Pusztai Zoltán

Egyébiránt

egyébiránt a keresztpánt (kezdte a kenetteljes,

cseppet sem szívderítő mondandót, az alaphangot

a mihez tartás végett leütve, pünkösd hétfőn az öntelt,

csokornyakkendős mikiegér: a Magtalanító

Antiturános Amnézia nyakigláb agykutatója, elnöke)

Bizáncban készült, az abroncs pediglen göröghonban,

a korona tehát (ha jól emlékszem a szent

jelző nélkül csak így, naturálisan említve

került a dicstelen szófüzérbe, nem úgy, mint alany:

csak tárgy) két részből áll, s hogy Dukasz Mihály

beteges tekintete, rémképe helyén eredetileg mi volt,

az persze nem világlott fel, nem jött elő fél percre se

(tekintettel a bábkormányrendeletben javallott

következő, közeli roncsolásmentes hentesmunkára,

áltudományos anyagvizsgálatra tán) a beköszönő,

fellengzős, fergeteges (agyafúrt) felvezető beszédben,

mit odakint szirén(a)szó, patazaj, profán pánsíp kísért -

mondhatni szokás szerint, (gyalázat oda, szégyen

ide) mint aki zártosztály lakója, nem tudni mikortól,

mióta már: ünneprontó, további zavaros szóáradat

alatt kaparta körmöm a karfát, a vakolatot, s a folt

(bojtos farkú fegyőrdög sejthette talán miért)

önelégülten hízott a képernyőn közben tovább,

s kaptam mi járt: várva-várt bölcsek köve helyett

szemembe szálkát és port: az örökös hadakozást

elunva végül a magyarok (harmadik személyben

fogalmazódott a körmönfont tévhitvallás a képen)

végül a szeretet mellett döntöttek, törtek pogányként

pálcát, mondta a filmrendezőből képviselővé lett,

átvedlett kobold, kimondva, kimondatlanul is

arra utalva, célozva, hogy: eleink gyülevész hada,

hordája, a nagybetűs EURÓPA (ami még akkoriban

sehol se volt) szívébe férkőzött (vad)idegen elemként,

úton, útfélen, mi módon fosztogatott, gyilkolt, rabolt -

és persze mindezt: vagyishogy vagyunk még,

(hunok csak akkor, ha kutyabőrökben kalandozó

barbárokról lehet fecsegni folyton) a Rómából áradó

áldásnak, kegyelemnek köszönheti, aki a latinoktól,

s ki tudja ki mindenkitől kölcsönzött nyelvet beszélve,

(jövevényszavakkal ajkán) kérhet a karperechez,

kilincshez, lánchoz (csernobili, mutáns biórobot:

macskabajszú, doromboló molylepke füle tövét

vakarva rémálmában a mában) fegyencként

szolgalelkűen: kapcarongyot, vattát, szidolt,

(túl)élőben, egyenes adásban zuhanva valahova,

ahova többnyire, gyakorta, egyébiránt: a janicsáros

jó szándék, páros és páratlan jeles napon magával ránt,

magamagát se kímélve, így védve hősként tőlünk a hont.

Madárnyelven

látómezőmbe ér, virágok szirmait hervasztva,

akár a tél, kérdőre von, leckéztet kioktatólag:

deresedő, torzonborz sörénnyel miért vagyok

rontója önként a jónak, lábujjhegyen,

mint habókos földönfutó, józaneszem

december tükörjegét fényezve hová oson?

szamárfüles, pecsétes papírlapok fölé

eleven kérdőjelként görbülve még: iga helyett igét,

szóbeli feleletet, a kéziratra kanyarított (oda vetett)

pár szavas lábjegyzet helyett kitől remélek én?

írva van, jobb lesz, ha elmémbe vésem mélyen:

ének és Énoch közé egyenlőségjelet szélcsendben is

hiába képzel, kit párnázott falak mögé taszít

Nakonxipán behavazott földjén az éter

harcias hangadója, és Trója mássalhangzóihoz

Turul se hoz (míg övé a szó) kötözni való,

kóchajú bohócnak olyan betűt, amit a faló

gyomrából kilábaló orientalista oda illesztene

ahova illene rég, s Heléna, Tündér Szép Ilona

igaz történetét koromsötétben lapozgató,

délibábos, bábeli toronyról, mágusokról,

Gáspárról, Menyhértről, Boldizsárról regélő

magányos lélek: nyelvére ostyát megtörve,

megosztva se remélhet, ha: Ostia kikötőjének

hátat fordítva, másféle világítótorony fényére vár,

s bár madárnyelven, de erről, amarról dalolni mer.

Manifesztum

                                       -Szántai Lajosnak-

1. csillagösvényen, távoli galaxisok ködén át

vezérelt Hunnia tündérkertjébe lélekszikrát

a fény. halhatatlan, mint életerő

télen a hótakaró alatt rejtőző,

megbúvó magban, a remény,

hogy lángfüggönyén, hullámhegyén,

a soron következő, sokadik végítélet

előtti percnek, átsegít minket ki Van -

a törvény, amit a lét peremén

hitvány helytartó, Néró és Caligula

rokona körmöl a lapra: érvénytelen;

szent helyeket: halmokat, hegyeket

zengetve, a szeretet gyógyírt talál

a sebre, s nem ejthet foltot többé az ég

kékjén már fekete fellegeket füstölgő

gonosztevő, ha visszatér fehér lovon,

koronás királyként íjat feszítve,

akiről János apostol a Jelenések

gyöngybetűs Könyvében ír; Szikambria,

Attila városa, a Szentföldön (ahol az életfa

Orion-Nimród őrizte lombja alatt

a mindenség szíve dobog) oltalmunkra

tejútfehér sziklákból, kövekből, ha felépül

újra: szabadon szárnyalhat szavunk, a menny

tükörképét igézve e földre vissza, akár a nyíl.

2. nyilvánvaló, (jeles és zárójeles napok

múltával, ráncokkal homlokomon) mit rejt

a szó: Nílus, s hogy vaskori világ Atlaszt

lapozva, miért, s mivégre nem találom a Don

eredeti nevét a papírlapon, tiltott mezőre érve,

gyakorlott rejtvényfejtőnek immáron

az is könnyű feladvány rég -  közeli tájakon,

a teremtés körtemplomában várva a pirkadatra,

maradva inkább a Duna ölelte magaslaton:

Noé hegyén írom hát holdfényben inkább

a verset, mintsem, hogy máshol keressem

(orromra hagymakupolás tornyok tövében

növesztve jégcsapot, vagy sivatagi viharban

bolyongva skorpiók célpontjaként, forró

homoktól vakon) Isten tekintetét, az aranyló

fénysugarakkal közelgő, kelő Napot,

s hol Árpád, mint szakrális fejedelem

emeli győzedelmesen, széttörhetetlen,

örökös egységet hirdetve kardját, miért is ne

lehetne elködlő rémképeket, félelmek útveszőit

felejtve, hinni a földhöz ragadt, anyagi léten

túlmutató iránytű jelölte mederben hullámzó

életvizében, s abban, hogy múlt, jelen, jövő,

és mindaz mi ezer darabra hull, idővel egy lesz

megint -  visszahúzódik, kiárad, miként tenger,

időben, térben: a Teremtő végtelen szeretete.

Pünkösdi rózsafüzér

                       -hitvesemnek, Katalinnak-

Isten, ha Van (márpedig miként ne lenne,

ha betölti fénye a földet, s eget) világokat

teremtve jelen van mindenütt:

szent lelke füvekben, fákban,

sziklában, harangszavában,

tavak tükrében, virágok kelyhében él,

s a mindenség megannyi ismert

és ismeretlen sarkában, szegletében,

szellőben, villámokban, viharos szélben,

madarak énekében, benned és bennem,

s ahol a végtelenben az idők végén

és kezdetén fénytest a fénytestet kisérve,

örökzöld rétre, színarany mezőre ér.

Isten, ha Van ( márpedig hogy is ne lenne,

ha körkeresztet rajzolva faággal télen

a hóba, s piros pünkösd napján,

a templomból hazafelé pünkösdirózsa

lehajló agáról szakítva leveleket,

kedvemet deríti, s érzem: szeret)

olyan lehet, vagy szebb is talán,

mint virágszirommal behintett oltár

fölött az ostya, mint napkeleti mágusokra

mosolygó ma születtet, ártatlan bárány,

mint bölcső ringatta bölcs,

ki vállán hordozva a keresztnek

becézett feszületet: ajkára szitkozódó,

káromló szavakat nem vesz soha,

mivel hogy jó, mint földi és égi folyó.

Isten ha Van (márpedig miként ne lenne,

ha élet a fény nélkül nincs) angyali dallam

a kimondhatatlan szavakban, s hangtalan

imában, fohászban égi ige, mivel hogy jó,

mint földi és égi folyó: Isten a Mindenható.

Táltos dal

Első királya a kerek világnak,

fénylő csillag az égen,

hunok és magyarok téged várnak

íjat feszítve régen.

Szelek szárnyán suhan a szép szó,

gyorsan akár a nyíl -

Jó Nimród te mutass utat

legyen a szavad örömhír.

Mutasson utat égi jel,

jöjjön el újra az aranykor,

a szkíták aranya: fénye a Napnak

minden gondolatból

űzze el az éjszaka fekete fellegét,

táltos lovon a hajnal

hírnöke hozza az élet vizét,

ne legyen űzött vad a magyar.

Égi hazából, távoli kertből,

Tündér Ilona kék köpenyét

terítse ránk, és óvjon a bajtól

a Magyarok Istene ha jön a sötét.

A dobok hangja, mint jó paripa,

vigyen ma minket a mennybe:

szikrát parazsat lobogó lángot

kapjon a magyarok lelke!

Nimród, Atilla, Szent László,

Turul vérből való

szentek serege

a sebekre gyógyírt

tőletek remél a nemzet,

reményünket igaz hitünket

Égi Királynőnk veszni ne engedd.

A dobok hangja, mint jó paripa,

vigyen ma minket a mennybe:

szikrát parazsat lobogó lángot

kapjon a magyarok lelke!

Varázsima

Tündérek hona,

virágoskert vala

Pannónia,

Hunnia valaha

és körtemploma a fénynek;

rontás elleni varázsima

ma végveszélyben az ének.

A lélek, mint hó lepte ágon

szél tépte tollú madár,

úgy didereg,

a trianoni sebek

stigmájától e táj

búcsúzna már,

de gyógyír még

nincs az ég alatt semerre -

zúdul, akár a sárlavina

az új Heródesek hadserege.

Napba Öltözött Asszony,

Magyarok Nagyasszonya,

Csíksomlyó szent hegyéről

sólyomszárnyon a varázsima

hajnalban hozzád száll,

jó királyra várva,

szent nevedet áldva

csodát a magyar

Tőled remél,

Babba Mária

vezércsillaga

a Nemzetnek Te legyél.

Te legyél nekünk a fényes Nap,

Regina Hungária, legyél a Hold

ezüstkorongja, ha eljön az éjszaka.

Rontás elleni varázsima

ma végveszélyben az ének,

jó királyt küldj Babba Mária

e sokat szenvedett népnek,

olyant, ki égi igét

és mennyei törvényt hirdet,

aki a Szent Koronával koronázva

megóv a rontástól minket.

Visszabeszéd (farsangi előzetes)

hangomat jogellenesen hallattam,

nem csoda hát, hogy szálkát és kukoricát
számlált a félhomályban térdem e dalban,

s hogy foghegyről kaptam: hogyan jövök

ahhoz, hogy egyáltalán akármi, bármi

szikrányi szavam legyen a nevem, ha kuss,
(kézenfekvőnek tűnt, kusitákról valószinűleg
halovány dicsérő szó se lesz) és amúgy is más
papírt kíván a rovásírás - hiba, ha látványosan

ágaskodik tövis karcolta versből a vessző,

fülsértő, halotti csendből (!) a felkiáltójel,

akár a szög, s főleg, ha vért köhögni merészel

a keresztkérdésre (mi az, hogy magyar?)
falfehéren a farsangi lapra, akinek lapot se
osztottak bizonyos magaslatokban még,
és nem jelenik meg nagypénteken az élet

forrását bizánci méreggel mételyező folyóirat

divatos hasábjain olyasmi verslábakon soha,
fél sora se, miben is íjat szkíták helyett
(veszett ügy előjele, ha túlontúl meditatív
az ív) célzóvizet kortyolva például Ámor
feszít, s marcipán szivek tükrében terelget
bárányfelhőket, távol a céllövölde novemberi,

vérpiros fogószinpadától föl és alá a szél,

ezüstös foncsor fölött fodrozva brüsszeli

felszint és csipkét, időmértékesen,

mint bölcsőnek címkézet, tépett röpcédulákkal

behintett ravatalon halottkém fakó angyalhajat,

hol égi eredetet, égi igét tagadva harsog

naponta szedett-vedett szavakról estimesét

a Tudatszűkítő Intézet frontembere,

s nyelvét a sok ezer éves jelekre Tordoson,

Tatárlakán kaméleonként ölti (míg áporodott

szagot leplez a kölni) a hamiskás sakálvokál,

és laboredénnyel kezében kollaborál ez és amaz,

díjazva hasonszőrűt: hiénát, ölebet, veszett kutyát,

míg túlélőt védőbeszédnek álcázott vád

vezényel sötét sarokba hajnaltól napestig itt,

ha túlontúl magyaros húrokon pendít ma dalt,

s ha nem hajlandó, miként azt kérték: kihalni még,

jövőbe olvadó jégtáblán evezve, őssejtekig,

vérig sebezve se, és nem hajlik gerince, akár a nád.

Krónika

                                          Pap Gábornak

Attila, Róma falai alatt, angyali üzenetet

kapott. Európa, (mit így illik nevezni,

mi akkor még sehol se volt) örömlányok,

pénzváltók, rabszolgatartók bölcsője, fészke:

azóta hőssé lett vandáloknak hódolva hullott

csak térdre, s köszönetet, esengve azóta se

rebegett annak, ki ingyenkegyelmet osztva,

nem rombolta a pokol tornácát porig.

Tagadhatatlan: (időmértékes verslábakon

szökellve, latinos dicshimnuszt zselatinos hajú

ámokfutó tógában táncoló hordáról hiába zeng)

e mostani, civilizációnak becézett, csúfolt

falanszter előfutára valaha etalonként ontotta

lépten-nyomon, gyarmatokon, harcias istenek

képmásával díszített cirkuszban bőven a vért -

Tény és való, Firenze díszeit, Szikambria

tulajdonát, a göröghonba fuvarozott torzókat

(lefűrészelt lófejet, mást) visszaperelni

életveszélyes ma -  Holdvilágárokban

bolyongva, míg életfa lombja hull: Targitaosz

király kései utóda, távol a Hargita szakrális

hegyétől, e vaskorban aranyfokosra aligha lel.

Itala hajnali harmat, étele ostyafehér kenyér,

annak, ki Itáliának hátat fordítva táltos lovon

suhan, akár a szél -  Mezopotámia

Duna és Tisza öntözte kertje rejti a titkot:

gazság és igazság között csupán egy isteni

értékű betű a határvonal, s szívében bosszút

tolvaj, ha forral: lopott kincsekhez égi igét

nyelvére farkasvakon tündértől hiába kér.

Lapozni lehetne tovább is persze: Jézus sebe,

hogy ne is színezze tovább már bíborvörösre

Hunnia egét napnyugtakor, s hogy ostor

és korbács se legyen többé a képen,

csak bronzból öntött szobor: farkastejet

kortyolgató ikrek a templomtorony árnyéka

előtt a kopott kövön, és túl már a képzelet

vihar rojtozta vásznán vesszen a ködbe a fény -

Apróság, mondhatná egynémely kalandor,

hogy kiradírozott néhol (imitt-amott) a lapról

egynéhány nekünk szánt üzenetet Bizánc

és Velence ügynöke, s a kétfejű keselyű

címerével pecsételt aktákat kulcsra zárt

páncélszekrényben rejtegeti előlünk ma még

e kor, mely lézerfegyvertől megolvadt megalitot,

szívcsakrát, romlatlan testet mesebeszédnek mond.

Magról, amelyből Csontváry libánusfája, királyi

cédrusa lett, amelynek angyali lombkoronáját

álmodom borongós napon, szúette aranykeretbe

este: lobogó gyertyalángnál, létem, ha lemerül,

verset ki ír? szárnyal a szó, akár a nyíl, örömhírt,

vigaszt remélve, a Magyarok Istenét szólítja,

hívja a rím és a rag, mint halkuló hattyúdal,

mely szürkületkor, végórán visszhangra vár -

Az nem lehet, hogy tükörképét a mennynek

ne lássam többé e földön soha, hogy ablaktalan

betonfalak tövében harsányan rajtam kacagjanak

kárörvendő, holdbéli halálfejek, s móresre

Heródes zsoldosa oktasson lépten-nyomon,

gomolygó ködben, haláltengely jelölte keresztúton,

hol kincs ami nincs, és jussom csak római rom.

Gizai piramisok, nílusi hajóút emléke, fénykép

a Királyok Völgyéről, hol Thébai Remete Szent Pál,

a sötétség seregét fékezve érettünk imádkozott,

ki másmilyen dimenzióban, titkos barlang

csendjében, mélyén, hová már homályos tekintet

nem hatolhat, nem érhet el, mit nem láthat avatatlan

szempár soha: gonosz erőktől oltalmaz minket ma is.

Nap és a nép, folk és a falka -  vadászkalandra

jobb lesz, ha nem vár, ki madár csőréből ívelő

virágos indát (igét) metélni sosem volt rest;

szólni, növekvő hittel ki mer, mielőtt kalitka ajtaját

zárná rá megint az est, aranyat égben keressen,

igazgyöngyöt a mélyben, s ha rábukkan,

rá lel: ne kérjen tükör előtt magától bocsánatot,

akárki, bárki is próbálná szárnyát szegni szavainak.

Égessen tüzes vasakkal bőrömbe bélyeget

a végzet, (mint megannyi igaz hitű regősbe,

ősbe, pecsétgyűrővel ujján a kéz, mely levitézleni

tanított aztékot, mayát, szent könyveket hajítva

a lángok közé, s vezényelve halálsikolyhoz

örömzenét, ha feszállt a füst) iránytűt, térképet

ragadjon el tőlem ki útonállóként utamba téved:

az igaz szó gyöngy, s fénylőbb, mint harminc ezüst.

Pár ezer év, annak ki tiszta forrást keresve odáig ér,

ahol a mindenség tejútfehér körtemplomában

a Világ Világossága, az Igazság Napja ragyog,

nem több csupán egy perc; ahol a csillagok:

szentek és táltos királyok születnek,

s hol nyugodni tér a szél, vízzé a vér miért is válna?

cédrusfa koronája hirdeti lesz (feszületet bár fejsze

farag, s vakharag karót hegyez) minden, mit Isten ígér.

Kristályosul, dermed már fekete hópehelyként

halotti csendbe, (akárha sivatagban futóhomok)

imitt-amott a porig alázott, önnön magát

ismétlő, fényét és lényegét veszített lét,

de télre tavasz jön, s bár mást kürtöl világgá

fantomfélelmeket gerjesztve más, égszínkék

tintával, angyalok írják a holnapok könyvét,

s az ég: végszóra jó királyt, jó hírt küld tudom.

Irgalomra, fékeveszített, időtlenül iramló időben

többnyire az vár csupán, ki eredendő bűnről beszél,

s nem érti szavát a szeretetnek, s rettegve él,

s térdre borulva Messiást mond Jézus helyett,

nem sejtve, hogy lett a Jó, az élet vizét hozó,

mennyei Mindenható olyan, kitől is rettegni kell,

mint pokol tüzétől, mely e világon lángol csak fel -

Rémhír, hogy büntet, s hogy vérrel ír törvényt

az Úr -  testvér szavunk: bor és kenyér, s hófehér,

szűztiszta hajnali Napkorong az oltár fölött az ostya,

s bár szent sólyom városa, Hierosolyma nem őrzi ma

ősi hitét, s álmomban hiába repülnék Babba Mária

szentélyét, Tündér Ilona templomát keresve Babilonba,

van még e világon hely, hol szép szóra szép szó felel.

Átkot szór fejemre olykor, máskor, mint kákán

a gordiuszi csomót bogozó bolondra, csöbörből,

vödörből hideg vizet: koholt vádat, rágalmakat zúdít

ez és amaz -  szent igaz: koszorúból, virágcsokorból

magyarnak néhanap nem marad más csak a gaz,

és villa és kés között a tálon (a mélyhűtött porcelánon)

ecetes halból csupán a csontváza annak, mely olyasmi

jövőt jövendöl, mint koncepciós per előtt a csók.

Lidérc fény, múló balsejtelem, mi más is lehetne,

lenne, mit beteges elme vetít? rossz nyelvekkel,

hitetlenekkel nem perelve, kérdésre választ se várva,

bármilyen nehéz teherrel vállamon, szálegyenesen,

mint kinek vesztenivalója régóta szemernyi se,

és őrizve viharos szelekben is tovább a lángot,

és nem szisszenve, ha behegedt sebeket szakít fel

szívemen istentelen beszéd, Júdások sötét tekintete.

Attila kardja, Szent László szelídsége jelölte ösvény

legyen utam, s ha túl már a Golgotán, feltámad majd

e Nemzet (velem vagy nélkülem) szerte e csillagon

ünnep legyen, s ismerje be, szeméről hályogot törölve

szerte a nagyvilág: új élet magból sarjadhat csak,

s magyar szavak nélkül a hangzavarban, Káin kezén

Ábel kiontott vére nem sejtet egyebet, mást: romhalmot,

romlást, sokadik jégkorszak utáni újabb jégkorszakot.

Nimród, ki íját feszítve csillagösvényt őriz, égi kaput,

Atilla nyugvó helyéhez közel a Pilis Vadálló (vádló!)

köveinek csendjében, rengetegében, s az életfa

lehajló ága alatt: az idők végén és kezdetén

visszatér testet öltve, s elhozza azt, mit örökre

elveszettnek hittek sokan, amit az utolsó aranyágat

letörve, volt ki már kárörvendőn, végleg halottnak remélt,

s aminek fényétől fényévnyire dagaszt ma sarujával sarat.

.

Gáncsoskodásra, gyermeteg aknamunkára legyint a bölcs.

Yorik, itt és most idétlen térfának vélné a konspirátorok

Nakonxipánban zajló, eszement mesterkedését,

azt hogy a spirálgalaxisok karjára is bilincset

kattintana (királydinnyés homokban építve magának,

másnak: légvárat, szépségszalont) egynéhány bolond,

s hogy X Y csontvázzá csupaszítva kívánná látni a hont -

Intelmeket felejtve, nevesincs ködevők sereglenek,

Magor, s Hunor hazáját, házát rablótanyának nézve,

Rémus és Romulus utódaként -  Gilgames történetét,

s Oziris testét (mit szétszabdalt Szét, az éjsötét tekintetű)

színezi ólomszürkére, hogy ne is vegyem már észre

kit rejt a mítosz, a trójai faló gyomrából lopakodó

csipetcsapat, mely amerre jár, s ahova ér: ott kiég a fű.

Óriásra, ódon varázsszavakkal ajkán (bár másként, mint

Démoszthenész) vészterhes napon, észveszejtő órák során

Ugor talán, de nem éppen jégmezőről szalajtott királyi

szkíta: igaz magyar vár, távol az ordas eszméket

terjesztő álpróféták szószékétől régóta itt, hol rizsporos

paróka, barokkos ciróka-maróka, tóga alól kivillanó

pucér fenék, léggömböt hámozók boldogtalan körtánca,

csatazaja: követendő példa nem lesz, akárki bármit tanít.

Ninive nihilbe kanyargó nyomvonalán haladjak vakon?

Orion párducát ne lássa templomi mennyezeten szemem?

Kairóban keressem, fekete gránitba vésve a titkot?

búgócsigát pörgessek megolvadt üveghegyen?

hiszem és vallom: közeli tájakon, a Kárpátok hó lepte

koszorúja övezte tündérkert szent földjén lelek csak

arra, mit porig rombolva se tűntethet el, skorpiók halálos

mérgét fröcsögve senki soha, mivel hogy égi igékben él.

Árpád-kori, turul vérből való szentek üzennek: Heródesek,

Júdások hadoszlopa veszik maholnap ködbe-  Attila:

Atlasz, ki vállán tartva a földgolyót, Istennek ostora,

világnak jó pásztora, gátat vet a kozmopolita menetnek,

s láthat majd szájtátva Gólem és törpe idővel jó pár

csodát: angyali csillagot, Szent Koronát, Fehérvár aranyló

Naptemplomában, mely régi (égi) fényében ragyogva újra

jó kedvre deríti fent, a hetedik mennyben a Teremtőt megint.