Botos László

Szumir hősköltemény magyar kapcsolatai

Dr. Toronyi Etelka utal a sumír és magyar hőskölteményekre – mondhatnánk, szinte szellemi biológiai asszimilálódására, áthasonulására.[1] Petőfi Sándor 1844-ben írta a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotását, a János vitézt, amely műfajilag költői népmese, vagy népies elbeszélő költemény. Ez a mű 30 évvel a Gilgames-eposz felfedezése előtt íródott. Az egész világirodalomban nincs még egy olyan mű, amely ilyen mértékben hasonlítana Gilgames hőskölteményéhez. János vitéz szörnyetegek, óriások ellen harcolt, mint Gilgames. Mindkettőjüknek az örök élet megszerzése volt a célja. János vitéz ugyanúgy, mint a sumír Tamuz (Gilgames), pásztorkirályként kezdi kalandját. Mindkettő elhagyta otthonát, János Iluskának, Gilgames pedig anyjának áldásával indult kalandos útjára. János, aki pásztorból huszár lett, hősiességének köszönheti a legkiválóbb vitézi címet, eljut több országba, Tatár-, Olasz-, Lengyel-, India és végül Franciaországba. A francia királynak segít a török elleni harcában. Jutalomként elnyeri a francia királykisasszony kezét, melyet visszautasít, hőn szeretett Iluskájáért. Gilgames visszautasította Istar szerelmét. Iluska halála János vitézt az örök élet titkának felkutatására buzdította.  Gilgamest barátja, Enkidu halála ösztökélte ugyanerre a feladatra. Mindkét hőskölteményben a leszakított tüskés virág, a rózsa az, amely megadja az örök élet kulcsát. Az egyetlen különbség a két költemény között, hogy Gilgames a tenger mélyéről hozta fel a virágot, s azt elvesztette, mikor a parton elaludt.  Ugyanakkor János vitéz az Iluska hamvából fakadt virágot az élet tavába dobta, és Iluska újjáéledt, de mikor a tündérországot elhagyták, akkor elvesztették az örök életet.

            1847-ben, Petőfi eposza után három évvel, Arany János megírta Toldi-trilógiáját. Ez az elbeszélő költemény ugyancsak a magyar népmeséből, legendából vette magvát, és nem a János vitéz váltotta ki megírását. E mű akkor íródott, mikor az agyagtáblák még mélyen a sivatag finom homokja alatt feküdtek.  Arany János a Toldi előszavában szemlélteti velünk a magyar pusztát és a hihetetlen erejű Toldi Miklóst:

  Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon

  Messziről lobogva tenger pusztaságon:

  Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem

  Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

  Rémlik, mintha látnám termetes növését,

  Pusztító csatában szálfa-öklelését,

  Hallanám dübörgő hangjait szavának,

  Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

  Ez volt ám az ember, ha kellett a gáton,

  Nem terem ma párja hetedhét országon;...

            Úgy érezzük, mintha Toldiról beszélne, mikor a Gilgames-eposz szerzője 5000 évvel előbb íródott művében ilyképpen festi le hősét: „egy nyughatatlan, páratlan és fegyelmezetlen hős, kinek a fegyvermesterei Erech-ből hatalmas méretű fegyvereket öntenek neki és Enkidunak.”[2]

            Mindkettőt fűtötte a láz, Toldit önérzetéért, dicsőségért, Gilgamest pedig a Humbaba (Huwawa) elleni harcra, aki hazája ellensége volt. Gilgames úgy nyilatkozott, ha Humbaba kezétől meghalna, emléke mint hős, örökké élni fog.  Mindketten anyjuk csókjával és áldásával indultak útjukra.[3] Toldit Bence kísérte, míg Gilgames kísérője Enkidu volt. Buda utcáján Toldi szarvánál ragadva fékez meg egy bikát, amely a vágóhídról szabadult el. Gilgames leghíresebb hőstette pedig az, amikor az Égi-Bikát szarvánál fogva lefékezi. Toldi megvívott egy bohémiai vitézzel, aki mindig győző hírében állt. Gilgames Enkiduval birkózott, kinek rettenetes ereje volt.

            Toldi és Gilgames is legyőzhetetlen volt, de mindketten legyőzettek, mert  az alvás elengedhetetlenül szükségszerű mindenki számára. Toldi Piroskát szerette, de feladta őt barátja érdekében. Gilgames visszautasította Istar szerelmét. Végül Toldi rádöbben az ember mulandóságára. Gilgames, barátja, Enkidu halálakor megrendült az emberi sors mulandóságán.