Szőcs Zoltán

 Levél Arthur Koestlernek

Tisztelt Uram

Ha nyilvánosan azt mondanám, hogy nem vagyok toleráns, az nagyjából akkora súlyú bejelentés lenne, mintha deklarálnám kannibál mivoltomat. Ma a legnagyobbnak kikiáltott bűn a tolerancia hiánya: az adócsalást, a devizacsempészést, a kábítószerezést, alkoholizmust és a klasszikus bűnözés ezernyi apró csecsebecséjét megértő mosollyal tolerálják az Európába tartó szerelvény masinisztái – ám a tolerancia hiányára nincsen mentség! Az intolerancia az emberiség boldog jövendőjének első számú rákfenéje. Így mondják. Nem árt tehát, sőt ajánlott, ha ki-ki félre nem érthető módon jelzi, hogy ő bizony egy jól fejlett, nagy darab tolerancia boldog tulajdonosa. Megoldható volna ez  valamilyen egyezményes jellel is, a kabát hajtókájára kitűzött emblémával, ez de túl sok lehetőséget adna visszaélésre, arra, hogy intoleráns személyek hozzájussanak a jelvényhez és megtévesztő módon elkerüljék jogos büntetésüket, a társadalom kitaszító megvetését.

Ennél megbízhatóbb és egyben a tolerancia felmutatásának legautentikusabb módja, ha nyilvánosan elítéljük az antiszemitizmust. Ajánlatos minél hangosabban és minél publikusabban, és ebben az esetben nyugodtan otthon is felejthetjük az igazoló jelvényt. Megfigyeltem ugyanis, hogy nagyon sokféle tolerancia van, de totális, mindenre, illetve mindenkire kiterjedő nincs: ki a románt, ki a tótot, ki az oroszt, a németet, a négert, a kínait, az indiánt, a cigányt, vagy esetleg csak a szomszédját vonja ki – de kivonja! – toleranciájának üdvözítő ernyője alól. De! Olyan toleranciával még nem találkoztam, amely ne ítélte volna el az antiszemitizmust, ugyanis ez kardinális kizáró ok lenne: eleve nem lehet toleráns az, aki nem aktívan antiszemitizmus ellenes polgárjogi harcos. Nem kenyerem a nyelvi hókusz-pókusz, de azt hiszem, hogy aki antiszemitizmus ellenes, az más szóval filoszemita. Vagyis: a tolerancia legelső számú feltétele a filoszemitizmus. Enélkül nincs tolerancia. Így mondják. Ha én a románnal, tóttal, orosszal, némettel, négerrel, kínaival, indiánnal, cigánnyal vagy a szomszédommal nem vagyok – hát hogy is fogalmazzak – ezer százalékosan toleráns, az nem bűn, csak hiba. De! Ha történetesen az antiszemitával is toleráns vagyok, az már bűn! Sőt, akkor már nem is lehetek toleráns.

Ha véletlenül igazam lenne a fentieket illetően, akkor logikailag nyilvánvaló, hogy a zsidók a legnagyobb toleránsok, mivel ők leginkább filoszemiták is.

Kedves Arthur Koestler, az Ön Mint éjjeli tolvaj című regénye nagy fegyverténye a tolerancia világhódításának. A könyv a zsidó nép honfoglalását írja le a harmincas évek második felének Palesztinájában. A hős és a hősnő, példát adva minden időknek a gátlástalan beszivárgás célravezető mivoltáról, így meditál, miközben egy arab hegyvidéken lopakodik az éjszakában:

“Az arabok lázonganak, az angolok mossák kezeiket: nem érdekeljük őket, de vár a Hely: hétszáz hektárnyi kisebb-nagyobb kő, egy hegy tetején, körülötte arab falvak, mérföldekre sehol más zsidó település, és ráadásul még egy miazmás mocsár. Csakhogy amikor egy zsidó visszatér erre a földre, és megpillant egy követ, s azt mondja: “Ez a kő az enyém” – akkor kétezer év feszültsége pattan meg benne.”

Nos igen, csatlakozom, csak elítélni tudom a lázongó arabokat és kezüket mosó angolokat, akik annyira intoleránsak tudnak lenni ezekben az időkben, hogy péptelenek voltak megérteni a pattogó feszültséget, amely kétezer év távlatából legitimizálta a “honfoglalók” heroikus küzdelmét.

Köszönöm Önnek Koestler úr! Köszönöm, hogy igazolt engem és barátaimat, mi eddig ugyanis intoleráns-nacionalista-soviniszták voltunk, és a “reálpolitikai” érzék legteljesebb hiányával lettünk megvádolva, mert mi még azt mertük gondolni, hogy ez a Hely, ahol mi élünk, magyar, hogy “Ez a kő a miénk”. Hogy Kolozsvár magyar, hogy Pozsony magyar, hogy Eperjes magyar, hogy Lőcse és Kassa is magyar, de még Szabadka is az lenne, na meg Brassó… Szóval ilyeneket gondoltunk és mondtunk és akkora ellenállásba ütköztünk, még idehaza is, hogy már-már kezdtük elhinni, hogy tényleg intoleráns-nacionalista-soviniszták vagyunk. Pedig hát, kedves Arthur Koestler, az a bizonyos pattogó feszültség mibennünk nem 2000, csupán 70 év távlatából jelentkezett. Az ember azt hihetné, hogyha 2000 év után jogcím a belső feszültségre hivatkozva “honfoglalni”, úgy 70 év után annál inkább az. De nem így van. Nem hagyják!

Kedves Arthur Koestler, úgy tudom, hogy Ön élete vége felé aktívan foglalkozott parapszichológiával, jelentős vagyonát is egy ilyen intézményre örökítette. Megkérném: üzenjen nekik a túlvilágról, korunk vezető toleránsainak és világosítsa fel őket, hogy a 70 éves múlt közelebb van a mához, mint a 2000 éves és győzze meg őket arról is, hogy nem ártana újból definiálni a tolerancia fogalmát.

Őszinte olvasója, kényszerű túlélője:

Szőcs Zoltán

Forrás: Hunnia. 1992. július 25