Siklósi András
Megalkuvás nélkül a magyar igazságért
– A 2006-os Szittya Világtalálkozó zárónyilatkozata –
Mivel nem vagyunk politikai döntéshozó helyzetben (helyettünk ezt sokkal érdemtelenebbek bitorolják, különösen a legutóbbi gyászos eredményű választások óta!), véleményünket, célkitűzéseinket csupán az ajánlás szintjén fogalmazhatjuk meg. Mindazonáltal reméljük, hogy a nemzeti oldalon sokan elfogadják és megszívlelik; a magunk részéről pedig olyan minimális törekvésnek tartjuk, melynek megvalósítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a Kárpát-medencében ezután is magyar megmaradásról, méltóbb életkörülményekről és emelkedő nemzetről beszélhessünk. Távol álljon tőlünk, hogy ennyivel beérjük, viszont ködképeket, illuzórikus vágyálmokat sem vázolhatunk föl, hiszen akkor úgy járnánk, mint az egyszeri ember, aki sokat markol, de keveset fog.
A magyarság mindenütt katasztrofális állapotban van; nemzeti létének, küzdőképességének, bizakodásának végső állomására érkezett. Mint a vulkáni hamu, úgy rakódnak rá kudarcai és történelmi tragédiái (Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Trianon, a bolsevizmus rémtettei, ’56 leveretése, a rendszerváltás elsikkasztása stb.). Ma is hazai és idegen balliberális-kozmopolita, valamint globalista-szabadkőműves megszállás alatt áll; féktelen gazdasági, politikai, szociális és kulturális elnyomástól szenved; s egy hagyományaitól elrugaszkodott, méltatlan életformát, hamis értékrendet, kilátástalan jövőképet kényszerítenek rá. Éhbérért robotol, félelemben és egzisztenciális bizonytalanságban tengődik, erkölcse és hite megrendült, reménytelenségbe és csüggedésbe süppedt, családjai és megtartó közösségei széthullnak, némán tűri önnön kifosztását és elhülyítését, miközben ezer sebből vérzik, és vészesen fogyatkozik. Az olyan magasztos fogalmak, mint igazság, szabadság (kiemelve a cenzúra nélküli sajtószabadságot!), esélyegyenlőség, hazaszeretet, függetlenség, nemzeti öntudat, hősiesség, becsület, áldozatkészség, szolidaritás, tiszta lelkiismeret, isteni gondviselés, derűs életszemlélet stb. már nem vezéreszméi, sőt jószerivel fel se fogja jelentőségüket. Kevés kivételtől eltekintve mindenütt káosz, nihil, nyomorúság és csőd nehezedik fajtánkra.
Nem vagyunk mi sem ártatlanok, azonban a bűnök megkerülhetetlen felelőssége zömmel mindenkori megrontóinkat, szívtelen lélekkufárainkat terheli; akik számára részünkről nincs bocsánat, s nem lehet fölmentő kegyelem. Szörnyűséges örökséget, szinte eltakaríthatatlan, sok évtizedes szeméthalmazt cipelünk magunkkal az ő jóvoltukból. (Aligha vigasztalhat bennünket, hogy az emberiség tekintélyes hányada hasonló problémákkal küszködik!) Már-már azt mondhatnánk, itt csak az imádság s a csoda segíthet, mert emberi erővel lehetetlen rendet vágni ilyen sűrű gazban. Mégis meg kell tennünk mindent, ami tőlünk telik, azaz művelnünk kell a csodát, nem pedig föltartott kézzel várnunk! Amit mi elmulasztunk, senki sem pótol(hat)ja helyettünk!
Kulcsszavaink a következők legyenek: önvizsgálat, önépítés, önvédelem. Ezek vonzásában próbáljunk meg összetömörülni, kisebb-nagyobb közösségekké szerveződni, majd elindulni a kitűzött célok, a nemzet valódi boldogulása felé. Szögezzük le, hogy egy nemes ügy elgáncsolása, egy ember kerékbe törése, egy nemzet keresztre feszítése még nem föltétlenül a halált s a véget jelenti, hanem csupán a gonoszság ideiglenes győzelmét. A föltámadás reménye, a magasabb rendű értékek választása mindig üdvösebb, mint a kiüresedett porhüvely megmentése, ill. az elviselhetetlen megaláztatások eltűrése. A bátor nemzetszolgálat – legyen bár golyó vagy kötél a bére – mindenkor áldásos, gyümölcsöző életet jelent, míg a meddő, könnyelműen elherdált, pláne a nemzet kárára fordított élet, átkot. Könnyekből, búskomorságból, „sírva vig
adásból”, dühből és gyűlölködésből építkezni nem lehet. Lelkünkből, nemzettudatunkból tehát sürgősen száműzzük az efféle gátló koloncokat, s kölcsönös türelemmel, szeretettel kíséreljük meg az önmagunkra találást, és mozduljunk el egy megalapozottabb, hasznosabb létezés irányába. Ne verjük féltéglával a mellünket, hogy milyen kiváló hazafiak vagyunk, hiszen selejtes vagy értékes voltunkat úgyis eldönti majd a könyörtelen idő. Ugyanakkor legyen tartásunk és méltóságunk bármilyen helyzetben; ne keressük a hatalom kegyeit, s ne bénítson bennünket kisebbrendűségi érzés. Jogainkért, érdekeinkért, anyagi és szellemi javainkért álljunk ki határozottan; ne hagyjuk magunkat elkábítani és sarokba szorítani; továbbá tartsuk számon sérelmeinket, s támogassuk bajba jutott vagy nélkülöző testvéreinket. Ismerjük meg hagyományainkat, mítoszainkat, mondáinkat, meséinket, dalainkat és táncainkat, népművészetünket, nemzeti irodalmunkat és hamisításoktól mentes (ős)történelmünket. A magyar nyelvet és rovásírásunkat nyilváníttassuk a Világörökség részévé! Úgy tanuljunk és tanítsunk, olyan alaposan tárjuk föl gyökereinket, hogy képzettségben és műveltségben toronymagasan ellenségeink fölé nőjünk. Csak tiszta forrásból merítsünk, a médiumok által ömlesztett nyugati kultúrmoslékot öntsük a disznók elé. Éljünk egészségesen, vásároljunk magyar élelmiszereket és iparcikkeket; ítéljük el a pestisként romboló devianciákat (pl. alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, prostitúció, homoszexualitás, magzatgyilkosság, sterilizálás, „megélhetési” bűnözés, nemzetidegen vallási szekták stb., stb.). Védjük a házasság szentségét, tiszteljük az emberi életet a fogamzás pillanatától, szorgalmazzuk a családok gyermekvállalását, becsüljük meg az anyaságot, hogy megfordíthassuk aggasztó fogyásunkat.
Végezetül még néhány fundamentális javaslat. Harcoljuk ki a magyar állampolgárságot valamennyi azt igénylő honfitársunknak. Kényszerítsük a sovén utódállamok vezetőit, hogy ismerjék el a magyar népcsoportok és szórványok önrendelkezési jogát az egész Kárpát-medencében (beleértve a csángókat is!), melynek feltétele a személyes és területi autonómia bevezetése. (Ez persze számunkra nem jelentheti a trianoni revízióról történő lemondást!) A magyar termőföld és vízkészlet maradjon magyar tulajdonban! A gátlástalanul elprivatizált stratégiai ágazatokat (pl. könnyűipar, élelmiszeripar, gázszolgáltatás, infrastruktúra stb.) államosítsuk vissza, akadályozzuk meg a kórházak magánosítását, az iskolák, posták s egyéb létfontosságú intézményeink bezárását; valamint az önkormányzatok tervezett „központosítását”, s működőképes ősi vármegyéink régiókba gyömöszölését. A leghatározottabban biztosítsuk kis- és középvállalkozásaink előnybe kerülését a betolakodó multikkal szemben, ill. a lehető legteljesebben érvényesítsük a magyar érdekeket az EU és a NATO kötelékében, vagy lépjünk ki mindkettőből. Hazánk védelmére ütőképes sorozott hadsereget, a belső rend fenntartására hatékony rendőrséget kell szervezni. Ne engedjük, hogy a kormány, a parlament s a pártelitek felelőtlen pazarlásainak és korrupciós ügyeinek költségeit ismét „reformcsomagokkal”, azaz megszorító intézkedésekkel fedezzék. Ez a posztkommunista rablóbanda már csontig lecsupaszított bennünket, nem kívánunk tovább a kísérleti nyulai lenni. Vagy megtanul tisztességesen kormányozni (aligha!), vagy tűnjön el a süllyesztőben! Rázzuk föl a nemzet fogékonyabb részét, s átütő utcai tüntetésekkel, általános sztrájkokkal, polgári engedetlenséggel, vagy még keményebb módon, végérvényesen takarítsuk el ezt az élősködő bagázst a nemzeti fejlődés útjából! 16 év után vívjuk ki a szabadságot, s hajtsuk végre az elszabotált rendszerváltást! Ne azokat támogassuk, akiknek hatalma van igazság nélkül, hanem azokat védjük, akiknek igaza van hatalom nélkül!
Személyes adottságainkat kiaknázva, a nemzet szükségletei szerint dolgozzunk minden eszközzel, s bármilyen áldozatot hozzunk meg a magyarság fölemelése végett. Ha így cselekszünk, az összes kínunk és bukásunk eltörpül majd az utókor hálája mellett. S ha holtunkban sem nyerünk babérkoszorút, akkor bizonyára átölel az irgalmas Isten.
Budapest, 2006. május 28-án vitéz Siklósi András, az SZVT főrendezője