Reményik Sándor

Új szövetség

Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavát,

Az éjnek adom át, a hangtalannak:

Nemzet nincs már...!

De magyarok még vannak.

Ország nincs már, a haza elveszett,

De egymást átölelő lelkek vannak,

És egymás felé kinyújtott kezek.

Erő nincs már és nincs már hatalom,

Sem a föld felett, sem a föld alatt,

De él és velünk van a gondolat.

Egymásra gondolunk

És arra, ami magyarrá tesz minket,

Megértjük egymás szeme-villanását

S hogy "nem"-et gondolt, aki "igen"-t intett.

Ha szétvetették hű, védő karámunk,

Ha porig égették a szentegyházat:

Nincs más remény és nincs más feladat,

Mind összeszedni, ott, ahol, a nyájat.

Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman:

Már kivirul a lelkek tavasza,

Csak néhányan, egy kicsike zugban

És az a kis zug - az lesz a Haza.

S aki egyedül, magára marad,

És alkot, elhagyottan, egyedül:

Idők vásznára, örök jel gyanánt

A lelkéből a nemzet kivetül.

Leszállunk önnön lelkünk mélyire,

Van ott még sok arany!

Tüzet táplálni: fekete gyémántok,

 És talán - vas is van!

Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk,

Csendes lesz a mező;

De aztán: szemzünk ... oltunk;

Jönnek a gyemekek, az unokák...

Valamit mindenikbe beleoltunk...

Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát

Az éjnek adom át, a hangtalannak:

Ország nincs már...!

De magyarok még vannak.