PÜSPÖKI NAGY PÉTER

(Válasz Dr. Peter Ratkos, Dr. Sc. vitairatára a germánok, szlávok, avarok és nagymorvák Csehszlovákia területét érintő több fontos kérdése ügyében).

Miután elolvastam Peter Ratkosnak az indulatok tintájába mártott tollal írt vitairatát[1] úgy tünt nekem, mintha a reformáció korának szenvedélyes hitvitázói közé kerültem volna. Eszembe jutottak Telegdi Miklós pécsi püspök Bornemissza Péterhez írt feleletének bevezető gondolatai: “Ez el mult ezer öt száz hetvennyolc esztendőbeli gyüléskor, akadot vala kezembe egy könyved, melyet én ellenem es az én postillam ellen, chac akcor irtad volt, es Posomba az uraknac es nemeseknek hazakent mutogattal, es osztogattal. Kit midon olvastam volna, rakva találtam ondoc szitkokcal, ragalmazasokcal, és chgufolodasokcal. Szörnyen szidogacz, atkosz, es ragalmasz en magamat, chufolod es meveted az en irasomat… Es hog Szent Dauidnac mondasakent ollyan a torkod, mint a fel nyittatott budos koporso, nyelveddel nem jol elsz, aspis kigyonac merge vagon aikaidban, rakua a te szad atkokcal es merges beszeddel.”[2]

Őszintén bevallom, eleinte ingadoztam, hogy válaszom mércéjét vitapartnerem stílusához igazítsam-e. Végül úgy döntöttem, hogy semmi szükségem nincs a tudományos kutatóhoz illetlen indulatokra, mert az állásfoglalásaim kialakításában nem az érzelmek vezényeltek, hanem a tények.[3]

Vitapartnerem kifogásainak cáfolatában mintegy félúton jártam, amikor rádöbbentem: szertelen, lélek nélküli ez az állítom – cáfolom feleselgetés. Márpedig a vitás kérdéseket nem az elhallgatással, hanem a tisztázással kell megoldani. Úgy vélem, hogy barátságosan és indulat nélkül. Ennek érdekében három dolgot szeretnék:

2. Hogy ezzel az írásommal mind a hazai, mind az egyetemes történettudomány több alapvetően fontos középeurópai vonatkozású – főképpen koraközépkori – nyílt kérdésének megvilágítását szerény észrevételeimmel elősegítsem.

3. Hogy a szakértők sok mindent eleve feltételező írásmodora helyett mindenki számára érthetően vázoljam fel e problémák és vitatott részeik lényegét.

Mindezt szem előtt tartva válaszomat nem a vitapartnerem kifogásainak sorrendjében, hanem a vitatott témák szerint tételekben foglaltam össze. Bennük egyúttal minden lényeges kifogásra választ adok.

A tételeket rendszerint a probléma rövid felvázolásával vezetem be. Az egyes válaszokat minden esetben Peter Ratkos kifogásainak rövid ismertetésével kezdem. A tételeken belül a válaszok sorszámmal ellátott egységeket alkotnak. Tekintettel arra, hogy a vitapartnerem bizonyos kérdésekre nagyobb súlyt helyez, az egyes tételek terjedelme is attól függően változik.

5. Hol lehetett az Avar Tartomány chorepiscopusainak a székhelye? (Kirchbach – Vetvár fekvéséről.)

Mivel erről a kérdésről időközben ugyanezen a címen Budapesten a Valóság folyóirat XXI. évfolyamának 11. számában részletes tanulmányt közöltem, feleslegesnek tartom annak vitairat alakú, nyolc pontból álló rövidebb változatát itt ismét kiadni. Annál is inkább, hiszen az Egyesült Államokban két kiadása is napvilágot látott, úgymint:

Duquesne University Studies in History. General Editor: S.B. Vardy, 1982. Pittsburgh, Pennsylvania, USA.

2. “Nagymorávia fekvéséről” Püski-Corvin, New York, 1982. Ez a kiadás a budapesti Valóság 1978.-i szövegének változatlan lenyomata, melyet a Duquesne University XVI. History Forumán 1982 októberében elhangzott “Thessalonikéi szent Methodios Sirmium érseke – Nagymorávia fekvése a Diocesis Pannoniarum 295-900 közti területi alakulásának és a püspökök rezidenciális kötelmének a fényében” c. előadásom rövid magyar kivonata egészíti ki.

2. Az arányosság kérdése a két utolsó szlovák történelmi színtézis (1961. 1971) korai történeti részeiben.

A Duna bal oldalán fekvő Szabad Nagygermánia törzsei közt folyó polgárháború két vesztese – Marobusus és Katvalda – i.sz. 19-ben, illetve 21-ben párthíveivel együtt a Római Birodalom két közeli, a Duna déli, azaz jobb partján fekvő tartományába: Pannoniába és Noricumba menekült. Tacitustól tudjuk, hogy Tiberius császár a birodalom biztonsága érdekében 21-ben a Duna másik oldalára helyezte ezeket a germánokat és Vanniust tette meg királyukká.[4]

A múltban hosszú viták folytak arról, hogy a Duna Passautól Vácig terjedő hosszú szakasza felett a Morva folyótól nyugatra (innen menekültek), vagy tőle keletre, nyertek új lakhelyet ezek a kvádoknak nevezett germánok.

“Az ősi Nyitra…” 119-124. lapján ennek a kérdésnek tisztázásához néhány gondolattal kívántam hozzájárulni. Elsőnek a három kelta nevű, a mai Nyugatszlovákia területén fekvő, folyónévvel – Mar(us), Duria és Cusus – foglalkoztam. Az említett három folyó igazolhatóan az első század első felében váltotta fel korábbi nevét a máig élő germán nevére. A Mar(us)ból Marawa, a Duriából Wag, a Cususból pedig Granua (Garam) lett. Ezek a névváltozások pontosan fedik a kvádok I. századi, egykorú forrásokból felismerhető szállásterületét. Ezt követően rámutattam arra, hogy Ptolemaios 135 körül készült Geografiájában a kvádok szállásterülete szintén az említett folyók vidékére esik. A névtudományi és földrajzi források alapján arra az álláspontra helyezkedtem, hogy a Kvád Királyság az első és a második században a Morva és a Garam folyók közt feküdt.

A másik fontos, egészen új megállapításom pedig az volt, hogy a Kvád Királyság fővárosának tekinthető Singóna a Vág meg a Garam közelében volt. Ezt a megállapítást Ptolemaios 135 táján készült térképén fokokban és percekben megadott szélességi és hosszúsági körök összefüggéseiből vezettem le.

Ezzel a megállapításommal teljes összhangban állnak a régészeti tények is. A morva és a Garam folyó közében a szlovák régészet mindössze két nagy kiterjedésű kvád települést ismer. Közülük csupán az egyik található a Vág meg a Garam közében, mégpedig alig 12 kilométernyire dél felé a Nyitrától a mai Barancs község határában. Ptolemaios – a kortárs – adatai szerint csak ezt tekinthetjük az egykori Singóná-nak.

A másik nagy kiterjedősű kvád település a Vág nyugati partjánál, a mai Pobedim község határában fekszik. Nyilvánvaló, hely a Kvád Királyság kettészakadásának idején 51 és 89 között itt volt a nyugati kvádok fővárosa, amelyet a kvád Arsicuá-val nagy valószínűséggel azonosíthatunk. Ptolemaios korában azonban a Kvád Királyság már ismét egységes volt.[5]

Peter Ratkos szembehelyezkedve a Kvád Királyság fekvéséről vallott, a kortársak híradásaira alapozott véleményemmel, azt állítja, hogy “a kvádok központi települései Szlovákián kívül voltak”. Állítása szerint azért nem lehetett a mai Délnyugat-Szlovákia területe a Kvád Királyság központja, mert a római légiók a kvádok ellen vonulva egy alkalommal (179-ben) Trencsénig nyomultak, máskor meg a Garam mellett hatoltak feléjük. A tények a következők:

a. Marcus Aurelius és I. Valentinianus császár hadjáratai és a Kvád Királyság fekvése

A furcsa logikájú kifogás ellenében a legtermészetesebb kérdés ez: hol jártak a kvádok ellen 177-180 közötti felvonuló római légiók, ha nem a kvádok földjén? Peter Ratkos megfogalmazásából nem tűnik ki az a tény, hogy a Maximianus legátus vezérlete alatt álló – a Vág völgyében előnyomuló, 179/180 telén Trancsénnél téli tábort ütő – Legio II. Adiutrix és Marcus Aurelius császár kíséretében a Garam mentén 172-175 között felvonuló római légiók ugyanannak a háborús időszaknak egy-egy epizódját jelentik. Egy hadjáratban két különféle helyen -- még ha nem is egészen egyidőben – a kvádok földjére benyomuló hadsereg vajon nem az ellenfél központi területeinek megközelítésére törekszik?

Sokkal világosabb az I. Valentiniánus császár parancsnoksága alatt 374/75-ben a kvádok ellen indított hadjárat vezérgondolata. Az előbb említett 172-180 közt folyó II. germán háború hadműveleteire vonatkozó töredékes adatokkal szemben, ennek a hadjáratnak minden lényeges elemét ismerjük. A harapófogó manőver itt világos. A légiók egy része Carnuntum tájékán (Deutsch-Altenburg, Ausztria) a másik része Aquincumnál (Óbuda, Magyarország) átkel a Dunán és a kvádok körülzárására törekszik. Azt a tényt, hogy a Kvád Királyság e két felvonulási terep közt feküdt, világosan igazolják a sikeres hadjárat végét jelző béketárgyalások. Ezekre Brigetio (Ószőny, Komárom mellett) területén került sor, amelynek hídfőállása a Kelemantia-i tábor Ammianus Marcellinus szavai szerint már “azoknak a kvádoknak a földjén” volt.[6]

A kvádok földjének körülzárására törekvő római hadi taktika azt igazolja, hogy a Kvád Királyság központi területei a Duna felett, a Morva és Ipoly folyók közt voltak.

A 135 táján készült Ptolemaios-féle Geographia X. fejezetében Nagygermánia leírásában olvassuk: “…viszont a Hercinia erdő alatt vannak a kvádok, akik alatt van a vasérc, meg a Lúna-erdő, amely alatt a bójok nagy népe lakik egészen a Dunáig, kikkel a folyó mentén a terrekatriák, a mezők mellett pedig a rakaták szomszédosak”.[7]

A leírás helyes értelmezéséhez tudnunk kell, hogy hol volt a Hercinia erdő, a Lúna-erdő, meg a Szarmata-hegység, ahol Nagygermánia végződött, melynek legkeletibb lakói a kvádok voltak.

A Lúna-erdő helyét Ptolemaios nagyon világosan határozza meg. A Duna leírása során elmondja, hogy az Enns folyó után, (amely a Duna déli oldalába ömlik) a Duna folyásának irányában az előbbivel egyenlő nagyságrendű második folyó torkolata a Lúna erdőnél van a Duna északi oldalán. Enns után északról az első folyó a kicsi Kamp, a második pedig a Morva, amely valóban egyenrangú az Ennssel. A Lúna erdő néven tehát a Kis-Kárpátokat kell érteni.

A Szarmata-hegyek helyét a mai Dunakanyarral (42°30’ és 48°) valamint egy földrajzi fokmeghatározással a keleti hosszúság 43°30’-vel és az északi szélesség 50°30’-vel adja meg. A Szarmata-hegyek fogalma alatt tehát a Cserhát hegységet kell értenünk.

A Hercinia-erdőről két meghatározást is ad. Elmondja, hogy alatta a Lúna-erdő van, továbbá, hogy a Gabréta-erdő meg a Szarmata-hegyek közt éppen középen fekszik. A Gabréta-erdő helyét a Kamp folyóval határozza meg, tehát a mai ausztriai Greiner Waldot és a Csehmorva-dombvidéket kell értenünk alatta. A Hercínia-erdő tehát a Csehmorva-dombvidék és a Cserhát közt középen fekszik, következésképpen a Fehér-Kárpátokkal azonos. Ezt az azonosítást a Lúna-erdő meghatározása is igazolja, hiszen a Fehér-Kárpátok alatt vannak a Kis-Kárpátok.

Az alapvető földrajzi fogalmak meghatározása után még azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mit ért Ptolemaios az “x erdő alatt” fordulaton? A kérdésre saját maga ad hiteles választ: a térképet északról dél fele haladó sávokban, és a sávokon belül nyugatról kelet felé haladó szelvényekben szerkesztette meg.[8] A meghatározás tehát azt jelenti: az “x erdőtől kelet felé”!

Az elmondottak alapján arra kellene gondolnunk, hogy a kelta bójok a Kiskárpátoktól, a germán kvádok meg a Fehér-Kárpátoktól kelet felé laktak. Ptolemaios azonban ezen a területen a világtájak megállapításában tévedett. A Morva torkolatától Brigetioig terjedő szakaszon – a Morva torkolatot értve az elforgatási pont alatt – a Duna vonalát 62°-al északabbra tolta.[9] A Brigetio (Ószőny) – Solva (Esztergom) szakaszon a Brigetio mögötti elforgatási ponttal az elfordítás már 90°-os. Ezért a keleti irány helyett az első szakaszon délkeletet, a másodikon déli irányt kell értenünk. A kvádok tehát Délnyugat-Szlovákiában és onnan a Szlovák Érchegység felé húzódó vidéken laktak. A Duna mentén a pozsonyi kelta oppidumtól a kelemantiai tábor, esetleg Párkány irányába húzódó sávban még a kelta bójok laktak köztük. A terrekatriákról meg a rakatákról nem tudjuk kelták, germánok, vagy szarmata-jazygok voltak-e.

A Kvád Királyság teljes területének határai Ptolemaios szerint és a többi egykorú forrás szellemében a Morva folyótól keletre, a Dunától meg a Cserháttól északra, hozzávetőleg Zsolna és Igló vonaláig a Vág felső folyásának vidékéig nyúltak.

A szlovák történettudomány állásfoglalása a Kvád Királyság fekvése ügyében.

A Szlovák Tudományos Akadémia munkatársai által készített legújabb történelmi szintézis a kérdéssel “Vannius királysága” címen foglalkozik. Kolnik Titus szövegében olvassuk, hogy a 60-as évek ásatásai “lehetővé tették Vannius királyságának elhelyezésével kapcsolatos sokéves vita végérvényes eldöntését, a kutatók ama csoportja javára, akik annak központját Délnyugat-Szlovákiában keresték”[10].

Peter Ratkos kifogása tehát elsősorban a tényekkel ellenkezik, másodszor a csehszlovák tudomány hivatalos állásfoglalásával, amely nevében fellép.

Amint láttuk a szlovák történetírás a kvádokkal kapcsolatban a “Vannius királysága” kifejezést használja anélkül, hogy tagadná utódainak ténylegesen uralkodó hosszú sorát.

A kifogásolt elnevezést Plinius Secundus természetrajzából merítették. Az ifjabb Plinius ezt a művét Vannius uralkodása idején (21-51) írta. Akkor még nem tudhatta, hogy a kvádok országa ezen a területen majd még több századot ér meg. Nem helyes tehát Vannius királyságát, annak uralkodása idejét többszörösen meghaladó Kvád Királyság történetének elkendőzésére felhasználni.[11] A tényeknek megfelelő elnevezésnek a KVÁD KIRÁLYSÁG nevet tekintjük. Ez a királyság i.sz. 21-től az V. század második feléig (-488-ig) tartotta fenn magát, hogy a népvándorlás többi germán elemében – a vandálokban, de főként az osztrogótokban – olvadjon fel a Hun Birodalom hanyatlása idején.

A szlovák történetírás egyik legégetőbb és egyben legnehezebb problémája annak az időpontnak a megállapítása, amikor a szlávok a mai Szlovákia területének egyes részein megjelentek.

A szlovák történetírás két utolsó – 1961 és 1971-i – nagy szintézise, melyet a SzTA Történettudományi és Régészeti Intézetének munkatársai készítettek,[12] pontos tükre annak a tudományos fejlődésnek, amit a szlovák történettudomány a két kötetet elválasztó tíz esztendő alatt megért.

Meg kell állapítanunk, hogy a második szintézis a szlávok hazai megjelenésének a problémáit 1961-hez viszonyítva sokkal reálisabban és differenciáltabban közelíti meg. Különösen azt a programot nem szabad szem elől veszíteni, amelyet a VI. század első felének feltételezett szlavinitása tekintetében Tocik Anton eképpen fogalmazott meg:”Maguk az írott emlékek e tekintetben nem nyújtanak nekünk kívánt biztonságot, és ezért az egész kérdés megoldása egyre nagyobb mértékben a régészet területére háramlik”.[13]

A szlávok megjelenésének a kérdését a Duna-medencében másként látják a külföldi – német, délszláv és magyar – kutatók és másként a csehszlovák kutatók. A szembenálló nézetek szöges ellentételeinek Tocik Anton tollából származó nyílt bevallása a szlovák történettudomány igényességének növekedését bizonyítja az 1961. évi szintézissel szemben, ahol erről még nem esett szó.[14]

A három fő irányzat lényege: a szlávok már az avar-kor előtt, az avar uralom alatt, illetve az avar uralom után jelentek meg a Duna középső szakaszán, nagyjából Passautól a Vaskapuig.

Az első irányzat hívei a csehszlovák történészek és régészek. Ők a szlávok megjelenését a Közép-Duna szakaszán az 1961. évi szintézisben a IV., az 1971. éviben a IV., de inkább az V. századra helyezik.[15]

A másik álláspontot a délszláv történészek képviselik. Ők a Balkán középső és nyugati területein – a Száva alatt, a Vaskaputól a Dalmát tengerpartig – a szlávok megjelenését az avar uralom idejére helyezik. Állásfoglalásukat egykorú források erősítik meg, ezért nem is tekinthető “irányzatnak”. A Balkán elszlávosodása egyébként a Kárpát-medence népességi mozgalmaitól lényegében független folyamat, különösen nincs kapcsolata Szlovákia délnyugati részének avar-kor előtti etnikai problémáival.

Tocik felsorolásában a harmadik álláspont a magyar kutatók szemlélete. A magyar régészeti kutatás főképpen az avar Birodalom területével foglalkozik. Alatta főképpen a Kárpát-medencét értjük, melyet délen a Száva és a Duna megfelelő szakasza zár. A magyar kutatók állásfoglalása a Kárpát-medence egészére – tehát a benne fekvő mai Szlovákia területeire is – vonatkozik. Ezért nem szabad szembeállítani a délszláv kutatók nézeteivel, mert azok egy másik földrajzi térséget – a Balkánt vizsgálják. A magyar állásfoglalás lényege az, hogy a szlávok a Kárpát-medencében csak az Avar Kaganátus felbomlása után, a VIII. és IX. század fordulóján jelentek meg.[16]

A két ellentétes állásfoglalás közé szervezetlenül besorolt délszláv álláspont a hazai kutatók bizonyításra szoruló feltevéseinek kíván előnyös színezetet adni. Az alapvető kérdés tehát, hogy Szlovákia területén mikor jelennek meg a szlávok: az avarok előtt, vagy az avarok után?

1. Az írott források tanúsága a szlávok megjelenéséről a Kárpát-Medencében, különös tekintettel Szlovákia területére.

Peter Ratkos különösen nehezményezi azt az állításomat, hogy “Szlovákia mai területén a VI. század elejétől az Avar Birodalom utolsó harmadáig (a VIII. sz. közepe) a szláv népek beszivárgásáról keveset mondhatunk”. Szememre veti, hogy nem ismertettem meg az olvasókat Jordánes, Baudemundus, Koreni Pseudo Moses, Prokopios, Menandros Protéktór, stb. szlávokra vonatkozó feljegyzéseivel. Válaszomat két pontban foglalom össze:

a.) Mi az igazság Jordanes és a többi említett koraközépkori szerző körül?

Peter Ratkosnak, aki elsőízben már 1964-ben adta ki az említett írók szlávokra vonatkozó szemelvényeit[17] tudnia illene, hogy az általa felsorolt szerzők az Al-Dunánál és a Balkánon megjelenő szlávokról írnak, akik a Vaskaputól nyugatra, de a Dunától délre fekvő részeket az avarok megjelenésének idején érték el, és Szlovákia területével semmiféle kapcsolatban nincsenek

Továbbá csupán utalok az 1971. évi szlovák történeti szintézis fentebb már idézett mondatára, amely éppen a források hiánya miatt a régészet segítségével kívánja felfedezni a Szlovákia területén feltételezett szlávokat.

Peter Ratkos kifogása tehát szemben áll az általa felsorakoztatott szerzők állításaival, valamint a szlovák történettudomány utolsó szintézisével. Peter Ratkos tehát két egyértelműen különböző területre vonatkozó adatok földrajzi határainak elmosásával kíván történelmi bizonyítékokat vetíteni oda, ahová azok nem vonatkoznak. Taktikája a sokféleségnek egyfélével való eltakarása, vagyis a Közép-Duna Morva és Dráva torkolatával meghatározott szakaszának az Al-Duna Vaskaputól a Fekete tengerig tartó szakaszával való felcserélése.

A teljesség igénye nélkül csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a 796-805 közt megszűnő Avar Kaganátus egyes részeinek elszlávosodását az egykorú források nagyon egyértelműen – a szlávok korai megjelenésének hirdetőivel szemben – 796-805 közé helyezik.

Első helyen említem a bajorok és a karintiaiak megtérítéséről szóló, Salzburgban 871-ben készült emlékiratot, melyen Conversio néven idéz a szakirodalom. Benne az Avar Kaganátus, vagyis a Kárpát-medence (nem azonos a Ratkos-féle Duna-medencével) elszlávosodásáról kétszer is szó esik. A VI. fejezetben olvassuk, hogy “azonban most miképpen űzték ki innen a hunokat (t.i. 796 után az avarokat a Kárpát-medencéből) és miképpen kezdtek a szlávok (ott) megtelepedni”! A másik közlés a X. fejezetben ezt mondja: “Miután tehát Károly császár az avarokat elűzte… azon a földön, ahonnan azokat a hunokat (t.i. az avarokat) kiűzte, egyrészt a szláv, másrészt a bajor népek kezdtek megtelepedni és gyarapodni.”[18]

Az idézett két állítást, amelyet mintegy 70 évvel az események megtörténte után készült Conversio jegyzett fel, a Frank Királyság Évkönyveinek teljesen egykorú, az események évében – 805-ben – készült feljegyzése is határozottan megerősíti. Az említett bejegyzés szerint Teodor avar kágán Nagy Károlytól azért kért letelepedési engedélyt Carnuntum és Sabaria (Szombathely) közt fekvő vidéken, mert “…a szlávok benyomulása miatt nem maradhat régi lakhelyén…”[19]

A 805 évi bejegyzés szövegében szereplő “infestinatio” latin szó nem egészen fedi a homályosan magyarul támadásnak, szlovákul “útoky” és csehül “nájezdy”-nek fordított szavak értelmét.[20] Az infestinatio szó elsődlegesen “behatolás”, “benyomulás”, “bevonulás”, “berontás”, valamint az “ünneprontás”, “békebontás” jelentésű, s csupán csak átvitt értelemben jelenti a támadást. A két had egyszerű összecsapását a latin nyelv a magyar támadás szóval egyező értelmű “impetus”-szal fejezi ki. A katonai értelemben vett infestinatio a “festino” értsd siet szó és a –ba, -be értelmű in képző egybekapcsolásával keletkezett. Tulajdonképpen befele siető, befele nyomuló, erőszakos cselekvést jelent. Lényegében az invasio szerényebb változatát fejezi ki.

A történeti források tanúsága szerint tehát nagyon egyértelmű. A Kárpát-medence, illetve a volt Avar Kaganátus területén – tehát Délnyugat Szlovákiában is – a szláv népeknek korai, vagyis az avarok megjelenését megelőző időben való megtelepülését semmiféle írott dokumentum nem igazolja.

Ezzel szemben az egykorú források nagyon világosan és egyértelműen tudják, hogy a szlávok tömeges megjelenése a Kárpát-medencében 796-805 közt indult meg. Ezekkel a forrásokkal azonban Peter Ratkos és a szlávok korai, IV-V. századi Kárpát-medencei megtelepülését feltételező kutatók nem szívesen foglalkoznak.[21]

A szlávok tömeges megjelenésének alapvető akadálya – mind az Elba folyó mentén, mind a Cseh és Morva-medencében, ugyancsak a Kárpát-medencében[22] -- az időszámításunk kezdetétől folyamatosan jelenlévő germánság volt. A történelmi ismereteink szerint a germán langobardok elvonulásáig nem volt meg annak a lehetősége, hogy az északi szlávokra az Elba mentén lehúzódjanak a Cseh medencébe.

A langobardok – akik V. és VI. századi történetéről lényegesen többet tudunk, mint Szamo országáról, meg Nagymorávia 833-863 közé eső történetéről – ősi szálláshelyeikről, az Elba bal parti tájairól, a mai Lüneburger Heide-ről. 385-400 körül indultak meg dél felé. Mintegy száz év alatt érték el a Cseh-medencét. A Morva-medencében és alatta a Dunáig terjedő Rugilandot 487-88-ban foglalták el szintén germán rugiaktól. Így érték el a korábbi Kvád Királyság és Pannonia határait. A germán herulokkal folytatott harcaik és végül győzelmük után a langobardok először 526-ban, majd nagyobb számban 546-47 táján Pannóniába is beköltöztek. A Dunától kelet felé ekkor a gepidák voltak szomszédaik.

A langobardok először Bizánc, majd az avarok szövetségeseiként vettek részt a Gepidia elleni harcokban, illetve 567-ben a Gepida állam megtörésében. Alboin langobard király későn jött rá, hogy Gepidia avar megszállása után országát már nem tarthatja meg. Ezért maga ajánlotta fel Baján kagánnak a langobardok elvonulását és szálláshelyeik átadását. A langobardok területe tehát békés úton került az avarok kezébe. Az avarok két év leforgása alatt, vagyis egy csapásra – nem pedig fokozatosan, amint Peter Ratkos állítja – a Kárpát-medence uraivá lettek.[23] Vitapartnerünk a kifogásaiban tehát hibás képet fest az avarok Kárpát-medence területén volt megjelenéséről és letelepedéséről. Először is az avarok nem 558-ban, hanem 9 évvel később 567-ben jöttek be a Kárpát-medencébe. A bevonulásuk évében foglalták el a politikai és nem etnikai értelemben vett Gepidiát. Ez a Gepidia a Duna-Tisza közét és a Tiszántúl, valamint Erdély területét foglalta magába. A következő 568. évben vették át a langobardoktól a Dráváig terjedő Pannóniát. Délkelet-Pannóniát, vagyis Szirmium vidéki Pannónia-Száviát pedig nem 567/68-ban, hanem csak 582-ben foglalták el.

A szlávok első csoportjainak megjelenése a Cseh- és Morva-medencében a langobardok 487-488 körüli elvonulásával vált lehetővé. Ellenben a Kárpát-medencébe 568-i eltávozásuk után a szlávok jelentős csoportokban nem vonulhattak be, mert ott a langobardok helyébe új akadály, az avarok léptek. A szlávok tömeges bevonulására a Kárpát-medencébe tehát az avarok hódítása előtt és uralma alatt nem volt mód.

Fentebb már ismertettük a szlovák történettudomány új, főként 1964 óta kibontakozó irányzatát, amely a szlávok korai – még az avarság előtti – a Kárpát-medence térségében feltételezett feltűnéséről vallott elvárások igazolását a régészetre bízta. Az ilyen eleve elhatározott régészeti program alapján született megállapítások hitele azonban kétséges. A Valóság c. folyóiratban két régész – Kalicz Nándor és Raczky Pál – az ilyen eleve kész program lehetőségét is elfogadhatatlanként utasította el az “Újrégészet” kapcsán kialakult vitában: “Nem fogadható el tehát, hogy a régész már kész hipotézisekkel megy ki például egy ásatásra, s ott a megfigyelt tényeket veti egybe a készen hozott feltevésekkel. (Itt nem is szólunk arról, hogy honnan venné a régész az ilyen “primer hipotéziseket”!?) Ez a szemlélet ellenkezik a konkréttól az általános felé haladó, a józan ész által is diktált gondolkozási móddal.”[24]

A szlovák régészet már a hatvanas évek közepétől magáévá tette a történész kollégák elvárásainak igazolását. Tipológiai úton Szlovákia területén belül már el is különített néhány, az egyszerűsége és primitívsége miatt állítólag önálló kultúrára valló tárgyi emléket: az eperjesi és duna-menti kerámia típusát. Legrégibbnek az eperjesi kerámiát tartják és vele feltételesen kapcsolatba hozzák a dunamentinek nevezett kerámiát. E két típus feltűnését a IV. és V. századba helyezik. Ezeket követné a prágai kultúra a VI-VII. században. Az “eperjesi” típus kapcsán Tocik őszintén megvallja, hogy “nincs még elégséges támpont a legrégibb kétségtelenül szláv emlékekkel való kontinuitásra”.[25]

Nem szabad azonban elfelednünk, hogy egy régészetileg igazolt, saját idő és térbeli határokkal rendelkező kultúra, csak azért, mert szegényebb és egyszerűbb a langobard, kvád és a gót tárgyi emlékeknél, már szláv. Ismeri-e eléggé, megtalálta-e egyáltalán a szlovák régészet az említett germánok köznépi emlékeit? Biztonságos-e ez a megközelítési módszer? Az a tény, hogy az eperjesi kultúrának vannak a Kárpátokon túli párhuzamai még nem jelentenek etnikai bizonyítékot. A keleti germánokhoz tartozó gótok is onnan jöttek. Megvizsgálták-e már a Káspi Tó és Urál vidékét is ilyen szempontból? Régészeinknek azt is tudatosítani kell, hogy a kvádok, herulok, gótok, gepidák, rugiak, langobardok valamennyien germánok voltak és régészeti hagyatékuk mégis elkülöníthető. Ha pedig egy a Vág mentén felbukkanó tárgyi kultúra a kései római kortól kezdve kimutatható a VI. századig, ott számos régi, még a germánok megjelenése előtti nép töredékei is feltételezhetők. Csupán ezek és a germán köznépi emlékek lehetőségének kizárása után gondolhatunk egyéb, talán új beszivárgásra!

A tárgyi emlékek önmagukban némák. Semmilyen – egyéb úton meg nem határozott – tárgy alapján nem állíthatjuk, hogy az germán, szláv vagy éppen avar eredetű. A régészeti kultúrák konkrét néphez kötése csak ott lehetséges, ahol történelmi, tehát írott dokumentumok nyújtanak hozzá kielégítő segítséget.

Mindaddig, amíg a történelmi forrásokat Szlovákia, illetve Közép-Európa vonatkozásában részletesen fel nem dolgozzuk, semmilyen tárgyilagos esély nem lesz arra, hogy az “eperjesi”, a “dunamenti” és hasonló tipológiai úton kiemelt kultúrákat valamilyen néphez kössük. Továbbá a történelmi ismereteink eddig feltárt összefüggései alapján – s alapvető fordulatot előidéző források felbukkanása eléggé valószínűtlen – a Kárpát-medencén belül az avar uralom idejéig nincs semmi reális eshetősége a szlávok korai tömeges megjelenését feltételező elvárásoknak.

Fel kell tennünk még egy kérdést. Miért vállalják még az oly neves szlovák régészek is mint Tocik Anton – akiknek tudományos becsületességéről már az eddigiek alapján is volt alkalmunk meggyőződni – a történeti forrásokkal össze nem egyeztethető, a szlávok korai megjelenését feltevő elméletnek igazolási kísérletét?

A válasz egyszerű: a szlovák régészeknek nem áll rendelkezésére a hazai koraközépkor történetének pontos, kimerítő, hiteles és teljes feldolgozása. Az eddig kiadott munkák az egyes itt volt népekre szentelt arányaival torz képet alakítanak ki a népvándorlás koráról. Ezt a torz képet még a legutóbbi szintézis sem tudta kiküszöbölni. Az ilyen arányaiban torz történeti szemlélet a régészek viszonyulását is befolyásolja. Csak ilyen feltételek közt kerülhetett az 1971-i szintézisbe ez a mondat: “…az 568. esztendő a germán törzsek délnyugat-szlovákiai átmeneti megszállásának végét jelzi.”[26] A tény: ez az átmeneti idő 547 évig tartott! Ebből az 547 évből a langobardokra mintegy 79 év esik, ami önmagában 18 évvel haladja meg Nagymorávia fennállásának idejét![27]

Az előbbi állításomnak igazolásául a belső arányosság szempontjából a legújabb (az 1971 évi) szlovák történelmi szintézist elemezzük.[28] (Lásd az I. Táblát.)

A táblázatból világosan kitűnik a konkrétan mérhető értékek aránytalansága. A Kárpát-medencében hozzávetőleg azonos ideig tartózkodó népek a gótok, a langobardok és a hunok történetének általában a rendelkezésre álló összterjedelem 0.2-2.6%-át szentelték (átlagban 1.4%-ot). Ugyanakkor az azonos ideig fennállt Nagymorávia a terjedelem 74.3%-át köti le, míg a 237 évig létezett Avar Kaganátusra csupán 2.1%-nyi terjedelem jutott. A vizsgált időszaknak csaknem a felét kitevő kvádokra pedig az összterjedelem 18.9!-át szánták. A herulokat meg a rugiakat mindössze két ízben egy-egy szóval említik.

A várható ellenvetés itt az lenne, hogy e népeknek nincsen egyenlő értékű jelentősége Szlovákia történetében. Ennek igazságát semmiképpen sem kívánom tagadni, de a bemutatott arányokat ez a megközelítés egyáltalán nem menti. A hunok, a langobardok és a gótok története a szintézis vizsgált részének 4.3%-át teszi ki, holott a szlovák történészek elvárása szerint éppen ebben a korban kell megjelenni itt a szlávoknak! Ebben a vonatkozásban a gepidák meg a herulok története is egyformán jelentős, hiszen valamennyien a vitatott időpontban a Kárpát-medencéhez kapcsolódnak. Csupán ezeknek a germán népeknek hiteles történetén áll vagy bukik a szlávok feltételezett megjelenésének elmélete! A szláv népek megjelenésének körülményeit az avarok részletes, hiteles és teljes történetének feldolgozása révén ismerhetjük meg. Ezek nélkül nincs tudományosnak tekinthető álláspont, csupán érzelmi eredetű elvárás!

Az elmondottak alapján a leghatározottabban elutasítom Peter Ratkos súlyos rágalmazását, mely szerint “szlávellenes” és idézőjeles “tudós” lennék. Mindezzel csupán azért rágalmaz, mert számos alapvető ellentmondásra mutatok rá, mely a tényszerű történelmi ismereteink és néhány szlovák történész elvárásai közt jött létre.

Az említett germán népek eddig ismert, és az előző tételben röviden vázolt története ugyanis kizárja a szlávok korai – tehát az avarokat megelőző, vagy azokkal egykorú – tömeges megjelenésének lehetőségét a Kárpát-medencében. A langobardok elvonulása után csupán a Cseh- és Morva-medencében számolhatunk a szlávok tömeges megjelenésével, a Kárpát-medencében azonban nem.

A szlovák kutatók előbb ismertetett feltételezése, amely szerint a szlávok már a IV. században megjelentek volna a Cseh-, Morva- és Kárpát-medencében, szükségszerűen vonja maga után azt a feltételezést is, hogy a szlávok első államalapítási kísérlete – Szamo országa – túlnyomó részt Csehszlovákia területén alakult ki.[29]

Szamóról a vele csaknem egykorú Fredegar Scholasticus mint a winidek királyáról beszél.[30] Sajnos Fredegár Krónikájában semmilyen földrajzi meghatározást nem találunk Szamo országának fekvéséről. A másik forrás, amely Dagobert frank király viselt dolgairól szól, Fredegar szövegét vette át,[31] ezért benne semmi újat nem találunk. A harmadik, s egyben az utólsó forrás, amelyben Szamóról kifejezetten szó esik, a salzburgi püspökség már említett 871 körül készült emlékirata a Conversio. Ebben az emlékiratban, ellentétben Fredegarral, Szamo országának pontos földrajzi meghatározásával találkozunk: “… a frankok dicső királyának Dagobertnek idejében valami Szamónak nevezett szláv Karintiában maradt és annak a népnek vezére lett”[32] A forrás hitelének mérlegeléséhez tudnunk kell, hogy a salzburgi püspökség alapítására 35-40 évvel Szamo halála után került sor. Szamo ugyanis 623-658 közt uralkodott. Salzburg értesülései tehát még az emberemlékezet határán belül mozogtak. Mivel a salzburgi szék 748-784 közt már missziókat is küldött Karintiába, még a helyi hagyományt is ismerhette. A salzburgi érseki kancelláriában készült helyi hagyományt is ismertette. A salzburgi érseki kancelláriában készült Conversio szerzője tehát hiteles karintiai hagyományra és az érsekség saját ismereteire támaszkodhatott.

Peter Ratkos mégis két állítással kívánja megcáfolni a salzburgi emlékiratot. A két kifogást külön-külön vizsgáljuk meg:

Peter Ratkos szerint, Fredegar IV. könyvének 68. fejezetéből állítólag kiviláglik, hogy Szamo országa Türingiával volt határos. Fredegar a megjelölt helyen arról beszél, hogy Dagobert frank király hadseregét Szamo 631-ben megverte. Ennek kapcsán megjegyzi, hogy “a winidek ezután több alkalommal betörtek Türingiába és a Frank Királyság más tartományaiba”[33] Hasonló szöveggel emlékezik meg Fredegar a 633. év leírásánál is.[34]

Fredegar idézett szövegéből – melynek pontos fordítását nyújtjuk – nem derül ki, hogy Türingia Szamo országának szomszédosa lett volna. A szövegben csak annyi áll, hogy Szamo csapatai több ízben pusztították a Frank Királyság tartományait és Türingiát. Türingia önálló említésének okát az önállóságra irányuló törekvéseiben láthatjuk. Dagobert frank király gyönge uralkodó volt. Ezért tudott vele Szamo is szembeszállni. A türingiai hercegek is ebben az időben függetlenítették magukat a frank hatalomtól, mely alá ismét Martell Károly (720-741) alatt kerültek vissza. Türingia említése tehát nem szomszédságot jelent, hanem mindössze Szamo hadműveleteinek konkrét hatósugarát jelzi.

Összehasonlítás kedvéért, és – jobban ismert geográfiai hátterű – feljegyzéseket is bemutathatunk. A Német Évkönyvek Sangalleni Folytatásának 901. évi bejegyzésében pl. ezt olvassuk: “A magyarok ismét betörtek Itáliába”[35], vagy az Altahi Évkönyvek 911. évi bejegyzésében: “A magyarok Franciaországot és Türingiát pusztították”.[36] E két krónikás közlés alapján – melyből a második teljesen azonos Fredegar mondatával – még senki sem vont le olyan következtetést, hogy Árpád Magyarországa Itáliával, Franciaországgal, vagy éppen Türingiával lett volna szomszédos!

Peter Ratkos Fredegar mellett Szamo országa és a mai Csehszlovákia területének túlnyomó azonossága bizonyítása céljából még Baudemundus művére, a “…Szent Amandus maastrichti püspök élete” c. élet iratra is hivatkozik. Szerinte ez az életirat azt bizonyítja, hogy a szent által meglátogatott szlávok 630-ban a Duna felett voltak, vagyis a Duna Passau-Esztergom feletti szakaszán, amelybe Szlovákiát is beleérti. Az életrajz írója Szent Amandus Baudemundus nevű tanítványa volt, aki a legendás életrajzot 680 táján írta meg.

Lássuk hát, mit mond az életírás Szent Amandus 630 táján viselt dolgairól: “…meghallotta, hogy a szlávok rettentő tévhittel becsapva az ördög hálójában vergődnek, annak reményében, hogy a vértanúság pálmáját megszerezheti, átkelt a Dunán, körbejárta ama vidéket, szabadon hirdetve a pogányoknak Krisztus evangéliumá”t.[37]

A szövegértelmezés kulcsa: honnan indult el Szt. Amandus püspök, illetve milyen irányban kelt át a Dunán? Mindkét kérdésre egyértelmű választ tudunk adni. Szent Amandus Belgium területén Maastricht vidékén működött, s mint életrajza elmondja oda is tért vissza, mert a szlávoknál nem ért el sikert. Tekintettel arra, hogy Belgium a Dunától köztudottan észak felé esik, Szent Amandus szükségszerűen a Dunától délre élő szlávokat látogatta meg, mert a Dunán átkelt. Mivel missziós útja 630-ban volt, a Dunától délre fekvő vidéken ekkor Szamo (623-658) országát látogatta meg.

Szamo országa tehát Szt. Amandus életrajzának közvetett bizonysága szerint is a Dunától délre feküdt. Karintia ugyanis a Dráva forrásvidékétől a folyó mindkét oldalán nagyjából a Mura torkolatáig, illetve a Dráva és Mura közötti területen – tehát a Dunától délre – feküdt.

Következésképpen Peter Ratkos állítólagos bizonyítéka, amelyre két ízben is hivatkozik – egyszer a szerző neve Baudemundus alatt, másodszor meg a mű címe Szt. Amandus élete alatt – állításának pontosan az ellenkezőjét bizonyítja.

Őrá ugyan Peter Ratkos nem hivatkozik, de a kérdés végleges tisztázása érdekében erről is szót kell ejteni. Fredegar IV. könyvének 68. fejezete alapján több csehszlovákiai kutató még egy érvet szokott felhozni Szamo „birodalmának” Csehszlovákia területén volt fekvése mellett: Dervan szerb vezér esetét Fredegar a 631. esztendő kapcsán elmondja, hogy „... Dervan a szerb nép vezére – amely (nép) a szklavinok közül való és már régóta a Frankok királyságához tartozott – magát övéivel együtt Szamo királyságának rendelkezésére bocsátotta”.[38] Az említett kutatók ezt az idézetet úgy értelmezik, hogy a lausitzi szerbek csatlakoztak Szamo “birodalmához”, amely ezért Csehszlovákia területén lett volna, mivel a hajdani Lausitz Csehország területével szomszédos volt.

Dervan szerb vezér történetének helyes értelmezését a Bíborbanszületett Konstantin császár a Birodalom Kormányzásáról írt művének 32. fejezetében találjuk meg: “Tudnivaló, hogy a szerbek a kereszteletlen szerbektől származnak, akiket fehéreknek is neveznek, s akik Turkián túl azon a helyen laknak … ahol szomszédos velük Frankország … tehát két fitestvér vette át apjától, az egyik közülük magához vévén a nép felét Heráklioszhoz, a rómaiak császárához menekült, s őt ez a Heráklios befogadván…”.[39]A Bíborbanszületett hitelét Fredegar is igazolja. Dervan és népe vándorlásának időrendje zavartalan. Szamo 623-658 közt uralkodott Karintiában. Karintia Lausitz vidéke és a mai Szerbia között fekszik. Tehát a déli irányban vándorló Dervan és népe vándorútja Karintián át vezetett. Dervan Fredegar időrendje szerint Dagobert 631.-I wogastisburgi csatavesztése után érkezett népével Szamo országba. Itt feltehetően csupán rövid ideig, legalább egy telelés hosszára állapodott meg. Dervannak azonban még 641 előtt a Balkánra kellett érnie, mert 610-től uralkodó Heraklios bizánci császár aki őt befogadta, 641-ben halt meg.

Dervan azért választotta a bajor-avar határszélen és Karintián át vezető utat, mert 631 táján itt egyaránt biztonságban volt a korábbi frank hűbérurától meg az avaroktól is. Szamo még Dervan megérkezése előtt legyőzte a Karintiába hatoló Dagobert frank királyt, ugyanakkor pedig az Avar Kaganátusban éppen polgárháború folyt az avarok és a bolgár kutrigurok közt. A 631. évben az Avar Kaganátusban folyó polgárháborúról Fredegar értesít minket.[40] Az Avar Kaganátus átmeneti gyengesége tehát tény, nem “komoly hibá”-val felérő saját ötletem, mint azt Peter Ratkos állítja.

Szamo országát, amelyet a salzburgi hagyomány Karintiába helyez, Szent Amandus belga püspök élettörténete is egyértelműen a Duna alatt fekvőnek mondja. A két egybehangzó állítást Dervan, az északi Fehér Szerbiából az új déli hazába vándorló szerb vezér esete is egyértelműen megerősíti. Szamo országa tehát nem lehetett Csehszlovákia területén.

[1] A Csehszlovákiában, Pozsonyban megjelenő Irodalmi Szemle 1976. évi 2. számában a „Az ősi Nyitra a kortársak híradásai és a történészek elképzelései nyomán” c. áttekintő tanulmányomban a hagyományos szlovák történelemszemlélettől gyökresen eltérő, sok új meglátást tartalmazó, szigorúan forrásokra épülő képet vázoltam fel a mai Délnyugat-Szlovákia és Nyitra város 21. és 1111. közé eső történetének fontosabb eseményeiről.

Közel másfél esztendővel a tanulmány megjelenése után – 1977. július 5.-én – Doc. Dr. Peter Ratkos, Dr.Sc a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa vitairattal jelentkezett a lap szerkesztőségénél. A vitairat “Az ősi Nyitráról és környékéről szóló tanulmányhoz” címen az Irodalmi Szemle (1978) évfolyamának 6. (júniusi) a Sarló mozgalom megalakulásának 50. évfordulóját ünneplő számában a 550-568. oldalon jelent meg.

[2] Telegdi Miklosnak peechi pispoknec felelete Bornemissza Peternec Feitegetés neuu konyuére. Nyomtattatot Nagyszombatba MDLXXX (1580) esztendőben. – Kritikai szövegkiadása: Régi magyar könyvtár 12. köt. Budapest 1898. RUPP KORNÉL gondozásában, 11-14. old.

[3] Nehogy túlzásnak tűnjön a fenti Telegdi idézet, ezért felsorolom Peter Ratkos vitairatának rám vonatlzó fontosabb vádjait és minősítéseit: Vádol (1) a teljes igazság elhallgatásával és (2) a csehszlovák régészet eredményeinek figyelmen kívül hagyásával. Állítja, hogy (3) elképzeléseim kétesek, és csupán (4) idézőjeles “tudósnak” címe illet meg. Szerinte (5) munkásságom nem más idézőjeles “tudománynál”. (6) Szlávellenességgel rágalmaz. (7) önkényes manipulációval, (8) módszertani oktalansággal. (9) kritikátlan eljárással. (10) fikciók terjesztésével vádol. Azt állítja, hogy (11) félremagyarázom a multat. (12) nem cselekszem történészhez illően. (13) kétes elképzeléseket terjesztek, végül még a (14.) célzatos törekvéssel és meggyanúsít. Állítja továbbá, hogy (15.) hibás a szövegelemzésem. (16.) tévesek a módszertani eljárásaim, (17.) művi, vagyis álérveket gyártok. (18.) A korabeli forrásokat többszörösen kiforgatom és tagadom, sőt a (19.) féligazságok és félremagyarázások nyaktörő útját járom. szerinte rossz értelemben vett (20.) skolasztikus módszereim vannak, és (21.) komolytalan történész vagyok. Állítólag (22.) a tényeket szándékosan kiforgatom. (23.) az egykorú forrásokat letagadom. Végül pedig azt állítja, hogy (24.) aránytalanul nagyszámú téves állítást közlök, és (25.) távol állok a tudományos módszerektől.

[4] ...ne quietas provincias immixti turbarent. Danubium ultra, inter flumina Marum et Cusum, locantur, dato rege Vannio, gentis Quadorum.” – TACITUS: Annal. Lib. II.63.

[5] Az említett két nagykiterjedősű kvád településre nézve lásd: SLOV.1.- DEJ. (A jelzet feloldása a 12. jegyzetben) 134. old.

[6] “Valentinianus enim studio muniendorum limitum glorioso quidem, sed nimio ab ipso principatu initio flagrans trans flumen Histrum, in ipsis Quadorum terris quasi Romano iuri iam uindicatis aedificari praesidiaria castra mandavit” – AMMIANUS MARCELLINUS: Rerum gestarum Lib XXIX. Cap. 6. Vers. 1-2. Az idézetben foglalt állíÍótást a SLOV.I.-DEJ. 131. helyesen AZ Izsa-Celemnatiai tábor felújítására is vonatkoztatja.

[7]„...Sub nemus autem Orcynium Quadi, sub quibus ferri minera, & Luna silva sub qua gens magna Boiorum usque Danubium, quibus contingui sunt iuxta fluvium Terrecatriae et penes campos Racatae.” – PTOLEMAEI: Geogr. Hyfégesis. Cap.X.

[8] ....Praeterea in descriptione tractanda facilioris semper curam habuimus. Hoc est, quod ad dextram procedamus manum traducendo ab hiis quae iam perfecta fuerint ad ea quae nondum formata sunt. Id autem fieri poterit si magis septemtrionalia describerentur priusquam ea quae ad austrum magis tendunt, et magis occidentalia quam ea quae magis vergunt ad ortem solis.” PTOLEMAIOS: Lib.II.Cap I.

[9] Vö.: PÜSPÖKI-NAGY P.: Limes Romanus na Slovensku (A római limes Szlovákia területén.) Sbornik Fil. fak. University Komenského XXI (1970), 138 skk. – A ptolemaiosi világképen felismerhető eltérő módon tájolt szelvényekhez hasonló esetet ÉRDI-KRAUSZ GYÖRGY 1976-ban a Lázár Deák féle térképek 1528-1566 közti változatait kimutatta. Lásd. Magyar térképészet kezdetei. ELTE természettudományi Kara. Budapest 1976. 81-88.

[10] „Az terénne archeologické vyskumy, uskutocnované na Slovensku v. 60. rokoch, priniesli závazné nálezy, umoznujúce s konecnou platnostou rozhodnút dlhorocny spor o umiestneni Vanniovho královstva v prospech skupiny bádatelov, hladajúcich jeho centrum na juhozápadnom Slovensku.” – SLOVENSKO I.-DEJ. 125.

[11] A több századot megért Kvád Királyság létének homályba takarása teszi ugyanis lehetővé annak az alaptalan hipotézisnek a felállítását, hogy a IV. meg az V. században ennek a germán királyságnak a területén már megjelentek a szlávok. Erre nézve lásd a következő (11.) tételt.

[12] A három kötetre tervezett első szintézis a DEJINY SLOVENSKA LUBOMÍR HOLOTÍK szerkesztésében jelenik meg. Az első kötet társszerkesztője TIBENSKY JÁN. SAV. Bratislava, 1961. – A kötet minket érdeklő szakaszának írói: 1.) Kelták, germánok, rómaiak B. BENADIK és T. KOLNIK. 2.) a szlávok megjelenését J. KUDLÁCEK. 3.) Nagymorávia korát P. RATKOS írta. A továbbiakban DEJINY SLOV. 1. formában idézzük.

A második szintézist, az ötkötetes SLOVENSKO első köteteként megjelent “Dejiny” jelenti. Tudományos szerkesztője JÁN TIBENSKY, a régészeti rész társszerkesztője JÁN DEKAN. Obzor, Bratislava, 1971. A kötet terjedelme 871 oldal. – A minket érdeklő résznek szerzői: 1.) A római kor és a népvándorlás ideje TITUS KOLNIK. 2.) A szlávok megjelenése ANTON TOCIK. 3.) Nagymorávia BOHUS CHROPOVSKY. – A továbbiakban SLOVENSKO 1.- DEJ formában idézzük.

[13] „Samotné literárne pamiatky nám teda v tomto ohlade neposkytujú zelatelnú istotu, a preto sa riesenie celej otázky coraz väcmi presúva na archeológiu.” – SLOVENSKO 1 -DEJ. 156

[14] Vö.: DENIJ SLOV. 1. 65-73 és SLOVENSKO 1. DEJ. 160-163

[15] DENIJ SLOV. 1. 69 és SLOVENSKO 1. DEJ. -161

[16] Bevezetés a magyar őstörténet kutatásába és forrásaiba. I-1. Szerk.: HAJDU P., - KRISTÓ GY. – RÓNA TAS A. Kiadta: József Attila Tudományegyetem Szeged, Tankönyvkiadó, Budapest 1976. 119

[17] RATKOS PETER: Pramene k dejinám Velkej Moravy. SAV. Bratislava 1964 27-44 és 62-63. A könyvnek két kiadása is van.

[18] „Sed nunc qualiter Hunni inde expulsi sunt, et Sclavi inhabitare coeperunt.” CONVERSIO CAP.6 és „postquam ergo Karolus imperator Hunis reiectis...coeperunt populi sive sclavi vel Bagoarii inhabitare terram, unde ille expulsi sunt Huni, et multiplicari.” – CONVERSIO CAP 10. Vö.: Magnae Moraviae Fontes Historicii. III. 303 és 308-309. Az ötkötetes, az eredeti szövegeket is tartalmazó forráskiadvány a brűni egyetem bölcsészkarának kiadványiban jelent meg LUDOMÍR HAVLIK szerkesztésében. Brno 1966-1976 A továbbiakban MMFH formában idézzük.

[19] „Quia propter infestinationem Sclavorum in pristinis sedibus esse non poterat.” – Annal. Regni Francorum ad annum 805. – MMFH. I. 42-43

[20] A PETER RATKOS szerkesztésében megjelent „Pramene...” (1964), 72. old. illetve az MMFH I. 42. old. nem csupán az infestinatio fogalom tolmácsolásában pontatlan, hanem a közlés tartalmát is torzítja. A kérdéses helyen a cselekmény az eredeti latin szövegben egyes számú (propter infestinationem), viszont a fordításban többes számú (útoky, nájazdy). Tehát míg az évkönyv írója egyetlen cselekményről – a szlávok benyomulásáról – tudósít, addig a megnevezett fordítók ismételt cselekményt vetítenek a szövegbe (a szlávok többszörös támadását)!

[21] Lásd még a IV. tétel 5. pontját is. Benne az Avar Kaganátus peremvidékein 568-796/805 között beszivárgó szlávok 0.3-5.2% közt mozgó arányát régészeti anyagból vezetjük le.

[22] Megjegyezzük, hogy „Az ősi Nyitra...” c. tanulmányunk csupán a város közvetlen környékével, tehát a Kárpát-medence északi részén fekvő Szlovákia délnyugati területével foglalkozott. A kérdést vitapartnerünk szélesítette ki.

[23] Vö.: BÓNA ISTVÁN: A középkor hajnala. A gepidák és langobardok a Kárpát medencében. Hereditas sorozat. Corvina Budapest, 1974. 17-24, 85-91.

[24] KALICZ NÁNDOR – RACKY PÁL: Új-e az újrégészet? – Valóság. Budapest, 1977. 6. szám. 76-94. old. Az idézet a 77. oldalról.

[25] „V doterajsich nálezoch presovského typu niet este dostatocný pocet záchytných bodov na dokázanie kontinuity s najstarsimi bezpecne slovanskýmipamiatkami z tejto oblasti, predpokladanej niektorými autormi.”—SLOVENSKO I.-DEJ. 150.

[26] ... r. 568. znamená koniec prechodnej okupácie juhozápadného Slovenska germánskymi kmenmi.” – SLOVENSKO I.-DEJ. 155.

[27] Nagymorávia fennállását Pribinának I. Mojmir által történt elűzetésétől 833 tájától Szvatopluk haláláig 894-ig számítjuk. Szvatopluk halálakor Nagymorávia ugyanis felbomlott. Fiai annak egy töredékén ezután csak egy rövid ideig uralkodtak.

[28] Az arányszámítás feltételeit a VIII. Tétel 2. pontjában részletesen közöljük.

[29] Lásd például a csehszlovák iskolai világtörténelmi atlaszt, a „Skolni atlas svetových dejínt” 1971. évi kiadásában (Kartografia Praha) a 11. oldalon ábrázolt “Szamo birodalmát”. A térkép szerint ez felöleli a mai Szlovákia (nyugati) nagyobb felét!

[30] FREDEGARI CHRONICON. Cap. IV. vers 48 – MMFH. I. 20

[31] GESTA DAGOBERTI I. REGIS FRANCORUM.

[32] “Temporibus gloriosi regis Francorum Dagoberti Samo nomine quidam Sclavus manens in Quarantanis fuit dux gentis illius.” – CONVERSIO. Cap.4 – MMFH. III. 299.

[33] „Multis post haec vicibus Winidi in Toringia et relequos vastandum pagus in Francorum regnum irruunt.” – FREDEGARI CHRONICON Lib. IV. Cap. 68 – MMFH I. 23.

[34] „... Winidi ... et sepius ... regnum Francorum vastandum Toringia et relequos pagus ingrederint.” – FREDEGARI CHRONICON Lib. IV. Cap. 68 MMFH. I. 25.

[35] „Ungari Italiam invaserunt” – GOMBOS: Cat.I. no. 199. pag. 91

[36] „Ungari vastaverunt Franciam atque Thuringiam” – GOMBOS: Cat. I. no. 205. pag.92

[37] „...audivit, quod Sclavi, nimiro errore decepti, a diaboli laqueis tenerentur oppressi, maximeque martyrii palmam se adsequi posse confidens, transfraetato Danubio, eadem circumiens loca, libera voce evangelium Christi gentibus praedicabat.” VITA S . AMANDI EPISCOPI TRAIECTENSIS, AUCTORE BAUDEMUNDO Cap. 16. – MMFH. II. 49-50

[38] .... Derevanus dux gente Surbiorum, que ex genere Sclavinorum erant et ad regnum Francorum iam olem aspecserant, se ad regnum Samonem cum suis tradedit.” – FREDEGARI CHRONICON. Lib. IV. Cap 68. MMFH. I. 23.

[39] BÍBORBANSZÜLETETT KONSTANTIN: A birodalom kormányzása. a görög szöveget kiadta és magyarra fordította MORAVCSIK GYULA. Budapest 1950. Közoktatásügyi Kiadóvállalat. 153. old.

[40] FREDEGARI CHRONICON Lib. IV. Cap. 72 – MMFH I. 23-24.