenség elõtt, megint mások a házakat gyújtották fel fáklyáikkal, ahonnan... kövekkel és cserepekkel dobálták õket a nõk és szolgák.”

A várost egyszerre mindenütt betöltötte a fülsüketítõ hangzavar, a támadók csatakiáltása összevegyült a meglepett etruszk védõk halál-sikolyával, asszonyok, gyermekek panaszhangjával a válogatás nélkül megindult mészárlás nyomán. A kívülrõl és hátulról egyszerre megtámadott falak védõit hamarosan legyõzték, a kapukat kitárták, a város megtelt ellenséggel és elkeseredett küzdelem indult meg az egész vonalon. Ekkor a diktátor hírnököket küldött szét, akik kihirdették, hogy aki leteszi fegyverét, annak nem lesz bántódása. A kilátástalan helyzetbe került etruszkok ekkor megkezdték a küzdelem feladását és az életben maradottak megadták magukat.

A csata elültével a római katonák megkezdték a rablást. Amit a diktátor elõtt összehordtak, az „mind mennyiségben, mind pedig értékben meghaladta minden számításukat és reményüket”. Azt mondják, hogy amikor a diktátor meglátta, kezét az ég felé emelte és imádkozott, hogy „ha az istenek, vagy emberek az õ és a római nép sikerét túlzottnak találnák, féltékenységüket inkább enyhítse meg valami szerencsétlenség, ami õt éri személyesen, minthogy a legkisebb hátránya essék a római népnek.” Fel van jegyezve, hogy amikor imádságát befejezte és megfordult, megbotlott és elesett. Késõbb úgy mondták, hogy a diktátor maga hozta az ítéletét fejére és a szerencsétlenséget Róma városára, amikor, néhány évvel késõbb a gallok felégették Rómát.

Vei sorsa megpecsételõdött. Az árulásban nem csak az elõ-ázsiai görög emigránsok vettek részt, hanem - minden bizonnyal - maga a király is, aki környezetével a fellegvár Júnó- templomában maga várta az ellenséget és maga adta meg a jelt a támadásra. Másnap Vei lakosságát árverésen eladták rabszolgának, azok azonban - mint feljegyezték - akik Rómával tartottak, római állampolgárságot kaptak nem csak Veiben, hanem Capénában és Faleriben is.

Amikor a város lakóinak vagyonát elszállították Veibõl, megkezdték az istenek kincseinek elhordását is, sõt az isteneket is elvitték magukkal. Ezt a munkát a hadseregbõl kiválogatott bizonyos fiatalemberek végezték el, akik Júnó szobrát is szállították. Mielõtt hozzányúltak volna, fehér ruhába öltöztek és egész testüket megmosták, s vallásos kegyeletet tanúsítottak, amikor az istenséghez nyúltak, „mert az etruriai szabályok szerint senki más nem érintheti a szobrot, csak egy bizonyos családból származó pap.” Késõbb egyikük, „isteni ihletre, vagy fiatalos meggondolatlanságból” megkérdezte: „Júnó, akarsz Rómába menni?” A monda szerint Júnó igennel válaszolt és könnyû volt szállítani, „mintha csak saját akaratából kísérte volna el õket.”

Vei istene Rómába költözött örök székhelyére. Róma tehát nem csak kincseitõl fosztotta meg a város lakóit, hanem istenüktõl is.

„Így esett el Vei, az etruszk nép leghatalmasabb városa, még végsõ pusztulásában is nagyságot mutatva; mert, miután tíz nyáron és tíz télen keresztül ellenállt az ostromnak, amely megszakadás nélkül folyt, (s amely folyamán több veszteséget okozott, mint amennyit elszenvedett; még most is, amikor a végzet sürgette vesztét, nem az erõszak gyõzte le, hanem a mérnökök mûvészete.” Mindezt talán a római nép magatartása mutatta meg a legékesszólóbban, amelyik „olyan határtalan örömet tanúsított, mintha sohasem reménykedett volna ennek az eseménynek a bekövetkezésében.”

Most már csak a Delphinek tett ígéret kérdésének elintézése maradt hátra. Azt senki sem vonta kétségbe, hogy Vei bevételének érdeme kizárólag a görög tervezésnek és végrehajtásnak volt köszönhetõ, azonban nehéz volt megtalálni a módozatot arra, hogy a római lakosság által széthordott zsákmány tizedrészét hogyan szerezzék vissza. Hosszas tanácskozások után azt találták a legveszélytelenebbnek, hogy „mindenki, aki a magára és családjára kötelezõ fogadalmat be akarta váltani, maga határozza meg zsákmány részének értékét és fizesse annak tizedrészét a köz-kincstárba.” A befolyó összegbõl akartak olyan aranymegajánlást adni, amely „méltó a (delphii) templom nagyságához, az isten szentségéhez és a Római nép méltóságához.” E pontnál a diktátor újabb nehézséget támasztott, mert - szerinte ez a határozat csak annak a zsákmánynak tizedét vette számításba, „amely az elmozdítható tárgyakra vonatkozott” és szó sem esett magáról a városról, s a hozzá tartozó földekrõl, holott azok értéke is a fogadalom része volt. A diktátor és a papságból álló bizottság végül is felbecsülte azt is és tizedét a fogadalmi megajánlás összegébe számította, a kincstár pedig kiutalta a pénzt a megfelelõ mennyiségû arany felvásárlására. Ezzel ismét kiújult az ellentét a patríciusok és a nép között, mert - mint mondották - a kisajátítással, ami az arany megvételére szükséges volt, a Veinél szerzett zsákmányukat visszavették tõlük.

A fõleg patrícius nõktõl összevásárolt aranyból egy edényt készíttettek, s 391-ben egy hadihajó indult Delphibe, amely azonban a szicíliai szorosban lipári kalózok kezére került. Amikor kiderült, hogy milyen küldetésben vannak, Liparae a követeket közköltségen vendégül látta, s nem csak az aranyedényt kapták vissza, hanem a liparaeiak saját hajóikból adtak kíséretet melléjük, amelyek velük mentek Delphibe és onnan vissza Rómába. Hálából a római szenátus barátsági szövetségbe lépett a liparaei vezérrel.

A Delphibe küldött ajándékkal Róma eleget tett görög szövetségesével fennálló kötelezettségének. A történelem iróniája, hogy a görög segítséggel megerõsödött Róma néhány év múlva szembe kerül jótevõ gazdáival, s az Itália területén lábát évszázadokkal elõbb megvetõ görög terjeszkedés megakadályozója lesz, majd - idõvel - magát a görög anyaországot is uralma alá kényszeríti.

8. Etruria végnapjai

Vei elestével Etruria elvesztette déli védõbástyáját. Ennek ellenére Róma terjeszkedése így is még hosszabb idõre akadályokba ütközött. Etruria egyik legfontosabb államának az ellenség kezére kerülése, s így magának Etruria területének megszállása az egész etruszk nemzetet Róma ellen fordította és a korábbi barátságos, vagy legalábbis közömbös viszony megromlott. De Róma közvetlen környezetében is általános nyugtalanság uralkodott, mert a latiumi etruszk népek, sõt maguk a latinok is szûnni nem akaró felkelésekkel nyugtalanították õket. Szomszédainak állandó gyûlölködése és felszabadulási kísérletei Rómát is állandó készültségben tartották, de egyben erõsítették is, hiszen a háborúskodásban rendkívüli haditapasztalatokra tettek szert és katonáikat edzett harcosokká fejlesztették.

Bár közvetlenül Vei eleste után a volszkiak és aquanok békét kértek, azt inkább azért kapták meg, mert a sok háborúba belefáradt rómaiak egy kis lélegzethez kívántak jutni, ám elõre látható volt, hogy az ellenségeskedés hamarosan kiújul közöttük. Capénával és Faterivel a hadiállapot meg sem szûnt, s már 392-ben hadjáratot kellet indítani ellenük. Ennek során Róma Capéna ostromát nem kísérelte meg, mert tudatában volt annak, hogy a jól megerõdített várost úgy sem tudták volna bevenni, ehelyett termõföldjeit pusztította, úgy, hogy egész területükön „egyetlen gyümölcsfa, vagy használható zöldség” nem maradt. Ennek következtében a capénaiakat kiéheztetéssel kényszerítették a békére. Faterivel tovább folyt a harc.

Idõközben Rómában újabb belviszály dühöngött, ezúttal Vei városával kapcsolatosan. A katonák földjeikbõl szerettek volna részesülni, amelyek „termékenyebbek és nagyobb kiterjedésûek voltak, mint Rómáé.” Vei „fekvését, jól körülzáró falait és pompás köz- és magánépületeit is” különbnek tartották sajátjukénál. Terveket készítettek, hogy „mind a két várost római nép lakja”, s ennek érdekében a közlakosság és a szenátus felét át akarták telepíteni Veibe. A tetszetõs terveket a patríciusok egyelõre meghiúsították, ám Rómának a gallok által történt felégetése után ismét felszínre kerültek.

391-ben a szenátus elhatározta Faleri ostromát, fõleg a belsõ bajok orvoslására. Római szakértõk is számoltak azzal, hogy Faleri legalább olyan ellenállást fog tanúsítani, mint Vei, helyzeténél fogva azonban a Veinél alkalmazott mérnöki munkálatokat nem lehetett volna megismételni, s a város - köztudomásúlag - élelemmel is igen hosszú idõre el volt látva. Egy különös esemény azonban minden erõfeszítés nélkül a rómaiak kezére játszotta Faterit.

A város vezetõinek gyermekei egy bizonyos görög nevû tanító felügyelete alatt tanultak, aki egy gondosan elõkészített terv szerint egy napon átvezette a gondjaira bízott gyermekeket a rómaiak táborába, azzal a szándékkal, hogy ily módon a várost a rómaiak kezére játssza át. A római tábornok azonban visszautasította a nevelõ ajánlatát - a fateri gyermekek túszként való hasznosítását - mint becstelen, a római jellemhez nem illõ módszert, A tanítót megleckéztette és, tanulói felügyeletére bízva, visszaküldte Fateriba. A római tábornok nagylelkûségén felbuzduló fateri vezetõség viszonzásul - feladta városát és behódolt Rómának.

Egy év múlva Latium lakossága, elsõsorban pedig a volszkiak és aequanok ismét fegyverben álltak, s a következõ három év váltakozó szerencsével folyó csatározásokkal telt el, amikor újabb ellenség érkezésérõl jöttek hírek, az addig sohasem hallott gallokéról.

A gallok már korábban átkeltek az Alpokon, s boi és fingani nevû törzseik,” miután a Pótól északra elterülõ vidéket az etruszk erõk teljes egészében megszállva tartották és véderõ-rendszerük a gallok letelepedését meggátolta, átkeltek a folyón és Clusium területére léptek. Vei ostroma idején, amikor a veiiek másodszor kérték az egész etruszk nemzet segítségét a rómaiak ellen, ez az addig ismeretlen, nagyszámú és jól felfegyverzett ellenség nyugtalanította Etruria északi határvidékét, s erre való hivatkozással utasította el a voltumnai nagygyûlés a Róma elleni háborúban való részvételt.

388-bar Clusium követeket küldött Rómába, hogy szövetséget ajánljon-: és segítséget kérjen a Rómát is fenyegetõ veszély elhárítására. Róma a' kérelmet elutasította ugyan, de követeket küldött Clusiumba, hogy a gallokkal vegyék fel a kapcsolatokat, kémleljék ki õket és igyekezzenek megszerezni barátságukat, s járjanak közbe Clusium érdekében is.

A római követek elõadták küldetésüket a gallok gyûlésén, akik annak ellenére, hogy sohasem hallottak Rómáról, elismerték, hogy „nagyon bátor nemzet lehetett”, ha a clusiumiak az õ segítségüket kérték. Egyébként sem volt kifogásuk a békés megoldás ellen, abban az esetben, ha Clusium hajlandó lemondani területének egy részérõl a gallok javára, hiszen - mint mondták - több földjük volt, mint amennyire szükségük lehetett. A római követek megkérdezték, hogy milyen jogon követelnek másoktól földet, s mi keresnivalójuk van Etruriában, mire a gallok felhevülten azt válaszolták, hogy „jogaikat kardjuk hegyében tartják, s minden a bátrak tulajdona.”

A tárgyaló felek ellenségként hagyták el a gyûlést, késedelem nélkül csatarendbe álltak és megütköztek egymással. Így történt, hogy a három római nemes és követ az etruszk csapatok élvonalában harcolt a gallok ellen. A csata során egyikük az arcvonal elé ugratott és az etruszk zászló ellen éppen dühös támadást vezetõ gall generálist dárdájával ledöfte. A gallok felismerték a római követet, s híre futótûzként terjedt végig a gall táboron. A következmény az lett, hogy a gallok- megfeledkezve clusiumiakkal fennálló ellentéteikrõl - visszavonulót fújtak és úgy határoztak, hogy egész erejükkel Róma ellen indulnak. A hadjárat azonnali megindításának tervétõl azonban elálltak, mert a vének tanácsa úgy határozott, hogy elõbb követeket küldenek Rómába, ahol elégtételt követelnek - és a három római követ kiadatását - amiért megsértették „a népek törvényeit”.

A római szenátus úgy találta, hogy a gall követeknek igazuk van; tekintve azonban a római követek magas rangját, vagyonát és befolyását, a döntést, és a vele járó felelõsséget elhárították maguktól és a népgyûlés elé utalták. A népgyûlés - ahol a követeknek még nagyobb befolyásuk volt - a kiadatás helyett mind a hármat katonai konzullá nevezte ki, s ezzel mind a gall követek, mind pedig a gall nemzet haragját és bosszúját Rómára szabadította.

A szokatlan gyorsasággal meginduló gallok megpihenés nélkül átvonulnak Etruria közbeesõ államain és a nagytömegû, de sebtében összeverbuvált római sereggel a tizenegyedik mérföldkõnél, ott ahol az Allia beleömlik a Tibérbe, összetalálkoztak és azonnali csatában megütköztek.

Már a gallok szokásos „fülsértõ zenéje és lármája” félelmet keltett a római csapatokban, amelyeket a gallok egy vitézséggel és nagy katonai szakértelemmel vezetett csatában szétvertek, s a Tibérnek szorított rómaiak sorában nagy mészárlást rendeztek. Még több volt azonban azoknak a száma, akik a folyóba vetették magukat és fáradtságuk, vagy nehéz vértezetük következtében a Tibér hullámaiban lelték halálukat. Ennek ellenére balszárnyuk nagy része megmenekült, mert megfutamodott. Ezek Vei falai közé vették be magukat; e seregrész megmenekülésérõl azonban semmit sem tudtak Rómában, mert hírmondó sem érkezett belõlük a városba. A sereg másik része, amelyik a jobbszárnyat képezte, megállás nélkül Rómába rohant, még pedig olyan rémületben, hogy a kapukat is elfelejtették bezárni.

A gallokat annyira meglepte a vitéznek gondolt ellenség gyáva menekülése, hogy nem akartak hinni a tényeknek. Valami csapdát, vagy cselvetést sejtettek, ezért csak másnap vonultak be a nyitott kapukon keresztül.

Az éj folyamán Róma megrettent lakossága úgy határozott, hogy a fegyverfogásra alkalmas fiatalság a városban fellelhetõ élelemmel a fellegvárba vonul, a többiek házaikban várják be a gallok érkezését, hogy ne legyenek a harcolók terhére és ne éljék fel élelmüket.

A papság összecsomagolt és kincseivel, szent edényeivel kivonult a hátsó kapun, hogy Caerában keressen menedéket a maga és az istenek kincsei számára.

A reggeli derengésben a meglepetésükbõl alig-alig magukhoz térõ gallok „minden harag és szenvedély nélkül”, csendben és lassan végigvonultak az elhagyottnak látszó városon. Mindent szemügyre vettek, végig sétáltak a Fórumon, majd elérkeztek a citadella alá, anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütköztek volna. A házakban talált lakosságot megcsodálták, de bántatlanul hagyták õket, mígnem az egyik díszruhájába öltözött szenátor egy csodálkozó gallt hivatali jelvényének elefántcsont nyelével fejbevágott, amivel kiváltotta haragjukat. A feldühödött gallok öldöklésbe kezdtek, zsákmányoltak és néhány házat felgyújtottak. Maga Róma elkerülte azt a bánásmódot, amelyben „egy elfoglalt várost részesíteni szoktak” abban az idõben, sõt úgy tûnik, mintha a kevés tûzgyújtással is csak a fellegvár õrségét akarták volna megadásra késztetni.” A belsõ õrség magaslati állásaiból mindent végignézett, azonban semmiféle védelmen vagy ellenállást nem tanúsított, sõt elfordították fejõket, hogy „ne lássák”, hogyan esik minden, ami kedves volt nekik, az ellenség hatalmába.”

Néhány napi õdöngés után a gallok kísérletet tettek a fellegvár bevételére, azonban az elõnytelen terepen visszaszorították õket, mire blokád alá vették a védõket. A kevés élelemmel rendelkezõ õrség napról-napra gyengült s minthogy segítség sehonnan sem volt kilátásban, hamarosan dönteniük kellett, hogy megadják magukat, vagy békét vásároljanak a galloktól. A szenátus gyûlésén a katonai tribunok utasítást kaptak a megadásra és tárgyalásba bocsátkoztak az ostromlókkal. A gallok vezére ötszáz kiló aranyban szabta meg a római nép váltságdíját, annak a népét „akik késõbb a világ urai lettek.” Ez alkalommal történt az a híressé vált jelenei amikor - az arany lemérése folyamán - az egyik római tribun hamis súlyok használatával vádolta meg a gall vezért, mire az kardját is a serpenyõbe dobta örök érvényû szavainak kíséretében: „Jaj a legyõzöttnek! Vae victis!”

Idõközben Camillus, a Vei háború diktátora komoly haderõt szervezett Latium lakosságából és a Veibe menekült katonákból, s az élelmiszer beszerzésére vidékre küldött gall különítmény táborát egy éjjel rajtaütéssel elfoglalta, majd váratlanul megjelent Róma falai alatt. Éppen akkor érkezett, amikor a gallok, gyanútlanul, az arany átvételével voltak elfoglalva. Camillus a meglepett rómaiaknak megparancsolta, hogy az aranyat vigyék el, a gallokat pedig felszólította, hogy hagyják el a várost. A feldühödött gallok csak bosszúra tudtak gondolni, fegyvert ragadtak és megtámadták a rómaiakat.

Az alkalomra felkészült római erõk azonban gyõztek és kiszorították a gallokat a városból, majd üldözõbe vették õket. A más éghajlathoz szokott gallok különféle betegségektõl és járványoktól legyengített csapatait a Gabi felé vezetõ úton a nyolcas mérföldkõnél döntõen megverték, s a mészárlás folyamán „egyetlen személyt sem hagytak életben, aki a vereség hírét elvihette volna.”

A gallok által felégetett Rómát Camillus lelkesítésére és irányításával rövid idõ alatt újjáépítette lakossága. 386-ban már készen voltak ismét a háború viselésre. Ebben az évben híre érkezett, hogy Etruria különbözõ államainak vezetõi összeesküvést szõttek Voltumnában abból a célból, hogy ellenségeskedést kezdjenek Róma ellen s ugyanakkor a volszkiak is fegyvert fogtak. Róma, válaszul, három hadsereget állított fel. Egyet az etruszkok ellen küldtek, hogy várható támadásukat feltartóztassák, egyet Vei területén tartottak minden eshetõségre készen, eggyel pedig megtámadták a volszkiakat Lanuvium közelében, Admarciumnál. A volszkiak táborát, amelyet fából épített erõdítéssel vettek körül, felgyújtották s a kedvezõ szél következtében könnyen végeztek vele. Hasonlóképpen megverték az idõközben fegyverbe lépõ aequanokat is, akiket Bolaenál megleptek.

Ezalatt az etruszkok ostrom alá fogták és elfoglalták Sutriumot. A segítségül hívott rómaiak ugyan elkéstek, de a kevés erõvel rendelkezõ etruszkoktól visszafoglalták a várost.

Egy év múlva a legyõzött aequanok ellen ismét hadjáratot indítottak, „csupán gyûlöletbõl”, nem azért, mintha újból hadba léptek volna, hanem, hogy területüket tönkretegyék, „nehogy megint erejük legyen fegyvert fogni.”

A római haderõ azután Tarquiniába vonult, ott elfoglalták Cortuosa és Cortenebra városát és mindkettõt földig rombolták. Cortuosát váratlanul érte a támadás, így könnyen végeztek vele, Contenebra azonban ellenállt. A kevés védõt a nagy római sereg azzal a taktikával merítette ki, hogy csapatait hat csoportra osztotta és így állandóan, éjjel-nappal pihent csapatokkal támadták.

383-ban Antium városának lázadásáról érkeztek hírek, ahova az összes; latin állam „privátim” küldte fiatalságát, hogy megsegítse õket. Camillus a szenátusban a hadsereg kibõvítését sürgette: „Róma városát minden oldalról ostromolja szomszédai rosszakarata és gyûlölete. A birodalom ügye tehát több generálist és több hadsereget követel:” A megnagyobbodott hadsereggel Camillus személyesen vezette a hadjáratot a latinok és a volszkiak ellen. Az elsõ csatának, amely egyforma esélyekkel folyt és döntést egyik oldal sem tudott kicsikarni, egy hirtelen vihar és sûrû esõ vetett véget, aminek következtében mindkét fél visszavonult. Az éj folyamán a latinok hazavonultak és magukra hagyták a volszkiakat, akik így kénytelenek voltak elhagyni táborukat és Satricum falai mögé vonultak vissza. Camillus követte õket és minden oldalról támadó túlerejével a volszkiakat megadásra kényszerítette.

Camillus ezután Antium ellen szándékozott hadbaszállni és mindent elkövetett, hogy az etruszk ellenállás fõ fészke ellen a szenátus hadat üzenjen. Mielõtt azonban a szenátus határozatot hozott volna, Neptébõl és Sutriumból követek érkeztek és segítségért könyörögtek az etruriai sereg ellen, amely a két várost váratlanul ostrom alá vette.

A két említett etruszk város éppen római kézen volt és birtoklása igen fontosságot képviselt mindkét fél számára, mert Vei eleste után ez volt „az akadály, vagy kapu Róma és Etruria számára egyaránt. Amíg római kezén voltak, a rómaiak onnan kezdhették hadmûveleteiket Etruria ellen; viszont Etruriának védelme szempontjából végvárakként szerepeltek s római támadások ellen. E helyzetnek fordítottja állt elõ, amikor az etruszkok kezére került a két város. Lakosságuk szintén egyforma esélyt jelentett a küzdõ felek számára, mert az elõ-ázsiai új lakók Róma pártján álltak, az etruszk õslakosság pedig Etruria oldalán. Az Antium ellen szánt római erõket a szenátus tehát most Etruria ellen indította.

Camillus kissé elkésve érkezett Satrium alá, mert a város egy részét az etruszkok már elfoglalták, s a rómaiakkal szövetséges városi polgárok csak nagy nehézséggel tudták visszatartani az ostromlókat. Camillus két részre osztotta seregét, s egyiket a falakra küldte ostromlétráival, ott, ahol szövetségeseik harcoltak, másik részével hátba támadta az ostromlókat. A két tûz közé szorult etruszkok - különösen miután a rómaiak benyomultak a városba és erõsítést adtak belülrõl is a védõknek, kénytelenek voltak kivonulni a városból az egyetlen kapun keresztül, amely még nyitva volt számukra.

A gyõztes római sereg most Nepte ellen vonult, amelyet idõközben az etruszkok teljesen elfoglaltak. Camillus üzenetet küldött a város lakóknak, hogy váljanak külön az etruszkoktól, s amikor azok nemleges választ adtak, földjeiket kezdték pusztítani, hogy félelmet ébresszen bennük. Miután ez nem sikerült, elõkészületeket tett az ostromra. A környékrõl összehordott bokrokkal feltöltötték a védõárkokat, majd minden oldalról általános támadást intéztek és elfoglalták a várost. Minden etruszkot, tekintet nélkül arra, hogy fegyverrel, vagy anélkül találtak, kardélre hánytak. Ugyanez lett a sorsa az etruszk-szövetségben lévõ õslakosságnak is.

370-ben a volszkiak ismét hadban álltak a latin és hernici szövetségben. A volszki erõk Pomtine területén gyülekeztek. A túlerõben lévõ rómaiak ellenében a volszkiak meghátráltak, s „amíg kötelékekben vonultak vissza, a gyalogság üldözte õket, amikor azonban észrevették, hogy fegyvereiket elszórták és szétszéledtek, a lovasságot küldték utánuk... teljes megsemmisítésükre.”

A foglyok legnagyobb számban latin nemes emberek voltak, tehát nem zsoldosok, s „ebbõl a rómaiak megállapíthatták”, hogy a volszkiak megsegítése a latinok és herniciek részérõl hivatalos állami segítség volt.

Ugyancsak több fogolyra találtak, akik Circei és Velitrae városából valók voltak, ezért Camillus egy helyben tartotta seregét, mert azt várta, hogy a szenátus hadat üzen ezen városok ellen. Idõközben azonban Róma belsõ bajai kiújultak, s a hadüzenet egyelõre elodázódott. Camillus visszatért tehát Rómába és õ lett „az uzsorások patrónusa a köznép ellenében.” A társadalmi bajokhoz egy járvány kitörése is hozzájárult, s így a háborúskodás néhány évre szünetelt.

380-ban a volszkiakon kívül, „akik valamely végzetesség következtében állandóan foglalkoztatták a római katonaságot”, s a circei, velitraei és latin „lázadásokon” kívül új ellenség bukkant fel a lanuviumi lakosok személyében, akiknek Róma-hõsége eddig rendkívül biztosnak tûnt. Még ebben az évben másik négy város is felkelt Róma ellen: Praeneste, Tusculum, Gabi és Lavici. 379-ben tehát kivonultak a római légiók, elõször Velitrae ellen. A római haderõ egy része visszamaradt Róma biztosítására, hogy készenlétben álljanak egy esetleges támadásra Etruria részérõl, ahonnan mozgolódásról érkezett híradás. A velitraeiekkel megütköztek, s a csatában nagyszámú Praenesti segédcsapattal is szembekerültek. A római túlerõ ellen városukba visszavonuló velitraeieket nem vették ostrom alá, mert „az ügy bizonytalannak látszott”, hanem a táborból a szenátusnak küldött jelentés alapján amelyben nagyobb ellenségességgel beszéltek a praenestinek ellen, mint a velitraeik ellen - Róma hadat üzent Praenestinek. Ezek a következõ évben a volszkiak segítségével elfoglalták Satricumot a római kolonisták elkeseredett védekezése ellenére, ezért még ugyanebben az évben hadüzenet ment a volszkiaknak is.

Róma négy légiót állított fel, mindegyiket négyezer fõvel, s a hatalmas haderõ Satricum alá vonult Camillus vezetése alatt. A volszkiak, amint hírét vették az ellenség érkezésének, azonnal kivonultak a mezõre, s abban bizakodtak, hogy katonai szakértelmükkel kiegyenlítik az ellenség nagy számbeli fölényét. Az elsõ összecsapás után a volszkiak félelmet színlelve meghátráltak és a közöttük és táboruk közötti emelkedõre csalták maguk után a könnyû gyõzelemben bizakodó ellenséget. Ugyanakkor nagyszámú csapat várta készenlétben, hogy a táborból megtámadja a csapdába csalt rómaiakat. A haditerv tökéletesen sikerült s a gyõztesen elõnyomuló légiók hamarosan „megfeledkezve korábbi önteltségükrõl és hírnevükrõl, mindenütt hátukat mutatták és fejveszett rohanással menekültek vissza táborukba.” A kis létszámú etruszk erõk azonban a hatalmas római sereget megsemmisíteni nem tudták, s a megvert római katonákat Camillus újra csatarendbe állította és megfordította csata sorsát. „Nagyarányú mészárlást rendezett” az etruszkok között, mind az ütközetben, mind pedig az azt követõ üldözés folyamán.

A foglyok között tusculumi katonákat is találtak, akik a vallatás során bevallották, hogy nem önkéntesek voltak, hanem Tusculum „hivatalosan” küldte õket az etruszkok segítségére. Camillus e „vallomások” alapján a szenátussal hadat üzentetett Tusculumnak. Bár kiderült, hogy az értesülés hamis volt, mert Tusculum a római légiók elölt megnyitotta kapuit és nem volt hajlandó fegyveres védelemre, a várost mégis bevették és „békét” kötöttek vele.

377-ben Róma ismét belsõ harcok színtere. Az uzsorások ellen folyó belháború hírére a praenestiek gyors menetben megindultak, hogy a kedvezõ alkalmat kihasználják. Csapataik egészen a Collins- kapuig nyomultak, s megjelenésükkel nagy rémületet keltettek Rómában. Azonnal „diktátort kreáltak” és a diktátor vezetésével kivonultak az Allia folyó partján táborozó praenestiek ellen, akik a nyomasztó fölényû római gyalogság és lovasság támadása elõl városuk falai mögé vonultak, mire a rómaiak a fennhatóságuk alá tartozó nyolc várost vették egyenként ostrom alá, majd Velitraeát foglalták el. Ezután a komoly erõdítésekkel nem rendelkezõ Praenast sem állhatott sokáig ellent.

376-ban a volszkiakat akarta felszámolni Róma, s megindította hadait ellenük. Ennek során a volszkiak megverték õket és csak „a római nép szerencséjén múlott”, hogy egész seregük el nem pusztult. A légiók volszki területen tábort ütöttek és egy csapatukat kiküldték harácsolásra. E csapatot a volszkiak elfogták, vagy megsemmisítették, majd egy latin embert küldtek a római táborba, hogy elõre küldött erõik nevében segítséget kérjenek a táborból. A sebtében kivezényelt felmentõ sereget a volszkiak elõkészített csapdájukba ejtették, másik részük ugyanakkor a római tábort támadta meg és dúlta fel. Helyzetüket azonban nem használták ki és hagyták a megvert római sereg maradékát visszavonulni Rómába. Ugyanennek az évnek a vége felé a praenestiek a latin államok támogatásával felújították a hadiállapotot Rómával.

A következõ évben a volszkiak ismét római területre léptek. A rómaiak két hadsereget állítottak és vezettek a volszkiak ellen, az egyiket Antium és a tengerpart irányába, másikat Ecetre és a hegyek felé. Egyik sem talált ellenségre, így mindegyik az etruszk terület pusztításába fogott. Ez alkalommal nem „banditák módjára, ahogy a volszkiak tették... rajtaütésekkel, hanem a „reguláris” hadsereggel, gyûlöletüknek teljes latbavetésével...” Teljes módszerességgel „minden házat felégettek..., egyetlen gyümölcsfát sem hagytak...még magot sem a földben, hogy az aratásnak még a lehetõségét is elvegyék. Minden embert és állatot zsákmányul ejtettek, akit a városok falain kívül találtak.”

374-ben az etruszk és latin erõk egyesítették csapataikat és Satricum alatt gyülekeztek. Róma három hadsereget állított fel; az egyiket Róma biztosítására rendelték, a másikat hadászati tartalékként minden eshetõségre készen tartották, a harmadikkal pedig megindultak Satricum felé. A rómaiakat csatarendben váró etruszk erõk azonnal megütköztek a rómaiakkal, de egy erõs vihar véget vetett a küzdelemnek. Másnap a harc kiújult és hosszú ideig egyenlõ esélyekkel folyt, végül is a római túlerõ ismét fölénybe kerül és az etruszk erõk a két mérföldre mögöttük fekvõ Satricum falai mögé vonultak vissza. Még azon az éjjelen azonban a jobban megerõdített Antiumba mentek át. A rómaiak kísérletet sem tettek a város bevételére, ehelyett a vidéket dúlva visszavonultak Rómába.

Antiumban az etruszkok és latinok között súrlódás támadt, mert a hosszú háborúskodásba belefáradt antiumiak nem akarták tovább folytatni a harcot míg a latinok, akik „..csak nem régen fogtak fegyvert, elõtte pedig hosszú békét élveztek...elszántabbak voltak a háború folytatására.” Végül is úgy határoztak, hogy a latin erõk elvonulnak és Antiumot szabadon hagyják a rómaiakkal történõ egyezkedésre, amit õk magukra nézve becstelennek tartottak volna. Haragjukban azért, hogy a rómaiakban nem tudnak kárt tenni és a volszkiakat sem tudták tovább fegyverben tartani, elõször felgyújtották Satricumot, majd a latin szövetségbõl kiváló Tusculum alá vonultak és a fellegvár kivételével birtokba vették a várost. Amint errõl a rómaiak értesültek, azonnal hadsereget küldtek és megtámadták a latinokat Természetesen az ostromló és ostromlott állapotba, két tûz közé került latinok nem tarthatták sokáig magukat a kettõs ellenség ellen és az utolsó szálig küzdve megsemmisültek.

A latin erõk felszámolása után ötéves szélcsend uralkodott, mert nem volt több erõ, amely Rómával szembeszálljon, Róma pedig belsõ bajai miatt nem volt képes terjeszkedésre és külsõ háború viselésére. 367-ben azonban, a római belsõ viszonyok és a katonaság állapotán felbátorodva Velitrae érettnek ítélte a helyzetet, hogy kísérletet tegyen egy Róma- ellenes kezdeményezésre. Több becsapást hajtott végre Róma területére és ostrom alá vette Tusculumot. A rómaiak, heves viták után, csapatokat küldtek Tusculum felmentésére és sikerült is nekik a velitraei erõket visszavonulásra kényszeríteni. A rómaiak további erõsítésekkel, hatalmas sereggel ostrom alá vették Velitraeat, azonban nem tudták bevenni és kétéves ostrom után, 365-ben, minden eredmény elérése nélkül, hazarendelték csapataikat.

363-ban a herniciak elég erõsnek érezték magukat, hogy felkeljenek Róma ellen. A következõ évben azonban Rómában járvány ütött ki és néhány évre szünetelt az ellenségeskedés. 359-ben a szenátus hadat üzent ég megindította légióit a herniciak ellen, akik azonban csapdába ejtették õket és a pánikba esett légiók fölött fényes gyõzelmet arattak. A csata folyamán magát a hadjáratot vezetõ római konzult is megölték. A konzul halála miatt a herniciek elbízták magukat és gyõzelmüket annyira biztosra vették, hogy minden elõvigyázatosság nélkül megindultak a a római tábor felé, ám az ellenük ellentámadást végrehajtó római katonák könnyen visszaverték õket. Idõközben Rómából megérkezett az erõsítés, így a nagy herniciai gyõzelem kiaknázatlanul maradt, s a római erõk megmenekültek.

Az ismét óriási erõfölénybe került rómaiak ellen az egész herniciai népet fegyverbe szólították és a fegyverfogásra alkalmas fiatalságból négy- négyszáz fõbõl álló egységet állítottak fel, csupa nemes ifjúból, különleges alkalmazásra. A csatát a herniciaiak és rómaiak tábora között elterülõ négyszögletes síkon vívták meg. Hosszú ideig egyforma esélyekkel küzdöttek, akkor a római lovasság nyeregbõl szállt és gyalogos harcmodorral folytatta a támadást. „Nem is tudtak volna ellenállni nekik”, de akkor a herniciaiak elitcsapata közbevetette magát, s megakadályozta a római gyõzelmet. A csata sötétedésig folyt, mindkét oldal nagy veszteségével. A római katonák egynegyede elesett. Az éjszaka folyamán a herniciaiak elhagyták táborokat.

A következõ évben újabb hadsereget küldtek a herniciaiak ellen, de mivel nem találták meg õket, egyik városukat, Ferentinumot foglalták el. Amint hazatérõben voltak, Tibur városa bezárta elõttük kapuit, ennek következtében hadat üzent nekik a római szenátus. Ebben az évben a gallok jelentek meg és Rómától a harmadik mérföldkõnél, az Anio túlsó oldalán a Só-úthoz vezetõ híd mellett ütöttek tábort. A diktátor a gallok érkezésének hírére hatalmas sereggel vonult ki ellenük és az Anio innensõ partján velük szemben foglalt állást. A csata eldöntetlenül végzõdött. A következõ éjszaka a gallok Tiborba vonultak és miután a várossal szövetséget kötöttek és megfelelõ ellátást kaptak tõlük, Campániába siettek. A következõ évben a rómaiak Tibur ellen indítottak hadjáratot, azonban a megtámadott város segítségére a gallok visszatértek és a tiburiakkal együttesen végigdúlták Lavici, Tusculum és Alba környékét. A gallok ismét magát Rómát is fenyegették, ezért a diktátor a római légiók egy részét Tibor közelében hagyta, hogy a tiburiak ne csatlakozhassanak a gallokhoz, a többivel - s az újonnan toborzott haderõkkel -pedig megütközött a gallokkal a Colline- kapu közelében. A csatába Róma városának minden erejét bevetették, s a Róma falai alatt kibontakozó csatát a katonák családtagjai végignézték. A nagy vérengzéssel folyó ütközet egyforma erõvel folyt, végül azonban a gallok visszavonultak Tibur felé, ahol a tiburiak kirohantak segítségeikre. Ennek ellenére azonban a két római hadsereg egyesült ereje elõl a város falai mögé húzódtak vissza. A rómaiak nagy gyõzelmi ünnepet ültek, azonban a tiburiak nem csak, hogy kétségbe vonták a római gyõzelmet, hanem hamarosan, még az éjszaka leple alatt, harcra készen megjelentek Róma falai alatt és az álmából felvert lakosságot - amelyik azt sem tudta, hogy ki az ellenség és honnan jött - egész éjjel rettegésben tartották. Reggel azonban tisztázódott a helyzet és kiderült, hogy csak egy kis csapat tiburi okozta a pánikot, mire a rómaiak nagy erõvel kivonultak ellenük. A merész vállalkozás résztvevõi visszavonultak városukba.

Nem sokkal ezután újabb támadás érte Rómát. A tarquiniaiak egy csapata özönlött római területre és feldúlta az Etruriával szomszédos vidéket. 355-ben Róma hadat üzent Tarquiniának. A taquiniaiak elsöprõ gyõzelmet arattak a római légiók fölött, s - amit azóta is emleget a világ, mint az etruszk kegyetlenség példáját és bizonyítékát- háromszázhét római foglyot is kivégeztek. A római vereség növeléséhez járult ezután a privernatiak, majd a velitraeiek hirtelen megjelenése, akik végigdúlták Róma vidékét.

A következõ évben a fennálló háborúkhoz járult még a faleriek ügye, akiket azzal vádoltak, hogy fiatalságuk együtt harcolt a tarquiniaiakkal és a vereség után hozzájuk menekülõ római katonákat a római heraldok követelésére sem voltak hajlandók kiadni.

354-ben Privernum városa ellen indított hadat Róma, amelyik eddig kimaradt a háborúskodásból és virágzó helyzetben volt a többi hadviselõ várossal összehasonlítva. Privernum alatt a római tribun a városfalak alatt erõs, jól megerõdített tábort üttetett, s amikor készen voltak vele, összehívta a katonákat egy nagygyûlésre és beszédet tartott nekik. A beszéd ezzel a mondattal kezdõdött: „Ezennel rátok ruházom az egész zsákmányt, ami az ellenséges táborban és városban található.” Privernum, természetesen, a római túlerõvel szemben nem állhatott meg és hõsi küzdelemben elesett.

353-bar a tarquiniaiak és faleriek ellen viselt hadat a római haderõ. Az elsõ összecsapásnál az etruszkok szokatlan harceljárása következtében a rómaiak fölött fényes gyõzelmet arattak. A fáklyákkal és kígyónak öltözötten kivonuló etruszk papság megjelenésével és különös mozdulataival borzalmas félelmet keltett a római katonákban, úgy, hogy fejveszetten menekültek vissza állásaikba „mintha eszüket vesztették, vagy villámcsapás érte volna õket”. Miután azonban a tribunok rájöttek, hogy mi történt, nem volt nehéz a szokatlan, de jelentéktelenül felfegyverzett papságot szétverni és az etruszk tábort birtokba venni. Erre az egész etruszk nemzet fegyverbe lépett és a tarquiniaiak és faleriek vezetése alatt a rómaiakat megverték, majd Salinaeig nyomultak elõre. Az új római diktátor a fenyegetett Rómából hatalmas sereggel indult ki a Tiber mindkét partján és a kisebb csoportokra oszlott etruszk sereget meglepetésszerûen támadta, mialatt azok szétszóródtak a vidéken, sõt táborukat is sikerült meglepni és elfoglalni. Nyolcezer embert szedtek össze ily módon, a többit vagy lemészárolták, vagy kiûzték a római területrõl.

A legyõzött tarquiniaikon kegyetlen hosszút álltak. Miután borzalmas mészárlást végeztek közöttük, a nagy számú fogoly közül kiválasztottak háromszáz-ötvennyolcat, akik „születésüknél fogva a legelõkelõbbek voltak”, s Rómába küldték õket, a többi foglyot könyörtelenül kardélre hányták. A Rómába küldötteken, akik minden bizonnyal az õsi etruszk nemességet alkották, hasonló sors teljesült be. Elõször mindet botokkal félig agyonverték, majd a Fórumon lefejezték õket, „viszonzásul a római katonák kivégzéséért Tarquinia Fórumán”.

350-ben a volszkiak készültek újabb háborúra Róma ellen, s amikor errõl Róma a latinok útján tudomást szerzett, megindította légióit ellenük. Ugyanakkor kiderült, hogy a tarquiniaiakat Caere is megsegítette, tehát ellenük is megindultak a légiók. A bekövetkezõ események elterelték a volszkiakról a figyelmet, mert idõközben a caereiek megtámadták Salinae környékét és zsákmánnyal megrakodva visszatértek Caerébe. Erre Róma visszahívta a volszkiak ellen küldött haderõt, „diktátort kreált” és hadat üzent Caerének. A rómaiak közeledésére a nyilvánvalóan elõ-ázsiai emigráns kezekbe került caerei szenátus követeket küldött Rómába, hogy békéért esedezzen. Megfeledkezve arról, hogy az õ zsákmányolásuk miatt kerültek háborúba Rómával, a tarquiniaikat hibáztatták mindenért, majd arra hivatkoztak a követek, hogy a gall háború idején megõrizték a római papság kincseit. Fõleg az utóbbi érv hatására Róma százéves fegyverszünetet engedélyezett Caerának, s ezzel ez az egyik leghatalmasabb etruszk állam római uralom alá került - örökre.

348-bar Faleri és Tarquinia került sorra. Az etruszkokkal nem ütköztek meg a csatatéren, hanem feldúlták és felégették körülöttük a vidéket. Ezzel a módszerrel mindkét államot úgy legyengítették, hogy „eltökéltségük alábbhagyott” és kénytelenek voltak fegyverszünetet kémi. Mindkettõ negyven éves fegyverszünetet kapott Rómától.

343-bar Latium államai még egy utolsó kísérletet tettek szabadságuk és függetlenségük visszaszerzésére. Ez természetesen csak akkor lett volna lehetséges, ha magát Rómát is legyõzik. A kezdeményezés Antiumból indult ki, Róma azonban értesült a tervekrõl és hadat indított, mielõtt a latiumi szövetségesek egyesülhettek volna. Az antiumiak és volszkiak ugyan tartottak egy erõt arra az esetre készenlétben, ha Róma közbelépne, s ezek kötelességszerûen meg is ütköztek a római légiókkal, azonban a túlerõ elõtt nem bizonyulnak elégségesnek és visszavonultak Satricumba. A gyengén megerõsített várost a rómaiak hamarosan rohammal bevették. A fegyvertelen tömeg leszámításával négyezer katona adta meg magát, akiket hadizsákmánynak nyilvánítottak. A gyõztes tribun, dicsõségének kihangsúlyozására, kocsija elõtt láncokba verve hajtotta õket Rómába, ahol rabszolgának adták el õket.

A Vei eleste óta eltelt kerek ötven esztendõ történetébõl láthatjuk, hogy Etruria déli részének jelentõs hányada római uralom alá került. Vei, Tarquinia és Caere a „fegyverszüneti szerzõdés” megkötése után elvesztette függetlenségét és lakosságuk Róma „behódolt” népei sorába kerültek.

Az etruszk nép szempontjából azonban hasonló jelentõségû veszteségnek számított Latium teljes leigázása is, mert ezzel összeköttetésük a szárazföldön Campániával megszakadt. Az etruszkok déli érdekeltségének sorsa az anyaországgal fenntartott kapcsolataitól függött, amelyet most már nem csak a rómaiak által meghódított déli területei választottak el, hanem Latium is.

Az elszenvedett veszteségek ellenére is igazságtalan azonban a késõbbi történészek és etruszkológusok elmarasztaló ítélete az etruszkok rovására, akik azt állítják, hogy az etruszk nemzet tehetetlenséget mutatott, sõt gyáván viselkedett és megérdemelte sorsát! A tárgyalt fél évszázad története ennek éppen az ellenkezõjét bizonyítja, s az adott körülmények között a világ egyetlen népe sem tehetett volna máshogy és semmi esetre sem különbül. Találunk-e a világ történelmében szerepelt népek táborában még egyet, amelyik annyi évszázadon át, szakadatlanul, nemzedékrõl-nemzedékre, annyi önfeláldozást és vérveszteséget mutathat fel, mint az etruszk? Ítélet helyett inkább azt kérdezzék kritikusai, hogy honnan támadtak azok a hõs nemzedékek; honnan vették az utánpótlást arra, hogy szinte maradéktalan kiirtásuk ellenére, minden egyes vereség után újult erõvel tápászkodjanak fel a , földrõl, s a reményt, a harcot utolsó leheletükig ne adják fel hazájuk védelmében?!

Az etruszk nemzet-politikailag és társadalmilag megbontottan, külsõ és belsõ ellenség ellen egyformán és szakadatlanul védekezve, erejét messze meghaladó túlerõvel szemben, magas katonai szaktudást megkövetelõ halogató harcaival, Vei védõinek tíz éven át tartó hõsies kitartásával nem kritikát érdemel, hanem elismerést a politikai és hadtörténelem dicsõ lapjain.

9. Campánia felszámolása

Jézus születése elõtt 340-ben a rómaiak „...elõször fogtak fegyvert a szamniták ellen... (E háború) okai, Rómát tekintve, másoknak az ügyébõl eredt; nem közvetlenül közöttük (indult), akik addig szövetségben és baráti viszonyban egyesülve éltek. A szamniták igaz ok nélkül, csupán azért, mert erejük nagyobb volt, (elõször) a szidiciusok ellen indítottak háborút. Minthogy a gyengébb fél, (a szidiciusok), kénytelen volt segítséget keresni, a campániaiakkal szövetkeztek, akik szövetségesük megsegítésére inkább csak névleges, semmint valódi erõt hoztak; mivel pedig fényûzõ életmódjuk folytán elpuhultak, a fegyverekhez szokott ellenség megverte õket. Úgy történt, hogy attól fogva magukra vonták a háború minden terhét és következményét, mert a szamniták, megfeledkezve a szidiciusokról, fegyvereiket a campániaiak ellen fordították, amely a szomszédos államok vezetõjének számított, s akikkel szemben éppen olyan könnyû gyõzelmet vártak, csak nagyobb részt a zsákmányból és dicsõségbõl. Miután erõs õrséget állítottak a Tifatán, egy Capua fölé nyúló hegyvonulaton, négyzetes alakulatban, cselekvésre készen, lemeneteltek arra a lapályra, amelyik Cápua és a Tifata között terül el. Ott még egy csatát vívtak, amelyben a campániaiakat megverték és bekergették a városba; és mivel (a cápuaiak) semmiféle segítségre sem számíthattak, (s minthogy) ifjúságuk virága számban erõsen megfogyatkozott, szükségesnek érezték, hogy a rómaiaktól esedezzenek segítséget.”

Túlságosan szégyenteljes volna idézni Líviusz könyvének további idevonatkozó szakaszait, amelyekben leírja, hogyan ajánlották fel Rómában a campaniaiak városukat, földjüket, vagyonukat és saját személyüket minden biztosíték vagy ellenszolgáltatás említése nélkül - azok barátságáért, amely barátságtól azt remélték, hogy távoltartja városuktól a rómaiakkal szövetséges szamnitákat.

A cápuai követek szolgai alárendelést és feltétel nélküli megadást szorgalmazó ajánlatát a római szenátus meglatolgatta abból a szempontból, hogy „...Cápua, Itália legnagyobb és leggazdagabb városa, a tenger közelében fekvõ termékeny földjeivel Róma lakosságának magtára lehetne, amely mindenfajta szükségleteik kielégítésére alkalmas lenne”, de elõször ügyes diplomáciai sakkhúzásként nemleges választ adtak. A szamnitákkal fennálló szövetségre és baráti viszonyra hivatkoztak, ám jóindulatúlag - megígérték, hogy követeik útján megkérik szövetségesüket, hogy ne erõszakoskodjék velük tovább.

A tagadó válasz esetére is felkészült cápuai követség, utasításai értelmében, a következõket adta elõ: „Jóllehet ti nem tartjátok helyénvalónak, hogy minket és a mi jogainkat megvédjétek az erõszak és igazságtalanság ellenében, azonban okvetlenül meg fogjátok védeni a sajátotokat. Mi tehát ezennel alávetjük magunkat a ti fennhatóságotoknak... és a római népnek; Cápua városát, földjeinket, az istenek templomait és minden egyéb dolgainkat, mindent, ami a miénk, akár isteni, akar emberi. (Ha tehát) bármilyen szenvedésnek leszünk kitéve mostantól fogva, ez azoknak az embereknek szenvedése lesz, akik a ti uralmatok alá tartoznak:”

A római szenátorokat „mélyen megrendítette” a könnyezõ és elõttük földre boruló követek beszéde - s mint mondották - becsületbeli kötelességüknek tekintik, hogy ne hagyják el azokat, akik most már Róma alattvalói lettek. Ezért igazolhatatlan viselkedés lenne a szamniták részérõl, ha továbbra is ragaszkodnának ahhoz, hogy folytassák az ellenségeskedést azzal a várossal szemben, amelyik megadása következtében a római nép birtoka lett. Megígérték, hogy azonnal elküldik követeiket, hogy - tekintve az új szövetséget és kapcsolatokat államaik között - „...kíméljék meg alattvalóikat és ne vigyenek fegyvereket abba az országba, amelyik most már a római állam része lett.” Ha pedig a szép szó nem volna elég, követeik utasítást kapnak arra is, hogy „szólítsák fel a szamnitákat - a római szenátus és nép akaratából - Cápua városának és Campánia területének elhagyására.”

A követjárás eredménye elõre látható volt. Amikor a római követek a szamnita szenátusban elõadták megbízatásukat, azok „vadul” visszautasították a kérést, s - a követek jelenlétében - azonnal utasították a katonai parancsnokokat, hogy vonuljanak Campániába és dúlják fel azt.

Cápua és Róma összjátékában nem nehéz felfedezni a szándékosságot, amely a szamniták egyenes kihívását szolgálta. A „legális” háborús ok tehát meg volt, s a meginduló ellenségeskedésért a felelõsség a szamnitákra hárult. Ennél is fontosabb, hogy az addig csak Cápuát ostrom alatt tartó szamniták haragját és csapatait egész Campánia ellen fordították és ettõl fogva Cápua városa helyett az egész Dél lakossága, azokkal együtt a görögök ellen alapított etruszk erõd-városok védereje is - akaratán kívül - háborúban állt a szamnitákkal. Ennek az agyafúrt tervezésnek eredményeként a római csapatok keresztes lovagok módjára, a jóindulatú felszabadító jelmezében jelenhettek meg, a campaniaiak hívatlan bár - de valódi szövetségeseiként.

A szamnita invázió következtében a római szenátus azonnal felfüggesztett minden egyéb ügyet és heraldokat küldött, hogy a szamnitáktól elégtételt követeljen. Mint várható volt, a szamniták ezúttal is gorombán elutasították õket, amire Róma csak hadüzenettel válaszolhatott. Egyik hadseregük azonnal megindult Campánia felé, egy másikat pedig Szamniumba küldtek. Ezzel Róma kilépett az addig csak Latium területére korlátozódó politikai és katonai érdekkörébõl, véglegesen a hódítás útjára lépett, s birodalmának határai többszörösére tágultak.

E pontnál ismét meg kell állnunk, ha Campánia tragédiáját meg akarjuk érteni, az összefüggéseket fel akarjuk fedezni és a sok ellentmondást tartalmazó adathalmazból és leírásból a való történéseket ki akarjuk hámozni.

Elsõként szükséges lesz tisztázni, hogy kik is voltak a szamniták. Lakóhelyüket illetõen nincsen semmi kétség, hiszen mind az ókori szerzõk, mind a modern kori etruszkológusok megegyeznek abban, hogy a picenektõl délre éltek, mielõtt Campániát elözönlötték, annak keleti szomszédságában, az észak-déli irányban húzódó Apenninek völgyeiben. Több forrás vad hegyi törzs népének nevezi õket, amin nem csodálkozhatunk, mert kívül estek mind az etruszk, mind pedig a római kultúrterület közvetlen hatáskörén. A szakértõk szerint nem az etruszk nyelvet beszélték, hanem amit õk „italic” nyelvnek neveztek el, s így az „indo-európai nyelvcsaládba” sorolták õket. Eredetükrõl több adat nem áll rendelkezésre.

Mi eddigi vizsgálódásaink alapján biztonsággal állíthatjuk, hogy a Kr. e. 1200 körül lezajlott népvándorlás azon csoportjának leszármazottai, akik az Anatóliából történt kirajzás után a Balkán felé vették útjukat és elõször Thessaliában telepedtek meg, majd nyugat felé terjeszkedtek és átkeltek Közép-Itália Adria-felõli partvidékére. Ennek az állításnak alátámasztására két nyomós ok van, egyik az „adriai vaskori” kultúrájuk, másik az adriai partokon visszamaradottak „proto szabellic” nyelve. Minthogy a szamniták nem érték el az õslakosság biológiai életterét, hanem az üresen talált hegyvidéken telepedtek meg, ezért nem etruszkosodtak el, s nyelvük is a közös õsnyelvtõl más irányba fejlõdött, mint az etruszkoké. Ugyanennek a népnek nyugatabbra vonult részei alkotják Latium lakosságát, - s mint láttuk - ezek egyes részei, zárt településük következtében, csak bizonyos mértékben etruszkosodtak el, míg a többiek mint a volszkiak, faleriek, aequanok, stb. -nem csak kultúrájukban, hanem nyelvükben is hasonultak az etruszkkal, hiszen a rómaiak már etruszk néven emlegetik õket.

A Kr. e. 340-es évszám a rómaiak hadba lépését jelöli a szamniták ellen, viszont tudjuk, hogy a szamniták már 420-ban elfoglalták Cápua városát. Erröl Líviusz IV könyvében így ír: „...Volturnumot az etruszkok városát, ami ma Cápua, a szamniták elfoglalták... A mód, ahogy urává lettek, a következõ: korábban, amikor az etruszkok háborús zavarokkal voltak elfoglalva, a városnak és a városhoz tartozó földeknek egy részét átengedték nekik; ezek az új telepesek, kihasználva egy ünnepség alkalmát, megtámadták és lemészárolták az elsõ lakókat, akik mozdulni is alig tudtak az alvástól és a sok evéstõl.”

Három évvel a szamniták aljas tette után, Kr. e. 417-ben viszont „Cumaeát - amely város akkor a görögök birtokában volt- a campániaiak elfoglalták.” Ez a rendkívül érdekes és fontos adat világosan bizonyítja, hogy Cápuát az oda beengedett telepesek vették birtokba és nem a szamnita nép, vagy nemzet külsõ támadásáról volt szó, a másik tanulság pedig, hogy Cápuát nem lehet Campániával azonosítani, sem a cápuaiakat a campániaiakkal. Abból viszont, hogy a cápuai küldöttség szolgalelkûségre valló kérését mintegy hatvan évre a szamnita telepesek árulása után adta elõ a római szenátusban, arra következtethetünk, hogy a campániai védrendszer központjának, Cápuának kiesése esetén és utána is érintetlenül erõs maradt, sõt a görög veszedelmet teljes mértékben fel is számolta Cumae birtokbavételével. Itália védelmét tehát az etruszkok - Vei ostromállapota, az északról fenyegetõ gall veszély és Latium Róma uralma alá kerülése ellenére is - maradéktalanul ellátták, s Dél-Itáliát az elszigetelt Campánia továbbra is ellenõrzése alatt tartotta.

Közelebbrõl meg kell vizsgálnunk még az etruszk népre és a campániaiakra szégyenteljesnek tûnõ cápuai követek római szereplését is, mert az sehogyan sem egyeztethetõ össze az etruszk nép eddig másképpen ismert jellemével. A campániai etruszkoknak nem volt szüksége Róma szívességére, s ha történetesen mégis lett volna, azt nem a cápuaiak. viselkedésére jellemzõ szolgai alázattal és megadással kérték volna.

Kétségtelen, hogy a perzsák elõl menekülõ elõ-ázsiai bevándorlók Campániában, elsõsorban pedig annak „nagy és hatalmas” fõvárosában; Cápuában is megtelepedtek és az elpuhult, fényûzõ életmód - s majd amit a római hadsereg megrontásáról még hallani fogunk - ezekre és nem az etruszkokra vall. Cápua elsõ lakói az etruszkok voltak, akiket azonban 420-ban lemészároltak, akik pedig életben maradtak, azok csak e késõi bevándorlók lehettek. Nincs kizárva, hogy a szamnita telepeseket õk hívták be, amikor az etruszkok „háborús zavarokkal voltak elfoglalva”, azok gyengítésére és görög barátaik megsegítésére, s akkor a 420-as vérfürdõnek és az etruszkok legyilkolásának is õk voltak az értelmi szerzõi. 340- ben az történhetett, hogy a primitív és vad szamnita lakosság fellázadt a gazdagságban és fényûzésben dúskáló elõ-ázsiaiak ellen, akik azok erõszakoskodásai, basáskodása és fényûzési cikkeik felprédálása miatt fordultak a rómaiakhoz védelemért, vagy pedig - mindemellett mindez egyelõre megfontolt terv érdekében történt, hogy Rómának elõkészítsék a háborús okot a campániai ügyekbe való beavatkozásra és kedvezõre fordítsák a viszonyokat a görögökkel fölényben lévõ campániaiak elleni háborúra. Erre pedig a szamniták és szidiciaiak ellentéte adott alkalmat, amikor a gyengébb félnek szövetségüket felajánlották.

A Rómaiak Campániába küldött serege a Gaurus hegy tövében ütött tábort. A szamniták azonnali támadása elõl. Vaieriusz, a római parancsnok, kitért és néhány napig kisebb összecsapásokban igyekezett kiismerni az ellenfelet. Közben katonáit buzdította, önbizalmukat élesztgette. Amikor végre csatára került a sor, hosszú ideig egyforma esélyekkel és lelkesedéssel harcolt mindkét oldal. A küzdelemnek végül is az esti sötétség vetett véget. Az éj folyamán a szamniták elhagyták táborukat és elvonultak, aminek következtében a rómaiak magukat jelentették ki gyõzteseknek. A Szamniumba küldött sereg elõször csapdába esett és csak nagy nehézség árán kerülte el a megsemmisülést, végül azonban ott is a rómaiak gyõztek, sõt egy harmadik csatában is, amit Suessula város közelében vívtak meg a rómaiak most már egyesült seregei. Ezzel a római- szamnita háború elsõ szakasza lezárult. A római csapatok egy része Cápuába vonult téli szállásra, azzal az ürüggyel, hogy a lakosokat a szamniták további támadása ellen megvédje.

A cápuai beszállásolás nem sok jót hozott a rómaiaknak. A mindenféle élvezetekben részesülõ katonák között a téli pihenés alatt a fegyelem fellazult, sõt „saját hazájuk iránti vonzódásukat is elidegenítette”. A hirtelen jólétbe került katonaság terveket kezdett szõni, hogy „elvegyék Cápuát a campániaiaktól éppen olyan gonosz módon, ahogy azt õk elvették régi tulajdonosaiktól.” Nem volna semmi igazságtalanság abban, érveltek, „ha saját példájukat ellenük fordítanák: mert miért is élvezik a campániaiak, akik képtelenek voltak megvédeni saját személyüket és vagyonukat, Itália legtermékenyebb földjeit és azzal arányban lévõ városát a gyõzedelmes hadsereg helyett, amelyik izzadt és vérét ontotta és a szamnitákat kikergette?” Az összeesküvés a Campánia többi részébe küldött csapatok között is követõkre talált, s hosszú idõbe telt és ravasz módszerek alkalmazását tette szükségessé, amíg a római hadvezetés a hatalmas méretû összeesküvést hatástalanította és felszámolta.

338- ban a szamniták ismét Róma barátságát keresték és csak annyit kértek, hogy a szidiciek ellen szabadon háborúskodhassanak. Ezek elõször Rómától kértek segítséget, annak fejében, hogy uralmuk alá vetik magukat. Miután ezt megtagadták nekik, a latinokhoz csatlakoztak, akik éppen készen voltak egy Rómával történõ összecsapásra. Ehhez a készülõ szövetséghez a campániaiak is csatlakoztak és a résztvevõ államok katonáiból összeállított hatalmas közös hadsereggel szamnita területre léptek. A latinok által vezetett szövetséges haderõ néhány gyõztes ütközet és az ellenség földjének feldúlása után kivonult, a lélegzethez jutott szamnita állam pedig Rómához fordult panaszával. Követelték, hogy kötelezzék a campániaiakat és a latinokat Szamnium területének elhagyására, „ha azok a népek valóban a rómaiak uralma alatt állnak”, s ha nem engedelmeskednének, fegyverrel kényszerítsék arra õket. A követelésekre a rómaiak „határozatlan” választ adtak, mert „keserves lett volna nekik elismerni, hogy a latinok nem voltak hatalmuk alatt”. A campániaiaknak ugyan megtiltották, hogy háborúskodjanak, de - mint a szamniták üzenték - a latinokkal fennálló szerzõdésükben nem volt olyan cikkely, amelyik megtiltotta volna nekik, hogy bárkivel is háborúba lépjenek.

A római szenátus szamnitáknak adott válasza súlyos következményeket vont maga után. A római-szamnita háború óta Rómával szövetségi szerzõdéses viszonyban álló campániai etruszkok feldühödtek, a latinok pedig - látván, hogy a római szenátus semmiféle erõfeszítést nem tesz megfékezésükre - felbátorodtak és a szamniták ellen, indítandó háború ürügye alatt Róma ellenes felkészülésbe fogtak. E készülõdéshez a campániaiak is teljes támogatásukat adták, noha azt igyekeztek titokban tartani.

Az összeesküvés természetesen - „magánúton” - a rómaiak fülébe jutott, ezért 337-ben, „az ügy tisztázása érdekében” a latinok vezérei közül tízet Rómába rendeltek, hogy „átvegyék parancsaikat „ Amikor a római konzul felszólította õket, hogy a szamniták ellen szüntessék be a háborúskodást, Annius latin praetor - „mintha csak hódító volna, aki a Capitolt fegyverrel bevette, nem pedig egy követ, aki biztonságát és szólásszabadságát a nemzetközi jognak köszönhette” - így válaszolt: „...itt az ideje, hogy ne úgy bánjatok velünk többé, mint egy olyan néppel, amelyik parancsaitok alá van rendelve; tekintsétek Latium virágzó állapotát, amelyet az istenek kegyelmébõl jelenleg élvez, mind számban, mind erõben; a szamnitákat meghódítottuk fegyvereinkkel; a szidiciaiak és a campániaiak és most a volszkiak is, szövetségben egyesültek velünk; sõt a ti kolóniáitok is Latium kormányzatát kívánják, inkább, mint Rómáét. De ha ti nem látjátok helyénvalónak, hogy véget vessetek a ti önkényes uralmatok imperialista megnyilatkozásainak. Mi, jóllehet képesek volnánk Latium függetlenségét fegyveres erõvel is megvédeni, mégis leszünk annyi tekintettel a közöttünk létezõ kapcsolatokra, hogy társulást ajánlunk az egyenlõség feltételeivel... (ezek pedig, hogy) a konzulok egyikét Latiumból kell választani, a másikat Rómából; a szenátus pedig mindegyik nemzetbõl választott, egyforma számú szenátorból kell, hogy álljon; és annak érdekében, hogy a kormány székhelye mindkettõnek ugyanaz legyen és mindkét (nemzetnek) egy neve legyen, minthogy vagy az egyik, vagy a másik félnek engedni kell... Róma legyen mindkét fél fõvárosa és római legyen mindnyájuk közös neve”

Róma válasza hadüzenet volt. Seregeiket egyesítették a szamnitákéval és táborba szálltak Cápua közelében, ahol a latinok és szövetségeseik erõi már gyülekeztek. A döntõ csatát a volt görög területen, a Vezuv tövénél vívták meg. A latinok a csata során többször fölényben voltak, azonban, hosszú küzdelem után elsõ soraikat sikerült megbontani, s azután már a rómaiak könnyen elbántak velük. Kegyetlen vérengzés következett, s a szamniták - akik némi távolságban csatarendben, támadásra készen álltak - még bele sem avatkoztak a küzdelembe. Reménytelen helyzetük következtében menekülésre fogtak a latinok, s ezzel a csata sorsa végképp eldõlt, mielõtt a várt erõsítés Laviniumból megérkezett. A szamniták, miután megvárták a csata kimenetelét, végre rászánták magukat, hogy a gyõztes rómaiakhoz csatlakozzanak.

A menekülõ latin töredékek Vesciaban gyülekeztek, ahol Numisius nevû tábornokuk még egy elkeseredett erõfeszítést tett. A felfogott erõkkel és a latin és volszki városok sebtében összeszedett fiatalságával szándékozott meglepni a rómaiakat, azonban azok tudomást szereztek róluk és Trisanumnál megütköztek velük. A halálra fáradt, szedett-vedett erõket hamarosan megsemmisítették, s ezzel a háború kimenetele is eldõlt. A latin erõk megadását hamarosan követték a campániaiaké is. Büntetésképpen mindkét nemzet területének egy részét elvették és kiosztották a római katonák között.

A földjüktõl megfosztott latinok 336-ban még egy elkeseredett kísérletet tettek és a ferentumi síkon megütköztek a rómaiakkal, ahol elszenvedték végsõ vereségüket. Ugyanazon a síkon fogadták a gyõztesek az összes latin állam megadását is. A legyõzött lakosság nehezen tudta elviselni a háborút is, amelyre nem volt többé ereje, de a békét is, amely büszkeségét sértette. Középutat kerestek tehát és úgy határoztak, hogy városaik falai mögé vonulnak, nehogy kihívják a rómaiakat maguk ellen, azonban megállapodtak abban, hogy ha valamelyiküket mégis megtámadnák, a többiek annak segítségére sietnek.

A rómaiak - látván a legyõzöttek magatartását - megfogadták, hogy addig nem pihennek, amíg az ellenség földjének utolsó talpalatnyi helyét is birtokba nem veszik. A megtört latinok igen kevés ellenállást tanúsítottak ellenük.

Az elfoglalt városokba helyõrségeket hagytak, a többiek visszavonultak Rómába. A szenátus úgy határozott, hogy a legyõzöttek további büntetése helyett állampolgáraik számát növelik velük. Ezt a politikát késõbbi terjeszkedésük során is sikeresen alkalmazták. A terv érdekében minden érdekelt állam ügyét külön-külön, azok érdeme szerint bírálták el. Volt amelyiket államisággal ruháztak fel, volt amelyikben csak az állampolgári jogokat nyirbálták meg; az antiumiaknak megtiltották, hogy hajózási ügyekkel foglalkozzanak, de állampolgársági jogokat adtak nekik; volt olyan város is, amelyet földig romboltak, szenátusát elûzték és lakóinak - súlyos büntetés terhe alatt - megtiltották, hogy átlépjék a Tiber folyót. A campániaiaknak, amiért 1600 fõbõl álló lovasságuk nem vett részt a rómaiak elleni csatában, államiságot engedélyeztek, azonban szavazati jog nélkül. A lovasok mindegyike római állampolgárságot kapott és táblát helyeztek el a római Castor-templom falában emlékezetükre. Az elfoglalt területekre mindenhova Róma lakosságából kiküldött kolóniákat telepítettek - a már említett helyõrségeken kívül - és idõvel, a kialakuló társadalmi rétegezõdésben, ezek a betelepített idegenek képezték az uralkodó osztályt, míg az õslakosságból lett a köznép.

Campániának a rómaiak és szamniták által történt közös megszállásával az itáliai görög háború is új szakaszába lépett. Sybarist - amelynek lakossága az elõ-ázsiai görögök beözönlése után szintén gyökeres változáson esett át és az „új erkölcsök” erkölcstelensége következtében „rút szibarita vázzá” aljasodott - már 510-ben megtámadták és lerombolták a crotoniak, s ezzel az egész tarantói öböl a görögök kezére került. Északi irányú elõnyomulásukat azonban a campániai etruszk véd-városok - elsõsorban pedig Nola - továbbra is sikeresen elzárták, sõt az öböl térségében is tért nyertek, mire a szorongatott görögök Spártához fordultak segítségért. A 338-ban megérkezõ Archidamus vállalkozása nem sok eredményt hozott, maga pedig gyilkosságnak esett áldozatul.

334-ben a görögök a tirréni oldalról próbálkoztak. Alexander, Epirus királya Lucaniában szállt partra seregével és megütközött a campániai etruszk- görög háborút megöröklõ szamnitákkal, akiket egyetlen heves csatában meg is vert. Ezután barátsági szerzõdést kötött a régi szövetségessel, Rómával, ám itt - elsõ esetben - kétségtelen elõjelei mutatkoztak már annak, hogy a görög és római terjeszkedés érdekei ütköznek. Líviusz meg is jegyzi errõl a barátkozásról, hogy „nehéz megmondani, milyen fokú hûséggel tartotta volna be azt (Alexander), ha vállalkozásának további része is sikerrel járt volna.”

325-ben a cumaeaiak által alapított Neapolis (Nápoly) és Palaepolis laki -akik a Campániát megszálló szamniták jóvoltából minden bizonnyal felszabadultak az etruszkok uralma alól - a szamnitákkal egyetértésben a rómaiak ellen fordultak és kihasználva a Rómában kitört járvány okozta nehézségeket megtámadták a római telepeseket egész Campánia és Falernia területén. Miután az elégtétel adás követelésére Palaepolisban megjelenõ római heraldoknak a görögök kihívó választ adtak, a római szenátus hadat üzent nekik és azonnal egy hadsereget küldött ellenük.

Róma számára váratlan segítség és szövetséges érkezett Lucaniából és Apuliából, akiknek földjét már évek óta az epirusi görög király csapatai dúlták, s a rómaiaknak emberanyagot és fegyvert ígértek a közös ellenség ellen. A tárgyalások eredményeképpen barátsági szerzõdés jött létre közöttük.

A cumaei görögök sem várták tétlenül az események kibontakozását. Neapolist és Palaepolist megerõdítették és megtömték katonasággal. Szamniumból négyezer, Nolából kétezer ember érkezett.

A lázas háborús készülõdés, a végsõkig csigázott feszültség és a kirobbanásra általánosan megérett helyzet arra enged következtetni, hogy a görög-római hatalmi versengés és katonai erõmérés számára közelgett a végsõ leszámolás órája. Ez azonban csak látszat. Mint látni fogjuk, a görög-római ellentét és háború csak elenyészõ epizód a dél-itáliai egyéb eseményekkel összehasonlítva, valójában pedig a porondon késõn és váratlanul megjelenõ szamniták és Róma váltak fõszereplõkké.

A Bruttiumban és Lucaniában harcoló Alexander hadmûveletei eltörpülnek a római és szamnita tervezés méretei mellett, serege sem fogható azokéhoz. Az utolsó itáliai görög expedíció sorsa egyébként is- rövid két '„ éves hadjárat után - megpecsételõdött. „...Miután Alexander gyakran legyõzte Bruttium és Lucania csapatait és visszavette Heracleát, a tarantóiak kolóniáját, majd Potentiát és Metapontumot a lucaniaiaktól, Terinát a Bruttitáktól... csapatait három egymástól nem messze álló dombon helyezte el, Pandosia közelében és nem messze a bruttiumi és lucaniai határtól, hogy onnan be- be csapjon az ellenséges területek minden részére. Ebben az idõben környezetébe tartozott mintegy kétszáz fõnyi lucániai számûzött, akiket hûséges segédeinek tekintett... Történt, hogy egy hosszabb esõzés olyan árvizeket okozott a lapályon, hogy hadseregének három külön hadosztálya között teljesen megszakadt az összeköttetés. Ebben az állapotban az a két seregrész, ahol a király nem tartózkodott, ellenséges támadást kapott és a túlerõvel szemben nem tudta tartani magát. A támadók, miután lerohanták és kardélre hányták õket, összevont , seregükkel a király által személyesen vezetett dombot vették ostrom alá. Errõl a helyrõl küldték a lucániai számûzöttek küldöttségüket földijeikhez, azzal az ajánlattal, hogy kiszolgáltatják nekik a királyt személyes biztonságuk biztosítása ellenében... a király, válogatott embereivel áttört az ellenséges.., és szétszóródott embereit összegyûjtvén egy folyóhoz ért... amikor egyik kísérõje a lucániaiak csoportja felé mutatott, akik éppen az alkalmat várták, hogy ellene árulást kövessenek el... amikor a király visszanézett és látta, hogy azok egy csoportban feléje tartanak, kihúzta kardját és lovát a folyó közepe felé irányította. Éppen elérte a sekély vizet, amikor egy lucániai számûzött, távolabbról, dárdát vetett felé, ami átszúrta testét; ilyen állapotban, miután lebukott lováról, holttestét a víz sodra az ellenség táboráig vitte. „

Alexander halálával az epiruszi expedíció is kudarcba fulladt, s csak a cumaei görög erõk maradtak Itália földjén. A görög háború tehát jelentéktelenné zsugorodott, s az igazi versenyre a rómaiak és szamniták között került sor. Hogy mindezt a rómaiak is így látták, arra bizonyíték, hogy amikor Róma hadat üzent a szamnitáknak, „sokkal hatalmasabb elõkészületekbe fogott, mint a görögök ellen.” Még ékesszólóbban fejezték ezt ki maguk a szamniták, amikor a helyzet tisztázására a rómaiak követeket küldtek hozzájuk, közvetlenül a hadüzenet elõtt: „Mit takargassuk érzéseinket? Rómaiak, sem a követek gyûlésezései, sem bárkinek közbenjárása nem tudja eltörölni a köztünk fennálló ellentéteket, csak Campánia síkságai, ahol le kell számolnunk egymással: találkozzanak seregeink ezért Cápua és Suessula között; és döntsük el ott, hogy vajon a szamniták, vagy a rómaiak lesznek-e Itália szuverén urai.” Erre válaszolták a római követek, hogy õk „nem oda mennek, ahova az ellenség hívja õket, hanem ahová parancsnokaik vezetik.”

A Szamniumba küldött római sereg sikerrel járt, mert rövidesen három várost elfoglalt; ugyanakkor a görög háború már végsõ befejezéséhez közeledett. A Neapolis és Palaepolis közötti összeköttetést ugyanis az ellenük küldött római csapatok elvágták a közbeesõ erõdmû birtokbavételével. Ehhez járult még, hogy a görögök többet szenvedtek szövetségeseiktõl a falakon belül, mint amivel a külsõ ellenség fenyegette õket. A görögöket nem túlságosan tisztelõ nem görög erõk „olyan szélsõséges bánásmódban részesítették õket, hogy az felért egy elfoglalt város kirablásával”. Amikor tehát híre jött, hogy Tarantóból erõsítés érkezik és Szamnumból is, „azon a véleményen voltak, hogy az utóbbiakból már több volt falaik között, mint amennyit kívántak.” A tarantóiak azonban „akik ugyanolyan görögök voltak, mint õk maguk” örültek, mert abban reménykedtek, hogy segítségükkel féken tudják tartani a szamnitákat és nolaiakat, akik ellen a védekezést „éppen olyan fontosnak tartották, mint a római ellenség ellenit”.

Ezért végül is a rómaiaknak való megadás mellett döntöttek, amit a kisebbik rossznak ítéltek. Két vezetõ emberük, Charilaus és Nymphius, elõkészítették a terveket és kiosztották a szerepeket. Ezek szerint Charilaus titokban felkereste a rómaiak vezérét és elmondta neki határozatukat, hogy „elõnyösnek, szerencsésnek és örömteljesnek remélték mind a palaepoliak, mind pedig a rómaiak számára, ha az erõdöt átjátszanák kezeikbe... Hogy cselekedetével elárulja-e, vagy megmenti hazáját, az a rómaiak becsületén múlik.” A római generális tetszését, mint várható is volt, megnyerte Charilaus terve. Háromezer római katonát bocsátott rendelkezésére, hogy a szamniták által megszállva tartott városrészt - amint a tervek szerint sor kerül rá - elfoglalják.

Mialatt Charilaus a rómaiakkal tárgyalt, Nymphius egy hajóhaddal római területre vitorlázott volna, hogy mialatt a rómaiak Palaepolis ostromával és a szamniumi hadjárattal vannak elfoglalva, a tengerpart vidékét, sõt Róma közvetlen környékét is megtámadja és feldúlja. Hangsúlyozta, hogy a terv sikere érdekében a hajóhadnak még az éj leple alatt útra kell kelni. A szamniták helybenhagyták a terveket, s hogy mindent a legnagyobb sietséggel elõkészíthessenek, a csekély városõrség kivételével az egész szamnita katonaságot kivezényelték a tengerpartra. Mialatt Nymphius az idõt húzta és egymásnak ellentmondó parancsaival a szamniták között zavart és fejetlenséget keltett, Charilaus a római haderõvel bevonult a városba. Miután a rómaiak a kulcspozíciókat a magasabban fekvõ részeiken elfoglalták, megkapták a jelet a támadásra. Csatakiáltásuk elhangzása után a tervekbe beavatott görögök helyükön maradtak, a nolai csapatok azonban pánikba estek a rómaiak váratlan megjelenése miatt, s mivel mindent veszve hittek, a Nola felé szándékosan szabadon hagyott úton kivonultak a városból. A megszállással kirekesztett szamniták még rosszabbul jártak, mert fegyvereiket a városban hagyták, s így sem védekezni, sem csomagjaikat magukkal vinni nem tudták és kiszolgáltatott menekülésükben nem csak a görögök, hanem késõbb saját honfitársaik gúnyolódásainak is célpontjaivá váltak.

A cumaeai görögök története ezzel - Itália elfoglalására tett, ötszáz éven keresztül szakadatlanul folyó eredménytelen erõfeszítés után - véget ért és, mint a terjeszkedés útjára lépett Római Birodalom elsõ görög alattvalói, minden további ellenállás nélkül beolvadtak Itália lakosságába.

Meg kell emlékeznünk még a tarantói öböl görögjeirõl is, akiknek hajóhada Palaepolís falai alatt horgonyzott a város ostroma idején. Amikor megtudták, hogy Palaepolis saját honfitársaik árulása folytán római kézre került, határtalan haragra gerjedtek. Haragjuk és elkeseredésük valódi oka az volt, hogy a cumaeaiak kiestével a görög imperializmus ügyének harcában magukra maradtak, s most már õket fenyegette a közvetlen veszélye annak, hogy a rómaiak - vagy, mint ellenség, vagy mint uraság - saját kapuik elõtt jelennek meg.

Haragjuk még fokozódott, amikor megtudták, hogy a lucaniaik és apuliaiak, akik addig az õ kényszerszövetségeseik voltak, szintén átpártoltak a rómaiakhoz. Egyetlen bizalmukat a szamnitákba helyezték, akik még ellenálltak Rómának és abban is reménykedtek, hagy talán a lucaniaiakat is, ügyes cselszövéssel, sikerül visszahódítani a római táborból. Tervük végrehajtása érdekében néhány közismert családból származó lucániai fiatalembert felbéreltek, akik egymás testét kölcsönösen csíkosra vagdalták, mintha megkorbácsolták volna õket, s ilyen állapotban, meztelenre vetkõzve berohantak a lucániaiak ülésezõ nagygyûlésére, ahol elmondták, hogy a rómaiak táborába betévedve gyalázatosan bántak velük, sõt majdnem fejüket vették. A rómaiak kegyetlenségének és ellenséges érzületének ilyen kézzelfogható bizonyítéka láttán a lucánaiak éktelen haragra lobbantak. Az egész ország lakosságát fellázították a rómaiak ellen, majd követeket küldtek a szamnitákhoz és felajánlották segítségüket Róma ellen. A gyanakvó szamniták az új szövetségest csak úgy fogadták el, ha túszokat adnak és erõdítéseikbe szamnita helyõrség telepítését engedélyezik. Miután teljesítették a szamniták feltételeit, a tarantóiak cselszövése kiderült ugyan, a lucániaiak azonban többé a szamniták uralmától megszabadulni nem tudtak.

A tarautói hajóhad még egy ideig kisebb kellemetlenségeket okozott a római partok közelében, azonban hamarosan véglegesen elûzték õket a Tirréni- tenger partvidékérõl. Ezzel az utolsó görög ellenállási fészek is jelentéktelenné zsugorodott, megszûnt tényezõ lenni, végül pedig a cumaeai görögök sorsára jutottak.

Etruria campániai erõfeszítését eredményesnek kell ítélnünk, mert, hogy Itália nem lett görög kolónia, s a „görög veszély” megszûnt, az az õ érdemük volt. A campániai etruszk lakosság váltakozva a szamniták és rómaiak „behódolt népeivé” váltak ugyan, az anyaország etruszk lakosságának sorsát azonban - a teljes felszámolást és kiirtást - elkerülték. Kultúrájukat - a hosszú szamnita megszállás következtében - szamnita kultúrára változtatták, majd a Római Birodalom egész Itáliára kiterjedõ hódítása során részeseivé váltak a Birodalom lakosságának és kultúrájának.

10. Rabigában

A Campánia elestét követõ három évtized a Róma és a szamniták között folyó nagyhatalmi versengés és háborúskodás jegyében telt el. Csonka- Etruria, az északi határait fenyegetõ gall veszedelem miatt és déli tartományainak elvesztése következtében bekövetkezõ legyengülése folytán várakozó álláspontra kényszerült és belsõ társadalmi bajai is lefoglalták.

A gallok, akik az etruszkokkal faji rokonságban voltak és sokkal közelebb érezték magukat hozzájuk, mint Rómához, állami szervezetükben meglehetõsen alacsony fokon álltak még. Minthogy sohasem éltek „nemzeti” kötelékben, nem értették meg az Itáliában akkor már élesen meghúzott országhatárokat és azok sérthetetlenségének elvét. Az etruszk- gall ellentét tehát csupán abból állott, hogy az etruszkok - modern kifejezéssel élve területi integritásukat féltették és védték az északi szomszédtól, míg azok szerettek volna részesülni a termékeny Pó- vidéki és etruriai földekbõl. Amit a gallok sehogyan sem tudtak felfogni az volt, hogy miért nem szállhatták meg azokat a területeket, amelyek lakatlanok voltak, s amelyeket az etruszkok úgysem tudtak megmûvelni. Így - bár fegyveres összecsapásra nem került sor, mert mindkettõ tisztelte a másik erejét a felfogásbeli különbség miatt a feszültség fennállt közöttük és az eredetileg barátságos viszony egyre rosszabbodott.

A Csonka- Etruria déli határaitól a félsziget déli csücskéig, sõt Szicíliára is kiterjedõ római- szamnita háború nem tartozik közvetlenül tárgykörünkbe, tekintve azonban, hogy késõbb a szamniták az etruszkok fegyvertársaivá váltak, fõbb jellemvonásaikat ismernünk kell.

A rómaiak szemében a legnagyobb bûn az ellenfél részérõl az volt, hogy ha fegyvert mert fogni újra Róma ellen, miután egyszer legyõzték. A csatában megvert ellenséget tehát meghódolt népnek tekintették. Ezt az önkényesen felállított szabályt azonban saját magára sohasem alkalmazta, pedig a szamniták seregeiket többször megsemmisítették, s legalábbis egyetlen alkalommal döntõ gyõzelmet arattak Róma felett, jóhiszemûségük következtében azonban Róma csúfosan kijátszotta õket.

Amikor a Gaudiumi szorosban az egész római haderõt elfogták, minden ellenállás nélkül birtokba vehették volna Róma városát, mert, mint a római konzul mondotta: „a szamniták nem csak dicsõséges gyõzelmet arattak, hanem tartósat is; mert nem csak magát Rómát igázták le, ahogy korábban a gallok tették, hanem - ami sokkal nagyobb hadi tény volt magát a római bátorságot is. „ A konzul beszédét pedig a népgyûlés olyan panaszkodás közepette hallgatta végig, mintha a római név már majdnem kiveszett volna”.

A római ígéretekben és becsületben megbízó szamniták Róma megszállása helyett - a hatalmukba esett római haderõt elbocsátották és nagylelkû békét ajánlottak. Csupán annyit kértek, hogy a még szamnita területen tartózkodó római csapatokat vonják ki, a Szamniába telepített római kolóniák hagyják el az országot és „a rómaiak és szamniták, egy egyenlõségi szerzõdés alapján, éljenek saját törvényeik szerint.”

A rómaiak csalafintaságát és becstelenségét talán a szamniták vezérének megrázó szavai jellemzik a legjobban, amikor Róma visszájára fordította a helyzetet és a szamnitáktól követelte a megadást: ,; Sem én nem vagyok hajlandó ilyen megadásra, sem a szamnita nép nem fogadná azt el érvényesnek. Spurius Postunius, ha hiszel az istenekben, miért nem csinálod vissza mindazt, ami történt és miért nem teljesíted kötelezettségedet? A szamnita nemzetnek joga van vagy az összes emberre, akik hatalmában voltak, vagy; azok helyett, egy békére... (ha a római nép) nincs megelégedve a megállapodással, amelyet a Gaudiumi szorosban kötöttünk, ám vigyék vissza a légiókat az átjáróba, ahol körül lettek zárva. Ne legyen félrevezetés egyik oldalon sem. Legyen minden úgy, mintha semmi sem történt volna. Kapják vissza fegyvereiket, amelyeket a megállapodás értelmében leadtak; menjenek vissza táborukba. Legyen minden birtokukban, ami a megegyezés elõtt birtokukban volt. Azután legyen háború. Azután legyen a megállapodás és béke visszavonva. Folytassuk a háborút ugyanazok között a körülmények között és ugyanabban a helyzetben, amelyben voltunk, mielõtt béke lett említve. Sem a római nép ne okolja a konzulok megállapodását, se mi a római nép becsületét. Nektek soha sincs szükségetek mentségre, amikor megszegitek megállapodásotokat, amikor legyõznek benneteket. Ti túszokat adtatok Porsenának, akiket törvénytelenül visszaszereztetek. Ti megváltottátok államotokat a galloktól, aranyért; mialatt azok átvették az aranyat, kardélre hánytátok õket. Ti békét kötöttetek velünk, azzal a feltétellel, ha visszaadjuk nektek elfogott légióitokat; ezt a békét most semmissé nyilvánítjátok; végül is ti csalárd viselkedéseteket mindig a törvényesség látszatával takarjátok el. A római nép nem hagyja jóvá légiói megmentését egy megszégyenítõ békével. Ám vegyék vissza békéjüket és adják vissza az elfogott légiókat a gyõztesnek. Ez volna méltó a jóhiszemû magatartáshoz, a szerzõdésekhez és a követségi jog törvényeihez. De hogy ti, a megállapodás értelmében, megkapjatok mindent, amit kívántok, a biztonságot annyi honfitársatoknak, míg én nem kapom meg, amit én kértem, amiért visszaküldtem azokat az embereket, a békét. Ez az a törvény, amit te, Aulus Cornelius, amit ti, római heraldok, elõírtok a nemzeteknek... Kezdjetek háborút, minthogy Spurius Postumius éppen most rúgta meg a heraldot, aki követi megbízatásban jár. Az istenek pedig higgyék hogy Postumius szamnita állampolgár és nem római; és hogy a római követen követtek el erõszakot a szamniták; és ezért most már van alapotok, hogy háborút viseljetek ellenünk... „

Kr. e. 310-re Róma visszaszorította Dél-Itáliában a szamnitákat és fennhatóságát kiterjesztette annak minden tartományára, minden népére. Ebben az évben „diktátort kreáltak” Rómában és megkezdték az elõkészületeket a Csonka- Etruria elleni hadjáratra. A diktátor elrendelte az egész fiatalság besorozását, majd, miután minden részlettel elkészült, Etruria határára vonult fel. Háborús okként az szolgált, hogy „hírek érkeztek Etruriából az etruszkok ellenséges szándékairól... „

„Etruria összes államai, Arretum kivételével, fegyvert fogott és erõteljesen elkezdte az ellenségeskedést Sutrium ostromával; amely város, a rómaiakkal szövetségben, akadályként szolgált Etruriával szemben. „

Sokkal valószínûbb azonban, hogy az ellenségeskedést a rómaiak kezdték, vagy ha az etruszkok, akkor római provokálásra. Ezt a feltevést megerõsíti az a tény, hogy a „város felmentésére” érkezõ római légiók minden erõfeszítés nélkül a város falai alatt ütöttek tábort és a sutriumiak mindennel ellátták õket, ami lehetetlen lett volna, ha az etruszkok összereje ostrom alatt tartja a várost. Valójában az etruszk erõk csak egy nappal késõbb érkeztek, s csak a következõ nap reggelén álltak ki az ütközetre, de nem a város és a római tábor között - ahol a helyük lett volna, ha a várost ostromolják - hanem a római tábor külsõ oldalán.

Az egymással farkasszemet nézõ két tábor hosszú ideig tétlenül állt, s a nap a delelõn járt már, amikor megszólaltak az etruszk trombiták és a csata megkezdõdött. A küzdelem hosszú ideig egyforma esélyekkel folyt, anélkül, hogy bármelyik fél meghátrált volna. Végül is a rómaiak fújtak visszavonulót, amint a nap leáldozni készült.

Több ütközetre abban az évben nem is került sor, mert mindkét fél erõsítésre várt az erõviszonyok megváltoztatására. 308-ban Rómából, konzul vezetése alatt, új hadsereg érkezett. A római felmentõ sereg a lapályt szegélyezõ hegyek lankás lábainál foglalt állást gyalogságával, míg a lovasság a közeli hegyvonulat mögött rejtõzött el. Amint az etruszkok tudomást szereztek az új római erõk jelenlétérõl, a nyílt mezõn berendezett táborukból megindultak a hegyek felé és harcba bocsátkoztak velük. A magaslat miatt elõnyben lévõ rómaiak, a támadás kezdetén lándzsáikat eldobó és kardot rántó etruszkokat a bõségesen rendelkezésre álló kövek záporával árasztottak el, amit az etruszkok pajzsa alig-alig tudott elhárítani és a magaslat elleni támadásuk elakadt. Amikor pedig táborukba akartak visszavonulni, a lesben álló római lovasság útjukat állta; s a kétoldali támadás elöl a közeli cimini erdõbe húzódtak. A gyakorlatilag védtelenné vált etruszk tábort a rómaiak két serege két oldalról megtámadta és elfoglalta, védõit pedig lekaszabolta.

„A cimini erdõség abban az idõben áthatolhatatlan és félelmetes volt... még utazó kereskedõk sem kockáztatták meg az utat rajta keresztül”. A konzul bátyja vállalkozott arra, hogy kikémleli a vidéket és híreket hoz. Szokásban volt, hogy a római fiatalságot az etruszk kultúrában nevelték, s így õ gyermekkorában Caerében megtanulta és kifogástalanul beszélte az etruszk nyelvet. Szolgájával, aki szintén vele együtt nõtt fel, pásztornak öltözve bevették magukat az erdõségbe és átjutottak Umbriába, ahol a szenátus elé vezették õket. Itt elárulták kilétüket és a konzul nevében szövetséget és baráti szerzõdést ajánlottak, amit szívesen fogadtak. A szenátus megígérte, hogy ha a római csapatok megérkeznek, ellátják õket élelemmel, fiatalságuk pedig fegyverben várja parancsaikat.

Amikor a konzul megkapta bátyja jelentését, azonnal menetkészültségbe hozta csapatait és korán reggel útba indította a gyalogságot a csomagokkal. Õ maga a lovassággal hátramaradt és a következõ reggel fenyegetõ módon az erdõben tanyázó etruszkok ellen vonult, hogy az õrség figyelmét magára vonja. Miután egy ideig fenntartotta õket, visszavonult a táborba és az ellenkezõ kapun elõreküldött gyalogság után lovagolt, s estére utót is érte õket. A következõ napon elérték a Cimini-csúcsot, ahonnan már látni lehetett Etruria nagy kiterjedésû rónáit. A konzul szabadjára engedte katonáit, akik minden irányban szétszóródtak és megkezdték a zsákmányolást. A váratlanul megjelenõ római erõk ellen a békés lakosságból, fõleg a parasztokból, igyekeztek ellenállást szervezni, azonban a gyakorlatlan és kiképzetlen csoportokat a rómaiak egy-kettõre lekaszabolták. A gyõztes rómaiak ezután visszavonultak táborukba.

A konzul expedíciójával, ahelyett, hogy a háborút közelebb hozta volna befejezéséhez, csak még nagyobb körben kiterjesztette, mert a Cimini- csúcs környéke, ahol érezték pusztításukat, felháborodásában fenyegetõre vált és fegyveréhez nyúlt nem csak Etruriában, hanem Umbriának közel esõ részében is. Ezek nagy tömegekben Sutrium alá vonultak, csatlakoztak az erdõben lábát megvetõ etruszk erõkhöz és követelték, hogy mielõbb szálljanak hadba. A mezõre kivonuló etruszkok csatarendbe álltak, s helyet hagyva a római erõknek, várták azok megérkezését. Amikor azonban azok nem szálltak szembe velük, egészen táboruk mellvédjéig nyomultak elõre, miután az elõõrsök is mind visszavonultak. A római csapatokat a konzul visszatartotta minden csatározástól, de elrendelte, hogy fegyveres készenlétben legyenek éjjel-nappal, bármikor kiadandó támadási parancsára várva. Bátorító beszédében titkos fegyverrõl is említést tett, amivel a katonák lelkesedését felfokozta, majd pihenni küldte õket. Másnap hajnalban, a legmélyebb álom idején, a római csapatok csendben felkészültek, csatasorba álltak, majd megindították a rohamot a legnagyobb részt civilekbõl álló etruszk tábor ellen, amikor azok „teljes hosszukban ki voltak nyújtózva” álmukban. „Egy részüket megölték, mielõtt felriaszthatták volna szomszédaikat, az ágyban; legnagyobb részüket akkor, amikor fegyverük után szaladtak; igen kevésnek volt ideje arca, hogy védekezzen.” A megmaradt etruszkok egy része a mezõk felé vette útját, a többi az erdõbe. Az elõbbieket még a nap folyamán utolérte az üldözõ római lovasság és lekaszabolta. Azon a napon hatvan ezer embert mészároltak le, vagy ejtettek foglyul a rómaiak.

A cimini erdõ közelében elszenvedett vereség következtében Etruria fõ államai közül Perusia, Cortona és Arretium kért békét a rómaiaktól követei útján. Róma harminc-éves fegyverszünetet kötött velük, s ezzel közép-Etruria államai is a behódolt népek sorába kerültek.

Az etruszk ellenállás gerince azonban még ezzel sem tört meg. Etruriában - már ahol nem volt római megszállás - új csapatokat toboroztak vallási szertartásuk alapján, s minden ember egy másikat választott, akik fogadalmat tettek egymásnak. (Ezt a módszert némely etruszkológus úgy magyarázza, hogy a vagyonosak maguk helyett állítottak katonát, s így kibújtak a védkötelezettség alól.) A nagyszámú és lelkes új etruszk haderõ Vadimonnál megütközzön a rómaiakkal. „A csata olyan gyûlölettel folyt, hogy egyik fél sem használt lándzsát: egyedül a kardot használták; és a harcolók dühe még magasabbra lobbant a hosszan tartó küzdelemben.... Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy bármelyik fél engedjen, s ahogy az elsõ sor kidõlt, s a zászlók védelem nélkül maradtak, a második lépett az elsõ sor helyébe. Végül az utolsó tartalék is hadba ment, s olyan nagy volt a nehézség és veszély, hogy a római lovasság lóról szállt és a fegyverek és halottak halmán keresztül a gyalogság élére nyomult. Az új hadsereg, mert az volt, elõretörve megbontotta az etruszk zászlóaljakat... (Az etruszkok) csökönyössége kezdett felengedni; néhány század elhagyta a helyét, s ezzel megindult a visszavonulás. „Ezen a napon tört meg elõször az etruszkok ereje...”.

Még ebben az évben az etruszk erõk maradékával újra megütköztek a rómaiak Perusia alatt, amely város maga is csatlakozott és részt vett az ütközetben. A római túlerõ gyõzött ismét és a várost újból megszállták. Ez alkalommal római helyõrséget hagytak Perusig megszállására.

Az etruszk-római háború és az etruszk nép meghódítása ezzel be is fejezõdött, azonban Róma hadmûveletei Etruriában nem. Decius római konzul légiói ettõl fogva a római terjeszkedés útjába álló egyedüli nép teljes kiirtását szolgálták, s tetteikkel kimerítették mindazt, amit ma „fajgyilkosság - genocídium” modernkori mûszó alatt értünk. A már leigázott és semmi ellenállást nem tanúsító tarquiniaiakat arra kényszerítette, hogy haderejét ellássák gabonával és egyéb élelemmel. Volsina állam erõdített városait elfoglalta és leromboltatta, „nehogy menedékül szolgálhassanak az etruszkok számára.” A minden látható ok nélkül dühöngõ terror kiterjedt Etruria minden szögletére, s amikor „az egész etruszk nemzet könyörgõn” a „római szövetségért”, megtagadta kérésüket, hogy pusztításukat tovább folytathassa. Annak fejében, hogy az etruszkok kötelezik magukat ellenségük teljes eltartására és minden római katonának „ajándékoznak” két tunikát, egy éves fegyverszünet engedélyezésére volt csak hajlandó.

A halál csendje borult Etruria fölé.

Az erõltetett nyugalmat 307-ben Umbria felkelése szakította meg. Az erejében bízó, egész fiatalságát hadba szólító nemzet lelkesedése magával ragadta az etruszkok egy részét is, és biztatásukra nagy tömegekben csatlakoztak vállalkozásukhoz. A tervek szerint Decius seregeit Etruriában hátrahagyva, egyenesen Róma ellen akartak indulni, hogy ostrom alá vegyék. Az új felkelés híre elég volt arra, hogy - a gall hadjárat óta magát biztonságban sohasem érzõ - Róma városában félelmet ébresszenek. A szenátus Szamniában tétlenül állomásozó légióit azonnal visszarendelte és Umbriába irányította, s Decius serege is odasietett. Az egyesült római erõk Mevaniában találkoztak, ahol az umbriai erõk is gyülekeztek.

A váratlanul és nyomasztó fölényben megjelenõ rómaiak lelohasztották a felkelõk harci kedvét, akikkel semmiképpen sem tudták felvenni a versenyt, nem csak viszonylag csekély számuk miatt, hanem azért sem, mert a háborúskodásban teljesen járatlanok voltak. Az összehívott haditanácsban egyesek azt ajánlották, hogy megerõdített városaik falai mögött keressenek menedéket, mások viszont azon voltak, hogy tegyék félre fegyvereiket, mintha sohasem készültek volna háborúra. Kiutat azonban nem találtak, mert tudhatták, hogy a rómaiaktól semmiféle megértésre nem számíthatnak, városaikat pedig egyenként elfoglalnák, tehát a pusztulásuk elkerülhetetlen lenne. A kérdés csak az maradt tehát, hogy becstelenül megadják magukat, vagy becsülettel, harcolva gyõzzék le õket. Így azoknak az akarata érvényesült, akik azonnali támadást sürgettek, amíg a rómaiak el nem készülnek táboruk megerõdítésével.

A természetesen bekövetkezõ csatavesztést követõ napokban Umbria összes államai „szövetséget” kötöttek Rómával és ezzel besorolták a többi meghódított nép egyre bõvülõ táborába õket is.

303-ban Róma a Latium területén élõ régi ellensége, az etruszk aequanok ellen kezdett irtó háborút, akik az utóbbi évtizedekben semmiféle Róma- ellenes kezdeményezésben nem vettek részt, s a rómaiak szerint „barátságot színlelve élvezték a békét.” Az aequanok „bûnösségét” akkor fedezték fel, amikor a szamnitákkal békét kötöttek, s kiderült, hogy mind az aequanok, mind a herniciek megsegítették a szamnitákat. Róma tehát hadat üzent ennek az egyébként is meghódított és uralma alatt álló népnek. Az ellentét megvilágítására érdemes az aequanok által a római követeknek adott válaszát teljes egészében idézni, akik elégtételkérés végett érkeztek hozzájuk.

„...ez (az egész elégtételkérés) csak egy próbálkozás abban a reményben, hogy félelmünkben elszenvedjük azt, hogy római állampolgárokká váljunk. De hogy ez a feltétel mennyire (nem) kívánatos, azt megtanították a herniciak, akik, amikor választás elé állították õket, saját törvényeiket választották Róma állam szabadsága helyett. Az olyan nép számára, amelyik szabadon akar dönteni afelõl, hogy mit ítél kívánatosabbnak, a római kényszer-állampolgárság egyenlõ értékû volna a büntetéssel:”

Az aequanok sebtében összetoborzott hadserege, amelynek sem vezére, sem tisztjei nem voltak, a közeledõ római veszedelemmel szemben helyzetét tarthatatlannak ítélte és úgy határozott, hogy az éj folyamán hagyja el mindenki a tábort és különbözõ utakon igyekezzen eljutni valamelyik városba, ahol az erõdített falak mögött nagyobb biztonságban lehetnek. Amikor a rómaiak felfedezték, hogy mi történt, felderítõket küldtek szét, majd az aequan városokat egyenként ostrom alá vették. Az elfoglalt negyvenegy várost földig rombolták, vagy felégették, s az aequan fajt „majdnem teljesen” kiirtották. Az aequanok teljes kiirtására azonban csak 301-ben került sor, amikor még egyszer felkeltek, mert a rómaiak kolóniákat telepítettek földjükre. Az aeqanokat maguk a kolonisták visszaverték, azonban Rómában akkora rémület lett úrrá, hogy azonnal „diktátort kreáltak” ellenük, „mert alig lehetett elhinni, hogy az aequanok, miután olyan fokú legyengítésen estek át, egyedül maguk váltakoztak volna háború viselésére.” Az aequanokat azonban senki sem segítette, s ezúttal sikerült úgy „legyengíteni” õket a római fegyvereknek, hogy többé nem hall róluk a történelem.

Még ebben az évben hírek érkeztek Etruria „lázadásáról”. A felkelés Arretiumból indult ki, ahol „a Cilnian családot, amelyik korlátlan hatalomra tett szert, egy csoport, amelyik megirigyelte vagyonát, fegyveres erõvel akarta elûzni.” Egyes legújabb kori etruszkológusok az esetet úgy igyekszenek beállítani, mintha a vagyonos osztály és a rabszolgák között kirobbanó „szociális” ellentétrõl lenne szó. Az akkori korszellem és viszonyok ismeretében e feltevést minden további nélkül elvethetjük, hiszen tudjuk, hogy nem sokkal korábban még az etruszk társadalom nem ismert rabszolgákat, s ha ebben az idõben már voltak Arretiumban, azok a Róma által rabszolgaságba hajtott õsi etruszkok lehettek csak. A Cilnián és egyéb néven uralkodó új nemes osztály elõ-ázsiai menekültekbõl vedlett át rabtartónak, s a rómaiak jóvoltából - római szempontból szövetséges, etruszk szempontból áruló - magatartásuk miatt kerültek az õslakosság nyakába. A jogtalan és erõszakos úton bekövetkezõ vagyoni eltolódás leszámítása után tehát tisztán áll szemeink elõtt egy politikai, nemzeti felkelés a megszálló idegen ellen, amelyhez csak a római törvények szerint nem volt joga az etruszk õslakosságnak, sajátjai szerint azonban igen.

A nyilvánvalóan nem katonákból, hanem lelkes hazafiakból álló szabadságharcosok az ellenük küldött római hadsereget csapdába ejtették és szégyenteljes futásra kényszerítenék; zászlóit elfogatták és nagy személyi veszteséget okoztak benne. A váratlan és fényes etruszk gyõzelem híre nagy izgalomba hozta Rómát, s a városban tartózkodó diktátort azonnal a csapatokhoz parancsolták, a várost pedig ostromállapotra készítették fel. A diktátor újabban toborzott fiatalok erõsítésével érkezett meg Etruriába, s addigra a légiók parancsnoka biztonságosabb helyen ütött tábort. A felduzzadt római erõk Rusella állam területére vonultak, ahol ismét majdnem az etruszkok csapdájába estek, amelyet azonban idejében felfedeztek. A rómaiak által korábban lerombolt város falai közül leshelyükbõl a mezõre kivonuló etruszk erõk létszáma nagyjából akkora volt, mint amelyet a diktátor személyesen vezetett, ám a római fõerõk is útban voltak már, amikor a csata megkezdõdött. A diktátor terve az volt, hogy amíg az etruszkokat ki nem fárasztja, addig a fõerõket visszatartja. A taktika beváltotta a hozzá fûzött reményeket, mert a hosszú küzdelem után már-már gyõzõ etruszkok egyszerre teljesen pihent erõben lévõ ellenséggel találták szemben magukat, amikor a diktátor jónak látta a küzdõ csapatai kicserélését az érkezõ pihentekkel. Az etruszkok meghátráltak és visszavonultak táboruk mellvédjei mögé, ahol tovább folyt egy ideig az elkeseredett küzdelem, majd amikor a mellvéden harcolók alatt az építmény összeomlott, a támadt résen kimenekültek a táborból.

A gyõztes diktátor, miután kötelezte Etruriát a római hadsereg egy évi fizetésének és ellátásának vállalására, engedélyezte az etruszk követeknek, hogy Rómába menjenek békekötés céljából. Róma a békét megtagadta, csak két év fegyverszünetet adott nekik.

A másodszor is döntõen megvert etruszkok hazája ismét elcsendesült a betolakodó ellenség terrorja nyomán. Ennek ellenére 299-ben az etruszkok újabb háborús elõkészületeirõl hallunk, amivel - a rómaiak szerint - megszegték a fegyverszünetet. Ha valóban voltak ilyen elõkészületek, azt a gallok betörése megszakította, akik hatalmas sereggel etruszk területre törtek. Ha a római feljegyzéseknek hihetünk, „az etruszkok a gallokat elárasztották ajándékaikkal,” hogy az ellenségbõl barátokat kovácsoljanak Róma-ellenes hadjáratuk megsegítésére. A gallok minden esetre visszavonultak, a háborút azonban nem az etruszkok indították meg Róma ellen, hanem a rómaiak Etruria ellen.

A római konzul, amint hadseregével etruszk területre tette lábát, lovas szerencsétlenségnek esett áldozatul. Az etruszkok, akik úgy magyarázták, hogy az „istenek szálltak hadba oldalukon”, az eset következtében bátorságra kaptak és összeszedték erejüket. Az új konzul azonnal Etruriába vezette a légiókat. A nyomasztó túlerõ ellen az etruszkok nem kockáztathattak nyílt csatát, hanem megerõdített táborukban maradtak, ahol a rómaiak nem merték megtámadni õket. Ehelyett földjeiket pusztították, vidéki házaikat égették fel és városaikat rombolták le.

Egy évi dúlás nem tudta megtörni az etruszk ellenállást, sõt elég erõsnek érezték magukat arra, hogy Volaterra közelében - 298-ban - nyílt ütközetre álljanak ki a római légiókkal szemben. A kora reggel kezdõdõ csatát egész nap hõsiesen állták, s az est vetett véget a küzdelemnek, anélkül, hogy bármelyik fél gyõzött volna. A veszteség mind a két oldalon nagy volt, s az etruszkok úgy határoztak, hogy az éj leple alatt elhagyják táborukat és a város falai mögé vonulnak. A rómaiak ugyanakkor Faleri területére vonultak, s miután csomagjaikat megfelelõ õrség állításával a városban hagyták, Etruria pusztításába kezdtek, anélkül azonban, hogy az etruszkok által megszállt városokat megtámadták volna.

Az etruszkok sikerein felbuzdult szamniták is fegyverbe léptek és hadsereget állítottak Róma ellen. A rómaiak erre otthagyták Etruriát és egész erejükkel a szamniták megfékezésére indultak.

A római légiók borzalmas terrort és pusztítást végeztek egész Szamnia területén, mire a szamnita haderõ, amely a túlerõvel egyetlen alkalommal sem ütközött meg, Etruriába vonult, hogy a természetes szövetségesnek tekintett etruszkokéval egyesüljön. Az etruszk vezetõség nagygyûlésén a szamniták elõadták álláspontjukat. Felhozták sok-sok éves harcaikat Róma ellen, amelyeket saját erejükre utalva vívtak a szabadságért. „Megkísérelték azt is, hogy a szomszédos nemzetek segítségét megnyerjék, ám sikertelenül. Miután a háborúskodást nem voltak képesek egyedül folytatni, békét kértek a római néptõl; de újra fegyvert fogtak, mert úgy érezték, hogy a béke szolgasággal egybekötve fájdalmasabb volt, mint a háború szabadsággal. Egyetlen reményük maradt most, hogy megkapják a támogatást, amit az etruszkoktól remélnek. Úgy ismerték ezt a nemzetet, mint a leghatalmasabbat Itáliában, mind a fegyvereket, mind az emberanyagot, mind pedig a pénzt tekintve; az õ legközelebbi szomszédaik a gallok, akik háborúban és fegyverben nõnek fel, dühös bátorsággal, természetes vérmérsékletük következtében is, fõleg azonban Róma népe ellen, akiket, az igazság megsértése nélküli dicsekvéssel, foglyul ejtettek és (akik) aranyért kiváltották magukat. Ha az etruszkokban még élt az a szellem, amelyik Porsenát és elõdeiket eltöltötte, akkor nincs semmi, ami megakadályozhatná, hogy a rómaiakat kilökjék a Tibéren inneni egész területrõl, s hogy rákényszerítsék õket, hogy saját létükért harcoljanak, nem pedig tûrhetetlen uralmukért, amelyet kiterjesztettek egész Itáliára. A szamnita hadsereg eljött hozzájuk, tettre készen, fegyverrel és ellátással felszerelve és hajlandó követni õket azonnal, ha magának Róma városának megtámadására vezetik is õket.”

A tárgyalások következményeként hatalmas, sok államból alkotott szövetség jött létre Etruriában, amelynek fõ mozgatója a szamnita Gellius Egnatius lett. A szövetségben Etruria majdnem minden állama részt vett, majd Umbria is bejelentette csatlakozását, s a galloktól segédcsapatok érkeztek. Úgy tûnt, hogy Itália leigázott, de most egymásra talált népei számára ütött a szabadulás órája, s a római igát lerázzák nyakukról.

Róma nem késett válaszával. Mire a szenátus az etruriai szövetkezésrõl értesült, a második és harmadik légió tizenötezer szövetségessel már útban is volt Szamnia felé, tehát a másik konzul kapott parancsot, hogy az elsõ és negyedik légióval, s tizenkétezer szövetségessel azonnal induljon Etruriába.

A nagy bizakodással etruszk földre lépõ római légiókat különbözõ helyeken, több csatában megverték az etruszk és szövetséges csapatok, s a sorozatos vereség következménye az lett, hogy „sem a római katonák nem bíztak vezetõikben, sem a vezetõk nem bízhattak katonáikban”. Ugyanakkor a gyõztesek önbizalma megjött és egyre nagyobb lelkesedéssel harcoltak a betolakodók ellen. A római seregben uralkodó viszonyok és az etruszkok gyõzelmei a konzult arra késztették, hogy levél útján kollégája segítségét kérje Szamniából.

Róma összhaderejével szemben az etruszk erõk ismét jelentéktelenné váltak, a sokszoros túlerõt vitézséggel és elszántsággal nem lehetett kiegyenlíteni, s a római nyomás elõl visszavonultak táborukba. Ott, a kedvezõbb körülmények következtében, újra heves harc újult ki, azonban, amikor az ellenséges erõk ledöntötték a mellvédet, kénytelenek voltak a tábort is feladni.

Az etruszk vereség után azonban a Szamniából segítségül hívott hadsereg alig hagyta el Etruriát, az egész ország ismét fegyverbe lépett a szamnitákkal, umberekkel és gallokkal együtt.

Az új fegyveres felkelés hírére Róma pánikba esett. Beszüntettek minden közügyet és azonnali sorozást rendeltek el. Az új rendelet szerint nem csak a szabad emberek és fiatalok voltak kötelesek bevonulni, hanem az idõsebb állampolgárok és a felszabadult rabszolgák fiai is. A sorozással egy idõben a város erõdítését is elrendelték. Etruriára vonatkozólag úgy döntöttek, hogy „egy generális és egy hadsereg nem elég” ellene, minthogy az egyesült nemzetek hadereje úgy megnõtt, hogy két különálló tábort képeztek, tehát az újonnan bevonulókból etruriai csapataik megerõsítésére szánt hadsereget állítottak fel.

295 kora tavaszán négyezer gyalogos és hatszáz lovas indult Rómából az újonnan választott konzul - és egyben fõvezér - személyes parancsnoksága alatt, aki nagyobb sereget nem akart, mert mint mondotta, „én inkább meggazdagodva akarom hazahozni katonáimat, ahelyett, hogy nagy tömeget vigyek magammal.” Az Aharna városa mellett állomásozó római tábort azonnal megérkezése után lebontatta és mozgó háborúra rendezkedett be. Még a tavasz folyamán tovább indultak és Clausium mellett ütöttek tábort.

Amint ennek híre érkezett, a gallok azonnal Clausiumba siettek és minden késlekedés nélkül megtámadták a római tábort, mégpedig olyan erõvel, hogy kilökték õket helyükbõl, majd a város és a római tábor között emelkedõ dombok felé szorították õket. Kezdetben a magasabb területen elfoglalt új állásuk elõnyösebbnek tûnt a rómaiaknak, azonban hamarosan kiderült, hogy a dombtetõ is a gallok birtokában volt már, s így a római erõk teljesen körül lettek zárva. A minden oldalról támadó egyesült csapatok állandó támadásaikkal a római erõket teljes egészében felmorzsolták és gyászos vereségükrõl senki sem tudta értesíteni Rómát, sem a Clausiumtól nem messze tartózkodó konzult, aki végül is maguktól a gall lovasoktól szerzett tudomást serege pusztulásáról, akik énekelve ünnepelték gyõzelmüket ahogy náluk szokásban volt - s a „legyõzött rómaiak fejét kopjáik végén, vagy lovaik nyakába kötve” hordozták körül.

A megrettent rómaiak lelkiállapotára jellemzõ, hogy az Etruriába küldött négy légión kívül, amelyet hatalmas számú lovasság és a római erõk létszámát meghaladó latiumi szövetséges csapatok egészítettek ki, a hírek vétele után még két hadsereget állítottak fel, amelyeket a város Etruria felé esõ oldalán, Faleri és a Vaticán területén helyeztek készenlétbe.

Az összevont és azelõtt soha olyan erõben nem alkalmazott római légiók szövetségeseikkel Santium területére vonultak, s mintegy négy mérföldre a várostól letáboroztak.

A négyhatalmi Róma-ellenes szövetség közös haditanácsot tartott, ahol elhatározták, hogy egyesült seregeiket nem tartják egy táborban és egész erejükkel nem ütköznek meg a rómaiakkal. Ez a biztonsági szempontokból akkor bölcsnek tûnõ határozat késõbb megbosszulta magát, s a végsõ vereség elõidézõje lett. A megállapodás szellemében erõiket újjászervezték, a gallokat a szamnitákkal, az etruszkokat pedig a umbriakkal egyesítették. A római hadmozdulatokról szerzett értesülések alapján kidolgozták a haditerveket, amelyek szerint a szamniták és gallok feladata lett volna nyílt csatában megütközni a római légiókkal, mialatt az etruszk és umber csapatok a hátrahagyott római tábor megtámadását és megsemmisítését hajtották volna végre.

A kiváló terveket azonban a csata elõtt három clausiumi szökevény elárulta a rómaiaknak. A konzulok a jelentés vétele után elrendelték, hogy a Faleri és Vaticán területén álló két légió azonnal induljon útba Clausium felé, azzal a feladattal, hogy útjukban olyan pusztítást végezzenek, amilyenre csak képesek. E rendelkezésnek az volt a célja, hogy az etruszkokat Santium alól elvonják, mialatt a magukra maradt umbriai erõket többszörös túlerejükkel könnyedén megsemmisíthetik. A terv elsõ része sikerült is, mert az etruriai pusztításról és terrorcselekményekrõl érkezõ hírek hallatára az etruszkok azonnal hazaindultak területeik védelmére, az umbriakat azonban nem sikerült nyílt ütközetre bírni, mert - felismerve a római haditervet - csak kisebb csatározásokba bocsátkoztak bele.

Néhány nap múlva a rómaiak összevont erõi a szamniták és gallok ellen indítottak támadást. A jobbszárnyat képezõ gallok ellen az elsõ és harmadik római légió vonult fel, a balszárnyon álló szamnitákkal az ötödik és hatodik légió katonái néztek farkasszemet. A római túlerõ ellenére az egész nap folyó küzdelem egyenlõ esélyekkel folyt, s „ha az etruszkok és umbriak is jelen lettek volna - akár a harcmezõn, akár a táborban -... a rómaiak veszítettek volna csatát.” A balszárnyon így is a szamniták voltak egész idõ alatt fölényben a rómaiakkal szemben, a gallok pedig még eredményesebben harcoltak, mert a római gyalogságot hátrálásra kényszerítenék, s csak lovas tartalékaik bevetésével voltak képesek a vereséget elkerülni.

Az ellentámadást maga a konzul vezette, s személyes megjelenése lelket öntött katonáiba, akkor azonban a gallok - elsõ esetben - harci kocsikkal indítottak támadást ellenük. A szokatlan harcmódhoz nem szokott rómaiakat a teljes kétségbeesésbe hajtotta az állatok patáinak és a harci kocsi kerekeinek dübörgése-csattogása. Lovaik megvadultak, ember- állat a porban hevert, a többi pánikszerû menekülésbe kezdett és saját légióit taposta le. A zûrzavar és kétségbeesés átragadt a gyalogságra is, a gallok pedig, kihasználva az ellenséges erõk felbomlását, üldözésbe csaptak át, s pillanatnyi lélegzetvételhez sem engedték jutni a vert sereget.

A gyõzelmesen elõnyomuló gallokat a másik szárnyról sebtében átvezényelt lovasság fogta fel és tartotta mindaddig, amíg a konzul a menekülõ csapatokat ismét rendezni tudta.

A küzdelem tovább folyt, s mindkét oldal már-már a végsõ kimerültség határát érte el, amikor új római csapatok érkeztek. Ezeket a konzul addig visszatartotta, amíg saját gyalogsága már majdnem meghátrált, s a friss erõket akkor vetette be a balszárny ellen. A gyõzelem határán álló szamniták egyszerre úgy érezték, mintha új hadsereggel állnának szemben, amikor a kivérzett rómaiak helyére friss, pihent erõk léptek. Az ellenállást nem sokáig tudták fenntartani, s megkezdték a visszavonulást. Az ütközet a mellvédek elõtt folyt egy ideig, mert a tábor keskeny kapuján a nagy tömegû visszavonulók nem tudtak bejutni. Ott esett el vezérük, Gellius Egnatius is.

A magára maradt gall sereg keményen állta a sarat, s pajzsaikból falat képeztek, amelyen megtört a rómaiak támadása. Ekkor a római tábornok elrendelte, hogy az eldobott kopjákat összeszedjék és azzal kísérelte meg, némi eredménnyel, a gallok védelmének megtörését. A hosszú hegyû lándzsák ugyanis átütötték a pajzsokat és megsebesítették a mögötte állót, azonban a sebesültek helyére újak álltak, a közelharcban pedig nem mentek velük semmire. Végül is a lovasságot küldték a hátukba, azokat pedig a gyalogság követte azzal a paranccsal, hogy ha a lovasság valahol zavart kelt, azt használják ki a támadásra. A római erõk zöme a tábort vette ostrom alá és hamarosan megsemmisítette, majd a körülzárt gallokat számolta fel. A megsemmisítõ csatában huszonötezer szamnita és gall katona vesztette életét.

Ugyanebben az idõben hasonló sikerrel pusztított a két Clusiumba vezényelt római légió is. Azon felül, hogy a vidéken felmérhetetlen károkat okoztak, lemészároltak háromezer perusiai és clusiumi lakost, s a hazatérõ etruszk csapatok is hasonló sorsra jutottak.

A rómaiaknak azonban döntõ gyõzelmük ellenére sem sikerült nyugalmat teremteni sem Szamniában, sem Etruriában. Amint a konzul visszavonta csapatait, Perusia vezetése alatt ismét fegyverben állt az etruszk nemzet, a szamniták pedig becsaptak Vesci és Formiae területére. A római légióknak vissza kellett térni. Ez alkalommal négyezer ötszáz perusiait végeztek ki, ezerhétszázötvenet pedig elhurcoltak, akiket azonban késõbb, váltságdíj ellenében, hazaengedtek.

394-ben a szamniták három hadsereget állítottak fel ismét. Egyiket Etruria felszabadítására szánták, a másikkal Campániát akarták visszaszerezni, a harmadik feladata pedig Szamnia védelme lett volna. A rómaiak - megint csak árulás folytán értesültek a tervekrõl. A római légiók tehát útba indultak, mielõtt a szamniták elhagyhatták volna országukat. A két ellenfél úgy helyezkedett el, hogy a szamniták meg tudták akadályozni a rómaiakat abban, hogy Szamniába behatoljanak és károkat okozzanak, viszont a rómaiak elzárták útjukat mind Etruria, mind pedig Campánia felé.

Mialatt a két tábor egymással farkasszemet nézett, a szamniták végrehajtottak egy vállalkozást, „amelyet a rómaiak sohasem mertek volna megkockáztatni”. Egy ködös reggelen a római tábor kapujáig merészkedtek, s az õrséget rajtaütésszerûen lefegyverezték, majd megostromolták a tábort. Elsõként megrohamozták a questor szállásait, elfoglalták, majd magát a questort is megölték, mielõtt a tábort riadóztathatták volna. A rómaiak nem tudták, hogy mekkora erõvel állnak szemben, s ha a konzul erélyesen közbe nem lép, kimenekültek volna az ellentétes kapun keresztül. A lassan fegyverbe lépõ tábor katonái végül is kiszorították a szamniták maroknyi erejét, ám a merész vállalkozás a szamniták önbizalmát és harci kedvét megsokszorozta.

A szamnita támadás hírére Róma újabb konzuláris hadsereget küldött a másik megerõsítésére. A nyomasztó túlerõ elõl a szamniták visszavonultak Milionia városába, ahol megvívnák utolsó harcukat. Az elsõ római rohamot sikeresen visszaverték, de amikor a falakat minden oldalról megostromolták, nem tudták megakadályozni, hogy betörjenek a városba. A küzdelem most már a falakon belül folyt, a város minden szögletében, amíg csak a szamnita erõk fel nem morzsolódtak.

A két római hadsereg ekkor szétvált, hogy Szamnia városait ostrom alá vegyék. Ferentiumnál hasonló makacs ellenállásra számítottak, azonban alig hittek szemeiknek, amikor a várost üresen találták. A lakatlan házakat feltörték és kirabolták. A néhány visszamaradó polgártól értesültek arról, hogy a város lakossága az elõzõ éjjelen, kevés ingóságát összecsomagolva, elhagyta a várost.

Ugyanezt találták a többi városokban is, amelyeket egyenként, minden erõfeszítés nélkül birtokba vettek és kiraboltak. Még ugyanebben az évben a Szamniában fölöslegessé váló légiók átvonultak Etruriába, ahol Volsinia állam területét pusztították. A vidék védelmére kivonuló csekély etruszk erõk fölött döntõ gyõzelmet arattak, kétezer ötszáz etruszkot lemészároltak városuk falainak közvetlen közelében.

A római erõk Volsiniaból Busella alá vonultak, területét feldúlták, a várost pedig elfoglalták. A falakon mintegy kétezer etruszk esett el, ugyanannyi római fogságba került.

A két etruszk város sorsát látva Volsina, Perusia és Arretium „béketárgyalásokat” kezdeményezett, s annak fejében, hogy a római seregeket ellátták ruhával és élelemmel, a konzul engedélyezte nekik, hogy követeket küldjenek Rómába. Az elõírt hadisarc lefizetése után negyven éves „fegyverszünetet” engedélyezett számukra Róma szenátusa.

Etruria meghódítása befejezõdött, most már harmadszor, etruszkok azonban még mindig éltek. A „szolgaság békéje helyett a szabadság háborúját választó” nép maradéka 293-ban ismét fegyverben áll. A Szamniumban kitört szabadságharc következtében az ott lefoglalt egész római erõ távollétét az etruszkok arra használták fel, hogy Róma egyéb leigázott népeit felkelésre bírják. A felkelés alapjául az a remény szolgált, hogy „Szamniumban érheti a római erõket valamilyen döntõ vereség, vagy tragédia, s ebben az esetben az etruszk erõknek nem tudna ellenállni Róma.” Bár nem maradt fenn tudósítás arról, hogy közös etruszk-szamnita tervek következtében lépett fegyverbe a két azonos sorsú, egymásra utalt, volt szövetséges nép, azonban, az elõzmények figyelembevételével ez nem lehetetlen.

Az etruszkoknak sikerült, ha mást nem is, a falerieket oldalukra állítani, akik hosszú idõ óta a rómaiak „szövetségesei” voltak már. A római szenátus erre úgy határozott, hogy csapatait Szamniából Etruriába teszi át, amit annál könnyebben megtehetett, mert idõközben a szamnitákat leverték és több városukat elfoglalták.

Etruriában elsõnek Troiliumot vették ostrom alá. Miután százhetven gazdag városlakót elengedtek - akiknek kilétét nem nehéz megállapítani - a várost visszamaradó lakosságával együtt rohammal bevették Ezután meg öt megerõdített várost foglaltak el, ahol kétezer négyszáz etruszk halt hõsi halált. Az elfoglalt városok nevét nem tudjuk.

Az etruriai hadjárat befejeztével a faleriek ismét drágán megfizettetett békét kértek Rómától. A 293-as római büntetõhadjárattal a szabadság utolsó szikrája is kialudt a kivéreztetett etruszk nemzet és nép számára.

A hamarosan végleg kialvó, utolsó, pislákoló lángocskák már jelentéktelenek. Fel van jegyezve, hogy 281-ben a szamniták, lucánok és bruttok szövetségében még néhány eredménytelen csatát vívtak különbözõ római tábornokokkal, s 278-ban ismét egyet - utoljára - ugyanazokkal a szövetségesekkel.

A rómaiak az ellenállásnak ezeket a végsõ rándulásait, amelyek már csak a halál utáni „reflex”-rángásokhoz hasonlíthatók, arra használták fel, hogy a nagyhatalmi törekvéseik útjában álló, meg-nem-emészthetõ ellenségüket élettanilag is végképp megsemmisítsék, kiirtsák.

A Kr. e. harmadik század közepe táján egész Itália Róma rabigáját nyögi, s a telhetetlen nagyhatalom megkezdi a félszigeten túli terjeszkedését is, elõször a ligurok, majd hamarosan az istriaiak és illírek elleni támadásaival.

Etruszkok tetteirõl többé nem szól a történelem.

11. Az etruszk nyelvrõl

„Az etruszk nyelv teljes és pontos ismeretének legnagyobb akadálya abban van, hogy az eredeti szövegek csekély számúak, rövidek, tartalmuk pedig egyoldalú. Néhány kivételes eset leszámításával a rendelkezésünkre álló anyag kizárólag rövid, egyhangú temetkezési, vagy áldozati feliratokból áll, amelyek nem tartalmaznak többet, mint néhány gyakran ismétlõdõ formulát és a szókészlet az etruszk vallásos élet bizonyos korlátozott vonatkozására szorítkozik. Az etruszk irodalom nyomtalan eltûnése miatt nem tudjuk értékelni a nyelv legelevenebb részét, amely tárháza volna azoknak a kifejezéseknek, amelyek a családra, a társadalmi és gazdasági életre, elvont fogalmakra és a közvetlen beszéd felépítésére vonatkoznának. Be kell tehát vallanunk, hogy még akkor is, ha rendelkezésünkre állna a „technikai” eszköz arra, hogy a birtokunkban lévõ szövegeket szóról-szóra lefordítsuk, még mimig csak sötétben tapogatóznánk a szókészlet és a nyelv morphológiai és szintétikai szerkezetének sok vonatkozásában.”

A fenti idézet a hivatalos nyelvészet álláspontja és teljes egészében fedi a valóságot. A leginkább késõi korból származó használati tárgyakon és sírkamrák falán található rövid feliratokat is általában a görög feliratok tartalmának átvetítésével kísérelték megfejteni és semmiféle biztosíték nincs arra, hogy az alkalmazott formulák megközelítõleg is fedik az etruszk szöveg tartalmát.

Csak az utóbbi évtizedekben fedezték fel és fogadták általánosan el azt az „alapvetõ tényt, hogy Itáliában léteztek (õsi) nyelvek, amelyekre az indo-európai nyelvek ráerõszakolták magukat...Ezeknek a korai nyelveknek teljesen különbözõ felépítésük volt és részleges rokonságban álltak egyéb európai és mediterráni nyelvi alapréteggel. „Trombetti több ilyen nyelvi alapréteget kimutatott és megnevezett, mint a „baszk- kaukázusi”, amit „hispán- kaukázusi” néven is emlegetnek, és az „égei-ázsiai”, amelyek bennünket közelebbrõl érdekelnek. Szakemberek megegyeznek abban is, hogy Szardíniában a római hódítás elõtt egy olyan nyelvet beszéltek, amely határozottan rokonságban állt a Pyrenneusokban élõ baszkok nyelvével. „A rokonság felismerhetõ a mindkét helyen megtalálható” helységnevekben, amely még ma is észlelhetõ a szardíniai földrajzi nevek különös természetében”

„Az „égei- ázsiai” kifejezés gyakorlatilag megjelöli az egész adat-készletet, amely az itáliai félsziget nyelvi alaprétegére jellemzõ, valamint néhány olyan nyelvet, amely a történelmi idõkben is fennmaradt (mint az etruszk), az elõ-ázsiai nyelvek és az Égei- térség hellén elõtti alaprétegének viszonylatában. Ez a rokonság pontos alakot is ölthet, mint Ribezzo teóriájában: egy õsi „tyrrheni” egységben fennálló rokonságban, amely figyelembe veszi mind az égei, mind pedig az itáliai területek elemeinek nagyon régi visszatükrözõdését; vagy értelmezhetõ, mint a Duna-Balkán térségbõl mindkét területre behatoló, történelem elõtti nyelvhullám, mint Kretschmer feltételezi, ahol a „pelazg” vagy „réti-tyrrheni” elnevezést kapta; vagy pedig abban a feltevésben, amely az etruszkok bevándorlását Elõ-Ázsiából feltételezi.”

Ha az etruszkok eredetével foglalkozó fejezetünkre visszagondolunk, megállapíthatjuk, hogy ezek a feltevések nincsenek ellentétben az ott elmondottakkal, sõt - annak hátterében egymással - sem. Ellentmondás csak akkor van, ha külön-külön állítjuk õket egymással szembe.

Természetesen annak érdekében, hogy a különféle feltevéseket összhangba lehessen hozni, szükséges néhány múltszázadbeli megállapítást és megkövesedett elõítéletet félretenni az útból. Elsõsorban a „nyelvcsaládok” elméletét - a „tizenkilencedik század tudományosságának gyõzelmét” - kell új megvilágításba helyezni.

A múlt század nyelvészei, bizonyos nyelvi és nyelvszerkezeti hasonlóság alapján kimondták ítéletüket, hogy egyes modernkori népek között valamikor szoros kapcsolat állt fenn, valamikor, valahol egy közös nyelvet beszéltek, s valamikor valahol közös õshazában laktak. Hogy mikor és hol, azt sohasem sikerült megállapítani, sem megerõsítõ adatot találni rá. Ennek ellenére, pusztán feltevés alapján, felosztották a különbözõ népeket nyelvcsaládokra, amelyek egyike az indo-európai nyelvcsalád, s ebbe sorolták be Itália különbözõ népeit is.

Bár „...az analógia nem volt érvényes, mert a germán nép, amelyik elterjedt Európában és a Mediterrán-világban, csak a régi rómaizált területek peremére nyomta rá nyelvének bélyegét”, ennek ellenére ezekbõl a feltételezésekbõl nõtt ki a történetírás elõtti Itália „italit” - inváziós elmélete az európai kontinensrõl, s az a másik, szintén tarthatatlan, elképzelés, hogy „egy új nyelv megjelenése csakis azt jelentheti, hogy új nép érkezett” és meghódította az ott talált népet, amelynek átadta saját nyelvét. A történelem ennek éppen az ellenkezõjét tanúsítja mindenfelé, így Itáliában is. Igaz ugyan, hogy a római terjeszkedés nyomán a Római Birodalom hivatalos nyelve a latin lett, ez azonban nem jelenti azt, hogy a meghódított országok nyelve latinná vált volna; latinra váltó nyelvcserérõl pedig egyáltalán nem tudunk. A meghódított területek õslakosságának nyelvével történt ugyan kisebb-nagyobb fokú keveredés, sõt az úgynevezett „latin nyelvcsaládban” ma már újnak nevezhetõ nyelvek is születtek, a latin és az õsi nyelv azonban kölcsönösen keveredett. Az õsnyelv átformálta a latint, a latin pedig „ellatinosította” az õsnyelvet. Az olasz, a spanyol, a francia és portugál nem régi keletû, újkori „latin” nyelvek, amelyek az õsnyelvnek a latinnal történõ különbözõ fokú keveredésébõl állottak elõ.

Ma már nehéz volna megállapítani, hogy például a latin szókészlet hány százaléka valóban latin eredetû. Mint láttuk, a latin nyelv kialakulását és fennmaradását annak a véletlenségnek köszönheti, hogy az Alba- domb környékén és Latium néhány más részén az odaérkezõ népesség egy tömbben telepedett meg, s ezért nem etruszkosodott el. Róma, amelynek saját nyelve nem volt, ismét csak véletlenségbõl lett latin nyelvû, azért, mert a latinok közvetlen szomszédságában éltek és a távolabb lakó etruszkokkal - annak ellenére, hogy Róma eredetileg etruszk város volt - a keveredés lehetõsége sokkal kisebb volt. Ennek ellenére is, ha az Itáliában túlsúlyban élõ etruszk lakosságot nem irtották volna ki, lehetséges, hogy a Római Birodalom hivatalos nyelve nem latin, hanem etruszk lett volna.

Ha az etruszk nyelvet teljes egészében ismernénk, valószínûleg nem volna nehéz annak a bizonyítása sem, hogy ami a latinban - és a latinon keresztül az „indo-európai” nyelvekben közös az etruszkkal, azt a latin vette át az etruszkból és nem fordítva. A köztudatba hibásan átment feltételezésért azok felelõsek, akik - saját nemzetük iránti elfogultságból - minden áron az indo-európai civilizációs tevékenységrõl és érdemekrõl kívánták meggyõzni a világot, s ennek érdekében minden kulturális és civilizációs vívmányt az indo-európaiak javára írtak, holott fordítva volt. Itáliában az etruszkok voltak azok, akik adtak és az indo-európaiak voltak a „kölcsönzõk”. Biztosak lehetünk abban, hogy a római Júnót nem az etruszkok változtatták Unira, hanem a rómaiak Júnója lett az etruszk Uniból. A töredékesen ránk maradt etruszk nyelvemlékekbõl is számos és meggyõzõ bizonyító anyagot állíthatunk össze, mielõtt azonban e nyelvemlékek tárgyalására rátérnénk, szükséges röviden szólni az etruszk írás és irodalom problémájáról is.

Mint emlékezhetünk, vannak etruszkológusok, akik egyszerûen kétségbe vonják az etruszk irodalom létezését, azzal a látszólag lehengerlõ érvvel, hogy ha volt is, nyomtalanul eltûnt, s amit nem lehet bizonyítani, az szerintük és törvényeik szerint - nem volt Ez természetesen helytelen álláspont, mert magától értetõdõ, hogy ha valami volt, az akkor is volt, ha nem maradt nyoma, s a bizonyíték hiánya nem bizonyíték a tagadás számára. Ha nem maradt volna említés az etruszk birodalomról, akkor - esetleg - lehetne vitázni a kérdés fölött, ám az etruszk kultúra magas fokának ismeretében akkor is szabad volna feltételezésekbe bocsátkozni.

Pedig maradt elég. Dionysius, Polybius, Lucretius, Varró és a többi ókori szerzõ mûveiben számtalan utalást találunk az etruszk nemzeti irodalomra, mind vallási, mind történelmi, drámai, költõi, sõt tanítói vonatkozásokban. Varró Divina Antiquitas címû mûvében például - feldolgozta az Augusztus császár elõtti Itália múltját földrajzi, történelmi és embertani szempontokból, s azt is megírta, hogy 490 mûvének adatgyûjtésénél etruszk szövegeket használt, amelyek a tudományok és mûvészetek minden ágát felölelték. Varró mûveit még életében majdnem teljes egészükben elpusztították, a maradék a késõbbi korok pusztításának esett áldozatul. Azonban a Divina Antiquitas még 1320-ban megvolt, Petrarcha maga is látta ifjú korában, de amikor késõbb - érett ésszel - kutatott az értékes ereklye után, már nem találta meg.

Különösen sok utalást találunk görög és római szövegekben az etruszkok vallási irodalmára. Az etruszk „disciplin” részletes törvényeket és utasításokat tartalmazott az Isten és az ember viszonyának szabályozására, vallásos szertartásokra, „jóslásokra” és az isteni akarat kifürkészésének módozataira. Szent könyveiket isteni sugallatra írottaknak hitték és nagy tiszteletben tartották. E könyvek õsi kinyilatkoztatásai visszamentek a világ teremtéséig, az emberiség õsvallásáig, s az etruszk nemzet utolsó évszázadaiban ismert szent könyvek gyûjteménye õsi elemeket is tartalmazott.”

A legõsibb könyvek Tages - az etruszk nemzeti géniusz - tanításait tartalmazták, amelyeket a rómaiak teljes egészükben átvettek a „libra haurispicini” és „libri acherontici” néven ismert fordításukban, míg Vegoia vagy Begoe) tanításai a „libri fulfurales”-nek felelnek meg. A római vallás alapját képezõ könyvek latin fordításai szintén az etruszk és egyéb „pogány” népek õsi írásainak sorsára jutottak: a késõbbi vallási türelmetlenség áldozatává váltak.

„...az etruszk szellemiség sok vonatkozása sötétnek tûnik, ha a görög-római gondolkodásmód mértékével értékeljük, azonban világossá válnak, amint más felfogású vallási rendszerek szempontjából nézzük õket.” A görög-római szemlélet, amely az egyént állítja vallási rendszerének középpontjába és az isteni igazságot is saját, változó érdekeihez igyekszik idomítani, nem tudta - és ma sem tudja - megérteni az emberiség õsvallásában bennfoglalt szemléletet, amely az etruszkoknál is fennmaradt, s amelyben az égi, tehát hibátlan, mindenre és mindenkire vonatkozó, isteni igazság földi érvényesítésére törekszik. E vallási rendszernek nem lehet szentebb hivatása és célja, minthogy lemintázza és - legalábbis megközelítõ módon - megvalósítsa a valóságos, vagy képzelt égit, a fentit, a magasabbrendûséget magát. Ez az õsi népeknél - sumiroknál, egyiptomiaknál, magyaroknál, etruszkoknál - közös hit hozta létre azt a vallási irányzatot, hogy sírjaikat ellássák különféle háztartási eszközökkel és dísztárgyakkal, amelyeknek varázserõt tulajdonítottak, s hogy halottaikat körül vegyék ruhával, fegyverekkel, ékszerekkel, ellássák enni- innivalóval. Ugyancsak ebbõl az õsi hitbõl származik a „szent-háromság” gondolata is, amelyre bizonyíték a fent említett õsi népek templomainak hármas beosztása, mint Itáliában a Jupiter- Juno- Minerva tiszteletére emelt templom Rómában.

Az emberiség õsvallásának az etruszkoknál fennmaradt létezését bizonyítja Tusán istennõ tisztelete, aki a termékenység istennõjébõl vált az elõ-ázsiaiak beözönlése után a szerelem istennõjévé. Tusán azonos az emberiség fennmaradási küzdelmeibõl ismert „termékenységi „ õsistennõvel, a sumir „Boldogasszonnyal „ és a magyar õsvallásnak a katolikus vallásba átment Boldog Asszonyával, akinek tiszteletére ma is mintegy évi tizennégy ünnepet szentel a magyar.

Az etruszk évkönyvek és történelmi tárgyú okiratok létezését igazolja Varró Tusca Historiae címû - szintén megsemmisített - mûve, amelyrõl Censorinus tesz említést. Akik pedig kételkednek abban, hogy az etruszk népnek világi irodalma is volt, azok tanulmányozzák át a sírkamrák falfestményeit, ahol számos jelenet ábrázol férfiakat, nõket, gyermekeket, akik tekercset, vagy táblát tartanak maguk elõtt, mégpedig olyan környezetben, ami nem éppen vallásos jellegû. Ahol pedig van tánc és zene, sõt színjáték is, ott nem hiányozhat a költészet sem.

A táblák és tekercsek természetesen - viszonylag - nem régi keletûek, maga a betû-írás sok évszázaddal korábbi. Az ABC feltalálását általában a föníciaiaknak tulajdonítják, ez azonban pusztán feltevés, mert semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy pontosan hol és mikor keletkezett. A feltevés alapja az, hogy a betûírás megjelenése idején a föníciaiak voltak a legmozgékonyabb kereskedõk a Mediterrán térségben és amerre üzleti kapcsolataik voltak, mindenütt terjesztették és bevezették az ABC-írást. A tradíció úgy tartja tovább, hogy a görögök a föníciaiaktól vették át, s Itáliába a cumaei görög kolónia vezette be. Több adat azonban arra vall, hogy azoknak a nyelvészeknek van igaza, akik ezt nem fogadják el, hanem a talált nyomokon haladva egy „proto-görög” ABC létezésérõl beszélnek Itáliában.

Mint emlékezhetünk, az Égei térségbe érkezõ sumíriai menekültek régi hazájukban már ismerték az ékírást, azonban az - égei szigeteken nem található, vagy igen kevés - agyag és nád hiányában a tévesen görög eredetûnek ismert „lineáris” írást szerkesztették meg, amint a szükség megkívánta. Ebbõl fejlõdhetett ki ugyancsak a bõvülõ kereskedelem követelményeinek nyomására - a még egyszerûbb betûírás, amit a föníciaiak hamarosan szétvittek a Földközi tenger vizét minden irányban átszelõ hajóikon. Ha ez így van, akkor a föníciaiak nem feltalálói, csak terjesztõi az ABC- nek, - s ami még fontosabb az etruszkok közvetlenül is átvehették a valódi feltalálóktól, akikkel szoros kapcsolatban álltak, nem csak a görögök, de a föníciaiak kikapcsolásával is.

A betûírás kezdetén, Etruria kivételével, Itália viszonylag kezdetleges fokon állt, tehát azokon a vidékeken, ahol iszap és nád bõségben volt, mint a Pó vidékén - írásra vajmi kevés szükség mutatkozott, a köves Etruriában viszont az égei szigetekhez hasonló viszonyok uralkodtak, s a „papirus” is még jó néhány századot váratott magára. Az írásra legalkalmasabb anyag tehát a bõr, a vászon és az olcsó fa lett. A korhadó anyag használata azután megmagyarázza, hogy miért tûntek el nyomtalanul az írásos emlékek azokon a területeken, ahol minden valószínûség szerint feltalálták. Az etruszk írásjelek szögének a függõlegest, fõleg azonban a vízszintest kerülõ formája viszont elárulja, hogy elsõsorban a fát használták írásra, csakúgy, mint a székely- magyar rovásírás esetében is.

Ezek után rátérhetünk magának az etruszk írásos emlékanyagnak kiértékelésére. Mint tudjuk, ezek legtöbbnyire néhány szavas, vagy soros feljegyzések, s csak alig-alig akad hosszabb szöveg, azok is egy nyelvûek. A nemrégiben elõkerült híres három pyrgi aranylemez egyike ugyan pun (karthágói) nyelven készült, ez sem segít sokat azonban, mert szövege nem fedi pontosan az etruszk táblák szövegét, s megfejtése is csak hozzávetõlegesen sikerült. Helytálló tehát a hivatalos nyelvészet korábban idézett megállapítása, hogy az etruszk nyelvet megfejteni, rekonstruálni, - élõ nyelvvé felújítani, beszélni - nem lehet. Ugyanez áll az akkád-elõtti sumir nyelvre vonatkozóan is, annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb anyag áll belõle rendelkezésünkre. Kihalt õsi nyelveket csak úgy lehetett „megfejteni”, ha valamilyen belõle kifejlõdött, vagy közeli rokonságban álló ismert nyelv is rendelkezésre állt.

Ilyen élõ nyelvrokont az etruszkológia kezdetétõl fogva állandóan kerestek, s a rokonítás mûveletét gyakorlatilag minden nyelvvel elvégezték. Mint minden más nyelv esetében is, az elsõ hozzászólók magától értetõdõnek vették, hogy a héberbõl származik, amelyik „minden más nyelv szülõanyja”, tekintve, hogy az emberi faj Ádámtól és Évától származott, s az õ nyelvük megint csak „magától értetõdõen” - héber volt. A középkor óta nem csak ez a felfogás dõlt meg, hanem a késõbbi „indo-európai” elmélet is, s ma már minden komolyabb szakember az etruszk nyelvet a ragozó (agglutináló) nyelvek közé sorolja. Ezeken belül, számtalan kísérletezés után, egyedül a magyarral való rokonság hozott eredményt, azonban a Magyar Tudományos Akadémia makacsul kitartó finn-ugorista beállítottsága miatt a kérdés megoldásával „hivatalosan” foglalkozni nem lehetett.

Mint az „indo-európai nyelvcsaláddal” kapcsolatosan láthattuk, e múltszázadbeli osztályozás nem állja meg a helyét, s csak szokásból emlegetik még fõleg nem szakkörökben. Mindez vonatkozik a „finn-ugor nyelvcsalád” esetére is, mégis a Magyar Tudományos Akadémia azzal érvel, hogy a magyarság finn-ugor származása miatt - s „feltételezett õshazája északi fekvése” miatt - az etruszkokkal kapcsolatban sem fizikailag, sem kulturálisan nem állhatott, ezért minden ilyen irányú kutatás csak zsákutcába vezethet, s - nem éppen a legtudományosabb módszerekkel - hivatásos tudósainak az ez irányú kutatást megtiltja, aki pedig mégis, magán úton, foglalkozna vele, azt - „ex catedra”- elítéli, sõt kigúnyolja.

E tanulmánynak nem célja az etruszk nyelvészettel foglalkozni, sem az etruszk szövegek megfejtésével terhelni az olvasót. Annak a bemutatására azonban, hogy az etruszk és a magyar nyelv a rövid és egyhangú felirat maradványok csekély szövegeire szorítkozva is milyen közeli és kézenfekvõ hasonlóságot árulnak el -nem csak szókészletében, hanem nyelvi felépítésében és szókészletében is - néhány példát érdemes bemutatni és kiértékelni.

SUBULO volt Rómában annak a zenésznek a neve, aki sípon (furulyán) játszott. A latin nyelv ezt a szót az etruszkból vette át, („kölcsönözte”). Az etruszkoknál általában a híres- és állítólag lydiai eredetû - kettõs-síp játékosának neve volt. A szókezdõ S-betû kiejtése a latinban, amelyik nem ismer S-hangot, SZ, míg az etruszkban és magyarban S.

SUB etruszk és magyar jelentése: síp, furulya, fúvós hangszer. Nyelvtanilag fõnév. Latin jelentése „al-”, a SIP-pal semmiféle vonatkozásba nem hozható. Nyelvtanilag: preposotio.

SUB két- és- félezer év alatt, a szabályos nyelv-fejlõdés klasszikus példájaként SIP- ra változott.

SUB+ UL (SIP+ OL) etruszk és magyar jelentése: sípol. Nyelvtanilag a SIPOLNI ige ragozott alakja az egyes-szám harmadik személyben. Latin jelentése nincs.

Az igeképzõ UL két- és félezer év alatt OL- ra változott, azonban a változási folyamat még befejezetlen, mert Magyarország több vidékén a nép még mindig UL- képzõt használ. (SIPUL)

SUB+ UL+ O (SIP+ OL+ O) etruszk és magyar jelentése: sípoló, sípot fújó, fúvós hangszeren játszó. Nyelvtanilag: a SIP fõnévbõl az UL igeképzõ segítségével igévé alakított SIPUL igének az O fõnévképzõ segítségével fõnévvé alakított alakja. (Ezt értse meg valaki, aki nem magyar!)

A fenti szóelemzés nem csak azt igazolja, hogy az etruszk és magyar nyelv közös szavakat használt, hanem ami még fontosabb - azt is, hogy a két nyelv nyelvtanilag, nyelvszerkezeti szempontból is azonos. Ennek jelentõségét akkor fogjuk fel igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a szavak kiejtése sokkal könnyebben változik, mint a nyelv szerkezete.

Azt is megállapíthatjuk, hogy - a nyelvfejlõdési szabályok betartásával - a magyar nyelv két- három ezer évvel ezelõtt, az Itália és a Dunamedence közötti távolságnak megfelelõ nyelvjárási különbözõség leszámításával, úgy hangzott, mint az etruszk; megfordítva pedig, ha az etruszk nyelv nem halt volna ki, ma igen hasonlóan hangzana, mint a „nyelvújítás” elõtti magyar nyelv.

Annak bizonyítására, hogy itt nem véletlen egyezésrõl van szó, vegyük hasonló elemzés alá a hosszabb pyrgi aranylemez alulról számított tizenharmadik sorában található MEGOVTA szót.

Az etruszk szövegeket általában alulról felfelé és jobbról-balra írták, s a pyrgi aranylemezek is így készültek. Az elemzés megkönnyítésére fordítsuk meg az irányt.

Az etruszk betûknek latin betûkre történõ átírásánál szükséges néhány észrevételt és magyarázatot elõrebocsátani.

a./ az igekötõk és ragok mind az etruszkban, mind pedig a régi magyar írásban az igéktõl és fõnevektõl külön választva szerepeltek. Ezért MEG OVTA és nem MEGOVTA.

b./ A ( függ. nyíl) jel nem egészen felel meg a magyar G-hangnak, hanem a G és K közötti átmenet inkább. A nyelvészek X- el jelölik és KH-nak ejtik. Az etruszk nem tesz különbséget a G és GY között sem, s ez valamikor a magyarral is így volt, amíg csak a G-és GY-hang szét nem vált és határozott alakot nem öltött, valószínûleg az írás egységesítésére irányuló törekvés nyomására.

c./ Az etruszk V- betût nem a magyar V hanggal ejtették, hanem a magyar U- és V-betû között. Az angol W kiejtése áll legközelebb hozzá. Az OV összetételû kettõs hangzót hosszú Ó- nak kell ejteni, ahogy ma is Magyarországon a palócok (és az angliai angolok) ejtik. Hasonló kiejtést használtak az õsmagyarok is és még ma is használatban van a magyar nyelvben az ÓNI szó az Óvni szóval teljes egyenértékben.

MEG OVTA etruszk és magyar jelentése: megóvta, megvédte, megoltalmazta. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múltidejének egyes szám harmadik személye.

MEG- etruszkban és magyarban folyamatos cselekményt jelölõ igekötõ.

MEG+OV etruszkban és magyarban: megóv, megvéd, megoltalmaz. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige jelen idejû általános módja.

MEG+OV+T etruszkban és magyarban: megóvott, megvédett, megoltalmazott. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múlt idejû, egyes szám harmadik személyû (általános) alakja.

MEG+OV+T+A etruszkban és magyarban: megóvta, megvédte, megoltalmazta. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múlt idejû általános alakja az A vonatkozó névmás kiegészítésével, amely a mondat ALANY-ára, vagy TÁRGY- ára utal.(ÕT, AZT)

Valószínûleg igen érdekes eredménnyel járna az etruszk - és általában az itáliai - õsnépek és városnevek tanulmányozása. A székely és a seculi- siculi népnév azonosságára már kitértünk. Nem lehetetlen azonban, hogy kapcsolatot találnánk a Iapygi néven ismert nép - amelyik a tradíció szerint a siculikat „valahonnan” Szicíliába kényszerítette - és a Iasi, vagy jász nép között is. Az pedig szinte bizonyos, hogy Itália adriai oldalán élõ Picenek a besenyõkkel azonosak. A görögök ugyanis a besenyõket pecheneg, vagy picenek néven emlegetik, ami a besenyõ többesszáma.

Tarquinia etruszk alakjában TARCHNAL volt, amely az õsmagyar történelemben kovács mesterséget jelöl, ( TARJÁN, TARCHAN)) késõbb azonban mint személy- és helységnév is használatba ment. Tarquinia tehát- minden bizonnyal - megfelel a magyar TÁRICÁNY és abból keletkezett helységneveknek, a Tarquinius személynév pedig a TARCHOS magyar személynévnek.

A két nyelv szerkezeti azonossága és az etruszk szövegekben szinte hemzsegõ magyar hangzású szavak sokasága ellenére az etruszk felírások értelmét - legjobb esetben is - csak hozzávetõlegesen tudjuk megérteni. Ez - a már felsorolt okokon kívül is - természetes, hiszen évezredek folyamán a nyelv állandóan változik, új és más kifejezéseket és szavakat használ ugyanannak a fogalomnak jelölésére. Ugyanezért földrajzi elnevezéseink hegyeink, tavaink, folyóink nevének- értelmét sem ismerjük, mert lassan feledésbe mentek, pedig a névadók valamikor mindennapi életükben is használták õket. Viszont nem sokra mennénk azzal sem, ha mint már említettük valamilyen váratlan „technika” útján egyszerre pontosan meg tudnánk fejteni az összes rendelkezésre álló szöveget. Ez nem változtatna semmit sem az etruszk nép történetén, sem tanulmányunk lényegén. Amennyi ismerettel rendelkezünk az etruszk nyelvrõl, az elég ahhoz, hogy alátámassza mindazt, amit a mai emberiség és az etruszk nép eredetérõl a tanulmány elején megállapítottunk.

12. Epilógus

A Kr. e. 293-ik év történetét írva, Líviusz így sopánkodik: „Még mindig nyakunkon a szamnita háború, annak ellenére,hogy annak elbeszélése már, egyhuzamban, négy kötetet felölelõ történelmünk idejére kiterjedt, negyvenhat éven keresztül, Marcus Valerdus és Aulus Cornelius konzuli hivatala óta, akik elõször vitték a római fegyvereket Szamniumba. És, hogy ne is említsük a mindkét nemzet által elszenvedett szerencsétlenségek láncolatát és a fáradságot, amelynek alávettettek, s mégsem elégségesek arra, hogy legyûrjék makacs ellenállásukat; még az elmúlt év folyamán is, a szamniták, saját erõikkel külön, és más nemzetek erejével együttesen, négy különbözõ hadsereggel és négy római generális által le lettek gyõzve Sentium területén, a peliginiak területén, Tifernumban és a stellalatiak síkjain; elvesztették nemzetük legkiválóbb tábornokát; és most látták háborús szövetségeseiket, az etruszkokat, az umbriakat és a gallokat ugyanabban a helyzetben, mint az övék; de, jóllehet megfosztva minden támogatástól, saját, vagy külföldi erõtartalékukat tekintve, mégsem állnak el az ellenségeskedés folytatásától OLYAN FÁRADHATATLANUL, JÓLLEHET EREDMÉNYTELENÜL, KÜZDENEK A SZABADSÁG VÉDELMÉBEN; és ahelyett, hogy feladnák a gyõzelem utáni vágyukat, ismételten alávetik magukat a vereségnek. KINEK NE FOGYNA EL A TÜRELME, AKÁR ÍRNI, AKÁR OLVASNI ILYEN HOSSZAN TARTÓ HÁBORÚKRÓL? És amelyek mégsem merítették ki a résztvevõk elszántságát?

Mint láttuk, 278-ra - ha az elszántság nem is - az etruszk nemzet megszûnt létezni.

Mi lett az etruszk néppel? Úgy mondják, hogy beolvadt a Római Birodalom többi népeibe. Ez a feltevés azonban nem valószínû. Egy olyan jellemû nép, mint az etruszk, egy olyan küzdelem után, amelyet végigharcolt, egy olyan ellenség uralmát, amilyennek Róma mutatkozott, nem tudta volna elviselni. Róma ezzel tisztában volt, azért indította meg háborúját az etruszk nép kiirtására. Miután korábban katonailag és gazdaságilag megtörte, a biológiai kiirtás maradt csak hátra. A „makacs” etruszk ellenállás ezt lehetõvé is tette Róma számára.

Az etruszk nemzet „a becstelen béke helyett a becsületes halált választotta” tehát.

Hogy Itália területén etruszkok nem maradtak, az Hannibál itáliai hadjárata idején beigazolódott, azonban a szívós etruszk nép mégsem pusztult ki egészen. Mint minden háború és országvesztés után, úgy az etruszkok esetében is volt egy „emigráció”, amelyik magával vitte a csoda-várással határos reményét, hogy egyszer hazatérhet. Bár ez a reménység az etruszkok esetében sem vált be, adataink vannak arra, hogy egy ilyen külföldre távozott emigráció létezett.

A híressé vált „Zágrábi múmia”- amely egyben a leghosszabb etruszk nyelvemlékünk- bizonyítja, hogy az etruszkok egy része Egyiptomba vándorolt ki, ahol hosszú emberöltõkön át megõrizte nemzeti hagyományait és vallását. A zágrábi múmia vászon-szalagjain tévedhetetlenül etruszk írásjelekkel temetkezési szertartás olvasható.

Minden bizonnyal a régi és hûséges szövetséges, Karthágó is befogadott menekülteket, akik bizonyára tevékenyen részt vettek a nemsokára meginduló pun-római háborúnak nem csak elõkészítésében, hanem végrehajtásában is.

Tagadhatatlan, hogy a Pyreneusokon és Alpokon átkelõ, s elefántokat harcba állító nagy hadvezér, Hannibál, híres hadjárata folyamán számított a Róma által rabigában tartott, elnyomott népek segítségére, s hogy végül is nem gyõzedelmeskedett, annak - legalábbis részben - az etruszk nép hiánya volt. Mint tudjuk, Hannibál Etruriában nem kapta meg a várt és a tervekbe beleszámított „népi” segítséget, és minden bizonnyal ez volt az oka, hogy egész Etruriát felégette. Campániában ugyan nagy lelkesedéssel fogadta a nép, azonban az idegen és fõleg római vezetõ réteg, ügyes politikával, minden egyes alkalommal megakadályozta, hogy a városi „szegény nép” - azaz a rabszolgasorsra jutott õslakosság - felszabadulási kísérlete ne sikerüljön, ami viszont- az õ szempontjukból- érthetõ is volt, hiszen ez Karthágó gyõzelmét is jelentette volna Róma felett.

Az etruszk nép zöme azonban nem Afrika csak tengeren át megközelíthetõ partjai felé tájékozódott leginkább. Az észak felé vezetõ alpesi hágók nyitva álltak a visszavonulók csapatai elõtt, hiszen Róma délrõl észak felé terjeszkedett. Feliratok és táblák bizonyítják, hogy az itáliai Alpok észak-keleti részében megkapaszkodtak arra átvonuló etruszk nép csoportok. Az uskokról is hallunk még az Adria keleti, Horvátország felõli oldalán, akik Velencét építették, s akik nem lehettek mások, mint etruszkok. A menekülõk zöme azonban a Duna-medence felé vette útját, ahol elõször az Észak- Nyugati Kárpátok vidékén kerestek és találtak menedéket a római terjeszkedés elõl, majd Erdély peremvidékére költöztek, ahol szabadságukat és függetlenségüket egészen az elsõ világháborúig megõrizték magyar királyokkal, Habsburgokkal és törökökkel szemben. Ezek a székelyek, akik a Kr. u. 896-ban Magyarország területére bevonuló honfoglaló magyarok elé mentek, s a kabarokkal együtt Árpád török nyelvû néprészlegét bekalauzolták az õslakosság által üresen hagyott területekre. A székelyek azonos nyelvet beszéltek a Dunamedence népével és Árpád honfoglaló vezér még õsnyelvet beszélõ részlegével is.

A Duna-medencében hazára talált, székely gyûjtõnév alatt ismert, etruszk maradéknép a magyar õslakossággal szétválaszthatatlanul, testvérként élt az elmúlt két évezred folyamán, s a magyar népközösség kebelében történt elhelyezkedése következtében elõállt az a ritka történelmi rendellenesség, hogy egy itáliai õsnépnek legközelebbi rokonai nem Itáliában élnek, hanem Közép-Európában, a Kárpátok medencéjének ölén.

Valamikor, az etruszk nemzet történelmének delelõjén, a „világ hét csodájával” vetekedõ, pompás emlékmû állt Chiusi a római Clusium városában. Alapzata négyzetes, minden oldalán háromszáz láb hosszú építmény volt, magassága pedig tizenöt láb. Ezen az alapépítményen öt piramis emelkedett, egy-egy mind a négy szögletében, egy pedig a közepén. A piramisok ötven láb magasba emelkedtek. Ez azonban még nem minden! A piramisok csupán pillérekül szolgáltak egy hatalmas átmérõjû, bronzból készült korong számára, amelyen ismét négy, száz láb magas piramis emelkedett, amelyek egy másik, kisebb bronzkorongot tartottak. Azon ismét másik õt, még magasabb, piramis épült. Mindkét bronz-korong peremén, nehéz vasláncokon, körös-körül harangok függöttek. Ezek voltak a híres toszkánai harangok.

Magát az alapépítményt folyosók labirintusa szelte keresztül-kasul, hogy - mint mondják - a rablók rá ne találjanak a fenséges mauzóleum titkára, a mesés gazdagsággal berendezett királyi sírra. A sír Porsena Úr - Lorth Porsena - chiusi királynak, az etruszk nemzet vezérének és szabadsághõsének földi porhüvelyét zárta magába.

Néhány évszázaddal a királyi sír építése után Marcus Terentius Varró, etruszk származású fõember, író és történész, meghatódott szomorúsággal szemlélte a hajdani etruszk nagyságot jelképezõ emlékmû romjait. Róma nem tûrhette el a legyõzött ellenség szabadsághõsének dicsõségét hirdetõ építményt.

Ismét néhány század telt el, s az ó-szövetség türelmetlenségének lázában égõ fiatal Keresztény Egyház katedrálist építtetett Porsena király sírjának romjai fölé, mint mindenhol, ahol az „ördög-fia pogányt” legyõzte és kegyhelyét elfoglalta. „Romboljátok le oltáraikat!...” parancsolta az ó-szövetség Istene.

Közel kétezer évvel késõbb egy, a második vatikáni zsinat Isteni Kinyilatkoztatásra vonatkozó „dogmatikus konstitúciója szellemétõl áthatott katolikus pap egyik könyvének zárószavában ilyen gondolatokat ír le: „...a helyenként kifejezésre jutó...nacionalizmus koronként uralomra jutott egyes... papok és hívõk fölfogásában is és oka volt annak a lenézésnek, sõt rombolásnak, melynek az õsnépek és õskultúrák értékes emlékei helyenként áldozatul estek. Mindezek jóvátételére az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton ünnepélyes ígéretet tett és megfelelõ utasításokat adott. „

Az etruszk népet már feltámasztani semmiféle jó szándék, vagy jóvátétel nem tudja. Egy „sziklaként porladó” maradéka azonban még él a „népek - nagy és kishatalmak - harcának zajló tengerén.” Az etruszk sorsot ezek és testvéreik érzik és értik meg igazán. A toszkánai harangok azonban nem nekik szólnak, - hiszen ez a nép megtette a maga kötelességét, s ami erejébõl és életébõl tellett - hanem a létüket fenyegetõ nagy és kishatalmaknak.

Vajon megértik-e a harangok üzenetét?

BIBLIOGRÁFIA

Ókori szerzõk:

Aeschylus. Oresteia és Prometheia. Görög, Kr. e. 524-456

Aristoteles. Turrhenon Nomina Görög. Kr. e. 384-322

Arnubius. Adversus Nationes. Latin. Kr. u. 296

Athenaeus. Deipnosophistae. Görög. Kr. u. cca 200

Ausonius Decimus Magnus. Iliad és Odissey (összefoglalás) Latin. Kr. u. 310-395.

Caecina, Aulus, Disciplina Etrusca. Latin. Kr. e. 1. szd.

Cato, Marcus Porcius. Origenes. Kr. e. 234-149. Latin.

Censorinus, De Die Natali Latin. Kr. u. 3. szd.

Cicero, Marcus Tullius. Levelek. Latin. Kr. e.106-43

Claudius. Római császár Etruszk története eltûnt. Kr. e. 10- Kr. u. 64

Chronographia Urbis Romae. Kr. u. 354

Dio Cassius. Latin történész. Kr. e.163- 299

Dionysius (Halicarnassus-i) Romaike Archaiologia Kr. e. 1. szd. Görög.

Dioscoridas, Pedanius. De Materia Medica Kr. u. 1. szd.

Ephorus. Historiae. Görög. Kr. e. 405-330

Euripides. Görög történész. Kr. e. 484-406

Festus, Sextus Pompeius. De Significatu Verborum. Latin Kr. u. 1. szd

Florus, Lucius Anneaus. Epitome Bellorum Omnium Annorum DCC Kr. u. 2. szd.

Heraclides, Ponticus. Constitutions. Görög. Kr. e. 4. szd.

Hellanicus. Görög. Kr. e. 491-406

Herodotos. Historia Görög. Kr. e. 480-425

Hesiodus. Görög költõ. Kr. e. 700

Homeros. lliad és Odissey. Görög. Kr. e, cca 8, szd.

Homeros-i himnuszok. Kr. e. 8- 6. szd.

Isidore. Historia de Regibus Gothorum. Latin. Kr. u. 560-836

Itinerarium Maritimum. Latin. Kr. e. 3, szd.

Livius, Titus. Ab Urbe Condita Kr. e. 59- Kr. u. 17. Latin.

Lucanus, Martus Annaeus. Bellum Civile Latin. Kr. u. 39-68

Lycophron, Alexandra. Görög. K.r. e: 4. szd.

Macrobius, Ambrosius Theodorius. Saturnalia Latin. Kr. u. 400

Namatianus, Rutulis Claudius. De Reditu Suo. Latin. Kr. u. 4. szd.

Ovidius, Publius Naso. Metamorphoses. Latin. Kr. e. 43-Kr. u. 17

Papias, Exposition of the Lord's Oracles. Phrigiai. Kr. u. 2. szd.

Pausanias. Periegesis tes Hellados. Görög. Kr. u. ca. 150

Persius, Aulus Flaccus. Latin költõ. Kr. u. 34-62

Philocorus. Görög. Kr. e. 306-260

Pindar, Görög költõ. Kr. e. 518- 938

Plato. Görög filozófus és költõ. Kr. e. 429-347

Plautus, Titus Maccius. Cistellaria. Latin. Kr. e. 254-184

Plinius, Gaius, Secundus. Latin történész. Kr. u. 24-79

Plutarchus, Luciua Mestrius, Moralia Kr. u. 60-120. Görög.

Pollux, Julius. Onomasticon, Görög. Kr. u. 2. szd.

Polybius. Görög történész. Kr. e. 2. szd.

Procopius. Görög történész. Kr. u. 600-563

Propertius. Sextus. Latin költõ. Kr. e. 1. szd.

Senaca, Lucius Annaeus. Latin filozófus és költõ. Kr. u. 1. szd.

Strabo. Görög történész és geográfus. Kr. e. 64-Kr. u. 19

Servius, Marius Honoratus. Latin kommentátor. Kr. u. 400 körül

Sicuus, Diodorus. Bibliotheke. Görög. Kr. e. 1. szd.

Silius Italicus. Tiberius Catius Asconius. Punica. Latin Kr. u. 26-101

Suidas. Görög lexikon a Kr. u.10. szd- ból

Tacitus, Publius Cornelius. Latin szenátor és történész, Kr. u. 66-117

Theophrastus. Görög filozófus és biológus. Kr. e. 870- 288

Rtheopompus. Hellenina és Philippica Görög történész Kr. e. 4-3. szd.

Thucudides. Görög történész. Kr. e. 5 szd.

Timaeus. Historia. Kr. e. 356-260

Varro, Martus Terentius. Etruszk származású római enciklopédista. Kr. e.116- 27

Velleius Paterculus, Gaius. Latin történész. Kr.e. 10- Kr. u. 30

Verrius Flaccus. Libri Rerum Etruscarum. Kr. e. 1. szd.

Vergilius, Publius Maro. Aenead Latin költõ. Kr. e. 70-10

Vitruvius, Poliio. De Architectura. Kr. e. 1. szd.

Xanthus. Lydicia Kr. e. 1. szd.

Zonaras, Johannes. Görög történész. Kr. u.12. szd.

Újkori szerzõk:

Banti, L. Il mondo degli Etruschi. Rome: Editrice Primato, 1960

Bermant, Chaim és Weitzman, M. Ebla, London: Weidenfeld & Nicolson,1979

Boardman, J. The Greeks Overseas. Penguin Books,1974

Bounamici. Giulio. Epigrafia Etrusca. Florence: Institute of Etruscan Studies,1932

Cameron, Mary Lovett. Old Etruria and Modern Tuscany. London: Methuen.1969

Ceram. C.W. The Secret of the Hittires. New York, Alfred A. Knopf,1956

Dal Maso, Leonardo B. és Vighi, Roberto. Regione Lazio. Florence, Anti Grafiche Parigi & Maggiorelli, 1975

Dempster, Thomas. De Etruria Regali Libri Septem. Florence, Joannes Cajetanus Tartinius.1723

Dennis, George. The Cities and Cemeteries of Etruria. London, Dent, Everyman's  Library,1907

Dorow, Wilhelm. Voyage Archealogique dans l'Ancianne Étrurie. Paris: Merlin,1829

Ducati, Pericle. Le Probleme Étrusque. Paris, Leroux,1938

Ducati, P.Etruria Antica. 2 kötet. Milano, Paravia. 1927

Dunbabin, T.J. The Western Greeks. Oxford, Claredon Press, 1948

Fowler, Murray és Wolfe, R.G. Materials for the Study of the Etruscan Language. Madison, University of Wisconsin Press, 1965

Fergusom, J. The Heritage of Hellenism. London, Thames & Hudson Ltd.1973

Grant, Michael. The Etruscans. London, Weidenfeld and Nicolson

Gray, Mrs. Hamilton. A Tour to the Sepulchres of Etruria in 1839. London: Hatchard,1843

Hawkea, Jacquetta. Early Man New York, St. Martin's Press, 1976

Hemple, George. „Early Etruscan Inscriptions” The Matze Memorial Volume. Stanford  University Press, 7. sz. sorozat, 1911

Hern, Gerhard. The Celts. New York: St. Martin's Press, 1977

Hern, Gerhard. The Phoenicians. New York: William Morrow & Co. Inc.,1975

Heurgon, J. Daily Life of the Etruscans. London: Weidenfeld & Nicolson 1964

Macqueen, J.G. The Hittites. Boulder, Westview Press, Inc. 1975

Marchese, Leonida. ll Museo di Tuscania. Stabilimenti di Arti Grafiche dell' Editore Armando Cureio,1964

Martha, Jules. La Langue Étrusque. Paris: Leroux,1813

Moretti, Mario. Tarquinia. Instituto Geografico de Agostine S.p.A. Novara:1974

Muller, K.O. és Deecke, W. Die Etrusker. 2. kötet. Stuttgart: Heitz,1877

Nogara, B. Gli Etruschi e la loro civilta. Milano: Hoepli, 1933

Pallottino; Massimo. The Etruscans. (Etruscologia fordítása) Indiana University Press, 1975

Pauli, Carl. Corpus Inscriptionum Etruscarum. Roma:1964

Richardson, Emeleine Hill. The Etruscans and their Art and Civilization. Chicago: University of Chicago Press,1964

Solari, A. Topografia storica dell'Etruscia. 4 kötet. Pisa: Spoerri,1915- 20

Trombetti, Alfredo. La Lingua Etrusca. Florence, Rinascimento del Libro, 1928

Vaughan, Agnes Carr. These Mysterious Etruscans. New York, Doubleday,1966

Az írás az interneten: http://www.angelfire.com/realm3/hmult/dentu/etruszk.htm