Siklósi András

A népszavazás önmagunk baljóslatú röntgenképe volt!

2004. dec. 5-e sorsdöntő dátum a magyarság életében. A sikertelen népszavazás után írtam az alábbi értékelést, melynek (újra)közlésével talán nem árt az akkor történtekre emlékezni. Annál is inkább, mert azóta olyan újabb bizonyítékok is napvilágra kerültek az eredmények tudatos meghamisításáról (lásd az MVSZ nyilatkozatait!), melyek szerint egyáltalán nem is biztos, hogy az anyaországi népesség közömbösen elutasította határon túli testvéreinek integrációját. (Több választókörzetben ugyanis egyértelműen lelepleződött a turpisság, azonban a reklamációkat következetesen lesöpörték, elutasították.) Mi persze erről még akkor semmit se tudtunk, talán ezért volt nemzeti körökben mindenütt olyan tragikus a dolog megítélése, mely mostanság is változatlanul tartja magát.

Még annyit, hogy ezt a szöveget Házik Zoltán barátom (Felvidék, Rimaszombat) a nyíregyházi megemlékezésen készül elmondani a nevemben, mivel személyesen nem tudok jelen lenni az eseményen.

Össznemzeti szempontból igen fontos volt és maradt a kettős állampolgárság problémája. Már számos esetben könnyűszerrel megadhattuk volna ezt a kedvezményt elszakított testvéreinknek, 1990 óta azonban valamennyi kormányunk és országgyűlésünk határozottan elzárkózott tőle. Orbánék ugyan – nesze semmi, fogd meg jól alapon – megalkották az ún. státusztörvényt (mely révén az igénylők magyar igazolványt kaphattak), de végrehajtására alig-alig került sor, mert Medgyessyék (összefogva az utódállamok vezetőivel) ügyesen kiherélték. Tehát 15 év alatt a kettős állampolgárság ügye jottányit sem mozdult előre. Ezt a tehetetlenséget és bűnös közönyt unta meg az MVSZ (Magyarok Világszövetsége), mely a határon túli nemzettestvéreink érdekében heroikus munkával összeszedte a népszavazáshoz szükséges aláírásokat. Patrubány Miklóst eddig is sokszor támadták (néha tán joggal), rágalmazták minden oldalról, s a szokásos anyagi támogatástól is megfosztották; ennek ellenére életet lehelt a szervezetbe, s rövid idő alatt többet mutatott fel, mint Csoóri Sándor és társulata 10 hosszú év alatt. Ezért a kezdeményezéséért is meggondolatlansággal, felelőtlenséggel vádolták, noha ő csak a lehetőséget biztosította, a későbbi kudarcért semmiképpen sem hibáztatható. (Mások annál inkább!)

Mi is volt a népszavazás tétje, s ki hogyan kampányolt? Távolról sem csak „egy útlevél Európába”, ahogy a Fidesz szlogenje állította. Nem vitás, hogy 1989 óta az összes népszavazás (a 4 igenes, a NATO- és EU-csatlakozás), a parlamenti s az EU-s képviselőválasztások közül ez volt a legfontosabb, mert arról kellett döntenünk, hogy velünk egyenrangúnak tartunk-e minden magyart, bárhol is éljen a világon, ill. nemzetnek vallhatjuk-e még magunkat egyáltalán, vagy csak egy gyökértelen embercsorda mércéjét ütjük meg. A dolog anyagi, választójogi és egyéb vonzatai, az ellenségeink által fölböfögött álproblémák itt és most mind-mind eltörpültek a föntiek jelentősége mellett. Ki merem mondani, hogy aki ezt elbagatellizálta, s nem ment el, vagy nem-mel szavazott, pláne másokat is erre ösztökélt, az hitvány áruló, tehát méltatlan a magyar névre, s legföljebb hazátlan prolinak, országlakónak, világpolgárnak tekinthető. Ez egy hazafias, erkölcsi, nemzetstratégiai sorskérdés volt, melynek megválaszolásához semmi köze a pártpolitikának, a kicsinyes hatalmi marakodásnak. Szörnyen elszomorító, világraszóló szégyen, hogy mégis erre az alacsony szintre rángatták farizeus kufáraink és gyilkosaink. Egy határozott győztes IGEN-nel tulajdonképpen Trianonra mondhattunk volna nemet, s megtehettük volna az első lépést a széttépettség 84 éves sebeinek gyógyítása felé. A magyar állampolgárság megadása (inkább visszaadása!) valamennyi honfitársunkat Magyarországhoz kötné, s ez bizonyos történelmi elégtételt, lelki támaszt, biztonságérzetet nyújthatna nekik szenvedéseik közepette; ráadásul megindulna a 16 millióra gyarapodó magyarság egységesülése, s rögtön megnőne a Csonkaország védelmi ereje, nemzetközi tekintélye bármely külhoni jogtiprás vagy diszkrimináció esetén. (Egyúttal a területi revízió reményét is felcsillantaná, ami a jelenlegi széttagoltságban csupán vágyálom marad!) Az SZDSZ s az MSZP vérlázító nyíltsággal a nemzet ellen fordult, s a legalantasabb naturális önzést, irigységet, immoralitást zúdította ránk, határainkon túli testvéreinket pedig kiszolgáltatta az utódállamok kénye-kedvére. (Ahogy Duray szemléletesen fogalmazta, végre elvált a sz@r a víztől.) Azzal riogatott, hogy a tömegesen betelepülő magyarok elennék a kenyerünket, elvennék munkahelyünket, veszélyeztetnék nyugdíjunkat, egészségügyi és szociális ellátásunkat, csődbe juttatnák gazdaságunkat és költségvetésünket, sőt ha még szavazhatnának is, esetleg mindörökre kiszorítanák a hatalomból a Gyurcsány-féle MSZDSZP-s lakájokat. Ezzel a sátáni hazárdjátékkal arcul ütötték (pofán verték?) az egész nemzetet, s végleg elvesztették sosem volt becsületüket. Az már nem is okozott meglepetést, hogy az újságok, rádiók, tévék zöme egyoldalúan a kormány sokkoló propagandáját harsogta, ellenvéleménynek – a korábbiakhoz hasonlóan – ezúttal se nyitott kaput. Sajnos nagyobb baj az, hogy a konzervatív-polgári oldal nem utasította el keményen a körmönfont csúsztatásokat, nem körvonalazta érthetően a szavazás tétjét, történelmi jelentőségét. Gyenge, kisasszonyos kampányában üres frázisokat, olcsó közhelyeket puffogtatott, s ahelyett, hogy a fülüknél fogva rángatta volna híveit az urnákhoz, csak ímmel-ámmal buzdított az igenre. Kiderült, hogy egyetlen hazai párt számára se volt ez élet-halál kérdése, inkább a saját pecsenyéjüket sütögették, s népszerűségüket igyekeztek növelni általa. Az MVSZ (mely most beleköpött a pártokrácia mérgező levesébe!) és néhány civil szervezet oroszlánként küzdött, de elsodorta őket a szennyes ár.

Európa legtöbb országa megadta idegenben élő szórványainak a kettős állampolgárságot (legutóbb pl. Spanyolország, Portugália, Olaszország, Horvátország, Szerbia, Románia és Szlovákia), ehhez sehol se kellett népszavazást rendezni; ám ha bárhol is akadt volna ilyen, elképzelhetetlen lenne egy magyarországihoz fogható eredmény, egy hasonlóan borzalmas öncsonkítás. Egy győztes referendum számunkra is felhőtlen, tartós sikerélményt jelentene, felszabadulhattunk volna az alaptalan bűntudat, az évtizedes gátlások, a bénító kisebbségi érzések alól; elkezdődhetett volna egy össznemzeti ébredés, egy újraegyesülés, egy szolidáris testvériesülés, megszerveződhetett volna egy aktív front a gyűlölködő, élősködő kártevők ellen, s a radikalizmus megizmosodásával tán kivághatnánk testünkből a rákos idegen daganatokat, ill. befejezhetnénk a kisiklatott rendszerváltást. Ámde másképp alakult minden, ezért a fentiek megvalósulásáról egyelőre le kell mondanunk. Bevallom, számítottam a rosszra, mégis szíven szúrt, letaglózott az eredmény(telenség)ek olvasása. Csak a tények kedvéért (a számokat tekintve): a részvétel 38 %-os volt (kb.3100000 fő); ebből a kettős állampolgárság megadása mellett voksolt 52 % (kb. 1600000), ellene pedig 48 %. Tehát az IGEN-ek domináltak ugyan, de a rendkívül alacsony, elégtelen részvétel miatt nem érték el a szükséges arányt (a szavazásra jogosultak 25 %-a + 1 fő), így a magyarországi (sajnos nem magyar!) parlamentet ezután sem kötelezi semmi a vonatkozó törvények megalkotására. Megjegyzem még, hogy a szokásos csalások ezúttal is beszennyezték a választás tisztaságát (ezt a bíróság is elismerte), viszont nem ezen múlott a dolog. Tulajdonképpen mindenki vesztett, bár az SZDSZ s az MSZP elérte ocsmány célját; meg is ülték a pezsgős örömünnepet (a nemzet halotti torát?). Negatív kampányuk, vaskos hazaárulásuk nélkül föltétlenül győztünk volna, mégsem menthető föl az anyaország (miféle anya az ilyen?) többsége sem. A vétkesek egyértelműen a kormányzó erők, de a cinkosaik mi vagyunk, leszámítva az igent vállaló másfélmilliós kisebbséget.

Megröntgeneztük magunkat, s elborzasztó képet láttunk: Magyarország népéről lenyúzták a bőrt, lerágták a húst, s a puszta csontvázán kívül semmije sem maradt. Ez a nép már nem él, nincs szíve, agya, tüdeje (gyomra még van?!), se Istene, se hazája! Már nem is birka-nép, csontváz-nép csupán! Mostantól megdőlt az a tétel, hogy mi itthon jobb helyzetben vagyunk, mint az idegen elnyomásban sínylődő testvéreink. Valójában mi nagyobb rabságban vergődünk; hiszen rájuk csak oláh, tót, ukrán, rác, horvát, vend vagy osztrák iga nehezedik, bennünket azonban bosszúszomjas, ördögi zsidók és haszonleső bérenceik szorítanak kalodába, hogy már lélegezni sem bírunk. Becsüljük meg tehát azt a másfélmilliós magyarországi magyar kisebbséget, amely megmaradt magnak, s talán egy új feltámadás csírája lehet, ha egyszer boldogabb idők következnek. Elszakított testvéreinknek pedig azt üzenjük e fájdalmas, drámai bukás után, hogy csillapítsák a mostohaanya-ország iránt fellángoló haragjukat, dühüket, mert köztünk se mindenki szolgált rá a megvetésre. A letargiából, a sírva vigadásból egyébként is tovább kell lépnünk, hiszen nem veszett el minden, nem történt visszavonhatatlan tragédia. Van még mit védenünk, van miért harcolnunk, s ha hiszünk a magyarok Istenében, bízunk a Szent Korona erejében, és merünk nagy célokra törni, akkor eljuthatunk a teljes gyógyulásig.