Siklósi András

Árpád a fényhozó és nemzetegyesítő

– Elhangzott 2006. máj. 28-án, a Szittya Világtalálkozó keretében –

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Magyar Testvéreim!

Immár hagyomány a hagyományban, hogy minden SZVT alkalmával megemlékezünk dicsőséges honvisszafoglaló Árpád fejedelmünknek és hős vezéreinek tetteiről. Volt idő, amikor ezeket az ünnepségeket múltunk egyik ősforrásánál, az ópusztaszeri emlékparkban rendeztük. Az utolsó néhány évben – a nagy távolság miatt s idő hiányában – a díszes külsőségek mellőzésével, de szívünkben hasonló szeretettel és megbecsüléssel cselekedtük meg ugyanezt, amiképpen most is.

Sajnos 15 éves kezdeményezésünk nem talált országos visszhangra, azaz Árpádéknak ma sincs méltó, általánosan elfogadott, kanonizált nemzeti ünnepe; még olyan sem, mint pl. az aradi vagy trianoni tragédiákra utaló félhivatalos emlékezések, ill. a bolsevizmus áldozatainak emléknapja, hogy a tőlünk végképp idegen, ám már iskoláinkban is kötelezően bevezetett holokauszt-sirámokról ne is beszéljünk. Pedig hosszú történelmünk során aligha volt a Vérszerződésnél és a Kárpát-medencébe való végleges Visszatérésnél, az Atilla-i örökség jogos birtokba vételénél maradandóbb és örvendetesebb esemény. Föltétlenül megérdemelné, hogy mi kései, korcs (?) utódok is kellő tisztelettel viseltessünk iránta; legalábbis azok, akik magukat bármilyen okból a „nemzeti oldalhoz” sorolják. Honszerzőink oly ragyogó példát adtak áldozatkészségből, hazaszeretetből, vitézségből és összefogásból, amit azóta se múlt felül senki; legföljebb megközelíteni tudták még a legkiválóbbak is, az utóbbi 1100 évünk változatos históriájának legfényesebb lapjain. Ha elfelejtjük, megtagadjuk őket, azzal az egyetemes magyarság ellen vétkezünk, sőt a nemzethez való tartozásunkat is kétségbe vonjuk. Ilyen fals irányban haladva osztályrészünk nem lehet más, mint az általános fogyatkozás, sorvadás, testi-lelki-szellemi csonkulás, majd végül a totális szétszóródás és pusztulás. Viszont ha föltekintünk rájuk, vállaljuk és alázattal követjük őket, akkor erőt meríthetünk mindennapi küzdelmeinkhez; melyek által kivívhatjuk igazságunkat és szabadságunkat, a fenyegető nemzethalál rémes valóságából eljuthatunk a megtartó és megváltó örök életbe, s egy virágzó, boldog jövendőbe.

Akkor, amikor Árpád apánkra és törzsszövetségére gondolunk, ezzel párhuzamosan az előzményeken is el kell töprengenünk, vagyis olyasmiken, hogy kik és mik vagyunk valójában, s honnan érkeztünk erre a csodálatos földdarabra, ha egyáltalán jöttünk valahonnan. A korszerű régészeti, nyelvészeti, embertani, genetikai stb. kutatások bizonyítékai azt valószínűsítik, hogy a magyar nép és nyelv önálló fejlődés, ill. alkotás eredménye, vagyis itt jött létre a Kárpát-medencében, nem pedig másoktól származik, vagy távoli égtájakról vándorolt ide. Itteni tárgyi és műveltségi nyomaink mintegy félmillió évre, a modern (cromagnoni) emberig nyúlnak vissza. A leletek alapján szinte valamennyi antropológiai és kulturális folyamatot meg tudunk magyarázni, a földrajzi és éghajlati hatások figyelembe vételével. Őskőkori eredetű tulajdonságaink máig viruló bokra közvetlenül a bükki és Körös-Tisza-i  (vonaldíszes vagy szalagdíszes kerámiájú) műveltségből fakad, mely igen messzire kiterjedt és rendszeresen megújult, s persze más kultúrvívmányokat is magába olvasztott (pl. aurignaci, gravetti stb.), a keveredés révén. A Kárpát-Duna- táji őshazában maradt földműves őslakosságra időnként kisszámú hódítók vagy visszatérők telepedtek (pl. jazigok, szarmaták, hunok, avarok, megyerek, kunok, besenyők stb.), pontosabban ezek vezértörzsei és katonanépe, akik azonban asszimilálódásukkal csak árnyalták az őshonos nép faji és egyéb jellegét, de gyökeres változásokat semmilyen téren sem hoztak. Az is megállapítható, hogy a magyar nyelv és írás (mindkettő nyugodtan lehetne a Világörökség része!) szintén mindvégig jelen volt a Kárpát-medencében az őskőkor óta. Ebből persze az is következik, hogy klasszikus „honfoglalásról” semmiképpen sem beszélhetünk; a több hullámban betelepülő magyarok (utoljára Árpád törzsei) „csupán” megszervezték a hont, azaz egy maradandó államot alapítottak az itt élő népesség javára, s valószínűleg el is nevezték önmagukról (annak ugyanis nincs nyoma, hogy korábban az ősnép bármilyen megkülönböztető nevet viselt volna!). Bátran kijelenthetjük tehát, hogy a Kárpát-medence az egyedüli őshazánk, melynek mi az őslakói vagyunk; anyanyelvünk az itteni ősnyelv, folyamatosan követhető műveltségünk pedig az egyik legrégibb az emberiség történetében. Mellérendelő (ma: egyenjogú, együttműködő) és tudományos szemléletű eleink élenjárók voltak az eszközkészítésben, a fémművességben, magas szinten űzték a földművelést, alkotó közösségekbe szerveződtek, békét s biztonságot nyújtó törvényes rendben éltek. (Találmányaik, felfedezéseik, szakrális világfelfogásuk nélkül sivárabb lenne a Homo sapiens  élettere, s feltehetőleg egy sokkal alacsonyabb technikai szinten tengődnénk ma is.) Ettől a hagyományvilágtól élesen elhatárolható pl. az indoeurópaiak és szemiták harcias, alárendelő szemléletű, másokat legázoló és fosztogató, félállati „műveltsége”. A  klimatikus katasztrófák (vízözön, jégkorszakok), ill. a barbárok rendszeres támadásai miatt őseink gyakran kényszerültek elvándorolni, elmenekülni szülőföldjükről. Így keletkeztek a mezopotámiai (sumér, káldeus, párthus stb.), az óegyiptomi, dél-amerikai (pl. maya) és egyéb magas-kultúrák, amiket a primitívek előbb-utóbb szétziláltak és megsemmisítettek. Ez a sors várt volna ránk is, ha Árpád harcedzett népe be nem települ, s meg nem védi érdekeinket és értékeinket a gyülevész hordáktól. Az, hogy a magyarság még ma is létezik ennyi viszontagság dacára, bizony elsősorban pajzsra emelt bölcs fejedelmünk előrelátásának, kiváló stratégiájának és páratlan vezetői képességeinek köszönhető. Másodsorban pedig népünk emberséges, barátságos, szívós természetének, egészen sajátos jellemvonásainak.

Legyünk tehát büszkék múltunkra, sikereinkre, s tiszteljük nagyjainkat, mindenekelőtt Árpád apánkat. Most egy olyan sátáni korban élünk, melyben eltorzult az emberiség arca, amelyben tombol az erőszak, a hazugság, az istentelen önzés, s a Föld népei, nemzetei végső tömegsírjukba rohannak. Ebből a káoszból csak a jézusi lelkületű magyarság törhet ki, mely a világon tán utolsóként őrzi a teremtés isteni titkát, minden kudarca, üldöztetése és satnyulása ellenére. Sokan gyűlölnek, irigyelnek bennünket ezért, ahelyett, hogy példát vennének rólunk, s belátnák, hogy lehetséges egy minőségi, magasabb rendű élet is, nem csupán a jelenlegi önemésztő, materiális fertő. A mi fajtánk fönnállása óta ezt képviseli, s a jövőben is e szerint járja különleges útját, ha meg nem fojtják hatalmas ellenségei. El kell fogadni, át kell érezni minden kontinensen, hogy az egész emberiség boldogulása, üdvözülése attól függ, hogy a magyarság betöltheti-e égi küldetését és földi hivatását. Árpád és törzsszövetsége még tisztában volt az elvégzendő feladattal, s maradéktalanul végre is hajtotta. Ideje, hogy mi is fölébredjünk és fölszítsuk a táltosok tüzét, s a gyógyító, éltető világosságot körülhordozzuk a sötétségbe, gonoszságba merült, megveszett világban!