MAGYAR KARÁCSONY GYERMEKEKNEK

Tomory Zsuzsa

Karácsony este, amikor feltűnnek az első csillagok az égen, megszólal az angyalkák csengője magyar otthonokban: érkezik a Jézuska, a csillogó karácsonyfa, az ajándékok, a szeretet, boldogság, öröm ideje. Ezekről szeretnék most bővebben beszélni, hogy ráeszméljünk, milyen hatalmas ünnep is Karácsonyunk, a magyar Karácsony.

Tudom, újat mondok, de magyar ünnepeink mindig valami újat jelentenek a világban. A magyar Karácsony este tulajdonképpen már korábban kezdődik, mint most, december 21.-én, amikor a nap leáldozik, nyugovóra tér. Ilyenkor napunk igen gyönyörű piros színben pompázik, fénye megvilágítja a havas hegyeket, dombokat, utcákat, házak ablakait. Év közben, amikor még arany fényben ragyogott a nap, népünk Szép Miklósnak, decemberben, amikor a sok munkában elfáradtan nyugovóra tért, Öreg Miklósnak nevezték. Fehér felhőkből volt szakálla, ősz haja, láng-piros köpenyét a didergő, havas világra terítette régen és most is láthatod. Amikor Öreg Miklósunk eltűnik a látóhatár mögött, sötétség borul a tájra, majd egyenként ragyogni kezdenek az égen a csillagok. Régi emberek ilyenkor azt mondták, hogy Csodaszarvasunk felemelte koronás fejét, hiszen ő volt a csillagos ég megtestesítője. Így emlékeztek meg róla:

Amott kerekedik egy gomolyag felhő...

Csodálatos szarvas abból támad elő...

Csodafia szarvas ezer ága-boga

Ezer ága bogán ezer fénylő gyertya

Ezer égő lángjuk az égi csillagok

Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

Tudjátok, mikor alusznak el oltatlanul a csillagok? – Helyes, bizony akkor, amikor felkel a Nap. Karácsony reggelén pedig már nem Öreg Miklósunk igyekezik a látóhatár fölé emelkedni, hanem az újjászületett fény, újjászületett napunk.

A Csodaszarvas maga pedig ezt mondta:

„...Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap,

Oldalamon vagyon árdeli szép hold,

Jobb vesémen vannak az égi csillagok...”

A Csodaszarvas homlokán, vagy agancsai között hozott nap és minden fény jelképe az egyenlőszárú kereszt volt, ezért gyakran így is ábrázolták.

Öreg Miklósunk búcsú estéjén maga után hagyta az év gazdag terméseit, gondoskodott arról, hogy ne éhezzenek gyermekei, a magyarok. Ezután jelent meg az e földi Csodaszarvas is magyar falvakban: agancsain gyertyák égtek, csengők csilingeltek, két agancsa között parányi bölcső a születendő fényes napocska, s sok cukorka, alma, aranydió a gyermekek számára, akik örömmel követték lépteit, amint énekkel tanította az embereket jóra, s a Jó Isten iránti hálára.

Csodaszarvasunk Örök Istenünk, Öreg Istenünk lábainál nyugodott várva, hogy megszülessen Nagyboldogasszonyunk szűz ölelésében első és egyszülött fiuk: a fény szárnyán hozzánk is érkező Élet, az Egyetemes Élet. A Jó Isten és Nagyboldogasszony volt a szent Szüle Pár, kikről karácsonyi énekeink szólnak. Ez a kép ismétlődik meg Isten teremtett világában, az Élet segítségével azóta is, minden kis teremtmény és ember születésénél. Istenfia Élet segítségével tapasztalja Isten, az Örök állandóság Ura az élet örök változását. Rajta keresztül érzi örömünket, bánatunkat szenvedésünket.

Nagyboldogasszonyunk lett édesanyja később az egész teremtett világnak, napocskáknak, naprendszereknek. Ő táplálta őket a Tejút édes tejével, s ő bízta Csodaszarvasunkra napocskánkat, Magort, hogy legyen, aki leküzdje a világűr sötétjét, hidegét. Mert bizony már pöttömnyi korában is olyan erős volt Magor, hogy ezt meg is tudta tenni. Útja közben így nevelkedett, növekedett, míg meg nem érkezett mostani helyére, Tündérszép Ilona földanyánk tündérkertjéhez.

Sokan a Tejutat szalmahullajtó útnak is nevezik. A gyermek születési helyét a jász-magyarok jászoj-nak nevezték, mely név alatt csónakot értettek. Csillagászaink csak ma ismerték fel, hogy csillagvárosunk csónak alakú, s valóban itt van a nap otthona. Néha idegenek még össze is cserélték a neveket, ezért biztonság kedvéért meg is ismételem: jászol volt az istállóban levő, szalmával bélelt etető hely, jászoj csónak és jászó a barlang jász neve. Mai tudósok már nem is tudják, hogy az újszülött napocska csónakban, barlangban, vagy istállóban született-e.

Ez az ősrégi teremtés történet ismétlődött meg a gyermek Jézus születése idején, kit a Jász-magyarok Jizzu-nak tiszteltek, ami náluk fényt, izzó fényességet jelent. A hajós és halász jászok tejút jelképe egy igen fényes, csillagpikkelyű hal, amit ők jizéter-nek hívtak, Csodaszarvasukat pedig jázinu-nak. Mindkettő nevében benne van a fényt jelentő jiz szó, s ezért tették meg Jizzu jelképévé az ezüst fényben ragyogó, csillagpikkelyű halat, a kecsegét. Ma már jász ponty is e szerepet tölti be.

A betlehemi történet alakjai az ősi fényteremtés idejére emlékeztetnek, mely az Élet születésnapja is. A felnövő gyermek Jézus ezt mondta magáról: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” És azt is, hogy senki sem mehet az Atyához, csak Ő általa, az Élet által. Az Élet hozta fényszál mindenkiben benne van, s ez köt bennünket Teremtőnkhöz, s vezet bennünket haza, a fény honába, az Égbe.

Angyalok hozzák a karácsonyi fényt, s az élet igéretét.

Magyar otthonokban már várta a ház népét a feldíszített fenyő, mely a fény fája, mely szó fordítottja nap szavunkat adja. A fenyő az örök élet és fény szent jelképe. A rajta levő csengő hangja a csillagok fényét is idézi, az első születés szent idejét, amikor a csend csendült és megjelent az első fény e világban, mely szó ugyancsak fényt jelent.

Ott várta őket a Csodaszarvas agancsai között levő kerek tükör is, melyet a Nap világított meg, s ők a lelkiismeret aranytükrének nevezték. Az egész ház népe, még a karon ülő kis gyermekek is eléje járultak, bele néztek, hogy lássák: megőrizték-e lelkük fényét, szépségét, gondolataik, testük tisztaságát? De boldogan látták, hogy ők mindmáig a Jóisten fényben született, fényt őrző gyermekei, magyarok.

*