Friedrich Klára

TATÁRLAKA TITKA

5. rész

Lord Colin Renfrew, cambridgei professzor napjainkban a legnagyobb ágyú a történelemkutatás terén. A civilizáció előtt (Osiris 1995) című könyvéből idézek: „A Vinca kultúra egy másik jellegzetessége, amely újabban a figyelem középpontjába került, az a szokás volt, hogy a kerámiát és egyéb agyagtárgyakat bekarcolt jelekkel látták el. (…) A Vinca kultúra egy másik fontos településéről, a romániai Tordosról több, mint kétszáz kerámiatöredék díszítőjegyeiről áll rendelkezésünkre leírás.” Itt jegyzem meg, hogy Torma Zsófia már 125 évvel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, amiről Renfrew úgy nyilatkozik, hogy „újabban a figyelem középpontjába került” és a díszítőjegynek nevezett rovásbetűket is a régésznő őrizte meg számunkra. Renfrew mentségére szolgál, hogy pontosabb rajzokat közöl könyvében a táblácskákról, mint sok magyar kutató.

A Knight-Lomas kutatópáros A múlt üzeneté-ben (Gold Book Kft. 2001) írja a következőt: „…a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiokarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. Úgy tűnik, a bombaként ható hír óta a régészeti establishment az egész problémát, mint puszta egybeesést figyelmen kívül hagyja, de akármennyire is saját paradigmájukhoz akarnak ragaszkodni ezek a szakértők, nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektől tanultak.”

Richard Rudgley, fiatal, 1961-ben született angol antropológusnak és vallástörténésznek 1998-ban könyve jelent meg, amelyet nálunk a Gold Book Kft. adott ki A kőkor elveszett civilizációi címmel, évszám nélkül. A szerző jól tájékozott, szakirodalmában Vértes László és Mészáros Gyula nevét is feltünteti, Makkay Jánostól idéz. Ezért furcsa, hogy le nem írná Torma Zsófia nevét, pedig munkásságáról tud, hiszen a tatárlakai leletet tárgyaló fejezetet így kezdi: „Prehistorikus időkből származó, jelekkel ellátott agyagedény töredékeket 1870-ben fedeztek fel először Erdélyben, pontosan a Kolozsvár közelében lévő Tordánál.”

Viszont a mi tudós asszonyunk hagyatékát és következtetéseit felhasználó Maria Gimbutast „karizmatikus litván régésznek” nevezi. Rudgley a táblácskákról a Renfrew könyvéből átvett pontos rajzokat mutatja be. Szerinte nem kagylóból, hanem csigolyacsontokból készült a karperec. Igen helyesen úgy gondolja, semmi nem támasztja alá Vlassza feltevését, hogy az áldozati szertartás során emberevésre is sor került.

Táblácskáink a szénizotópos vizsgálat körüli viták középpontjába kerültek. Akik nem fogadták el az újítást, azt állították, hogy a mérések tévesek, a tatárlakai jelsor a sumér írásnak csak utánzása és annak megjelenése és elterjedése után került Erdélybe. Így azonban keletkezésük ideje átcsúszott volna a bronzkorba, ami régészetileg valószínűtlen. Az akadékoskodók végül kénytelenek voltak belátni, hogy az írás a Kárpát-medencéből terjedt Dél felé és táblácskáink a Tordos-Vinca, pontosabban Bánáti műveltség más írásos emlékeivel együtt ennek kézzel fogható bizonyítékai. Sajnos ez a „belátás” nem tükröződik sem a tankönyvekben, sem az utóbbi évtizedek történelemkönyveiben.

Ősi írásunk korával kapcsolatban Zakar András (aki Mindszenty József hercegprímás titkára volt) Az írás bölcsőjénél című művében így fogalmaz: „A rovás-, és képírás kialakulásának története évszázezernyi messzeség homályába vész.” (Magyar őskutatás 1970 november)

Véleményem kialakítását egy összegzéssel kezdem az eddigiek alapján, aszerint, amit tudunk, ami vitatott és amit nem tudunk.

Tudjuk, hogy a helyszín Erdély, pontosabban Alsó-Tatárlaka, ahol egy negyven év körüli ember sírját találták meg a régészek.

Vitatott…

1.         a leletegyüttes kora.

2.            pontosan mit tartalmazott a sírgödör?

3.         férfi, vagy nő volt-e az elhunyt?

4.            emberevés történt, vagy „csak” feláldozták, vagy természetes úton halt meg tatárlakai ősünk?

5.         csak sumér képírás van-e a táblácskákon, vagy a ma székely-magyarnak nevezett rovásírás is?

6.            kagylóból vagy csigolyacsontból készült-e a karperec?

7.         kőből vagy alabástromból készült-e a két szobor?

8.         a legizgalmasabb kérdés a korongon található feliratok jelentése.

Kíséreljünk meg a fenti kérdésekre válaszolni!

1.         A leletek korát Hans E. Suess, amerikai kémikus rádiokarbon mérések alapján 7500-7000 évben határozta meg, azaz időszámításunk előtti 5500-5000-ből származnak. 1966 óta létezik egy pontosabb, dendrokronológiai, azaz fa évgyűrűs módszer, amely szerint minden 3000 évnél idősebb lelet korához hozzá kell adni 700 évet. Táblácskáink így 8200-7700 évesek, egy már kialakult írásbeliség termékei és ha nagyon szerények vagyunk és erre a kialakulásra csak háromszáz évet szánunk, akkor is bátran kijelenthetjük, hogy az utolsó jégkorszak utáni első írás bolygónkon a miénk, magyaroké, mégpedig azért, mert a korongon rovásírásunknak legalább négy betűje felismerhető.

Makkay János a C14 felfedezése előtti hagyományos időrend híve és a tatárlakai temetkezés idejét az i.e. harmadik évezred idejére helyezi, egyúttal a Vinca-Tordos kultúrába.

A leletek tehát az újkőkorba helyezhetők, amelyet László Gyula i.e. 5000 és i.e. 2300 között határoz meg. Eszerint a korábbi időszakba, az átmeneti kőkorba (i.e. 8000-5500) is átnyúlhat a tatárlakai leleteket készítő műveltség.

Az újkőkor magyarországi kultúráiról bőségesen találunk adatokat László Gyula, Kalicz Nándor könyveiben, valamint a Nemzeti Múzeum kiállításvezető kiadványaiban.

2.         A tatárlakai leletegyüttessel foglalkozó kutatók Makkay Jánost kivéve nem írtak a csőtalpas edényről, sem a nagy váza válltöredékéről, és Erdélyi Istvánt kivéve az agyaghorgonyról. Maga Vlassza is csak később közölte ezeket és az „áldozati gödör” méreteit sem rögzítette. A román régész a nevével elválaszthatatlanul összeforrott leletek megtalálásakor mindössze 27 éves volt. Tapasztalatlansága miatt csak évek múlva értette meg jelentőségüket. Igazság szerint Torma Zsófiának kellett volna megtalálni a táblácskákat, az ő áldozatos munkája érdemelte volna meg a sorstól ezt a jutalmat.

Gábori Miklós régészünk utószót írt a francia André Leroi- Gourhan szintén ősrégész és néprajzkutató Az őstörténet kultuszai című könyvéhez (Kozmosz Könyvek 1985). Ebből megtudjuk, hogyan kell történnie egy feltárásnak. „A lelőhely rétegeinek mikrosztratigráfiai feltárása, centiméternyi vastagságú szeletelgetése – dokumentálása négyzetméterenként 10x10 centiméteres négyzethálóban, aprólékos helyszínrajzokon, rengeteg fényképfelvétellel…”

Itt foglaljuk össze, hogy miből áll tehát a leletegyüttes:

28             töredékes bálványszobrocska, közülük egyet fogantyú szerű töredéknek neveznek arcábrázolással,

1          kagyló karperec,

1             agyaghorgony,

1             csőtalpas edény töredékei

1          nagy korsó vállrésze

3             táblácska

Utóbbiak méreteinek leírása között eltérések vannak. Vlassza szerint a korong 6.6 cm átmérőjű, az átfúrt téglalap 6.8 x 3.7 cm, az állatalakos téglalap 5.75 x 4.15 cm. Vlassza nem adta meg a vastagságukat, ezért egy francia kutató, Emilia Masson adatait is közlöm: A korong átmérője 6 cm, vastagsága 2,1 cm. Az átfúrt táblácska szélessége 6,2 cm, magassága 3 cm, vastagsága 0,9 cm. Az állatalakos táblácska szélessége 5,2 cm, magassága 3,5 cm, vastagsága 1,6 cm. A táblácskákba kiégetés előtt nem karcolták, hanem jelíró vesszővel nyomkodták a feliratokat.

4.            Határozottabb választ adhatunk a negyedik kérdésre: ősünket biztosan nem ették meg. Író-olvasó műveltségekben ez nem történhetett meg, ezt mondatja velünk az ésszerű gondolkodás, de az ősemberről sem tudom elképzelni. Azon túl, hogy én, mint laikus mit gondolok, szakemberek írásait is fellapoztam: Leroi-Gourhan könyve részletesen foglalkozik az őskőkori csontkultusszal és halotti szertartásokkal, de még ebben az időszakban sem látja bizonyítottnak az emberevés tényét, főként annak vallásos jellegét.

Gáboriné Csánk Vera Az ősember Magyarországon (Gondolat Kiadó 1970) barlangleleteket, majd a gravetti népesség hagyatékát tárgyaló könyvében kétszer is leszögezi, hogy az emberevés kizárható. És ha ez így van az őskőkorban az ősembernél, akkor még inkább kizárható az újkőkor emberénél, aki eszközkészítésben építkezésben, állattenyésztésben és az írás kialakításában forradalmian újat alkotott.

Vitatom az emberáldozat, a feláldozás lehetőségét is. Ősvallásunk kutatói népünk történetében ilyennel nem találkoztak. A szkíta királyok halomsírjában találtak ugyan halott kísérőket és Attila temetésénél is szó esik lenyilazottakról, de ők biztosan önként választották, hogy elkísérik a nagyurat az új életébe. Álmos fejedelemről Thúróczynál olvashatjuk (Anonymusnál, Kézainál nincs), hogy megölték Erdély földjén, mert nem volt szabad beköltöznie Pannóniába. A krónika után következő jegyzetekből megtudjuk, hogy a szakrális királyölés az arab források szerint a kazároknál volt szokásban, az ő vallásuk megengedte az emberáldozatot, de hogy a magyarok nem áldozták fel szeretett fejedelmüket, abban biztos vagyok.

Akkor mégis hogyan halhatott meg tatárlakai ősünk? Ma egy 35-40 éves ember élete delén van, legtevékenyebb, legtermékenyebb korában. De vajon az újkőkorban is így volt-e? A Magyar Nemzeti Múzeum 1976-os kiállításvezető füzetében, melynek címe Magyarország népeinek története az őskőkortól a honfoglalásig – olvashatjuk, hogy az újkőkor népességének várható élettartama 27-31 év volt. A népesség 90 százaléka nem érte el a 45 éves kort. Így ősünk életkora egy mai 70 éves emberének felel meg, tehát elmondhatjuk, hogy szép tisztes kort élt meg. Azonban a kissé hátborzongató, törött, megégett csontok magyarázatot követelnek. Ha utána olvasunk az i.e. évezredek temetkezési szokásainak, ésszerű választ kapunk.

Az újkőkorban indul, majd a réz- és bronzkorban válik tömegessé a halotthamvasztás szokása. A maradványokat urnába, vagy sírgödörbe helyezték és köré, mellé tették a túlvilági életre szánt élelmet tartalmazó edényeket és az anyaistennő tiszteletét jelző idolokat, bálványszobrocskákat. Kalicz Nándor Agyagistenek című könyvében több, ún. ember alakú arcos urnát mutat be. Ezeknek magassága 48 és 24 centiméter között van. Az urnákon hátul a tarkónak megfelelő helyen lyuk van az égett emberi csontok beszórására. Tehát az urnák nagysága megmagyarázza a törött csontokat, másképp nem fértek volna el. David és Joan Oates A civilizáció hajnala című könyvükben (Helikon 1983) bemutatnak egy ilyen ie. 6. évezredből származó, szépen festett arcos edényt Észak-Mezopotámiából, amely hosszú hajú női fejet ábrázol. A szemek alatt három-három függőleges vonal van festve. A magyarázat szerint ez az arcot díszítő szépségvonal. Azonban ezek könnyek! Maga a női arc is szenvedő, fájdalmas. A szeretett lény halála miatti fájdalom jelenik meg az urnának használatos, vagy a halott mellé tett edények „arcán”.

Nagyméretű arcos edényeket a Vinca kultúra területén is találtak, ezek nem minden esetben szolgáltak urnaként. Az arcos edények kitűnően mutatják őseink útját dél felé. I.e. 5000-ben megjelentek Anatóliában, majd Mezopotámiában is.

Bár még nem jutottam hozzá Makkay János könyvéhez, mégis meg voltam győződve, hogy urnának Tatárlakán is kellett lennie, különben nem törték volna el a csontokat. Az előző leírások azonban nem utaltak urnára, ezért arra gondoltam, hogy ősünk hirtelen halála miatt nem volt idő az urna kiszárítására, vagy kiégetésére, így nedvesen került a földbe és az évezredek során elporladt. Makkay János könyve által, amelyben egy nagyméretű edény válltöredékét is említi, igazolva látom azt a feltételezésemet, hogy itt is urnás temetkezés történt, és ez a nagyméretű edény tartalmazta a csontokat és az elhunyt nyakán lévő átfúrt, illetve mellé helyezett átfúratlan táblácskákat.

5.         A korongon nem csak sumér képírás, hanem ősi rovásírásunknak legalább négy betűje az F, Z, NY és Gy felismerhető. Mint később látjuk, ezt a sumer képírást is helyesebb Kárpát-medencei képírásnak nevezni. Visszatérve a rovásírásra, hogy nem egyetlen elszigetelt írásos darabról van szó, azt Torma Zsófia tízezernél több tordosi lelete igazolja, amelyeken már a magas értelmi képességet igénylő betűösszerovások is megtalálhatók.

Mint a kutatók bizonyították, a Mezopotámiában talált képírásos táblák 1000-1500 évvel fiatalabbak a tatárlakiaknál. Vajon ennyi ideig tartott, amíg őseink lejutottak Sumérba? A Kárpát-medencétől Mezopotámia legdélibb részéig durván 6000 kilométer légvonalban a távolság. Ha a mai Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül mentek, ez kb. 6200 kilométer, ha a Kaukázuson keresztül, akkor 6500-6700 kilométer. Egy ember 5 kilométert tesz meg óránként. Mivel nem tudjuk, hogy milyen erőnléti állapotban voltak újkőkori őseink, csak azt, hogy átlagéletkoruk messze elmaradt a mai emberétől, az utak minősége rosszabb volt, terhet is cipeltek, ezért vegyünk óránként három kilométert. Így 6 700 kilométert 2230 óra alatt tettek meg. Ha napi nyolc órát mentek, akkor ez 280 nap, azaz 9 hónap. Ennyi idő alatt lehet leérni Erdélyből Sumérba, tehát nem kellett 1000-1500 év az írás átadásához. Természetesen az egész utat nem ugyanazok az emberek tették meg. Feltételezésem az, amit már a Roga koronájában is kifejtettem, hogy Kárpát-medencei őseink két céllal indultak el; megismerni a Földet és átadni tudásukat. Ezért folyamatos volt a kirajzás a Kárpát-medencéből és a visszatérés ugyanoda. Útjaik során helyőrségeket építettek ki, amelyek később hatalmas csomópontokká fejlődtek. A helyőrségek közötti hírvivő lánc gyorsan működött. A hírvivők mindig az út egy bizonyos szakaszát tették meg, majd mások, a helyi viszonyokat (hegyeket, folyókat, átjárókat) jól ismerők vitték tovább a híreket, a tanítást, az írást, a nyersanyagokat a következő helyőrségig. Arról nincs eddig forrásunk, hogy az újkőkorban már lóháton utaztak volna, de gondoljunk vissza Harmatta János professzor megfejtésére, amely szerint a négy sumér istenségnek szánt fogadalmi ajándékok között lovak is voltak.

Európa legkorábbi kocsiábrázolását Budakalászon találták meg, égetett agyagból készült, i.e. a 3. évezredben. Kovács Tibor A bronzkor Magyarországon című könyvében (Corvina 1977) több, szintén agyagból készült kocsi modell alapján állapítja meg, hogy nálunk a bronzkorban a ló már tömegesen elterjedt és igavonó erejét és gyorsaságát felhasználták. Ide kívánkozik egy nagyjából 3700 évvel későbbi érdekesség; XII. Károly svéd király 14 nap alatt tette meg az utat lóháton az akkori Török Birodalom és a Balti tengeri kikötőváros, Stralsund között. Útközben (1714. november 17-én) a pesti Váci és Irányi utcák sarkán állott épületben szállt meg.

Forray Zoltán Tamás, a már említett, A kerék ősmagyar eredete című művében bizonyítja, hogy a kocsi, mint jármű, de mint szó és fogalom is, a Kárpát-medencéből terjedt el az egész világon.

A táblán tehát nem csak a képírás, hanem a rovásírás jegyei is szerepelnek és ez a fejlettebb, az egy hang egy betű írásforma. A Tordos-Vinca (Bánáti) műveltség területén közösen, ugyanazzal az értelmezéssel használták a képírás jeleit az erdélyi őslakosok és a sumérek. A sumérek, feltételezésem szerint ugyanennek a Kárpát-medencei ősnépnek pontosabban meg nem határozható időben délre vándorolt tagjai. Hogy Sumérben miért nem vették át a jelíró vesszővel, a stílussal agyagtáblába könnyen nyomkodható rovásjeleket, arra van elképzelésem, de az nem ennek az írásnak a tárgya.

6.         A csontok mellett talált karperec kagylóból készülhetett. Részint, mert Rudgleyt kivéve mindenki ezt állítja, részint, mert a kagylók voltak ennek a kornak a fő díszítő eszközei. A félreértés abból adódik, hogy a kutatók a kagyló fajtáját Spondylusnak határozták meg, a spondyl pedig csigolyát jelent. Vagy Rudgley, vagy a fordító volt felületes ebben az esetben. Leroi-Gourhan írja le, hogy már az őskőkorban hatalmas távolságokat voltak képesek kagylókért megtenni. Az óceán és a Földközi-tenger között félúton fekvő Mas-d’Azili barlangban (ahol olyan kövekre bukkantak, amelyeken rovásbetűinkhez hasonló jelek is vannak) mindkét helyről származó kagylókat találtak. Gyakran 100-200 kilométert tettek meg kagylókért. Gáboriné Csánk Vera is feltárt ásatásokon (pl. az Ipoly mellett) ékszercsigákból lerakatokat.

7.         Kőből, vagy alabástromból készül-e a két szobrocska? Az alabástrom finom szemcsés kristályos gipsz. Sumérból több művészi alabástrom emlékünk van. Leghíresebb az egy méter magas, mozgalmas jeleneteket ábrázoló, 6000 éves váza, amelyet már az Ókorban is kincsként őriztek. Az Iraki Nemzeti Múzeum egyik büszkesége volt. Nem tudjuk, hogy mi történt vele, miután az amerikaiak 2003-ban durva támadást indítottak Irak ellen és a Bagdadi Múzeum sumér anyagát elpusztították vagy elrabolták. A sumér alabástrom kincsek alapján feltételezhető, hogy tatárlakai szobrocskáink is alabástromból készültek. Badiny Jós Ferenc e két szobrocskát Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig című könyvében be is mutatja.

Hasonló alabástrom szobrocskákat találtak Bezdéden, Szakálháton, amelyek az alföldi vonaldíszes műveltséghez tartoznak és 5300 – 5000 évesek. Nagyságuk 5 és 7 cm közötti.

A 8. pontot később fejtem ki.

Nem tudjuk, hogy mióta, meddig és milyen vizsgálatokat végeznek táblácskáinkon Németországban, ahol a kolozsvári múzeum dolgozói szerint van.