Szólít a múlt

Vasvári

Az alkonyat csillaghullással fordul éjszakába; 1849 júliusában a márciusi csillagok közül Vasvári Pál és Petőfi Sándor szaladt le az égről. A Vasvári hősi halálának története összefonódik az egyetlen tisztességes mócz-vezér, Janku Ábrahám regényes históriájával. Mert Janku nem volt afféle közönséges rabló és gyilkos, mint az oláh fölkelés megvadult fiskálisai – ő valóban hitt az ügyünk igazában; ábrándozó volt, akit eltöltött a régi római dicsőség hamis álma, s csak későn vette észre, hogy az osztrák éppúgy becsapja őt, mint a magyar konzervatívokat; fegyvernek él vele a magyar ellen, s aztán eldobja, mint a csorba kést. Janku már ismeretes férfiú volt, mikor a magyar ügy delelőjére fordult, s Vasvári Pál, a magyar ábrándozó melegen érdeklődött az oláh ábrándozó iránt. A kolozsvári nagy nemzetgyűléskor, mely az uniót kimondta, a magyar hős Abrudbányán föl is kereste az oláh rajongót. A délceg magyar tele volt hittel és reménységgel, a lázas testű mócz az őrültek prófétaságával előre látta a bekövetkezendőket. A két ifjú nagyon összebarátkozott, s könnyes szemmel váltak el egymástól: “Viszontlátásra – a csatatéren.” Ez a viszontlátás be is következett, 1849 júliusában. Jankunak ekkor nagy oka volt haragudni a magyarra. Régebben észrevette, hogy az osztrák megcsalja őt is, és komoly szándéka volt Kossuthhoz csatlakozni. Kossuth kapott ezen a terven, s egyelőre követ útján kétheti fegyverszünetben állapodtak meg. De Hatvani magyar őrnagyban éghetett a düh és a gyűlölség az oláh fölkelés páratlan aljasságai, gazságai, kegyetlenségei és hitszegései miatt – elég az hozzá, békét bontott, megtámadta Abrudbányát, s ezzel a tettével ismét a vér és a tűz tengerét borította Erdélyre. Janku haragra gyúlva kezdte meg újra a háborúságot, s Erdélyt elzárta a magyarországi segítség elől. A debreceni kormány végre három sereget küldött ellene, köztük Vasvári Pált a Bocskay-légióval. A másik két sereg már Erdély küszöbén elpusztult; Vasvári Mariselnél találkozott Jankuékkal, akiket egyik Korkes nevű tribunjuk vezetett. Háromezer emberrel s öt ágyúval vágott neki a tenger sokaságnak, s a hős csapat mind egy szálig elesett a gyilkos tusában. Vasvári Pál egy Tógya Szimion nevű oláh paraszt lándzsájára került, s a holt oroszlán kihűlő teteme fölé sírva borult a gyászoló ellenség, a szíven talált jóbarát. “Az életemet adtam volna érte, ha ezt a fiút megmenthetem”- kiáltott sírva Janku Ábrahám, s komoran vonult sátorába. Haragudtak is a halottfosztogató oláh-hiénák ezekért az úri tempókért, s fondorkodtak Janku ellen, ahogy csak tudtak. Hősi halálának mezején porlad a hős Vasvári; sírja ott domborul a bérces Erdély egyik legszebb vidékén. “Itt szeretnék én eltemetve lenni” szólt egyszer költői ábrándozással, mikor e vidéken járt. Ábrándja betelt – tán elébb is, mint várta.

*

A kishegyesi csata volt szabadságharcunk utolsó diadala. Még egyszer győztesen lobogtak zászlaink, aztán porba hullottak.

Délvidéki seregeinket Vetter, Kmethy s a vitéz Guyon vezérelték. Akkor még mindenféle fegyverzörej töltötte be az országot. Csapataink, bár a túlerő elől hátráltak, mellüket bátran odafeszítették az áradat elé, s a hon drága földjéből minden talpalatnyit úgy kellett tőlük erőszakkal kicsikarni az ellenségnek.

Jellachich, miután Péterváradot elfoglalni nem tudta, Verbász körül lappangott. Említett három vezérünk elhatározta, hogy egyesült erővel megtámadja és megfojtja. Guyon el is indult július 13-án, s Hegyesig nyomult előre 7000 főből és 42 ágyúból álló seregével. Csakhogy Jellachich megtudta a tervet, s elébe indult Guyonnak, hogy őt külön megverje, aztán induljon a többi vezér ellen.

A terv nem volt rossz, csak azt felejtette el a lovagias bán, hogy Guyon nemigen hagyja megverni magát.

A bán 12000 emberrel és 79 ágyúval közeledett 13-án éjjel Hegyes felé. Kémei azt jelentették, hogy a magyar táborban mély csend van, a tüzek nem égnek, még tán az előőrsök sincsenek kiállítva. Mondanunk sem kell, hogy a bán nagyon megörült a jelentésnek. Mint a tolvaj macska, loppal közeledtek a sötét tömegek Guyon felé.

De a honvéd nem aludt. Térdükre fektetett puskával, csendesen pipázgatva ültek a fiúk a fűben, a Barra-patak mentén, s várták a jelt a támadásra. Guyon jól értesült Jellachich tervéről.

Egyszerre három világító röppentyű száll fel a levegőbe, jelt adni csapatainknak, melyek közül egy rész Hegyesen, a másik rész Szeghegyen, a harmadik Feketehegyen volt elhelyezve. Erre megdördül Hegyesről Guyon 42 ágyúja, s halált viszen az osztrákok közé. Képzelhető Jellachich meglepetése. Rohamra indítja gyalogságát, lovasságát, tüzérségével elkezd tüzeltetni, de hiába, a magyar sereg első pillanattól kezdve megtartja felsőbbségét, s alig pirkad, a lovagias bán, mint már annyiszor, rendetlenül hátrál a Szűz Máriás zászlók elől. Ha Kmethy ugyanakkor megtámadta volna a bánt, valószínű, hogy seregéből hírmondó se maradt volna.

Az osztrákok ezen július 13-áról 14-ére hajnalló éjjel halottakban 4 tisztet és 180 közembert, sebesültekben 16 tisztet és 484 közembert veszítettek. A mi vesztességünk halottakban 2 tiszt és 79 honvéd, sebesültekben 15 tiszt és 130 honvéd volt.

1887. július 17-én Bács-Bodrog megye közönsége díszes emléket emeltetett a hegyesi csatatérre, a három falu határának összeszögellésére. Alatta vannak eltemetve a harcban elesett hősök. A szobor magassága, az alépítmény nélkül, öt méter, s a telecskei dombról messze vidékre ellátszik.

*

Szigeti József mondotta egy ízben a következőket:

A Kerepesi út sarkán álltunk az öreg Szentpéterivel. Annak a híres 1848-nak a januáriusában. Ott vonult el előttünk Windischgrätz hadserege, amint nagy diadallal bemasírozott az elfoglalt fővárosba. Szentpéteri egyre dohogott mellettem:

- Micsoda gyászos ármádia! Miféle rongyos katonák! Ezek akarnak a mi honvédeinkkel szembeszállni? Ez a ringy-rongy nép!

- De bátyám – szóltam -, olyan ez mind, mintha most vették volna ki a skatulyából.

- Elhalgass – rivallt rám az öreg -, mert mindjárt hátba teremtelek!

Egy szép tavaszi napon megint ott állunk a Kerepesi úton. Akkor már a honvédsereg viharvert csapatai vonultak el előttünk. Az én nemeslelkű, jó Szentpéteri bátyám villogó szemmel nézte az elvonuló honvédeket és lelkesedve mondogatta:

- Jaj, de szép fiúk! Ej, be finum legények! Csupa dalia! Milyen pompásan feszül rajtuk az a gyönyörű uniformis, jaj, be szép egy hadsereg!

Megint beleszóltam rajongó beszédébe:

-Hiszen dicső sereg ez bátyám – mondottam, - de ami a ruhájukat illeti, rongyosabbak ám ezek az osztrákoknál.

Az öreg erre nem felelt semmit, hanem szótlanul hátba vágott. Alaposan hátba vágott. Aztán lelkesedett tovább.

Olyan szemmel látta az osztrák katonát és honvédet az egész nemzet, mint Szentpéteri, a nagy művész. S a nehéz időkből ilyen torzképek is maradtak ránk.

Tallózó

Nincs kivétel

Politikai és társadalmi szenzációként tárgyalja egyik napilap a volt Zsidó Tanács három ügyvéd tagjának felelőségét, a német nácizmussal való együttműködés vádjában.

A három fővárosi zsidó ügyvéd, mint az úgynevezett Zsidó Tanács tagja az elmúlt nyilas időkben Gestapo igazolvánnyal mentesítette magát és együttműködve a németekkel, segédkezett a zsidóság kiszolgáltatásában.

Nem az első eset, mikor magukról megfeledkezett zsidók állanak az igazolóbizottság, vagy pláne a Népbíróság előtt.

Mi azonban politikai és társadalmi szenzációnál többet látunk ebben, a sajnos nem egyedülálló jelenségben. A magyar tragédia teljesedik ki általa mélyrehatóbban, még erősebb körvonalakban.

A zsidóság szörnyű szenvedése tükrözi a magyar nép katasztrófáját. Még lesújtóbb, hogy nincs tehát kivétel és a zsidóság sorait is megfertőzte a métely.

 “A németek nagyon európai hangon beszéltek velünk” – védekezik bírái előtt az egyik ügyvéd. Mily becstelen módja ez a védekezésnek! Mit jelentett ez az európai hang? Előbb “munkára”, aztán deportálásba segítették a zsidóságot. Olyan zsidók, akik, hogy a saját bőrüket megmentsék, hitsorsosaikat szolgáltatták ki a náci hóhéroknak.

Nincs pardon! És nem lehet enyhítő körülmény az sem, ha ezek a megtévedt emberek most a származásukra hivatkoznak, mondván, hogy ők zsidók, nem lehettek fasiszták, csak baloldaliak… Ne legyen könyörület velük szemben sem! A baloldaliság és a fasizmus kérdését nem az dönti el, hogy fajhoz vagy vallásfelekezethez tartozik valaki. Ha vétkezett a demokrácia ellen, bárki legyen is az, bűnhődnie kell. Reméljük, a zsidóság is tanulni fog e “kivételek” esetéből, és amikor kiveti őket a közösség soraiból, kizárólag a demokrácia érdekeit tartja szem előtt.

Győri Szabad Szó, 1945. június 3.

Forrás: Hunnia. 1992. július 25