Ismertető

Tanka Endre - Molnár Géza: Nem én kiáltok, a föld dübörög.. A nemzeti megmaradás programja a földről és a vizekről. (Kairosz, Budapest. 2011. 1 – 418. o.) c. könyvéről.

Tanka professzor, az MTA doktora, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam – és Jogtudományi Karán egyetemi tanár, az agrárjog és a környezetvédelmi jog tantárgyfelelőse. Molnár Géza a vízügyben jártas tudományos kutató.

A könyv a két szerző külön munkája, amit a két téma összefüggése köt össze. (Ma a föld és az édesvíz közösségi birtoklásától és az erre épülő élelmiszertermelő képességünk megőrzésétől függ a magyarság fizikai léte és etnikai megmaradása.

I. A „földkönyv” (1 – 297. o.) történeti – jelenbeli létében és a jövőre kitekintve elemzi a hazai föld „hamleti vívódását”. A bevezető vázolja, hogy a kárpát – medencei államalapításunk óta a magyarság miképp és miért veszítette el a földhöz fűződő szakrális kötelékeit. Ezeknek csak az újraszövésétől remélheti, hogy a föld ismét a szülőföldet, a hazát jelentse számára.

Az I. fejezet a földviszonyok 1989 utáni sorsával szembesül, amit a szerző a globális tőkehatalmat szolgáló földpolitika hagyatékának tekint. Az elemzés arra keres választ, hogy a szovjet gyarmatbirodalomból kiszakadásunk után a politika miért tagadta meg az országtól, ismét, a polgári demokratikus földreformot, a pártállam által a parasztságtól jogtalanul elvett földnek az 1945 utáni tulajdonosának természetben visszaadását, ami helyett – a kárpótlás privatizációs technikájával – a földvagyont egy szűk, hatalmi tőketulajdonos elit kezére játszotta. Ugyanez a folyamat csírájában elfojtotta a családi gazdaság esélyét, miközben a szocialista nagyüzemet a bérmunkát szipolyozó, tőkés nagybirtokrendszerré formálta. Ennek egyeduralma a kis – és középüzemet a birtokszerkezetből csaknem teljesen kiszorítja.

A II. fejezet a föld közfunkcióinak az alkotmányvédelmi összefüggéseit tárgyalja. Ez a kérdéskör nem kerülhető meg, mert egyrészt a - civilizáció összeomlásával is fenyegető – globális válsághelyzetben az önrendelkezésre képes államok mindent megtesznek meglévő földkészletük megőrzésére, esetenként annak gyarapítására. Másrészt a – sztálini Alkotmány leváltására hivatott – új hazai Alaptörvény is intézményi változtatásokat hozott e téren. A könyv európai összehasonlítás alapján vizsgálja, hogy a magyar jogalkotó teljesíti – e a föld  alkotmányos védelmének az új korszak szerinti, közérdekű követelményeit. A kritikai elemzés mérlege itt negatív: a föld nemzeti vagyon minőségének az elvetése ui. mind a földvédelemnél, mind a környezetvédelemnél, jórészt eleve feladja a hatékony védelem igényét és közhatalmi eszköztárát, amit a jövő esetleges kataklizmáinak a kivédése nem nélkülözhet.

Intézményi kitekintés tárja fel, hogy mit adhat az EU Közös Agrárpolitikája a jövőben a magyar föld megtartásához? (III. fejezet.) A „SCENARIO – 2020” uniós szakmai anyagban kidolgozott jövőkép egyértelműen jelzi: az EU a WTO nyomására 2018 –ig kénytelen a CAP teljes rendszerét megszűntetni, a termelők támogatását feladni és szabad agrárpiacot nyitni a világkereskedelem összes szereplője előtt. Az EU a 27 tagállamában 10 milliót elérő agrárüzem (farmok) közül 4. 7 millió gazdaság kényszerű megszűnésével számol, melyek közül 4 millió az EU keleti térségére jut. Ezzel drámai módon visszaesik a mezőgazdaság eltartó képessége. A teljes termőföldalapnak csak 46 százalékát tervezik élelmiszertermelésre fordítani, míg a terület 54 százalékát bioenergetikai növénytermesztésre (bioetanol, biodízel alapanyag gyártására) fordítanák. Az EU – 15 (a korábbi tagok) gazdáit alanyi jogon megillető uniós támogatásnak a keleti belépők agrártermelői - a közösségi jogot is sértve – csak az egynegyedét kaphatták meg, ami a 10 év alatti kiegyenlítésével sem adhat jogegyenlőséget és azonos versenyesélyt számukra, mivel 2018 – ig a korábbi támogatási szint is drasztikusan leépül. Már az uniós csatlakozás előkészítése (pl. a hazai állattenyésztés 66 százalékának felszámolása) majd az uniós tagság intézményi rendje (a termelési kapacitást leszűkítő kvótarend, a piacvédelem kiiktatása, stb.) mezőgazdaságunkat példátlanul elsorvasztotta, több fontos területen az önellátási képességét is felszámolta. A CAP megsemmisítő „kényszerzubbonyából” a termőföld hazai kézben megőrzéséhez és élelmezési szerepének biztosításához csak egy nemzeti önvédelmi eszköztár kiépítése adhat kitörési esélyt.

Bő teret szán az elemzés a földprogram stratégiájáról szóló, új szakirodalmi vitáknak. (IV. fejezet 91 – 183. o.) A szerző itt valójában az  -  általa kimunkált  - nemzeti földprogramot a neoliberális, haszonelvű (a tőkehasznosulásnak egyoldalúan elkötelezett) birtokpolitika hazai képviselőinek a nézeteivel ütközteti. A könyvnek ez két okból is fontos része. Egyrészt ui. tudományos érvekkel bizonyítja, hogy a Fr. Hayek – féle közgazdasági iskola neoliberális földpiactanának hazai diktátuma egyértelmű a föld közfunkcióinak az elvetésével, földalapunknak a tőkeuralom számára korlátlan kiszolgáltatásával, a magyarság gyarmati sorsának megpecsételésével. (Ld. pl. „A nagyüzemi tőketulajdon kiterjesztésének ellenérvei.” 111 – 117. o. „A neoliberális földpiactan fonákja.” 122. o. „Miért nem jövedelmező a hazai mezőgazdaság?„ 132. o. „Hasznosabb – e a nagyüzem a kisüzemnél?” 134 – 137. o. „Az urbánus – népi szembenállás megidézése.” 144. o. „ Szakrális kötődés a földhöz.” 144 – 148. o. „Kibékíthető – e a nagy – és a kisüzem?” 181 – 183. o. stb.)

Másrészt, a szakirodalmi vitákat a szerző nemcsak saját álláspontjának a kifejtésére, a tisztázásra használja fel, hanem arra is, hogy – mellőzött alapkérdésekben -  rendszerezett, új ismereteteket adjon. (Pl. „A birtokpolitika fogalma.” 99. o. „A külföldiek földtulajdona a nagyvilágban.” 123 – 129. o. Avagy: „Mi a földreform?” – 100. o. „Mit jelent a földtulajdon?” -  101 – 104. o. – „Közösségi jogot sért – e az üzemszabályozás?” – 138. o. „Van –e relatív földszűkösség?” 148 – 151. o. „”A földvédelem alapképlete” 151 – 153. o. stb.)

   Ezt követi a zárófejezet, a nemzeti megmaradás földprogramja, ami a szerző  mondandójának a lényege. (V. fej. 184 – 230. o.)

Ez a könyv a földügyről (multidiszciplináris kutatási módszerrel, főként a történetszociológiára, a jogtudományra és az agrárgazdaságtanra építve) átfogó, a viszonylagos teljességre törekvő, több dimenziós képet nyújt. (Így pl. már a történeti részbe ágyazza a mai birtokszerkezet és a mezőgazdaság teljesítményének legfrissebb adatait, amelyek ismerete nélkül nem ítélhető meg  a reális cselekvési igényünk és esélyünk.)

Földprogramját a szerző (a kormányprogram fogalomhasználatától eltérően) azért nem nevezi nemzetstratégiának, mert szerinte a roncs – és páriatársadalomra szétrobbantott magyar közösségnek ma még nincs a létérdekeinél valós érdekérvényesítő képessége, amihez előbb, a népességnek öntudatos nemzetté kell válnia. (Tízmilliós népességünkből közel hat millió ember a létminimum alatt, avagy legfeljebb annak a szintjén vegetál.) A program arra keres intézményi választ, „hogyan lehet Magyarország földje a magyarságé?” A szerző programjának néhány elemét a polgári kormány földpolitikája átvette. (Így az állam elsődleges elővásárlási jogának bevezetését és az ún. demográfiai földprogramot, ami a gyermekeket vállaló fiatalokat földhöz és agrárüzemhez kívánja juttatni.) Mégis, ez a program két ponton is eltér a kormányprogramtól: egyrészt, mentes bármely politikai érdekkötöttségtől (lévén a szerző független kutató), másrészt történelmi képletben és távlatban javasolja az építkezést: az általa kidolgozott intézményrendszer a XXI. század globális kataklizmáiban is biztosíthatja a termőföld megőrzésével és az élelmiszer termelő képességünk fenntartásával megmaradásunkat.

A földprogram – a szerző szándéka és kutatási célkitűzései szerint – a következőkben lép túl a különböző pártok és kormányok által 1989 óta követett földpolitikán:

a/ Intézményi javaslatai a gyakorlatban a valós rendszer – szerveződés igényét érvényesítik. Ennek magva a birtokrend, amely földviszonyainkat értékalapú birtokpolitikával, a közérdek elsőbbségével úgy formálja, hogy az a föld valós társadalom – gazdaságszervező közfunkcióit a fenntarthatóság, az élet szolgálatába állítsa. (A föld ui. – a neoliberális doktrínával szemben – századunkban már nem lehet csupán a tőkehasznosulás tárgya és eszköze, hanem államterület is – a szuverenitás természetföldrajzi tárgya -, a társadalmi lét és az életminőség alapja, továbbá – szűkös közgazdaság jószág lévén – az elsajátítási monopólium tárgya: hatalmi – uralmi tényező.)

A birtokrend (melynek fogalmát az 1945 előtti hazai polgári agrárgazdaságtan legjobbjai alkották meg) a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földügyi igazgatás célvezérelt és összehangolt rendszerét jelenti. A program ezeket az elemeket egyenként és összefüggéseikben elemzi, minden egyes elemnél meghatározza az ésszerű változtatás stratégiai igényeit. (Pl. mivel az új történelmi helyzetben az „állam a legjobb földtulajdonos”, intézményi megoldásokat javasol arra, hogy a 6, 9 millió ha termőföld alapból, 5 – 10 éven belül, az állam 4 – 4,5 millió ha földtulajdonhoz jusson, amellyel biztosíthatja az ésszerű földkészlet – gazdálkodást, a kis – és középüzemi földszükségleteknek földhasználati típusokkal kielégítését. Ennek első lépése a meglévő 2 millió 178 ezer ha állami földtulajdon „befagyasztása”, forgalomképtelen kincstári vagyonná minősítése lenne.)

A földhasználat reformját a mezőgazdasági üzemszabályozás bevezetése jelentené, amely kötelező érvénnyel a teljes földalapra, minden árutermelő gazdaságra kiterjedne és csak az a gazdaság részesülhetne (uniós és nemzeti) támogatásban, amelyik teljesíti az üzemtörvény követelményeit. Ez az intézmény – 5-10 éven belül – megszűntetné a nagybirtokrendszer mai egyeduralmát és a birtokszerkezetben meghatározó arányt biztosítana a kis – és középüzemeknek. A földvédelem gyökeres paradigma – váltást kíván, amelynek intézményi javaslatai hosszú távon szavatolják a mennyiségi és minőségi védelmet. A földigazgatás reformja hatékonyan szolgálná a birtokrend valamennyi eleménél az értékalapú birtokpolitika végrehajtását.

b/ A program a jogalkotó részére konkrét jogintézményi javaslatokkal (a termőföldről szóló 1994: LV. tv. normaszöveg módosításának a megfogalmazásaival) él, amelyek gyökeres fordulatot hozhatnak a haszonelvű birtokpolitika leváltásában és a közérdeket érvényesítő, értékalapú birtokpolitikává formálásában. (A javaslatok szakmai alapja a szerző „Van megoldás. Földtörvény” című monográfiája, amelyet 2007 – ben a Keresztény Demokrata Néppárt Barankovivs Alapítványának a megbízása alapján írt meg. Ld. Barankovics K. Bp. 2007.  3- 69. o. és 124 – 420. o.)

c/ A program egésze és összes részeleme teljes összhangban áll a közösségi és a hazai jogrenddel, így megvalósításának nincsenek jogi akadályai. Kétségkívül, a globális tőkehatalom és a nagybirtokrendszer szűk haszonélvező csoportjának az elsajátítói magánérdekeibe ütközik, amelyeket azonban a földpolitikai döntéshozó felülírhat a társadalom létérdekeinek az elsőbbségével.

d/ A földstratégia előnye a végrehajtás fokozatossága, továbbá az állam és a társadalom teherviselő képességének figyelembe vétele. Az állami földtulajdon gyarapítását – az elsődleges elővásárlási jog alapján - az gyorsítaná fel, ha az adósságcsapda rendezésével e célra is közforrások nyílnának. Viszont, e nélkül is – a 2014. IV. 30 – val lejáró földmoratórium előtt – bevezethetők azok a stratégiai intézmények, amelyek a földpiac korlátlan megnyitása mellett is biztosíthatják a termőföldkészlet hazai megtartását. (Így az „üres államkassza” és a nyomasztó adósságteher sem gátolhatja a meglévő állami földvagyon tulajdoni forgalomképtelenné változtatását, ami a költségvetésnek egy forintjába sem kerülne, csakúgy, mint a mezőgazdasági üzemszabályozás bevezetése és a szigorú földvédelem érvényesítése. Az utóbbi jelentős bevételi forrásokat is nyitna a közcélok számára.)

A könyv célja, lényegében, nem a politikai döntéshozó szakmai befolyásolása, hiszen annak érdekkötöttségét egyéb, soktényezős szálak mozgatják. E helyett, a civil társadalom figyelmét kívánja felhívni arra, hogy a válságos történelmi helyzetben a fizikai és etnikai megmaradásunknak - a föld és az édesvízkészlet megőrzésével – reális intézményi esélyei vannak, ha a magyarság a létérdekeit felismeri („Magyarország a magyaroké”) és képes hatékonyan cselekedni a nemzeti önvédelme érdekében.

II. A „Vizeinkről szólván” tanulmány szerzőjét Sinka István hitvallása vezérli: „Nem lehet, nem szabad már tovább fájni, tovább pusztulni. Valami olyat kell mondani, írni, ami az élet és a nap felé tör.” A Tisza sorsa bizonyítja, hogy a vízgazdálkodás csak gyökeres paradigmaváltással érheti el, hogy a víz ismét az életet és a tájat szolgálja. Lehet, hogy őseink csak ösztönösen tudták: a víz az élet, lehet, hogy fogalmuk sem volt a mozaikos tájszerkezetről, az ökológiai folyosókról, a természeti rendszerekről, a biodiverzitásról, az ésszerű vízgazdálkodásról, de valahogy, valamiért megőrizték a táj termőképességét, sajátos szerkezetét, s így hagyták örökül utódaikra évezredeken át. A technika és a tudomány összes vívmányával felszerelt modern ember, azonban három évszázad leforgása alatt elpusztított itt mindent. Mi is okozta a Tisza-völgy – Széchenyi István szavaival szólva - elaljasodását?  Az emberi önzés és a szűklátókörűség: a folyószabályozás miatt az ember nem hagyja szétterülni a vizeket, s ezzel legjelentősebb vízutánpótlásától fosztja meg a tájat. Így állt elő, hogy „két Isten jutott ennek a tájnak, az egyik árasztja,  másik szárasztja”.

A szabályozás nem elhárította, hanem megteremtette a veszélyt, melytől ma még megóvnak a gátak. A legsúlyosabb következmények:

·        a fegyverkezési verseny, a vége nincs folyószabályozás;

·        a vegetációs vízigények kielégítése szempontjából nélkülözhetetlen víz elvezetése,

·        a vízháztartás szélsőségeinek fokozása,

·        az ésszerűtlen vízgazdálkodás,

·        az adottságokat mesze figyelmen kívül hagyó tájhasználat.

Az Alföldet sújtó aszályért nagyban felelős az ember. Az elmúlt 300 évben több vizet vezettünk le a Kárpát-medencéből, mint ami ide érkezik, ezzel mindenféle időjárás és klímaváltozástól függetlenül, döntően hozzájárultunk a vidék kiszáradásához. S ha áldásos tevékenységünket folytatni tudjuk, talán valódi sivatagot is teremthetünk a mai kultúrsivatagból…

A megoldás a „Szelídvízország: a szabályozott víz – visszatartáson és vízkormányzáson alapuló, ártéri tájgazdálkodás. Ennek alapja a víz, és az általa meghatározott mozaikos tájszerkezet helyreállítása, fenntartása. A cél itt nem az adottságok megváltoztatása, ellenkezőleg, azok kiteljesítése, az azokhoz való lehető legteljesebb alkalmazkodás. Ez a rendszer nem védekezni akar az árvizek ellen, hanem gazdasági haszonra fordítani azokat. A tófeneket nem szántónak, hanem halászó víznek szánja, a réteket legelőknek, kaszálóknak, s az erdőket is jellegüknek megfelelően kívánja használni.

A tanulmány ilyen szemléleti alapállásból tekinti át a vízgazdálkodás legfontosabb kihívásait, főként a tervezett Duna –Tisza csatorna létesítésének – számos szempontból káros, a fenntarthatóságot tagadó – következményeit.

Melléklet: A  „Nem én kiáltok, a föld dübörög..” című „földkönyv” bevezetője

      Bevezető

Valahogy, mi magyarok, itt a Kárpát - medencei hazánkban a földünktől nagyon elszakadtunk. Lovas ősapáink még a pusztai szelekkel száguldoztak versenyt és (földművelő kultúrájuk mellett is) a Földanya szabad gyermekei voltak. Épp úgy, mint Seattle, a dwamis indián törzsfő, aki 1855 – ben vallotta ezt a népét irtó és földjüket erőszakkal elorzó amerikai elnöknek: „hogyan adhatnánk el a földet, mikor nem a föld az emberé, hanem az ember a földé. A föld része vagyunk és a föld egy rész belőlünk..”

A kárpát - medencei, új államalapítás a magyarságnak a Földanyától elvágta köldökzsinórját: a gyökeresen megváltozott élethelyzet az embert kiszakította természeti létfeltételeiből. Itt az életben maradáshoz már kevés lett, amit az őstermészet adhatott (gyűjtögetés, halászat, vadászat), hanem a föld állandó műveléséhez a termőföldet a természettől kellett meghódítani. A földhasználati rendszer létrehozása, pedig, háromszáz év megfeszített küzdelmét követelte, amit László Gyula méltán jellemzett azzal, hogy „..a magyar munka hőskölteménye, olyan erőpróbája népünknek, amelyben megmutatta igazi erejét.”[1]

Ugyanakkor, a termelő értékteremtő munkája – ami a földben (a későbbi jobbágytelekben) nemzedékek egymásra épülő erőfeszítéseivel tárgyiasult – a munka társadalmi értékrendjének a középkorban kényszerű elismerésével, még szorosabbra fűzte a földműves és az általa termővé tett (állandóan birtokolt) földhöz való, szükségszerű kötődést.[2] Ez, pedig, csak a felszínen anyagi viszony, amely mélyen a szakralitásban gyökeredzett. Valójában, a hagyományok és a szokásjog talapzatán, ez sehol nem fejlődött ki olyan létmeghatározó erővel, mint a paraszt földművelésében, amelynek ősi kultúrája az anyag, a tudat, a lélek, a szellem és a hit szövetét a közösséget megtartó értékké egybefonta.[3] Ennek talaján erősödött meg, majd a falusi (vagyis már nem a vérségi – nemzetségi, hanem az állandó megtelepedettségen alapuló) földközösségekben etnikussá is vált az otthon, a falu, a szülőföld szeretete, megbecsülése, el nem szakítható kötelékekkel a hozzájuk való ragaszkodás, ezeknek az egyént és közösséget megtartó szerepe. Természetes, hogy a közösség minden tagja számára erkölcsi parancs és jogi kötelesség is volt a földjét, házát, hazáját – akár az élete árán is – bármely idegen erőszaktól megvédeni. (A korszak ismérve: „ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt..” A szülőföld, pedig, „bölcső is, meg szemfedő.”) Korvin Mátyás az utolsó szakrális fejedelmünk, aki – az Úrtól kapott küldetéstudatát betöltve – a keresztény Európát és a magyarság földjét egyszerre oltalmazta az ellenségtől.

A történetkutatás máig adós annak a folyamatnak a hiteles feltárásával, amelynek rejtett és intézményi mechanizmusai előbb fellazították, majd széttépték az Europa Occidens emberének az Istenhez és a földhöz fűződő, évezredes szakrális kötelékeit. Egy dolog bizonyos: térségünk ezt a „fejlett” Nyugat tőkehatalmi – uralmi és kulturális diktátuma alapján élte meg. Másrészt, a modernizációnak e „történelmi eredménye” (a deszakralizáció) nálunk a nemzetállam nyers leigázásával, félévezrede (1541 óta) változó birodalmak függésébe kényszerítésünkkel és az idegen érdekeknek engedő alávetésünkkel jött létre. Az intézményesülés e téren a XIX. - XX. századtól jól nyomon követhető. A máig ható eredők meghúzásához, legalább két alapintézményt érdemes kiemelni. Egyik a pénzgazdaság alakítása, másik a parasztságnak, mint történelmi osztálynak a megsemmisítése.

A középkor pénzváltóinak leleményét, a kamatos kamat kikötését a pénzhatalom a XX. századig még csak egyes – a szakrális kötöttségüket már megtagadó, erkölcstelen – uralkodók „megvételére”, országaik kizsákmányolására fordíthatta. A nyugati civilizáció „fejlődése” (elsöpörve az egyház követelte kamatkikötési tilalmat és más társadalmi ellenállást) a pénztőke birtokosainak megteremtette az eseti uzsora világrenddé kiterjesztését, az újkori kamatrabszolgaság fegyverét, ami – az adósságcsapdával – világuralmat épít a pénzhatalom számára.[4]

Mivel a hagyományos paraszti társadalom – a közösséget megtartó, szakrális értékrendjével – legfőbb gátja a tőkeuralom nemzetek feletti kiterjesztésének, kelet – európai felszámolását és ezzel a globális tőkehatalom számára a „tereptisztítást” a nyugati „demokrácia” a bolsevizmusra bízta. Sztálin és diktátor cinkosai e feladatot odaadó hűséggel teljesítették. Az orosz muzsikok „120 milliós, háborgó tengerét” az ősi földközösség, az obscsina szétverésével lecsillapították, elvették a muzsik egyetlen fegyverét, az önfenntartó élelmezés képességét és a paraszti tömegeket a kolhoz – kommuna kalodájába szorították. Ez biztosította – Sztálin dicsekvése szerint – azt a munkaerőt, amely bármely ellenérték nélkül hajlandó a „kommunizmus üdvéért” dolgozni. Nálunk ez a folyamat – az erőszaknak némiképp „szelídebb” eszközeivel – az 1956. évi szabadságharc leverése után ment végbe, a lényeget nézve azonos eredménnyel: az 1989 utáni föld – privatizációval a magyar parasztság, mint történelmi osztály, végleg megsemmisült. Ez az értékrombolás is - pusztító következményeivel – előrevetíti civilizácós pusztulásunk végveszélyét.

A szakralitás felszámolásának, azonban, ez csak az általános kelet - európai képlete, amin belül a magyarságnak különösen tragikus sors jutott. Előbb „…ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet/ Sírjukban is megátkozott gazok.” (Ady E. : Üdvözlet a győzőnek) Ugyanez a hatalom a II. világháborúba sodort minket, de a kettő között még megsemmisítőbb csapást mért ránk: Trianont, a nemzettest nyolc részre szakítását, a csonkolás után a magyar államterület egyharmadára zsugorítását, több millió nemzettestvérünknek idegen államok uralma alá vetését. Hogyan élhette volna túl ezt a nemzetpusztítást az anyaföldhöz fűződő, ősi szakrális kapocs? A határainkon túlra taszított magyarságot a honvesztés a szülőföldjétől, otthonától végleg elszakította, míg az anyaországban 1948 után az erőszakos kollektivizálás (1966 – ig véget nem érő) terror – hullámai a paraszti tömegeket földjüknek az állam részére „önkéntes felajánlására”, menekülésre, a szülőföld elhagyására kényszerítették.[5]

Mindez egy véget nem ért folyamat része. 1989 óta a pénzgyarmatosítás neoliberális eszköztárával folyik háború a magyarság ellen. A láthatatlan globális háttérhatalom legfőbb fegyvere az államot és lakosságát kamatrabszolgaságba kényszerítő adósságcsapda. Az intézményrendszer, persze, célvezérelt funkciók összehangolt végrehajtásával működik, amelyben fontos szerep jut az EU legfőbb vívmányai, a „négy szabadság” érvényesítésének. A hazai lakosság – mint öntudatos európai polgár – közvetlenül, saját élethelyzetében tanulhatja meg, mi a „tőkeszabadság”, a tőke zavartalan áramlásának a közjót szolgáló biztosítása. Például a „devizahitelesek” kezelésénél.

A közösségi jog ui. az ingatlant közvetlen tőkebefektetésnek, vagyis tőkének minősíti. Ehhez képest, a tőketulajdonos bank az ingatlan fedezettel szavatolt, jelzáloggal biztosított hitel (pénzkölcsön) nyújtását az uzsorakamat különleges feltételeihez kötheti. (Ld. a tőke és a kamat árfolyamának svájci frankban rögzítését.) Az eredmény (a tőke javára): 1. 7 millió adóst is elérhető „hitel – bedőlés”, vagyis a visszafizetés ellehetetlenülése miatt (családokra vetítve) akár 3 millió embernek a lakásától, otthonától megfosztása, hajléktalanná válása. Az 1945 óta a népességre kényszerített „elidegenedés – terápia”, pedig, már feleslegessé is vált. A közel 6 millió főt elérő roncs- és páriatársadalomra szétrobbantott magyar lakosság (beleértve a létfeltételeiben még nem teljesen felszámolt középréteget) a tehetetlenségbe süllyedt, teljes közönnyel szemléli, mi történik a „tőkeszabadságnak” kiszolgáltatott nemzettársaival. Még csak azzal sem számol, hogy mikor fog őrá is sor kerülni.

„Föl kéne szabadulni már!” (József Attila: Hazám) De hol az erő, amely kimozdítaná (a nemzethalálba is már - már belenyugvó) teljes bénultságából a magyarságot? A költő Zrínyi Miklós, aki egymaga is szembefordult a pusztító török veszedelemmel: „ne bántsd a magyart!”[6] Avagy, a nagyságos vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc urunk, akinek a „pro patria et libertate! „ (hazáért és szabadságért) zászlót bontott, egyetlen hívó szavára a fél ország megmozdult.

Ez a könyv – amelynek címe József Attila[7] egyik drámai sorával próbálja a figyelmet felhívni a magyar föld sorskérdésére  -  a nemzetoldal közérdekű elvárásait rendszerezi a földügyben. Mert van kiút, csak a közösségnek rá kell lépnie. A Trianon – szindróma tragikus „halál – keresztjét” a magyarság a megmaradásának „feltámadás keresztjévé” változtathatja, ha él a történelem mai „kegyelmi, sorsfordító pillanatával”. Ehhez, a földpolitikai döntéshozónak – a közösségi joggal egyeztetve – olyan új paradigmát kell érvényesítenie, amelynek alapelve a „nolite me tangere” (a Trianonnal megcsonkolt magyar államterület /maradék/ földje nem szolgálhat idegen érdeket és nem kerülhet külföldiek tulajdonába), vagyis „Magyarország a magyaroké”. A „kegyelmi pillanat”, pedig, kettős értelemben is eljött. Egyrészt, rendelkezésünkre áll olyan szakmai – intézményi „lelemény”, amelynek megvalósítása egyszerre biztosíthatja földünknek a magyarság részére megőrzését és a nagybirtokrendszer egyeduralmának a felszámolását. (A könyv ezt ismerteti.) Másrészt, a kegyelem az „aki időt nyer, életet nyer” törvényéből ered: a brüsszeli földmoratórium 2014. IV. 30 – ig meghosszabbítása elég lehet rá, hogy a jogalkotó a nemzeti önvédelem intézményrendszerét kiépítse.

Meggyőződésem, hogy a földügy nemzeti érdekű rendezésének két fontos alapfeltétele van. Egyfelől, a társadalomnak (a mai szétesése és érdekérvényesítő képességének a hiánya ellenére) el kell érnie, hogy a politikai döntéshozó felvállalja a nemzeti önvédelem következetes képviseletét. Másfelől, a társadalom erre csak úgy lehet képes, ha megtér a Teremtőhöz, a földhöz való kapcsolatát a szakrális szálak újraszövésével helyreállítja, hogy a föld ismét az otthont, a házat (menedéket), a szülőhelyet és a hazát jelentse számára.

Isten óvja Magyarországot!

2011 július hava                                                        A szerző