Siklósi András

Erdélyben a Csodaszarvassal

Jó néhányszor jártam már Erdélyben, a történelmi Magyarország egyik legszebb vidékén. Ezek közt akadt pár napos villámlátogatás, de több hetes körutazás is. Elég alaposan megismertem tehát a Trianonban meghagyott Csonkaországnál nagyobb Erdély városait, falvait, tájegységeit, persze azért léteznek jócskán fehér foltok is a térképen, ahova még nem sikerült eljutnom eddig. A mára össznemzeti szempontból is kultikus zarándoklattá vált csíksomlyói pünkösdi búcsúban egyszer voltam, 1988-ban, s azóta többször is készültem, hogy visszatérjek, de idő vagy anyagiak hiányában erre mostanáig nem kerülhetett sor. Idén májusban kaptam egy kedvező ajánlatot a Magyar Csodaszarvas Egyesület egyik vezetőjétől, így azt elfogadván megvalósult régi tervem. Egy öreg Forddal négyen (Csaba László, Csaba Zoltán, Zétényi Zsolt és jómagam) vágtunk neki a 6 napos útnak, mely több volt egyszerű kirándulásnál, hiszen könyveket és egyéb adományokat is vittünk elszakított testvéreinknek, elsősorban Böjte Csaba árvaházainak, s akadt néhány félhivatalos programunk is. Általában nem szeretem a kötöttségeket vagy az alkalmazkodást utazás közben, de a baráti társaság s a kiváló szervezés hatására rövidesen beláttam, hogy annak is lehetnek előnyei, ha nem mindenről magamnak kell gondoskodnom, s viszonylagos kényelemben tölthetem az idő túlnyomó részét. (Fiatalabb koromban gyalogszerrel, ill. autóstoppal, hátizsákkal, szálegyedül barangoltam be egész Európát és Törökországot, de azóta eljárt fölöttem az idő, s ma már aligha vágnék neki ilyen embert próbáló, fizikailag roppant megterhelő kalandozásoknak. Ahogy öregszik az ember, úgy csökken a romantika varázsa a biztonság javára.)

A többiek Budapestről indultak, míg én Szegeden csatlakoztam hozzájuk. Nagylaknál keltünk át a határon, ahol a korábbiakban megszokott vámhatósági szőrözések ezúttal szerencsére elmaradtak. (Ennyi haszon tán minket is megillet Románia EU-s tagságából!) Az első megállónk Aradon volt, ahol megtekintettük Zala György páratlanul tökéletes Szabadság-emlékművét, melyet kínos huzavonák után néhány éve sikerült ismét felállítani a város egyik félreeső részén, egy rendkívül ízléstelen oláh diadalkapu társaságában. (Utóbbi jól tükrözi a megszállók erőszakosságát és primitívségét, ha úgy tetszik: a magyar kultúrfölényt. Csak megjegyzem, hogy később Gyulafehérvárott hasonló érzelmeket keltett bennem a gyönyörű ősi katolikus székesegyházunk mellé odarittyentett 20. századi hagymakupolás ortodox „katedrális”.) A következő állomás Máriaradna híres kéttornyú zarándoktemploma volt, mely egy dombocskán épült érett barokk stílusban, a 18. század derekán. A hozzá tartozó egykori ferences kolostor ma aggok háza. Ezután néhány percig leróttuk tiszteletünket Bethlen Gábor  marosillyei szülőházánál. A többször átépített reneszánsz várkastély oldalán feliratos kő hirdeti a nagy fejedelem emlékét. A romos, elhanyagolt állagú épületet a Böjte-féle alapítvány vásárolta meg, ahol a restaurálás befejezése után kultúrházat, ill. vendégszállást terveznek kialakítani. Sajnos a hozzá tartozó park is meglehetősen elvadult állapotba jutott a kommunizmus évtizedei alatt.

„Magos Déva vára” a Kőműves Kelemen balladából is ismert. Azt szimbolizálja, hogy komoly eredményeket gyakran csak véres áldozatok árán érhetünk el; s egyúttal megfontolásra is késztet, hogy a bizonytalan siker vajon megéri-e a ráfordított hatalmas energiát. Ha már itt jártunk, föltétlenül megnéztük a kb. 400 m magasan emelkedő falmaradványokat, annál is inkább, hogy kipróbáljuk a pár hónapos korszerű felvonót, ami gyorsaságával és olcsóságával kellemes meglepetést okozott. Föntről messzire ellátva élveztük a körpanorámát. Maga a város elég ronda, amolyan lepusztult ipartelep, elég siralmas blokkházakkal. A fő célunk Déván természetesen Csaba testvér központi árvaházának megtekintése volt, mely először a hajdani ferences kolostorban vetette meg a lábát, s később több panelház megvásárlásával bővült, míg mostanra egész Erdélyt behálózó intézményrendszerré fejlődött. Csodálatos az az embertől emberig ívelő önzetlen szeretet, ami a semmiből sok ezer rászorulónak meleg családi otthont teremtett, s a minden bizonnyal elzüllésre ítélt apróságokból értékes utódokat nevel a magyarságnak. A vállalkozás részére mindenünnen érkező bőkezű támogatások persze azt is mutatják, hogy létezik még összmagyar szolidaritás, segítőkészség, ha valóban nemes ügyről van szó. (Ezt a példát más vonalakon is követhetnénk, s megfelelő összefogással nagyot fordíthatnánk sorsunkon, még akkor is, ha a politika lépten-nyomon keresztbe tesz nekünk.) Körbejártuk az egyes létesítményeket, átadtuk ajándékainkat, megnéztük a templomot, s a gondozókkal és gondozottakkal folytatott rövid ismerkedés után tovább utaztunk első szálláshelyünkre, a közeli Szászvárosba.

Az itteni templom melletti kolostorban is egy kisebb létszámú árvamenhelyet rendeztek be (Szent Erzsébet Otthon), ill. néhány vendégszobát is kialakítottak, ahol mi is helyet kaptunk. Lepakoltunk, megvacsoráztunk, aztán a lemenő nap fényében megtekintettük (nem túlzás!) az édenkertet. Hát ilyen csodát nem minden nap élvezhet az ember. Egy pompás veteményeskert, zöldségekkel, gyümölcsökkel, mesterséges halastóval, kerti pihenővel stb. Csupa haszonnövény, sehol egy gaz vagy gyom, s mindez a gyerekek munkája nyomán, egy örökifjú szerzetes, a 95 éves Bíró Antal irányító felügyeletével. Szegény már menni is alig tud, fogni még kevésbé, de naponta kapát, sarlót, kaszát ragad, s a körötte csicsergő kicsinyekkel együtt műveli Isten virágoskertjét. Hosszan elbeszélgettünk az öreggel lefekvés előtt. Mesélt nagy időket átívelő, megpróbáltatásokban bővelkedő életpályájáról, mindvégig derűs hangon, teljes szellemi frissességgel és naprakész tájékozottsággal. Jó volt hallgatni őt; erős hitéből, emberi helytállásából, nemzeti elkötelezettségéből és sajátos értékrendjéből mi is példát meríthettünk. Másnap reggeli után még megnéztük a néhány utcányira levő óvodát, majd elindultunk Gyulafehérvár felé.

A régebben püspöki és fejedelmi, mostanában érseki székhely Erdély egyik legpatinásabb városa, sajnos egyre fogyó magyar lakossággal. Legkiemelkedőbb műemléke a csillag alakú erődítményben (a néhai középkori vár területén), szobrokkal, domborművekkel díszített barokk kapukon át megközelíthető 13. századi román, ill. gótikus stílusú, háromhajós, kereszthajós, egytornyú (a másik tornya elpusztult!) székesegyház, későbbi reneszánsz és barokk kiegészítésekkel. Belső berendezése a fosztogatások és gyújtogatások következtében többször megsemmisült, de pillérei, boltozatai, kőfaragványai, szarkofágjai ma is lenyűgözik a látogatókat. Nagy történelmi személyiségek, egyházi méltóságok nyugszanak falai közt, pl. Hunyadi János és László, János Zsigmond, Martinuzzi Fráter György, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Márton Áron, hogy csak hirtelen néhányat említsek (a román ősiség nagyobb dicsőségére!). Közel hozzá áll az érseki palota, mely elég szerény épület, középkori magját többször átépítették. Kertjében római emlékek találhatók. Csak úgy mellesleg: 1918-ban a gyülevész oláhok e városban „mondták ki” Erdély egyesítését a Regáttal, amit aztán el is raboltak tőlünk, remélhetőleg nem véglegesen!

Innen Balázsfalva, Medgyes, Segesvár, Székelyudvarhely érintésével (Fehéregyháza és Héjjasfalva közt megálltunk a Petőfi-kútnál) jutottunk Székelylengyelfalvára. (Ez nem volt egyszerű, mert öreg autónk többször megmakacsolta magát, s utóbb szerelőt is kellett fogadnunk a javításához.) Itteni vendéglátónk Hajdó István nyugalmazott főesperes volt, aki hosszú ideig szolgált Gyergyószentmiklósban, majd súlyos szívbetegsége után kérte magát ebbe a csöndes, nyugalmas székely falucskába. A plébános úr híre már hozzám is eljutott, elsősorban remek, bátor hangú 2005-ös somlyói beszéde kapcsán, ami messze kiemelkedett az utóbbi évek hasonló prédikációi közül. Az élő ember se cáfolt rá várakozásunkra. Nagy szeretettel fogadott bennünket, s noha sokan keresték ügyes-bajos dolgaikkal, igyekezett minél több időt velünk tölteni. A templom egész jó állapotban van, egyébként éppen 200 éves, s ennek örömére egy ünnepi szentmise is volt, melyet a távoli vidékekre elszármazott testvérek is fölkerestek a helybélieken kívül. Utána minket is meghívtak a kultúrházban rendezett finom lakomára, ahol ételben-italban nem szenvedtünk hiányt. A falut szelíd dombok ölelik körbe, s Orbán Balázsnak, a legnagyobb székelynek is van itt egy takaros emlékműve (kopjafás, székelykapus sírja néhány kilométerre található Szejkefürdőn, de ez nem esett útba).

Tovább haladva megálltunk még Szentegyházasfaluban, mely valamikor bányásztelepülés volt, ebből fejlődött üdülőcentrummá, falusi panziókkal, kocsmákkal és éttermekkel. Gyógyfürdő is van a közelben, valamint túrázni lehet a Tolvajos tetőre s a Hargita távolabbi pontjaira. Már besötétedett, mire ideértünk, így nem sokat láttunk, de azért betértünk a Múzeum Fogadóba, mely onnan kapta nevét, hogy folyosóin, szobáiban és termeiben gazdag néprajzi anyag van kiállítva, miközben folyamatosan ellátják benne az étkező és szállóvendégeket is. Mi csupán szétnézni jöttünk be, hiszen már vacsoráztunk. Meg kell még említeni, hogy van itt egy messze földön híres székely gyermekkórus (a 140 fős Gyermekfilharmónia), mely rendszerint kirobbanó sikerrel, eredeti viseletekben énekli komolyzenei repertoárját. (Bár a másnapi hangversenyükre meghívtak bennünket, erre sajnos nem sikerült visszajönnünk, de most egy-két tagjukkal s a vezetőjükkel szóba elegyedtünk.) Innen már csak egy bakugrásnyira volt Csíkszereda, de így is éjfél körül járt már az idő, mire ágyba kerültünk a Sapientia Egyetem kollégiumában. (A búcsú idején nem könnyű helyet szerezni, még előzetes foglalással sem, ám a Csodaszarvas ezt a terhet is levette a vállunkról!)

Mielőtt átsétáltunk a csíksomlyói nyeregbe, reggel még megnéztük Makovecz Imre pár éve felszentelt templomát, mely igazán szemet-lelket gyönyörködtető alkotás. Itt egy rövid elmélkedéssel ráhangolódtunk a továbbiakra, hiszen ilyenkor a Kegytemplomba bejutni szinte lehetetlen, mert rengeteg zarándok törekszik a segítő Máriához, hogy áldást kérjen tőle magának és szeretteinek. Egyébként a monumentális kéttornyú, késő barokk ferences templom a 19. század elején épült az eredeti gótikus helyén. Művészileg nem kiemelkedően értékes, de orgonája mestermű, s a főoltárt uraló Szűz Mária (a Napbaöltözött Asszony) 16. századi faszobra is finom, érzékeny alkotás. A tőle balra és jobbra álló, későbbi készítésű, rusztikus Szent István és Szent László szobrokról ugyanez nem állítható. A templom kriptájában szerzetesek és jeles közéleti személyek vannak eltemetve. A kolostor ma is működik, de kevesebb az állandó lakója, mint fénykorában. Érdemes megemlíteni még a közeli Csobotfalva barokk templomát is, ahol a csángó miséket tartják a búcsú délutánján. (Ide is készültünk, de a vihar áthúzta tervünket.) A Kissomlyó oldalában van egy meredek Kálvária, a tetején pedig több régi kápolna, melyek közül a Salvator a legfontosabb, festett kazettás deszkamennyezetével, gótikus szentélyével, régi képeivel és érdekes külső felirataival. Leereszkedve, már a nyeregben áll a szintén Makovecz-féle Hármas oltár, mely az ősi címerbéli hármas halmot és kettős keresztet jelképezi; színpadán egyházi szertartásokat és világi előadásokat (néptánc, rockopera stb.) egyaránt tartanak. Szemben magasodik a Nagysomlyó, melynek tetejére minden évben – nagyon helyesen – kitűzik valakik a magyar zászlót.

Már régi probléma, hogy Szeredából Somlyóra csupán egy keskeny földút vezet, ami a vásári árusok révén még tovább szűkül, s áteresztőképessége oly csekély, hogy gyakorta bedugul rajta a gyalogos forgalom, ill. esőben sártengerré válik. Már rég le kellett volna aszfaltozni, s még vagy két párhuzamos utat nyitni mellette, hogy ez az óriási sokaság könnyebben célhoz érjen oda és vissza egyaránt. (Ám 8 esztendő alatt sem változott e téren semmi, s bizonnyal így marad a következő évtizedben is. Pedig nem öröm, ha egymás sarkát tapossa ennyi ember.)

Meglehetős melegben, lépésben haladtunk csak a tömegben, s jó másfél órába tellett, mire a nyeregbe értünk. Alig jutott már hely, minden talpalatnyi földet betöltöttek a keresztalják, s a távolabbi vidékekről, valamint külföldről érkező zarándokok. Azért valahogy sikerült elvegyülnünk, s a följutás kellemetlenségét hamarosan feledtette a ránk váró élmény. Közel 300 ezresre becsültem a tömeget (mások szerint félmilliónyian is voltunk, de ez szerintem túlzás), s nem győztem kapkodni a fejemet a sok szebbnél szebb zászló és népviselet láttán. A szentmisét Jakubinyi Gyögy érsek celebrálta, a prédikációt pedig Borbély Gábor pápai prelátus, ny. főesperes mondta. Főleg a nők, az édesanyák szerepét emelte ki a nemzet megmaradásában, de szólt az elhivatás, a becsületes munka, a segítőkészség, a szolidaritás s a hit fontosságáról is. Szentjeink közül Árpád-házi Szent Imrét, Szent Erzsébetet, Mindszenty Józsefet, Apor Vilmost és Márton Áront nevezte meg példaként az erények hősi fokon történő gyakorlására. Nem volt rossz beszéd, de valahogy hiányoltam belőle a nemzetnek szóló direkt üzenetet, a kissé „politikusabb” hangütést, ami igencsak ránk fért volna jelenlegi siralmas állapotunkban. A mise közben több egyházi énekünk mellett elhangzott a Boldogasszony Anyánk is, majd a végén a pápai, a magyar és a székely Himnusz. Ezután szép rendben megkezdődött a levonulás. Mi még eltöltöttünk egy órácskát ismerősöket, barátokat keresve (találtunk is bőven!), aztán elindultunk. Már majdnem leértünk, mikor hirtelen kitört az égiháború. Dörgött, villámlott, ömlött az eső, majd a diónyi méretű jég. Szinte beszakadt az ernyőm, akkorákat koppant. Próbáltunk fák alá állni, de nem sokat használt, egészen bőrig áztunk. Haladni sem lehetett, mert bedugult az egyetlen út. Ráadásul a tömegbe szekerek ékelődtek, s ha a lovak megvadulnak, bizony komoly baleseteket okozhattak volna. Csak remélem, hogy sehol se történt efféle baj. Mi volt ez? Istenítélet, utolsó égi figyelmeztetés, vagy a megkínzott természet halálhörgése?! Annyi biztos, hogy nem véletlenül történt mindez, s búcsú ide vagy oda, ennek jelzésértéke volt. (Eb, aki nem így gondolja!)

Csuromvizesen, nyakig sárosan jutottunk el a ránk váró székely családhoz, ahol végre rendbe szedhettük magunkat, s egy finom ebéddel, meg némi pálinkával kúráltuk ki a nagy ijedelmet. A nap hátralevő részében szabad programunk volt. Én Csíkszeredában tettem egy nagy sétát, a Mikó-kastélyt is útba ejtve (ahol éppen egy Munkácsy-kiállítást hirdettek a plakátok, de ezt Pesten is láttam, ezért itt nem szántam rá időt). Sajnos a város áldozatul esett a Ceausescu-féle barbárságnak, így az egyetlen sétálóutca kivételével szinte mindent leromboltak, s helyette modern szörnyeket emeltek, szóval alig maradt említésre méltó műemléke. (Székelyudvarhely pl. sokkal kellemesebb városka, legalábbis régi emlékeim szerint, mert most nem álltunk meg benne.) Jó idő esetén a szocreál főtérre hirdettek egy esti szabadtéri zenés programot – jótékonysági céllal – a helybéli Role együttes közreműködésével. Gondoltam, egy életem, egy halálom, megnézem, legföljebb otthagyom, ha nagyon gyengék. Vihar már nem volt, de végig lógott az eső lába, ezért óvatosságból bevitték a rendezvényt a szakszervezeti székház színháztermébe, ami zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Igazán kellemesen csalódtam. Főként csángó népdalokat és balladákat játszottak rockos feldolgozásban, mozgással is fűszerezve, egészen magas színvonalon. Később megtudtam valakitől, hogy elég régen együtt vannak már, s nemcsak Erdélyben népszerűek, hanem külföldön is gyakran szerepelnek. Mindent összevetve, kár lett volna elszalasztanom őket. Egy eseményben dús nap után ismét a Sapientián aludtunk. (Az éjszakai virrasztást s a somlyói napfelkeltét ki kellett hagynunk, ha bírni akartuk a holnapi fáradalmakat is.)

Reggeli után máris indultunk Gyimesfelsőlokra, hogy megnézzük a „kicsengetést” (nálunk ballagás) a Szent Erzsébet Gimnáziumban, ill. átadjuk az iskolának hozott ajándékokat. Ez az intézmény maga a csoda itt, hiszen székely-csángó vegyes lakosság él errefelé, s az oláhok nem veszik jó néven, ha magyar nyelven folyik a tanítás, pláne egy gimnáziumban. (Moldvában ezt egyáltalán nem is engedik, így onnan is szép számmal járnak át a csángó gyerekek, hiszen ez a legközelebbi magyar középiskola, persze nem állami, hanem egyházi kezelésben.) Egyébként egészen szép, modern, jól felszerelt épületről van szó, melyet főként alapítványi pénzekből, ill. adományokból és külföldi karitatív támogatásokból tartanak fönn, no meg az oktatók jólelkű áldozataiból. A gimnázium talán legfőbb harcosa és elnyűhetetlen mindenese (korábban igazgatója is) Berszán Lajos atya, aki még az ünnepség alatt is folyton sürgölődött, tárgyalt, intézkedett. Bensőséges hangulatú búcsúztatás volt, s aki itt végezhet, valószínűleg jobban megbecsüli magát az életben, mint könnyebb sorsú diáktársai. Egy jóízű ebéd elfogyasztása után a Tatros folyócska völgyében indultunk tovább az „ezer éves határra”, ahol fölmásztunk a Rákóczi-vár romjaihoz, s onnan néztünk át Moldvába, de a csángókhoz ezúttal nem volt módunk elmenni. Visszafelé Gyimesbükkön még beugrottunk vitéz Deáky András csárdájába egy kézszorítás s egy kis szemlélődés erejéig (igazán tetszett, amit láttunk!), s aztán Felcsíkon áthaladva Gyergyószentmiklós felé kanyarodtunk. Már sötétedett, mikor beérkeztünk, s ezúttal egy német segélyszervezet vendégházában (+ irodák) kaptunk szállást (Hajdó István segedelmével). Akkora nagy urak lettünk, hogy éjszaka mindnyájan külön szobában aludtunk!

Reggel Hajdó esperes utódjánál reggeliztünk a plébánián, majd megtekintettük a kívül-belül egyaránt szép, fallal körülvett barokk katolikus templomot és a belváros néhány patinás épületét. Elbúcsúztunk házigazdáinktól, s megindultunk Gyergyószárhegy felé, pontosabban a falu fölötti dombon épült templomokat, a temetőt, valamint a kolostorban kialakított és vonzó egyszerűséggel berendezett vendégfogadót, ill. az itteni Böjte-féle gyermekmenhelyet céloztuk meg. A temetőben leróttuk tiszteletünket az egy éve elhunyt kiváló költö-hazafi, Bartis Ferenc sírjánál, aki elüldöztetése miatt az anyaországban töltött évtizedei után holtában visszatért imádott szülőföldjébe. Az itteni templom inkább csak temetőkápolna, de azért bekukkantottunk egy pillanatra; a dombtetőről nyíló kilátás miatt pedig kívülről is érdemes volt körbejárni. A másik, a szárhegyi főtemplom egyébként kezdetben gótikus stílusú volt, de később többször is átalakították, míg a ferences kolostor a barokk korban épült. Itt élt a híres szerzetes, Kájoni János, aki az ősi székely vallásos énekek, zsoltárok összegyűjtésével és kinyomtatásával elévülhetetlen érdemeket szerzett (később Domokos Pál Péter, az ismert zenetudós és néprajzkutató, a csángók nagy barátja dolgozta fel művét, s egészítette ki a dallamok közlésével). Kájoninak mellszobra van a kolostor falában, s itt is temették el. Ezután megtekintettük az egykori klastromot, melynek megváltozott funkciója is illik eredetéhez. Celláiban kényelmes és ízléses, 2-4 ágyas vendégszobákat alakítottak ki, faragott vagy festett bútorokkal, hímzett terítőkkel és függönyökkel, ill. szépen rakott cserépkályhákkal. A zegzugos folyosókat is festmények, grafikák, fafaragások és kerámiák díszítik. Aligha bánja meg, aki eltölt itt pár napot. A gyermekotthon éppen üres volt, mert ünnepeken és hétvégeken elviszik a kicsiket, de azért távollétükben is megszemléltük „rezidenciájukat”, s nekik is hagytunk néhány meséskönyvet. Lett volna még egy helyi érdekesség, Lázár István főkirálybíró reneszánsz kastélya (még csak egy töredékét restaurálták, e részben helytörténeti múzeum van), azonban belső földerítésére sajnos nem jutott időnk.

Gyergyóalfalu főterén is megálltunk egy lélegzetvételnyire, ahol 13. századi alapokon hatalmas barokk templom áll, mely belülről sem utolsó. Előtte van István pap szobra; állítólag ő vezette a protestánsok ellen győzedelmeskedő katolikus sereget, s ezért – a hagyomány szerint – az alfalusiak örökös joga, hogy a somlyói búcsúkon az első keresztaljában meneteljenek. Következett Gyegyócsomafalva, ahol szintén megnéztük a templomot, majd Kossuth Lajos míves, egész alakos szobrát, azután pedig Borsos Miklós emlékházát, melyben az úttörő 20. századi szobrászművész könyvei, egyes kisplasztikái és grafikái vannak kiállítva (fő művei a budai Nemzeti Galériában találhatók). Megint „lóra pattantunk”, s a vadregényes Bucsin-hágón, majd Parajdon keresztül jutottunk el Korondra. Ez a község elsősorban fazekas műhelyeiről híres (nekem leginkább a régibb típusú fekete cserép tetszik), de gazdagon berendezett tájháza is figyelemre méltó. Az üzleti szellem ide is betört már, hiszen az egész fő utca csupa boltokból áll, ahol a fafaragásoktól, báránybőröktől kezdve a hímzett ingekig, vasárukig, szaruig és fazekakig szinte minden kapható, sajnos jelentős százalékban kevéssé értékes kontármunkák is. Ki kell hangsúlyoznom, hogy Korondon volt egész utunk gasztronómiai csúcsa. Egy solymári ismerősünk vett ugyanis egy takaros parasztházat, nyaraló gyanánt, s a portáján hamisítatlan székely ebéddel kedveskedett nekünk. Itt ettem először csorbalevest, tárkonyos csirkemellet, valamint igazán jóízű puliszkát is. Fenséges illat- és zamatharmóniában volt részünk az egyes fogások kóstolgatása közben! (Isten éltesse sokáig a szakácsunkat!) A lucullusi lakoma után újfent fölkerekedtünk, s Szovátán meg a Nyárád mentén átvágva, némi bolyongás után estére megérkeztünk utolsó szálláshelyünkre, Erdőcsinádra.

A térképen sem jelölt isten háta mögötti kisközségben Lukácsy Szilamér református tiszteletes és felesége vártak bennünket nagy-nagy szeretettel és finom töltött káposztával. Sajnos úgy tele voltunk már, hogy alig bírtunk lenyelni pár falatot, pedig máskor bizony „becsókoltuk” volna az egészet. Ezért inkább a pálinkás butykost s a boroskancsót emelgettük helyette. A tiszteletes úr ízig-vérig magyar ember, sokat mesélt küzdelmeiről és megpróbáltatásairól, de persze az itteni s az otthoni nemzetrészeink sorsát, baljóslatú jövőjét is alaposan meghánytuk-vetettük, meg hát arról is beszámoltunk egymásnak, hogy a magunk szűkös lehetőségei közt mit próbálunk cselekedni azért, hogy legalább megfékezzük a rontásunkra fölhorgadó legsötétebb hatalmakat. Ő pl. külső segítséggel, de zömmel önerőből (és góbés furfanggal) megszerezte azokat a szomszéd telken álló faházakat, melyekben minden évben gyermekeket nyaraltat, s persze közben nevelgeti is őket a magyaros viselkedés elsajátítására. Későre járt már, kifogytunk a pünkösd hétfőjéből is, mikor asztalt bontottunk, s végre lepihentünk. Reggeli után még kisurrantam, s belülről is megnéztem a templomot. Egész szép lenne egyébként, bár a tatarozás miatti sűrű állványerdőtől mindez alig volt élvezhető; leginkább a faragott, barokkos mintájú padozat ragadott meg.

Elindultunk immár hazafelé, azzal a szándékkal, hogy néhány helyen megállunk még útközben, de Váradon föltétlenül. Először a dimbes-dombos Mezőségen haladtunk keresztül, mely sok remekírót adott literatúránknak, gondoljunk csak Kemény Zsigmond, Wass Albert vagy Sütő András műveire. Kolozsvárt elhagyva máris Kalotaszegen jártunk, mely népművészetünk egyik legszebben virágzó tájegysége ma is. Központi városa Bánffyhunyad, ahol mindenképpen érdemes legalább az Árpád-kori eredetű, erődszerű, fiatornyos, festett kazettás famennyezetű, faragott szószékű református templomot megnézni, melyet kezdetben Szent Erzsébetnek szenteltek, s azután többször átépítettek. Pechünkre az eső pont akkor szakadni kezdett, mikor leparkoltunk, ráadásul a kapu is zárva volt, így nem láttuk értelmét annak, hogy a bejutás végett nyomozni kezdjünk. Megelégedtünk hát a kívül is fenséges épület látványával, s némi csalódással elhagytuk a helyszínt. Hamarosan megszűnt az eső, s utána végig sütött a nap, mintha csak bennünket akart volna bosszantani a szeszélyes időjárás. Rövidesen fölértünk a Királyhágóra, ahol megpihentünk egy kicsit, s miközben ettünk, gyönyörködtünk a vidék pompájában. (Hihetetlen, milyen varázslatos országot szaggattak széjjel Trianonban!) Innen már folyamatosan lefelé ereszkedtünk, s nemsokára befutottunk Bihar megye székhelyére, a Körös parti Nagyváradra. A jelenleg kb. 200 ezres várost a püspökséggel együtt Szent László királyunk alapította, s fénykorát a reneszánsz alatt élte, Vitéz János majd Janus Pannonius idejében. Később a törökök földúlták és lerombolták, csupán a 19. század második felében tért újra magához, s pár évtized múlva már „Körösparti Párizs”-nak becézték, de a román blokkosítás és iparosítás megint csak rontott rajta. Mi most csak a székesegyházat, a püspöki palotát s az egykori Kanonok-sor barokk épületeit (ma magánlakások) akartuk megtekinteni, mielőtt átkelünk a határon. A kéttornyú, monumentális barokk templom 1780-ban készült el, olasz és német mesterek tervei alapján. Külső, bejárati homlokzata ívelt, belső tere fenséges, bazilika jellegű, hajója 70 m hosszú és 30-40 m széles, falait carrarai márvány borítja, s pompás freskók, oltárképek díszítik, orgonája Mária Terézia adománya. Remek sírkövek (pl. Thurzó Zsigmond, Ipolyi Arnold püspökök), valamint I. László (egykori sírjából származó) szekercéje és ereklyéje gazdagítják még a káprázatos kínálatot. A templom előtt  magasodik László király szobra, s egy kőhajításnyira tőle a fenséges barokk püspöki palota, mely egyúttal múzeum is. Sajnos belső termeit, ragyogó freskóit zárás után már nem tudtuk szemügyre venni. Tempfli József püspök úrnál is meghiúsult az audienciánk, mert éppen egy vatikáni küldöttséget fogadott, s a bizonytalanra várakozni nekünk sem állt módunkban.

Biharkeresztes felé jöttünk át, majd Püspökladányt és Szolnokot érintve éjszaka érkeztünk Budapestre. Mindent összevetve: nagy élményekkel gazdagodtunk, s a somlyói jégesőt, ill. a kalotaszegi záport leszámítva az időjárás is végig kedvezően alakult. Egész utunk szerencsésnek mondható, s bár néhány apróbb tüske maradhatott bennünk (pl. az elszalasztott programok, látnivalók miatt), mindez eltörpül a művészeti és természeti szépségek, a sikeres kapcsolatépítések fényében. Nemes kaland, emlékezetes zarándoklat volt ez a néhány nap. Megérdemli a Csodaszarvas Egyesület, hogy hálás köszönetet mondjunk neki érte, s persze a csíksomlyói Babba Máriának is, hogy az első perctől az utolsóig gondoskodott rólunk, és védelmezett bennünket.