http://www.helikon.ro/index.php?m_r=351

Szőcs István
Fürkészői ős-hajdan koroknak (Cserép József idéztetése)
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 17. (463.) SZÁM - SZEPTEMBER 10

E bevezető címét az olvasó bizonyára játékosnak érzi, ingerkedőnek: minden egyes szóhoz külön-külön is hozzáképzeli az idézőjeleket. Mosolygós megértést kelt benne, de kellő távolságtartást is. Mármint a valamennyire is régimódi iskolázottságú olvasóban. Ugyanis a lelke feketéjéig „mai” olvasó esetleg csak a stílustól fintorodik el, mert ő (aki már sokkal inkább tévénéző, mint olvasó), hozzászokott azokhoz a szenzációs felfedezésekhez, hogy a történelemelőtti korokban is létezett „történelem”; arca sem rezdül, ha a képernyőn a sivatagi vörös alkonyatban sétáló amerikai professzor arról értekezik, hogy az emberi művelődés előzményeit csakis elsüllyedt földrészek őrzik; illetve netán hogy ezekre az Atlantiszokra és Lemurisztánokra az élet, illetve annak magasabb rendű változatai a Marsból, a Szaturnuszról, illetve az Alderaban csillagkép mélyéből települtek át; s az sem zavarja a nézőt, ha észreveszi, hogy a tévé-akadémikust egy harmadosztályú színész alakítja.

 Mint ahogy az sem, hogy az úgynevezett történelmi sci-fi irodalomban a régi tudós kutatókat bestseller technikájú újságírók vagy zsurnaliszta teamek váltották fel.

 Ezelőtt hatvan-nyolcvan évvel azonban még vérre ment a játék. A legelismertebb tudományos munkásság, a „szakszerűség” terén elnyert legmagasabb rang sem óvott meg a vesszőfutástól, a kiátkozástól vagy az agyonhallgatástól, ha a tudós Kilépett A Keretek Közül – és nem állt mögötte semmilyen érdekszövetség, vagy – sikerbanda!

 Ez történt Cserép Józseffel is. Hiába volt elismert klasszika-filológus, hiába forogtak tankönyvei közkézen: amikor Kilép A Keretek Közül, vagyis az ókori mediterrán műveltségek színterein magyar (vagy: „magyar”) vonatkozásokat vél felismerni, az egyetemi körök tábort járnak ellene, s amikor egy akkoriban felbukkant új atlantida elmélet hívéül szegődik (Churchward), egyszerűen kisöprik a tudományos életből, sőt a közéletből is. Mi sem jellemzőbb kiátkozottságának mértékére, hogy egy olyan könyvben is, amely egy időben a „délibábosok”, vagyis a hivatalos történészi nézetekkel szembenállók kézikönyve, a mérsékelt turanisták breviáriuma volt, csak egy egészen másról, a hettitákról szóló kis fejezet utolsó soraiban esik említés róla ilyen formában: „…Bánó Jenő és Cserép József az azték, maya, stb. ősamerikai nyelv és a magyar nyelv közötti rokonságról értekezik.” (Zsuffa Sándor: A magyar nyelv nyelvrokonságai. Bp. 1942); s még majd egy kis és pontatlan lábjegyzetben tér ki rá.

 Pedig egyáltalán nem ez tartozott Cserép kapunyitásának a leglényegesebb aspektusai közé.

 Egyébként a tárgyilagos, mértéktartó, széles kitekintésű Zsuffa Sándor is az elhallgatott, a köztudatból kiirtott szerzők közé került a második világháború után.

 2.

 Mielőtt megírta volna a hivatalos tudományosság számára legnagyobb sokkot kiváltó műveit a magyarok atlantiszi = amerikai = Mű-szigeti őshazáiról, Cserép Józsefet az ókortudomány, a klasszika-filológia avatott mesterének tekintették, több mint egy tucat tanulmányáért és ugyanannyi tankönyvéért (különösen Sallustiusról írt sokat); közkézen forogtak latin és görög olvasókönyvei, nyelvtanai, sőt első műveként magyar irodalomtörténeti tanulmánya jelent meg (Zrínyiászunk Tasso és Vergil világításában, 1889); s ez azért nagyon hangsúlyozandó körülmény, mert régen is és most is az Akadémia és az egyetemek történészei és nyelvészei azzal minősítették le az úgymond „romantikus”, „délibábos”, a Keretek Közül Kilépő szerzőket, hogy csupa unatkozó földbirtokos, állástalan tengerész, megszállott villamoskalauz és iszákos újságíró meg postamester valamennyi.

 Az akadémiai tudományos körök azonban már egy 1910-ben közzétett előadása (Magyar nevű nép az ókorban) s rákövetkező tanulmányai miatt – pelazgok, etruszkok, mint „turáni” népek ókori vándorlásairól – gúnyolódó-félremagyarázó macskazenéket rendeztek ellene; éppen úgy, mint annak idején Horvát István ellen, de érdemben nem szóltak hozzá megállapításaihoz. Ám nem is szólhattak: az ő szakterületük, a finnugrizmus a XX. század elejére már elszigetelődött az egyetemes tudomány fejlődésétől. És még jobban elszigetelődött az előző korszak magyar tudományos örökségétől.

 Az 1930-as években Zsirai Miklós – aki mai napig legnagyobb, legszentebb szaktekintélynek számít a hivatalos magyar nyelvészetben – végleg kiátkozza, sőt ideológiailag is denunciálja a filológiai őstörténet-kutatás irányzatát. (Az őstörténet nem szabatos kifejezés itt, legfennebb magyar vonatkozásban; ugyanis ókorkutatásról van szó egy ideig.)

 Ez volt a magyar őstörténet-kutatás első irányzata. Alapítójának Otrokócsi Fóris Ferencet tekinthetjük, aki az 1690-es években írt történelmi munkája bevezetőjében két lényeges megállapítást tesz. 1. Miután a magyarság a legrégebbi múltjáról nem őriz saját írásos feljegyzéseket vagy tárgyi emlékeket, élni kell a Gondviselés kegyelmével, melynek folytán a különböző ókori – görög, latin, káldeus stb. – szerzők műveiben temérdek adat, hivatkozás, utalás maradt fenn őseinkről; és ezeknek alapján kell történelmünket megírni. 2. Az a tény, hogy a legkülönbözőbb nyelvekben annyi magyarul is érthető szó fennmaradt, annak következménye, hogy valaha a népek egymáshoz képest másképpen helyezkedtek el, mint ahogy azt ma a történelemből ismerjük.

 Folytatója az a Desericius, Mária Terézia korának történésze, aki a Julianus barát utazására vonatkozó okmányokat felfedezte; de aki először mondta ki, hogy a magyarság legrégebbi őshazáját a Kaukázustól délre kell keresni. Az irányzat legnevesebb egyénisége az a Horvát István, a XIX. század első felének kiváló oklevélkutatója és könyvésze, akinek neve később gúny- és szitokszóvá lett, mert a Földközi-tenger környékének görögelőtti korszakában vélte felfedezni a magyarok őseit; feltevése szerint nem egy, de hét magyar nyelvű „etnikum” létezett. (Kiindulópontjait olyan „fiatalkori” észleletek alkották levéltári kutatásai közben, hogy pl. a magyarországi jászokat oklevelek a XIV. században is emlegetik filiszteusként, vagy hogy egy Kun nevű személyt Cananeus (kánaáni) alakban latinosítottak stb.) Lehet, hogy túlságosan messzire ment egyes azonosításokban, mikor azt állította, hogy a középkorban a történelem színpadára lépett nemzetek már az ókori történelemben is mind szerepeltek, csak más neveken, de sok lényeges megállapítását érdemben soha meg nem cáfolták, csak gúnyolódtak velük. (Hiába tették szóvá számtalanszor, hogy a Horvát Istvánnak tulajdonított mulatságos szófejtések részben Horvát Ádámtól, részben környezete ugratásaiból származtak, éppen a szakma nem vette ezt tudomásul.)

 Mindenesetre a Horvát István elleni lejárató-rágalmazó akcióknak megvolt az a következménye, hogy a filológiai őstörténet-kutatás többé a nevét sem merte emlegetni, s lassanként teljesen kiszorult ő maga is a tudománytörténetből. Cserép Józsefet e filológiai irányzat utolsó képviselőjeként tekinthetjük, utána már nem ismerünk olyan magyar tudóst, akinek az ókorra vonatkozó olvasottsága, tájékozottsága az övéhez lenne hasonlítható; s érdeklődése egyidejűleg nemcsak a görög-római világra, de Nyugat-Ázsia, Észak-Afrika és Közép-Amerika régi történelmére is kiterjedt volna; bizonyos tekintetben csak Kmoskó Mihály és (részben) Várkonyi Nándor mérhető hozzá.

 3.

 Cserép József korszakalkotó felfedezéseinek két fázisa volt. Az első a pelazgok kutatásával indult, a Földközi-tenger keleti felének őslakóival, akik a görög-latin kultúra leggazdagabb előzményét alkotják, s majd ennek során eljut a méd = magyar = pannon = (pajon) azonosításig; a második fázisban a nyugatra, Ibériába, Marokkóba vezető szálakat követi és a feltételezett „Atlantisz-lépcsőn” eljut Dél-Mexikóba, onnét pedig a Csendes-óceán ugyancsak feltételezett „Atlantiszára”, a Mu vagy Mü kontinensre , ugyancsak a „méd-maya-peon” vonalon.

 Ami Atlantisz vagy Mu kérdését illeti, olyan óriási irodalma, illetve ellenirodalma van, hogy meg sem kísérelhetem az olvasót e téren eligazítani. Csak annyit jegyzek meg, hogy a geológia, az oceanográfia, egyáltalán a földkéregszerkezet tudományai mai napig nem tudták kimutatni, illetve bizonyítani az elsüllyedt földrészek egykori létezésének nyomait, viszont a növényföldrajz, az állatföldrajz, sőt az emberföldrajz is sok olyan tényre hivatkozik, amelyeket csak ilyen eltűnt szárazulatok közvetítésével lehetne megmagyarázni, nem beszélve a művelődéstörténet, az etnológia, a nyelvészet, néprajz sok szembeszökő, de jelenleg tisztázatlan, elvarratlan száláról.

 Cserép József így az európai (és ezen belül a magyar) történelem kezdőpontját majd tizenkétezer évvel ezelőttre teszi, amikor Mu vagy Mü elsüllyedése után a menekült népek egyrészt Óceánia és Ázsia felé, illetve Amerika és Atlantisz felé kirajzottak, majd Dél-Amerika „megbillenése” és Atlantisz katasztrófája után Észak-Afrika és Dél-Európa irányába áttelepülve Közép-Ázsiáig nyomultak, s később innét „visszahullámoztak” megint Nyugat felé. (Ha ingerkedni akarnánk bizonyos szigorú, tudóskodó körökkel, azt mondhatnánk, csak követni kell a piros-fehér-zöldnek mint nemzeti színeknek elterjedési vonalát: Mexikó–Írország–Portugália–Baszkföld–Olaszország–Bulgária–Libán–Irán–India, sőt Madagaszkár, azt is mondhatnánk, hogy – no lám!)

 Bár kollégái igyekeztek Cserép Józsefet magányos tévelygőnek beállítani, a „ciklikus apokaliptika” és az „özönvízelőtti kultúrák” témáinak képviselőjeként még Magyarországon sem volt egyedül. Két hasonlóan „veszélyes” név kívánkozik még az övé mellé, Csicsáky Jenő és Várkonyi Nándor. Előbbi a „Mu”, az emberiség szülőföldje (1938), utóbbi a Sziriát oszlopai (1940) szerzője.

 Különben szinte Cserép Józseffel egy időben más szerzőknél is felmerült a magyarság és a pelazgok kapcsolata. (Például Fáy Eleknél.) Cserép József azonban nem hivatkozik rájuk (mint ahogy Horvát Istvánra sem, nyilván indokolt önvédelmi taktika folytán). Külföldi szerzők közül az akkor legújabbnak számítókat, leginkább J. Churchwardot emlegeti, akinek az 1920-as években jelentek meg Muról, az eltűnt kontinensről szóló írásai. Vele levelezik is, és felpanaszolja, hogy noha észrevételeit Mu elképzelhető földrajzi viszonyaival kapcsolatban Churchward későbbi művében felhasználja, őrá nem hivatkozik. Közli viszont Cserép egy amerikai olvasójának ismertetését egy dr. Le Plongeon nevű francia szerzőről (meghalt 1923, Párizs), aki szerint mind az óegyiptomi, mind a szumir és káldeai műveltség az ős-indiaival együtt a maya népfajtól származik; a maya nemzet és nyelv el volt terjedve az egész Földközi-tenger mentén és nagy hatással volt a görög műveltség kialakulására. Ennek alapján a továbbiakban Cserép egészen eredeti értelmezését adja a görög teogóniának, mindenekelőtt az Íapetosz és Prométheusz nevéhez, valamint az Atlaszhoz és „családjához” fűződő hitregéknek.

 Ami a Churchwarddal kapcsolatos észrevételét illeti: az angol szerző eredetileg Mu, azaz Lemuria fekvését sokkal nyugatabbra tételezte fel, és éppen emiatt úgy vélte, a kivándorlás, illetve a menekülés, mármint az „ugor” és „árja”, a megrendült, pusztuló őskontinensről nyugati irányba ment végbe, Ázsia felé, vagy délnyugati irányba, az ausztrál szigetvilág irányába. Cserép viszont különböző földrajzi, geológiai, sőt emberföldrajzi közlemények alapján azt tételezi fel, hogy az elsüllyedt szárazulatok közelebb estek Amerikához, mint azt eredetileg Churchward hitte. Cserép szerint például a mayák nem indiánok, tehát nem mongoloid népesség; de sok fehérfajú népesség esetében is a menekülés útvonala Amerikán, majd később Atlantiszon át vezetett Európa és Észak-Afrika felé.

 E helyen feltétlenül közbe kell vetnünk egyet-mást, ha már Cserép forrásait, illetve a vele azonos nézetű szerzőket említettük.

 Az egyetemi tudományosság vezérszólistái, mindenekelőtt a finnugor elmélet zászlóhordozói, valahányszor valaki Kilép a Keretek Közül, nem mulasztják el a politikai denunciálást. Sivár nemzeti gőg, dicsőséghajhászás, előkelőbb ősök keresése, nacionalista beállítottság folytán; mondogatják. Érdemes viszont tudomásul venni, hogy Cserép nemcsak a nagy ókori szerzőkre hivatkozik, és nemcsak olyan csekély ismertségű szerzőkre, mint az említettek, de az ókori összefüggések terén (pl. az elámiakkal s a médekkel kapcsolatban) olyan „bevett” nagyságokra is, mint Lenormant és Oppert, Sayce és Hommel.

 A pelazg vonatkozások kapcsán nem említi ugyan Fáy Elek agyonhallgatott művét a magyarok őshonáról, viszont hasznos ismerni e viták során azt a tényt, hogy az ősmagyarok Szíria körüli jelenléte egy német szerzőnél bukkant fel már a XIX. század első felében (Movers: A föníciaiak története); éppen a német tudományt mulatságos volna azzal gyanúsítani, hogy a magyarok számára „dicsőségesebb ősöket” szándékoztak volna javasolni.

 Mivel Cserép Józsefet egyes tanulmányainak már a címei miatt (mivel a munkákat nyilván el sem olvasták) leturánistázták, nem árt tudni, hogy a turáni kifejezés a népek és nyelvek bizonyos csoportjának jelölésére nem félnótás és vitézkötéses magyar vidéki dzsentriktől származik, hanem Max Müller híres oxfordi egyetemi tanártól (1854), az összehasonlító nyelvészet megteremtőjétől, s az elnevezést ő is egy 150 évvel azelőtti angol orientalistától (Thomas Hyde) kölcsönzi, aki a régi perzsák és mágusok vallásának történetéről s az iráni és turáni népek harcairól írt.

 Cserép Józsefnek a tárgykörhöz tartozó (Atlantisz, maya–pelazg–magyar összefüggések stb.) művei után egy évtizeden belül még két nevezetes könyv jelent meg magyar szerzőtől az „eltűnt őskontinensek és őskultúrák” témában. 1. Csicsáky Jenő: „Mu”, az emberiség szülőföldje és 2. Várkonyi Nándor: Sziriát oszlopai. (Érdekes, hogy mindkettő a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában – ahol nem sokkal később Hamvas Béla Láthatatlan története is –, és ez már önmagában is rangot jelentett.)

 Csicsáky Jenő rejtélyes szerző. A belső fedőlap szerint Hosszújáratú Tengerészkapitány, de stílusa inkább a katolikus szemináriumokban nevelkedett hitszónokokéra emlékeztet, noha önmaga szembetűnően deista felfogású. Mint írja, munkáját nem szakkönyvnek szánta, hanem ismeret-népszerűsítésnek; Churchward műveinek a lefordítása helyett azért csak kivonatolásukra szorítkozik, mert a szerzővel nem tudta felvenni a kapcsolatot. Könyve végén nagy tisztelettel hivatkozik Cserép Józsefre is, és (szerinte) akkor még kéziratban lévő művére a magyarok eredetéről. Megállapítja felfogásuk hasonlóságát Mu, a legrégebbi őshaza és a maya népek vándorlásainak tekintetében, de jelzi a különbségeket is, mivel (szerinte) Cserép a magyar–görög szókincsbeli egyezéseket nem méltatja kellő figyelemre. Méltányolja viszont maya szószedetét.

 Feltehetően nem jutottak el hozzá Cserép későbbi írásai, amelyekben elhatárolódik a „szittya” rokonság eszméjétől. Lényegében ez is a fő különbség kettőjük felfogása között: Cserép a szkítákat nem a turániakhoz, hanem az iráni eredetű „árja” népekhez sorolja, és élesen elhatárolja őket a szarmatáktól, akiket viszont őseink közé számít.

 Várkonyi könyve az azonos tematika ellenére több ponton meghökkentően különbözik közvetlen elődeiétől. Mindenekelőtt abban, hogy meg sem említi őket, noha Cserépnél még a Sziriát oszlopainak egyik kedvenc vesszőparipája, a Hörbiger-féle Világjég-elmélet és a földre lezuhant hajdankori holdak témája is felmerül, ha szűkszavúan is, amikor kiindulópontjaik rokonságait megpendíti. Cserép, ha indokoltnak látja, szaktudósok mellett kalandos életű műkedvelőkre is hivatkozik, mint pl. Zserénszky Róbertre; Várkonyi rendkívüli módon kényes céhbeli rangjára, mint irodalmár, s nem akar a hivatalosság szemében nem százszázalékosan rangbélieknek tűnő szerzők társaságában mutatkozni, még a járda szélén sem.

 Egy közelmúltbeli terminussal élve, Cserép és Csicsáky „hungarocentrikusak”, azaz valóban mindenütt a magyarok ősei után is kutatnak; de Várkonyi túlságosan is kínosan vigyáz arra, nehogy a „délibábosságnak”, a „romantikus ábrándozásnak” még az árnyéka is rávetülhessen magyar vonatkozásban. Pedig Várkonyi Nándornak volt mersze annak idején nyíltan szembeszállni a pángermanisták árja-mítoszával (amiért később fizetnie kellett neki is, mint még annyi eszmetársának, sajátságos módon a második világháború után!). De úgy látszik, a nemzeti-szocialista Volksbunddal ujjat húzni kevésbé volt veszélyes, mint a Zsirai–Bárczi-féle finnugoros tanszékkel, s ezt Cserép is keservesen megtapasztalta, amikor megfosztották tanári méltóságától.

 5.

 Néha-néha a jó öreg Homérosz is alszik. Mint akárhány nagy tudósnál, itt-ott Cserép Józsefnél is akadnak elírások. Talán a bőség zavara, talán egyszerűen a szórakozottság okozza. A legfeltűnőbb az, amikor a szikanokat a cikonokon keresztül egy alkalommal a cigányokkal azonosítja, érzelmes, rokonszenvező hangsúllyal; holott pár oldallal elébb olvashatni nála, hogy a szikan „halványszínűt” jelent, pl. az etióphoz képest. Ám erről éppúgy nem ugrik be neki szőke vagy szik szavunk, mint Gostony Kálmánnak sem, aki a hasonló jelentésű szumir sig szóba a sárga szót próbálja belepréselni. (A szikánnal különböztették meg e népcsoportot a barnább bőrszínűekkel szemben.)

 A „nem-hivatalos történetírás” viszont azért elégedetlen Cserép Józseffel, mert ő az Attila-kultusz nagy ellenfele volt; sajátságos módon a hun történet kérdésében az akkori hivatalosság, pl. Hóman Bálinték nézetét vallotta, akik szerint a szkíták és a közéjük sorolt hunok nem a turáni, hanem az iráni népekhez tartoztak, mint például a velük együtt szereplő alánok is.

 Cserép, akárcsak Csicsáky vagy Várkonyi, sokat foglalkozik az Atlasz névvel és a hozzá fűződő mítoszokkal. Várkonyi például hangsúlyozza, hogy az atl hangzócsoport az Atlanti-óceán mindkét partján (!) vizet vagy vízzel kapcsolatos fogalmat jelent. Cserép mégsem akar ettől az Atilla névre gondolni, pedig nyilván tudja, hogy akár az Etelköz vagy Atelkuzu tájnévben az első szó vizet jelent, mint ahogy még több keleti folyót neveztek hasonlóképpen. S nem jut eszébe róla ital szavunk sem, és Itália névadó regebeli hőse, Italosz sem.

 Szerinte a Buda-Attila monda nem az Ikrek-mítosz motívumához tartozik; mivel Buda a hunok előtt már ezer évvel a Kárpát-medencében élő pannon magyarok jelképes képviselője. (Érdekes, hogy Horvát István szerint a németek Óbudát azért nevezték Etzilburgnak, azaz „Attila-várnak”, mivel a helyén álló Aqvincum „vizes” jelentésű, és tudatában voltak az Etel név hasonló értelmének.) Úgy vélte, hogy a hunok semmiképpen sem voltak barátságosak a pannonokhoz… és amikor azt a kifejezést olvassuk, hogy a székelyek „Attila népe” voltak, semmiképpen sem arra kell gondolnunk, hogy hunok lehettek, csakis arra, hogy Attila uralkodott rajtuk.

 Cserép Józsefnek a hun kérdésre vonatkozó nézetein ugyan még sokáig el lehetne vitatkozni – szerinte a hun történetben szereplő regék eredetileg magyar regék voltak –, ez azonban nem érinti műve egészének hatalmas jelentőségét sem általában az ókor történetének kutatása, sem a magyar történet új irányokba terelése dolgában.

 Joggal írhatta 1933-ban munkássága záró szavaiként: „És ha a maszlag tombolásának közepette nem is remélhetek már elismerést… nem bírok lemondani az igazság diadalának eljövetelébe vetett hitemről, mely a tudomány szabadságát nálunk is újra fel fogja oldani a korlátoltság s bizonyosnemű egyedáruság bilincseitől, kipusztul a tudóskodás és rangkórság pöffetege”, és ha nem „tudóskodó vigéckedés, műfordítások áradata, riport-reklámok juttatnak csak sikerhez…”, és nem a „talicskán beszállított irka-firkák tömege az, amit jutalmazni kell”…

 Vagyis amikor nem a kölcsönös konformizmus és szervilizmus számítógépeken adatolható tömege határozza meg valakinek a tudományos rangját. És új fordulatként: amikor a divatos sci-fi-történelem, magazin- és videoklip-bestseller-tudálékosság atmoszférájától el kell határolni a komoly hipotézisekre és megfigyelésekre támaszkodó kutatásokat.

 A huszadik század második felében amerikai és orosz tudósok komoly eredményeket értek el a „klasszikus maya korszak” – időszámításunk előtt 250-től a IX. századig – régészetileg feltárt írásbeliségének a megfejtésében. Ők azonban – módszertanilag (egyelőre) helyesen – szigorúan csak az említett korszak és földrajzi táj – a Délkelet-Mexikó és Guatemala, Honduras és Nyugat-Salvador közti terület – kutatására szorítkoznak, messzebbre mutató hipotézisek nélkül (H. Berlin, T. Proskouriakoff, J. Knorozov). Csak utalnak rá, hogy e korszak írásbeliségének vannak régebbi korok felé mutató gyökerei, és megemlítik: időszámításuk kezdőpontja a Krisztus előtti 3114. esztendő volt!

 Ez az időpont feltűnően megközelíti a régi Egyiptom és a Folyamköz civilizációinak hirtelen kibontakozását is! Jelzi, hogy itt Valami Van!

 Pusztán ez a körülmény is indokolja, hogy több figyelmet fordítsunk Cserép Józsefnek és a vele egy hajóban evező ókorkutatóknak a munkásságára!