A MAGYARORSZÁGI SZUMÍR PROBLÉMA ÁLLÁSA KÜLÖNBÖZŐ KOROKBAN

Írta: Zsuffa Sándor

A TEMETETLEN MÚLT c. sorozat 4. kötete

Sorozatszerkesztő: Papp Attila - Koronás Könyvklub

Budapest 2004.

Zsuffa Sándor: A magyarországi szumír probléma állása különböző korokban A Magyar Adorján Baráti Kör kézirat gyanánt közreadott kiadása (Budapest 1996) alapján.

Előszó

Kiadó: Kárpátia Műhely Bt.

A kiadásért felel a Kárpátia Mûhely Bt. ügyvezetõje.

Kosztolányi Dezsõ szerkesztésében az elsõ világháború után "A Pesti Hírlap Nyelvõre" címû könyv jelent meg, melyben Kosztolányi cikke mellett Négyesy László, Zsirai Miklós, Zolnai Gyula, Gombocz Zoltán, Horger Antal, Kertész Manó, Tolnai Vilmos neves nyelvészeinknek a magyar nyelvrõl irt cikkei is megtalálhatók.

Kosztolányi Dezsõ saját cikkében Brockhaus Lexikon, Schott német, Mezzofanti olasz, Ebersberg osztrák, Machik horvát, Bowring angol stb. neves külföldi tudósoknak a magyar nyelvre vonatkozó nyilatkozatait ismerteti. Ács Tivadar "Akik elvándoroltak" (Vác, 1940) címû könyvében Sir John Bowringról is ír, aki Indiában konzul volt, sok nyelvet beszélt, többek között magyarul is. 1830-ban Magyarországon járt, sok magyar költeményt angolra fordított és egy antológiát is írt, melynek elõszavában a magyar nyelvrõl nyilatkozott. Az antológia elõszavából részleteket nemcsak Kosztolányi, hanem Ács is idézett.

1. Brockhaus Lexikon: "A magán - és mássalhangzók szép aránya, a hangzók finom árnyalása, minden szótag egyenletes és tökéletes képzése és a mássalhangzó illeszkedés harmóniája pompássá és férfiassá teszi ezt a nyelvet."

2. Schott (1840-ben): "Összhangzatos felépítése, csengõ rímei, kifejezésbeli gazdagsága és csengõ hangjai viszont kiválóan alkalmassá teszik, mint a tapasztalat is bizonyítja, a költészet minden ágára."

3. Mezzofanti (1774-1849) állítólag 103 féle nyelvet beszélt. 1817-ben magyar nyelven üdvözölte József nádort olaszországi útján. A magyar nyelvrõl ezt írta: "A magyarok úgy látszik, még nem is tudják, hogy micsoda kincs lakozik nyelvükben: "

4. Ebersberg (1840): "Olyan ennek a nyelvnek szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meg legyen benne minden szabadság, tömörség, összhang és világosság és amellett szorgalmasan került volna minden közönségeset, kifejezésbeli nehézséget és szabálytalanságot."

5. Machik (1842): "Bizonyára, aki csak hallja, ha nem is érti, lágy hömpölygését, fenséges zenéjét, erõteljes hangját, vágyat érez, hogy megértse."

6. Bowring ezt írta: "A magyar nyelv messze áll, magában. Egészen sajátos módon fejlõdik és szerkezete olyan idõre nyúlik vissza, mikor a legtöbb most élõ európai nyelv még nem is létezett." "Önmagából következetesen és szilárdan fejlõdött nyelv, melyben logika van, sõt matézis, az erõ, a hangzat minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem eposzát tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetõk, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, melyek különbözõ népekkel való érintkezés idején rávakolódtak. Ezzel szemben a magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskõ, melyen az idõ viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idõk változásaitól függõ naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ád, nem vesz senkitõl. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. Amit a tudósak nem tudnak megfejteni, azt mellõzik. Ez a nyelvészetben is így van, éppen úgy, mint a régészetben. Az egyiptomi régi templomok egyetlen kõbõl készült padolatait sem tudjuk meg magyarázni, honnan, melyik hegységbõl vágták ki e csodálatos tömegeket, miként szállították vagy emelték föl a templom tetejéig. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény. Aki megfejti, az isteni titkokat boncoland, annak is az elsõ tételét: "Kezdetben vala az Ige, s az Ige vala az Isten, s az Isten vala az Ige: ' (Kosztolányi könyve)

Bowring személyesen ismerte Kõrösi Csoma Sándort és csodálta határtalan nyelvészeti tudományát. Véleménye az volt: "Magyart keresni valahol a világon más nyelvek tanulásával olyan, mint európai magyarokat angol, francia, német, szláv nyelvek tanulásával keresni." (Ács könyve)

7. Desbordes-Valmore híres francia költõnõ (1847): "A magyar nyelv is ditirambikus; szinte lángol, alkalmas nagy hõsök, nagy tettek és nagy szerelmek megéneklésére." (Kosztolányi könyve)

A XVIII. század végéig mindenki megelégedett azzal, amit krónikáink a magyarság eredetérõl mondanak. Azonban már Horvát István 1825-ben a magyarságról, Bowring és más külföldiek a magyar nyelvrõl dicshimnuszokat zengtek, egyesek már nem elégedtek meg azzal, amit a magyarság eredetérõl krónikáink mondanak, hanem bizonyos kutatások után azt igyekeztek megállapítani, hogy hol és mikor beszéltek elõször magyarul, illetve a magyarság és nyelvének eredete melyik területre és melyik korba vezethetõ vissza. Sajnos, ezért a magyarság eredetérõl sokféle elmélet született.

Egyetlen nép eredetérõl sem állíthattak fel olyan sok elméletet, hipotézist, mint a magyar nép eredetérõl. A honfoglaló magyarok elõdeit Jerney János (1850) a párthuszoktól, Fáy András az Égei-tenger szigeteinek lakóitól, a karp nevû néptõl, Télfy János és Nagy Géza a scytháktól, Budenz József a finnugoroknak elnevezett népektõl, Stein Aurél az ephthalitáktól (fehér hunok), Vámbéri Ármin törököktõl, Cserép József és Aczél József az õshellénektõl, Magyar Adorján a Dunamedence agglutináló nyelveket beszélõ õslakosságától, Pongrácz Sándor a hunoktól, üldözött yü-et-si nevû néptõl, Szász Béla és mások is a hunoktól, Somogyi Ede a szumiroktól, Tóth Jenõ, Zajti Ferenc és Kézdy-Vásárhelyi Zoltán Dr. India területérõl, Molnár Erik (1951) pedig nem a Káma, Dvina, Pecsora forrásvidékérõl, a feltételezett finnugor õshaza területérõl, hanem az Altáji-hegység vidékérõl származtatja, illetve távolkeleti területrõl vándoroltatta a Dunamedencébe. Még néhány olyan külföldi és hazai elmélet is létezik, amelyek még megemlítésre sem érdemesek.

Kétségtelen, hagy a fenti elméletek közül csak egy felelhet meg a valóságnak, jelenthet történelmi tényt, a többi pedig csak egyéni meggyõzõdésnek tekinthetõ; s hogy a magyarság eredetének rejtélye csak akkor oldható meg a valóságnak megfelelõen, ha a magyarság szempontjából oly fontos szumír probléma feldolgozása már befejezõdött.

Minden arra vall, hogy a Budenz féle elmélet (mely egyes tudósaink meggyõzõdése szerint valóságos magyar nyelvészeti igazságokat és valódi magyar õstörténelmi eseményeket jelent) a valóságtól a legmesszebb áll.

Felesleges indokolni, hogy a magyar nyelv ama jellegzetességeinek kialakulásához hosszú évezredekre volt szükség, amelyeket elfogulatlan neves külföldi tudósok: Bowring, Mezzofanti, a Brockhaus Lexikon írója és fõleg Ebersberg és Machik állapított meg, és amelyeket Budenz sohasem vett figyelembe.

Felesleges megindokolni azt is, hogy a magyar nyelvnek ezek a fontos jellegzetességei nem a zord éghajlatú északi, hanem csakis a kellemes éghajlatú, déli területeken alakulhattak ki.

Mint látni fogjuk, rengeteg hiteles adat azt bizonyítja, hogy a finnugor elmélet alapos revidiálásra szorul.

Budapest, 1966. szeptember a szerzõ

A SZUMÍR PROBLÉMA KELETKEZÉSE ÉS KORSZAKA)

Amikor 1843-ban a francia Botta és 1845-ben az angol Layard-féle mezopotámiai ásatások leletei (a különbözõ dombormûvek, szobrok, ékírásos cseréptáblák stb.) ismeretessé váltak, azok az egész mûvelt világot lázba hozták. Miután az alábbi kérdések merültek fel, a tudósok a legnagyobb igyekezettel láttak hozzá annak megállapításához, hogy az ismeretlen õsnép - melynek a Botta- és a Layard-féle leletek elkészítését tulajdonították - hogyan nevezte meg önmagát, milyenek voltak embertani adatai, milyen nyelven beszélt és nyelvüknek milyenek voltak a sajátosságai s azok az élõ nyelvek közül melyik nyelv sajátosságaihoz hasonlítanak a legjobban, honnan származott, mikor telepedett le Mezopotámiában, milyen volt a vallása, mûveltsége, történelme stb.

A francia kormány 1852-ben államköltségen, majd késõbb az angol kormány is államköltségen küldött expedíciókat Mezopotámiába. II. Vilmos német császár maga vette kezébe annak az expedíciónak a megszervezését, melyet a berlini egyetem a saját költségén végzett és késõbb más egyetemek és múzeumok is folytattak mezopotámiai ásatásokat, hogy az ismeretlen õsnép emlékeibõl minél több kerüljön napfényre, hogy a rejtély, a késõbbi szumír probléma megoldható legyen

A legfontosabb volt ennek az õsnép nyelvének a megállapítása, mely késõbbi megállapítás szerint, már a vízözön elõtt is Mezopotámiában élt, de már i. e. a XVIII. században eltûnt. Kezdetben a tudósok az õsnépet és nyelvét akkád-cháldnak nevezték, de ma már "szumér"-nak nevezik, melyet mi szumír néven ismerünk. Ma az akkád szó már erõsen elszemitásodott flektáló nyelvet jelent, melyet, mint a szumír nyelv egyik nyelvjárását, "eme-szál"-nak neveznek.

Miként a honfoglaláskori és a mai magyar nyelv között is nagy különbség van, úgy természetes, hogy a különbözõ évezredekben az õsnép nyelvének is különbözõ nyelvjárásai voltak, melyek agglutináló jellegüket megõrizték. Különbözõ korú nyelvjárásait: emeszidi, eme-ta-nad, eme-gal, emeku, és a legfiatalabbat eme-szál-nak nevezik. A Gudea király elõtti korban beszélt szumír nyelvet archaikus, az utána következõ korban beszélt szumír nyelvet pedig klasszikus nyelvnek nevezik.

Megállapították, hogy az õsnép kezdetben a képírás ideggrafikus jeleivel (a tárgyakat lerajzolta), késõbb az ékírás szavakat, szótagokat, míg végül már hangzókat jelölõ írásjelekkel is írt; de "gunu" (értelmet meghatározó, determináló) jeleket is állandóan használt.

Nem mindegy tehát az, hogy az õsnép melyik évezredében beszélt nyelvének milyen írással (képírás, ékírás), szumír ékírással, vagy babilóni-asszír szótagokat jelölõ ékírással leírt nyelvemlékrõl van szó, mert a legrégibb, az archaikus szumir és az eme-ku, de fõleg az eme-szál nyelvjárás között nagy különbség van.

A szumir nyelv I. Sargon (i. e. 2260) óta, vagy talán már korábban is a szemita nyelv hatása alá került, s késõbb már az akkádnak nevezett eme-szál nyelvjárás is kialakult. Azonban az archaikus szumir nyelv a babilóniak és az asszírok vallásában egész történelmük idején olyan szerepet töltött be, mint amilyent ma betölt a római katolikus vallás irodalmában a latin nyelv.

Amikor már sok ékírásos cseréptábla állott rendelkezésre, fontos lett az, hogy az ékírásjeleknek mik a hangértékei, hogy azok szavakat, szótagokat, vagy csak hangzókat jelölnek-e?

Miután Grotefend és Rawlinson a behisztumi szikla feliratát megfejtette, a háromféle nyelvû felirat közül az ó-perzsa feliratok adták meg a kulcsot a babilóni ékírás és nyelv megfejtéséhez. Ennek alapján jutottak el az asszír ékírás és nyelv megfejtéséhez is. Csak ezek után vált lehetõvé a szumír ékírás és nyelv megfejtése. Az angol Georg Smith a kujundicsi palota romjai között Asszurbanipal könyvtárát és ebben szumír szövegeknek asszír fordításait tartalmazó ékírásos cseréptáblák ezreit találta meg, melyeket ma a British Museum õriz. A cseréptáblák között olyanok is vannak, melyek nyelvtanok, szótárak, s megmagyarázzák, hogy a szumér szavaknak mi az értelme s azokat hogyan kell kiejteni. E cseréptáblák nélkül a szumír nyelvet talán sohasem sikerült volna megfejteni, s ma is olyan holt nyelv lenne, mint az etruszk nyelv.

Az ékírás megfejtése terén Grotefend, Rawlinson és Smith hervadhatatlan érdemeket szereztek, kik igen fontos eredményeket csodálatosan éles, logikus okfejtéssel és némi szerencsével értek el. De már Pasteur is megmondta, hogy a szerencse csak azokat segíti, akik kellõ felkészültséggel rendelkeznek.

A szumir problémával kezdetben Eduard Hincks (17971866), Prince, Haupt, Lehman stb. foglalkozott. A szumir probléma körül a vita akkor tombolt a legjobban, mikor arról volt szó, hogy a szumir nyelv sajátosságait mi jellemzi, s ezek a sajátosságok a mai élõ nyelvek közül mely nyelv sajátosságaihoz hasonlítanak a legjobban?

11

A vitából, mely személyeskedésig fajult, Haribald Sayce (1846-I909), Francois Lenormant (1837-1885), Jules Oppert (1825-1905), Fr. Hommel (1859-1936), Joseph Halévy (1827-1917) és Friedrich Delitzsch (1860-1925) szereplése emelkedik magasra.

H. Sayce az oxfordi egyetemen az összehasonlító nyelvtudomány, Fr. Lenormant a párizsi egyetemen az archeológia tanára volt, de mint nyelvész is neves ember lett. J. Oppert Hamburgban született, Franciaországban telepedett le, ahol az ékírás tanulmányozásával a figyelmet annyira magára vonta, hogy a párizsi egyetemen az összehasonlító nyelvtudomány tanára lett. Részt vett abban az expedícióban, melyet a francia kormány 1852-ben Mezopotámiába küldött. Az õsnépnek õ adta a sumer nevet, de az ékírásnak a Keilschrift és az écriture de cunéiforme elnevezés is az õ nevéhez fûzõdik.

J. Halévy Drinápolyban született, s Párizsban a héber irodalom elismert tudósa lett. Sok keleti nyelvet beszélt. Abessziniában és Yemenben régészeti kutatásokat végzett és sok sziklafeliratról másolatot készített. Olyan szakismerettel kétségtelenül rendelkezett, hogy a szumír meggyõzõdésének kialakulásában erõsen befolyásolta.

Miután az Ó-Testamentum szerint az emberiség Noé gyermekeitõl származik, nem tudta elhinni, hogy Mezopotámiában az igen korai idõkben szemita népen kívül más nép is élt, s hogy az már I. Sargon idején is a mûveltségnek magasabb fokán állott, mint a szemiták.

F. Hommel az ékírásos cseréptáblákat sokáig a British Museumbam tanulmányozta, majd a berlini egyetemen. F. Delitzsch pedig az erlangeni egyetemen a szemita nyelvek tanára lett. Kezdetben Halévy érveit fogadta el, késõbb ellene fordult.

Nálunk a külföldi tudósok mûvei alapján a szumír problémával Dr. Gieswein Sándor, Ujfalvi Jenõ, Goldziher Ignác, Munkácsi Bernát, Ferenczy Gyula, Somogyi Ede, és sokan mások, de a leghatásosabban Galgóczy János és fõleg Varga Zsigmond foglalkoztak.

A szumir probléma körüli vita kezdetben helyes mederben folyt, de késõbb vallási és politikai okok miatt olyan irányba terelõdött, mely a tények megállapítását lehetetlenné tette. A vita kb. 100 évig tartott és négy korszakra tagozódik. A negyedik korszak a szumír problémának renaissance-korát jelenti, amikor a szumír probléma ismét a mûvelt népek érdeklõdésének a homlokterébe került. Ekkor ismét megállapították azt, amit már az elsõ korszak tudósai is megállapítottak. Sajnos az elsõ korszak megállapításait a második és harmadik korszak tudósai tagadták.

Itt kell megemlíteni, hogy Somogyi, Goldziher, Munkácsi, Oppert és Halévy zsidók voltak, de Halévynek Lenormant mellett Oppert volt a legnagyobb ellenfele, aki Halévy minden állitását megcáfolja.

AZ ELSÕ KORSZAK

1843-1873

A világ ékírásos feliratokról akkor szerzett tudomást, amikor a XVIII. században Keleten olyan utazók jártak, akik Persepolis város romjainak ékírásos feliratairól másolatokat készítettek.

A szumír problémáról szóló vita elsõ korszaka akkor kezdõdött, amikor A. H. Layard: Niniveh and Babylon (London, 1853) és E. Botta: Monuments de Ninive (Paris, 1854) címû könyvek tartalmáról a mûvelt népek tudomást szereztek. Akkor fejezõdött be, amikor közvetlenül J. Halévy 1874. évi fellépése elõtt A. H. Sayce szumírokról szóló On an Akkadian Seal (Egy akkád (szumír) pecsételõ hengerrõl) címû tanulmánya a Journal of Philology címû folyóirat 1873. évi III. kötetében megjelent, melyben Sayce a szumírokat mindig akkádoknak nevezte.

Azonban, ha krónikás hagyományainkat, továbbá H. Rassam: Assuhr and the land of Nimrod (London, 1897) és W Montgomery: A study of the Skythans and Huns and the part they played in the world History (New York, 1939) címû könyvek tartalmát is figyelembe vesszük, akkor magyar szempontból a szumír problémának egy sokkal korábbi korszaka is van, mint az itt ismertetett elsõ korszak.

Kézai szerint Nimród királynak Hunor és Magyar nevû fia volt, birodalma Mezopotámiában terült el, melynek Nimrod nevû fõvárosának romjait már feltárták.

Krónikáink szerint Nimród késõi leszármazottja Attila és ennek legfiatalabb fia, Csaba volt. Csaba Kézai szerint a korezmiai uralkodó (Tolsztov: Az õsi Chorezm, Bp. 1951. címû könyve szerint Korezmia Szijovusz nevû királyának) leányát vette feleségül, aki Ed és Edömér nevû fiúkat szült.

Tolsztov idézett könyve szerint Korezmiában i. e. a II. évezredben a kelte-minóri kultúra honolt, melynek leletei mezopotámiai leletekkel - fõleg a rézbõl készült tárgyakkal - szinte azonosak, mert Korezmia sokáig szumír kultúrhatás alatt állott.

Amikor az arabok Korezmiát - mely elõzõleg sokáig hun uralom alatt állott -a VIII. század elején meghódították, az ottani mazdaista (tûzimádó) vallást kiirtották, s helyette az iszlám tanait honosították meg. Ekkor (amikor Kazária kánja és a fõurak zsidó vallásúak voltak, a lakosság pedig mazdaista vallású volt, Ahura Mazda fõistent imádta) Korezmia lakosságának egy része, a kabarok, Kazária területén telepedtek le. Azonban, amikor Kazáriában vallásháború tört ki és a mazdaista vallásúakat, a tûzimádókat a zsidó vallású kazár kán és fõurak üldözték, a kabarok a Dentumagyaria területén élt magyarokhoz menekültek. Részt vettek a honfoglalás harcaiban, szállásterületül a Mátra-Bükk vidékét kapták.

Aba Sámuel, Edomér dédunokája, a kabar törzs fõnöke, Szent István sógora és 1040-44 között megkoronázott magyar király volt. Kinnomosz XII. századi bizánci krónikás szerint (Moravcsik Gy; A magyar történet bizánci forrásai. Bp, 1938) Aba Sámuel uralkodása idején Magyarországon olyan Korezmiából, Csaba nemzetségébõl származó "kaliz"ok (kabarok) telepedtek le, akik az Árpád-ház rokonai voltak. Noha a kalizok (kabarok) Kinnomosz szerint félig zsidók, félig tûzimádók voltak, a keresztény Aba Sámueltõl mégis birtokokat kaptak. A birtokadományokat a Hejõcsaba, Piliscsaba, Békéscsaba ma is használt földrajzi elnevezések is bizonyítják.

A szumír probléma nehézségeivel, a szumír probléma vitájának elsõ korszakában J. Oppert, Fr Lenormant, A. H. Sayce, E. Hincks, C. Rawlinson, E Hommel stb. szellemóriások küzdöttek, hogy tényeket állapíthassanak meg. Oppert már 100 évvel korábban felhívta a nyelvészek figyelmét arra, hogy a szumír nyelv az ural-altáji nyelvcsalád finnugor ágához áll a legközelebb. A magyar tudósok azonban nem az elsõ korszak tudósainak egyöntetû megállapításához, hanem a második korszakban szereplõ Halévy álláspontjához csatlakoztak.

Jules Oppert, aki az ékírásnak 16-féle típusát ismerte, az ismeretlen õsnépnek már az 1859. évi munkájában a "sumer" nevet adta, amikor a szumír nyelvnek a ragozó nyelvekkel (magyar, finn, török) való rokonságát már nyelvtani és lexikális példákkal is igazolta. De azt, hogy a szumír nyelv a magyar és a török nyelvekkel rokonságot mutat, elõször csak a Société Francaise de numismatique et d'archeologique társaságban, 1863. január 13-án megtartott elõadása alkalmával jelentette ki.

Oppert az írás feltalálását a scytháknak tulajdonította, amit Lenormant, Rawlinson, Sayce és végül Hincks is elfogadott, de õ háromféle scythát különböztetett meg: méd-scytha, kasdo-scytha és õsscytha, s ez utóbbit nevezte "sumer"-nak, aki Oppert számos cikke mellett az alábbi könyveket adta ki

- Expedition scientifique en Mezopotamie I-II. (Paris, 1857)

- Origine hierogliphique d'écriture cunéiforme (Paris, 1859) - Dechifrement des inscriptions cunéiformes (Paris, 1861)

- Etude sumérienne (Paris, 1875)

-Quelques remarques sor les différentes especes d'écritures cunéiformes (Atheneum francaise, 1867. évi kötetben)

Francoise Lenormant kapcsán úgy tudom, hogy a Buenos Aires-i Szumír-Magyar Tudományos Társaság a francia kormánnyal eredményes tárgyalásokat folytatott a Párizsban felállítandó L'institution de Lenormant céljából. A Lenormant Intézet tagjai buenos-airesi, francia és baszk tudósok lesznek, akik szumír nyelvnek a magyar és baszk nyelvvel való rokonságával fognak majd foglalkozni.

Lenormant Párizsban született, baszk családból származott és a ragozó baszk nyelvet is jól beszélte, s ezért tudta a ragozó szumír és a ragozó finnugor nyelvek közötti egyezéseket is felismerni. Azonban azt, hogy a baszk nyelvnek a finnugor nyelvek a rokonai Louis Lucien Bonaparte herceg, aki kiváló nyelvész volt, La langue basque et la langue finnoise (London) címû könyvében már 1862-ben megállapította.

Fr Lenormant régész volt, de mint nyelvész is kiváló volt, mert õ teremtette meg a szumír philológiát és állapította meg az alábbiakat:

1.A szemita nyelvek flektáltak, a szumír nyelv agglutinált.

2.A szemita nyelvben a szó tõhangzója megváltozhat, míg a szumír nyelvben nem.

3. A szemita nyelvekben a szavaknak nemei vannak, a szumír szavaknak nincsenek.

4. A szemita nyelvek elõragokat (prefix) használtak, a szumír nyelv utóragokat (suffix) használt.

5. A szemita szavak zöme 2-3 tagú, a szumír szavak zöme egytagú.

6. A szemita (asszír, babilóniai stb.), valamint az árja (indoiráni és indoeurópai) nyelvek hajtogató (konjugáló-flektáló), a szumír nyelv pedig olyan ural-altáji eredetû, ragozó (agglutináló) nyelv, mely az elõbbiektõl szerkezet és fogalomképzési rendszer tekintetében lényegesen különbözik. (1)

A mi szempontunkból a legfontosabb az 1875-ben és 1876-ban írt könyve. Az ural-altáji ragozó nyelveket, mint korábban az angol Max Müller, Lenormant is "turáni"-nak nevezte (2), aki az "idiomes touraniens" kifejezésen a szemita nyelvekben elõforduló szumír szavakat értette. Tehát Lenormant is ugyanazt vallotta, amit Oppert vallott, amikor az alábbi könyveket megírta:

- Manuel d'histoire de 1'Orient jusque aux guetres médiques I-II. (Paris, 1868)

- Les premieres Civilizations (Paris, 1871)

- Les sciences occultes en Asie. La Magie ebez les Chaldéens et les origines accutüennes. (Paris, 1871)

- Les sciences occultes en Asie. La divination et la science des présage ebez les Chaldéens (Paris, 1873)

- La langue primitive de la Chaldés et les idiome touraniens. Etude de philologie et d'histoire suivie d'une glossar accadian. (Paris, 1875)

- Les principes de comparaison de I'accadien et des langues touraniennes (Paris, 1876)

- Les origines de l'histoire d'apres la Bible et les traditions des peuples Orientoux I-II. (Paris, 1880-84)

- Die Geheimwissenschaft Asiens ) Jena, 1878)

- Histoire ancienne de l'Orient jusque aux guerres médiques I-IV (Paris, 1881-89)

- I. Tom. Les origines les races et langues, II. Tom. Les Egyptiens, III. Tom. Civilisations, moeure et monuments de I'Egypte, IV Tom. Les Assyriens et les Chaldéens, V Tom. La civilization assyrochaldéenne, Médes et Ies Perses, VI. Tom. Perses, Izraelites, Chanaanéens, Arabes, Phéniciens et Cartaginois.

Rawlinson (1810-96) angol katonatiszt, mint bagdadi konzul 1844-ben a meredek sziklafalon, 170 méter magasságban fekvõ 24 négyzetméter területet befedõ ékírásos behisztumi feliratról pontos másolatot készített, s lehetõvé tette az ékírás megfejtését. Amikor errõl a feliratról másolatot készített, még azt hitte, hogy az Achaimenidák elõtti korból származó ékírások a méd (perzsa) nyelvvel rokon scytha nyelven vannak megírva. De kiderült, hogy már a Darius által készített behisztumi sziklafelirat azonos szövege is háromféle nyelven (óperzsa, babilóni és elami) nyelven van megírva.

Mûvei: - The Persion cuneiform inscriptions at Behistum (London, 1846)

- History of Assyria as collected from the inscriptions in the ruins of Niniveh (London, 1852)

- The Cuneiform irrscriptions of Western Asia (London, 1860-71)

A. Haribald Sayce 1873. évi tanulmányával a szumírológia tudományának az alapját vetette meg. Ez az angol tudós tökéletesen meg volt gyõzõdve arról, hogy az akkád (szumír) nyelv az ural-altáji ragozó nyelvek családjához tartozik, s rokonai a finnugor nyelvek. Abból a célból, hogy magyar nyelvi ismereteit tökéletesíthesse, s hogy bebizonyíthassa azt, hogy az akkád nyelv sajátosságaihoz a magyar nyelv sajátosságai hasonlítanak a legjobban, Budapestre jött. Sajnos, rövid itt tartózkodása után megbetegedett és hazájába visszatért, ott az alábbi munkákat írta:

- On an Accadian Seal (London, 1873)

- Elementary Assyrian Grammar (London, 1874)

- Babylioenne literature (Paris, 1876)

- Introduction to the science of language (London, 1880)

- The Archeology of Cuneiform Inscriptions (London, 1907)

F. Hommel nemcsak azt bizonyította, hogy a szumír nyelv olyan ural-altaji eredetû agglutináló nyelv, mely a finnugor nyelvekkel, de fõleg a magyar nyelvvel rokonságot mutat, hanem azt is, hogy még a török-tatár nyelvekkel is egyezéseket mutat: szumír adda, mongol aba, török ata, magyar atya.

A következõ könyveket írta:

- Die vorsemittischen Kulturen in Ägypten und in Babylonien (Berlin, 1883)

- Geschichte Babyloniens und Assyriens (Berlin, 1885)

- Geschichte Mezopotamiens (Betlin, 1888)

- Sumerische Lesestücke (Berlin, 1889)

- Grundriss der Geographie und Geschichte des alten Oriens (Betlin, 1904)

- Zweihundert sumiro-türkische Wörtergleichungen als Grundlage zu einem neu Kapitel der Sprachwissenschaft (München, 1914)

F. Delitzsch már Halévy ellen fordult, amikor alábbi könyveit megírta:

-Entstehung des ältesten Schriftsystemes, oder Urpsprung der Keilschriftszeichen (Leipzig, 1897)

- Babylonia und Biebel (Berlin, 1902)

- Grundzüge der summerischen Grammatik (Leipzig, 1914)

Sajnos, magyar tudósok a reformkorszak viharos országgyûlései, az 1848/49, évi szabadságharc, majd az utána következõ Bach-korszak zsarnoksága miatt nem vehették ki részüket a mezopotámiai ásatásokból, a napfényre került ékírásos cseréptáblák megfejtéseibõl és a szumír nyelv sajátosságainak megállapításaiból. A késõbbi korszakok munkáiból pedig azért maradtak ki, mert késõbb Halévy és még késõbb Budenz kijelentései miatt nálunk a szumír probléma annyira elvesztette jelentõségét, hogy gúnyos támadás érte azokat, akik a szumír problémával foglalkoztak. De ez csupán nálunk történt meg, mert a nyugati tudósok a szumír probléma megfejtésével tovább is igen behatóan foglalkoztak.

Ezért a szumír-magyar nyelv egyezéseit illetõleg ma csupán arra vagyunk utalva, amit hiányos magyar nyelvi ismeretekkel az elfogulatlan nyugati tudósok állapítottak meg. Mûveikbõl merített adatok alapján dr. Gieswein Sándor (Tatán született 1856-ban; mint gyõri a püspök titkára hit- és nyelvtudományi kérdésekkel foglalkozott) - Mizraim és Asszur tanúsága címû I-II. kötet könyvét már 1887-ben megírta, melyben fõleg a szumír nyelv hovatartozandóságáról tudósít, de könyvét Budenz követõi egyáltalán nem vették figyelembe.

Mi magyarok Oppert, Lanormant, Sayce, Hommel tudósoknak nagy hálával tartozunk, akik magyar tudósok helyett dolgoztak és részünkre igen fontos nyelvészeti tényeket állapítottak meg. Neveiket és érdemeiket a jövõben is hálás kegyelettel õrizni fogjuk. Azt talán Oppert és Lenormant-nak köszönhetjük, hogy az Académie Francaise azzal a kéréssel fordult a Magyar Tudományos Akadémiához, hogy a szumír probléma megfejtésébõl vegyék ki részüket a magyar tudósok is.

Ha a szumír probléma valamely népet érdekel, vagy közelrõl érint, akkor a mezopotámiai ásatásoknál nekünk kellett volna meghozni a legnagyobb anyagi áldozatokat; és a szumír nyelv sajátosságainak megállapításánál is nekünk kellett volna kifejteni a legnagyobb szellemi erõfeszítést is, hiszen õstörténelmünk helyes megírásáról volt szó.

Ha nyugati tudósok, akik nem beszélték soha sem a magyar, sem a finn, sem a török nyelvet, de szótárak, nyelvtanok segítségével nemcsak összehasonlításokat végeztek, de tényeket is megállapítottak, akkor vajon mit tudtak volna megállapítani tökéletes magyar nyelvismeretükkel azok a magyar tudósok, akik hajlandók lettek volna az ékírást is megtanulni? És ha hajlandók lettek volna a nyugati tudósokkal kooperálni, amikor a szumír nyelv fonetikájának és a szumír szavak értelmének megállapításáról volt szó.

Miután már megállapították és el is fogadták, hogy a szumír nyelv ural-altáji eredetû, ragozó nyelv volt, úgy a szumír és a többi ragozó nyelv hangzóállománya között sem lenne szabad olyan nagy különbségnek lenni, amint mégis van. A ragozó nyelvek jellegzetes hangzói: zs, cs, ty, gy õ, û stb. bizonyosan meg voltak a szumír nyelvben is. Sajnos, a szumír fonetika körül baj van, mert ha a szavak jelentései helyesek is, kiejtései bizonytalanok.

A magyarságra nézve valóságos csapás, hogy a szumír probléma megfejtésébõl magyar tudósok nem vették ki részüket. De talán még ennél is nagyobb csapás, hogy Budenz követõi közül - még a mai követõi is -a szumír problémának nemcsak a magyar, de az idegen nyelvû irodalmát is tudománytalan írásoknak minõsítik, mert a szumírológia tudományában teljesen járatlanok.

Kétségtelen, ha a magyar tudósok a nyugati tudósokkal együtt mûködve már az elsõ korszak munkájából is kivehették volna a részüket, akkor a szumír probléma nagy vitájának már elsõ korszaka is a magyarok javára dõlt volna el. S ha a nyelvészeink és történészeink Oppert, Lenormant, Sayce, Hommel megállapításait magukévá tették és az általuk kijelölt úton haladtak volna, akkor ma a magyar õstörténelemnek a valódi eseményeit is ismerhetnék. Ebben az esetben Budenz, Hunfalvy, Szinnyei hamis vágányon futó munkájára; a finnugor elméletre, illetve egy magyar mûmithológiára sem lenne ma szükségünk.

A szumír probléma nagy vitájában részt vett külföldi és hazai tudósok könyveinek címeit a róluk szóló szövegekben adom. A szumír probléma magyar nyelvû irodalmi termékeinek jegyzékét is összeállítottam, s azt a negyedik korszak ismertetésének a végéhez csatoltam.

1) Faragó Zsigmond, kedves barátomnak: Az emberi beszédtevékenység neurokibernerikája különbözõ nyelvek szempontjából címû könyvének (kézirat) Bevezetõjébõl részleteket idézek: "A jövendõ általános nyelvészetében a "fonetikai kutatások" nyelvészetéé lesz minden szó. Említsük csak az agglutináló nyelvek csoportjának eu-fonetikáját (széphangzástanát), mely a szavakon belüli magánhangzóilleszkedésben mutatkozik. Ez a vokálharmónia már az 5000 év elõtti agglutinatív szumir nyelvben is megtalálható és ez választja el a szumirológia tudományát az assziriológia tudományától- amit olyan sokan összetévesztenek."

2.) A "Tura" (turán és turáni) és az "Árian" (Irán és iráni) elnevezések már Firdauszi Sahmanejában is elõfordulnak, s ezek már régen történelmi, földrajzi és nyelvészeti szakkifejezésekké váltak. Ma a turáni szó barna, rövidfejû és ragozó nyelvet beszélõ, az iráni szó pedig szõke, hosszúfejû és hajtogató nyelvet beszélõ népet jelent.

A MÁSODIK KORSZAK 1874-1942

Joseph Halévy a szumír probléma nagy vitájának második korszakát akkor nyitotta meg, amikor "Mélange d'épigraphique et d'archeologique semitiques" (Szemiták felirati és régészeti keveréke) címû könyvét Párizsban 1874-ben kiadta; s akkor fejezõdött be, amikor Varga Zsigmond "Ötezer év távolából" címû könyve Debrecenben 1942-ben megjelent.

J. Halévy a vitába akkor kapcsolódott be, amikor a szumírológusok már egyöntetûen azt vallották, hogy a szumír nyelv sem nem szemita, sem nem árja, hanem olyan ural-altáji eredetû agglutináló nyelv, amelyeknek sajátosságaihoz a ragozó finnugor, sõt a ragozó török-tatár nyelvek sajátosságai is hasonlítanak; illetve csak akkor, amikor még csak kétnyelvû, bilingvisztikus (asszír-szumír, vagy babilóniai-szumír) nyelven írt ékírásos cseréptáblák állottak rendelkezésre.

J. Halévy a nagy vitába való bekapcsolódása elõtt az alábbi könyveket írta: Excursion chez les Falachas en Abyssinie (Paris, 1869), Mission archeologique dans Yemen (Paris, 1872), kinek a vita idején számos cikke fõleg a Journal Asiatique-ban jelent meg.

J. Halévy fenn idézett könyvében tagadta mindazt, amit Oppert, Lenormant, Sayce és késõbb Hommel is megállapított. Oppert, Lenormant és Sayce a legnagyobb megdöbbenéssel vette tudomásul Halévynek azt az állítását, hogy akkád, cháld, sumér néven nevezett õsnép és õsnyelv sohasem létezett, Szerinte a kétnyelvû ékírásos cseréptáblák azonos szövegei közül az egyik szöveg szemita nyelven, a másik szöveg pedig a szemita papok titkos nyelvén van megírva. Állítása helyességét azzal igyekezett bizonyítani, hogy ha akkád, cháld, sumér nép és nyelv valaha is létezett volna, akkor az ásatásoknál egynyelvû, csupán sumér nyelven írt ékírásos cseréptáblák is elõkerültek volna.

J. Halévy különbözõ érvekkel azt is igyekezett bebizonyítani, hogy az ékírás a szemita nép géniuszának a terméke, s hogy az a fejlett kultúra is, melyrõl az ékírásos cseréptáblák tanúskodnak, tiszta szemita kultúra.

Sõt azt is igyekezett bebizonyítani, hogy az állítólagos õsnép nyelve nem is lehet ural-altáji agglutináló nyelv, mert az uralaltáji agglutináló nyelvek csak utóragokat, suffixokat használnak, az állítótagos sumér agglutináló nyelvben azonban a suffixok mellett az elõragok, a préfixek is bõven fordulnak elõ; a préfixek pedig a szemita nyelveket jellemzik.

Abban Halévynek igaza volt, hogy az agglutináló nyelvek csak utóragokat használnak, mert a szó tövét ragokkal, képzõkkel bõvítik, s hogy a magyar nyelvben is csak egy elõrag van, a "leg" (legszebb stb.). Azonban, ha az igekötõket is elõragnak tekintjük (elad, kiad, megad stb.), akkor elõragokat nemcsak a szumir használt, hanem a magyar nyelv ma is használ. (3)

J. Halévy állításait, bizonyítékait kevesen fogadták el, de annál többen fordultak ellene, aki nemcsak írásban, de ellenfeleivel élõszóval is vitatkozott. Lenormant a vita hevében Halévyt azzal vádolta meg, hogy õ a szemita faj dicsõségét védi, amit - mint alaptalan vádat - Oppert is Halévy szemére vetett. Oppert azonban Halévytõl azt is megkérdezte, hogy az ékírásos cseréptáblák azonos szövegei közül az egyik szöveget kinek a részére írták a szemita papok titkos nyelvén, amikor a másik szöveget, a szemita nyelven írt szöveget bárki elolvashatta, ha tudta olvasni az ékírást?

A nyugati tudósok közül Halévy hívei voltak: Delitzsch stb., a magyarok közül pedig Újfalvy Jenõ, Goldzieher Ignác (1850-1921) aki egyetemi tanár, a MTA-nak és - mint nemzetközi viszonylatban is neves orientalista - több külföldi tudományos társaságnak is a tagja volt. Munkácsi Bernát (1860-1939), aki a pesti zsidó iskolák tanfelügyelõje, a MTA-nak és külföldi tudományos intézetnek is a tagja volt. Azonban mindketten Budenz követõi voltak.

Halévy nagy tudása és magas kora miatt nagy tekintélynek örvendett, de nemcsak érvei szenvedtek hajótörést, amikor a tellói leletek is napfényre kerültek, hanem helyzete is tarthatatlanná vált, amikor már Delitzsch is ellene fordult.

Ernest de Saazec a Tigrist és Eufratest összekötõ, Satt el Haj nevû, õsi szumír csatorna mellett fekvõ dombot 1880-ban feltárta, melyet az arabok Tello-nak neveznek, de amely Lagas, az õsi szumír város romjait takarja. Itt i.e. a IV évezredbõl származó olyan szobrok, pecsétlõhengerek, ékírásos cseréptáblák kerültek elõ, amelyek már csak egy nyelven, szumír nyelven vannak megírva, amelyek ma a Louvre féltve õrzött kincsei. A leletek tehát abból a korból valók, amikor Mezopotámia még szumír uralom alatt állott, területén szemita népek még nem léteztek.

A tellói leletekrõl szóló tudományos leírásokat az Academie Francaise csak 1882-ben hozta nyilvánosságra és Sarsec könyve is (Decouverts en Chaldie) csak 1882-ben jelent meg. Tehát minden kétséget kizáró módon bebizonyosodott, hogy Mezopotámia területén az igen korai idõben ragozó nyelvet beszélõ szumír nép tényleg élt.

Miután Halévynek a préfixelinéletét egyesek elfogadták a szumír nyelvnek ural-altáji eredetû ragozó volta helyett, egyesek más eredetet igyekeztek megtalálni, mint Eduard Hincks "On the language and mode of writing of the ancient Assyrien" (London, 1867) címû könyvében már azt hirdeti, hogy az akkád (szumír) nyelv az indoeurópai nyelvnek igen õsi nyelvjárása volt.

Freiherr von Eichstedt "Rassenkunde und Rassengeschichte des Menscheit" (München, 1932) címû könyvében már azt állította, hogy a szumírok hosszúfejû, dolichocephal árják voltak, kinek könyvét egy névtelen író a Búvár folyóirat 1937. évi VII. számában: "Szumírok a tudomány mai megvilágításában" címû cikkében részletesen ismertette. Ferenczy Gyula: "Szumír és akkád, egy õsturáni nép a Tigris és az Eufrátesz partján" címû könyvét Debrecenben már 1897-ben kiadta, s melyben a szumír nyelvnek ural-altáji eredetû ragozó voltát konkrét adatokkal bizonyította.

E Delitsch 1902-ben Deutsche Orient Gesellschaft (Német Keleti Társaság) elõadó termében (mely társaság fõleg Babilon feltárási munkájából a maga részét nagyon is kivette) olyan saját tanulmányát olvasta fel, mely a német népet nagyon is meglepte és amelyet a császári palotában II. Vilmos elõtt is fel kellett olvasnia. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a világ teremtése, a vízözön, az elsõ emberpár büntetése stb. hitrege olyan szumír hitregék, amelyeket a babilóniak és az asszírok a szumíroktól vettek át, az izraeliták pedig a rokon szemitáktól örökölték.

Azt a szumír képírással megírt cseréptáblát, melyen az elsõ emberpár bûnbeesése le van írva, illetve le van rajzolva, a Berlini Múzeum õrzi. A cseréptábla közepén a tiltott fa áll, melytõl jobbra Éva ül és nyújtja a tiltott fa gyümölcsét Ádámnak, aki a tiltott fától balra ül, de a kígyó is le van rajzolva a háta mögött. Valószínûleg ez és a többi hitrege a szumír nép köreiben a cseréptábla elkészítése elõtt már évezredekkel korábban is el volt terjedve.

Amikor Delitzsch tanulmánya nyomtatásban, Németországban egy év alatt 45.000 példányban már elfogyott, akkor az 1903-ban, az Atheneum kiadásában "Babilónia és Biblia" címen nálunk is megjelent.

Halévynek azonban a vita idején Oppert, Lenormant, Sayce, Hommel tudósokon kívül R. Brünnov, C. L. Lentnonh, Tallquist, H. Z. Zimmern, L. W King, E Jensen, H. Winckler, A. Heuzley, E. Lerou, Thureru Dagin, Sarsec, C. Bezold stb. tudós is az ellenfele volt.

H. Zimmern "Babilonische Bosspsalmen." (Berlin, 1885.) címû könyvében a szumír nyelv létezését és többféle nyelvjárását bizonyította be.

R. Brünnov: "A classified list of all simple and compound cuneiform ideographs" (Leiden, 1887) címû könyvében a szumír nyelv írott emlékeibõl kb. 14.500 cuneigrammot gyûjtött össze és azok jelentéseit is megállapította.

C. Bezold, R. Brünnov könyvérõl bírálatot írva, közli, hogy a British Museum egyik asszír nyelvû ékírásos cseréptábla szövegében a "szumír nyelv" kifejezést is megtalálta.

J. Halévy "Apercu grammatical de l'Allographie assyro-babylonienne" (Paris, 1883) címû könyvében (4) rendszerbe szedett álltásait és érveit sorakoztatta fel. "La sumerian prehistorique" (Paris, 1884) címû könyvében már beismerte, hogy a szumír nyelv létezését illetõleg tévedett. Azonban a többi álltásait: az ékírás és a mezopotámiai õsi kultúra szemita eredetû ragozó nyelv, s hogy a szumír nyelv nem lehet ural-altáji eredetû ragozó nyelv stb. továbbra is fenntartotta.

Pinkusfeld Sámuel "Duda Ha-Lévi mint grammatikus és exegétas" (5) címû, 1887. évi Bölcsészettudományi értekezése (lásd: Az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában gépszám 74, 368 szám alatt) Halévy állításait - amikor azok érvelésére már a feledés fátyla is ráborult - még mindig védi.

Halévynek egyes cikkei a Keleti Szemlében is megjelentek: L'étroité paranté des norms de nombre turco-ugriens (gépszám: 36, 742), La numerabon uninaire dans les langues civilsées (gépszám: 36, 743). Goldziher "Arábia történetérõl és a szumírokról" a Budapesti Szemle 172. számú füzetében cikket írt, melyben azt állítja, hogy Halévy a szumírológusok fölé került. S amikor az 1902. évi stockholmi 9. orientalista kongresszusról visszatért, az Akadémiának benyújtott beszámolójában (Somogyi 1903. évi könyve szerint) azt írta: "Halévy a kongresszuson döntõ gyõzelmet aratott'.'

Somogyi Ede "Szumírok és magyarok" címû könyve Budapesten 1903-ban jelent meg, amikor Delitzsch idézett tanulmánya már magyarul is olvasható volt. Könyvében nyugati tudósok mûveibõl merített adatok alapján nemcsak a szumír problémáról szóló nagy vita történetét írta le részletesen, hanem a szumír nyelv lényegét (névmások, számnevek, fõnévi és igeragozás, birtokviszony kifejezését) is ismerteti, könyve végén pedig a szumír-magyar szóegyezések szótárát is adja. Könyvének Mi a kötelességünk címû fejezetében azt tanácsolja, hogy a budapesti egyetemen állítsák fel a szumír tanszéket, magyar tudósok végezzenek ásatást Mezopotámiában s a szumír probléma megoldása céljából kapcsolódjanak be a nyugati tudósok munkájába is.

Somogyi Ede könyve a XX. század elején a hivatásos magyar tudósokat már nem érdekelte, mert a finnugor elméletet már elfogadták, mert a szumír problémát a magyarság szempontjából már tudománytalan dolognak nyilvánították, és fõleg mert Budenz követõi lehetetlenségnek tartották azt, hogy a magyar-finnugor szó-rag-képzõ- és más egyezések szumír eredetûek lehessenek.

Ma azonban Europeus, Hilden, Lottni stb. finn tudósok a magyarfinnugor nyelvrokonság keletkezésének történelmi okát Mezopotámta területére vezetik vissza.

A HARMADIK KORSZAK 1711-1942

Miután a Habsburg dinasztia, de fõleg a bécsi kamarilla, a császár tanácsadó testülete a magyarsággal szemben mindig rosszakaratú volt, a harmadik korszak eseményeinek kezdetét, legalább az 1703-ban kezdõdõ II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leveréséig, az 1711. évi szatmári békéig kell elõre helyezni.

Ez a harmadik korszak 1943-ban csak akkor fejezõdött be, amikor a finnugorizmus három apostola közül földi pályafutását nemcsak Budenz József (1856-1893) és Hunfalvy Hunsdorfer Pál (1810-1891), hanem már Szinnyei-Färber József (1857-1943, IV 14.) is befejezte.

Azonban ennek a szerencsétlen harmadik korszaknak egy olyan alkorszaka is volt, mely 1903-1942-ig tartott, amikor Somogyi Ede, Galgóczy János és fõleg Dr. Varga Zsigmond - noha abban a korban nálunk a szumír probléma hivatalosan már tudománytalan dolognak volt nyilvánítva a szumír-magyar nyelv egyezéseivel mégis igen behatóan foglalkozott.

1. A finnugor elmélet születése

A bécsi kamarilla, melynek tagjai osztrák államférfiak és tudósok voltak, Széchenyi István grófnak (1791-1860) Jovanovics esztergomi érsek útján már 1847-ben megüzente, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1825. évi alapító levelének fõcélját "a magyar nyelv mûvelése" változtassa meg, amit Széchenyi nem változtatott meg.

Az osztrák és magyar, a két szomszédos és egymásra utalt nép az 1867. évi kiegyezéskor kibékült, a kamarilla azonban aknamunkáját tovább folytatta. Ugyanis, amikor angol, francia, német tudósok megállapításai alapján az egész világot bejárta az a hír, hogy a magyarság igen õsi múltra tekint vissza, mert nyelve - õsi és igen fejlett kultúrát teremtõ nép nyelvével -a szumír nyelvvel feltûnõ rokonságot mutat; a kamarilla - mint a múltban már igen sokszor ismét rosszakaratáról tett tanúságot (6).

Ekkor határozta el a kamarilla, hogy az ellen a rebellis magyarság ellen, mely a dinasztia ellen 1848-ban már negyedszer fegyvert fogott, lélektani hadjáratot kell indítani. A magyarság nemzeti büszkeségét és õsi származásának tudatát kell megsemmisíteni, hogy elgermánosítható és a Gesamtmonarchie-ba beolvasztható legyen. Ezért a magyarságot a fehér fajnak a legalacsonyabb kultúrfokán élõ népétõl kell származtatni, mert Sajnovics, Révay, Reguly stb. magyar tudósok már régen megállapították, hogy a magyar nyelvnek az északi területen élõ lappok, finnek, vogulok stb. finnugor népek nyelve a legközelebbi rokonai.

A kamarilla ezzel a feladattal azt a fiatal tudóst bízta meg, aki Hessen tartomány Rasdorf községében született, s aki 1857 elõtt magyar szót sem hallott, aki a feladat elvégzéséhez (a magyarság és nyelve eredetének tudományos módon való megállapításához) a szükséges szaktudás óriási hiányával kezdett hozzá, amit merészséggel és fõleg rosszakarattal pótolt.

Azonban, mikor Budenz "Magyar-Ugor összehasonlító szótár" címû könyvét 1864-71., majd 1873-ban már "Ugor nyelvek összehasonlító alaktana" címû könyvét' is megírta és kiadta, a magyarság vezetõi közül egyesek azt hitték, hogy ez a német lángelme a magyarság származásának rejtélyeit is képes lesz megoldani. Ezért a magyar kormány a pesti egyetemen nem a szumír tanszéket, hanem Budenz részére a Finnugor Összehasonlító Nyelvtudomány tanszékét már 1876-bon felállította.

Budenz tehát, mint a magyar egyetemen a magyar nyelv tanára, abba a helyzetbe került, hogy a kamarillától kapott feladatot már teljesíthette. S hogy feladatát elvégezhesse, saját elképzelésébõl, amelyet már 1864-ben is hangoztatott, egy premisszát, egy kiindulási alapot és egy gyûjtõnevet csinált.

Premissza: Európa legmostohább éghajlatú vidékén i.e. IV- III. évezredben finnugor alapnyelvet beszélõ õsnép élt s ettõl az õsnéptõl származnak az északi területen élõ finnugor (gyûjtõnév) népek.

Majd a magyar és a finnugor nyelvek rokonságának konkrét bizonyítékából önkényesen azt az állítólagos magyar õstörténelmi tényt is kikövetkeztette, hogy a honfoglaló magyarok elõdei a finnugor népek etnikai közösségébõl való kiválás után az V században a Kaukázus vidékére vándoroltak és vitték magukkal azt a nyelvörökséget, amelyet a finnugor õshaza területén örököltek. Ezért csak azok az õsmagyar szavak, amelyek a finnugor nyelvek szavaiból származtathatók. A többi magyar szó pedig mind olyan jövevényszó, amelyeket a magyarok különbözõ korokban, különbözõ területeken, különbözõ népektõl vettek át.

Budenz szerint a honfoglaló magyarság olyan finnugor eredetû, harcias lovasnép volt, mely fejletlen nyelvének szószegénysége miatt a dunamedencei szlávoknál megismert tárgyak, fogalmak megnevezésére - amelyeket saját nyelvén megnevezni nem tudott - sok szláv szót kényszerült átvenni. Az a nép pedig, melynek szókincsében olyan kevés az õsmagyar szó és amely olyan sok szláv, germán, latin stb. szót kényszerült átvenni, mint a magyar, a mûveltségnek igen alacsony fokán állott és föltétlenül analfabéta volt.

Budenz a kamarillától kapott megbízást fõleg azért teljesíthette, mert õt a finnugor elmélet kidolgozásában Hunfalvy Pál, Heinrich Gusztáv (aki a MTA titkára volt), Petz Gedeon, Bleyer Jakab és fõleg Szinnyei József, sõt Szarvas Gábor is erõsen támogatta. Budenzet azonban a kamarilla egyik tagja, Franz Miklosich is (1831-1891) erõsen támogatta, aki a bécsi egyetemen a szláv nyelvek tanára és a császár valóságos belsõ titkos tanácsosa volt, mert Miklosich a "Die Slavischen Elemente im Magyarischen" (Wien, 1871) címû könyvében az 5-6. oldalon az alábbiakat írta: "Die seit längerer Zeit durch baerische Missionäre und durch Cirillios und Methodius zum Christentum bekerten und dadurch die Berührung mit den Deutschen einigermassen civilisierten Slovenen den auf der tiefsten Stufe der Kultur stehenden Magyaren in der That zu bieten hatten." "Wenn ich mich durch Bollers Darstellung nicht bestimmen Hess meine Ansicht aufzugeben, so hat dies seinen Grund unter anderem darin, dass ich nur die Zweige der finnischen Sprachfamilie als mit dem Magyarischen verwandt ansehen. Nämlich die übrigen Glieder der sogenannten Ural-altaischen (turanischen) Sprachfamilie von dieser Verwandschaft ausschliesse."

Miklosich Cilliben született, szlovén ember volt. Szerinte tehát a szlovénok a kultúra legalacsonyabb fokán álló magyarságnak valóban sokat nyújtottak. De Miklosich a magyar nyelv rokonainak is csak a finn-ugor nyelveket ismerte el.

Kétségtelen tehát, hogy Budenz Miklosich-al összedolgozott, hiszen nem véletlen az, hogy Bécsben és Budapesten 1871-ben olyan két könyv jelent meg, amelyek a honfoglaló magyarok nyelvérõl, a honfoglaló magyarok rokonairól, és mûveltségérõl úgy szólnak, mint azt a kamarilla célja megkívánta.

Kérdés, hogy Budenz 1857-ben miért nyaralt Magyarországon és 1858-ban miért éppen Magyarországon telepedett le? Önként jött vagy küldték õt?

Tudjuk, hogy a honfoglalók az egyik háziállatunknak a következõ neveit hozták magukkal: juh, canga (nõstény juh), kos, birka, hirge, ürü, bárány, toklyó. Miután Budenz követõi a magyar nyelvet csupán a finnugor nyelvekkel hasonlították össze, a finnugor összehasonlító nyelvtudomány megállapítása szerint a "bárány" szavunk a szláv "baran" szóból ered. Azonban Dr. Schedel Andornak a "Szumír kultúra" címû cikke szerint (Universum, 1964. XL) viszont bárány szavunk a szumír "baran" és a birka szavunk a szumír "birgal" szóból származik. A Dunántúlon, fõleg Zala megyében "szila"-nak is nevezik.

Lényegtelen tehát, hogy Budenz követõi mit állapítottak meg, mert ma már tudjuk, hogy honfoglaló õseink nem állottak a kultúra igen alacsony fokán, nyelvük sem volt fejletlen és szószegény, és az idegen szavakat sem vették át kényszerbõl. Ma már bebizonyított tény, hogy ezek a honfoglaló õseink, akik Keletrõl a betûírásnak fonetikailag igen fejlett rendszerét, a rovásírást hozták magukkal, nem voltak analfabéták. Végül ma már az egész világon közismert dolog, hogy a magyar nyelvnek a finn-ugor nyelvekkel való rokonságán kívül más nyelvrokonságai is vannak: szumír-akkád, szanszkrit, óperzsa (pehlevi), parthusz-perzsa, dravida (tamil stb.), török-tatár, baszk, etruszk stb.

Trefort Ágoston (1817-1888) hazánkban letelepedett francia orvos fia az 1848. évi Batthyány kormányban államtitkár volt. Amikor több nyugati ország beutazása után 1850-ben az emigrációból visszatért, egész életét a magyar közügyeknek szentelte. A sok nyelvet beszélõ és rendkívüli szellemi képességekkel rendelkezõ Trefort a magyar közoktatással, közgazdasággal, közigazgatással, közlekedéssel (vasútépítés) és a magyar alkotmány reformjával is behatóan foglalkozott, aki 1872-1885-ig kultuszminiszter, majd 1885-tõl haláláig az MTA elnöke volt. Trefort 1878-ban az elemi iskolákban a magyar nyelv oktatását kötelezõvé tette. Nevéhez fûzõdik többek között a finnugor tanszék és a Zeneakadémia felállítása. Kétségtelenül az egyik legnagyobb államférfi volt.

Amikor Trefort az MTA elnöke volt, az Académie Francaise azzal a kéréssel fordult az MTA-hoz, hogy vegyék ki részüket a szumír probléma rejtélyének megfejtésébõl a magyar tudósok is; Trefort azonban két orientalista tudósunk tanácsa alapján olyan választ adott, mely szerint: "a magyar nyelvnek a szumír nyelvhez semmi köze"

Az Akadémia elnökének azonban Goldzieher Ignác és Munkácsy Bernát más tanácsot nem is adhatott, sõt mást Trefort Ágoston sem válaszolhatott, mert abban az idõben a magyar nyelvtudomány egén Budenz és Miklosich neve már olyan fényesen ragyogott, hogy saját tudományos sírját ásta meg az, aki a magyarságnak a finnugor elmélettel ellenkezõ származását merte hirdetni.

A finnugor elmélet azon áll vagy bukik, ha felteszik azt a kérdést, hogy a honfoglalók elõdei honnan, északi vagy déli területrõl vándoroltak-e a Kaukázus vidékére.

Amikor Trefort az Akadémia elnöke volt, a magyar nyelvnek a szumír nyelvvel való rokonságát bebizonyítani még nehéz dolog volt, mert akkor Somogyi, Galgóczy Varga, Bobula, Padányi és Schedel munkái még hiányoztak; mert ha a nyugati szumírológusok a szumír szavak jelentését helyesen is állapították meg, a szumír nyelv fonetikája, illetve a szumír szavak kiejtései még bizonytalanok voltak, sõt még ma is bizonytalanok. Az angol, francia, német, szovjet stb. tudósok ugyanis a szumír szavak kiejtéseit mindig a saját nyelvük fonetikája és orthográfiai szabályai szerint állapították meg, amikor azokat latin vagy cirill betûkkel átírták.

Padányi Viktor "A szumír-magyar lélekazonosság" címû könyvében említi, hogy Doudou "Chare chamise" (London, 1925.) címû könyvében, szumír szövegben elõforduló olyan tárgy nevét, melyet pásztorok és sétáló emberek használnak: baut, bout, bauth, bouthe-nak írta le latin betûkkel, mely a szumír nyelvben bizonyára "bot"-nak hangzott. Tehát a szumír szavak kiejtéseinek helyes megállapításainál az utolsó mûvészi simítások elvégzése magyar és finn tudósok részére szép feladatot jelent.

A szumír-magyar szószedet, szótár, nyelvtan megírásánál a fonetika bizonytalansága mellett még az is fokozza a nehézséget, hogy a leleteken olvasható kétféle nyelvjárás, az eme-ku (szumír) és az eme-szál (akkád) nyelv szavai annyira egybeolvadnak, hogy a szavak tekintélyes részénél még mindig vita folyik afelett, hogy az i. e. 2300-ig beszélt szumír nyelv szavai szumír szavaknak, vagy már akkád nyelv szavainak tekintendõk-e?

A szumír-magyar nyelv tudományos összehasonlításánál nehézséget fõleg az okoz, hogy magyarországi szumír tanszék hiánya miatt könyvtárainkban a szumír tanszék magyar nyelvû tudományos munkái is hiányoznak. Sajnos, Galgóczy Jánosnak az MTA-hoz benyújtott három tanulmánya az Akadémiai Értesítõ XXX. kötetének 34. oldalán közöltek szerint a 13.000 szumír szót tartalmazó tudományos értékû munkájának kézirata sem található meg.

Trefort Ágoston válaszával azonban a tudományosság aranykoronáját nemcsak Budenz fejére helyezte, hanem nálunk is eltemette a szumír problémát. Az MTA elnökének válasza után természetes, hogy a szumír nyelvnek ural-altáji eredetét és a magyar nyelvvel való rokonságát a nyugati tudósok is levették a napirendrõl. Más megoldást kerestek, mert Eduard Hincks "On the language and the mode of writing of the ancient Assyrian" címû könyvében már 1867-ben azt hirdette, hogy az akkád nyelv az indoeurópai nyelv õsi nyelvjárása volt.

Freiherr von Eichstedte "Rassenkunde und Rassengeschichte der Menscheit" (München, 1932) címû könyvében már azt állította, hogy a szumírok hosszúfejû, dolihochephal árják voltak. Könyvét egy névtelen író a Buvár 1937. évi VII. számában "Szumírok a tudomány mai megvilágításában" címû cikkében részletesen ismertette. Tehát amíg mi a szumírokkal a nyelvrokonságot nem ismertük el, addig egy német báró a szumírokkal a fajrokonságot is vállalta.

A szumír probléma eltemetésének és a finnugor elmélet elfogadásának az lett a következménye, hogy krónikáink történelmi értékével együtt minden az Akadémia papírkosarába került, amit egyesek Bonfinitõl Aczél Józsefig írtak; illetve minden értékét vesztette, ami Beregszászi Nagy Pál (1750-1828), aki erlangeni egyetem tanára volt, Mátyás Flórián (1790-1850), a kiváló történetíró, Rese János (1765-1846), Jerney János (1790-1850), Kõrösi Csoma Sándor (1784-1842), Fáy Elek, Télfy János, Bálint Gábor (1849-1907) (akik keleten kutatták a magyarság nyomait), Érdi János, Nagy Géza muzeológus, továbbá Ipolyi Arnold (1823-1886), Lukácsy Kristóf és mások állapították meg, sõt a Zichy- és a Széchenyi expedíció megállapításai is.

Sajnos, Budenz és fõleg követõi minden idõt, pénzt és szellemi energiát a magyar nyelvnek csupán a finnugor nyelvekkel való összehasonlítására fordítottak Igaz, hogy ennek a nyelvrokonságnak a legapróbb részleteit is feldolgozták, s ma a magyar-finnugor nyelvrokonság már olyan objektív valóság, amit többé nem lehet tagadni. De az is igaz, hogy magyar õstörténelmi eseményeket nem lehet csupán a magyar-finnugor nyelvrokonság konkrét bizonyítékaiból kikövetkeztetni. Történetíróink által a finnugor elmélet szellemében megírt magyar õstörténelem nem fogadható el, mert a magyar õstörténelem állítólagos eseményei nem egyeztethetõk össze sem a magyar nyelv többi nyelvrokonságainak, sem pedig a figyelembe veendõ többi tudománynak hiteles adataival.

Ezt a mulasztást Magyar Szófejtõ Szótár elõszavának 16. oldalán már Dr. Bárczi Géza is elismeri. Molnár Erik "A magyar nép õstörténelme" (Bp, 1951.) címû könyvében erõsen kifogásolja, hogy a magyar nyelvet még mindig nem hasonlították össze a kaukázusi stb. déli nyelvekkel, amit már B. Nagy Pál és Mátyás Flórián is szükségesnek tartott, akik már Sajnovics megállapítása ellen is tiltakoztak.

Miután a magyarság és nyelve eredetének kutatásánál a horizont kiszélesítését Hunfalvy Pál és Szinnyei József is haláláig a legerélyesebben ellenezte, a szumír probléma eltemetése és a finnugor elmélet elfogadása miatt csak az lett szent és sérthetetlen, amit Budenz a kamarillától kapott utasítás szerint hirdetett és az egész világ tudomására hozott.

Érthetetlen, hogy Szinnyei a magyar-dravida és a magyar-görög nyelvkapcsolatáról miért nem volt hajlandó tárgyalni sem Bálint Gáborral, sem Aczél Józseffel.

Jóllehet Hunfalvy Pál Vámbéry Árminnak akadémiai elõadását, a magyar-török nyelvrokonságra vonatkozó bizonyítékait "szellemi betyárságnak" nevezte, végül mégis ifj. Jankó János megállapítását (Uránia folyóirat 1901. VII. sz.) fogadták el, mely szerint a honfoglaló magyarok finnugor néptöredéknek török néptöredékkel való keveredésébõl származtak.

Budenz, illetve ifj. Jankó János megállapítását azonban csak azok fogadták el, akik elhitték, hogy õshajdan finnugor alapnyelvet beszélõ õsnép tényleg létezett. A kételkedõk azonban eddig a magyarságnak már kb. tízféle származását állapították meg.

A Budenz-Jankó-féle variációt azonban két világhírû magyar tudós, Vámbéry (Vamberger) Ármin (1832-1913) és Stein Aurél (1862-1942) - akadémiai székfoglalója, Budapesti Szemle 1897 - nem fogadta el, amelyet az 1963. óta ismert Unesco sem ismert el, és amelyet már 1934-ben a British Universities Encyclopedia sem ismert el. (Lásd a BUE 1934. évi kiadásának XI. kötetében a "Hungarian" címszónál levõ szöveget. Vámbéry Armin pedig a "Magyarság bölcsõjénél" címû könyve 108. oldalán az alábbiakat írta, kinek a könyvet atyja halála után fia, Rusztem és Németh Gyula 1914-ben rendezte sajtó alá: "Külön ki kell emelni, hogy a magyarokkal, kiknek sikerült államot alkotni, a magasabb ázsiai kultúra vonult be Pannóniába... Sõt azt lehetne mondani, hogy a magyarok vezetõi annyira át voltak hatva a parszi-világ perzsa szellemétõl, hogy mûveltségben a velük egyenrangú európaiakat is felülmúlták: '

Szinnyei József "A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori mûveltsége" (Bp., 1916. 2. jav kiadás; 1919. Olcsó Könyvtár 1569./71) címû könyvecskéjének szerény tartalmával sietett kiköszörülni azt a csorbát, melyet Vámbéry fenti könyvének tartalmával a finnugorizmus tévtanain ütött. De Szinnyei nem is a tények megállapítására, hanem csupán arra törekedett, hogy Budenz premisszája és megállapításai helyességét, létjogosultságát bebizonyíthassa. Szinnyei ugyanis a magyar nyelvnek a többi rokonságait nem vette figyelembe, s az állítólagos magyar õstörténeti eseményeket kizárólag a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságának konkrét bizonyítékaiból következtette ki. Szerinte a magyar nép a finnugor õshaza területén vált lovas néppé (?) stb.

Amíg Szinnyei igyekezett a tudományosság látszatát megõrizni, addig Hunfalvy Pál a magyar õstörténetírásnak már valóságos Dzsingisz kánja volt, aki semmit sem épített, hanem csak rombolt. Miután Budenz a honfoglaló magyarokat analfabétáknak nyilvánította, Hunfalvy nemcsak a magyar rovásírás hiteles emlékeit, hanem már a magyar krónikákat is XIII. századi koholmányoknak nyilvánította. Tehát mindazt tagadta, amit nem tudott a finnugor elmélet idõ- és térbeli keretei közé beilleszteni. Így került aztán az Akadémia papírkosarába a magyar Krónikák történelmi értéke is.

3.) Thureau-Dangin: Sur a Ies Prefixes du Verb Sumerian (Paris, 1937). Jean Perrot francia egyetemi tanár a magyar "meg" igekötõrõl terjedelmes tanulmányt írt (Akadémia Könyvkiadó, 1966.) De tanulmányában nem tesz említést arról, hogy a magyarban kérdésre az "igen" szó helyett igekötõvel is lehet felelni: Megvetted a könyvét? Meg. Elhoztad a könyvet? El.

4.) Az asszír-babiloni szabad, jóváhagyott (conventionális) írás grammatikai áttekintése

5.) nyelvmagyarázó

6.) Bécsben olyan pátens jelent meg, mely szerint a Magyarországon elõkerülõ hunok, avarok és a honfoglaló magyarok korából származó fémleleteket meg kell semmisíteni. Ezt a pátenst I. Ferenc József az 1867. évi kiegyezéskor hatályon kívül helyezte. Az Országos Régészeti és Embertan] Társulat 1879-1885. Évkönyve Bp. 1886.) címû könyve 223, oldalán azok a rendeletek vannak leközölve, amelyeket magyar miniszterek a pátens hatályon kívül helyezte után adtak ki. A magyar királyi belügyminiszter 1868. évi február 1-én kelt 609/1868. számú rendelete és a magyar királyi pénzügyminiszter 1873. évi november l2-én kelt 38138,1873. számú rendelete arról intézkedik, hogy a ] övõban építkezés (vasútépítés stb.) alkalmával elõkerülõ leleteket nem szabad összeolvasztani, hanem azokat a hatóságoknak kell beszolgáltatni, s hogy a megtalálók milyen jutalomban részesítendõk.

7.) Budenz ezt hitte, hogy ez "ogur-uguz" szó az "ugor szó származéka. Tehát nem tudta, hogy az idegent jelentõ õsi, elavult szláv szónak az ugor-ugru szónak a török ogur-uguz szóhoz semmi köze; s hogy a finn-ugor szóval megnevezett népek közül önmaga megnevezésére a "finn" és az "ugor" szót soha egyik sem használta. Az elõbbit a szuomiak a svédektõl, az utóbbit mansik az oroszoktól kapták. Azonban a finnugor ez a fából vaskarika, mint gyûjtõnév már tudományos szakkifejezéssé vált

Sajnos, azok a történetíróink, akik Budenz premisszáját elfogadták és megállapításait is történelmi ténynek tekintették. (De nem vették figyelembe Oppert, Lenormant, Sayce, Hommel stb. valamint Kõrõsi Csoma Sándornak a "Tibetien and English Dictionary" elõszavában a magyar-szanszkrit nyelvrokonságról írt részt, továbbá Bálint Gábor (dravida), Aczél József (görög) és mások megállapításait.) A magyar õstörténelmet kizárólag Szinnyei könyvecskéjének szerény adatai alapján már úgy írták meg, hogy teljesen megváltoztatták azt, amit a magyarság korábban hitt és amit a magyarság zöme még ma is hisz.

Miként B. Nagy Pál, Mátyás Flórián és Molnár Erik, úgy Huss Richard debreceni egyetemi tanár is a magyar nyelvnek a déli, régi nyelvekkel való összehasonlítását sürgeti. Huss Richárd azonban "Über die magyarische-indogermanische Verwandschaft" címû cikkében már az alábbiakat is leírta (Deutschen Forschungen in Ungarn folyóirat 1941. 2. Füzet): "Hauptsächtlich in der griechischen und Sanskrit Sprache fanden sich solche Zusammenhängungen mit der ungarischen Sprache, die die Frage der Abstammung des Magyartumes in einem anderen Licht erscheinen lassen... Da haben wir ein Bild, laut welchen die Magyaren ein Volk der grossen indogermanischen Völkerfamilie sein sollte. Dieses Bdd hilft uns auf den richtigen Weg um die wahre Urgeschichte der Magyaren erkennen zu können."

Noha a magyar-finnugor nyelvrokonság ténye egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságai azon az északi területen alakultak ki, ahol ma rokon népeink, a nagyra becsült finnugor népek élnek; noha Dr. Varga Zsigmond a Fáy díjjal jutalmazott mûvével nemcsak az eltemetett szumír problémát emelte ki sírjából, hanem nálunk a szumír problémának a renaissance korát is megnyitotta; azonban a gróf Széchenyi István által 1825-ben kitûzött fõcélt, a magyar nyelv mûvelését és a magyar nyelv eredetének megállapítását az MTA a mai napig sem tudta teljesíteni, mert termeiben még mindig Halévy-Goldzieher, de fõleg Budenz-Szinnyei szelleme honol.

Budenz József csak törtetõ akarnok, Szinnyei József azonban már tudós volt, mert örökérzékû mûvet is írt: "Magyar Tájszótár". Azonban "A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori mûveltsége" címû könyvecskéje, valamint a "Magyar Nyelv" címû könyve, mely 1916 körül Hornyánszky kiadásában a 12. kiadást is megérte, már igen messze áll a "Magyar Tájszótár" tudományos értékétõl. Szinnyei a magyar nyelv szláv jövevényszavait a "Magyar Nyelv" 11. kiadásában is olyan felületesen sorolta fel, hogy a kamra, rozsda stb. szavainkat is szláv jövevényszavaknak mondja. A kamra és a kamara (királyi,jövedéki) a latin camera, a rozsda pedig bizonyára nem a szláv "hrdza", hanem a német Rost szóból ered. Szinnyei a finnugor elmélet létjogosultságát lehetetlenséggel is igyekezett bizonyítani, amikor idézett könyvecskéjében azt állítja, hogy a magyarság a finnugor õshaza területén vált lovas néppé. Azonban Gombocz Zoltán "Die bulgarisch-türkische Lehnwörter in der ungarischen Sprache" (Berlin, 1912) címû könyve 206. oldalán az alábbiakat írta: "Es ist kaum warscheinlich, dass die Ungarn-wie oft angenommen wurde - sich unter dem Einfluss der bulgarisch-türkischen Stämme zu einem kriegerischen Volke entwickelt hätten. Einen historischen Anhaltspunkt für diese Annahme haben wir nicht.

Bárczy Géza "Bevezetés a nyelvtudományba" (Bp. 1953) címû könyve 105, oldalán Budenz és Szinnyei munkásságának tudományos értékérõl igen tapintatosan nyilatkozott, amikor az alábbiakat írta: "A rokonnyelveknek a magyarral érintkezõ szóanyagát Budenz József: Magyar-Ugor Szótára (1878-1881 MUSZ) és Szinnyei József: "Magyar Nyelvhasonlítás" címû könyve (7. kiad. 1927. Ny. H.) adják. Mind a kettõ kiváló munka, ám az elõbbi nagy mértékben, az utóbbi részben elavult'.'

Somogyi Ede 1882-ben Kaposvárott született, aki a Budapesti Hírlap kiváló munkatársa, hites tolmács, a bécsi lapok tudósítója és fõleg a szumír-magyar nyelvrokonság tudatának lelkes hirdetõje volt. Miután sok nyelvet beszélt és miután a nyugati szumírológusok angol, francia, német mûveit szorgalmasan tanulmányozta, ezekbõl merített adatok alapján 1903-ban "Szumírok és magyarok" címû könyvét megírta. Sajnos, túlzásba esett amikor azt írta, hogy a jövõben a magyarságnak a szumíroktól való származása is be fog bizonyosodni. Könyvét az MTA megbízásából Munkácsi Bernát bírálta, aki az Akadémiai Értesítõ 1904. évi kötetében - talán éppen a fenti túlzás miatt - lesújtó kritikát írt, mert azt a mondatot is leírta: "Somogyi könyve hazafias lelkesedésrõl és dilettantizmusról tanúskodik: ' Majd Ahlquist, Budenz és Donner véleményére hivatkozva kijelenti: "Szó sem lehet arról, hogy a szumír és a magyar nyelv között bárminõ közelebbi viszonyt feltételezhessünk."

Somogyit mások is támadták, de Somogyi a meg nem értés vagy a rosszakarat ellenére 1908-ban "Emlékezzünk régiekrõl" címû könyvét is megírta, melyben a magyar nyelvnek nemcsak a szumír, hanem az etruszk, baszk, sõt fuhien-hohien néven ismert nyelvvel való egyezését is ismertette.

Tény az, hogy Kanton város környékén kb. 20 millió olyan kínai él, akik a szigetelõ, a monosyllabe kínai nyelvtõl teljesen eltérõ agglutináló nyelvet beszélnek. A mai fuhien beszélõ kínaiaknak az õsei állitólag azok a hunok voltak, akiket asszonyostól, gyerekestõl -a kínaiak a Han-dinasztia idején Dél-Kína területére telepítettek.

Galgóczy János (1838-1921) Nagykõrösön született, itt érettségizett, de nem hivatásos tudós, hanem 1858-tól kezdve az elsõ magyar biztosító társaság tisztviselõje volt. A biztosítás különbözõ módozatairól tanulmányokat írt, de 1900-tól kezdve a szumír nyelvvel is igen behatóan foglalkozott. Mûvei:

- Ujabb szumír szószedet (Bp, 1904) címû 62 oldalas könyve, mint Néprajzi 9. számú füzet Hornyánszki V. kiadásában jelent meg, melynek egy példánya a Széchényi Könyvtárban 10327/a kérõszám alatt fekszik.

- Szumír kérdéshez (Ethnographia, 1904. 123-147. oldal)

- Õstörténelmi böngészkedés (Ethnographia, 1905. 87-92. oldal)

Galgóczy azonban 1909 és 1910-ben a külföld tájékoztatása céljából, mint nyelvész már két tanulmányt írt a szumír-magyar nyelvrokonságról:

- Sumerisch-grammatiscle Eröterungen - Sumerisch-grammatische Miszellen

Mindkét tanulmánya Strassburgban, a Zeitschrift für Assyrologie folyóirat XXIII. kötetében jelent meg. Tanulmányairól készült különlenyomatok a Széchényi Könyvtár kézirattárában 30,973 és 70,974 gépszám alatt fekszenek.

Galgóczy János azt hitte - miután a szumír-magyar nyelvrokonságról írt két tanulmányának tudományos értékeit a Zeitschrift für Assyrologie szerkesztõsége elismerte, sõt mindkét tanulmányát le is közölte -, hogy most már a szumír-magyar nyelvrokonságról írt tanulmányait az MTA is le fogja közölni, ezért az alábbi három tanulmányát nyújtotta be az Akadémiának:

- Szumír-magyar nyelvrokonság kérdése (1914) - Szumír-magyar szószedet (kb. 13.000 szó, 1915) - Szumír nyelvtan (1917)

Galgóczy azonban csalódott, az MTA bíráló bizottsága mindhárom tanulmányát kiadásra ajánlotta; de azok az elsõ világháború gazdasági nehézségei miatt az Akadémia letéti könyvtárába kerültek, s nyomtatásban még ma sem jelentek meg, mert sajnos, az MTA termeiben ma is szumír ellenes hangulat uralkodik, pedig Trefort Ágoston kultuszminiszter egyik tanácsadója Munkácsi B. álláspontja már régen megváltozott.

Az 1916. évben csak annyi történt, hogy az MTA három évi idõtartammal a szumír kérdés története és jelenlegi állása, a szumír nyelv részletesebb ismertetésével pályázatot hirdetett. A pályázatot Dr. Varga Zsigmond nyerte el és a Fáy-díjat is megkapta. Könyve azonban a református egyház támogatásával is csak 1942-ben jelent meg.

Galgóczy János a "Szumír kérdéshez" címû cikkében Munkácsi Bernátnak Somogyira vonatkozó egyoldalú és kellõen alá nem támasztott szakvéleményét erõsen és jogosan kifogásolta. Galgóczynak ez a kritikája Munkácsira olyan hatással volt, hogy felfogása, meggyõzõdése teljesen megváltozott, mert Munkácsi "Néhány szó a szumír rokonság védelméhez" címû cikkében már teljesen más hangnemet használt. Feltûnõ, hogy ebben a cikkében (Ethnographia, 1904. 147-150. Oldal) egy csomó olyan szumír szót sorol fel, amelyek az ural-altáji rokonnyelvekben fordulnak elõ, s nemcsak sajnálkozását fejezi ki, a szumír nyelvtan és szótár hiánya miatt, hanem azt is hangoztatja, hogy az ural-altáji nyelvészeknek a szumír nyelv tanulmányozására nagyobb figyelmet kellene tanúsítaniuk.

Munkácsi azonban - amikor Hommel könyve 1904, év végén megjelent, melyben a szumír nyelvnek az ural-altáji nyelvekkel való rokonságát bizonyította -a rokonságot nem fogadta el, csupán annyit ismert el, hogy a szóegyezések oka nem a rokonságra, hanem csak közvetlen, vagy közvetett érintkezésre vezethetõ vissza.

Mahler Ede: "Babilónia és Asszíria" címû könyve 1906- ban jelent meg, aki ebben a könyvében azt bizonyította be, hogy az antropológiai adatok bizonyító ereje nagyobb, mint a nyelvészeti adatoké, hogy a szumir nép rövidfejû, brachiocephal nép volt. Pedig E. T Hamy "La figure humaine dans les monuments chaldéens babylioniens et assyriens" címû könyve Párizsban csak 1907-ben jelent meg.

Hamy azt állítja, hogy a chaldeai (sumir) sírokban hosszúfejû, dolichocephal koponyák is elõfordulnak, de a koponyák nagy tömege rövidfejû. (A rövidfejû koponya vízszintes metszete kör, a hosszúfejûé pedig ellipszis alakú.) Mes Kalam Dag szumír herceg aranysisakja olyan félgömb alakú, hogy az csak rövidfejû koponyára helyezhetõ.

A szumír nép tehát - mely Mezopotámiát oly sok évezreden át uralta és amely igen fejlett kultúrát teremtett - ural-altáji eredetû, rövidfejû nép volt, mert az ural-altáji (turáni) népek általában rövid- vagy túlrövid, hyperbrachiocephal fejû népek, amelyek között már a középfejû, mezocephal koponya is ritka.

Nálunk a finnugor elmélet kialakulása idején lezajlott nagy vitában részt vevõ tudósok között a legnagyobb tudású és a legélesebb látású tudós Munkácsi (Munch) Bernát volt. Õ gyûjtötte össze a vogul népköltészet termékeit, õ állapította meg, hogy a finnugor nyelvek tele vannak árja és kaukázusi nyelvelemekkel, hogy Moldvában a honfoglalás elõtti idõben magyarul beszélõ nép élt (ezt a történelmi tényt "Despere ungarici si episcopile le catolic din Moldva" (Bukarest, 1905) címe könyvében Radu Demeter bukaresti egyetemi tanár is elismerte); sõt az Ethnogtaphiaban 1905-ben megjelent tanulmánya szerint a magyar õshaza nem északi területen, hanem a Kaukázus vidékén volt.

Azonban az már bebizonyosodott és külföldön is általánosan elismert tény, hogy a magyarság legõsibb õshazája Mezopotámia volt, mert itt alakult ki az a szumír-árja-szemita stb. nyelvelemekbõl az a keveréknyelv, melybõl a magyar és a finnugor nyelvek származnak.

Szinnyei József Munkácsi Bernátot az õ fenti megállapításai miatt késõbb már nem tekintette Budenz igazi követõjének, s ezért köztük a barátság is teljesen megszûnt.

Munkácsi Bernát 1910 körül visszavonult és életének majdnem utolsó két évtizedét békés családi körben töltötte. Nem törõdött többé a finnugor elmélettel, melyet Szinnyei közel egy fél évszázad alatt olyan buzgón terjesztett; pedig a finnugor elmélet kizárólag a bécsi kamarilla érdekét szolgálta.

A finnugor elméletbe és a szerencsétlen magyar mûmitológia helyességébe vetett hite azonban nemcsak Munkácsinál, hanem más olyanoknál is megrendült, akik egykor Budenz lelkes hívei voltak.

2. A finnugor elmélet létjogosultsága

Aczél József (1861-1931) magyar-görög szakos tanár, 1914-tõl a fiumei leánygimnázium igazgatója volt. "Szittya-görög eredetünk" címû könyve Budapesten 1926-ban jelent meg. Könyve iránt oly nagy volt az érdeklõdés, hogy könyvét 1928-ban Veszprémben újra kiadta. A nagy érdeklõdés azonban megszûnt, mert az ügyben Szinnyei József nem volt hajlandó Aczéllal tárgyalni, nyilván azért, mert féltette a finnugor elmélet létjogosultságát.

Szinnyei Józsefnek Kalmár Simonnal való vitája.

Kalmár görög szakos középiskolai tanár volt, aki a korszerû követelményeknek megfelelõ, új görög-magyar és magyar-görög szótárt írt, mert a régi szótárak új kiadása sok hiánya miatt nehezen voltak beszerezhetõk és fõleg azért, mert a régi szótárak a görög-magyar szóegyezéseket nem tüntették fel, amikor kéziratával 1933-ban elkészült, beadvánnyal fordult a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, melyben szótárának iskolai használatra való engedélyezését, a kiadáshoz pedig támogatást kért. Bejelentetté, hogy olyan szótárt írt, mely a szokásos szótári anyagon kívül kiemelte azokat a görög szavakat, melyek hangtanilag és értelmileg is egyeznek magyar szavakkal és melyekbõl magyar szavak származtathatók.

Hóman Bálint a beadványt véleményezés végett megküldte az Akadémiának. Az Akadémia a jelentést 797/1933 szám alatt terjesztette fel, de azt a miniszter az Akadémiának 21.105/1933. szám alatt visszaküldte.

Szinnyei mielõtt második jelentését megírta, Kalmár érveire is kíváncsi lehetett, mert hivatalos levélben 1.116/1934 szám alatt arra kérte Kalmárt, hogy õt hivatalos helyiségében látogassa meg. Amikor Kalmár jelentkezett, Szinnyei utasította titkárát, hogy amíg a látogatás tart, senkit se jelentsen be. A látogatás 10 órától 3 óráig tartott, tehát az eszmecsere öt órán át folyt.

Szinnyei, aki egykor a "hal" szavunkat a vogul "holpe-hulpe" szóból származtatta, a beszélgetés kezdetén Kalmárt vizsgáztatni kezdte. Amikor a görög-magyar szótárban a "hal - tenger", "hali - tengeri" és a "halius - halász" szavakhoz értek, Szinnyei kijelentette, hogy hal szavunk nem görög, hanem finnugor eredetû, mert a hal, halász, háló szavaink a finnugor "kala" szóból származnak. Ekkor Kalmár közbeszólt. Bocsánatot kérek méltóságos uram. Azt, hogy a hal és a halász szavunk a finn "kala" szóból származik, mégcsak elismerem, de azt már kereken tagadom, hogy a háló szavunk is a "kala" szóból ered. Van a görög nyelvben egy ige, a "haliszkomaj", melynek értelme megfog, elfog. Ez az ige azonban a participium presens alakját nem szabályosan "haliszkon", hanem rendhagyó módon "halon" alakban képzi. Háló szavunk ebbõl a szóból ered és egyáltalán nem finnugor eredetû, mert a magyar ember a hálót nemcsak halfogásra használta, hanem azzal még ma is rovart, madarat és kisvadat is fog. Háló szavunk tehát semmi esetre sem származtatható a "kala" szóból, a hal fogalmából, mert ilyen származtatásnak a magyar nyelv hangtörvényein kívül más nyomós érvek is a leghatározottabban ellentmondanak. Egyébként igen sok olyan szavunk van, melyek görög szavakkal hangtanilag és értelmileg is egyeznek, amelyekbõl természetesen magyar szavak származnak. "Igen szomorú azonban, hogy egyesek sok õsmagyar szót finnugor eredetûnek, vagy szláv jövevényszónak nyilvánítottak, melyekbõl azután teljesen hamis magyar õstörténelmi eseményeket következtettek ki, illetve õstörténelmünket is meghamisították."

Szinnyei e szavak hallatára, amikor a tudat átvillant az agyán, hogy tévedett, elsápadt és ideges lett, mert beismerte, hogy háló szavunk nem származhat sem a "holpe-hulpe", sem a "kala" szóból, majd a következõket mondta: "Kedves barátom. Én nem akarom az Ön megállapításának az értékét lecsökkenteni, sem Önt érdemeitõl megfosztani, de mert a magyar nyelvnek finnugor eredetét immár 50 éve hirdetem, önmagamon nem végezhetek harakirit."

Késõbb, mikor magához tért és ismét tudós professzornak érezte magát már a következõket mondta: "Tanár Úr! Elmélete nincsen rendszeresen kidolgozva, azzal tehát az Akadémiához nem fordulhat mert az Akadémia én vagyok. Hozzájárulok azonban ahhoz, hogy elméletét rendszeres feldogozás után, reám való hivatkozással a Helsinkiben székelõ Finnisch Ugrische Forschungen (FUF) szerkesztõségének elküldhesse. Én majd válaszolok, ha még élni fogok'.'

Miután Szinnyei belátta, hogy tényleg vannak görög eredetû szavaink is, ezt mondta. A görög eredetû magyar szavaknak a magyarság eredetének megállapítása szempontjából nincsen jelentõsége, mert azok a szláv nyelv közvetítésével kerültek nyelvünkbe. Kalmár ezt felelte: "Bocsánatot kérek méltóságos uram, de ez tökéletes lehetetlenség, mert sokkal több görög eredetû szavunk van, mint amennyi az összes szláv nyelvben található. A magyar szavak a Nagy Sándor korabeli kojné-görög nyelv szavaival egyeznek."

Szinnyei válasza: "Bocsásson meg, kedves tanár úr, most már nagyon fáradt vagyok, de ezt a hasznos eszmecserét máskor majd folytatjuk."

Szinnyeinek az eszmecsere idején a finnugor elmélet helyességébe vetett hite teljesen megrendült, de idézett könyvecskéjét mégsem vonta vissza. El kell ismerni, hogy Szinnyei magas kora miatt, élete alkonyán már nem vállalkozhatott arra, hogy lerombolja mindazt, amit egy hosszú életen át felépített és helyette egy új származási elméletet dolgozzon ki.

Gombocz Zoltán és Halasi Kun Tibor vitája

Gombocz Zoltán foglalkozott elõször a volgai magyarok Julianus korabeli nyelvével ("A magyar õshaza és a nemzeti hagyomány" (Nyelvtudományi Közlöny, 1923) címû cikkében). Szerinte a volgai magyarok Julianus dunai magyar nyelvét szinte tökéletesen megértették, mert a volgai magyar nyelvben is megvoltak a bolgár-török, oszét, szanszkrit, perzsa és a kaukázusi eredetû szavak. Ezért a volgai magyarokat 1923-ban még a Kaukázus vidékérõl északra vándorolt magyar néptöredéknek nyilvánította, mert a bolgár-török, oszét, perzsa stb. iráni eredetû szavak átvétele csak a Kaukázus vidékén történhetett meg.

Gombocz azonban az "Életföldrajz és õshaza" címû cikkében, mely a Földrajzi Közlemények 1925. évi számában jelent meg, az 1923. évi meggyõzõdését már feladta, illetve odamódosította, hogy a volgai magyarok az obi-ugorok leszármazottai voltak, mert ebben az idõben már az a nézet uralkodott, hogy az említett jövevényszavak átvétele nem

Kaukázusban, hanem a finnugor õshaza közelében, Jugria területén történt meg. Jugriának az Ural és az Irtisz közötti területet nevezik.

Halasi Kun Tibor azonban az itt idézett szavaival, melyek Ligeti "A magyarság õstörténete" címû könyvének 85. oldalán vannak leírva (Bp., 1943) nem fogadta el Gombocz 1925. évi megállapításának helyességét, mert ezeket írta: "Kétségtelen, hogy a volgai bolgárok délrõl kerültek a Volga mellékére, s hogy kaukázusiakkal függnek össze, nem pedig - mint egyesek állítják - Nyugat-Szibériában maradt ugor néptöredék maradványai. Nem beszélve Chorenei Mózes imént említett adatairól. Az északra való költözésre mutat több név, mely mindkét területen egyformán elõfordul. Ilyenek:

- A "bolgár", mely rendkívül fontos, mert csak a Fekete-tenger vidékén tudunk hun-ogur egyesülésrõl. A Volga területén nem.

- A "barszili" nevû bolgár törzs a Kaukázus vidékén és a "barszula" nevû volgai bolgár törzs. Valószínûleg a kazárok elõl menekülõ volgai bolgárok vitték magukkal azokat a magyar részeket, melyekrõl késõbb baskír néven beszélnek a mohamedán források, s akik utódaival sok század múlva Julianus találkozott. Kétségtelen ugyanis, hogy ezek a részek is a Kaukázus vidékérõl kerültek északra, s nem valami õshazai maradványok'.'

Tény, hogy a magyaroknak a Kaukázus vidékének elhagyása és Julianus 1236. évi utazása között kb. 400 év telt el. Viszont az obi-ugor néptöredéknek 465 körüli Kaukázus vidékén való állítólagos megérkezése és Julianus 1236. évi utazása között már kb. 800 év telt el.

Tény az is, hogy a Julianus korabeli dunai magyar nyelvnek a finnugor nyelvöröksége már olyan szavakból állott, melyek szumír, akkád, dravida (tamil, teuluga), radzaputani, gudzerati, kínai, fukien, japán, török-tatár-mongol-partusz-oszét-perzsa-grúz stb. szavakkal egyezéseket mutatnak és végül azokkal a jövevényszavakkal is telítõdött, melyeket a magyarok a Duna-medencében már szláv, germán, latin stb. nyelvekbõl vettek át.

Elvitathatatlan tény azonban az is, hogy a volgai magyarok - ha tényleg az obi-ugorok leszármazottai voltak és tényleg 465 körül telepedtek le a Káma-Volga vidékén akkor nyelvük csak finnugor és csak bolgár-török szavakból állhatott. Tehát kb. 800 évvel késõbb, amikor a dunai és volgai magyar nyelv között már ilyen óriási különbség volt, a volgai magyarok nyelvét Julianus már semmi esetre sem érthette meg úgy, hogy abból a célból, hogy hazahozza õket, másodszor is elutazott a Volga-Káma vidékére.

Halasi Kun Tibor logikus okfejtése miatt tehát Gombocz Zoltánnak nem az 1935, évi, hanem az 1923. évi meggyõzõdését kell valódi történelmi ténynek tekinteni.

Bán Aladár (1871-1960) õszintesége

Bán gyári középiskolai tanár, költõ, mûfordító, irodalomtörténész és folklórista volt, aki fõleg a finnek, észtek népköltészetével foglalkozott és a finnugor elmélet igazi híve volt. Azonban Bán, amikor Bartucz "A Magyarság Antropológiája" címû pompás és alapvetõ mûvét áttanulmányozta és ezt a mûvet a Cholnoky által szerkesztett "Turán" folyóirat 1939. évi 2. számában ismertette, többek között a következõket írta: "A nyelvtudomány minden kétséget kizáró módon megállapította, hogy nyelvünk mind szókincs, mind nyelvszerkezet tekintetében finnugor eredetû, mégis kísért az a gondolat, hogy nemzetünk származása más lehet."

Tehát azt látjuk, hogy az új tan (a honfoglaló magyarok elõdei nem déli, hanem északi területrõl vándoroltak a Kaukázus vidékére, ahol finnugor nyelvörökségünk eltörökösödött) még Budenz összes híveinek tudatában sem szilárdult meg.

Ha Szinnyei a finnugor elmélet szellemében megírt magyar õstörténelem helyessége miatt nem is, de Kalmár, Gombocz, Halasi Kun és fõleg Bán föltétlenül lelkiismeret furdalást érzett.

S ma, a teljesen megváltoztatott magyar õstörténelem miatt fõleg csak azok éreznek lelkiismeret-furdalást, akik a szumír problémát jól ismerik; akik tudják, hogy finnugor õsnép és finnugor alapnyelv sohasem létezett, hogy a magyar-finnugor nyelvrokonság Mezopotámia területén alakult ki kb. i. e. III. évezredben, s hogy a nyelvrokonság bizonyítékait nem a honfoglalók elõdei hozták le a Kaukázus vidékére, hanem azokat a finnek õselõdei vitték északi tájakra.

Vissza tehát az õsforráshoz, a gímszarvasról szóló õsmagyar rege történelmi magjához, melynek történelmi értékét 450 körül Chorenei Mózes megerõsítette, amikor földrajzi és történelmi könyvében a honfoglalók elõdeit "Kum magarü"-nak nevezte. Sõt 950 körül XII. Constantin császár is hitelességét bizonyította be, amikor "De administiando imperio" címû munkája 38. fejezetében ezt írta: "Olim Mazaroi non Tourcae sed quandam de causa Sabartoiasfaloi dicebantur" (A magyarok nem törökök, de egykor (olim) bizonyos ok miatt erõs szabiroknak neveztettek). De feljegyezte azt is, hogy a pannóniai turkok (magyarok) elküldik kereskedõiket a Perzsia északi részén élõ magyarokhoz (erõs szabirokhoz), akiktõl gyakran feleletet kapnak. Mindezt XII. Constantin a nála követségben járt Árpád unokájának, Tormásnak bemondása alapján jegyezte fel.

A déli közös õshazából legelõször a finnek õsei, késõbb a vogulok õsei vándoroltak északra. A honfoglalók elõdei voltak az utolsók, akik a déli közös õshazát elhagyták; de a Kaukázus vidékérõl már nem északra, hanem nyugatra vándoroltak és telepedtek le a Duna-medencében. A magyarok azonban a szétválás óta a rokon finnugor népekkel soha többé nem érintkeztek.

Csak az felel meg a valóságnak, amit Dr. Padányi Viktor "Dentu magyaria" címû könyvében a honfoglalás elõtti magyarokról (szabirokról) irt.

A NEGYEDIK KORSZAK.

(1942-TÕL NAPJAINKIG)

A szumírok egész Mezopotámiát már az ismeretlen idõben lezajlott bibliai vízözön elõtt is uralták, de i. e. a XVIII. században már a történelem színpadáról is eltûntek.

Az árják Nyugat-Európát i. e. az VIV, a szemiták Mezopotámiát a IV-III. az árja eredetû õshinduk pedig

Észak-Indiát i. e. a III-II. évezred fordulóján özönlötték el.

Amikor a szumírok Mezopotámia egyedüli urai voltak, a Nílus és az Indus közötti területen hamita eredetû (kopt, lüd, elám, dravida stb. nevû) népek éltek. Amikor a szemiták és a szumírok között az élethalálharc megkezdõdõn, de Mezopotámiában, sõt Egyiptom területén is a ló még ismeretlen volt, Belsõ-Ázsiából, Torán területérõl, a lótenyésztõ népek: kus, guru stb. nevû népek dél felé törtek elõ. Ezek közül (amikor az árják a lovat nem ismerték) a hikszosz néven nevezettek, akik harckocsiról íjjal harcoltak, a Nílus torkolata vidékén telepedtek le. Késõbb nyugat felõl kelet felé olyan nép tört elõ, mely õsi kultúrákat pusztított el, és amelyet az egyiptomi feljegyzések "tengeri nép" néven emlegetnek. Végül a mükénei kultúra pusztulása után Európa legdélibb részén és Kis-Ázsia területén megjelentek az achajok, az õshellének is.

Nálunk a szumír probléma negyedik korszaka 1942-ben akkor kezdõdött, amikor az elsõ hivatásos magyar tudós, Varga Zsigmond, rengeteg idegen forrásmûre hivatkozva, szumírokról szóló hatalmas, alapvetõ könyvét: "Ötezer év távolából" címû könyvet Debrecenben kiadta. Varga Zsigmond ekkor az eltemetett szumír problémát nemcsak sírjából emelte ki, hanem nálunk a szumír probléma renaissance korát is megnyitotta.

A szumír probléma renaissance kora azonban a nyugati államokban már 1925-ben akkor megkezdõdött, amikor Leonard Woolley az Ur város romjait fedõ hatalmas halmot hét évi munkával feltárta és tapasztalatait is megírta; illetve akkor, amikor a szumírokról szóló, különbözõ nyelveken megírt könyvek ismét tõmegesen jelentek meg, mert a szumír probléma a mûvelt népek érdeklõdésének ismét a homlokterébe került.

- C. L. Woolley: The excavation of Ur (the Antiquaries Journal, 1925)

- Woolley: Ur of Chaaldees. A record of Seven Years excavation. (London, 1929) (Ford. E Unger: Vor 5000 Jahren. Stuttgart, 1942. Zente Auflage)

- Woolley: The royal Cemetary. A report on the predinastie and Sorgonid Graves excavation between 1926-1931. (London, 1931)

- Eduard Chiera: They wrotten on clay (Chicago, 1940)

- Woolley: The ancient history of the Near East (London, 1937)

- Samuel Noach Kramer pennsylvaniai egyetemi tanár a közelmúltban a szumírokról három könyvet is írt: History begins of Sumer; Sumerian Tables; Sumerian Mithology

- Hartmut Schmöckel: Das Land Sumer (Stuttgart, 1958)

Még a hivatásos szovjet tudósok is többet foglalkoztak a szumír problémával, mint a hivatásos magyar tudósok, pedig a szovjet tudósokat a szumír probléma nem érinti olyan kõzetrõl, mint minket. M. N. Nyikolszkij, A. M Lihacsov és más szovjet tudósok a Szovjetunió területén elõkerült mezopotámiai eredetû régészeti leletekkel, a Van tó környéki ásatásokkal és a szovjet múzeumokban õrzött ékírásos cseréptáblák megfejtésével foglalkozva könyveket írtak.

Ma a British Museum, a Louvre, a berlini, a konstantinápolyi stb. múzeum, továbbá a pennsylvaniai stb. egyetem kb. egymillió ékírásos cseréptáblát õriz, amelyeknek megfejtésén egy tudós gárda állandóan dolgozik. Noha rengeteg a megfejtett ékírásos cseréptábla, de az ismert szumír szavak még ma sincsenek szótárszerûen összegyûjtve és kiadva. Azonban már a különbözõ szumírológusok által elkészített szumír szószedetek is minden kétséget kizáró módon azt bizonyítják, hogy az õsmagyar és az õsfinn nyelv kialakulásában - amelyek egykor azonosak voltak -a szumír-akkád nyelvnek, ma még meg nem határozott mértékben, föltétlenül döntõ szerepe volt.

Azonban annak a valódi történelmi oka, hogy szumír-akkád eredetû szavak nemcsak a szemita, hanem az árja, sõt az ural-altáji (turáni), de fõleg a magyar és a finnugor nyelvekben is bõven fordulnak elõ (amelyek között más nyelvek szavaival hangtanilag és értelmileg is egyezõ szavak vannak) nem közvetlen nyelvörökségre, hanem csupán népkeveredés révén elterjedõ szumír kultúrhatásra vezethetõ vissza, mert a szumír nyelvnek nincsen egyenes leszármazottja.

Woolley és CMera idézett könyveibõl olyan részleteket idézek, amelyek a finnugor elmélet, illetve a magyar mûmitológia revideálásának szükségessége miatt minket magyarokat nagyon is érdekelnek. C. L. Woolley elsõ könyve 33. oldalán a következõket írta: "... and the treasures wich have been unearthed from the graves dacing that ríme have revolutionised out ideas of the early civilisation of the world." (Azok a kincsek, amelyeket ez idõ alatt a sírokból kiástunk, a világ korai civilizációjáról alkotott elképzeléseinket forradalmasították.)

Eduard Chiera, a chicagói egyetem asszirológusa Ninive környékén, Chorsabad faluban II. Sargon palotáját, óriási bikaszobrokat stb. ásott ki. Idézett könyve G. Cameron fordításában "Sie schrieben auf Ton" cím alatt Zürichben, az Orell Füssli cég kiadásában 1943-ban már a harmadik kiadását élte meg. Német nyelven megjelent könyve 76. oldalán ezt írta: "Heute wissen wir, dass ein grosser Teil der alten Geschichte nicht nur neu geschrieben werden moss, sondern dass wir auch völlig neue Schlussfolgerungen daraus zu ziehen haben." (Ma tudjuk, hogy a régi történelemnek egy egészen nagy részét nemcsak újra meg kell írni, hanem abból teljesen új végkövetkeztetéseket is le kell vonni.)

Hogy a szumír problémának óriási területen való elterjedésérõl kellõ fogalmat alkothassunk és az elsõ korszak szumírológusainak megállapításait kellõen értékelhessük, ismerni kell a szumírok történetének utolsó korszakát, a szumir nép eltûnésének valódi történelmi okát; mert az ékírásos cseréptáblák az Industól a Földközi-tengerig, sõt Brassóig, a Van tótól pedig a Nílusig (Tel Amarna) terjedõ területen fordulnak elõ.

A szumírokat elõször I. Sargon asszír király i. e. 2260 körül hódította meg, de néhány évtized múlva függetlenségüket visszanyerték. Ur város III. dinasztiáját Ur Nammu alapította, amelyet i.e. 1960 körül Ishiba Ita szemita király döntött meg. Azonban i. e, 1850 körül Gudea, larszai király idején a szumírok ismét függetlenek voltak, s akkor a szumír kultúra is felvirágzott.

Hamurappi babilóni király i. e. 1800 körül a szumír városokat romba döntötte s lakóit meghódolásra kényszerítette. A szumírok függetlenségüket többé nem nyerték vissza. A történelem színpadáról is eltûntek, sõt történelmük, nyelvük, írásuk is feledésbe ment, mert a babilóni király fia, Samsu Iluma i. e. 1750 körül a meghódított szumír területen hivatalos nyelvként már a szemita nyelvet is bevezette.

Mari, Bab-ilu (Babilon), Agad (Akkád) stb. északi szumír városok lakói már jóval Hamurappi kora elõtt elszemitásodtak, Hamurappi idején már a déli szumír városokban is sok szemita élt. A Biblia szerint Ábrahám is Ur városából költözött északra, Harán városába. A szumírok végleg - de nem nyom nélkül - eltûntek, mert valahányszor idegen uralom alá kerültek, néhány szumír törzs mindig kivándorolt Mezopotámia területérõl. A visszamaradt szumírok pedig szokásokban, öltözködésben és nyelvben is teljesen elszemitásodtak.

Szumír szövegekbõl állapították meg, hogy a szumír városkirályságok területén olyan Arad, Arva, Balat, Boghazkei, Gubula, Fót, Maros, Mari, Mahek, Mór, Kád, Kál, Karp, Pannun, Poha, Rába, Sudaba, Tíberán, Urga stb. nevû törzsek éltek, amelyek közül egyesek a szemitákkal vívott élethalál harcok idején elpusztultak, mások a szemitáknak ideiglenesen behódoltak, vagy Mezopotámia területérõl kivándoroltak. Azt angol forrásmûvekbõl tudjuk, hogy kivándorlásuk idején a szumír törzsek hol telepedtek le.

I. Sargon hódítása miatt (The Cambridge Ancient History New York, 1924. Edit. Mac-Millan Comp. címû mû II. kötetében, a "The peoples of Asia Minor" és a "The Egyptian and Hittite Empire" címû rész szerint) szumír törzsek a Van és az Urmia tó környéki hegyvidéken, a Fekete-tenger déli partvidékén; Ishibi Ira idején már a Halys folyó völgyében, sõt az Égei-tenger szigetein is letelepedtek. Az új területeken városokat alapítottak és meghonosították a szumír civilizációt, mely az említett területeken már a hellének megérkezése elõtt virágzott.

A kivándorolt szumírok az északi hegyvidéken, ahol késõbb a larodi nyelvcsoporthoz tartozó népek tûntek fel, Szkutas, a Fekete-tenger partvidékén Kültepe, Yürük, Iviz, a Halys folyó völgyében Bogazköy stb. városokat alapították. Szkutas város még az achajok idején is fontos szerepet játszott.

A kültepei ezüst és vasbányák, valamint az említett városok romjainak feltárásakor hatalmas szobrokat, ék- és hieroglifikus írással írt feliratokat stb. olyan leleteket találtak, amelyek nemcsak a szumír civilizáció elterjedését, hanem azt is bizonyítják, hogy az i. e. a XVIII-\VIII. században olyan fontos szerepet játszott hetiták a szumírok leszármazottai voltak.

Az Égeí-tenger Lesbos, Chios, Szamos stb. szigeteken, fõleg a Gubala, Mehek, Karp, Poha, Pannun stb. törzsek telepedtek le, amelyek nemcsak a szumír civilizációt terjesztették el, hanem olyan államot is alapítottak, melynek fõvárosát a késõbbi hellének Karpatos néven ismerték. De a szigetek szumír lakossága közül nagyobb csoportok az Adriai-tenger keleti partvidékén, sõt Pannónia területén is letelepedtek.

Azonban a Mezopotámiából kivándorolt szumír törzsek Európán kívül is letelepedtek (mert az Encyclopedia Brittannica. (London, 1929) címû mû XXII. kötet 180. oldalán foglaltak szerint) szumír néptöredékek Nepál, Tibet és Kína területén is letelepedtek, mert Yao kínai császár i. e. 2005-ben olyan szumírokat telepített le, akiktõl a kínaiak a csatornaépítést stb. tanulták el. Valószínû, hogy a Himalája hegységnek 4000 méter magasságában élõ mai "serpa" nép is szumír eredetû.

A. Douglas-Jensen "The History of the Nations" (New York, 1951 Edit. Cabot Lodge Comp.) címû mû VII. kötetében, ahol kínaiakról van szó, ez a szöveg áll: ",.. many between primitive written characters of the languages Akkad (Sumer) and China as well as marked affinity between the religion, social and scientific institution and beliefs of the two peoples" (Miként az akkád (szumir) és a kínai nyelv kezdetleges írásainak jelei -a képírás jeleirõl van szó ugyanúgy a vallási és a tudományos intézmények és a hitbéli dolgok is rokonságot mutatnak a két népnél).

A kivándorolt szumírok egy része Mezopotámia és a Fekete-tenger közötti hegyvidékre, Szuberto-ország területén telepedett le. Itt a szumíroknak iráni és turáni népekkel való keveredésébõl az alarodi nyelvcsoporthoz tartozó szubartu (szabir), urartu, mitani, hettita, pelazg, etruszk, kánaánira stb. nevû népek születtek. Ezeket a babilóni és asszíriai királyok állandóan támadták, s mint leigázott, de állandóan lázongó népek ellen népirtó háborúkat vetettek, illetve elhurcolták, áttelepítették, vagy kiirtották azokat.

Amikor III. Szalnanasszar i, e. 842-ben és II. Sargon (i.e. 720-703) asszír királyok a Van és Urmia tó vidékén élt alaródi népek ellen hadat viseltek és II. Sargon, amikor már a hettiták birodalmát is megdöntötte, az alaródi néptöredékek a Kaspi tótól keletre és nyugatra fekvõ területekre menekültek. Közülük szabir törzsek a Tarim medencében és az Altáji-hegység vidékén is letelepedtek. S amikor a türkök a finnugorokkal közeli rokon nyelvet beszélõ szabir de már avarnak nevezett lovasnépet megtámadták (az avarok, a szabirok) a Duna-medencében telepedtek le.

A Kaspi tótól nyugatra fekvõ területre menekült szabirok (a honfoglaló magyarok elõdei) elõbb a Terek, Kuban mellékén, majd késõbb a Don torkolata és a Dnyeper bal partján telepedtek le. Árpád ezeket 895/96-ban, amikor az avarokat a frankok már leverték és amikor a visszamaradt avarok részben már elhorvátosodtak, szintén a Duna-medencébe telepítette le.

A szumírok és szumír töredékeknek iráni, turáni népekkel történõ keveredésébõl származó népek így szóródtak szét, így szívódtak fel idegen népekbe. De a szumír kultúra és a szumír szókincs egy része éppen a szétszóródás és a felszívódás miatt terjedt el óriási területen. Végül azonban nemcsak a szumírok nyelvére és írására, de a szumírok történetére is ráborult a feledés fátyola.

Az õsfinnek Mezopotámia vagy Szubartu területérõl talán I. Sargon, az õsvogulok talán II. Sargon idején vándoroltak és hagyták el örökre a közöl déli õshazát, ahonnan a szabirok (a honfoglaló magyarok elõdei) csak a parthuszok bukása után vándoroltak a Kaukázus vidékére, amikor a Szaszanída perzsa dinasztia uralmát Szubartu területére is kiterjesztette.

Késõbb Szubartu és Kis-Ázsia területén szumíroknak iráni és turáni népekkel való keveredésébõl származó alarodi nyelvcsoporthoz tartozó, ragozó nyelvet beszélõ szubartu (szabir), mitanni, hettita, pelazg, etruszk, baszk stb. nevû népek játszottak fontos szerepet. Végül i.e. a XVIII. század utáni idõkben Szubartu területén olyan szumír-akkád, szanszkrit stb. nyelvelemek keveredésébõl származó, ragozó nyelvet beszélõ nép élt, mely a magyar és finnugor népek legõsibb elõdje volt.

S. N. Kramer "History begins of Sumer" címû könyve végén arról tudósít, hogy a szumírok az Industól a Földközi tengerig és az Aral tótól a Nílusig fekvõ területen éltek, különbözõ népekkel kereskedtek, amit a szumír eredetû tárgyak és az ékírásos cseréptáblák elterjedése is bizonyít. A szumírok kultúráját a szemita népek vették át és fejlesztették tovább, késõbb pedig a görögök a szumírok kultúráját a szumír eredetû pelazgoktól, a rómaiak pedig az etruszkoktól vették át és szintén tovább fejlesztették. Azt, hogy a szumír kultúra milyen hatást gyakorolt azokra a különbözõ népekre, amelyekkel kereskedtek, késõbb pedig keveredtek is, a szumírok téves geocentrikus világnézete is bizonyítja, amelyet az egész emberiség hosszú évezredeken át vallott, s amelyet a helyes heliocentrikus világnézet csak kb. 400 évvel korábban váltott fel. De a szumírok által a nappalnak és éjszakának 12-12 órára, valamint a körnek 360 fokra való felosztását az egész emberiség még ma is használja.

Szumír, babilóni, asszír királyok oroszlánra gyakran vadásztak, s az oroszlánt, mint az erõ és hatalom jelképét gyakran ábrázolták. Az oroszlánnak ilyen célból való ábrázolása csak Mezopotámia területén születhetett meg, mely szokás nemcsak Egyiptom területén, de Mezopotámiától északra fekvõ Szubartu területén is meghonosodott, amit Szubartu lakói, a szabirok a Kaspi tótól keletre és nyugatra fekvõ területeken is elterjesztettek. Az oroszlánnak ilyen ábrázolását Tolsztov a khorezmi leletek, Rugyenko pedig az Altáji-hegység vidékén a paziriki kurgán feltárt leletei között is megtalálta. Egy nagy álló és hat kisebb oroszlán rajzát a szentistvánkori esztergomi trónterem falára is rárajzoltak; sõt hat kis oroszlán rajza II. Endre király 1222. évi bullájának aranypecsétjén is megtalálható, melyet a Nemzeti Múzeum õriz.

Schmöckel idézett könyvében azt állítja, hogy a szumír vallásos szobrászmûvészet nyomai a középkori spanyol, francia, olasz hasonló szobrászmûvészeti alkotásokon is kimutathatók. Mindez természetesen a szumír kultúra hatásának a következménye.

A szumírok a volt olasz gyarmat, Eritrea területén élt néppel is kereskedtek, ahol ma az oronomico nyelvet beszélik. Amikor F. Vitebro "Grammatica et dizionario delta lingua oronomico" (Milano, 1898) címû könyvét megírta, meglepõdve állapította meg, hogy az olasz (latin) nyelv szavai közül milyen sok szó egyezik hangtanilag és értemileg is az oronomico nyelv szavaival. Az egyezések még ma is azért mutathatók ki, mert a görögök és a rómaiak a szumíroknak más népekkel való keveredésébõl származó népektõl, de fõleg a pelazgoktól, etruszkoktól stb. népektõl sok szumír eredetû szót vettek át.

Torma Zsófia "Ethnografischen Analogien, ein Beitrag zur Gestaltung und Entwicklungsgeschichte" (Nagyszeben, 1894) címû könyvében arról ír, hogy Erdélyben az 1875. óta folytatott régészeti kutatások különbözõ leletein az õsbabilóniai kultúra hatása ismerhetõ fel.

Gordon Childe "The Danube in Prehistory" (London, 1919) címû könyvében azt állítja, hogy a történelem elõtti korban a Duna mellett szumír kultúra honolt.

Telekiné Kovács Zsuzsanna "Aluta" (VParren, Ohio, USA. 1963.) címû tanulmányában azt bizonyította be, hogy az Aluta az Olt szumír neve. Torma, Childe és Kovács megállapításának helyességét az a tény bizonyítja, hogy a közel-múltban Brassó mellett i. e. III. évezred elejérõl származó szumír képírással írt cseréptáblákat találtak. (Ld.: Magyar Nemzet 1965. május 19. számát)

Dr. Belitzky János, a Salgótarjáni Munkásmozgalmi Múzeum igazgatója a "Palócföld" (Salgótarján, 1965) címû könyv 73-100. oldalán található "Beszámoló egy készülõ tanulmányról" címû tanulmányában azt állítja, hogy Közép és Nyugat-Európa tele van õsfinn eredetû (táj, hegy, víz stb.) földrajzi elnevezésekkel. Azonban ezeket a földrajzi elnevezéseket a Nógrád napilap "Utazás az idõben" címû hosszú cikkében már etruszk, sõt szumír eredetû szavaknak is nevezi. Azt állítja, hogy a szóban forgó területen az árják feltûnése elõtt ural-altáji eredetû, ragozó nyelvet beszélõ népek éltek, amelyektõl a korábbi földrajzi elnevezéseket az árják vették át.

Elvileg az összes ragozó nyelvek rokonok, még akkor is, ha a szókincsben már nagy változás történt, mert egy közös õsi ragozó nyelvbõl származnak, mert a ragozó nyelveknél a szó- és a fogalomképzés is tõbõvítésen, az agglutinációs rendszeren nyugszik. Minden arra vall, hogy az alarodi nyelvcsoporthoz tartozó ragozó nyelvek, valamint az a keveréknyelv (szabir), amelyet a magyarok és a finnugorok legõsibb elõdei beszéltek Mezopotámia-Szubartu területén szumír-akkád-szanszkrit stb. nyelvelemek keveredésébõl keletkezett, de a domináló a szumír nyelvelem maradt.

Varga Zsigmond (8) idézett könyvében a lezajlott nagy vita történetén kívül a szumír nyelvet is részletesen ismertette (névmások, számnevek, névszók és az igeragozás, birtokviszony kifejezése). Azt állítja, hogy a szumír szavak zöme egytagú, nem ismerik a nemet, hogy 108 magyar szó szumír szavakkal hangtanilag és értelmileg egyezik, s hogy a szumír nyelv ural-altáji eredetû agglutináló nyelv volt.

A szumír nyelvrõl Jaketta Hawkes és Leonard Woolley által irt, s az Unesco által 1963-ban, Londonban kiadott "Prehistory and Begimlings of Civilisations" címû mû 635. oldalán egy nemzetközi tudományos testület az alábbiakat állapította meg: "Sumerian was unique amongst the languages of the ancient Middle East in being agglutinative, it belonged in this respect to the same groop as Chinese (though Chinese is from analitical point of wiew generally classified as "isolating"), Turkman and the fater related languages Finnish and Hungarian. " (A régi közép-keleti nyelvek között a szumír volt az egyedüli ragozó nyelv, mely ebben a tekintetben ahhoz a csoporthoz tartozott, mint a kínai (jóllehet a kínai nyelv analitikai szempontból általában szigetelõ nyelvnek van osztályozva), a török, és késõbb az említett finn és a magyar nyelv)

Noha a régészeti és fõleg a nyelvészeti adatok szilárd támpontokat nyújtanak, Varga idézett könyvének tartalmából és az UNESCO által kiadott angol könyv fent idézett részébõl mégsem lehet kikövetkeztetni azt, hogy az õsmagyarok és az õsfinnek a szumírok egyenes, közvetlen leszármazottai voltak.

Erre gondolni sem lehet, mert amíg a legfiatalabb ékírásos szumír nyelvemlékek i. e. a XVIII. századból, addig a legõsibb magyar írott nyelvemlék (a nagyszentmiklósi aranyedények rovásírásos feliratai) csak a X. századból származik; s mert 22 évszázadnyi, az óriási idõtartamot hiteles történelmi adat hiányában nem tudjuk áthidalni. De kétségtelen, hogy a magyar és a finnugor nyelveknek déli területen való kialakulásában a szumír-akkád nyelv föltétlenül döntõ szerepet játszott.

Sajnos, Varga Zsigmond megkezdett munkáját nem Budenz követõi, a hivatalos magyar tudósok, hanem a hazai és fõleg a külföldön élõ magyar magántudósok folytatták. Itthon Dr. Schedel Andor, kinek három diplomája van (kohász, jogász, közgazdász), Dr. Pass László (ág. ev. esperes, Ajka) stb., a külföldön élõ magyarok közül pedig Dr. Bobula Ida, Dr. Padányi Viktor, Badiny Jós Ferenc, a Buenos-Aires-i San Salvador egyetemen a szumír tanszék vezetõje, és T. Kovács Zsuzsanna stb. foglalkoznak behatóan a szumír-magyar nyelv viszonyával.

Az etruszk-magyar nyelv egyezéseit Somogyi Ede "Emlékezzünk régiekrõl" (Bp. 1908.) címû könyve 281-87. oldalán, Jules Martha párizsi egyetemi tanár pedig "La langue etrusque" (Paris, 1910) címû mûve 410. oldalán ismertette. Ma az etruszk-magyar nyelvrokonság kérdéseivel itthon Faragó Zsigmond, külföldön (Warren, Ohio, USA) pedig Kur Géza foglalkozik. Mások viszont a baszk nyelvnek a magyar és a finn nyelvvel való egyezéseirõl írtak tanulmányokat.

- Ribáry Ferenc: "Értekezés a baszk-magyar nyelvrõl" (Bp. 1877.) címû könyve francia nyelven is megjelent.

- Essai sur la language Basque par Ribáry

- Traduit du hongorois par M. J. Vinson. (Paris, 1877)

- L. L. Bonaparte: La langue basque et la langue finnoise (London, 1862)

- L. L. Bonaparte: Remarque sur la classification des langues ouralaltaiques (Paris, 1876)

- L. L. Bonaparte: Remarque sur certaines notes, certaines observations, sur certaines corrections dont M. J. Vinson a accompagné l'essai sur la langue Basque par E Ribáry (Paris, 1878)

A baszk nyelvet a magyar nyelvvel Pongrácz Sándor is rokonította éspedig "A magyar nyelv szerkezete" (Bp. 1906) címû könyve II. kötetének 260. oldalán.

Dr. Bobula Ida: "Sumerian affliation" (Washington, 1951) címû könyve 1963-ban Buenos Airesben "Szumír-magyar nyelvrokonság kérdése" címen magyarul is megjelent. Bobula szerint a szumír nyelvben olyan igetõ bõvítõ szócskák voltak, amelyek ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a magyar nyelvben a -gat, -get, -hat, -het, -tat, -tet, -gathat, -gethet, -tathal, -tethet igetõbõvítõ szócskák töltenek be. Pl: beszél, beszélget, beszéltet, beszélgethet, beszéltethet.

Dr Bobula azt a meggyõzõdését is leírta, hogy azoknak a szavainknak egy része, amelyeket görög, latin, germán, szláv eredetû jövevényszavaknak nyilvánítottak, nem jövevényszavak. Meg voltak azok jóval a honfoglalás elõtti magyar nyelvben is, mert bizonyos szavaink éppen olyan szumír eredetûek a görög, latin, germán, szláv nyelvekben is, mint a magyar nyelvben.

Dr. Padányi Viktor (9) szerint a szumír nyelvben az elsõ személyû személyes névmásra két szó volt: én - mu (ma) és agu, te - zu (lu - téged), õ- an (ne, ni), mi - mene, ti - zumene, õk - nene. Szerinte a szumír nyelvben egyes személyes névmások a birtokos személyragokkal azonosak voltak. A szumír nyelvben meg volt az alanyi és tárgyi igeragozás és a vokálharmónia, a hangzók illeszkedésének törvénye is. A birtokviszony kifejezésénél a birtokos mindig a birtok elõtt állott, mint a magyarban A szavak zöme egytagú volt, amelyeknek nem voltak nemeik (der, die, das). A szumírban a szavak végéhez ragok, képzõk járultak, mert a szó és fogalomképzés az agglutináció, a szótõ bõvítése révén történt. adda - atya, adda mu - atyám, adda zu - atyád abatu - építeni, bul - fújni, gi-íd - húzni, ka-am - kergetni abatu mu - építem (tárgyi igeragozás), abatu agu - építek (alanyi igeragozás) gi-id mu - húzom; gi-id agu - húzok, gi-id agu lu - húzlak ka-am mu - kergetem ka-am agu - kergetek, ka-am agu lu - kergetlek ka-am zu - kergetsz

Padányi szerint a mu-ból az "m" igeragunk és az "m" birtokos személyragunk, az agu-ból a "k" igeragunk, a zu-ból az "sz" igeragunk, a lu-ból a téged jelentésû "l" hangzó igeragunk származik, mert ezekrõl a szumír szavakról az archaikus "u" hangzó éppen úgy eltûnt, mint ahogyan az "u" hangzó a hetu - hét, "utu" út stb. õsi szavainkról is lekopott.

Az átható (tranzitív) hív, lát, üt, szeret, vár stb. igéknél az alanyi igeragozás jelen és múlt idejû egyes szám elsõ személyû alakja: látlak - lát-lak - lát-téged én (Ich sehe dich), hív-lak, üt-lek, szeret-lek, hívatta-l-ak (hívattalak téged én). Az "l" ragunk tehát föltétlenül a szumír "lu" szóból ered és "téged" a jelentése.

A tárgyas igeragozás szerkezete hajdan meg volt nemcsak szumír és az összes alaródi ragozó nyelvekben, hanem az összes finnugor nyelvekben is, mely csak a magyar és a vogul nyelvben maradt meg.

Dr. Schedel Andor az alábbi tanulmányokat írta:

- "A legrégibb számok" (Élet és Tudomány, 1964. IV 3.) címû cikkében a szumír számnevek írásjeleit és azt adja meg, hogy a szumírok a különbözõ számtani mûveleteket hogyan végezték el az õ 60-as és 10-es számrendszerükkel.

- "Szumír kultúra" (Universum, 1964. XL)

- "Az agyagipar bölcsõje" (Építõanyag szaklap,1964. 7. sz.) - "A kohászat és fémmûvesség szókincse" (Öntöde szaklap, 1964.7.sz.)

A legfontosabb munkája a kb. 150 gépírásos oldalon összeállított, kb. 2700 szóból álló szumír-akkád-magyar és magyar-szumír-akkád szószedet (kézirat, 1965.).

Munkájának tudományos értékét az bizonyítja, hogy minden szónál megadja a szerzõ nevét, munkájának címét, a lapoldal számát, ahonnan a szót kiírta, s megjelölte, hogy az szumír vagy akkád szónak tekintendõ-e és végül megadja, hogy a szót milyen nyelv fonetikai és ortográfiai szabályzata szerint írták le latin betûkkel.

Adalékok Bárczy Géza "Magyar Szófejtõ szótárához" (kézirat, 1965.) címû tanulmányában azokat a magyar szavakat írta össze, amelyek a szófejtõ szótár szerint a magyar nyelv különbözõ eredetû jövevényszavai, de hangtani és értelmi egyezéseket mutatnak a melléjük írt szumír-akkád szavakkal, amelyek közül kb. 600 szó a földmûvelés, állattenyésztés, agyagipar, fémipar, textilipar szókincséhez tanozik.

Dr Schedel végül megállapította azt is, hogy az akkád nyelv szavai magyar szavakkal több és tisztább egyezéseket mutatnak, mint az archaikus szumír nyelv szavaival. Ez természetes következménye a szemita nyelvhatásnak, mert a szumír és akkád nyelv úgy viszonylott egymáshoz, mint ahogyan a mai francia nyelv viszonylik a Cicero korabeli latin nyelvhez; mert a szemiták által elsajátított szumír nyelv - amelyet ma akkádnak neveznek - végül a flektáló szemita nyelvvé alakult át. A tiszta szumír nyelvet csak azok a szumírok beszélték, akik Mezopotámia területérõl kivándoroltak, akik nemcsak a szumír kultúrát, hanem számos szumír szó használatát is elterjesztették a különbözõ földrajzi területeken.

Ma már minden kétséget kizáró módon bebizonyosodott, hogy nekünk nincsen északi területen örökölt finnugor nyelvörökségünk; de a finnugor népekkel olyan közös nyelvörökségünk van, mely szumír-akkád-szanszkrit stb. nyelveknek keveredésébõl keletkezett, s amelyet a mi és a finnugor népek legõsibb õselõdei Mezopotámia vagy Szubartu területén örököltek.

Budenz premisszája (a finnugor õshaza területén i.e. IV.-III. évezredben finnugor alapnyelvet beszélõ õsnép élt) nemcsak a földrajz, de más tudományág hiteles adatai miatt sem fogadható el; mert Prinz Gyula: "Magyar Föld, Magyar Faj" (Bp. 1938) címû alapvetõ mûve II. kötetének 66. oldalán már az alábbi hiteles földrajzi adatot hozta nyilvánosságra: "Ma már tudjuk, hogy amikor a jégperem a Spree vidékén volt (12.000 év elõtt), akkor évenként 40 méterrel, amikor a legdélibb svéd partokon volt (9000 év elõtt) 250 méterrel, amikor pedig a skandináviai hegység jégtakarója letörõdött az északi jégsüvegrõl (4700 év elõtt), akkor évenként 400 méterrel vonult vissza."

Ha tehát a Golf-áramlatban, a meleg lég- és vízáramlatban fekvõ Vardõ, Petsamo, Murmanszk kikötõk vidékérõl a legutolsó jégkorszak jégtakarója i.e. csak kb. 2700 évvel korábban tûnt el, s ahol ma a tenger vize télen sem fagy be, akkor természetes, hogy a dermesztõen hideg sarki légáramlatban fekvõ finnugor õshaza területérõl a jégtakaró csak jóval késõbb - talán csak 1000 évvel késõbb tûnhetett el.

Miután Arhangelszk kikötõ környéke csak Nagy Péter idején vált lakott területté, a finnugor õshaza elképzelt területe igen gyér lakossággal (azokkal az õsfinnekkel, akik Mezopotámia területérõl származtak) i. e. talán csak a VIII-VII. században népesedhetett be. Kétségtelen ugyanis, hogy mindaz, amit az elképzelt finnugor õshaza területén található (ahol a sík és mocsaras területen érceket sohasem bányásztak) a flóra és fauna különbözõ egyedei, továbbá az obszidián kõtõl a réz-, bronz-, vastárgyakig, valamint a különbözõ vallási hiedelmek, szokások, fegyverek, írásjelek stb. és végül maga az ember is kivétel nélkül déli területrõl észak felé terjedve került a zord éghajlatú tájakra.

Tehát tudományos alapon már a földrajztudomány hiteles adatai miatt sem beszélhetünk többé az i. e. évezredekben létezett finnugor õshazáról és fõleg nem finnugor alapnyelvet beszélõ õsnéprõl.

A hiteles nyelvészeti adatok pedig erélyesen tiltakoznak a Budenz-féle elképzelések, tehát a finnugor elmélet és a magyar mûmitológia ellen.

Tudjuk, ha egy nép valami újat készít, akkor annak nevet is ad, s ha azt tõle egy másik nép átveszi, úgy rendszerint a nevet adó nép szavát is átveszi.

A kardra a németeknek és a franciáknak jóval huszárságunk harcmódjának átvétele elõtt több saját szavuk volt: Schwert, Degen stb. epée, fleuret stb. Azonban a Sabel és a sabre szavak mégis a magyar szablya szóból származnak, mert amikor a németek és a franciák egy speciális magyar kardot használni kezdtek, azt magyar szóval nevezték meg, mely a német és francia nyelv hangtörvényei szerint alakult át Sabel-re és sabre-ra, amikor a huszár, csákó, sújtás stb. szavainkat is átvették.

Hasonlóan terjedtek el jóformán az egész világon az angol találmányok angol nevei is: lift, tennis, football, weekend, radar stb.; sõt a Napóleon korában megszületett francia katonai szakkifejezések is.

Dr. Schedel -a jövevény- és vándorszavaknak fenti módon való elterjedése alapján - szaklapokban leközölt két cikket írt. Szerinte - miután köztudomású, hogy a szumírok írásra agyagtáblákat használtak - természetes, hogy a kerámia, a gerencsér mesterség és szakkifejezései is szumíroktól származnak. És miután köztudomású az is, hogy a szumírok i. e. a III. évezredben már nemcsak arany, réz, hanem már bronzedényeket is készítettek, úgy az is természetes, hogy a kohászat és a fémek feldolgozásának ismerete, sõt szakkifejezései is a szumíroktól származnak. Dr. Schedel idézett két cikkével bebizonyította, hogy az agyagipar és a fémmûvesség jelenlegi szakkifejezései közül kb. 60 szakkifejezés nemcsak a szemita, árja és az ural-altáji, de fõleg a magyar nyelvben - és a "finnugor" nyelvekben is - szumír eredetûek.

Miután a magyar nyelv eredetének kutatását a szumír probléma második és harmadik korszakának tudósai a tévelygések ingoványába vezették, a tények megállapítását is lehetetlenné tették. A negyedik korszakban az elsõ korszak tudósainak munkáját kell folytatni, hogy a valóságnak megfelelõen a magyar nyelv eredete megállapítható és a magyar õstörténelem is megírható legyen, mert a magyar mûmitológia torz képet mutat.

8.) Úgy tudom, hogy 1965-ben elhunyt dr Varga Zsigmondnak a szumir - magyar viszonyról írt könyve magyar nyelven, valamint dr. Bobula Idának hasonló tárgyú, angol nyelvû könyve az USA-ban nemsokára meg fog jelenni Köves Béla úrtól úgy tudom, hogy S. N. Kramer: "History begins at Sumer" címû könyvét a Gondolat Könyvkiadó Vállalat magyar fordításban már kb. két évvel korábban több ezer példányban kinyomtatta. De ez a könyv a könyvpiacon még nem jelent meg.

9.) New Yorkban (41 Street, Long Island City 4.) megalakult a Padányi Viktor Society mely az 1963-ban elhunyt Padányi különbözõ munkáit adja ki.

Ma, amikor a szumír-akkád nyelv paleográfiai adatait ismerjük, amelyeket a szumír-akkád nyelven írt ékírásos cseréptáblák tízezrei õriznek, akkor a magyar nyelv eredetének megállapítása céljából már nincs szükségünk az egyéni elképzelésekbõl önkényesen rekonstruált finnugor alapnyelvre. A paleográfiai adatokat azok a szumír-akkád nyelven írt ékírásos cseréptáblák õrzik, amelyeket 4-5000 évvel korábban készítettek. Ezért ezek a cseréptáblák szövegei a magyar és a finnugor nyelvek részére éppolyan alapnyelvet jelentenek, mint amilyent a szanszkrit nyelv jelent az indoiráni és az indoeurópai nyelvek részére.

Miután a szumír-magyar nyelvtani egyezéseket Varga, Bobula és Padányi, a szumír-magyar szóegyezéseket pedig Schedel ismertette, a szumír-magyar szófejtés példáját óhajtom itt bemutatni.

A szumír nyelvben az "a" szó vizet, a "biz=B0 szó pedig ivóvizet jelentett. Ez utóbbiból a mi "víz" szavunk, a vogul "vit" és a finn "veszi" szó származik, mert mindhárom nyelvben a szókezdõ "b" hangzó (mint a bazár - vásár szóban) "v"-re, a szóvégi "z" hangzó pedig a vogul nyelvben "t"-re változott. A hal szavunk is nem a vogul "holpe-hulpe" és nem a finn "kala", hanem a szumír "ha" szóból ered. Sok olyan szumír eredetû szavunk van, mint a bárány stb. szavaink - amelyeket Budenz követõi szláv, germán, latin stb. eredetünek nyilvánítottak, pedig a bárány szavunk is a szumír baran szóból ered.

Tehát a p-f, k-h, t-z stb. hangzócseréknek, amelyekkel Budenz követõi a honfoglalók elõdeinek a finnugor õshaza területérõl a Kaukázus vidékére való vándorlását szokták bizonyítani, nincsen bizonyító erejük.

1. Ezek a hangzócserék nem ismétlõdnek meg olyan törvényszerû pontossággal, mint a cseh-szlovák nyelvben a "g-h" hangzócsere (bog - boh stb.)

2. Ezek a hangzócserék más nyelvekben is elõfordultak, tehát nem jellemzik kizárólag a magyar és a finnugor nyelvek viszonyát.

3. Õsi szavainkban a finnugor õshaza területérõl való kivándorlás óta a "p" hangzó állítólag "f"-re változott: pal - fal (Mauer), pul - fal (fressen), píeli - félni, pank - fej, peszé - fészek, pi - fiú, punk - fog, puona - fonni, porise - forrni stb.

4. A "k" hangzó állítólag "h"-ra változott: kal - hal, kohne - három, kote - ház stb.

5. A "t" hangzó állítólag "z"-re változott: szat - száz, vit - víz stb.

6. Nincsen törvényszerû ismétlõdés, mert a finn piheg, pihen stb: hez hasonló a vogul lep - lépni, lepiel - lepel stb hasonló szavainkban a "p" nem változott "f"-re, mert a finn kien? - ki?, keszi - kéz, koira - kutya stb. hasonló szavakban a "k" sem változott "h"-ra.

7. A hangzócserék a következõ szavakban már nem északdél, hanem dél-észak irányú vándorlást bizonyítják. A finn orpo - árpa (mely feltétlenül a görög orphelinus szóból ered) az "f" "p"-re változott, amikor a "p" hangzó az alábbi árja szavakban is "f=B0-re változott: pate - fathe - Vates, pes, pedes - foot - Fuss, penta - five - fûnf stb.

A ló neve az összes szláv nyelvekben "kony", csupán az orosz nyelvben van egy másik neve is: losadj. A lónak a finnugor nyelvekben nincsen olyan egységes neve, mint a szláv nyelvekben, mert a ló neve a finnben, "hepo", az észtben "hebo", a mordvin és a cseremiszben "at" (a törökben a ló neve "at", a csõdöré "athár" a vogulban pedig lou-lav

A ló szavunk tehát nem finnugor eredetû, melynek nevét az õsfinisek a görög hippusz szóból akkor vettek át, amikor a Fekete-tenger északi partvidékén éltek, ahol akkor a görög gyarmatok voltak. A vogulok pedig ennek a fontos háziállatnak a nevét akkor vették át, amikor a Szarmata síkságon már nem a görög, hanem már a hun eredetû neve volt elterjedve. Borovszky Samu: "A népvándorlás kora" (Bp., 1900) címû könyve 423. oldalán foglaltak szerint a legtekintélyesebb hun embereket "logad"-nak nevezték. Ebbõl a hun szóból azonban nemcsak a mi "ló", lovak, lovas, lovag, lovagias, lovagolni, lovasság szavaink, hanem az orosz "losadj" - ló, "losi" - lovak, "losad-ka" - lovacska, "losagyina" - lovasság szavak is származnak. Az oroszok a lovag meg-nevezésre a honfoglalás utáni idõben már nem a hun eredetû "losadj" szóból képezték az új szavakat, hanem a francia chevaleresque, cavallerie szavakat kezdték használni.

Alfonz angol királynak a X. században írt földrajzi könyve szerint a finnek kumiszt isznak. Tehát az õsfinnek még a közös déli õshaza területén éltek, kb. 3000 évvel korábban, akkor nemcsak lótenyésztõ nép voltak, hanem az õsmagyarokkal együtt még olyan közös nyelvet beszéltek, mely fõleg szumír-akkád-szanszkrit stb. nyelvelemekbõl állott.

Az õsfinnek II. Sargon idején-vagy talán már korábban Mezopotámiából Szubartu területére, majd innen késõbb a Kaukázus gerincétõl északra fekvõ területre vándoroltak. Az õsi finn szókincs azonban a Kaukázus vidékén azokkal a szavakkal bõvült, amelyeket Munkácsi B.: "Árja és kaukázusi nyelvelemek a finn és magyar nyelvekben" (Bp., 1901) címû könyvében sorolt fel. De mert az õsfinnek innen is késõbb a Fekete-tenger északi partvidékére, a Szarmata síkságra vándoroltak - ahol akkor görög gyarmatok voltak - szókincsük a hepo - ló, orpo - árpa, puolisio - feleség stb. görög eredetû szavakkal is szaporodott. Végül azonban a finnek szókincse a mai Finnország területén, idõszámításunk kezdetén õsgermán szavakkal is bõvült, mert Björn Collinder: "Comparative Grammar of the Uralic languages" (Stockhohn, 1962) címû könyvében azt állítja, hogy a finnek sok õsgermán szót vettek át.

Az õsgermán nyelvhatásnak az lett a következménye, hogy a finn nyelvbõl kiesett a szumír eredetû tárgyas igeragozás szerkezetének használata, hogy a névmások ragozása is megváltozott, hogy a névszók többes számának a ragja "t" lett (a "k" csak a lapp nyelvben maradt meg), amikor a használatból nemcsak sok északi tájon feleslegessé váló szó esett ki, hanem a megmaradt õsi szavak is erõsen deformálódtak, amikor a jövevény- és a vándorszavak száma is megszaporodott.

Ezért a magyar és a finnugor nyelvek között a nyelvrokonságnak a különbözõ fokozatai alakultak ki, amelyek azt bizonyítják, hogy a közös déli õshaza területét legelõször az õsfinnek, jóval késõbb az õsvogulok és legutoljára a mi õselõdeink hagyták el. Ez az oka annak, hogy a közös déli nyelvörökségbõl legkevesebbet a finnek, jóval többet a vogulok és a legtöbbet a honfoglaló magyarok elõdei õriztek meg, mert ma a nyelvrokonság mérvét nézve a finn-magyar nyelv között a legkisebb a rokonság; a vogul-magyar nyelv között a legnagyobb.

A magyar és a rokon, a közös eredetû finnugor nyelvek között különbségek fõleg azért alakultak ki a szétválás óta, vagyis a nyelvrokonság mérve különbözõ mértékben azért csökkent, mert a szétszóródott rokon-népek különbözõ éghajlatú vidékre jutottak és különbözõ idegen nyelvek hatása alá kerültek.

B. Collinder megállapításának, hogy az õsfinisek igen sok õsgermán szót vettek át, nagy fontosságot kell tulajdonítanom, mert B. Collinder megállapítása a következõket bizonyítja:

1. A magyar-finnugor nyelvrokonság nem a finnugor õshaza elképzelt területén, hanem délen, Mezopotámia, vagy Szubartu területén alakult ki.

2. A magyar és a finnugor nyelvek rokonságának konkrét bizonyítékait nem a honfoglalók elõdei hozták le az V században a Kaukázus vidékére, hanem a konkrét bizonyítékokat a közös déli õshaza területérõl az õsfinnek és õsvogulok vitték fel az északi tájakra.

Ugyanis, ha a konkrét bizonyítékokat tényleg a honfoglalók elõdei hozták volna le a Kaukázus vidékére az V században - esetleg korábban - akkor a mai magyar szókincsben föltétlenül lennének olyan finn eredetû szavak is, amelyek az õsgermánból származnak.

Miután a cérna, drót, istráng, páncél stb. germán eredetû szavaink nem az õsgermán nyelvbõl, hanem egy évezreddel késõbbi korból, az õsgermán nyelvnek az ófelnémet nyelvjárásából származnak, amelyeket a XI. században a magyarok a Duna-medencében vettek át, mindez fényesen bizonyítja azt a történelmi tényt, hogy a honfoglalók elõdei nem a finnugor õshaza elképzelt területérõl, hanem délrõl, azaz Szubartu területérõl vándoroltak a Kaukázus vidékére; s hogy a nyelvrokonság bizonyítékait tényleg a finnugor népek õsei vitték déli területrõl északi tájakra.

Azt, hogy õsfinnek déli területrõl származtak, északi területre vándoroltak és a déli területen örökölt ragozó nyelvüket, melyet ma is beszélnek, magukkal vitték, Europeus, Hilden, Lohn stb. finn tudósok hirdetik.

G. Hilden: "The radical composition of the Finn Nation" (Helsinki, 1922) címû könyvében azt állítja, hogy a fehér fajú õsfinnek Egyiptomból Mezopotámián keresztül vándoroltak mai hazájuk területére.

H. L.ohn: "The Delaware Finn" (1925-ben New Yorkban a Humanity Press folyóiratban jelent meg) címû tanulmányában elég sok elfogadható adattal azt bizonyítja be, hogy az õsfinnek Egyiptomból Mezopotámián át vándoroltak északi területre és vitték magukkal a délen örökölt nyelvüket, aki többek között az alábbiakat írta; "Az egyiptomi igeragozás a finn igeragozáshoz hasonló volt. Az egyiptomiak névelõt nem használtak, a birtokos névmásokat ragokkal és a névszók többesszám ragját is "t"-vel fejezték ki, mint a mai finnek. Az a misztikus felirat, melyet Dániel próféta örökített meg: "Mene, mene tekel upharsin" a babilóni Delsharsar király palotájának falán akkor jelenített meg, amikor a kényúr udvarhölgyeivel és fõuraival annak a napnak éjjelén lakomát tartott, amikor Cyrusnak a falakon kívül álló serege a végsõ rohamra készülõdött. Ez tiszta õsfinn nyelvû felirat volt, melyet már a középkorban sokféleképpen igyekeztek megfejteni. Helyes megfejtése a következõ: Menj, menj, a vész közeledik: "

Miután a babilóniak Cyrus korában a szumír nyelvet mint szent vallási nyelvet még használták, valószínû, hogy a vészjósló felirat szumír nyelvû felirat volt.

A finn tudósok megállapításának helyességét a földrajzi adatokon kívül a finn nyelv szókincsének mai összetétele: a különbözõ területeken, különbözõ nyelvekbõl átvett jövevényszavainak tekintélyes száma is bizonyítja. Kétségtelen, hogy az õsfinnek azokat a szumír-akkád-szanszkrit stb. eredetû szavakat mint jövevényszavakat csak délen, Mezopotámia területén vehették át, amelyek a finn szókincsben még ma is kimutathatók.

A déli területen történt szétválás óta az õsfinnek és õsmagyarok mai leszármazottai fajilag úgy változtak meg és a nyelvrokonság mérve is olyan arányban csökkent, mint ahogyan az utódok egymástól térben és idõben eltávolodtak.

Az õsfinnek mai hazájuk területére i. e. VI-V században, a vogulok pedig északi területre jóval késõbb érkezhettek. Õselõdeink azonban kb. 230-ig Mezopotámia, Szubartu területén laktak, ahol a parthuszok 500 éves uralmát is átélték (10) (i. e. 756- i. sz. 226). Innen csak akkor vándoroltak a Kaukázus vidékére, amikor a perzsa Szasszanida dinasztia a parthuszok birodalmát megdöntötte, mert a perzsák a magyarokat éppúgy gyûlölték és üldözték, mint a parthuszokat, mert a parthuszok alattvalói voltak.

A honfoglaló magyarok elõdei, a szabirok, Szubartu területérõl a perzsa-arab támadások miatt a Kaukázus vidékére, a Terek, Kubán mellékére vándoroltak, innen pedig 800 körül Dentu-magyariába (a Don torkolat és a Dnyepper bal partján épült Kijev stb. városokba) költöztek A szabirok másik része a Kaszpi tótól keletre fekvõ területre költözött, amikor a szabirok a Tarim-medencében stb. Altáji-hegység vidékén is letelepedtek. Ezeket mint avarokat a türkök nyugat felé való vándorlásra kényszerítették, akik így jóval a honfoglalás elõtt a Duna-medencét megszállták.

Árpád a VI. Leónak a besenyõk ellen tervezett háborújába nem ment bele, mert az terveivel ellenkezett, mert õ nem kelet felé, hanem nyugat felé akart elõtörni. De VI. Leónak a bolgárok ellen tervezett háborújába már beleegyezett, mert a bolgároktól a Duna-medencét akarta elhódítani.

A honfoglalók elõdei, a szabirok a Kaukázus vidékén a hunokkal és a türkökkel való évszázados keveredés miatt fajilag és nyelvileg is jóformán eltörökösödtek, mert déli eredetû szókincsükre tekintélyes számban hun-török szavak is rárétegezõdtek.

Árpád tehát a magyar népet és a lábon hajtott állatállományát kellõ diplomáciai és stratégiai elõkészülés után (Leventének a bolgárok elleni harca) tervszerûen a Dunamedencébe telepítette át úgy, mint azt Padányi Viktor "Dentumagyaria" címû könyvében leírta.

Azonban az északi területre vándorolt rokon népeknél is nagy változás történt, mert ma a finnugorok által lakott területen mennél inkább nyugatabbra megyünk, annál inkább nordikus, germán és mennél inkább keletebbre megyünk, annál inkább mongolos jellegû lakosságot találunk.

A szumír nyelv nemcsak Varga Zsigmond, hanem egy nemzetközi tudományos testület nyelvészeinek (L. Woolley és J. Hawes) megállapításai szerint is olyan agglutinatív nyelv volt, melyhez ma a török-finn-magyar stb. agglutináló nyelvek állanak a legközelebb; és miután nemcsak Bobula, Padányi és Schedel magyar nyelvû munkái, hanem az alábbi világhírû szumírológusoknak a munkái is rendelkezésre állanak, a szumír-magyar nyelv tudományos összehasonlítása, továbbá a szumír-magyar nyelvtan, szótár megírása nemcsak idõszerû, de talán már szükségessé is vált, hogy a magyar nyelv eredete, valamint a magyar õstörténelem is a valóságnak megfelelõen megírható legyen, mert a szumír probléma kb. 100 éves nagy vitája már befejezõdött.

- Frederich Delitzsch: "Sumerisches Glossar" (Leipzig, 1914)

- Anton Deimel: "Vocabularium Sumericum" (Róma, 1910)

- A. Deimel: "Sumerische Gramtnatik" (Róma, 1921)

- A. Deimel: "Sumerisches Lexikon" (Róma, 1922/27.)

- A. Deimel: "Sumerisch-Akkadisches Glossar"

(Róma, 1934)

-R. Jestin: "Le Verb sumérian" (Paris, 1943)

Ha az angol M. Wentris csupán egy szónak görög szóval való egyezése alapján megállapította, hogy a mükénei kultúra mûvelõi Homerosz kora elõtt 7-800 évvel korábban a hellén nyelv õsi nyelvjárását beszélte, és ha a cseh B. Hrozny is csupán egy szó egyezése alapján állapította meg, hogy a hettita nép árja nép volt (mely i.e. már a XVIII. században lótenyésztõ, íjjal harckocsiról harcoló nép volt, amikor az árja népek a lovat még nem tenyésztették, amikor a jóval késõbb bizánciak, rómaiak, szlávok, germánok még a honfoglalás korában is fõleg gyalogosan, de nem íjjal, hanem csak karddal és lándzsával harcoltak); akkor Budenz mai követõinek a rengeteg hiteles adat, a konkrét bizonyítékok tömege miért nem elegendõ annak elismeréséhez, hogy a magyar és a finnugor nyelvek a szumír nyelv rokonai, hogy a magyar és a finnugor nyelvek szógyökeinek java része és fõleg agglutináló rendszere is feltétlenül szumír eredetû.

Budenz tulajdonképpen a szanszkrit nyelv okleveles tudósa volt. De õ a magyar nyelvet még a szanszkrit nyelvvel sem hasonlította össze, amit Kõrõsi Csoma Sándor pedig megtett, mert Budenz nem a tények megállapítására, hanem csupán arra törekedett, hogy a bécsi kamarillától kapott megbízást mennél hamarabb és mennél jobban teljesíthesse. Ezért sok olyan dolgot állapított meg és mint történelmi tényt hirdetett, amelyekrõl már régen bebizonyosodott, hogy nem fedik a valóságot. Ilyen valótlanságok a következõk:

1. Õshajdan, i.e. kb. a IV III. évezredben Európa legmostohább éghajlatú területén finnugor alapnyelvet beszélõ õsnép élt. (?)

2. Ennek az õsnépnek az egyes leszármazottai a finnugornak elnevezett népek. (?)

3. A honfoglaló magyarok elõdei a finnugor õshaza területén a finnugor népek etnikai közösségébõl való kivándorlás után a Kaukázus vidékére vándoroltak. (?)

4. Miután a magyarok a finnugor õshaza területén örökölt nyelvüket magukkal vitték, csak azok az õsmagyar szavak, amelyek a finnugor nyelvek szavaiból származtathatók. (?)

5. A honfoglaló magyarok szószegénységûk és mûveletlenségük folytán analfabéták voltak. (?)

Ha egy tanulmányba vagy egy könyvbe nagyobb hiba csúszik, akkor az egészet, mint tudománytalan dolgot elvetik.

A Budenz-féle finnugor elmélet - kivéve a nyelvrokonság tényét, amit már korábban is ismertünk - csupán valótlanságokból, emeletes ostobaságokból áll; de Budenz kõvetõi a finnugor elméletet, mint állítólagos történelmi tényt, a magyar mûmitológia formájában mégis hirdetik, sõt iskoláinkban is tanítják.

Ma, amikor angol, amerikai, japán stb. tudományos területek a finnugor elmélet létjogosultságát már régóta nem ismerik el, sõt egyes finn tudósok sem, akkor Budenz mai követõi már nem helyezkedhetnek arra a kényelmes álláspontra: nem olvasunk és nem írunk szumír vonatkozású dolgokról, mert mi Budenz premisszáját és összes megállapításait is történelmi ténynek ismerjük el; hogy így térhessenek ki a szumír irodalom tanulmányozása és fõleg a finnugor elmélet, azaz a magyar mûmitológia revideálása szükségességének elismerése elõl.

Amikor 1963. õszén a magyarság származásáról Dr. Bárczi Géza egyetemi tanár úrral eszmecserét folytatni szerencsém volt, egyszer feltettem a kérdést: , "Kérlek, szükségesnek tartod-e a finnugor elmélet revideálását?" Dr. Bárczi Géza ezt felelte: "Nyelvészeti szempontból nem tartom szükségesnek, mert a homályos részek az állandó revízió miatt önmaguktól tisztázódnak, de történelmi szempontból szükségesnek tartom, fordulj ebben az ügyben Dr. Czeglédy Károly egyetemi tanárhoz: '

Miután ma is azt vallom, hogy a finnugor elmélet elsõsorban nyelvészeti szempontból szorul alapos revízióra, megírtam tanulmányomat. Ezt a tanulmányomat azonban nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, hanem a Helsinkiben székelõ Suomalais Ugrailainen Seura-nak, valamint a pesti, pécsi, szegedi, debreceni egyetem Rector magnificusanak is elõterjesztem.

Budapest, 1966. szeptember hava

10.) Egy X. századi germán krónika, mely a 955. évi augsburgi csatáról szól, a magyarokat egyszer "unger" és ötször "parthus' néven nevezi meg. I. Endre király; miután 1046-ban a pogány magyarok utolsó lázadását leverte, olyan tiltó rendelkezéseket s kiadott, mely így szólt: "Ne imádjuk erõs parthuszok szent jeleseit".

Jerney János híres munkájának II. kötetében a parthuszok történetét és a parthusz-magyar szóegyezéseket is megadja.

Annak a parthusz nyelvû írott emlék szövegét a magyar nyelv segítségével Harmatta János fejtette meg, mely az Eufratesz melletti Mari város romjainak közelében, a Dura Europosz romjaiból került elõ.

Ezek, és azok az adatok, amelyek az alább megnevezeti mûvekben találhatók meg (V I. Fox "Arcacidarum sive Regnum parthorum Historia" (Paris, 1727 C. E Richter 'Historischkritischer Versuch über die Arcaciden und Sassaniden Dinastié (Leipzig, 1804); R. Rawlinson "Parthia" (London, 1855) ), azt bizonyítják, hogy a honfoglalók elõdei, a szabirok nem északi, hanem déli területrõl vándoroltak a Kaukázus vidékére.