SEHOLSINCS ORSZÁG

Tomory Zsuzsa

Régóta gondolkodom azon, hogy miért olyan nehéz sokak számára elfogadni kárpát-medencei őshazánknak még a gondolatát is. Választ számtalan helyről lehetne összeszedegetni, de a leggyakrabban említett ellenkezés a „Nincsen semmi történelmi írás a magyarokról” – egészen az – s itt valamely történelmi közelmúltat jelző évszámot említenek. Ezen évszámok történelmi emlékei közül sok mindent összeszedegetnek jeles kutatóink, melyekben a különböző nevekbe burkolt magyarságunkat igyekeznek felismerni. Sajnos nem jegyeztem le őket, de ide tartozik a mahgar, a mag(i)ar, s hasonló változatai, de a magyart nem találom.

Ezen történészekhez intézem a kérdést: a mai történelmi irodalomban hol találkoznak Magyarország nevével? Így, szépen, szabatosan, magyarosan, hogy Magyarország? De nemcsak a történelmi irodalomban, a politikában, föld és néprajzi munkákban, s sorolhatnám a szakterületeket a végtelenségig, máig fehér folt vagyunk. Kezdjük a legmindennapibbal: otthonról külföldre érkező bélyegeken mindenütt ott van a Magyarország név. De ahol kartotékolnak bennünket, már mindenütt a Hungary név jelenik meg, s mi, mint birkák követjük ezeket – a történelemben teljesen járatlan – hivatalnokokat. Mennyibe kerülne Magyarországra küldendő válaszleveleink címébe felírni azt a szót, hogy Magyarország? Még akkor is, ha a mostani posta kedvéért még utána kell írnunk a Hungary szót is! De nem tesszük, furcsának, sőt talán illetlennek is érezzük a nagy Nyugat gondolatvilágát felborzolni létünk említésével.

Kárpát-medencei életünknek számtalan rétegű bizonyítása van. Többen kitértek már a tényre, hogy jelen divat szerint a történelmiség az első gyilkossággal, az első háborúval kezdődött. De arról már ritkábban hallani, hogy Kain előtt is volt már földművelés, állattenyésztés, hiszen ő maga is ebből élt. De hogy kik voltak ezek a földművelők? Ki tudja. Tekintettel arra, hogy a Kárpát-medencét üresnek tüntetjük fel nagy nyugati felzárkózásra pazarolt erőnkkel, senki még csak fel sem tételezi, hogy említésre érdemes dolgok történhettek e korban, ezen a területen. Elhitették nemcsak a távoli nyugattal ezen „üres Kárpát-medence” gondolatát, de koromban iskoláinkban is ezt tanították, s velünk is, zsigerekre menő mélységben ezt a gondolatot fogadtatták el Habsburg korszak nevelte történészeink, akadémiáink. Ez az állapot odáig fajult, hogy a ma régészei, bár kezdik Gimbutas óta „felfedezni” a földművelő, békés társadalmak szerepét, rendszeresen kihagyják az ősi Magyarország nevének még az emlékét is, s a Duna műveltség emlegetésekor Cseh országra, Jugoszláviára hivatkoznak, mintha ezek az újdonsült politikai egységek már a kőkorszakban is jelen lettek volna. Ugyanígy nem figyeltek fel hazai kutatóinkra, akik már ezen „felfedezésekről” száz évvel ezelőtt írtak, dolgozták fel az anyagokat (Asztalos Erdély kincseit, Torma Zsófia az írás kárpát-medencei kezdeteit, Magyar Adorján a magyarság földművelő békés társadalmának hatalmas teljesítményeit, Dayton az európai fémkorszakok magyarországi kezdeteit, stb.) Ősrégészet terén rendszeresen elfelejtik megemlíteni Vértesszőlőst, s a többi ősi lelőhelyet a nyugati hivatalosok. Nem ismerik a kárpát-medencei ősállatok jelenlétét, térképeiken nem tüntetik fel éppen úgy, mint az erdélyi őssírok tanúbizonyságát: a szépség kellékei, gyöngyök és egyebek talicska számra találhatók, de fegyver ezekben a sírokban nem volt. Tehát: szerintük a történelem nem érkezett még el a Kárpát-medencébe.

A sírok gazdáinak kilétéről lehet vitatkozni, bár igen nehéz eltagadni például a kocsi alakjával és nevével való mai kapcsolatot. A Tűzköves-i, Kr.e. 4.500-ból származó „sarlós istennek” nevezett szobrocskát görög vidékről származtatják hivatalosaink, annak dacára, hogy e szikés szobor ékes vonaldíszítéseinek székely jelképrendszere tisztán elmondja kilétét. Megemlítem, hogy Jancsi kancsónk őskori testvére is ismert.

De ezeken túl van kárpát-medencei ősi jelenlétünknek még egy bizonyítéka, mely eltagadhatatlan: magyar nyelvünk, melynek eredete a teremtés előtti időktől foglalja magába a teremtés rezdüléseit és foglalja szerves egységbe a világot, melyet fénynek ismert. Nyelvünkben világ a világ.

Nyelvünk tudja ismét összerakni a belőlünk kiszakadt népek nyelveinek dirib-darabjait ismét egy természetes egésszé. Ez a nyelv ringatja kárpát-medencei jelenlétünk földrajzi emlékeit, ez a nyelv tud a nyugatot megelőző őskorok vívmányairól, hiszen minden mai „felfedezésnek” már van nyelvünkben szava. E nyelv állja az időt, a háborúkat, a változásokat. Egyet nem állhat ki: ha népe elhagyja, mással, idegennel cseréli fel, s ki akarja lökni kialakulása szent helyéről, a Kárpát-medencéből. Ez a nyelv őrizte meg a kárpát-medencei ősteremtés emlékeit megőrző nem-mese meséinket, s mindenek előtt Istenünk nevét, mint szerves elindulásunk és nyelvünk alapját.

Ősmúltunkból nem maradtak fenn fegyverek – de fennmaradt igazmondó tükrünk, a lelkiismeret aranytükre, mely megszámlálhatatlan korokon át segítette lelkünk tisztaságát, s a szépség és jó iránti igényét megőrizni.

Nem maradtak fenn fegyverek, de fennmaradtak gyékényből készült kosárkáink, melyeket nemcsak magukkal vittek a délre vándorlók, de visszatértükkor ezeket is visszahozták.

Nem voltak fegyverek őseink sírjában, de volt Ukkon poharuk, már a békásmegyeri ásatások legalsó rétegeiben is, mely szerződéseik szentségének volt tanúja.

Nem voltak fegyverek, de asszonyaink fénykeresztekből álló kézimunkái elmondták, hogy lelkükben, tudatukban fény a világ. Ők őrizték meg bronzkorszaki tornácos házaink képét is kézimunkáikban.

Nem voltak fegyverek, de hímzéseiken máig is ott élnek a kárpát-medencei őstenger tengeri lényeinek másai.

Nem voltak fegyvereik, de háromezer éves s     írunk lakójának kezében már ott volt a húsvéti tojásunk őse.

Nem voltak fegyvereink, de volt a fényszületésnek ünnepe, melynek jelképe a fenyő, s mindkét név (fény és fenyő) fordítottja Nap szavunkat adja. Karácsonyunkat ezért nem tulajdoníttathatják el a németekkel tőlünk.

Nem voltak fegyvereink, de voltak őstörzseink, melyek magyar szent szavai megőrizték e világban elfoglalt szerves helyüket és szerepüket, s ezek segítik utódműveltségeinket is az önismerés felé.

Nem voltak fegyvereink, de a jégkorszakot megelőzve már voltak tornácos házaink, s a kárpát-medencei tönköly ősbúzából ma is sütnek otthon tápláló kenyeret.

Nem voltak fegyvereink, de számtalan népnek nyújtottunk otthont, s osztottuk meg velük kenyerünket.

Nem voltak fegyvereink, de voltak az élet minden mozzanatáért hálát adó imáink és gyönyörű dalaink melyek számban minden más nép dalkészletét felülmúlják.

Kárpát-medencei ősgyökereink teremtette élet erejéből szívják a világ népei a maguk életét.

Nem voltak fegyvereink, de az Élet ereje e földön, hazánkban diadalmaskodott először, s készített meleg fészket a békés fejlődésnek, a jövőnek.

Nem voltak fegyvereink, de magyar eredetű helységneveink szerte a világon egy-egy új, magyar, békés terjeszkedés indította település születését jelezték.

Csak néhány, a végtelenségig bővíthető gondolat.

Érdemes elgondolkodni rajtuk.