Reményik Sándor       

Ahogy lehet

Fogcsikorgató türelemmel,

Összeszorított szájjal -

Krisztus-követő bús próbálkozással,

Majd daccal, lobbanóval,

Fojtott ígével és visszanyelt szóval

Tenyérrel, mely sima örökké,

Csak a zsebben szorul ököllé -

Keserű, tehetetlen nevetéssel

Békülve meg akármi rendeléssel -

Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,

Hogy rajtunk ez is, az is megesett:

Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,

Kínszenvedést virágzó életet.

Ahogy lehet...

Megalkuvás zsoltárát énekelve,

Végtelen rabmenetben csak megyünk,

Nincs semmi fegyverünk,

Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,

Vágyik a Péter vad mozdulatára,

Amikor Istenének védelmében

A Márkus fülét hirtelen levágta.

Kik vagyunk mi?

Ó, nem az Alázat,

Csak a megalázottság fiai.

Nemzedékek büszke hídfői közt

Görbülő ív, görnyedő átmenet.

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,

Nem apáinknak tetsző életet,

De aki másképp tehetne helyünkben

Az vesse reánk az első követ!

Minden percünk kínzó kiegyezés:

Ahogy lehet...

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,

Félbenmarad, megmásul mondatod?

Egy szikra talán mégis zengve pattan

Lángörvényből, mely benned kavarog.

Dagadnak benned árvizes esők,

Zúdulna niagarás zuhatag:

Elégedj meg, he megtöltesz belőle

Kristálytiszta vizzel egy poharat.

Visszaszorítanak, hátrább, egyre hátrább,

És amit hagynak: egyre kevesebb:

Hát vesd meg a lábad ott, ahol megállhatsz,

S azt mentsd, azt a tapalatnyi helyet,

Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,

A töredéket eltört mondatokból,

Minden megmaradt árva keveset:

Ahogy lehet...

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában

A liliputi termőföldeket?

Pár négyzetméter - amit a lavina,

A kőgörgeteg könnyen eltemet.

S a Karsztok boldogtalan magvetője,

A földmívelés madáríjesztője,

Ezt a kis humuszt mégis szereti,

Kicsi kőkerítéssel keríti.

Pedig szinte sírjának is kevés.

Ó, karszti sors; ó, karszti temetés...

Te is, testvérem, karszti sorsodat

Fogadd el, s védd meg a karszti földedet,

Azt a sírodnak is kevés humuszt,

Azt a pár négyzetméternyi helyet,

S azt a fölséges Isten-lábnyomot,

Mit a lavina minden rohama

Eltörölni még sohasem tudott.

Védd ezt a tapalatnyi telkedet,

Cserépkancsódat és tűzhelyedet,

Utólsó darab száraz kenyered!

De azt aztán foggal, tíz körömmel,

Démoni dühvel és őrült örömmel -

Ahogy lehet...

Ahogy lehet...