NYELVÜNK

Tomory Zsuzsa Phs.

Most, amikor egy megújulóban levő Magyarország alapköveit igyekeznek lerakni áldozatos lelkek, elengedhetetlenül fontos figyelmeztetni önmagunkat ősműveltségünk minden paránya megőrzésének fontosságára. Ezek között elengedhetetlenül fontos nyelvünk tisztaságának megőrzése.

Sajnos gyakori a felfogás, hogy valóban tudományos dolgokat csak idegen szavakkal fejezhetünk ki. Ha így érezzük magunkat tudásunk magaslatán, akkor azt kell mondanom, hogy – akaratlanul bár – de magyar tudatunkon csorba esett, melynek mielőbbi kiküszöbölése nemzetmentő feladat.

Felhozhatjuk azt is, hogy az olyan régen “meghonosodott” idegen szavakat magyarral felcserélni már nem lehet. Itt azt kell mondanom, hogy minél kifejezőbbnek tartunk egy idegen szót a magyarnál, annál nagyobb a veszteségünk: ezek az idegen szavak hanyatlásunk fokmérői: “A szív teljességéből szól a száj” – int bennünket a Biblia. Mélyedjünk egy kicsit önmagunkba: kiben, miben bízunk jobban – az idegen szóban, vagy ősi örökségként reánk maradt szerves magyar szavainkban, melyek ezer gyökérrel kötődnek Istenhez, anyaföldünkhöz, s ártatlan, gyermeki tudatunkhoz?

Találkoztam olyan írással, hogy egy nyolc szavas mondat hat szava idegen volt. Ilyen nyelvet akarunk gyermekeinkre hagyni? Vajon ilyen mondat lángra tudja gyújtani fiataljaink magyarság érzetét? Hány idegen szóra volt Petőfi Sándornak szüksége nemzetmentő gondolatainak leírásához, vagy Arany János bölcsessége tárházának megértéséhez?

Évekkel ezelőtt, amikor kétnyelvű Magyarságtudományi Értesítőmet útnak indítottam, kértem az írókat a tiszta magyar nyelv használatára. Tanácsoltam a régebben megjelent idegen szavak szótárát, vagy a napjainkban készült, kisméretű, könnyen kezelhető, Dr. Molnos Angéla Magyarító könyvecskéjét segédeszközként. Kevés gondolkodás után rájöhetünk arra, hogy magunk is tudunk jó néhány megfelelő magyar kifejezést találni az idegen szó helyettesítésére, melyek egyúttal kifejezőbbek is ennél. Lélektani szaknyelv magyar szavait ugyancsak külön könyvbe gyűjtötte Dr. Molnos. Előadásaiban hangoztatta, hogy jelenleg három féle magyar nyelvet használunk: a latin magyart, a zagyva magyart, s csak igen kevesen a tiszta magyart; pillanatnyilag az első kettő éli fénykorát. A tiszta magyarra való áttérés eleinte nehéznek tűnhet – de a későbbi jutalom hatalmas, s megéri fáradozásainkat, mert rájövünk, hogy a világ legfejlettebb, legkifejezőbb nyelvét kaptuk a Teremtőtől, ki e nyelvbe rejtette teremtése titkait is.

Kérem, adjuk át ezt a kincset, szépséges, teremtő, tiszta magyar nyelvünket gyermekeinknek.

S most népünk nagy nevelőjének, Kodály Zoltánnak a szavait idézem gondolatébresztőként – mint már annyiszor. Olvasásához, megértéséhez nem kell más, mint magyar lélek.

*

Részletek Kodály Zoltán visszatekintés című művéből

A zenével való tanítás és magasabb eszmeiség jelenkori táltosa Kodály Zoltán gondolatait idézem az alábbiakban, nyelvünkkel, hagyományainkkal összevetve.

a. A magyar zene a magyar nyelvvel egyidős:

„A magyar népdal tehát nem pusztán a mai falusi élet visszhangja, nemcsak a 'falusi ember primitív érzéseinek' kifejezője (milyen különös, hogy a legáltalánosabb emberi érzések a legnagyobb költők lantján is a népdal 'primitív' hangján szólalnak meg, annál is inkább, mennél erősebbek!), hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős.”, a magyar lélek „az európai léleknek egy és más tekintetben felette áll.” [1]

b. Nemzeti fennmaradásunk záloga a magyar ének:

A régi dallamokban nyilatkozó, töretlen ősi magyar lelket fenntartani, ahol bágyadt, felfrissíteni: ebbe az egy tennivalóba sűríthető a magyarság fennmaradásának egész problémája. Ezt is szolgáljuk régi dalaink fenntartásával, terjesztésével. Művészeti jelentőségük ma már nyilvánvaló, ezek fogják megteremteni azt a lelki talajt, amelyből egy, az egész nemzetnek szóló, új magyar zene kivirágozhatik, s amelynek teljes kiépítésén még sok nemzedéknek kell dolgozni.

Akadtak, akik a régi dal ápolásába holmi reakciós, hátratekintő, visszafelé haladó szándékot szeretnének belemagyarázni. Elfelejtik, hogy minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb századokba nyúlnak vissza gyökerek, annál messzibb jövőbe sugárzik ki. A fa koronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik gyökere a talajba. A magyar zene is: minél mélyebben bocsátja gyökereit a magyar lélek talajába, annál magasabbra nő a koronája, annál tovább él...” [2]

c. Tündérkert, vagy pusztulás?

„Mi lesz a jövő? Tündérkert, vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik: lesz-e elég munkás kéz. Elég kiművelt fejű és lelkű karvezető, aki meglátja, mi a teendő, s azt véghez is tudja vinni. Mert két kézre kell harcolni.” [3]

A magyar dalban ő is a régi Tündérkor egy visszatérő sugarát látta.

d. Lélek és anyag közötti híd.

e. Ősi játékok.

„Kiss Áron játékkönyve — minden tanítónak a kezébe kellene adni — a magyar gyermek elvesztett paradicsomának emlékét őrzi. Megsejtteti még azokkal is, akiknek szomorú gyermeksége városon telt el...

Minden énekelt hang a mai iskolából jóformán száműzött Múzsáknak készít szállást a gyermek lelkében. A gyermek ösztönszerű, természetes nyelve a dal, s minél fiatalabb, annál inkább kívánja mellé a mozgást. A mai iskolának egyik főbaja, hogy nem engedi eleget énekelni és mozogni a gyermeket. A zene és testmozgás szerves kapcsolata: énekes játék a szabad ég alatt, ősidők óta a gyermek életének legfőbb öröme.

Ez ősi játékok fenntartása elsőrendű kulturális és nemzeti érdek. Egyrészt valóságos tárházai a tudat alatti magyarságnak. Tudat alatti elemeknek eddig még alig méltatott, nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás-, hanglejtésforma, dallam: kimaradt lelki életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: „magyar vagyok”, minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad...”

f. A magyarságtudat programja.

„A zene elemei külön-külön is értékes nevelő eszközök. A ritmus figyelmet, koncentrációt, határozottságot, beidegző képességet fejleszt. A dallam az érzés világát nyitja meg. Az erőfokok változása, a hangszín: hallószervünk élesítője. Az ének végül oly sokoldalú testi működés, hogy testnevelő hatása is felmérhetetlen, — ha tán valakinek a léleknevelés nem volna fontos. Egészségi haszna közismert; erről külön könyvet írtak.

De lássuk most csak a nemzetnevelő szerepét. Ezen nem holmi ostoba irredenta dalokat értek, zászlólobogtatással, soha nem látott magyaros maskarákban. Óvodáskorban a magyarság tudat alatti elemeinek beültetése, lassú kifejlesztése a feladatunk. Magyar mivoltunk épületének mintegy a földalatti alapjait kell itt lerakni. Minél mélyebbre épül a fundamentum, annál szilárdabb az épület.

A tudat alatti magyarság első talpköve a nyelv.

A tudat alatti magyarság másik talpköve a zene.

A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban játék és gyermekdalaival.[4]

g. A szellem ereje legyőzi az anyag ellenállását.

„S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet...

...Kinek lesz kedve az anyaggal való hosszas és reménytelen küzdelemre, ha a lélek és anyag közötti utat ennyire megrövidítheti?...Ilyenkor bizonyulhat be, hogy a szellem ereje legyőzi az anyag ellenállását. A szellemi ember törekvése, a lélek uralma a testen, hatalmas segítőeszközt nyer a rendszeres beszédtanulásban.”[5]

h. A zene az emberiség közös nyelve.

Mindszenti Dánielt idézve: „A' mi eredetét nézi, én azt tartom: a' muzsika természeti erő míve, következőleg ' muzsikai tehetség az emberrel születik, 's ennél fogva mióta emberi nem e' földön tanyázik, azóta mindig meg van benne e' tehetség.” [6]

i. Pogány szokásaink.

„E kötet a naptári éven végighaladva veszi sorra az időhöz fűződő énekszóval járó szokásokat. Külsőségesnek látszik ez a rend: de jól mutatja a természettel együtt élő ember viszonyát az évszakok váltakozásaihoz. Ismeretes, hogy a keresztény ünnepek ősrégi, pogány, természeti ünnepek időpontjaihoz (téli és nyári napforduló) alkalmazkodtak, s nem tudhatjuk, hogy a vallásosra átfestett külső alatt mennyi őspogány elem lappang máig. A pogány elemek szigorúan vett tudományos feltárása még kutatójára vár... Pedig ott (t.i. a rokon népeknél) néhol még napjainkig eleven élet a pogányság, míg a magyar pogányságról elenyésző csekély adatunk van. Századokig tartott, míg a kereszténység, legalább formailag eltüntette. Hogy lelki tartalmából mennyi maradt meg a népben: nehéz volna pontosan megállapítani, de úgy látszik nem kevés.

Már egyes szokásokhoz való szívós ragaszkodás is annak a jele, hogy a pogány elem tovább él. Egyházi, világi hatóság vállvetve üldözte, irtotta azokat, ha nem illeszkedtek be az új rendbe. Nemcsak régi, XI-XIII. századi törvényeinkre gondolunk. Még az 1900-as években egy falusi plébános úgy próbálta a szentiváni tűzugrásnak végét vetni, hogy ajánlják fel e 'pogány szokást' engesztelésül a községet ért tűzvészért. Tehát a rátapadt vallásos elemek sem mentesítették az egyházi anatéma alól.

A sámánkodás emlékeit a regösénekekben, a varázsolás utolsó maradványait gyermekdalokban nyomozzák a kutatók és aligha tévedünk, ha azt hisszük, hogy a „lebeke tárgy” (l. Középkori Magyar Verseink.1921:204) és más rossz elleni igéknek valaha kottázható dallamuk volt. Ritmusuk erre vall, és ki tudja, melyik dallamunkban lappang valami nyomuk...Ha népünk megőrzött bizonyíthatólag harmadfél ezeréves dallamokat, nem lehetetlenség, hogy ezek közt ilyen is rejtekezik.

...A jókívánság...a régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően. A sok ünnepi névnapi köszöntő egy melegebb, barátságosabb, testvéribb, emberszeretőbb népélet emléke. A régi ember életét a népszokások sűrű erdeje vette körül. Az élet minden mozzanatát ékesítették és emlékezetessé tették. Ősiségükre jellemző, hogy például Kalotaszeg húsz lakodalmi mozzanatában az egyházi esketésé csak egy: a tizenötödik. (A Magyarság Néprajza, II.400) A civilizáció sokat elpusztított belőlük. Szerepüket részben átvették más intézmények. Az „íratlan régi törvény”-t kiszorította a sok írott „új törvény”. De még mai maradványaikban is mély betekintést nyújtanak műveltségünk történetébe.”[7]

Élete munkáját összegezve pedig ezeket mondja:

„Most, hogy szorgos kezek összehordtak minden babszemet, amit az élet útján elhullattam, látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő TÖBBEZERÉVES LÁTHATATLAN ÉLETE (kiemelés: a szerzőtől) ellenállhatatlanul vonz magához...”

„Nem hihet a magyar jövőben, aki nincs meggyőződve, hogy ez nem maradhat így. Képtelenség, hogy magyar gyermekek hathetedének nevelése a legfontosabb életkorban a véletlenre legyen bízva.

Az újabb lélektan meggyőzően fejti ki, hogy a nevelésben a három-hét éves kor sokkal fontosabb a következő éveknél. Amit ez a kor elront, vagy elmulaszt, később helyrehozni nem lehet. Ezekben az években eldől az ember sorsa jóformán az egész életre.

A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban a játék-és gyermekdalaival. Ezekben van ugyan, ami közös Európa népeivel, de van különbség is... A lélek alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek, zeneileg is.”

Isten gazdag áldását kérem a magyar igazság munkásaira.