Tomory Zsuzsa

1930 szeptember 11.-én születtem Budapesten. Az akkor kitört egynapos forradalom alatt lövés érte a szülőszobát, s egy golyó majdnem súrolta az éppen a megszületés folyamatában lévő fejemet. Életem forradalommal kezdődött, s forradalommal teljesedett ki 1956-ban. Apám, Mayer Márton családja svájci, anyám családja bajorországi származású volt. Apám családfáját kutatva az első ismert ősének neve az 1400-as években Mag volt, később változott Mayer-rá. Feltételezésem szerint a Mag magyar származást takar, de lehet a latin Magnus rövidítése, melynek természetes folytatása a Maior, később Mayerrá változott név. Anyám avar származásúnak tartotta családját. Szüleim mélyen magyar érzésű emberek voltak, s gyermekeiket is annak nevelték.

Öt éves koromig a Tolna-megyei Majsa-Miklósváron éltünk egy természetvédelmi területen, ahol őzek, rókák, koronás szarvasok, tóparti színes gyíkok, daloló unkák, Vas Gereben fája, a ház előtti öreg fenyők éppen úgy részei voltak életemnek, mint gyermektársaim. Ez a környezet egy életre meghatározó volt számomra, s a természettel kapcsolatban maradás lelki szükségem. Az elemi iskola kezdése előtt anyám szülővárosába, Dombóvárra költöztünk, ott jártam iskolába az 1948 évi érettségimig. Ekkori élményeim közé tartozott Kodály Zoltán Dombóvárra költözése és gimnáziumunkban való oktatása, Mindszenthy bíboros úr látogatása, valamint tanárainkból felénk áradó szeretetteljes gondoskodás. Közöttük meg kell említenem az alsós tagozatban magyar tanáromat, korponai Korponai Máter Olgát, ki megtanított bennünket arra, hogy Magyarországot, mint szerető édesanyát kell keblünkre ölelni. Szerét ejtette annak is, hogy magyar óráján elmondja egy költeménye keretében, hogy családját a Habsburg uralkodók irtották ki. A hatalmas tudású Dr. László Gyula és felesége Zsóka néni a számtan magasabb világába vezetett be bennünket, de közben annyi szeretettel vettek körül mindnyájunkat, ami felejthetetlen. Dr. Tóth Aurél 1945 telén, az iskolakönyv nélküli tanítások idején beszélt először a bővebb magyar őstörténelemről, Kovácsy Tibor magyar/latin tanárunk a latint szerettette meg velünk, s bíztató szava egyengette szép magyar nyelvünk használatát dolgozatainkban.

1944-ben a szovjet csapatok elől menekülve Bajorországban éltünk 1945 nyaráig. Ekkor tértünk haza egy új élet kezdésében reménykedve. Ezzel szemben a „menekült”, „nyugatos” jelző kísérte és lehetetlenítette el további otthoni életetünket, s továbbtanulásomat. Viszont ugyanekkor ismerkedhettem meg közelebbről népünk életével, mely egyenes folytatása volt az évekkel ezelőtti találkozásnak, amikor Erdély visszatérte utáni nyaralás alkalmával a csíksomlyói erdőszélen, egy botfaragó öreg székely szavai ébresztettek először tudatára annak, hogy az általam ismert Magyarországon túl létezik egy másik, eddig nem is sejtett, ősibb, gazdagabb, színesebb, teljesebb haza, melybe azóta is visszavágyok. Számomra ez a találkozás újjászületés volt: ekkor, tizenkét éves koromban  születtem tudatosan magyarnak.

1945-ben édesapám súlyos betegként érkezett haza a katonaságból, ahol vezérkari századosként mint hiradós tiszt küzdötte végig a háborút. Nem tudott mást, mint tejet fogyasztani, s ezért kétnaponta Dombóvárról Pulába gyalogoltam tejért. A több, mint egy évig tartó útak alkalmával kinyíltak ott előttem a szívek és ősmagyar titkaink, a tejjel együtt magyar múltat, szép magyar nyelvet, értékeket vittem magammal, s ezek is egy életre velem vannak. Azóta fáj minden idegen szó, mely magyar tudatunkba ver éket, s még jobban fáj az az emlék, amikor a negyvenes évek elején egy tanárunk idegen szóval javította ki egy menekült csángó kislány ősi magyar szavát úgy, hogy közben meg is szégyenítette.

Kitelepítésünk után egy faluvégi kis házban kaptunk menedéket – amint később kiderült, egy osztálytársam szüleinek jóvoltából. A kertalja a dombóvári dombvidékben folytatódott, ahol tavasszal a föld ütemes lélegzésének lehettem első ízben tanúja, s a közelben csillogó Koppány vizében gyönyörködve éledtek fel ismét a Koppány vezérünkkel kapcsolatos helyi emlékek oly élénken, mintha akkor is közöttünk járt volna.

A háború menetét kis gyermekkorom óta érdeklődéssel figyeltem, s jegyeztem a napi eseményeket, valamint ismerőseinknek az eseményekhez fűzött véleményeit. Ezt a naplót rendszeresen fenntartottam 1956-ig, amikor anyámnak egy lépéssel a házkutatás előtt el kellett égetnie. Sajnálom, mert érdekes lenne a múlt század történéseit egy gyermek szemén keresztül is látni.

Érettségi után a Számviteli Főiskola mérlegképes könyvelői vizsgáját tettem le, s e munkakörben dolgoztam 1954.-ig. Akkoriban volt közmondás, hogy „a magyar nép könyvelő nép”, e téren lehetett meglehetős biztonsággal állást kapni, hogy a nemlétező, eltulajdonított nemzeti vagyonnal látszólag elszámolhasson a kormány. 1955-ben át akartak helyezni  a Majsa-Miklósvár melletti Tamásiba, ahol apám az Esterházy hitbizomány kebelén belüli munkakörét mindenki ismerte, s így “múltam” utólért volna. Ha nem fogadom el az áthelyezést, önkényes kilépőként veszítem el egyszer, s mindenkorra alkalmazhatóságomat. Mégis ezt az útat választottam. Kiútam a Szent László járványkórház ápolónői tanfolyama volt, ahol hozzám hasonló sorsüldözöttek nagyszerű társaságára leltem, s itt dolgoztam 1956 október 23.-ig, amikor átmentem a szomszédos István kórházba, hogy forradalmunk sebesültjeinek ápolásában részt vehessek. Jelen voltam a forradalom kitörését megelőző tüntetésen, s a szabadság rövid ideje alatt ott álltam fejlehajtva a Kossuth Lajos utca sarkán felállított, pénzzel teli láda előtt, melyen ez a felírás volt: “Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk az özvegyeknek és árváknak.”

A kórházban ápolás mellett a pincében talált sokszorosító gépen röplapokat gyártottunk, s osztottunk szét. November 27.-én, az ez napra suttogott rendőri ellenőrzést elkerülni akarva hagytam el hazámat Magyaróvárnál, s rövid ausztriai   tartózkodás után Amerikába jöttem, sajnos hallgatva egy hatáskör nélküli amerikai hivatalos személy ígéretére, hogy itt könnyű ösztöndíjat kapni az orvosi egyetem elvégzésére, ami mindenkori vágyam volt. Ideérkezve tapasztaltam, hogy az illető felelőtlen volt, erről szó sem lehet. Kértem visszaszállításomat Ausztriába, de ez nem volt lehetséges. Egy connecticut-i kórházban kezdtem el dolgozni, s közben ösztöndíjat szereztem a közeli University of Connecticut-nál, ahol a közel-keleti népek őstörténelmét vettem fel egyik szaktárgynak. Itt találkoztam először s sumir néppel, s “fedeztem fel” nyelvünk, s a sumir közötti hasonlóságot. Teljes lelkesedéssel vetettem magam a további kutatásnak. Közben férjhez mentem. Férjem a Harvard Egyetem Center for International Affair részlegének egyik vezetője volt, s révén részt vehettem az egyetem bármely óráin. Így másfél évig hallgattam Prof. Jacobsen sumir óráit, melyen – amint később észre kellett vennem – nem a sumir, hanem az akkád nyelven volt a hangsúly. Ebben az időben kezdődött Dr. Bobula Idával való barátságom is.

Ugyanekkor vettem észre, hogy semmi képpen nem hasonlítgathatok magyar nyelvet és műveltséget addig, amíg tökéletesen nem ismerem nyelvünket és műveltségünket. Elhatároztam, hogy akkor előbb megtanulom mindezt. Ez a “megtanulás”  mind a mai napig tart, műveltségünk csillagokat rengető őskútjából lehetetlen kimerni a csillagokat, hiszen a mindenség teljes egészébe tekintünk. Előttem álltak régi tanítóim: a csíksomlyói öreg emlékei, a pulai asszonyok életükkel bizonyított magyarsága, a csángó kislány szépséges nyelve, Homokmégy virágos házai, nagyapám szőlőhegyének avar várat rejthető izgalmas titka, a Koppány emlékező vize. Ekkor ismét tanítót kerestem, s találtam, egy otthoni barátunk, Dr. Vajda Zsigmond tanácsa alapján: Magyar Adorjánt. A vele való hosszú éveken át tartó levelezés során álltak össze eddigi, magyarsággal kapcsolatos emlék-élményeim élő egésszé, s eszméltem népünk műveltségalapító, ősi voltára. Azóta igyekezem mások számára is egyengetni e felismerés felé vezető útat.

Mind e közben mint öregkorral foglalkozó szakápoló egy öregotthon igazgatónője voltam. Az időközben megbetegedett férjemet, három gyermekem egyetemi költségeit, megélhetésünket, így tudtam előteremteni, de ekkor sem volt olyan nap, hogy magyarságismereteimet ne bővítettem volna. Mindhárom gyermekünk szép magyarsággal beszél, s ír, olvas magyarul.

Több könyvet írtam, melyek csendben porosodnak íróasztalom mélyén: Jeremiás magyarul 1965-ben, Égen menő szép madár. A magyar ima (1989), Karácsony (1993), Magyar-angol szóazonosság. Magyar English Word Origins (1994), Kezdeteink (1995) Szóbokraink – Roots of Our Language (1996), A Hét Vezér nevének kapcsolatai (1997), Az Arthur legendakör magyar kapcsolatai. – A New View of the Arthurian Legends (1997), számos cikkem jelent meg a Szittyakürtben, A Nap Fiai-ban, két rövid írásom a Hunniában. Alapító szerkesztője voltam a kétnyelvű Magyarságtudományi Értesítőnek – Journal of Hungarian Studies, melynek első két száma megtalálható az Interneten, valamennyi eddig megjelent száma a Széchenyi Könyvtárban. Kezdeteink című könyvem megjelent Dr. Gyárfás Ágnes jóvoltából a miskolci Nagy Lajos Király Egyetem Bölcsészeti Osztályának kiadásaként, ugyancsak Dr. Gyárfás Ágnes jóvoltából – kinek támogató jósága mindig sokat jelentett életemben - megjelent az Arthur legendakör az Ősi Gyökérben. A Szerves magyar nyelvtudomány című írásom megjelent saját kiadásként a Heraldika Kiadónál Budapesten.

Szeretem a zenét, különösen Bach orgonaversenyeit, s népdalainkat. Szeretek úszni, s valaha szerettem lovagolni, hegyet mászni.