Ahány ember, annyiféleképpen ejti Mezopotámia földjének és népének régi nevét. Összevisszaság van az árnyalatnyi eltéréssel ejtett nevek között. Holott igazán egyszerű, mert a nép soha nem hívta magát és országát sem sumernak, sem szumernak, de még sumirnak sem, hanem KI.EN.GI-nek (=kangarnak).
1844 óta a mezopotámiai sivatag homokja alól előkerült ékiratos szójegyzékek felfedezései és első megfejtési kísérletei után kiderült, hogy a két-, háromnyelvű szövegek egyikének fogalomjeleit a sémita nyelvekből nem lehet levezetni, tehát nem sémita eredetűek. (Az ékjeles babiloni-asszír nyelv megfejtéséhez a korabeli élő, beszélt sémita nyelvek jelentettek segítséget.)
George Rawlinson, a British Museum igazgatója, és Jules Oppert, francia asszirológus az ékírás nem sémita feltalálóit először szkítáknak, majd a káld-sumir szövegek alapján akkádoknak nevezte. Sok régi kiadványban még e néven szerepelnek.
A XIX. század végén a tudós-körök a babiloni káld-sumir szövegek alapján „akkád”-nak nevezték a babiloni sémitákat, bár a mai szóhasználat szerint inkább babiloniak.
Midőn a XX. századra a szakirodalomban és az általános szóhasználatban az ókori mezopotámiai népnevek egyöntetűek lettek, „akkád” alatt a Kr. e. III. évezred első felében a káld-sumirokat leigázó, országukat elfoglaló sémita népet értik. Legnevesebb királyuk I. Sargon, aki LU.GAL.ZA.GIS.SI-t, KIS város utolsó káld-sumir uralkodóját (Kr. e. 2800 körül) könyörtelenül megfosztotta trónjától és elfoglalta a helyét.
Ha egy mai kiadványban szerepel az „akkád” szó, akkor Mezopotámia sémita népét kell érteni alatta, de ha egy XIX. századiban fordul elő, akkor a ragozó nyelvű káld-sumirokat. Késői példa erre az un. Labat-féle szótár. Pontos címe: René Labat: Manuel d’ Épigraphie Akkadienne (Imprimerie National, 1948). Sokan úgy vélik, ez egy sémita akkád nyelvű szótár, holott nem. Még csak véletlenül sincs benne sémita-akkád ékjel, (hisz az akkádok a káld-sumirokkal egyazon nyelvet beszéltek, és ugyanazon írásjelekkel írtak), viszont annál több benne a babiloni-asszír. Tehát ez egy háromnyelvű, káld-sumir, babiloni és asszír szótár. Sajnos még a mai magyarországi, komolyabbnak tartott tanintézményekben is, minden bármely korból való „akkád” elnevezés alatt sémita nyelvet és népet értenek.
A káld-sumir a valóságban beszélt nem sémita népnyelv volt. A sémita nyelvektől nemcsak teljes szókincsében, hanem abban is különbözik, ahogy a nyelvtani elemeket (toldalékokat) a szótőhöz hozzáilleszti, anélkül hogy a szótő alakilag megváltozna. A káld-sumir az agglutináló nyelvekhez tartozik, amelyeknek a szavaiban a nyelvtani kapcsolatokat kifejező elő- és utótagok mindig felismerhetőek, sőt elkülönülten állnak kúgy, mint az ezer évvel ezelőtti szórvány-nyelvemlékünkben: feheruuaru rea meneh hodu utu rea (=A tihanyi apátság alapítólevele). A flektáló (hajlító) sémita, indoeurópai stb. nyelvekben mint a latinban, a franciában, a németben (biegen, bog, hat gebogen = hajlít) a szótővel egy alakzattá mosódnak össze. Az elő- és az utótagok elkülönülése a káld-sumir nyomán a japán, a szamojéd és a török, és nem utolsósorban a magyar, a baszk, a gael stb. nyelvre is jellemző.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak a káld-sumirt, hanem a sémita akkád nyelvet is beszélték, csak viszonylag későn. Kr. e. 3200-3000 körül az eladdig káld-sumirok lakta Mezopotámiába fokozatosan szivárogtak be a sémita akkádok. Ez azt jelentette, hogy a két nép évszázadokig keresztül egymás mellett élt. Mégis az akkád nyelv csak az I. babiloni dinasztia korában (Kr. e. 2000 után) jelent meg. A korábbi egynyelvű káld-sumir szövegek számban és jelentőségben túltettek a sémitákén. Midőn Babilon állandó fővárossá emelkedett az ország uralkodó nyelve sémita lett; előbb a babiloni, majd vele szinte párhuzamosan az asszír nyelv. Az iskolákban ekkortól kezdenek erőteljesebben foglalkozni a káld-sumir nyelvvel, nyelvtannal, amely kb. még egy évezredig a vallásos szövegek és az istentiszteletek szertartásainak nyelve maradt csakúgy, mint a középkorban a latin.
Tehát legalább a babiloni Hammurabi koráig (Kr. e. II: évezred) az ékírásos szövegeket (sokat utána is!) káld-sumirul kell olvasni!
A sémita babiloniak a káld-sumiroktól, az ékírás feltalálóitól átvették az írásrendszert, anélkül, hogy valami újat hozzátettek volna. Átvették a gazdasági és az állami élet teljes írásos nyilvántartását. Adott volt ugyan a sémiták természetes kereskedelmi érzéke, mégis tény, hogy a babiloni szövegek, a gazdasági listák és a szerződések tele vannak káld-sumir nyelvi alakzatokkal, szavakkal, szinte bizonyítva, hogy a sémiták voltak az átvevők. Átvették még a vallásos hagyományokat, a szemléletet is, úgyszólván az egész vallást. Pl. a babiloniak istennevei teljes egészében káld-sumir eredetűek. A vallás elemei a babilónain keresztül mentődtek át a gnosztikusok és a manicheusok vallási képzetébe. Úgy vélem, sokak előtt ismert, hogy Attila és hunjai, továbbá a honfoglaló magyarok manicheus keresztények voltak.
A XIX. században még egyéb nevekkel is illették a káld-sumir népet. Hívták kasd-szkítának, hívták turáninak. Oppert szerint a nagy urali (szkíta, tatár vagy turáni) nyelvcsaládhoz tartoztak. 1869-ben Oppert volt az, aki a British Museum-ban talált mezopotámiai ragozó nyelven írt töredékes agyagtábla szövege alapján elsőként javasolta e népre a sumir elnevezést. A ragozó nyelven írt szöveg alatti sorközi fordítás sémita nyelvű. A tábla múzeumi jelzete: 14013.
A káld-sumir szöveg latin betűs átírása:
[KI.TA EME.URI.KI] AN.TA EME.KU
A sémita-babiloni szöveg latin betűs átírása:
[saplis] ak-ka-da-a e-lis su-[me.ra.a]
A tábla töredékes; a szögletes zárójelben levő szavak az eredeti tábláról hiányoznak vagy olvashatatlanok. Ennek ellenére Oppert úgy vélekedett, hogy a sémita szövegben a „su” után a „mera” következhetett. Így kereszteltetett el az önmagát KI.EN.GI-nek nevező nép sumer-nak.
A mai szóhasználatbana szumer, a szumir, a sumer, a sumir stb. elnevezés a káld-sumirok írásaiban nem fordul elő. A nippuri, a tellói, a ninivei stb. agyagtábla-levéltárak anyagában sincs. Nincs meg a Fara-szövegekben sem.
A „sumir” népnév elsőként Hammurabi (Kr. e. 1728-1686) törvényoszlopán és a párizsi Louvre-ban levő Hammurabi feliratokon mat su-mi-ír-im (=Sumirország) alakban, ugyanez Samassumukinnak (Kr. e. 668-648), az új-asszír birodalom második uralkodójának kétnyelvű szövegében su-mi-ri.
A XIX. században Lenormant nyomán Galgóczy János új-asszír ékjelekkel vezeti le a „sumir” kifejezést (A jelek pontosításához René Labat: Manuel d’Épigraphie Akkadienne c. szótárt használtam.):
A L.
354-es sz. jel alapjelentése kéz. Másodlagos jelentése egyebeken kívül
kap, megragad, elragad, megkap. Kiejtése teljesen egyértelműen
SU, nem pedig a szu.
A L.
532-es sz. jel alapjelentése nyelv, de jelenti még a létigét (=lenni), és
egyebek között a hatalom, erőszak, harcol,
parancs stb. fogalmat. A második ékjegynél már valóban vitatható, hogy a
kiejtés MU vagy MI. A Labat-féle szótár szerint mindkettő helyes. A MI
hangzósítást a harmadik ékjel támasztja alá. Samassumukin „kétnyelvű feliratában
ugyan ri, de Hammurabinál ír…, mivel a sumir nyelv hangtanánál
fogva í magánhangzóval kezdődő szótag előtt az előző szótag is
e-vel nem, csak í-vel végződhetett, s í két ’magánhangzó’ egy
í-vé tömörült össze.”
A L.
86-os jel alapjelentése gyapjú-gereben. Egyéb jelentése megragad, elvesz,
zsákmány. Kiejtése RI.
„Az előadottakhoz képest a szumer név írása tehát, bármennyire legyen is szokásos, helytelen s egyedül a sumir, legföljebb talán a sumer a helyes.”
Bobula Ida kiemeli, hogy a magyar anyanyelvűeknek sokkal könnyebb kiejteni (és szebben is hangzik) a sumir szót, mint a szumert. Az országot mint politikai hatalmat Sumernek, a népet pedig sumirnak nevezzük. Ehhez hasonló megkülönböztetés manapság is van: Bulgária lakói a bolgárok, nem pedig a bulgárok.
Cháldea (=Sumer, Mezopotámia déli része) babiloni nyelven kasdu, asszírul kaldu, régebbi névforma KAS.DA. A szó jelentése minden változatban „a föld kusa”. A babiloni kas, az egyiptomi kes jelentése KUS. Mivel a görögök, a rómaiak, sőt a Biblia is káldoknak hívta a sumirokat, célszerű tehát e régi népre káld-sumir megnevezést használni. A káld szó utal a régiségre, a sumir meg a szokványos elnevezésre. Így összevonva mindenki megérti, és senkinek nem lehet kétsége, mely népről van valójában szó.
Az ókori keleti népek nagy előszeretettel használták (és használják ma is) a beszélő neveket. Ez azt jelenti, hogy a gyermekeket, az uralkodókat, de még a földrajzi területeket, országokat, hegyeket, vizeket a rájuk legjellemzőbb nevekkel illették. Nyomokban megvan ez a magyar népmesékben is. Az egyik mesében a pusztán száguldó lovast Szépmezőszárnyának, a másikban Csinosomdrágának, a nagyerejű mesehőst Vas Lacinak hívják.
Összegezve a SU.MI.IR kifejezés három ékjele azt jelenti, hogy „hatalommal elragadott zsákmány”, vagyis elfoglalt, megszállt terület, leigázott ország. S valóban az akkádok, a babiloniak, de az asszírok is cselvetéssel, harccal, öldöklő háborúval foglalták el a káld-sumirok országát, s tették rabbá népét. Ezt tükrözi a „sumir” vagy „sumer” kifejezés.
A „káld” elnevezés még régebbi időkre nyúlik vissza. A népek táblájának (1. sz. kép) nevezett pecséthenger tanúsága szerint Kr. e. 3000 körül, az akkád korban a Folyamköz legnagyobb uralkodója, népének névadója KAL.DU volt. Nevének jelentése „a föld elseje” (=hatalmasa, hercege). Innen származik Cháldea és a káldok neve. (Nem keverendő össze a korábban már említett Káldeus királysággal, Káldeával, amelynek népe nem volt sémita, de sémita nyelven beszélt.)
A pecséthenger szövege közli az öt alak nevét. A két-két szélső a középsőre KAL.DU-ra tekint, ő a legerősebb, a leghatalmasabb. Erős karját feszíti, kormánypálcáját felfelé tartja. Sokan a bibliai Nimróddal azonosítják, s van is némi alapja.
Jobbról az első alak BI.KUR.RU, nevének jelentése régi félelmetes ellenség. Elől áll, hisz a szkítafajú népek régi szokása, hogy azokat küldték előre, azokat tartották szemmel, akikben kevésbé bíztak. Ő az egyetlen fegyveres. Feltehetően meghódított lehet, mert kormánypálca van a kezében, amit sokatmondóan nem lefelé tart, hanem fenyegetőleg, alattomosan előre. Öltözéke a sémita asszírokét formázza.
A következő alak neve URU.GAL.LU, a vérszerinti hatalmas ember. Uralkodó mivoltára utal a kormánypálca, bár behódolásképpen lefelé van fordítva. Öltözéke ugyanolyan, mint a középső alaké. Meglepő, hogy e név szinte egybevág a magyar uralkodó szóval.
A negyedik mintha írótáblát tartana a kezében. Nevének káld-sumir olvasata ME.GIR, jelentése nagy szövetséges. Asszírul dub.sar, amit egyszerűen írnokként fordítanak. Való igaz, hogy az asszír írnok szó ékjelei ugyanezek, de az asszírok a káld-sumir írástudó papokat nem tekintették sem szövetségesüknek, sem papnak, hanem alantasnak, szolgának.
A baloldali az US.KU.ZU, a hűséges idegen támasz. Szövetséges, teljesen megbízható, ezért áll leghátul. A görögök a szkítákat hívták uskuzu-nak, akikről bizony az a hír járta, hogy hűségesek, megbízhatóak, mint a hunok és a régi magyarok.
A káld-sumir nép az országát, Dél-Mezopotámiát KI.EN.GI-nek, Észak Mezopotámiát pedig KI-URI-nak hívta. A sémita-akkád beszivárgásig az egész térséget egyazon ragozó nyelvű nép lakta.
A
három ékjel olvasata KI.EN.GI, jelentése az ős(ök) adta föld. A középső
ékjel alapjelentése őr, úr, ős. Enlil isten nevében is benne van; ez
valószínűsíti, hogy e földet maga Enlil jelölte ki a káld-sumiroknak.
Feltehetően ez rejtezik a magyar Isten adta föld kifejezésben is. Sajnos
a mai szóhasználat szerint az istenadta kifejezés eléggé lekicsinylő, de
a régiségben nem volt az.
Az akkád-asszír népirtás elől a napkeleti hazájukból elmenekült káld-sumirok vitték magukkal országuk KI.EN.GI nevét, amely az idők múltán kissé megváltozott (KANGLI), s a Kárpát medencében már kangar lett. Ezt a besenyők népnevének tartják, de annyit jelent, hogy magyarföldi ember.
A
sémita-akkád hatalomátvétel előtt Mezopotámia északi részét, a későbbi Akkádot a
káld-sumirok KI.URI-nak hívták. Jelentése az urak földje.
Majd két évezredig használták a mezopotámiai dinasztiák uralkodói a LU.GAL KI.EN.GI KI.URI címet, melyet Sumer és Akkád királya-ként szoktak fordítani, holott a szószerinti jelentése az Isten adta földnek és az urak földjének nagy embere. Megjegyzem, hogy a LU.GAL-t a ma királynak fordítják, holott csak azt jelenti, hogy nagy, hatalommal bíró ember, vagyis uralkodó.
A KI.EN.GI és a KI.URI elnevezés inkább az országra vonatkozik, mert a káld-sumirok hazájukat KALAM.MÁ-nak hívták.
A
két ékjel olvasata KALAM.MA. Némely kutató az eredetileg KUR-nak olvasott (hegyes
ország) ékjelet elhagyja, és az első jelet olvassa KALAM.MÁ-nak. Ez a szó
lakott föld értelmén semmit nem változtat. Az első ékjel összetételnek
tűnik.
Megfejtése a káld-sumir nép régiségének olyan távlatait csillogtatná meg, ami minden földön járó, gondolkodó ember számára képtelenségnek tűnne.
1. kép: Népek táblája (pecséthenger-nyomat, Kr. e. 3000 körül)
2. kép: Sumer jelképe, az Ur-i királysírból való un. mozaikzászló egyik oldala, a „békés élet”. (Bitumenbe ágyazott gyöngyház-berakás, Kr. e. 4000 körül, British Museum, London).
3. kép: Szubad királynő fej- és nyakéke az Ur-i királysírból (Kr. e. 4000 körül, British Museum, London)