CSORBA LÁSZLÓ

Szent László-kép Altomontéban

Calabriában, ahol az olasz "csizma" kezd összeszorulni, hogy a "lábfej" kezdődjön, festői városka települt egy neve szerint is magas hegyre: Altomonte. Múzeumának egyik termében különleges szépségű - bár csak 43 x 21 cm nagyságú - temperaképet világítanak meg a lámpák. Az arany háttér előtt álló szent alakját a késő gótikus sienai festőiskola óriása, Simone Martini legutolsó alkotásaként tartja nyilván a művészettörténet. Magyar ember számára felemelő érzés kibetűzni a sokszorosan aranyglóriás király szigorú arca körüli felírást: "S[anctus] Ladislaus, Rex Ungariae".

A régi templomot, amelyet egykor e finom oltárkép díszített, Altomonte várának 14. századi ura, Filippo di Sangineto újíttatta fel  1300 körül - és végül maga is odaköltözött a szentély pompás síremlékébe foglalt szarkofágba. Ennek faragványai között újra megjelenik Szent László, méghozza annyira a festményre emlékeztető ábrázolásban, hogy nem kétséges: a képhez különleges viszony fűzte a lovagot. Bizonyos, hogy a nápolyi Anjouknak ez a régi és kipróbált híve hozta magával ide, Dél-Itáliába, miután a sok évtizedes szolgálat után, öregkorára visszavonult szűkebb pátriájába. Filippo di Sangineto lovag egykor tevékeny részese volt az itáliai államok, illetve a család egyes ágai között zajló heves politikai és katonai küzdelmeknek. Előbb II. (Sánta) Károly király harmadik fiának, a trónt öröklő "Bölcs" Róbertnek udvarába tartozott, majd a trónörökös, Károly calabriai herceg mellett szolgált.

Bölcs Róbert úgy jutott a dél-itáliai királyság trónjára, hogy bátyjai (Martell Károly herceg és Lajos, Tolouse szentéletű püspöke) korán elhaltak, így a szülők, Károly király és Mária királyné harmadik fiúgyermeküket tekintették nápolyi örökösüknek.

Időzzünk el egy pillanatra az édesanya alakjánál - egyike volt az Árpád-ház nagyszerű asszonyainak, akinek révén azután az Anjouk számot tarthattak Szent István örökségére. Mária, V. István (1270-72) leánya azért kerülhetett a Vezúv lábához, mert nagyapja, IV. Béla (1235-70) magyar király - a "második honalapító" - a tatárjárás pusztításai után olyan sikerrel szervezte újjá államát, hogy dinasztiájának leányai megint kapós portékák lettek a fejedelmi házasságszerzés piacain. II. (Sánta) Károly hitveseként azután Mária 53 éven át viselte a gazdag dél-itáliai királyság első asszonyának méltóságát. Mária és férje természetesen tisztában voltak vele, hogy az "elsőszülöttségi" jogszokást figyelembe véve legidősebb egyenesági fiúunokájuk - Martell Károly fiaként Caroberto - lett volna a nápolyi trón jogos várományosa. Ám az ő számára már sikerült "megszerezni" a magyar koronát. A királyi pár azzal a nyugodt tudattal hunyta le szemét, hogy rendezve lett az uralom zavartalan folytonossága.

Ám Caroberto - vagy ahogy mi ismerjük: I. Károly Róbert magyar király (1308-42) - a nagyszülői döntés ellenére fenntartotta nápolyi trónigényét, amiről nagybátyja, Bölcs Róbert persze hallani sem akart. Ő saját fiának, Károly calabriai heregnek - mint említettük, az ő kíséretébe tartozott az altomontei Filippo di Sangineto lovag - kívánta biztosítani Nápolyt. Károly herceg azonban váratlanul meghalt (1328), így végül családi szerződésben (1333) egyezett ki a két király. Eszerint Károly Róbert fia, András herceg, illetve Bölcs Róbert unokája, Johanna hercegnő házasodjanak össze, és így a másodunokatestvérek "családegyesítése" oldja meg a trónigénnyel kapcsolatos problémákat.

Az ekkoriban már igen tekintélyes Filippo lovag e szerződés értelmében csatlakozhatott azután András herceg tágabb udvartartásához. Korábban tagja lett annak a szűkebb tanácsnak, amely a fiatal Johannát volt hivatva támogatni a kormányzásban. Ám csalódnia kellett: a hatalomvágyó ifjú királyné nem kért apja öreg híveinek gyámkodásából! A fiatalasszonyt emellett környezete már kiskorától a "barbár hun" (így csúfolták az udvaroncok a férjét, Andrást) ellen hangolta. De alighanem maga a nagyapa, Róbert sem gondolta őszintén az egyezséget, mert halálakor (1343) - írásban is kinyilvánított akarata szerint - egyedül Johannára hagyta trónját! Emiatt szorgalmazta azután I. (Nagy) Lajos (1342- 82) magyar király a pápánál öccse, András megkoronáztatását. Ezt a megoldást támogatta Filippo lovag is.

Filippo di Sangineto "magyarbarátságának" legékesebb tanúsága az altomontei Szent László-kép. Lehet, hogy az egyik jelentősebb Anjou-birtok, Provence helytartójaként szerezte meg 1342 táján, hiszen tudjuk, hogy ekkoriban ugyanitt alkotott Simone Martini mester. Ám az sem kizárt, hogy a fia koronázásán munkálkodó Erzsébet anyakirályné (Károly Róbert özvegye) - aki 1343-ban több hónapos itáliai utazásra érkezett, hogy "pártot" szervezzen Andrásnak - ajándékaként jutott birtokába a pompás festmény.

A Filippo di Sangineto által is támogatott magyar politika azonban drámai kudarcot vallott. Johanna emberei Andrást 1345-ben, az aversai Anjou-udvarházban meggyilkolták. András bátyja, I. (Nagy) Lajos egy ideig a pápától várta a felbújtók megbüntetését, de a Szentszék nem akarta, hogy a Duna mentének hatalmas királya egyben Dél-Itália ura legyen. Így Lajos maga állt bosszút: 1347-ben elfoglalta Nápolyt és elűzte a bűnös Johannát. De a Vezúv és az Etna környékét nem lehet Budáról és Visegrádról igazgatni, így a király vállalkozása - bár emberileg érthető igazságkereséssel párosult - dinasztikus kaland maradt csupán.

A magyarbarát Filippo di Sangineto még egy ideig megmaradt Avignonban, a provence-i tartomány élén, de amikor az özvegy Johanna úgy döntött, feleségül megy Tarantói Lajos herceghez, maga a pápa, VI. Kelemen kérte az öreg katona elbocsáttatását. 1347 szeptemberében Filippo lovag visszavonult a szolgálatból, és családi fészkébe, Altomontéba költözött. A magyarok iránti szimpátiájának záloga, Simone Martini utolsó festménye a Santa Maria della Consolazione-templom oltárára került, majd 1980-ban áthelyezték a városi múzeum gyűjteményébe. De újra ragyog a belefoglalt magyar örökség, ha nagy ritkán erre téved egy-egy hazai látogató.