Pusztai Zoltán

Évkör a halak jegyében

Fergeteg hava

üres, mint töltényhüvely. mint persely, amelybe lyukas garas

nem hull már rég, s fogytán a hasonlatoknak, marad az ablak:

surran a nyest, s a lenyugvó Napot foglalva dalba, fészkére száll

egy hírmondóul maradt madár, s igává változnak át a papírlapon

a sebtében odavetett igék. elcsendesül a kívül, s belül. füstkarikák,

s egy fehér papírszalag foszlánya lebben ágon, bár lobogni már

e mostani, ismerős szélcsendben, (hol örömhírt angyali harsonák

nem zengnek még) titokban szabadna csak, s nem is akárhogyan:

takaréklángon, de lázongva semmi esetre se; iramló időben tér

nyugvóhelyére, balsorsával békülve jóideje, kinek is mívesen

kifaragott sírkő az álom, s kinek csak egyetlen évszak dukál: a tél,

s ki jobban teszi, ha pattanó rügyekről nem ír és nem is beszél -

bár kimondhatatlan: alig van csillagtalan órán a rohamléptekben

távolodó aranykorok fényére szó: elér a gondolat is oda, hová csak

legendák őrizte életfa, égi lajtorja ér, hol hétpecsétes titok már nincs.

Jégbontó hava

készülődve a körmenetre, halak jelével fémjelzett, ónszürke felleg

alatt, (midőn is áldozatra adván magát a Mag: meghasad, s csírázva

sarjad az új élet észrevétlenül) lobogó tüzek lángjára, gyertyáknak

szent, hetedik mennyekig világló fényére gondolva, általuk tisztulva

lélekben, testben, a Napot szülő Istenanya nevével ajkamon üzenem,

írom, jövendő koroknak címezve ma: van ami látható, van ami nem,

s tudója egyedül egy lehet csak: ereje miként lehet fűszálnak annyi,

hogy által lyukasztva akár a kőkemény aszfaltot is, alvilági sötétből

érjen a fénybe, Ozirisz történetét idézve kishitűeknek, kételkedőknek

itt, hol vaskori biorobotként sürög-forog, távol az angyalok honától

jónéhány hitehagyott teremtmény, s gyomrát gyorséttermekben töltve,

lélekkel, költeményekkel nem bíbelődik rég, pedig: csodák történnek

szemünk láttára folyton, nap-nap után, hónapról hónapra, évről évre,

s nyitott lehetne, miként a teremtés könyve, sokak fölött ismét az ég,

ha jégtörő Mátyás szavából megértenék: mivégre zúg a nagyböjti szél.

Kikelet hava

tavaszelőn, újuló, növekvő élniakarással zengve a dalt, (mint feketerigó,

zöldülő ágon) óvakodnom már attól csak: ne ragadjon magával gyorsan,

rohamlétekben olyan terepre végképp a hév, ahol a tűzfalnak fejjel rohan,

akolból kitörve, tébolyodottan, kergén a kos. ne légy szeles. isteni intelem

érvényét nem veszítheti soha -  megfontolva haladni, teret nyitva a befele

áramló világosságnak, fénynek, rendezett sorok végére tenni csak pontot:

dolgom csak ez; eleink örökérvényű, igaz hitéhez méltón: lakodalomnak,

mulatozásnak, táncnak helye itt addig nem is lehet, míg húshagyókedd

napjától nem érünk húsvétvasárnapig. virágokat poroznak, gyűjtve a jóféle

nektárt a méhek, Világnak Világosságát várom naponta én, a méhviaszból

mintázott gyertya: (mely kikelet havában világol szobámban este) Jézus

jelképe, ki feltámad harmadnapon, s minden áldott hajnalban, pirkadatban,

s amíg a földkerekén, bármely égtáj felé marad egy emberarcú, szép szavú

teremtmény: sákányfogvetemény nem lesz az emberfia, s növényt a földbe,

pörölyvasakkal se ütlegelhet már vissza, ki sarkaiból világokat forgatna ki -

Szelek hava

a szemfedél, mit végórán szememre hord a szél: vakító fehér legyen,

vagy heverjek szemérmesen, szememen ezüst és arany tallérral inkább

a nyugvóhelyen: alant a mélyben, vagy szakrális sziklabörtön szívében

várva a szabadulást; testemet pártus mintával díszített lepel takarja, lepje,

ha irgalom ímhol semerre nem jut nekem, ha kiterít, mint megannyi mást,

döntő csapást mérve reám, (a korbácsolást elunva) ki farsangi álarcot ölt,

s időtlen ideje vesztemre törve: sírköveken kardpengét, kést köszörül,

s nem szűnő, heródesi haraggal gondol csak arra, hogy nem hallgatva soha

a márványba, gránitba vésett törvényre, parancsszavakra: szárba szökken,

dacosan ellenszegülve megannyi paragrafussal, makacsul újra és újra,

ismét a Mag, s nem átall lombkoronáról, aranykorokról álmodni hó alatt

télen, kinek az elme ezernyi vetített képe, s számtalan farkastörvénye

szerint: lennie nem illene immáron rég, s nem elég, hogy van, versében

néhanap olyasmi gondolat fogan, mely veszélyforrás lehet: szelek havában,

a szeretet szikrája lángra is lobbanhat, egy óvatlan pillanatban, akármikor.

Ígéret hava

nyitva az aranykapu: összeér ég és föld, a szeretet életigenlő ösvényét

életfa jelöli ki (kívül-belül) zöldfarsang napján, s pipacsok vérpirosa,

rózsáknak bíbora hirdet lépten-nyomon igaz igét: kenyérré változhat át

a tejúton minden virág, Erzsébet köpenyében, ha harangzúgásra délben,

lesz még ki zengje az Úrangyalát. szikrát csihol, fadarabokat dörzsölve

össze, fellobbanó lángok fényében fürdeti tekintetét, ki Hispániától távol,

vérgőzös bikaviadalra nem vált jegyet, de ereje teljében, felgyűrt ingujjal

birokra kel legényesen ellenfelével: a próbatétel pannon tündérmesékben

más, mint bárhol a kerekvilágban szerte: ellenségképet nem fest Hunor,

s Magor, míg ikreknek csillaga világol odafenn fenségesen, s bár meglehet

másmilyen, idegen etalonokat állítgat köztéri szobor gyanánt elénk e kor:

piros pünkösd napján, ha szemünkbe álompor szitál is, a kiáradó szentlélek

segít olyasmi szavakat kimondani, melyeket már-már örökre elfeledettnek

hitt, s ezidáig nem mondott ki talán soha, vattás, hideg ködökbe fúrva fejét

halandó még -  a mindenség nászának havában: ígéretekből valóság lesz.

Napisten hava

perzselő hőségre villámokat vajúdó vihar jött. forgószél tölcsére pörgött,

hangzatos dörgedelmek zengtek alá a mennyből, s a nappali szürkületben

nyúlgátakat szakítva át, medréből kilépett az élet, s halál vizét egyszerre,

egy füst alatt hozó: forrás, patak, folyó -  záporok ostora sújtott le suhogva,

haragos jégeső sorozta a civilizációnak címkézett falanszter betonbölcsőjét,

vasketrecét, s alig akadt, ki varázsimákat mondva, a baljós előjelekből

bármit is kiolvasott, míg csúcspontra ért, s leszálló ágban volt már a fény,

s szélsebesen, szikrákat szórva, gurult a bálványkövekkel ékes hegytetőről

a völgybe, távol a megalomán légvárak árnyától, talapzatától egy lángoló

kerék, mely úgy-ahogy emlékét őrizte, történet előtti, organikus nyaraknak

titokban még, mint tengerfenéken gyöngyöt a kagyló, s kitárt csillagkaput

Hóruszként hódító, ábrándos lelket: legendák, mítoszok, tündérmesék -

szemtanú? egyedül egy volt csak arra, miként suhant álmában táltoslovon,

homlokán búzaszálakból font koszorúval, mélyből a magasba, a szer-elem

kincsével vértezve, ki visszatérve, sebére gyógyírt: gyöngyharmatot kapott.

Áldás hava

testvér szavunk: bor és kenyér. darazsak, méhek dongnak körül mézédes,

érett szőlőszemet, fürtökben illatozik a Teremtő adománya: termő tő szülte,

lugashoz hánccsal kötött vesszőn a termés -  nemsokára kupában, serlegben,

kehelyben piroslik ismét az életvize, s vérszerződést köthet, ujját karcolva

szertartásosan, szent ligetekben, terített asztal fölött, örök időkre szólót:

7 vezér, 12 apostol, s ahol a szótárban étel és élet összecseng, egyet jelent,

miként a szer és a rend: felépül újra, mit jéghegyeket hizlalva, eszeveszetten

rontott porig, halotti leplét terítve virágos mezőre, rétre a tél. búzaszemekben

aranylik arca, kinek majd teste érettünk megtöretik megint, bár máshogyan,

mint kovásztalan korong, mely kerekded, akár a Nap, s hófehéren égi igét üzen,

közel az oltárhoz magasra tartva, de íze szemernyi se, s míg nyelvünk hegyén

olvad a hideg falak között:  eredendő bűnökkel riogat, rettent (az áldás havában

is) gyakorta minket, törvénykönyvet lapozva, káini ködképeket vetítve, citálva

elénk a pásztor, s bár örökmécses világol a szögekkel felsebzett Fényhez közel,

ki tűzzel keresztel, szikrát elvétve lel füstszürke félhomályban, borús boltív alatt.

Új kenyér hava

koronás király a nyár. országalmája érett gyümölcs, égszínkék palástját

teríti Nagyboldogasszony napján fölénk, de közelgő sötét idők előszele,

lehelete fodrozza a Szent Anna tó ezüstös tükrét maholnap már: alászáll

a zenitről lassan fényes Napunk. seregélyeket kereplő kerget, termékenység,

egész-ség záloga a gyümölcsfák kérgébe karcolt kereszt, szemmelveréstől

párna alá rejtett virág véd álomba révülőt este, míg zsolozsmás szenténeket,

archaikus imákat zengve, frissen kihantolt, jelképes sírgödör körül ősz hajú

anyáink virrasztanak. világ, csak más, a másvilág is. mi egyebet mondhatnék,

(régvolt idők színét igézve a képzelet viharvert vásznára ma) vigasztalóbbat,

reménykeltőbbet ennél? kérjetek, s megadatik, mondotta vala az Úr, s lám:

hitünk oltárán aranyló búzatenger hullámzik, s aratás után a kalász magvából

kenyér lesz: áldozatból, halálból élet fakad; hulló csillag ide-oda: jobbjában

jogarral jön majd, ki mindenki szabadítója lesz -  keréknyomokba hevernek

méregfogakkal immár a kígyók, vagy bújnak a föld alá vissza; királynőnk,

Regina Hungária, nem engedi veszni, veszejteni népét soha, a zárszó ma ez.

Földanya hava

szakad a fű gyökere. vége a mézelésnek, mederfenékre húzódnak

hidegen hullámzó vizekben horog és háló elől a halak, kulcsra zárt

ajtón kopogtat kisasszony napján halkan az ősz; vadászkürt hangja

veri fel itt-ott a csendet, körvadászatra idomított ebek csaholnak,

s a Holdnak, ha udvara van, indiánnyarunkat fogvacogtató szelek

fújják el majd, s villanydróton sereglő fecskék szárnyalnak délre,

s gólyák után ímhol talán csak gólyahír marad: Jézus születésnapján

fogant virág, mely hervadó szirmait hullatja hamarosan. jó és a rossz,

idővel mindkettő leméretik, s ki úgy hiszi, elinalhat a számvetés elől:

csalódni fog -  nem csak a kimondott szó, a gondolat is górcső alá

kerül, s a titok, legyen bár hétpecsétes, kincstári páncélszekrénybe

rejtett: napvilágra jut. németül fáterland, magyarul anyaföld. tény,

nem is ér váratlanul, hogy szavunkat kevesek értik, s hogy haragosan

sújt le a keresztúton reánk ostor, s hogy nem csillapul a koholt vádak

szócsöve, szószólója sehol, soha, bár Szent Mihály emeli lángpallosát.

Magvető hava

talpával ég felé fordítva az áldozati edényt, hagyom: hullámozzon

belőle szerte, mindaz mi negatív színekben tetszelgett, (szememet

lidércfénnyel telítve) mindaz mi rossz, fölösleges; lábamról skorpió

halálos mérge se dönthet le addig, míg ötvenhat gyertyaláng lobog,

míg Aradon 12 vértanú nevét zúgja a szél; bár körmeit növeszti,

s bitófát farag búvóhelyén a tél: rügyfakadástól a majdani bőség

terített asztaláig ível a képzelet emelte híd: Földanya méhébe hull

a jóféle Mag, s varázsszavak visszhangzanak, mielőtt hóval tömné

tele torkomat Simon-Judás keze. búzánk (életünk) olyan legyen,

mint templomi ének…  csillagos lombkorona alatt, hátat fordítva

hajdani, mostani vesztőhelyeknek, ezt suttogom, örökirón hegyével

szántva a papírlapot, magamban halkan, mint aki kezdetnek hiszi,

sejti a végtelen véget, s ostort pattogtat, siserehadat riasztva messze,

s nem fél már nevén nevezni se: (égi folyó partján álmodva bárányt

szalmával bélelt jászolba ma) íjat feszítő Óriást, jólelkek jópásztorát.

Enyészet hava

zsugorodva, tovább a kelleténél: átfér a tűfokán is, rejtőzhet, bújhat,

sietve akárhova, nem csupán sorok és szavak közé, villám sújtotta fa

mohazöld odvába már, s ha éjsötét szárnyát teríti rá a vigasztalan idő,

s úgy hull alá, mint viharban tetőcserép, mint hetedhét egekig hajított

kő, emlékezhet még visszafelé zuhanva, félúton arra: honnan, s hova

merészkedett a képzelet mély-kékre festett boltíve alatt, amíg a lapra

körkeresztet rajzolt a vízjel köré a toll, s kedve lett volna szaladni el,

mindentől messzire, ezerfelé. lett ami volt, bolond, ki meglepődve

szemléli kirakatüvegben felvillanó fantomképét a télnek: maradandó

műemlék aligha lesz, de kezdetét veszi, kísértetiesen hasonló módon,

maholnap ismét, harmadik becsengetésre a tragikomédia, s a jelmez

bár változó, a hús-vér szobor: mélyhűtött jégvirágcsokorral betoppan,

s a széljárta színpadon, színehagyott mosollyal arcán, (mint álomban

futólag látott, jászolt, bölcsőt és bőrt dárdával szitává lyukasztó rém)

az utolsó felvonás végén, a szereposztás szerint: fejfából karót hegyez.

Álom hava

mint fehér papírlap, mit nem érintett se szénceruza, se örökírón

hegye, olyan a táj. fehérbe öltöztet mindent (hegyet és völgyet)

a hó, szán suhan, csengő csilingel az álom havában, versemben

este, s adventi gyertyalángot tükrözve:  tavaszt idéző ünnepre vár

a terített asztalon egy kristálypohár. újjászülető jóremény hírnöke,

előfutára, alkonyi órák során néha a szavakon túli csend. párnával

feje alatt, álmodozhat, mielőtt jó éjt kívánna, ki lezárt szemekkel

messzebbre lát, mint valaha is a tűző napon -  hétköznapi csoda?

jóvalta több, ahogy a holtponton billenve át, főnix madárként,

hamvából életre kelve: fűszálak tengerét ígéri, tetszhalott mezőre,

rétre, szemünknek fénye: az aranyló égi medál, s ahogy mindenség

körtemplomában, akárha varázsigékre, túl már a koromsötét időn:

aranyeső nyíló virága égszerezi oltárát megint e tündéri kertnek,

hol fél-elemnek, varjak károgta vészjósló híreknek nem lesz tere,

s ki jégcsapokat tördelve mondott igen helyett nemet: ébred az is -