ELŐLJÁRÓ SZÓ

*Magyarország észak-keleti kapuját a Tisza-könyöknél letelepült vitéz kabar nép védelmezte." László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete c. mű.

Tavasz csókolta már Etelköz lankáit,

zöldre mázolta be annak füvét, fáit

s tarkázta virággal, mint takács a kelmét,

—hogy aki reánéz, benne kedve teljék, —

mikor Álmos vezér fiához így szóla:

— Szedd össze sereged! Nyergeljetek s lóra…!

Kievben az orosz nem fér a bőrében.

Eredj oda s köszöntsd őt illendőképpen!

Előbb karddal köszöntsd, azután majd szóval,

mert úgy illik bánni az olyan rablóval,

aki akkor fosztja ki a szomszéd házát,

ha nem sejti otthon annak a gazdáját.

A mi szomszédaink bizony mind ilyenek.

Vigyázz fiam, nehogy fejedre nőjjenek!

A közelgő árnak addig emelj gátat,

míg épen áll szérűd, épen áll a házad!

Elindult hát Árpád apja parancsára.

Nem az volt már neki az első csatája,

tán már századik is, pedig még a napja

csak a delelőn jár. Hány lesz esthajnalra...?!

Nagy híre keleten szívet gyujtott lángra.

Nyugatot nevére a félelem rázta.

Itt kobozra vették, dalban énekelték.

Ott meg Istent kérték, vegye el erejét.

Egy kis csete-paté volt csak az egész harc.

Annál kiadósabb a kirótt hadisarc.

Mert Árpád nem ismert tréfát, ha hadban járt,

— igaz, nem húzta ki oknélkül a kardját.—

Szurtos odujából kiverte a szlávot,

hogy az a máséra sokáig nem vágyott.

Legyen az intőjel, legyen "tilalomfa":

Szomszéd a szomszédra ne törjön orozva!

Dolgát így végezvén, tartott hazafelé,

közben nagy gondjain magát emésztgeté.

Habár most is íme szerencse hordozza,

mégis únos-untig rátér a gondokra:

— Mi lesz, hogyha népe sokáig ottmarad

a faltalan síkon? Elseprik vad hadak.

Karám kell a nyájnak, hodály, amely védi,

ahol dúvad, vihar nem űzi, nem tépi.

Az a karám pedig nem más,… a Kárpátok!

— Ez a nagy gondolat fűtötte Árpádot. —

Hiszen örökünk is. Jogos, hogy ott éljünk.

Ott lesz biztonságban, — ha odajut, — népünk.

Csaba is meghagyta, — fonta gondolatát: —

Vegyük örökünkbe a kárpáti hazát.

Mire is várunk itt viharfogó gátak?

Akik itt maradtak, mind semmivé váltak.

Emésztjük itt egymást rokonok, testvérek,

egy anya gyermeki egymástól nem férnek:

Hol a legénykedés, hol bosszú a magva,

mely a testvéreket egymásnak ugrasztja.

Máskor piszkos zsoldért dúlunk rokon tanyát,

irtjuk saját fajtánk, a föld legszebb faját...

Közben a harmadik — mintha "hájjal kennék", —

dörzsöli a kezét, hizlalja a kedvét.

                        *          *          *

Tán a Prúth folyóig érkeztek el éppen

hazafelémenet lassú ügetésben,

mikor a vigyázók két lovas érkeztét

Árpád nagy vezérnek kürtszóval jelezték.

S alighogy elhangzott az engedély jele,

Árpád előtt állott egy vén harcos: Cseke;

s az előcsapatból egy ifjú levente,

aki a vén Csekét Árpádhoz vezette.

— Ismerlek vén Cseke! ... Csak a velejére...!

Nem akármi hozott hadnépem elébe.

Lovad fáradt, elnyűtt. Magad se vagy jobban.

Nehéz az ilyen út már a te korodban.

Unokákkal kéne már otthon játszanod,

nem habzó paripán vágtatva-vágtatnod.

Beszélj Öreg... beszélj...! Nagy baj hozott látom...

— szólt Árpád Csekéhez. — Tűz dúlt a tanyákon.

— Jól mondád nagyuram: Tűz dúlt, meg fergeteg:

Halotti tort ült rajt' besnyő, bolgár sereg.

Meghalt, aki kardot foghatott kezébe...

(Ám rabszíj nem került senkinek kezére!)

Jó apád is köztük, Álmus, fejedelem

és a nagyok közül legalább ezeren...

Asszony s gyermekharcos vére hullt a gyepre.

Aratott Arimán* dúsan akkor este.

Álmus urunk nekem — mielőtt hadbaszállt, —

sürgető futárral küldte el parancsát:

— Szedj össze minél több asszonyt és gyereket,

meg akiket többé harcba nem vethetek!

Minél több állatot tereljetek össze.

s menjetek sietve biztonságosb földre!

Menjetek északnak, aztán Kiev felé,

talán eljuthattok Árpád hada elé!

*Ármány, ördög.

Igy jöttünk északnak a Prúth hajlatáig.

Karavánunk itt van, majdnem idelátszik.

S elujságolhatom megnyugtatásodra,

velünk a nagyasszony s a kisfiú, Soltka.

De rajtuk kívül még számos fehércseléd

és jövőnk reményi: — sok zsenge nemzedék.

Ám — hogy minden úgy van, jöjj és magad nézd meg,

bár tudom, hogy hiszel az öreg Csekének!

  Árpád — bár megszokta az ilyen tetteket, —

  (népe fiai mind hasonló emberek,)

  mégis különös nagy büszkeséget érzett,

hogy egy aggastyán így szolgálja a népet.

Leszállt a nyeregből, lesegíte Csekét,

megölelte szívből s megszorítá kezét,

Majd szekeret rendelt, puhát az öregnek

s indulást parancsolt a magyar seregnek.

Mit erezett Árpád, hogy népét meglátta

bajtól, fáradtságtól agyonra csigázva,

országútra verve, félelemtől hajtva,

mi dúlt a szívében, — nem mondta el arca.

Békességgel ragyog a tenger tűköre,

mikor a mélyében viharok özöne...

A nagy ember arca olyan csendes tenger:

Mi forr, dúl alatta, nem látja meg ember.

Lovas csapat elől: öregek, gyermekek,

utána sebtíben-málházott szekerek.

Kétoldalt a gyepen: ménes, gulya, csorda

a sietős úton egymást gyűrte, tolta.

Az ekhók aljában bénák, megsérültek

s apró emberbimbók feküdtek vagy ültek.

Az állatok is mind csontig soványodtak,

a sok hajszolástól már alig mozogtak.

-- Anahyta* segíts! — tört fel bensejében. --

Ne hagyd már a romlást lakozni e népen!

íme újra kihalt, ravatal az otthon...

Ez kisér bennünket századokon folyton:

Egyik baj el se múlt, ott éri a másik.

Próbáratevésünk meg sem áll tán százig. — -

Köszönté övéit s a menekült tábort,

aztán hadával a honi útnak vágott.

                 *        *        *

-----------------------------------------------------------------------------------

* Bába.boldogasszony, Istenasszony a turáni népeknél!

Etelközben — amíg e dolgok történtek, —

építéshez fogtak a megmaradt népek.

Mert az ember olyan, hogy egyre csak alkot:

Holnap kijavítja a ma-szakadt partot.

Holnapután — hogyha összedől a háza, —

fejszéjét még nagyobb mű fájába vágja.

Tán a rombolást is azért gyakorolja,

hogy az alkotásban az eszét csiszolja.

 Sirattak, temettek, romot egyengettek,

régi sátrak helyén újak nőttek, -- szebbek.

Összeszedték a sok szerteszéledt népet.

Gyógyult a beteg és dolgoztak az épek.

Helyére tereltek ménest, gulyát, nyájat

s szebbé-, jobbátenni mindjárt hozzáláttak.

A kardforgató is ekeszarvat fogott,

vagy — ha jobban tetszett neki, — pásztorbotot.

Örök pihenésre tértek a halottak

egymásmellé, mint a földi rangban voltak.*

Csak Álmos tetemét nem temették még el.

— Ahhoz a családja s nagyobb tisztesség kell. —

Szagos fűből készült balzsammal bekenték,

nehogy idő előtt a férgek kikezdjék.

Vájtak neki terméskőből örökházat,

aztán hogy megjöjjön Árpád, arra vártak.

                        *          *          *

Amint megérkezett Etelközbe Árpád,

félretette mindenrendű országlását;

megszűnt fejedelem lenni néhány napra,

míg végtisztességét apja meg nem kapta.

Mert nemcsak férfi volt, nemcsak fejedelem,

eltölté öt is a fiúi érzelem.

Kitűzte a gyásznak, temetésnek napját

s azt a lármafákról** a néppel tudatták.

—Elmúlt a temetés, a tornak is vége,

nagyapád nincs többé, csupán szép emléke.

Itt van az ideje, hogy munkához lássak,

—mondá Árpád urunk Jelechnek, fiának. —

Még ma elindulok nagy országjárásra,

mily sorsban van népem, saját szemem lássa.

 Velem jöhetsz te is. Egyszer hasznát veszed

a tapasztaltaknak, — ha én már nem leszek.—

*A rangszerinti sorrendet a temetőben is megtartották.

**Fogakkal ellátott magas kilátófa.

Árpád és a fia másnapig se vártak,

útban látták aznap a piros napszálltat.

Kíséretük nem volt, csak két jó szolgájuk.

Hisz' az egész nemzet vigyázott reájuk

s nem üldözte őket rossz lelkiismeret,

minek kellett volna csapatnyi kiséret?!

Az a két legény se kellett nekik másra,

csak, hogy legyen aki a lovat ellássa.

Minden nagyobb szállást megtekintett Árpád.

Senki se tudatta, hogy megy, mégis várták.

Érezte a nemzet, hogy a fejedelem

egy velük a jó és keserű kenyeren.

Kinek nem esik jól baja özönében,

ha van valakije segítésre készen?

Egy jó szó is elég sokszor a bánatnak,

hátmég ha részvétet megtetézve adnak!

Előbb északra ment. Ott kevés bajt talált.

Aztán felkereste a nyugati tanyát.

Ott már volt pusztulás elégséges-elég,

sínylette a szállás a bolgárok kezét.

A kabar gyepűre haladt onnan délre;

azt a besnyő portya támadása érte.

Nemkülönben úgy volt a keleti részen:

Besnyö vágott eret a jurmati népen*.

Délen és keleten fű is alig maradt,

ahol elmentek a bolgár-besnyö hadak.

Bár már szépül a táj, díszíti az ember,

puszta arcára száz ékességet tesz fel:

sátrat, gyepűt épít, gyül ménese, nyája,

a régi életnek ez még csak torzsája.

Nem hall Árpád még dalt, nem hall még kacagást,

feneketlen mélynek mérik itt még a gyászt.

Csendes ügetésben halad a kis csapat.

Útirányt neki a csillag állása szab.

A lovasok száján ki nem buggyan egy szó,

—     olyanok, akár a fenékig fagyott tó. —

Csak sok kopjafa felelhetne rája,

mi van e némaság fenekére zárva;

-        újszínű kopjafák, gyászai e tájnak, —

hogyha megkérdeznék s felelni tudnának…

*Kürt-Gyarmat népe.

Közepére ért a holdkaréj az égnek,

a virrasztótüzek is felére égtek,

a virrasztók szemét lopkodta az álom,

mikor megjelentek a déli szálláson.

Kabarok ültek a tűznél karikába'.

Testük a subába-, szemük tűzbevájva...

Egy öreg énekes halkan játszott kobzán.

Látni lehetett rajt', hogy a dala fogytán.

-        Adjon kelmeteknek Ata-Ten jó estét!

-        köszönt rájuk Árpád, még a tűzhöz sem ért.--

-        Nektek is hasonlót s békességes napot,

mert biz ránkférne már...! Morgott vissza Somod,

a kabarok öreg kobozpengetője,

ügyet se vetve a rájuk köszönőre.--

Üljetek tüzünkhöz. El kel a tűz máma...

Igen mérges szájjal harapdos Szélbátya...!

—  Ég attya...! Hisz  te a nagyvezér vagy, Árpád...!

Oh uram verd meg az öreg szolgád száját,

hogy oly kurtán-furcsán köszöntött az emént,

nem nyitá ki jobban könnytől-felhős szemét...!

Vagy... hát ne haragudj ez öreg emberre,

—  tört ki a vén kobzos urára ismerve, —

közel már a messzi, mikor a szem egyre

ködös, mint a határ késő őszi este...!

— Nincs semmi baj öreg! — szólt Árpád nevetve, —

Az égnek sincs mindig derüléshez kedve. —

Azzal nyeregből szállt és a tűzhöz lépett,

üdvözlé a közben odagyűlő népet.

A kabarok pedig helyet készítettek:

tuskókat, csergéket a tűz köré tettek,

hogy ki-ki kedvére letehesse testét.

S kumiszt vettek elő, hadd igyék a vendég.

Árpád a friss kumiszt jócskán megízlelte,

hogy a zsibbadtságot testéből kiverje.

Aztán a kérdések özönét ontotta

a tűzbebámuló subás kabarokra:

hogy történt, mint történt a baj azon este,

mikor a rabló had földjüket ellepte...

De hogy a felelet akadozott, késett,

szólott az öregnek, kobzát pengetné meg...

— Szél süvöltött, vihar táncolt,

rázta, tépte a karámot.

 Éj se volt még, mégis setét,

— kezdte Somod az énekét. —

Hideg se volt, mégis fáztak,

akik kint a gyepen jártak.

 Még a vad is sunyin, félve

behúzódott a fészkébe...

Látófa a látófának*,

tűzláng adta a tűzlángnak

hegyhátáról hegyhátára:

Ellenség tör a hazára.

Délről jönnek bolgár hadak.

Keletről a besnyő hadak...

Annyin vannak, mint a polyva!

Fele volna is, sok volna...

---------------------------------------------------------

* Lármafa.

Álmus urunk a hírt kapva,

rendelkezett s szállott hadba:

—     Nincs idő a készülésre,

ki-ki az övéit védje!

Aki közel, velem tartson,

velem győzzön, avagy haljon!

Gyermek s asszony útra menjen,

Kiev felé egyenesen...! —

Nemzetségfők, vén hadfiak,

egykor híres magyariak,

Kürt -- és Jenő — törzs vénei

—     és a többit se véve ki, -­

ki Álmussal indult hadba,

ki tűzhelyét oltalmazta.

Hogy a rozsda be ne fogja,

előkerült a kard s kopja...

Az öreg kar nem remegett.

Férfik lettek a gyerekek.

Nyilat fogtak az asszonyok

s harcoltak, mint nőstény sasok,

ha fészkükre rabló támad; —

úgy védtek a hazát s házat

mikor rájuk tört az ellen.

Egy harcolt tíz, meg száz ellen.

Szegény nagyjó Álmus urunk!
(érte mennyit is búsulunk,
amióta odaveszett,

rágondolván, könnyünk pereg).
Ő elindult a Prúth-tájra,
a keleti gyepúsávra,

elébe az ellenségnek,

az ár ellen gátnak, révnek.

De száz főre ezer esett.

Álmus hada odaveszett.

Az öreg Nyék, Csakány, Soltony,

Etéd, Turány, Gyüre, Bodony

s még ki tudja, mennyi ment el

öreg Álmus fejdelemmel...!

S mennyi asszony, mennyi gyermek,

akik ott mind halált leltek!

— Hagyd máskorra öreg, regőd folytatását!

Elég volt ez mára, — szólt Somodnak Árpád. —

Az is elég volna szívemnek tehernek,

amit útam alatt reájanyergeltek

a lankákból, síkból áradó panaszok,

vidám tábor helyén kialudt parazsok.

Vagy daloljál szebbet! Van olyan még neked.

Tán a déli gyepün találsz, ha keresed..

.

— Nem fog jobbat uram kobzom.

Mind úgy esett, ahogy mondom.

Regélnék én vígat neked,

de még friss a seb, nem lehet

Önáltatás gonosz méreg.

S az lesz, ha másként regélek,

— felelt rá az öreg Somod

s tovább pengette a kobzot:

— Este se volt, mégis setét,

felleg fedte a nap szemét.

Hideg se volt, mégis fáztak,

összebujtak gulyák, nyájak.

Nem is féltek, mégis féltek

az emberek s asszonynépek.

A csikasz is borzonkodva

azt kereste, hol az odva.

Jött Siméon, a bolgár kán

Krisztusával pogány száján. —

Vele jött nagy sáska hada

s a bosszúból egy garmada.

Jaj most neked kabar nemzet,

ha száz vagy is el kell veszned!

Siméonnál rováson vagy

s a rovás oly régi, oly nagy...!

Vén Dizabul, a kabar kán

nem futott el, a hírt kapván.

Tarcal! Vágtass! Gyüjts sereget!

Nyék földre küldj üzenetet...!

Hullára les kányasereg,

adjunk hát neki eleget!

— parancsolta a fiának. —

Én az első gyepűn várlak.

Este se volt, mégis setét.

Behunyta a nap a szemét,

ne lássa a véres tájat,

a testvérek mint csatáznak.

Halottból a gyepűhatár

s a bosszú csak egyre kaszál;

nem nézi a küzdő nemit:

asszony, férfi mind elesik.

A gyepű már szertehányva.

Halott a kabarok kánja.

A harcos is már csak annyi:

a bolgárnak egy rohamnyi.

Mégis harcol, mégis állja,

akármi jő, azt se bánja;

mégis harcol, mégis állja,

vezeti hűs daliája...

Vezeti hős daliája,

a kabarok ifjú kánja:

Tarcal vezér, királyi vér…

--- Rokonsága Csabáig ér. —

Minél jobban közreveszik,

annál jobban fűtik kedvit..

Ki rátámad, mind megbánja,

agyonsujtja kard villáma.

Ám akit a kard nem talál,

egy nyilvesszőn ott a halál...

Szíve fölött éri éppen,

élet ere közelében,

ahol egy hajszál a határ:

Ha elszakad, jön a halál.

Lovára dől, majd a rétre,

holtak közé, holtnak vélve...

A sámánok hazahozták.

Nagy sebét megtisztították.

Gyógyfüvezik, kenegetik,

bűvös ima alá veszik.

— Tán megéled, -- mondogatják, —

ha megéri újhold napját. —

Érje is meg szegény árva,

kabar népe mind kívánja...!

Nem lesz soká árva, — szólott Árpád erre, ---

amint labraállhat, házamban lesz helye.

Apja helyett apja leszek E legénynek.

Ahol hatan vannak, heten is elférnek...

Ha rokon nem lenne, akkor is ú‏gy tennék:

házamba venném e vitéz ifjú legényt.

Élete gyeplőjét magam veszem kézbe.

Kabar ^-nemzetsége ne aggódjék érte!

          *        *        *

Sápadtan ébredt fel másnap reggel Árpád.

Gondjai, bajai megloptak az álmát.

A regős éneke s amit útján látott,

ellopott arcáról minden pirosságot.

— Látod, — szólt fiához, — mivé lett új hazánk?

Elvesztettünk mindent, még fészket se rakánk.

És igy van ez immár sokezer év óta,

az öreg krónikák bőven írnak róla...

A rokonságot mi mind karddal ápoltuk.

Egymás vetéseit gyakran legázoltuk.

Okosabb lett volna egymásért véreznünk,

de — ki tehet róla, — ilyennek születtünk.

Az egyik testvérnek mindétig az kellett,

ami a másiknak s abból mindig baj lett.

Most is azért került a kézbe a szablya,

mert a testvér a mi jószágunk akarta.

Dehát a romokon késő keseregni,

Mindig jobb a bajnak megeredtét venni.

"Emese álmát én már bé nem válthatom.

Ezt a nagy küldetést a fiamra hagyom.

Nincs már messze tőlünk Atilla öröke,

ha újra tavasz lesz, vegye ő örökbe!"

Ezt az üzenetet hagyta vissza Álmos,

amikor érte jött a szent égi táltos.

Ez az intelem ím nagyapád parancsa,

kell, hogy hamarosan legyen foganatja.

De nemcsak az övé, nekem is nagy vágyam,

hogy népemet egyszer örökében lássam.

S nemcsak én álmodom, hogy egyszer ott legyek:

századok óta ez fűti a nemzetet;

emlékezet óta él a meséinkben,

hogy a teremtéskor ott gyúrt minket Isten.

Szereltess, nyergeltess! Elindulunk nyomban.

Tennivaló van itt, de otthon is sok van.

A nemzetségfőket Szerre hívom egybe,

hogy a készülődést mindenki megkezdje.

Tavasszal — ha Ős-Ten szintén úgy akarja, —

a tiszai róna mosolyg a magyarra.

Tarcalnak még egyszer küldd el üzenetem,

amint lábraállhat, Jászvásáron* legyen.

                        *          *          *

--------------------------------------------------------

* Jassy

Nem várt Árpád semmit, 'hogy hazaért rögtön

Széket hívott egybe a magyari földön.

Megjelentek rendre: táltosok, hadnagyok,

a nemzetségfőkből egy el nem maradott.

Úgyám! mert mindenki a prúthi hazában

jól tudta, hogy mi fő Árpád fazekában.

Nem kellett, hogy tervét mind elősorolja,

némelyek mar menni is akartak volna...

Némelyek azonnal indultak is volna

új fészekrakásra a magyari honba:

szilaj pásztorságra, nemes vad űzésre,

vagy békés életre, vagy hadviselésre.

Ám bölcs Árpád vezér akként rendelkezett,

a másik tavaszig még csak pihenjenek.

A tervben minden szeg legyen addig helyén,

nehogy a hiány bajt hozzon, utrakelvén...

                       *          *          *

Néhány hét múlva, hogy a Szert megtartották^-,

az jfiú Tarcal is felnyergelte lovát:^.

felnyergelte lovát s egy tavaszi napon

kikötött a téres vezéri udvaron.

Sápadt volt még nagyon s a sebe is nyomta,

de otthonmaradni már nem tudott volna.

Hogyne mikor annyi országos ügy esett

s azok egyikén is ő ott nem lehetett...!

Lyán színed van Tarcal! De csakhogy már igy vagy!

Azt hiszem a halál mostmár békében hagy,

— fogadta őt Árpád nevetve, tréfálva,

(örömét, jóságát úgy rakta reája).

Mint a jó apádét, úgy tekintsd e házat.

Ez lesz egyelőre erősséged, várad.

Testvérre is találsz, anyára is benne.

Szólj, ha netán másra is szükséged lenne!

Apád örökében megerősítelek.

Gondjaidra bízom a kabar nemzetet.

Jóformán gyermek vagy, de mar érett ésszel.

Ős-Tenünk megáldott sok szép s jő erénnyel.

Szaporítsd is őket! Jó példa van elég.

Aztán a szép erényt mutatni rest ne légy!

Népednek atyja légy, szívvel igazgassad,

de ésszel, ahol az látszik hasznosabbnak —

E rövid tanácsot adta neki Árpád,

mikor megosztotta vele lakósátrát.

— Most pedig menj rögtön az asszonyos házba.!

Hogy üdvözölhessen házam népe, várja. —

bocsátá útjára e szavakkal Tarcalt,

aki e jóságra épp' felelni akart,

szavakat keresett, hogy megköszönhesse,

de megelőzte két kigördült könnycseppje...

            *        *        *

Újra zöldült a gyep, barkázott a nyárfa,

fészket tatarozott, párzott a madárka,

mocskos hólevéből kimosdott a patak,

kibújtak a napra a férgek, bogarak,

nagyot nyujtózkodott az ember, az állat,

eldobta terhét a téli zsibbadtságnak.

A tavasz ez íme, a teremtés szaka!

Indulhat a legszebb útra Árpád hada.

Készen is áll minden, ahogy elrendelték

még a múlt tavaszon a tisztesek, kendék.

A gyász is szűnőben. Mert az ember feled.

Örökkétig gyászban élni nem is lehet.

Örömre születtünk és magunkra vessünk,

hogy kevés mosolyt és sok bút szül életünk.

Készen áll hát minden, szedhetik a sátrat,

napja is kitűzve már az indulásnak...

           *        *        *

Árpád a seregét három részre szedte:

Egy kisebbet bízott fiára, Jelechre,

 akinek meghagyta, Gyimesen át menjen

 s a hún-székely néppel kapcsolatot vegyen.

 Még kisebb csapatot kapott Tarcal vezér,

 — de ö alatta az mégannyival felér! —

 A fő sereg élén Árpád maga haladt.

 Utána a nép az ő védelme alatt.

  A jó katonának lecke nem szükséges,

  kardja éjjel-nappal becsülettel-ékes.

  Árpád urunk mégis kiadta parancsát,

  (magáravevén a felelősség nagyját):

  Az észt és a kardot együtt használjátok,

  de ha gátol az ész, dolgozzék szablyátok!

  A meghódolt népet hagyjátok békében!

  Aki harcot akar, kegyelme ne légyen!

                   *        *        *

Megindult a sereg ünnepi köntösben,

ünnepi lélekkel csordultig töltötten,

amely díszlett rajta, ragyogott és fénylett,

mint az ég arcán a csillagékességek;

mint a réten a sok tarkaszínű virág,

ahonnan a szépség szinte-szinte kiált…

Megindult a sereg ünnepi köntösben,

ünnepi lélekkel csordultig töltötten...

Etelköztől nem nagy az út Vereckéig.

Nem is tartott nekik, csak egy rövid hétig.

Hajtotta is Őket hős Csaba óhaja,

amit utódira szent óhajként hagya:

— "Amint megszületik népeink egysége,

vissza kell térnetek Atilla földjére,

hozzátapadni, mint a földhöz a perje

s maradni, ha mindjárt tűzeső is verne...!"

Vereckeszorosnál meg se állott a had.

Sok időt hasztalan mit pazaroljanak!

Oldalukat egyre sarkantyúzta a vágy,

minélelőbb látni a kárpáti hazát.

Csak Munkács váránál álltak meg egy szuszra,

amíg Árpád lova magát jól kifujta;

amíg Munkács várnak alapját lerakták

s Ős-Tennek hálájuk jelét bemutatták.

Aztán — hogy ami jár megadták Ős-Tennek

s Munkács táján mindent. újra jussbavettek, —

indulót fújatott a bölcs Árpád vezér.

Mozdultak a hadak s a sok ökörszekér.

A felnőttek s ifjak paripára ültek.

Az aprók s öregek szekérre kerültek.

Mentek az Alföldnek, mentek Szerencs-tájra.

Vezette őket a vén Tisza folyása.

Árpád vezér előtt Tarcal vitéz haladt.
Ifjú harcosokkal védte a főhadat.
Fürkészés volt az ő legfőbb feladata,
nehogy rájuk hulljon az ellenség hada.
Szeme volt e csapat az egész seregnek.
S tagjai tisztüknek eleget, is tettek,
mert ahol "hujrái-hajrái" hangzottak,
hódolt az ellenség vagy elfutott onnat.

De ám mi volt mindez Tarcal bő vérének?

Annyi se, mint a jó korcsmázó legénynek

szótkímélő bottal a korcsma közepén

verekedni, amíg ő marad a legény!

Kevés volt az bizony, kellett még valami,

vére buzogását lecsillapítani;

-- mint a pezsgő borra kell a bő akona,
nehogy az ereje az edényt szétdobja.

Node az is eljött, nemsokáig késett,

csak az útról kellett letérni avégett:

Jelentő lovasok, akik előljártak

s kifürkészték egész tájékát Ungvárnak,

hírülvitték neki, hogy jártak, mit láttak:

--- Itt nincsenek, — mondtak, — jurtok, szellős sátrak.

Földbevájt lyukakban laknak, mint a férgek.

És láttunk nem messze egy nagy erősséget.

 Gerendákból, földből van a fala rakva.

 Szarmaták lakják és Laborc a nép atyja.

 A szarmaták pedig — úgy mondja az ének, —

 szláv anyába oltott szittyafajú népek.

 Innen, ahol e víz bódorog*, tekereg

 ha északnak tartasz, egy nap elérheted.

 A vár mint egy kucsma ül egy zöld domb hátán,

 sűrű erdők mellett, a síkság határán. —

    -----------------------------------------------------------------  

     *  Bodrog

 — Jó hírt hoztál pajtás? — ujjongott fel Tarcal, —

 Mi a ménkőt érnénk igy, elzsibbadt karral!

 Mert ha soká nem lesz alkalom csatára,

 karunkbaesik a zsibbadás rozsdája.

 Holnap megnézzük, hogy milyen az a fészek,

 mennyit érnek benne az atyafi népek.

 Ma pihen a csapat, — adta ki prancsát, —

 de rendben legyenek a nyilak, a szablyák!

                   *        *        *

   Másnap nótaszóra ébredt a piros nap.

   Ébresztőt a Tarcal vitézi daloltak:

   Itattak, fürödtek, paskolták a habot,

   kedvük szárnyalása a felhőkig csapott.

   Bőrüket bizgatta a reggeli hideg,

   mint kedvüket a várt, a jövő haditett.

   Segített a rigó is a bomló kedvnek:

   Mai nótájánál sose fújt még szebbet.

   Tarcal egyideig kedvvel nézte őket,

   de a fürdés vágya rajta is erőt vett;

   ledobta ruháját és uccu közéjük!

   játszott, hancúrozott a friss vízben vélük.

   S mikor bőrük a víz rózsásra festette

   s kedvüket a hideg egy kicsit megnyeste,

   Tarcal sorakozót, indulót fújatott,

   nótás csapatával a nyeregbekapott...

                   *        *        *

   Lassú ügetésben poroszkált a csapat.

   Csak nagyritkán kapták szárba a lovakat.

   Kimélték őket, mert nagy ut volt még hátra;

   Messze volt még tőlük a Duna folyása...

   Meg aztán a lovat pajtásként szerették

   annyira, hogy szinte emberszámba vették.

   Napkeltétől úgyis lealkonyodtáig

   tíz jó mérföld után elértek Ungvárig.

   Eljött a tett napja. Felkészült a csapat:

   Támadásra állt fel a vár fala alatt.

   Tarcal s a tisztesek előbb tervet szőttek:

   Megnézték tájékát a cölöperődnek.

   Mert megtarták rendre az Árpád parancsát:

   „Ha az ész nem segít, csak akkor ránts szablyát!"

   Aztán meg nekik is kedves volt az ember.

   Mert hiába! Nem nő az úgy, mint a kender...

   A sánctetőn harcra gyűltek a szarmaták,

   amint észrevették a Tarcal csapatát.

   Vártak már rá, mert a híre megelőzte.

   Csakhogy nem vártak ám annyi s olyan hősre!

   Hej, ha tudtak volna, hogy mi vár reájük,

   mivé lesz estére erődnek vélt váruk,

   elkotródtak volna tájékáról messze

   vagy meghódolnának mostan kegyelemre!

   De még inkább maguk ellen fűtik őket,

   gúny nyilával lövik az alant levőket:

   — Mit akarsz itt ecsém? Jobb lesz, ha odébb állsz!

   Ha gyerek nem lennél, azt hinném, hogy tréfálsz.

   Mert elgondolni csak gyerekésszel lehet,

   hogy lovad váramban jászolhoz kötheted! —

   Kiáltott le Laborc sánc vára faláról

   Tarcalhoz, kit főnek vélt szürke lováról.

   -- Majd megtudod Laborc, gyermek-e a gyermek,

   mikor sora lészen a hadi fegyvernek!

   Azért mielőtt még odáig jutandunk,

   van hozzád egy-két jó barátságos szavunk:

   Te Baján népének szolgáltál valaha,

   de a szolgálat most íme megszakada.

   S magad szakítád meg, pedig törvény nálunk,

   hogy szolgából urat mi magunk csinálunk,

   Azért mielőtt még a kardunk beszélne,

   legyen eszed, lépjél velünk egyezségre!

   Add meg magad s tiszteld Árpadot uradnak,

   akire e földek örökül szállandnak!

   Kegyelmet kapsz tőlünk s néped is egyaránt.

   Védünk benneteket bárki ellen, ha bánt.

   Ám ha harcot akarsz, kétszer se mondatjuk,

--- válaszolta Tarcal, — végéig folytatjuk. —

   A szakállas Laborc kacagott a sáncon

   és a válaszadást kezdte nyilazáson.

--- Hát, ha nem kellett a barátságos szándék,

   van számodra nekünk másféle ajándék:

   Neked egy jó kötél s egy magas fa ága,

--- kiáltotta Tarcal, --- népednek, kard, pányva...!

   Vakondtúrásodon lovaink átszállnak

   s zabbal várják őket holnap bent a jászlak. ---

  Vesszőt tett a nyila acélos hurjára

   s belelőtte Laborc‏ első szomszédjába.

   Aztán a többi is követte példáját:

   Apasztgatta a sánc falán levők számát.

   Majd a kapu előtt, a nyíl védelmében

   máglyatüzet raktak a palánk tövében

   s mikor annak töve, szála jól elégett,

   nekilódították a faltörőgépet.

   Amely szekéraljra kötött gerenda volt

   s amelyet a kabar harcos lódítgatott...

   Mikor a nagykapu bedőlt törve, égve,

   benyomult utána Tarcal harcos népe.

   S ott, ahol már csak a kardvasnak volt szava,

   hamarosan elvált, kinek volt igaza;

   Tarcalnak-e vagy a nagyszájú Laborcnak, ---

   mikor a sáncvédők egyig meghódoltak.

Esti állomását el se érte a nap,

jászlon várta Tarcal lovak az abrak.

Tarcal többi szava se hangzott a szélnek:

Szerteszét hányatta a szarmata-fészket.

Csak a Laborcnak tett ígéret változott,

abban Tarcal vitéz méltó döntést hozott.

Mert hős ellenfelét becsülte a magyar,

mondjon bár a világ róla, amit akar...

— Állj elő vén Laborc, hadd beszéljek veled!

Íme kezemben van megigért köteled,

— kiáltotta oda a szarmát Laborcnak,

akit társaival színe elé hoztak. —

Nyakadra köttetném, hogy szavamat tartsam,

de — hogy ily csúnya tett ne száradjon rajtam, —

megváltoztatom a szavamat akképpen:

Leheld ki a lelked vitézi kardélen…!

Így helyénvaló lesz: Egy öreg, egy "gyerek!"

Lássuk, ki fekszi meg közülünk a gyepet!

Állj a síkra Laborc! Markold meg a kardot,

ha magad oly híres, nagylegénynek tartod...! —

Azzal máris a harc melegében voltak...

Kardjaik pengéi szikrákat csiholtak.

Két menetig tartott a vitézt torna...

Nem kelt fel több nap a vén szarmát Laborcra.

Eközben Árpád is otthagyta Munkácsot.

(Egy nemzetségére bízván e földsávot.)

És vezette népét a dunai tájra,

Hogy beteljesedjék az Emese álma.

Útjában jóformán ellenség se akadt;

aki volt, elesett Tarcal kardja alatt

vagy ha el nem esett, meghódolt rendjére,

mintsem hogy a halál véres keze érje.

Egyszercsak vége lett a hegyes vidéknek.

Miskolc, Szerencs táján a síkra leértek.

Akkor még csak kicsi faluk voltak ezek

s elnyelték őket az erdőrengetegek.

Mekkorák lehettek s volt-e akkor nevük

és hogy írták őket, azt most ne keressük.

Elég, hogy Miskolcnak és Szerencsnek hívják

s keresztlevelüket magyar karddal írták.

Szerencs fölött van egy nagyobb emelkedés,

— dombnak már igen nagy, hegynek meg még kevés, —

ott üttetett tábort Árpád fejedelem,

azon a nagy dombon, vagy mondjuk: kishegyen..

"Árpádhegy" a neve azóta e hegynek,

emlékére a hős, nagy fejedelemnek.

Ott pihent a tábor, míg egy holdnap tartott,

míg új tettre fenték meg a vitéz kardot.

Sátort vertek Árpád vezérnek rangosat.

Csak a legnagyobbak kaptak hajdan olyat.

Odagyülekeztek a vének s vezérek,

szerződésükre új fogadást tevének.

Adott szavuk volt a pecsétnek viasza.

Nincs olyan forró nap, amely megolvassza.

Közben — hogy az eskü szent kötéssé váljék, —

fehér lovat vágtak a Szerhez Árpádék...

                    *          *          *

Harmadfű csikónak* kifolyt habzó vére

az áldozati kő parázsló tüzére.

Körülte felálltak a törzsi vezérek

s várták a jövőről jóslandó beszédet,

ami nem is késett, csak míg egy perc fogan,

szólt Árpád a boncnak, jósoljon okosan:

—Jósolj a belekből, csontokból sorjába'…

Jósolj a füstből is a jelre vigyázva...! —

---------------------------------------------------------

*Hároméves

Minden jelt megvizsgált az öreg bonc, Kadis

és kezdé jóslatát — "Jó napunk lesz ma is.

A belekből, csontból s a füstből azt látom,

hogy ma ád az Ős-Ten szerencsét e tájon." —

Es ahogy jósolta, úgy is lett estére:

Vidám arcok néztek a naplementére:

övék lett a vidék minden völgye, hegye,

"Mád, Szerencs és Tállya" aznap megszülete.

Mi történt azalatt a szilaj legénnyel,

elmondom, mert még nem végeztem mesémmel:

Mig a főhad pihent, száguldta a tájat,

kereste, hogy ellent, veszélyt hol találhat.

Szürke lova szállott, patkója szikrázott;

egynek vett, ha talált, hegyet, völgyet árkot.

És ha veszélyt talált, nőtt ereje, kedve:

Egy iramra való bajjal el se kezdte!

Most is előre járt messze, a Tiszánál.

Ellenségre bukkant a tiszai gátnál.

Néhányszáz talpas volt, lovon ült a főjük.

Őrizték a Tiszát, el ne lopják tőlük.

Ellenálljanak-e, azon tanakodtak

a feléjüktartó lovas magyaroknak.

S a vitának tán még ma se lenne vége,

ha ketté nem vágja Tarcal kardja éle.

 Azután hogy itt így üdvözlé a Tiszát,

visszafelé vette ismét az útirányt;

visszafordította lovát a Kopasznak*,

gondolta, hogy: oda szépen felkaptatnak,

a hegy tetejéről megnézi a tájat

s egy jó szállásföldet keres ott magának;

széjjelnézhet onnan északra, nyugatra,

mi van a nagy síkon, azt is megláthatja.

---------------------------------------------------

* Tokaji hegy.

 Öröme az alvó erdőt is felverte,

(csoda, hogy elbírta nagy kedvét a nyerge!)

hogy útján eddig ily szerencse kisérte.

Hátmég ha rágondolt e csodás vidékre,

meg arra a gyöngynél is gyönyörűbb lányra,

akit asszonynak szánta nemzetségházba!

akkor fogta csak el igazán az öröm,

hogy szinte túl is volt mår a földi körön...

Igy ért a hegy alá harcos csapatával:

(beszélgetve némán, egyre önmagával).

A Kopasz-hegy alatt letáboroztatott,

magamellé vett egy pár ifjú hadnagyot

s fellovagolt lassan a hegy karimára,

hogy óhajtott jussát fenékig meglássa.

(Jussának vélte már, bizonyosra véve,

hogy megjutalmazza fejedelme véle.)

Ha e vidéket lent oly szépnek találta,

fent meg egyenesen tündérkertnek látta.;

--- Tarcal vitéz többé ne legyen a nevem, 

ha e darab földet én meg nem szerezem!

Ide telepítem maradék népemet,

harmadára apadt hős nemzetségemet, —

mondá és elindult lefelé a hegynek,

hogy jelentést vigyen a fejedelemnek.

            *        *        *

E tájat az Isten jó kedvében gyurta,

a szépet rárakni nem sajnálta ujja.

S mig az ember úgy élt, mint a táj gyermeke,

egész volt e szépség, mint az Isten ege.

Amikór meg járta Tarcal lova lába,

nem baltázta meg az ember kapzsisága.

Csoda-e hát, hogyha a birtoklás vágya,

úgy erőt vett rajta, amikor meglátta...?

Abban az időben kevés ember lakta.

Átfutott rajta egy kis folyó, a Takta

a szerencsi hegytől egész a Tiszáig;

bő vízzel látva el környéke tócsáit.

Tocsogók, kistavak, nádak rengetege

egészen a Kopasz lábáig terjede.

A nádak közein csillogtak a tavak,

szórta rájuk a nap az aranysugarat.

A partos helyeken akkora tiszafák,

sátrukkal befednék egy-egy templom falát,

Falutbeborító ősmocsári tölgyek.

Ezrei a fűznek s különféle zöldnek.

Hasigérő széna a tocsogók közén.

Tavirőzsavirág a zsombékok közén.

A vízen halászó gém, gólya, vadkacsa.

Ezrek-ezerével a vízi madara...

                *        *        *

Visszaérvén Tarcal s a többi leventék,

Árpád vezér előtt eképp' jelentkezék:

— Tisztelet adassék neked bölcs vezérem!

Fürkésző útamról íme visszatértem.

Szerencsével jártam hírszerző útamon.

Meg is néztem mindent izéig, --- mondhatom.

Ama hegytetőről — s mutat a Kopaszra, — 

ellátni északra, délre és nyugatra.

Bölcsnek kéne lennem, hogy mindent elmondjak,

bölcsnek, avagy lennem egy tudós táltosnak.

De nem vagyok én bölcs és nem vagyok táltos,

aszerint mérjétek hát a szómat mármost. —

S mint iskolás gyermek nagy, erős bátyjára

olyanféleképpen nézett fel Árpádra,

aki mosolyogva állott ott előtte

s mosolyát biztató szavakkal tetőzte:

— No csak próbáld fiam sorra elmondani,

majd mi is segítünk a szót kibontani!

Ha nem is vagy táltos, se bölcs öregember,

nem kell, hogy észtkérni a szomszédba menj el. —

bátorítá Árpád és letelepede

a sátra előtt egy tigris kerevetre.

Körülte a vének s a vezérlő rendek

intésére sorban hasonlóan tettek...

— Hát ahogy felértünk, -- kezdé a beszédet.

Tarcal, — aki most egy kis szorongást érzett, —

a Kopasz tetején kilátót* találtam.

A hegyibe mentem, ahogy lóról szálltam.

S tán le is szédülök ama szépség láttán,

amely ott mosolyog minden kis rög hátán,

hogyha jó legényem fel nem kiált hozzám,

"Uram le ne szédülj, jobban fogódzkodj ám!"

-----------------------------------------------------

* Lármafa.

Igy kezdé és folytatá egyre nagyobb tűzzel.

Az öregek közbe-közbeszóltak "hüm"-mel.

--- Láték én ott balra kicsi s nagy hegyeket,

kalásztól, virágtól tarkálló völgyeket,

két nagy víz hogy folyik egymással cicázva,

észnélkül vágtatva a nagy rónaságra.

Kivált a kisebbik olyan vígan szalad,

mint aki fél, hogy a versenyen lemarad.

A másik nem messzi fut tőle. Haragos,

mint veszett eb szája, vize olyan habos.

A hegy alatt — melynek fövegét ellopták,

vagy hogy jobban lásson, tarkójára tolták, ---

ügy olvad egymásba e folyóknak habja,

mint a szerelmesek csókéhes ajakja.

És a folyó arca onnan már kitisztul,

a rónaság felé megnyugodva indul.

A nagyobbik víztől távolabb nyugatra,

de délfelé is és fél egész északra

száz, meg száz, tán ezer domb is terpeszkedik.

S mindnek erdők, zöldek fedik a tetejit.

S a tarka réteken nádbavesző tavak,

mint nagy ezüst tükrök, mind úgy csillámlanak.

Kézzel lehet fogni, annyi a hal bennük.

A hálókat többé tán elő se vesszük....

Magas zsombékokon gémek és kócsagok,

hogy — mikor felszállnak, --- elfedik a napot...

A hegy lába alatt fehér nyirfaerdök,

szent bereknek valók, a szívet megejtők.

Sok helyen a hegyen szőlőskertek vannak,

áldomásiváshoz édes kumiszt adnak,

amint adtak hajdan a nagy Baján kánnak,

most javára válnak majd ami. kupánknak: —

Itt megállt az ifjú kicsit gondolkozni,

hogy tudná a többit is rendben kihozni...

Árpád meg biztatta: — Mondjad fiam tovább!

Várjuk a jelentést, mint valami csodát...

S a vének hallgatják, ki ülve, ki fekve,

ahogy Tarcal beszél a szót rendbeszedve.

A fejével bólint néha egyik-másik.

Tetszik ez a beszéd, ebből az is látszik...

— A zöld tavak fölött liliomok úsznak.

Vélni lehet. őket eleven hattyúknak.

A délibáb rajtuk furcsán libeg, játszik.

A hegy tetejéről tündérvárnak látszik.

S a tavakban urmék* , boszorkányos szépek

paskolják a vizet. Mindent megigéznek...

Hajuk sarkigérő s a szemeik kékek.

Az eget látnátok, ha belenéznétek.

------------------------------------------------------

* Sellők, vízitündérek.

 Bőrük cseppentett tej, derekuk ringó nád.

Jó kedvük felveti a nádas tájékát.

Ha a vízben unják, kimennek a gyepre.

Táncot lejt, akinek épp' táncra van kedve.

Némelyek egymással fogósdit játszanak.

Mások meg a fűre kifeküsznek hanyatt

s aranyszál hajukat mellükre takarva

a nap sugarával süttetik szárazra. ---

-           Hüm — szól közbe Tarján, vén vitéz csipkedve. —

büszke lehetsz öcsém vajákos szemedre!

Jó szemed van, ha a hegyről észrevetted,

milyen hajuk van e fehércselédeknek,

meg hogy a szemüket milyenre festette

Bábaboldogasszony bűbájos ecsetje...!

Node ha fele is igaz, amit mondtál,

akkor^, is sok öröm, amit szünkbe loptál... ---

-           Megkövetem szépen a vezért s tanácsot

azzal egy szál kardra most nyomban kiállok,

aki meri szavam itt kétségbevonni! —

tört ki az ifjúból s készült kardot vonni.

Készült kardot vonni s ki is állott volna

az öreg Tarjánnal vívni a porondra,

ha az tréfának nem veszi az egészet

és ha Árpád bölcsen nem vet neki véget.

De közbeszólt Árpád: — Hagyjad édös bátyám

haladni az ifjút a kerék vágásán!

Hallottál már te is effélét eleget:

Attila országa csak olyan lehetett,..

Te meg. öcsém folytasd, ki ne hagyjál semmit

—        s kujakját* peckeli, — ki ne hagyjál ennyit!

Minden, amit mondtál szívünkszerint való:

Amire vágya van az, embernek, a' jó. —

-----------------------------------------------------

* Hüvelykujj a székelyeknél

Csillapodik Tarcal, de még vág a szeme,

mint láncolt bikának, nehezen hül heve —

s folytatja imigyen: —Hol is hagytam félbe?

--- S ahogy beszélni kezd, alábbhagy a mérge.

A tavakról szóltam, de még nem is végig,

beszélni lehetne azokról egy hétig!

Tölgy, jegenye, ficfa borul a sok tóra,

a két nagy folyamra s a kölyök folyóra...

Ősmocsárból, hajtott ezerkarú tölgyek

vihardöngetéstől védik azt a földet.

Hun, avar őseink szinte mind ott látom

búsulni, vígadni vagy toron, vagy nászon.

Látom az őskövön* lobogni a máglyát.

Áldozati lóba a kardot mint mártják.

Látom, mint játszanak az ifjak a gyepen,

mint lovalja őket az örök szerelem...

 ---------------------------------------------------

* Áldozati kő, eskükő.

 Ahol a nagy folyó a kicsit elnyeli,

(igy mondja ezt Tarcal, nevüket nem leli),

tölgyfák, meg juharfák hajlanak egymásra.

Közüket az ember még keveset járta.

 Mondom, a két viz közt az erdő rengeteg

 s a sziget végibe csak gyalogút vezet:

 Ottan erősséget véltem felfedezni

 s nyilazókat láttam benne seregezni. —

  E szóknál az ifjú újra megpihene,

  nehogy a javából valamit feledne.

  De megszólal nyomban a főtáltos, Kadis:

  Avar földvár lesz az ecsémuram, a' biz...!

  Valamikor még az avar népek rakták.

  Bizonyos, hogy azok Unokái lakják.

  Testvér nép az velünk, közeli atyafi...

  Holnap már az Árpád lobogót dugja ki...!

—Ha meg ki nem dugná, majd segítünk neki.

Tudom Isten, hogy azt meg is emlegeti!

vágott közbe Tarcal, majd igy fejezé be:

Mindent elmondtam már nagyúr, Ügek vére.

Es most hűségemért azt az egyet kérem,

ama szép vidéket ajándékozd nékem!

Ne nézd nálam, hogy még olyan ifjú vagyok:

Míg fiatal a sas, röptei is nagyok.

— "Hátrább ecsém, hátrább még az agarakkal!" —

szólt közbe vén Tarján, de mostmár haraggal. —

Még a bajusz se nőtt ki az orrod alatt.

Megvárjad, míg dönt a vezéri akarat!

Tahó is közbeszólt az Árpád hadnagya,

hogy a vezér azt a földet neki adja.

Árpád úr fia Zsolt, az Ond fia Tarcsa,

Szabolcs, Huba fia — mindegyik akarta.

De nemcsak az ifjak kivánták e földet,

az öregek közül is vonzott az többet:

Kadis, a főtáltos s a vén Tarján maga,

Ketel vezér s Kerencs mind kácsingtak arra.

Hogyne kácsingtak vón arra a vidékre,

nem volt annak párja bőségre, szépségre;

hogyne kácsingtak vón ama hegyoldalra,

hiszen borát maga Ten keze csorgatja...!

Tarcal meg csak állott szégyen- s haragjában.

(Bölcsen szólt Tarján bá', de tőr volt szavában).

Bánta már, hogy kérte azt a darab földet.

Félreállt hát s nem szólt a beszédbe többet.

Árpád pedig döntött nagy bölcsen eképpen;

— Mindőtök egyformán megbecsült vitézem,

nem igérhetem hát e vidéket egynek,

mikor mindőtöket egyformán szeretlek.

Ám hogy torzsalkodás köztetek ne légyen

és az igazságnak se vétsen döntésem,

vágja el a vitát lovatok ereje,

döntse el a lovas ügyessége, esze:

Aki hamarabb ér a Kopasz hátára,
az legyen a tájnak uraló gazdája!

^.   Induljatok s lássak mihamar eredményt!

   Rajta, a nyeregbe ifiú leventék!

Így döntött a vezér ama föld ügyében,

hogy örök birtokként majdan kié légyen.

S a legények mindjárt repülni akartak;

pedig a csikóknak kellett még egy abrak.

De az öregek is izgultak, forogtak

és a legényekre bosszúsan morogtak,

hogy: Majd ők... igy, meg úgy majd ők megmutatják,

ha a lovaikat térdük alá kapják...!

Az ifjak nem szóltak, dolguk után néztek,

de magukban vélték: — Oh ezek a vének!

Ők mutatnák nekünk, hogy kell csikót űzni,

hisz némelyiknek már sutban kéne ülni…!

Nyerget igazgattak, hevedert meghúztak,

lovaik fülébe becéző szót súgtak,

hogy: Csak cserbe ne hagyj lovam! Ma légy derék!

Szél bátyot se engedd, ha versenyez, eléd...!

Ki-ki legjobb lovát választotta most ki.
Azért a szép bérért lehetett áldozni!

Volt ott kesej, hóka, meggypiros, fekete,

szélen kapálódzott Tarcal szép derese.

Egytől-egyig mindnek nemes volt a vére.

(Tán nem is vér, hanem tűz szorult beléje;

az a tűz, amelyet Napkeletről hoztak

s ló és lovas tőle szilaj kedvvel voltak).

De mása mégse volt abban a csapatban
a Tarcal lovának erőben, virtusban.
Híres besenyőknél volt annak csak párja,
meg az, akin Árpád hadak útját járta.
Sárkánytejet szopott az csikó korába',
Akármilyen legény nem is ült hátára.
Ha megindult futni, versenyzett a széllel.
Hátáról a nyulat elüthették kézzel.

Az Ete-ménesben* látott napvilágot,

amelyre az egész besnyő nép vigyázott.

Abból a ménesből egyet se adtak el

s — a hagyomány szerint — egyet se loptak el.

Aki abból szerzett, csak karddal szerezte,

ha a párharcban őt érte a szerencse.

Ez a szürke is úgy cseréli, egyszer gazdát:

Tarcal vitéz apja tette rá a markát.

-----------------------------------------------------------

* Besenyők törzsménese. Árpádé is hasonló volt.

Igy felsorakoztak a versenyremenők,

ifjak és öregek, csupa előkelők:

Ott volt az Ond fia Tarcal vitéz jobbján.

Mellette Kerencs állt, amellett meg Korcán.

Kadocsa is beállt Tühütüm testvére

és még a gyerek Zsolt, Árpád urunk vére.

Voltak még ott sokan, ki tudná, hogy hányan

vettek akkor részt e híres futtatásban?

Mint a felajzott nyíl vártak a nyeregben,

— hogy az indulásnál egy perc ne vesszen, ---

amíg el nem hangzott a vezényszó "hajra!”

s a nézőség már csak a robogást hallá.

Mert elszálltak azok, mint a szárnyas madár

és elnyelte őket a csalitos határ.

Vágtattak a rónán, átvágtak a berken,

apró patakokon, szántott, vetett telken.

 A hegy lábánál már jól elnyúlt a csapat.

Tarcal nem az élen, hanem hátul haladt.

Kimélte a szürkét, nem hajtotta agyon,

hogy tüze, ereje ne apadjon nagyon;

jusson s maradjon is a végső ütemre,

úgy bírja majd szusszal, ha vágtat a hegyre.

A többi lónak már párázott a teste,

a deres az utat mégcsak fel se vette!

A hegy lába előtt egy percre megállott

és megtágította lován a szerszámot.

Üstökét meghúzta. Aztán a nyeregbe...!

S a fülébe súgta:. Hajrá, fel‏ a hegyre!

Kedves jó deresem ne kiméld az erőd!

Most szerzek én neked jó kövér legelőt;

neked jó legelőt, népemnek jó tanyát...

Ráadásul kapsz majd szép, aranyos zablát!

És a deres — mintha ember esze lenne,

a biztatást mind egy szóig megértette, ---

a szügyébe vágta kedves, okos fejét

S repült, mint a sólyom, kinyújtotta testét.

Még egy miatyánknyi idő se telt bele,

már mögötte maradt a csapat eleje...

És az még benne volt a nagy ámulásba,

Tarcal már felülről nézett vissza rája.

Reszketett a deres, mikor felérkezett.

Tarcal szíve rajta nagyon meg is esett.

Nyerget, kantárt róla, azonnal lehánya

s boldogan, könnyezve borult a nyakába.

Nem mondtam deresem, hogy ma földet szerzünk,

ha Ős-Ten akarja s ő is ott lesz velünk?

Dehát — beszélt hozzá, — te szerezted, nem én.

Te vagy itt ma köztünk a "legkülönb legény".

Akkorra a csapat feljutott a hegyre.

(Minden paripának egy hab volt a teste).

Am senkinek se volt irigység ,szívében,

hogy az új "Meotisz" a Tarcalé lészen.

Kezetfogtak vele. Dicsérték a lovát

s mindjárt a hegytetőn ittak rá áldomást.

— Megérdemled Tarcal, — mondogatták egyre, —

jutalom nélkül az ember szolga lenne.

             *                 *                 *

Azalatt Szerencsnél megmozdult a tábor.

Szekérre került már minden egyes sátor

s úgy vártak reájuk fogytán türelemnek.

Némelyek egymással fogadást is tettek;

egyik a deresre, másik a pejkóra...

Egyszercsak felhangzott a csapat kürtszója

és előrobogtak a deli legények,

elől adva helyet Tarcal deresének...

A tábor közepén Árpád elé mentek.

Lovaik hátáról neki tisztelegtek.

Az már várt reájuk rangos lován ülve.

Hasonlón a többi vezér is körülte.

— Vitézek! hadd hallom, hogy ki volt a győztes!

Tarcal nem néz reám. Gyanítom, hogy ő lesz,

--- szólt a lovasokhoz. — Azok igent mondtak

s az esettel lassan előhozakodtak.

— Állj elébem fiam s vedd a jutalmadat!

Tied az a birtok. Megtartom szavamat.

Dicsőséges harcban esett el hős atyád.

Besnyők ölték meg testvérid s jó anyád.

Illő, hogy vezéred meg is jutalmazzon,

néked s nemzetednek örök földet adjon.

Ifjan árva lettél. Eddig neveltelek,

de a mai napon szárnyra eresztelek.

Tied lesz az a juss, az a szép föld ottan.

— birtokba veheted, ha akarod mostan,

a különálló hegy s annak a határa

és odamutatott a Kopasz ormára. —

A versenyt megnyerted, megillet az téged.

Telepítsd le oda híres nemzetséged.

Asszonyt vigy a házhoz s légy atyja a népnek!

Ős-Ten legyen véled s áldása az égnek!

Legott megköszönte Tarcal a birtokot.

Két szeme sarkában örömkönny csillogott,

hogy a fejedelem olyan jó volt hozzá,

de megkeményedett s e szavakat mondá:

— Nem fogsz csalatkozni bölcs vezérem bennem,

éppúgy, mint apámban --- amíg élt — s népemben.

Rövidesen lesz majd asszony is a házban

s gyönyörködhetsz is a nagy gyermekáldásban.

E szóknál oldalra esett pillantása.

Ott állt a nézők közt az Ond vezér lánya,

akit úgy hívtak, hogy Gyöngyike, Göngyvérke

(és aki most éppen a kötőjét nézte,

mintha hibás lenne szabása, hímzésé,

avagy róla folynék a legény beszéde.

Pedig a kis kötőn minden fonál helyén

s róla szót sem ejtett az ifiú legény).

Mikor Gyöngyikére már tovább nem nézett,

ekképpen folytatta Tarcal a beszédet:

--- Hallom, hogy követség készül elindulni

Tokus hún kagánhoz, egyet s mást megtudni

és a követségnek tagjai lennének

hadunk legjobbjai: Ond s Ketel vezérek.

Engedd meg uram, hogy én is velük menjek!

Meglásd, hogy számítok ott is egész egynek. ---

Nem bánom. Tarts velük. Károdra nem válik,

ha szemed messzebb lát, nemcsak a határig.

Mert itthon biz nagyon közel van a mesgye.

Ha túl akarsz látni, el kell menned messze.

Menj hát velük te is. — Hagyta helyben Árpád

nem kevés örömmel Tarcal kívánságát. —

A követségküldés marad néhány napig.

Telepítsd le néped új földeden addig!

Árpád tovább indult aznap seregével.

Tarcal meg hazament kabar nemzetével.

Alig lépett egyet, már saját földjén járt.

Szerencsnél húzták meg számára a határt.

A Kopasz-hegy tövén lakhelyet keresett.

Egy domb lankájára bő sátrat veretett.

Oda hívta egybe népe hadnagyait

s minden számottevő vénjeit, ifjait.

Számbavettek minden embert és állatot.

Ki-ki megkapta a ráeső hányadot.

A dolgos nép aztán jussára sietett,

felépíteni az állandó tűzhelyet.

Szántani, meg vetni kellett az új földön,

nehogy majd a szűkség náluk beköszöntsön.

Meg szőttes is kellett vásott ruha helyett;

(az etelközi már igen megviselt lett.)

A fegyveres népség tanyázni ottmaradt.

Arra még várt sok új és nehéz feladat.

Azt beszélték most meg tövéről-hegyére,

bár mindent rábíztak a Tarcal eszére,

akit híres apja tört, a csikóhámba

s aki az ismétlőt Árpád úrnál járta.

S akin meg is látszott a híres iskola:

Egyetlen tettében nem tévedett soha.

Most is ím ily bölcsen kezdé a beszédet:

— Ős-Ten megsegíté e maradéknépet.

Mindenünk van immár, amit óhajtottunk:

Magunknak, barmunknak kövér földet kaptunk.

Felosztottuk rendben a kapott jószágot,

ki nem hagyván abból egyetlen családot.

Kell a föld a népnek a napi kenyérhez,

meg a folyvástvaló újjászületéshez.

Szeretném, ha földem békeország lenne,

a gonosz Arimán sose járna benne.

Ha testvér testvérre kezet mer emelni,

nekem fog majd érte szorosan felelni.

Mert olyan a testvér, hogyha észreveszi

a másik jobb dolgát, mindjárt irígyeli:

— Nini! a dolmányán szebb a gombja kendnek,

mint az enyém, — mondja — s nyomban összevesznék. —

A többek közt csak ezt akartam mondani,
hogy legyen majd mihez magukat tartani
tikegyelmeteknek. Most pedig indulunk
Árpád vezér után. Itthon nem maradunk.
Öregek s gyermekek őrzik a tűzhelyet.
Mindegyik a kardra s nyilazásra termett.
Sietve kell mennünk az Árpád hadába.
De előbb benézünk a szomszédos várba...

       *    *    *

Nemsoká nyeregbe szállott a kis csapat
s a hegy tövében a Bodrog felé haladt.
Töredék avar nép lakott ott akkortájt.
Vára a két folyóvíz-torkolaton állt.

Bátyja volt az a vár az ungi erődnek
s minthacsak egy mester rakta volna őket,
valamelyik avar nagykán parancsára,
oly nagy volt a kettő hasonlatossága.

Baján, a törzs fője éppen azon fáradt,
hogy mily hódolatot vigyen új urának;
(új urának, ha nem inkább testvérének,
akivel ezután egy kenyéren élnek),
mikor a készülés kellős-közepében
megjelent Tarcal a bodrogi töltésen
s — hogy szárazon érje el az avar sáncot, ---
néhány tisztesével onnan kompraszállott.

Baján --- ahogy tudott, — sebtiben-loptában
készült fogadásra a sánc udvarában:
Felkötötte ezüstékes görbe kardját,
Feltette sastollas, hegyes bőrsisakját.
Ficánkoló lovát maga alá kapta,
vára udvarában Tarcalt úgy fogadta.

--- Idvezellek vezér és hódolok neked.
Hozzám is eljutott jó vitézi neved.

Ahogy áthaladt itt Árpád úr serege,
Árpád elé mentem és beszéltem vele.
Felajánltam neki kardomat s népemet...
--- Egyezségre Tarcal vezérrel lépjet‏ek! ---

mondá. --- Ím itt állok. Elveszed kardomat,

vagy meghagyod épen vitézi voltomat? —

És e szóknál készült kardját leoldani,

kész volt azt Tarcalnak nyomban átnyújtani.

Ám nem azért volt az vitézek-vitéze,

hogy hasonló társát oly csunyán megsértse!

Intett neki: — Hagyjad! — és leszállt lováról...

Arra az is kiszállt a nyeregkápából.

S akkor így szólt Tarcal: — Testvérül fogadlak.

Vitézi kardodat, tartsd meg csak magadnak!

Amíg egy fűszálat a föld itt megterem,

addig én azt veled mindig megfelezem...

Meglátjuk nemsoká, hogy bántok a karddal.

Velem jössz a hadba az avar csapattal. ---

Azzal hozzálépett, kezet fogott vele.

Az volt kötésüknek első s igaz jele…

Aztán --- nehogy Baján hálát mondjon érte, ---

egy-kettő fellépett lova kengyelébe.

Rokon nép fiai úgy találkoztak ott

s egyik a másikban igaz testvért kapott.

                 *          *          *

A T‏arcal csapata kétannyira dagadt,

amint befogadta az avari hadat.

Vitte is boldogan, sürgős ügetésben,

hogy minélhamarább Árpád úrhoz érjen.

Másnap jó korán el is érték a tábort.

Akkor már az éppen a Sajónál állott.

Akkortájt ért oda „Sziklaföld követe,

hogy Árpad úr előtt hódolatát tegye....

Sziklaföldnek hívták hazánk felső táját,

--- beleértve folyót, völgyet s Tátra-Fátrát. —

A Buda hun népe maradéka élt ott

s hódolata csak a gyengébb testvéré volt.

Nem is hódolat, ha': egyezség keresés,

jusson-osztozkodás, örökség-rendezés,

amelynek céljából követség ment oda,

hogy mint üzenetet Árpádnak elmondja…

A követet küldte Tokus, a hun kagán,

kinek rokona volt a híres kán, Baján.

Eredetét Buda kánig vitte vissza.

- A nép hagyománya bizton bizonyítja. ---
Tokus, a hun nagykán a Vág-völgyben lakott

s — mondják, — Atilla is ott töltött sok napot.

Ott várt a hun kagán a visszatérőkre

és majd a magyari üzenetvivőkre…

A hun követeket jól megvendégelték

--- s a szeretet mellé ajándék is telt még: —

Úgy engedték őket vissza, --- megrakodva

s testvéri szívükbe szeretetet lopva...

Megüzenték velük Tokus hun kagánnak,

náluk a követek nemhiába jártak:

Árpád úr készen van minden egyezségre,

születőben is van már a követsége,

hogy az egyezséget megbeszélje vele

és a kötésükre pecsétjét rátegye...

Követségét Árpád összeállította;
Ond és Ketel mellé Tarcalt is beosztva.
A kötés szövegét úgy fogalmazta meg:
A legfőbb vezetés az ő kezébe megy.
Jogában megmarad a Tokus hun népe,

de kötelezi őt "mellérendeltsége^”,
ami ám nem jelent alárendeltséget,

csak elfogadását magyari döntésnek...

Egy rangos fehér mént szépen felszereltek

s‏ holnapután talán már útra is kelnek...

Kényes volt az a mén; kényes volt rangjára;

kényes volt rangjára, ezüst sallangjára;

arany zablájára, vert-ezüst nyergére,

de tán még kényesebb a küldetésére;

a küldetésére, hogy szép nemessége

legyen a hun s magyar egyezség jelkepe...

Tarcalnak fájt is a szíve odaadni,

százszor is hozzáment meg-megsímogatni.

---De kár érte, — mondta, — hogy más lesz gazdája,

magam is szívesen vigyáznék reája!

Nagyon megbecsülném, mint második hátast,

Nem sajnálnám tőle az abrakos jászlat.

Dehát így rendeli fejedelem bátyám...

Élj hát kedves csikóm hun testvérek jászlán!

— Ne búsulj jó öcsém! — vigasztalta Ketel, —

a hunoknál is csak magyar réten legel.

A lóért a föld jár, rét a nyereg ára,

folyókért, tavakért ezüstös kantára...

Meg aztán ha nem is fizetnek meg érte,

a hun testvériség többet is megérne.

Egy család lesz újra a hun, avar, magyar...

Megtörik erején a harci zivatar...

Nagy volt az öröme Tokusnak s a népnek,

mikor Ond s társai szállására értek.

Fehér mént áldoztak s nagy lakomát csaptak.

Egyezségkötésre pecsétet úgy raktak...

Mert az ajánlatot elfogadta a kán:

"Erős az egyesült, esendő a magán..."

Ajándékadásban se maradtak kisebb:

Abban magáért a hun kagán is kitett...

                 *          *          *

Dolgukat végezvén, hazafelé tértek.

útjukon hogy s mint volt, egy szót se beszéltek.

Mert a magyar olyan, ha jól végzi dolgát,

nem dicsekszik vele, "hogy így, hogy úgy, hogyhát"...

Ha pedig rosszul üt a dolognak vége,

azért nem szól, mert nincs a szívében béke...

Az útjuk sikerült, de nem dicsekedtek,

hogy jó egyezséggel új földet szereztek...

De legeslegjobban Tarcal volt szótalan.

Kedve, mint a leves, amikor sótalan.

Máskor a madárt is versenyt kifütyülte,

most meg csendesebb, mint a nagy csend körülte.

Ond meg is jegyezte társának, Ketelnek:

— Ugyan hallgatag lett ez a vidám gyermek!

A lova fejéig lóg szinte az orra,

pedig bizony rendben van már az ő dolga!

Ketel nem szólt semmit, csak bólintott raja.

Ő tudta, hogy hol van a baj fő forrása.

Tudta, hogy most Tarcal Gyöngyvérkére gondol,

hallgatása alatt édes vihar tombol.

Látta, hogy az ifjak mint néztek egymásra

s egymás nézésében mint borultak lángra,

mikor Árpád Tarcalt úgy megjutalmazta.

Arra gondol Tarcal, arra a szép napra...

                 *          *          *

Mikor megérkeztek á honi táborba

és Ond a jelentést Árpádnak elmondta,

Ketel vezér mindjárt feltette magában,

hogy még aznap eljár a Tarcal dolgában:

Beszél Onddal, meg a szerelmes legénnyel.

Előre is tudta, mily eredményt ér el.

Gyöngyvért nem kérdezi, minek is kérdezze,

a válasz csak újabb elpirulás lenne...

Nemsoká hagyta hát, hogy az a gond nyomja.

Ünneplő ujjasát magáragombolta.

Tágas sátorában felkereste Ondot,

hogy együtt tegyenek a dologra pontot.

Mert amilyen bátor Tarcal a csatában,

olyan gyáva, ahol szerelmes leány van.

A lánykérés igy egy-két szóban megesett...

Ond csak annyit mondott: Ezek a gyerekek!

                 *          *          *

Sokat sóhajtozik a világi ember,

de mégis legtöbbet a szerelmes ember.

Tarcalt is elkapta ez a nagy nyavalya:

sóhajától majd elrepült sátra fala…

Mikor neki Ketel "aggyonisten"-t kívánt,

hellyel se kínálta, kérdé tőle mindjárt:

— Hadd hallom, mi hozta ide kegyelmedet!

Búsítani, viditni jött-e a szívemet?

Ketelnek a beszéd nem esett nehezen,

nem kertelt hát soká, hanem kezdte ezen:

--- úgy látom ecsém, hogy aranyhalat fogtál,

csakhogy a hálóba belegabalyodtál!

No majd én segítek rólad lebogozni

s az aranyhalacskát neked idehozni,

csak ne lógatgasd az orrodat a földre,

nem folyik a vére, senki be nem törte!

Tarcal megértette, hogy Ketel mit akar;

hogy az aranyhal és a háló mit takar.

Az arca egyszerre úgy kifényesedett,

mint az ég, amelyről a nehéz felleget

egy hírtelen vihar^, messzire elhajtja.

Olyan fellegűző volt a Ketel hangja.

S tán a nyakába is borult vón Ketelnek,

ha nem lett vón vitéz e szerelmes gyermek.

                 *          *          *

Pipál a Kopaszhegy, ködfüstöt ereget,

úgy cifrázza ki a reggeli kék eget.

(Mintha áldozati oltár füstje szállna

áldozatul fel az égi magasságba).

Fűszálon_; virágon csillog a gyöngyharmat.

Cseppjei kis tükrök a felkelő napnak.

A madársereget se fogja az álom:

Ki az égen trilláz, kí a bimbós ágon.

De elnyom, túlkiált, minden madár-zenét

a "riki-riki"-ző vidám nádiveréb.

A napos hegylankán sárga szőlő szára

pattantja rügyeit szellő fúvására;

pattantja rügyeit, tartja a nap felé,

hogy az újbor tüzet hadd csókolja belé.

Új gazda érkezik, kell a tűz a borba:

Savanyú lőrével a tor milyen volna...?

Mit csürjem-csavarjam, lakzira gyűl a nép.

Azért szól a madár, azért oly kék az ég.

Azért fúj a Kopasz nagy köd-karikákat

és csókolja a nap a szőlőindákat...

Tarcal szívébe is visszatért a béke,

(ha több lenne benne, nem is bírna véle!)

S a nép, a kabar nép? Hogy maradna távol,

mikor az urával "egy akol, egy pásztor".

Megjelent a lakzin kicsinye és nagyja,

a tarcali rétet jó egy hétig lakta.

Mert addig tartott az ünnepi lakoma,

hogy kiforrt a "Ceke-dülő" nemes bora.

Az "igen"-t az új pár a hegyen mondta el,

a Kopasz tetején. Ott esett meg a szer...

Ahol Tarcal vezér kövér mént áldozott

s az új párra áldást mondtak a táltosok.

Hát a kis Gyöngyvérről mit írjak, mit mondjak?

Párja se akadt e takaros asszonynak,

aki amily szép volt, éppen olyan jó is,

(megölte vón talán egyetlen rossz sző is).

Őle termékeny volt, mint a szőlő fája.

Ma is él és terem késő női ága.

Élnek az utódok a tarcali népben,

ha nem is hercegi avagy grófi néven.

Amikor már csata nem dúlt a hazában,
ott raktak ők fészket a Kopasz aljában,
ahol legelőször ütött sátrat Tarcal

(s ahol teste pihen kelet felé arccal.)

Onnan kormányozta harcos, dolgos népét

s az bésokasítá a Kopasz vidékét,

amely szép virágos kertje lett fajtánknak,

lévén e törzs legszebb törzse ősi fánknak*.

----------------------------------------------------

* Nagy Géza tudós szerint e tájon lakik a legszebb hun-magyar fajta.

Tarcalt magas korral áldotta meg az Úr.

Majdnem itt találta őt Geyza király úr.

Végig része volt a honalapításban.

Hadakozott nagyon sok véres csatában.

Vívott Alpár rétjén és a vértes alatt.

Nagybulgáriába is vezetett hadat.

Amíg meg nem vénült, soha nem nyughata.

Nem esett nélküle egyetlenegy csata...

 Egy Istent imádott életén át végig.

Dicsérhették neki az új hitet égig!

Akkor is áldozott a régi Istennek,

amikor már mások keresztet vetettek.

Jő fából faragta ősei Istene,

idegenség szúja nem eshetett bele.

Úgy is szállt sírjába, mint az ősapjai:

Lova, kardja mellett feküsznek csontjái.

                 *          *          *

Patakos völgy felett, ahol hajdanában

szent. berek állhatott egy domb oldalában,

ahol ős hit szerint Hadúrnak áldoztak

és az őskű előtt törvényeket hoztak

s ahol most Tarcalnak gyöngye, híressége

születik nyaranta áldott venyigébe',

dolgozó magyarok egy sírra találtak,

amikor a hegyen szőlő alá ástak.

Egy sírra találtak, vitézi tetemre,

lóra és lovasra s drága fegyverzetre.

Kinek a csontja az, kérdezni lehetne,

hogyha a hagyomány rá meg nem felelne:

Ki feküdnék ott más, mint maga hős Tarcal,

aki e tájt szerzé okos ésszel s karddal.

Ki fekhetnék ott más, mint e föld gazdája,

aki nyugodni nem tudna más határba'!

             *                 *                 *

                 ZÁRÓSZÓ

Szitál a vén idő nagyöblű szitája

feledésport a múlt kerékvágására;

Fáradatlan szitál, temeti a múltat:

Piramist és férget mind e sorsra juttat.

Csak egy, ahol minden ereje hiába!

Az emlékezésen nem fog por szitája;

amit egy nemzet már oda beültetett,

nem fedhetik porral semennyi ezredek.

Fehérsubájú vén avarok, kabarok,

(később egy testté és vérré vált magyarok)

pásztortűznél vagy tán tábortűznél éppen,

guzsaly mellett hajdan, most szőlőnyesésen

az emlékezésről le-lefujják a port

s újra születnek a régi mondák, dalok.

Amit itt költői szavakban elmondtam,

magam is a szőlőindák közt hallottam.

Hajtson e kis mese ezerannyi ágot

és aki hallgatja legyen százszor áldott!

Te meg vezér pihenj a szerzett földeden!

Épüljön az ifjú a te emlékeden!

Jó és hitvány lássa, hogy a magyar épség:

A fajtát szolgáló élet-halálkészség.