Tomory Zsuzsa

ÉDESANYÁNK MAGYARORSZÁG

Már vagy ötven éve ismételem ezt a mondatot „alkalmas és alkalmatlan” időben remélve, hogy egyszer mindannyian megértjük, milyen fontos Magyarország édesanya voltára eszmélnünk. Emberi életünk kezdetén ő dajkált bennünket, s hordott tenyerén emberré válásunk útján, ezt  teszi ma is minden nemtörődömségünk, káros szokásaink és üzelmeink ellenére is. Az Ő szeretete fog össze bennünket, általa válunk családdá. Az Ő jósága táplál bennünket, szépsége a szép értékelésére oktat, a tőle nyert nyelv erejével a csillagokig repíti lelkünk, ezzel Isten teremtő munkájának részesévé avat.

S mi ezt hogyan háláljuk meg?

Nagy tudományosságunkban szeretjük Őt elfelejteni, s a magukat magyarnak valló gyermekei mondanivalóját elhallgatni az idegen befolyások varázsában. Évtizedekkel korábban született tökéletes, magyar múltat, nyelvet, szerves műveltséget összegező, magyar toll írta munkákat félresöpörni, s inkább a kevésbbé mélyenjáró, szerves egységnek még a fogalmát sem ismerő fontolgatások felé fordulni csak azért, mert azt idegen mondta.

Ez a viselkedés önbizalmát vesztett ember cselekedete.

Történelmi szinten restelljük kimondani azt a szót, hogy magyar. Felsorolásainkban udvariasan mindig testvéreinknek, rokonainknak adjuk az elsőséget: hun, magyar, vagy szittya, hun, avar, magyar, ezzel műveltségünkkel kapcsolatos tudatlanságunkat árulva el. Népnevünk ez utólsó helyre tevése nemcsak a szokásos magyar udvariasság eredménye, hanem a tény, hogy nem tudjuk elképzelni magyar ősiségünknek még a lehetőségét sem. Erős bírálatnak hangzik, de ki kell mondanom: szégyelljük magyarságunkat. Bizonytalannak érezzük magunkat ezen a magyar őstalajon. Sokkal előkelőbbnek hangzanak a  történelem során a valahai, bukdácsoló birodalmak nevei, melyek mára már nem léteznek, de őshaza kereső igényünket látszólag jobban kielégítik. Ilyenkor nem veszik észre tudósaink, hogy ezen  hosszú sor összetartó ereje, a sor végén kullogó magyarnak a nyelve, ősműveltsége.

Hogyan történhetett meg ez az önbizalom vesztés annak ellenére, hogy a nagyvilág tudományos előmenetelének java magyar tudósok, magyar „szürkeállományhoz”, magyar egyének nevéhez kötődik. Itt a nagyvilág szó a hangsúlyos. Ezek a tehetségek kénytelenek magyar életüket, értékeiket idegenek között szétosztani, mert hazánk honfitársai, vezetősége, vezető intézményei erre kényszerítették és kényszerítik őket ma is változatos okokból, melyek közös nevezője: nem adják meg a megérdemelt megbecsülést honfitársainknak, ezzel hihetetlen károkat, pusztulást idézve elő hazánkra nézve. Példaként említem, hogy nem régen fiatal, lelkes, pályájuk elején álló végzett orvosokat bíztatta a kormány arra, hogy idegenben keressenek megélhetést, ezzel számtalan magyartól vonva meg a jó egészségügy elérhetésének még a gondolatát is.

Mindennek okát valahol, önmagunktól távol keressük. Hallunk turáni átokról, idegen lelkű uralkodókról, jóságunkkal visszaélőkről, de arról nem, hogy magyarellenes érdekek hogyan tudtak gyökeret verni hazánkban. Erről szeretnék most beszélni olyan tisztán, érthetően, emberül, ahogyan erre képes vagyok. S Isten különös kegyéről, mely megengedte, hogy a Kárpátok védette Édesanyánk, Magyarország gyermekeinek születtünk.

Elárvultunk ezer évvel ezelőtt. Árva sorsra jutott velünk együtt Édesanyánk is. Idegen lelkűek hazúgsága fosztott meg bennünket egymástól. Elhitették velünk, hogy nem az Ő szeretett gyermekei vagyunk, s azóta mint talált gyermek keressük Édesanyánkat, az elvesztett anyai szeretet aranykorát, de nem találjuk. Nem találhatjuk, mert anyakereső útjaink mind messzebbre visznek szerető ölétől, életet ringató dalaitól, Istenben gyökerező, szerelmetes jóságától. Pedig magunkban hordozzuk életét, szép szavait, testünk az ő parányain épült, lába nyomán csillagporos úton járunk és az Ő szeretete növeli az élet szép rózsáit útjainkon.

Őt visszük magunkkal a szélrózsa minden irányába, s Ő bölcs szüleként várja ébredésünk. Közben fogyva-fogyunk, idegen mércék közé szorított élettel, s fogy velünk együtt Ő is. Egyet nem élne túl: végső vesztünk az övé is lenne.

Drága, meggyötört, bölcs Édesanyánk megérdemli végre hazatértünk, hogy segítségünkkel új életre kelhessünk az ősi összetartozás tudatában, s visszahozhatjuk az ezer éve eltiltott, elhazudott anya és gyermeke közötti szeretet éltető valóságát. Merjük hinni, hogy nem árva, vagy talált gyermekek, hanem Édesanyánk Magyarország királyi gyermekei vagyunk.

Ölelő karja reánk vár. Idegen méreg és féreg támadja szent testét, életnedveit. Tanításunkra kebelébe rejtett kincses múltat idegen érdek dobja szemétdombra, s most gondozó segítségünket várja. Olyan szeretettel, mint a városban „kitanult”, tudós gyermekét a magyar falu örök édesanyja. Azt a gyermeket, ki a családi otthonból kapott egészséges testtel, lélekkel indult útnak, s sajnos, csak néha jön haza, „egyszerű” szüleit szégyellve, be nem vallva. De végül is, hazaérve, mikor körülnéznek a hazai tájon, gyermekkoruk udvarában, visszaemlékeznek régi útjaikra, s az akaratlanul elvesztett paradicsomra. Pillanatnyi kiskirályok palotáiban való vendégeskedéseikre, percemberkék mércéire gondolva döbbennek rá a hatalmas hazúgságra, mely elszakította őket az anyai kebeltől: idegen érdek használta maga javára a tőlük elhazudott Édesanyát, kik szülei, és saját szenvedésén akartak maguknak hazát hazudni.

A hazatérés örömében izzó, hamis árvasága magányából kiszabaduló gyermek a régi ház udvarán égre nézve látja, hogy ismét megnyílik az ég felettük, hallják a húzatlanul zengő harangok szavát. Mindannyian, egyénenként és közösségileg észlelhetik, hogy a világ aranyfája, életfája belőlünk sarjad, mely az új élet és új teremtés letéteményese.

A szerető édesanyja öléből útrakelő világjárók boldogan mesélhetik egymásnak később tapasztalataikat, rég nem látott rokonokról, távoli országokról. Ez a híradás örömet hozó, tapasztalatot gyűjtő beszélgetéssé szelidül otthon. A híradók nem feszülnek egymásnak, kiki a maga vélt igazával és számtalan vélt, de gyökértelen őshazához ragaszkodva. Biztos, boldog otthonból érkezve mind tudja: ezek az útak érdekes, értékes kirándulások.

Eszméljünk! Nem vagyunk hontalan, talált gyermekek. Kárpát-medencei gyökereink millió évek őstapasztalatát adják át nekünk, s ezt az emberiségnek  továbbadni, az Életet éltetni kötelességünk. Halljuk meg, s hallgassuk Édesanyánk Magyarország szelíd, bölcs és szép szavait.

Hirdessük büszkén: Magyar vagyok!