Tomory Zsuzsa

TÁLTOSPARIPÁNK  PARÁZSRA VÁR

Kevesünknek adatik meg az a kegy, hogy magyar népmeséken nevelkedjen, azokon a meséken, melyek elmondói mindig figyelmeztetik a hallgatókat: „Nem mese ez gyermek!” Minden népmesénk valami fontos figyelmeztetést tartalmaz, s örök érvényű tanácsot ajánl olyan kor embereinek, akiknek éppen erre a tanácsra van szükségük ahhoz, hogy teljes életet éljenek. Első sorban ilyen a Táltosparipánkkal kapcsolatos mese.

E mese röviden a következő:

Egy királyfi hosszú útra készülve bemegy az istállóba, hogy lovat keressen magának. Már az ajtóban találkozik egy ősz öregasszonnyal, aki figyelmezteti, hogy ne a számos erős, csillogó ló közül válasszon, hanem az istálló végében levő gyenge, csupa csont és bőr lovat vegye magához. A királyfi szinte isteni sugallatra hallgatva megfogadja az ősz öregasszony tanácsát, megtalálja e lovat, aki rögtön megszólal és gazdájaként üdvözli. Ebből a királyfi azonnal tudja, hogy táltos lóval van dolga. Szeretettel megsimogatja, megöleli, megcsókolja és megkérdezi mit szeretne. A ló először árpát kér, majd kölest, s utána pedig azt, hogy a királyfi vezesse ki innen az istállóból, ki a városból a napsütötte mezőre, s ott etesse meg parázzsal.

A királyfi ezt meg is teszi, megeteti lovát parázzsal, mire az gyönyörű, fényes paripává változik. Néhány egyéb kérés teljesítése után megengedi, hogy a királyfi a hátára üljön, s megkérdezi: hogyan menjünk kis gazdám? Úgy, mint a szél, úgy mint a villám, vagy úgy, mint a gondolat? A királyfi ez utóbbit választja, de csak akkor, ha senkiben kár nem esik. Csodálatos vidékekre jut el, s végül sorsának beteljesülését nyeri el.

Hazánkban számos csillagszemű gyermek – kikről eddig csak édesanyjuk tudja, hogy királyfiak – szeretné sorsát úgy élni, ahogyan és amiért Isten őt megteremtette, de nem leli táltos lovát, aki a környező világ istállójának piszkos almán senyved. Gyermekeink talán nem is tudják, hogy ez a táltos ló őreájuk vár, hogy erőt adjon, s lelküket céljaik felé repíthesse. Nekik kell kivezetni a saját táltos lovukat az istállóból, parázzsal megetetni, hogy azután a szellem tér és idő feletti birodalmát meghódíthassák. Mindenki saját maga a gazdája saját táltos lovának, hiszen e táltos paripa saját szívében lakik, s gazdája küldetését jelenti. De a ma magyar királyfiai honnan vegyék a parazsat, hogyan éleszthetik elevenné a régmúlt idők üszkét?

Segítségre van szükségük. Öregebb, tapasztaltabb emberekre, akik még tapasztalták valaha e lélekmelegítő parázs hatását, azt is tudják, hogy e parázs hamvaiból újra éledhet, ha lélegzetükkel élesztgetik. A táltos mesében ilyenkor a királyfi belefúj csont kürtjébe, melynek nyomán a csend csendül, a girhes-görhes ló megrázza magát és aranyszőrű táltossá válik. Bölcs öregeink azt is tudják, hogy ez a parázs csak a magyar Haza szent ege alatt éledhet fel újra. Azt is tudják, hogy kötelességük meghallani milliónyi, csillagszemű magyar királyfi lelkének kérését, melyek nyomán útnak kell indulniuk önzetlenül, önerőből, szeretetből, mint népünk mindenkori táltosai tették, s tanítani a magyar királyfikat, feléleszteni a szunnyadó parazsat.

Mátyás királyról beszélik, hogy apró gyermek korában már őseink hősi csatáit mesélték neki esténként, mire ő felpattant, szeme ragyogott, s lelke már röpítette nagy dolgok véghezvitele felé: felismerte küldetését és felébredt szívében a girhes-görhes táltos ló, az égi erők hőse, s egyé vált vele.  Ő apró gyermek korában megkapta táltos lova számára a parazsat, s valóban ő volt azon királyaink egyike, akiről feljegyezték, hogy volt táltos lova, s azt is tudjuk, hogy a neve Hold volt. Mátyás király élete a haza parazsán nevelkedve éltette a hazát.

Talán soha ilyen nagy szükségünk nem volt őseink a tudására, mint ma. Nyelvünkről tudjuk, minél kevesebb idegen szót használunk, annál tökéletesebb magyar nyelvünk kifejezőképessége. Ennek nyomán arra is rá kell eszmélnünk, hogy amíg lelkünket magyar értékekkel telítjük az idegen idomtalan, korcs, erkölcsromboló képzetek helyett, annál jobban teljesedik ki lényünk, annál jobban tudjuk szolgálni hazánkat és az idegenek világát is, akik talán soha nem találkoznának olyan szellemi értékekkel, melyeket csak népünk adhat nekik.

Induljanak útra táltos-lelkű tanítóink, s oktassák iskolás gyermekeinket. Az óvodákban magyar meséikkel, dalaikkal, játékokkal adjanak alapot a későbbi tudáshoz, hogy büszkén tudják viselni magyarságukat, emberségüket, hiszen ezek nem hiú szavak, hanem tartalommal megtöltött valóság.

Induljanak táltos lelkű tanítóink -- nem találomra, de rendszeresen --  a középfokú tanintézetekbe, hogy a diákok magyarság ismeretét bővítsék igazsággal, tudással, hogy az egyetemeken, vagy későbbi életük bármely terén már fel tudják ismerni a hozzájuk küldött, báránybőrbe bujtatott farkasokat, akár személyekről, akár hamis történelemről, vagy romboló eszmékről is van szó. Állandósuljanak iskoláinkban ezek a tantárgyak, s váljanak környezetükben is ezen ismeretek élő valósággá.

Ismerek ilyen hazát minden áron szolgáló embereket, akik szeretetből, saját erejükre támaszkodva viszik gyermekeinkhez tisztító és éltető parazsat évtizedek óta.

Még több ilyen önzetlen tanítóra van szüksége Hazánknak, a milliónyi álruhás királyfinak ahhoz, hogy küldetésüket felismerve maguk is – a téridőn felül emelkedve – a magyar szellem és szeretet világát honosíthassák meg hazánkban.

Semmi sem tanít olyan hathatósan, mint a tett. Akikben él még az ősi magyar lélek mindent éltető varázsa, emlékeznek a régiek tanításaira, váltsák valósággá otthonaikban, városi játszótereken, mindenütt, ahol megfordulnak, az ősi Magyarországot.

Nincsen nagyobb ajándék, mint gyermekeinket küldetésük felismerésére nevelni, s megmutatni nekik az oda vezető utat.

Élesztgessük a táltos paripa parazsát!...