Százezer szív sikolt.
Hazatért és hazavágyó magyarok verőfényes Golgotája.
Dr. Németh Kálmán székely származású; szülői örökségként a csángók sorsának jobbra fordítását vette vállaira orvos édesapja példáját követve, s erre szentelte egész életét. Mint katolikus pap titokban járhatta csak meg a csángó vidékeket, hogy lelki támaszt vigyen a látszólag elfelejtett, idegen elnyomás alatt szenvedő magyar néphez. Naplószerű pontossággal írt megemlékezéseiből hozok most néhány részletet.
RÉSZLETEK.
Napjainkban gyakran esik szó csángó testvéreinkről. Eredetükre nézve máig is tartja magát a MTA által teremtett és ápolt hivatalos történelmi nézet, mely nevük téves értelmezéséből a csilingelő, csalinkázó, vándor élettel akarja a csángókat összekapcsolni anélkül, hogy őket magukat megkérdeznék. A fent idézett könyv székely származású írója egész életét az anyaország részéről elhanyagolt csángó nép gondozására, felemelésére szentelte. Szinte naplószerű részletességgel írt könyve nekik állít gyönyörű emléket. A csángók iránti elkötelezettsége édesapja útmutatása nyomán már gyermekkorától számítható. Az apai tanítást tett is követte: orvos édesapja gyámsága alá vett egy menekült csángó kisfiút, akivel testvérként szerethették egymást. E kisfiútól ismerte meg először a csángók hihetetlen hagyománytiszteletét, szóalkotó képességét, s mindenek felett szeretetük hihetetlen mélységeit. Ezen csillámokból válogattam néhányat…
A szerző erdélyi iskoláztatásával kapcsolatos emlékei mai történelemtanításunk számára is mintául szolgálhatna:
21. oldal:
“…Egy harangszerű, férfias megszólítás ébresztett fel merengésemből. Történelmi-tanárom szólított meg. Rendkívüli hatással volt reám ez az ember, akihez lélekben most is úgy zarándoklom el Gödöllőre, ahogyan a törökök Mekkába. A történelmet valósággal átviharoztatta fogékony lelkeinken. Annyi melegáram nem futott át kérőbb sem az agyvelőmön, mint a besztercei történelmi órákon. Apródruhát érzett a testén minden magyar fiú és Szondi feszülete előtt sírt, ha Drégely romjához vitte a tanítványait. Hunyadi János arcát nem láthatták élesebben nándorfehérvári elődjeink, az 500 évvel azelőtt élt kisfiúk, akiknek a vállára támaszkodott az utolsó áldozásnál. Talán Egerben sem csillogtak élesebben az Egri Csillagok, mint Besztercén, ahol háza van ma is Hunyadi Jánosnak, Beszterce örökös grófjának. Hiába lettek azonban romok az ő szép várának a helyén, mert a helyszínen tanított történelem minden délutánján újjáépített mindent a mi rajongó lelkünk….
Odafigyelő átérzéssel hallgattam a madéfalvi véres vízkereszt történetét, Bukow tábornok, Karató ezredes és a meggondolatlan Siskovich vérfürdőjét. A csíktapolcai három Lázár-testvérnek lelkes munkáját, a székely ellenállás megszervezését. Ma hallottam először Zöld Péterről, a székelyek együttszenvedő, csodálatos lelkipásztoráról.
…a tanár úr óvatosan bontott ki egy lapos ékszerdobozból egy régi, régi levelet. Zöld Péter eredeti levele volt, amit 1781 január 11.-én írt jótevőjének és főpásztorának, Batthyányi Ignácz erdélyi püspöknek. Megkérte a püspök Egerből 1780 december 7.-én, hogy írjon meg mindent a Kárpátokon túl lakó magyarok állapotjáról. Azt is írja meg, miképpen lehetne ezen elhagyott rokon-népnél a vallásügyet célszerűbben elrendezni. A tanár úr erre diktálni kezdte Zöld Péter eredeti levelét, könnyes vallomását. Ez a levél teljes egészében ma is megvan egyik gondosan őrzött diákkori dobozomban. Mintha villamos-vezetéket érintettünk volna, úgy rázkódtunk, amikor diktálásra írtuk ezt a megrázó levelet. Ahogy a Jelenések Könyvében Szent János ír az apostoli községekről, olyan szeretettel, tűzzel és hasító fájdalommal számol be Zöld Péter a kilenc anyaegyházról, ahol bizony nemcsak az Etelközben maradt magyarok ivadékai laknak, hanem ott vendégeskednek a Zsigmond magyar király alatt 1420-ban kivándorolt székely és szász családok is. Az első anyaegyház Jászvásáron van, a 2.-ik Mugyiló mezővárosban, a 3.-ik Dunafalván, a 4.-ik Szabófalván, az 5.-ik a Moldva folyam túlsó partján, Tulpa nevű faluban, de idetartozik Fehérvölgy is, azonkívül Bergován, Omicsin, Merzsinán, Sáska és Vána. A 6.-ik egyház a Beszterce vize mellett van Kalugerpatakán. Fiókegyházai: Barát, Fontina, Blegyes, Kömpén, Tázló, Formoszu, Jánosvölgye, Ungurin, Plubók és Bákó, a mezőváros, a Szeret és a Beszterce összefolyásánál. A 7.-ik egyház a Bogdánfalvi. Hozzátartozik: Szőllőshegy, Sóspatak, Újhegy, Válylaka és Alsófund. A 8.-ik plebánia a forrófalvi. Ehhez tartoznak: Kövespatak, Klézsa, Nagypatak, Nagylunkán, Diosszin és Nagyszőllős. Forrófalván több van 500 magyar gazdánál, írja Zöld Péter. Jó a szántóföld, jó a szőlőhegy, ízletes gyümölcsfáink vannak, de hogy mi hiányzott nekik, azt bennhagyom Zöld Péter levelében és a diákfüzetben, mert nem akarok fájdalmakat okozni azoknak, akiknek ez a könyv kezébe kerül.
Zöld Péter ír egy 9.-ik központról, Gorzafalváról. Ez a helység a háromszéki hegyek tövében áll. Fiókegyháza: két mezőváros, Tátrosz és a sóbányáiról híres Okna, valamint Petruska, Káson és Hersa. Ír Milkó faluról is. Utóbbi mellett a Milkó nevű folyócska siet el és egy elpusztult nagyvárosnak, abban egy nagy püspökségnek a romjai vannak Zöld Péter idejében. De ott vannak a husziták is. Nem feledkezik meg Zöld Péter a Pruth vize partján, Husz városában éldegélő magyarokról sem, akik Korvin Mátyás idejében Magyarországról és Erdélyből vándoroltak ide és Husz városát alapították.”
104. oldal:
(Erdélyt ábrázoló térkép melléklete:)
“Északi magyarok. Kik ezek? Székelyek, Bukovék üldözéseinek menekült vértanúi. Hol laknak?... Főfészkük Bukovina volt, 5 faluval. A túlszaporodás miatt innen keringett el a vér Amerikába, Erdélybe és Bánátba. A korábban történt bukovinai székely visszatelepülések helyét keresztes ponttal, a későbbieket zászlós ponttal, az 1912-ben lezajlott nevezetes települések helyét Déva környékén és Pancsova mellett egyszerű pontokkal jelzi a térkép….
Keleti magyarok.
Kik ezek?! A moldvai csángók részint helyükön maradt régi jászok és kunok unokái, nagyobbrészt azonban Zsigmond király alatt kiüldözött magyar huszita-ivadékok, másrészt pedig Bukovinába fel nem húzódott, Erdélyből kimenekült és elcsángósodott székelyek. Hol laknak? Százezren vannak és helyüket bepontozott mezővel mutatja a moldvarészi térkép. A bepontozott mezőből, mint a felpockolt szem fehérjéből egy-egy nagyváros szeme pislog: Bákó, Jászvásár, Román, Tirguokna. Vannak csángók a gyimesi részen is, Brassó mellett is a Barcaságon, továbbá az Olt kanyarban: Zsombor, Halmágy, Krizba, Barcaújfalu, Hidvég, Árapatak, Bodola.”
94. oldal:
“Éppen elég sirató-éneket és búcsúztatót hallottam már Moldováról. Minduntalan telesírják az újságok papír zsebkendőit alkalmi siratók, akik pénzért és lisztért dolgoznak és akik olyan keveset akarnak tenni értük. Sirató mondókájuk majdnem mindig egyformán kezdődik és egyformán végződik. Azzal szokták kezdeni, hogy legelőször is megmondják ki az, aki a koporsójukban fekszik. Halljuk csak?!
‘—A moldovai “csángók” az ő nevüket a “csángálásról”, a vándorló szekereik csengettyűjéről kapták’….
Így kezdik a mesét egy félreismert törzsről, amelyik soha életében nem vándorolt. Még Árpáddal sem volt hajlandó megindulni, hanem ott maradt a két folyó között, azon a dombos területen, amelyet a mai napig is “Etelkuzunak” nevez.” (Kiemelés tőlem: T.Zs.)
A szerző egyházi munkájának egyik örömteli fejezete a születési bejegyzések első olvasása volt, ahol a legkisebb gyermekszám 9, a legnagyobb feljegyzett gyermekáldás egy családon belül 15 volt Józseffalván. Idézem:
“Az előbb a halotti könyvből porzó szökött a szemembe, most pedig a boldogság lepett meg és már alig várom a reggelt, amikor majd elgyönyörködöm az ezervirágú termőfában, amelyik viharok, vértetűk és fagyosszentek között is gyümölcsöt pirosított. Eddig persze leginkább az Egyesült-államok, Kanada és Brazília számára. Ezt is elárulják a plébániai kimutatások.”
150. oldal:
“… Sőt láttam már mosolyogni harisnyás székely öregembert ott, ahol a híres történelem tanárt ‘sírni’ láttam. Vendégem volt a tanár úr és ő is rabja volt annak a szokásnak, amit újságírók teremtettek, akik 1888-ban először ‘csángózták’ le tévedésből a bukovinai székelyeket. Volt egy másik rossz szokása is a tanár úrnak, amibe eddig valahányan beleestek azok, akik a bukovinai magyarokról írtak. Valamennyien el szokták ‘siratni’ a bukovinai magyarság állítólagos hatodik levágott ujját. Tudnak egy állítólagos faluról, amit Tomnatiknak neveztek. Valamennyien úgy tudják, hogy ez a falu elrománosodott és eltűnt.
Nagyot kacagott az öreg székely, amikor ezt félfüllel hallgatta. Elmondta azt, amit azóta Sántha Alajos is feljegyzett nagyszerű történelmében:
Dehogy is válott vízzé a vér! Hazajöttek valamennyien rövidesen Andrásfalvára és ott haltak meg valamennyien. Legutolsó volt közöttük Kerekes István, Kömény János és a bírójuk, a tréfás Kelemen János. Még a bőrtarisznya is megvan, amit az oldalán viselt. Még a szólásmondást is megőrizték. Azt szokta mondani a tomnatiki bíró, Dobandi Ferenc nevű, 82 éves andrásfalvi öreg ember szerint:
‘ – Kutyateremtette bíró vagyok a havason!’ …
Szénégetéssel foglalkoztak, csebreket faragtak mindaddig, amíg meg nem unták és a kis Ér vissza nem szakadt megint az andársfalvi Óceánba.”
99. oldal:
“Elkövetkezett a Gyertyaszentelő, amikor a medve kibújik a barlangjából és napsugár után néz. Gyertyaszentelői szép körmenetünkben erdélyi szem is gyönyörködött. Az illető meg akarta ismerni Bukovinát, de még arra is megkért, hogy kalauzoljam el őt egy moldvai úton a csángók közé. Fel volt szerelve villámhárító levelekkel és papírokkal. Népművészeti anyagot gyűjtött egy bukaresti kiállításra. Nem látszott érzékenykedő, ijedt lénynek, mégis a körmenet után piros volt mind a két szeme. Kérdeztem:
-- Mi hatotta ennyire meg a hóban lépegető józseffalvi körmenetnél?
-- Nem tudom – felelte – nem vagyok érzelgős, de életemben csak kétszer hatódtam meg ennyire. Az első eset kolozsvári körmenet volt, valami feltámadás, amit református létemre egy ablakból néztem végig. Hát tudja, mintha vibrált volna valami a tömeg feje felett, akárcsak a napsütött rét, egészen forró nyár idején. A levegőnek valami rezgése, csodálatosan táncoló fluidum, ami csak ott keletkezhetik, ahol egymást nagyon szeretik és összetartanak. Valami ilyen csodálatos összedobogás ugráltatta a rejtelmes lángot a körmenet felett a hóban. Most tudtam meg, mi az: hinni, végighinni igazán a Hiszekegyet”…
94. oldal
Tűzvész pusztította faluját látogató bejegyzéséről így emlékezik meg:
“Dr. Pál Árpád írta a korom között falunkban a következőket az Úrnak 1939-ik esztendejében:
‘A jövő nemzedék iránti nagy szeretet nagyon mélygyökerű átöröklés, nagyon elpusztíthatatlan erkölcsi hagyomány ott Józseffalván. Ez a nép századok óta folyton menekülő állapotban volt, a megpróbáltatások minden változata keresztülszántott rajtuk, s ők valami végső életösztönnel érezték mindig, hogy gyermekeikben van a jövendőjük. A szenvedések megacélozták őket, s a gyermekek iránti vágy és ragaszkodás gyöngédlelkűekké, okos érzékenységűekké tette mindnyájukat. Ezért van annyi bensőség és annyi hozzátapadás az őseik emlékéhez, a nyelvük, énekeik, imáik, ruhaviseletük, háziiparuk, munkakészségük és becsületességük hagyományaihoz. A gyermekszeretés is a maguk gyermekkorának hálás föltámasztása és újraélése. És valami mély meggyőződésük az, hogy ezt a lelki elégtételt, csak szenvedések árán lehet megtalálni, tehát meg kell becsülni – a szenvedéseket. – Hogy a fájdalom a boldogságnak egy alkotórésze.’ (Magyar Lapok 1939 június 25.sz.)”
A szerző katolikus pap létére is igen nehezen tudott csak védencei körébe menni, lépten nyomon nehézségei támadtak az uralom lévő hivatalosok részéről. Az alanti elbeszélés egy ilyen furfangos megközelítését mondja el.
112. old.
“A macskának négy a lába, avval menyünk Móduvába…!”
“Annyi eszem volt, hogy ne sziámi cicával és ne esernyővel sétáljak azon a veszedelmes moldovai terepen. Tinóm árát magammal vittem, mert legjobb golyófogó-páncél a marhabőr volt, jobban mondva az ára. Parókákat is vittem. Ezekkel a kolozsvári fodrászcég, Uram Antal látott el. Sőt cukrászköpenyeget és emeletes, keményített vászonsipkát is vittem, amilyet a fagylaltosok hordoznak Bákó városában. Nem ismert volna rám sem anyám, sem gyermekkori huncut huszárpajtásom, Szikszai György, a bohóc, amikor apró csengettyűmmel, Bákóban rejtegetett fagylaltos kis-kocsimmal elmasíroztam a faköpenyeg előtt, ahol a csángó falu bejárójánál a moldovai magyarfaluk “lelki békéjére” próbacsendőr vigyázott. Így őrizték őket az erdélyi magyaroktól, újságíróktól, magyarpapoktól, cserkészkirándulóktól, vagy pedig csupán a moldovai népi-kincsek, varrottasládák titkai iránt érdeklődő magyaremberektől. Moldvai falvakban sokáig fognak még emlékezni fehér kis kocsimra, csengőmre! Az esténként nyomtalanul eltűnt szakállas cukrászra. Az éppen olyan hirtelen előbukkant, kopottruhás magyar gyóntatóra. Vándorprédikátorára a ligeteknek és moldvai magyar szőlőknek.”
33-34. oldal:
“…Amellett azonban, hogy ilyenkor beszöktem a kéményen keresztül is a befalazott szobába, Moldvába, amellett még egy másik magyarálom rabja lettem. Ajtósi Dürert nyomoztam, valamint édesapjának, az öreg Ajtósi aranymívesnek eddig láthatatlan nyomait kutattam a legporosabb levéltáraktól egészen a gyulai szőlőkig, ahol az eltűnt és valamikor Ajtósi bölcsőjét ringató elpusztult falu romjainak utolsó köveit megtaláltam. A cikkek özönét írtam a két Ajtósiról. Napilapok és folyóiratok temetője nyelte el fáradozásaim és elégedett idegeim eredményeit…”
“…Nemsokára világgá kürtöli a csikágói Goldblatt a műtörténelem legnagyobb meglepetését:
“—A Leonardo Da Vincinek tulajdonított világhírű képek közül 53, közöttük Louvre központi üvegtermében őrzött világhírű kincses képek, majdnem valamennyi: nem Leonardo da Vinci alkotása, hanem magyar segédjének, Szalainak a munkája, akinek édesapja Magyarországból kivándorolt fegyverkovács, aki a nápolyi udvar szolgálatába szegődött!...”
A francia sajtó abban az időben a magyar fegyverkovács fiának dicsőítésével volt tele. a tükörpapíron nyomtatott “Le Figaro Artistique” hosszú felhívásban szólította fel a világot, kutassanak Szalai családja után. Ha jól vagyok tájékozódva, ennek a felhívásnak sem Erdélyben, sem Magyarországon nem volt visszhangja, az én cikkeimen kívül, pedig nagy jóvátétel lett volna a magyar műtörténetnek. Abban az időben a csehszlovákiai emberevő cigányok dolgával voltak elfoglalva.”
A csángó nép hagyományőrzése számtalan csodálatos példájával ismerkedünk meg a könyv lapjain át. Ezek megnyilvánulása néha anyaghoz, néha szóhagyományok továbbadásához, néha “vérben” való átadáshoz kötődik. Náluk a “holt történelmi adatok” fogalma nem létezik. Számukra a történelem bennük élő és hagyatkozó valóság. Néhányat most hozok:
148-149. oldal:
“A falumban már a második napon büszkén megmutatták négyen is József császár vasláncának darabjait. Nem rablánc, hanem szekérlánc, amit ajándékképpen kaptak az ősök, együtt a házzal, az alapításkor. Különösebb érdemeket nem szerzett arra, hogy ereklye legyen belőle, mégis még a vasporra is vigyáznak, amikor a család újabb és újabb szaporodásakor vasfűrésszel szemenként eldarabolják, hogy a ‘többinek is jusson’ belőle. Mert az ősit mindenki megbecsüli. A régi magyar hittankönyvet, olvasókönyvet papírba csomagolva őrzi minden ‘hazai’, azaz menyasszony a leendő kicsinye számára. Hát az ilyen láncba is ‘fogódzik’ a férfinép. Az ősök keze fogja annak a láncnak a túlsó végét. Az istensegítsiek éppen ilyen gonddal őrzik azokat a kulcsokat és béklyókat, amelyekkel a betyárvilág bizonytalanságában le kellett lakatolni a székely tudománnyal kovácsolt furfangos kulcsokkal a lovat az istállóban, hogy el ne vigyék…
…
– Itten pedig most már lábujjhegyen menjünk és imádkozzunk egy keveset, mert itt volt 1831-ben a kolerások közös temetője, csakhogy nincs kerítés és nincsen semmi jel, de azt mi mégis tudhassuk, mert erőst sok magyar vala itt eltemetve.”
Idegen, vagy ellenséges környezetben élve félő, hogy elvesztik sajátos műveltségük termékeit, nyelvüket, hagyományaikat, zenéjüket. Ilyen féltést oszlatnak el az alábbi sorok:
419. oldal:
“A bukovinai régi énekeknek éppen az a sajátsága, hogy nem lehet azokat se óraketyegésre, se ütemverő gépezet szerint, se lépésre énekelni, mint a katonabanda kottáit, az új keletű népdalokat, a modern muzsikát. A bukovinai zenének ősi a lelke, ódon a szövege. Dallamát legtöbbször úgynevezett ‘fríg-záradékkal’ látja el.
Az újszerű dalokban majdnem ismeretlen ez a bájos, rozsdás ‘fríg-záradék’. Bukovinán kívül csak egy sajátságos, igen apró magyar népszigeten, az Eszék melletti Lászlófalván lehet azt megtalálni még. Horvátországban. Hogyan ragadt a lászlófalviakra az ősi ‘fríg-dallam’ szerkezete? Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ezzel a bájos ötvözéssel látják el még a templomi zsoltárt is. Ha népszínműnek, modern éneknek szűrődnek oda a dallamai, azzal hamar elbánnak. Ezekkel a beszivárgó dallamokkal úgy elbánnak, ahogyan a tengeri gyöngykagyló el szokott bánni testének, házának ‘perselyébe’ tolakodó, vagy a bőre alá kerülő homokszemekkel, idegen anyagokkal.
Egyszeribe körülfogja az érdes homokszemet a gyöngytermő nyál. Addig cifrázzák díszítő dallamokkal, hogy amikor reácsatolják a mélabús fríg-záradékot is, akkor már az édesanyja, a ‘szerző úr’ sem ismerné meg a saját nótáját. Ugyanez történt Bukovinában a divatos modern dallamokkal, hogy a kincses szép ősiségekről most ne is beszéljünk, amelyekről ‘tudományos hitelű anyagot’ Kodály Zoltán hozott haza először. Felbecsülhetetlen munkáját Domokos Pál Péter és különösen a kitűnő Balla Péter folytatták, itthonlétünk óta pedig Kiss Lajos.
Az első világháború alatt sok új nótára megtanítottak minket a debreceni huszárok, akik sokáig laktak a falunkban. Elszivárgott hozzánk még Kacsóh Pongrác János Vitéz-e is, sőt a Gárdonyi Géza mókás verseit, a Göre Gábort megzenésítő léha dallamok is. A bukovinai ember ezeknek is kitekerte a nyakát. Jobban mondva betörte az új-dallamokat az ő sajátságos bánatos-lelkű muzsikájába. Legalább a végét ellátta fríg-végződéssel, fríg-zárlattal.”
422. oldal:
Elmész fiam, járj békével,
Rólam se feledkezzél el.
Csöndes folyóvizet igyál,
Ott es rólam gondolkozzál.
Akkor jussak én eszedbe,
Mikor kenyér lesz kezedbe,
Akkor se jussak egyebről,
Csak az anya-szerelemről.
424. oldal:
“Hallott már valaki magyarnyelven anyaszerelemről?! Könnybe lábad a szemem a bukovinai nótafa, termőfa bájos túlzásainál, különcségeinél…”
A bukovinai magyarok hazatelepülése során még utolsó, otthon hagyott lábnyomukat is megörökítették:
393. oldal:
(Kép, címe: A legutolsó magyar kerékvágás Bukovinában. A kép tárgya: havas tájban néhány fa, cserje mellett kerékvágás, s néhány lábnyom látszik a mély hóban. A kísérő szöveg a következő:)
“Íme, nemcsak nótát, párnafejet, szenvedést, keresztet és dűlőt fotografáltunk a történelmünkből eltűnő bukovinai dombokon. Megörökítettük a legutolsó bukovinai magyar nyom képét is. A legutolsó kerékvágáson átvetül egy kétágú fa árnyéka. Olyan, mint egy sorompó, amelyik lezárja a kétszáz éves, verőfényes Golgota útját a visszatekintő szemek elől és azt mondja:
Ezen az úton nem lesz soha visszatérés!...”
477. oldal:
“Amikor ugyanis közel kétszáz év előtt meg kellett keresztelni a négy új falut, akkor a hagyomány szerint Kajtár Están, aki Istensegítsen legelsőnek építette fel hajlékát, a következő javaslatot tette:
-- Kenjünk emléket elevenen élő vérbül. Amikor nevet adunk négy új falunak, akkor ‘édesgazdánk tisztelettyére’ porciózzuk falunevekre a következő szép áldást:
-- Istensegítsd … Hadik … Andrást!
-- Fogadjisten! .. Ez legyen az áldásra az ‘Ámen’! …
Fogadjistenből is falu legyen, de Józsepről, a kicsi trónörökösről se feledkezzünk meg, hadd legyen öröme az anyjának es. Az ötödik falu legyen Józseffalva!
Véletlen-e vajjon, hogy íme, holta után a második grófságát is nekünk adja? Véletlen-e, hogy közel 200 év múlva az újfutaki kripta köré vonja egyszer már megmentett népét, vérpiros koszorúba?! Nincs még egyetlen molyrágás Hadik András tábornoki kalpagján, amelynek övegszekrényéről – íme -- most apró székely gyermekek kis piros szája fogja lecsókolni a port. Az újfutaki templomban nincs már egyetlen magyar felírás se zászlón, se keresztúton! De még tündöklik az aranybetű a márványtáblán:
+ Gróf Hadik András tábornagy, szül. 1710 október 16.-án, meghalt 1790 március 12.-én.
Örök emlékére drága feleségemnek, szül. Lichnovsky Franciska grófnőnek Hadik András emelte és könnyeivel öntözte ezt a követ.
+ Hadik Mária Jozefa Franciska grófnő
De jó, Istenem, hogy jön már a sok Székely Francis, Várda Francis, meg a többi!... Hiszen kétszáz év óta Hadik Franciska tiszteletére ‘Franciskának’ keresztelik Bukovinában a tizedik leánykát valamennyi faluban.”
Ősi hazájukból Magyarországra települve már új emlékeket őriznek. Egy küldöttség Horthy Miklós kormányzó úrnál Kenderesen tett látogatásával kapcsolatban a szerző a következőket jegyzi fel:
512. oldal:
“Amikor a kitömött barnamedvénél kiértünk a törtkavicstól aranysárga udvarra: újból megdöbbentett székelyeim magánkezdeményezése. Mint a porondvájó ovodások: leguggoltak és kavicsot markolásztak tarka zsebkendőkbe, holott az ablakból angyalok szemével vigyázták lépéseinket:
-- Mi lesz az?
Fábián Mátyás kiegyenesedett, mint egy szép testőr. Csengett a kenderesi udvar a jelentéstől:
-- Főméltóságú úrnak alázatosan jelentem, kövicset gyűjtöttünk a többinek!... Emléket a magyarkirály udvarából.”
369. oldal:
“Hányszor töprengtem és búslakodtam életemben azon, hogy a nyelv milyen szegényes külső kifejező eszköze a lélek belső gazdagságának; az ész fénymagasságainak, amelyekben a mindenség törvényhozása él. A szív mélységeinek, amelyekben hajnalodó emberjövők derengenek. A végtelenségbe mozgó szellemnek, amelynek hullámzó mozgása méri a kultúrák fejlődésében a könnytengert és a vértengert a tragikus embersors történeti útjain… Húsz esztendő távlatából ezek a legyőzhetetlen akadályok jutnak eszembe most, amikor arra gondolok:
-- Hogyan tudnám leírt szavakkal közvetíteni a mi lelki állapotunkat Marosvásárhelyen, amikor Gherescu tábornok 1918 december hó 2-án a városba bevonult?
Halotti csend ülte meg a magyar lelkeket a székely fővárosban. A magyar vezetőelem egy része már kibujdosott, az itthon maradottak pedig bezárt ajtók mellett ültek lakásaikban…”
Bukovinai otthonukat maguk mögött hagyva, Magyarországra érkezve a településsel kapcsolatos nehézségekkel kapcsolatban a következő emlékeket őrzi az író:
391. oldal:
“A gyűlés már nem ment ilyen simán. Túl hosszú volt a bevezetés, amit a Munkaközösség elnöke tartott. Négyszer-ötször szerepelt benne a következő szó:
‘—Elaborátum’.
Vagyis, hogy elaborátumokban kellene újból kidolgozni a telepítési terveket és azokat az elaborátumokat ide, meg oda kellene benyújtani. A telepítést megelőzően bizottságot kellene küldeni a Birodalomba, hogy azok tanulmányozzák a német táborok életét, hiszen nem lehet a ‘csángókat’ földhöz juttatni addig, amíg tábori neveléssel ki nem szívatjuk a lelkükből az idegen beszívódásokat, amíg tábori-nevelésben egészen magyarrá nem tesszük őket!...
Három olyan recsegés van a világon, amelyiktől szinte a falra mászom. Az egyik a csontfűrész recsegése, az amputálásnál. A másik recsegés az, amikor rongyokat hasogatnak. A harmadik recsegés az, amikor az aranyfogak közül előkelően kibugyog az a szó, hogy ‘elaborátum.’
Nem másztam a falra, hanem csak felálltam az utolsó előtti széksorban. Aztán mindegyre közeledtem az elnöki emelvényhez, kezemben a frissen-kapott postával. Minél inkább közeledtem, annál jobban csöndesedtem. Első mondatom még harcias volt:
-- Ezeket akarod magyarrá nevelni táborban Elnök úr?! Ezek éppen olyan jó magyarok, mint te, talán még jobbak! Ezeknek nem újabb elaborátumok kellenek, hanem föld, amibe az ekét beléakasszák, mert tavasz van!
Szóbeli rögtönzött elaborátumom kissé hosszúra nyúlott. Végig szaladtam az eddig megkísérelt 28 régi hazatelepítésen, azok hibáin és tanulságain. Kisvárday, dr. Zágoni István, dr. Tamás József felszólalása után az öreg Endes bácsi jóslatot mondott:
-- Ahogy ő a Dunát és a horizontot látja, az idén már aligha lehet telepítésről szó…”
452. oldal:
“Ha csakugyan rokon a kétfajta bronz: a szobor és a harang, akkor a Koronázó templom harangja és Julián szobra kétszeresen is testvérek. Országépítő IV. Béla király építette fel első alakjában ezt a templomot. az ő harangja kapcsolta először össze erről a szirtfokról a napsugarat a sárral. Béla király szíve forrósította fel Julián barátnak és 12 társának a szívét is, akik a legreálisabb és legfenségesebb magyarálmot kergető királynak a sürgetésére különböző időkben indultak el Nagymagyarország felkutatására. Miért nem beszél a hivatalos történetírás hangosabban erről a valóban királyi lázról, amelyiknek abban az időben rabja volt minden jó magyar?!”
479. oldal:
“ Vasverő őseimnek mindkétfajta testvére ott szorongott padokban. A ‘Ganz’ pallérozottfejű Vezérei, a mérnökök és közöttük kevereten a tisztviselők és a munkások. Valamennyiük szeme melegen csillogott, amikor bukovinai színeket mertem már keverni az öreg szószék palettáján. Ilyenkor a korommező közé ágyazott becsületes szemek is nagyon csillogtak. A telepítésről most hallottak először, hiszen egy olyan összeesküvésféle megállapodás előzte meg a hazatelepítést, amilyet Tamás tanár úr tudott fogalmazni a rabbáválott Marosvásárhelyen. Azt akartuk, hogy kockacukrot keresgélő emberi hiúság, légypapírhoz, újságpapírhoz ragadó fekete legyek el ne lepjék a telepítési térképet, ha ugyan lesz belőle valami.”
493. oldal:
“A Szépasszony a bukovinai édesanyák egyetlen babonája és halálos rémülete! Nem lehet őket kigyógyítani ebből az egyetlen babonából. “Nálunkvaló”-asszony egy percig sem meri magára hagyni, másra bízni a gyermekét, különösen keresztelés és “kiavatódás” előtt. Mert:
—Hátha ellopja, kicseréli a Szépasszon, vagyis a boszorkány?!
A népmesét ők ‘hiedelemnek’ nevezik és legtöbb hiedelmüknek ez képezi a magvát és a borzadályát, a gyermekféltés! Nevessenek ki érte bár, de bevallom, hogy hazavezetett törzsemben, mind a 14.000 székely gyermekemben ellopott és hazatalált ‘Prince’-eket láttam egy idő óta. De amikor abban gyönyörködtem, miképpen csókolgatják a hazai küszöböt, miképpen üsmerkednek a hazai bokrokkal, fákkal, miképpen élemednek annak a tudatára, hogy a madéfalvi vérfürdő előtt ők ugyanezen a helyen már jártak, játszódtak, üsmerősei voltak Hargitának, Gellérthegynek, marósvíznek, pulikutyának, csuporszárító ágasfának: ezen apai-örömeim között belém költözött hirtelen, tizennégyezerszeresen a babonák rémülete.
Igen, mert egyszeribe megéreztem, hogy a Telepítés bölcsője körül Szépasszony ólálkodik, bár nem seprűn lovagol, hanem tollszáron. Ugyanakkor, amikor az Istentől homlokon-csókolt igazmagyar-sajtó egyszívvel örvendett a telepítésnek, ugyanakkor egy máslelkű újság nagyot csípett a pennájával a gyermeken. Egy képeslap ugyanakkor pedig ‘kicserélte’ a bukovinai gyermeket. A dolog így történt:
-- Az ártanivágyó képeslap meglátta a Rádióélet betűablakában azt a kedves képet, ahol két hadikfalvi baba először integet a magyar földnek. Ezt a képet én is közlom a 369-ik lapon, hiszen a két bukovinai csöppség: unokája régi magyar tanítónknak, Várda Andrásnak, akit a 145-ik oldalon közölt egykorú fametszet tanúsága szerint valamikor Druzsbácaki György vitt Magyarországra iskoláztatni. Az a másik szerkesztőség kölcsönkérte a két gyermek képét. Megnagyította és a következő aláírással közölte címtábláján:
-- ‘Szerbiából hazatelepített gyermekek először látják meg a magyar földet a vagonablakból.’
Most jön a boszorkányműveletnek fájó-része. Ugyanaz a szerkesztőség megszerezte egy máramarosi, hosszú hajú, bocskorba öltözött vén mócnak és visszataszítóan elhanyagolt unokájának a képét. Ezt is megnagyította és a következő aláírással közölte:
-- Bukovinai vén csángó magyar a Bácskában báránybőr süveget vásárol az unokájának.
Alighogy megjelent ez a bosszantó kép: íme valóságban is ellepte Bácskát a kukoricát-vásárló máramarosi románság és a ruténföld népe. Kályhacső formájú, merev és piszkos halina-nadrágjuk nagy feltűnést csinált a magyar vasutakon. Nem akadt egyetlen magyar, aki össze ne tévesztette volna őket az éppen divatban lévő székelyekkel. Alig akadt magyar-ember, aki ne a halinás nadrágszáron keresztül gukkerezte volna a szerencsétlen bácskai székelységet. A történelemből és a Hoffmann-meséiből ismert Simon suszter pálinkája és hatágú korbácsa nem kínozta úgy el Lajoska királyfit, a lefejezett XVI. Lajos fiát, mint amennyire ez az optikai csalódás elpotyolta és elkeserítette a büszke és rendes székelyt.”
514. oldal:
“Havasi tengerszemre azt is ráfogják, hogy elátkozott tündér lakik rejtelmes vízében. Jaj annak a csobánnak, hegyipásztornak, aki követ mer dobni az ilyen vízbe. A valóság az, hogy a kődobálás tekintetében a csobánok népe nem volt éppen ennyire tartózkodó velünk szemben. Bár az is igaz, hogy az ‘öt tengerszem népe’ szintén állhatatos volt a következő felfogásában:
-- Aki megdob kővel, dobd vissza mennykővel!
Ezt a seholsem kodifikált ‘törvény’-t éppen úgy nem tévesztette szem elől a bukovinai székely, mint az ő egyszerű szavakkal fogalmazott következő másik szabályát, amit ‘titkos vértörvén’-nek nevezett. Ez így hangzik:
-- Aki penig idegenynek magyar faluban fődet, szántót, kertet elárul, az kapanyéllel üttessék le a sötitbe, napszentültekor’…”
516. oldal:
“A havasi vértartó öt cibóriumot már régen felborítottam és a Tengerszemek vére már régen leiramlott a lapályra. Nem azért, hogy vadvíz, pocsolya legyen belőle. nem azért, hogy elveszítse elevenerejét, amivel fönt, a völgyzárógátak szomszédságában generátorokat szikráztatott. De nem is azért jött haza, hogy minden rágcsáló beléigyon és belélökje jóslatait:
-- Elpusztultok! Szétrágja tüdőtöket a por! Nem segít rajtuk semmi! Őrületes náluk a halálozási-arány.
Mindezekre feleljen az a hivatalos statisztika, amit 1943 november 13.-án kértem be a nagyobb bácskai székely plebániákról. Eszerint hazatelepülésünk óta, vagyis 1941 május 10-étől november 11-éig Horthyvárán és szintén székely filiálisában a születettek száma 330, meghalt 96. Bácsjózseffalván u.e. idő alatt született 196, meghalt 72. Andrásmezőn született 155, meghalt 79. Isten segítsen u.e. idő alatt született 247, meghalt 53. Andrásfalván született 211, meghalt 94.
Legutóbbinak fiatal, moldvai csángópap a lelkésze. A bukovinai lelki viharzás ragadta el és szökve jött közénk. Közlöm aranyos zárószavait, amivel beküldte a statisztikát a lelkes kis moldvai csángó:
-- Kövessétek a székelyek példáját és országunk első lesz a földgömbön.
Demse Péter s.k.
BUKOVINAI MAGYAR SZÓJEGYZÉK
MAGYAR BUKOVINAI
Hogy vagy? Hogy élhetsz?
Virradat Szürkönyet
Este Napszentülte
Alkonyatkor Mária harangszókor
Forradalom Felbojdulás
Magyarország Túlvilág
Csináld meg! Menj, lásd!
Bajban vagyok! Jaj, végeznek el!
Észrevette Számátvette
Bebörtönöz Bérekeszt
Öklöm Kujakom
Besurran Bésuvad
Nem tudom lerázni Rám kötült egészen!
Levelez Irásol
Éretlen búza Lágylelkű búza
Göröngy Galy
Tojásivó kotló Részeges kotló
Közös-munka Kaláka
Sovány Szigorú
Részeges Itkányos
Megszimatolta Megszentette
Eressz el, eressz be Csapj el, csapj bé!
Megnedvesít Megvizít
Disznóság Gamatság
Gazdag leány Jó, gúnyás leány
Térdelj le! Állj térdre!
Köpeny, szűr, bunda Mentáva, szokmány, kozsók
Kisbunda, szoknya Könyökös bunda, rokolya, krecsán
Házas-ember Ember
Asszony Nagytársam
Menyasszony Hazai
Férjuram Uram a férfi
Esküvés Hitlés
Vadházasok Hitetlenek
Kisasszony Uriasszony
Nagyságos asszony Küsasszony
Mesterasszony Ifjúasszony
Hány óra van? Hány órakor van?
Ittak és becsíptek Ittak és megkedvesedtek
Kapnék-e valamit pénzért? Pénzért nem csak Isten nevében!
Mi az ára? Egy “Isten fizesse”
Tessék az ebédhez! Jézus hírével nekünk is megvolt!
Féding (a rádiónál) Zsibbadás
Rajzszeg Nyomókáló szegecske
Fejkendő Ruha, vagy ruva
Ruha Ruva
Például az andrásfalvi fehérnép a következő harmatos versikével énekeli meg pántlikás, (azaz pántikás) leánykori boldogságát, szemben a gondokkal, amelyek bekötött fejét nyomják asszonykorban:
Addig éltem világomat, míg szél fújta pántikámat!
A pántika könnyű gúnya, mert azt a szél könnyen fújja,
De a ruva nehéz gúnya, mert azt mindig új gond nyomja!
*
A bukovinai, moldovai, székelyföldi magyarok megszentelték jelenlétükkel a ‘túlvilági’ tájakat, ahogyan hazánkat nevezték, s töltötték fel ősi tartalommal Magyarország ünnepeit, hétköznapjait, visszahozva, ősemlékeikkel bővítve a magyarországi Karácsonyt két háború viharai között is. A moldvai magyarság szavával élve:
KÖSZÖNJÜK, HOGY MINKET MEGJÁRTAK!
***
Az Amerikai-Kanadai Magyar Élet 1979. május 5.-I száma 15. oldalán Ft. Dr. Nagy Mózes számol be csángóföldi útjáról, s néhány mondatát most fel szeretném eleveníteni:
“Arra még gyermekkorom óta emlékeztem, hogy Szucsavától Ajudig, a Kárpátok keleti lejtőin mindenhol lehetett csángókkal találkozni. De azt viszont, hogy hány faluban laktak, s mennyi volt a pontos számuk, soha nem tudtam. Gyermekkoromban arra sem gondoltam, hogy a csángó falvak a Kárpátok legkeletibb lejtőin kezdődtek már, és hogy – ezek szerint – a középkorban az egész Kárpátok magyarlakta terület volt.”
“Már negyven évvel ezelőtt éreztem azt, hogy ennek a csoport magyarnak a nemzeti azonossága rendkívüli tünemény. Hogyan és miért maradtak meg magyarnak? S ha az utolsó évszázadok alatt meg is tudtak maradni, ellenállnak-e a jelenlegi elrománosodásnak? Más részt pedig, ha a külföldi magyar sajtó túlozza is kicsikét, amikor százezerről beszél, ennek a számnak a fele is megdöbbentő valóság lenne. ezek és hasonló kérdések lakták lelkemet, amikor elhatároztam, hogy a legközelebbi alkalmat megragadván ellátogatok a csángók világába.”
“…Ilyen volt, röviden, amit láttam, hallottam és tapasztaltam. szinte hihetetlen, hogy még mindig léteznek és kitartanak. A harmincas években, édesapám generációjának az volt a véleménye, hogy a moldvai csángók, az állandó elrománosítás miatt, nyomtalanul el fognak tűnni. Ma viszont minden arra mutat, hogy nemzeti erejüket semmi nem tudta kikezdeni. Ha a gyermekek még beszélnek magyarul, az azt jelenti, hogy a szülők még mindig magyarul beszélnek a családban. Ha ezt még akkor is hajlandók megtenni, amikor tiltják, s erőszakkal próbálják megfojtani nemzeti hagyományaikat, az arra vall, hogy még mindig érdemesnek tartják magyarnak lenni.
F…faluja ötszázesztendős! Megéri-e majd az elkövetkezendő ötszáz esztendőt? Az utolsó negyven, vagy ötven esztendő megcáfolta egy nemzedék félelmét. Egy nemzetnek életerejét nehéz fölmérni, s ha múltja bizalomra int, jövőjét a reménység biztosítja. Valahol a Kárpátokban egy fiatalember biztatta öcsémet: ‘Tudja, akármit is csinálnak, münköt nem tudnak kiirtani.’…”
“Amikor megérkeztünk Csíksomlyóra, az esti mise éppen vége felé járt. Miután engedélyt kaptam, hogy misézzem, először angolul akartam, majd latinul, a végén – s ez látszott a legtermészetesebbnek – magyarul miséztem, életemben először. Misém alatt is többször gondoltam az elmúlt nap eseményeire, a csángó falvakban töltött órákra, a rövid ideig látott arcokra, a gyermekekre. Milyen sok gyermek volt abban a búcsús tömegben! Talán a sok gyermekkel védekeznek a csángók a jövő bizonytalansága ellen! Bizalmuk és reményük oka, ellenben, a csíksomlyói Szűz Mária, Erdély ‘ékes virágszála’, aki nem szűnik érettük és érettünk imádkozni.
***
Második kiadás, Zenélő kút könyvműhely – 1943 – Bácsjózseffalva. Márton Lajos festőművész rajzaival és táblájával.
Globus – Papp Géza, Szabadka, Bem u. 12 – telefon: 6-29