PÜSPÖKI NAGY PÉTER

A TÉNYEK EREJÉVEL

Válasz Dr. Peter Ratkos, Dr.Sc. vitairatára

a germánok, szlávok, avarok és nagymorvák

Csehszlovákia területét érintő több fontos

kérdése ügyében.

Második rész

IV. AVAROK VAGY SZLÁV AVAROK?

A Kárpát-medence térségében a szlávok korai – IV. és V. századi – megjelenésének feltételezéséből ugyancsak törvényszerűen következik a szlovák régészek és történészek másodlagos elmélete az avarok folyamatos elszlávosodásáról. Ez az elmélet negatív elismerése annak a ténynek, hogy az avar leletanyag avar jellegének kétségbevonása nélkül a Kárpát-medencében a VI-VIII. század idején nincsenek számbavehető szláv tárgyi emlékek.

Az avarok elszlávosodását feltételező elmélet gyökerei szintén a szlovák nemzeti ébredés romantikus történetszemléletéig nyúlnak vissza. Akkor közmeggyőződés volt, hogy a Kárpát-medence őslakói a szlávok voltak. Mivel ezt a vélekedést semmiféle írott adat nem támogatta, azt állították, hogy az itteni szlávok más néven voltak ismertek. Így született meg már 1867-ben a dákó-szláv (szlovák) kontinuitás elmélete,41 amely ma már a múlt emlékei közé tartozik.

A szlovák nemzeti ébredés kora óta eltelt idő alatt Szlovákia területén a szlávok megjelenésének alsó időhatára az időszámításunk előtti első évszázadtól az időszámításunk utáni IV-V. századig húzódott vissza. A szlovák történettudomány tehát az elmúlt fél évszázad alatt határozottan az objektivitás irányába fejlődött. Ennek ellenére a mai álláspontot sem tekinthetjük végérvényesnek. Főként azért nem, mert a szlávok korai megjelenése ezen a területen – amint azt a III. tételben igazoltuk – csupán elvárás, hiteles támpontokat nélkülöző feltételezés.

Ennek ellenére az avarok elszlávosodását hirdető elmélet tényként való kezelése egyre inkább “dogmává” válik, holott az elszlávosodás indokaként felhozott Kárpát-medencén belüli szláv tenger léte még nem nyert bizonyítást. Megállapításunkat különösen a vonatkozó terminológia változásai igazolják. A szlovák nemzetébresztő történészek – habár az avarok elszlávosodásának gondolatát ők vetették fel – még mindig avarokról beszéltek. Az 1950-es években azonban már megjelenik az avar-szláv terminus, amely a 60-as évektől már szláv-avarrá változott. Ez az utóbbi elnevezés a tényeket nem ismerő olvasótábor történetszemléletében ténnyé változtatja azt, aminek indokolt hipotézis volta sem nyert bizonyítást.

A III. tételben felsoroltuk azokat a legfontosabb egykorú írott forrásokat, amelyek világosan igazolják, hogy a szlávok az Avar Kaganátus magvát képező Kárpát-medencében csak 796-805 táján kezdenek tömegesen megtelepedni. Ebben a tételben viszont azokat az érveket fogjuk elemezni, amelyek az állítólagos avar-szláv együttélést volnának hivatottak bizonyítani.

1. Johannes Ephesinus az avarokról meg a szlávokról

Peter Ratkos kifogásolja, ogy „Az Ősi Nyitra...” c. tanulmányomban nem vettem figyelembe Joannes Ephesinus közléseit a szlávokról. Vitapartneremnek tudnia illene, hogy a hiányolt forráshely a szlávok 578-583 közti balkáni betöréseiről és a Balkán keleti részein történt letelepedéséről szól. Ezzel szemben Niederle, Sasinek és mások Joannes Ephesinus egyik mondatában az avarok és szlávok együttélését látják bizonyítva. A mondat Peter Ratkos kiadása után fordítva így hangzik: “Ismét Jusztinos halála után, még inkább felléptek ellene (t.i. Tiberios ellen) a szlávok külön-külön átkozott törzsei, meg azok a hosszú göndör hajúak, akiket avaroknak neveznek”.42

Tiberios császár 578-582 közt uralkodott. II. Jusztinos utolsó három esztendejében (575-78) is már ő helyettesítette a beteges császárt. Az avarok ekkor már 10 éve a Kárpát-medencében ültek és éppen a Dráva-Száva köz, illetve Sirmium meghódításával foglalkoztak (582). A szlávok pedig a Kárpátok keleti külső oldalán Moldavián keresztül ereszkedtek le az Al-Dunához, honnan a Bizánci Birodalomba törve ott nagy pusztítást vittek végbe, és a mai Bolgária területén letelepedtek.

Az ilyen egyidejű, de Bizáncot különféle oldalról érintő támadásokból nem lehet tudományos igénnyel szláv-avar együttélésre következtetni. Ugyanez vonatkozik Priscos Rhetor és Menadros Protéctór adataira.

2. A szlávok és az avarok állandó ellenségeskedéséről

Az avarok elszlávosodását feltételező elméletekkel szemben a források hosszú sora éppen ellenkező bizonyítékokat közöl. A helyszűke miatt most csak két forrást mutatok be:

a.)    Fredegar krónikája az avarok és szlávok viszonyáról.

Fredegar elmondja, hogy (a karintiai) szlávok Szamo fellépéséig (kb. 623-630-ig) az avarok adófizetői voltak. az adóbehajtást végző avaroktól több szláv asszony teherbe esett. Fiaik, miután megnőttek az avar ellenes felkelés vezéreivé lettek és Szamo köré csoportosultak.

A feljegyzésből két tény világlik ki: az itt ismertetett keveredés alkalmai, elenyészően kis számú, nem állandó jellegű kapcsolatok eredménye volt, tehát nem volt általános jelenség. Számuk csekély voltát Fredegar igazolja, állítva, hogy ezekből lettek az ellenállás vezérei. A keverék utódok nem az avarok közé való beolvadásért, hanem éppen ellenkezőleg az avarokkal való mindennemű kapcsolat megszüntetéséért küzdöttek!  Fredegar tehát nem az avarok és szlávok együttélésének, hanem e két nép ellenségeskedésének és gyűlöletének igazolója.

b.)    A Frank Királyság Évkönyvei a szlávok és az avarok ellenségeskedéseiről.

E két nép két és fél évszázadon lankadatlan ellenségeskedésének bizonyítói az említett évkönyvek. Teodor avar kagán – amint az említett évkönyvek teljesen egykorú 805. évi bejegyzése igazolja – azért kért Nagy Károlytól a Duna és a Rába közti vidéken új szállásterületet, mert népének nyugalmát a benyomuló szlávok ellenében továbbra is biztosítani kívánta.43

Nagy Károly ugyanazon forrást szerint még 811-ben is – tehát jóval az Avar Kaganátus felbomlása után – még mindig katonai erővel volt kénytelen véget vetni az avarok és szlávok közt folyó harcoknak.44

Ne feledjük a Conversio fentebb idézett közlését arról, hogy a szlávok csupán az avar Kaganátus bomlása után kezdtek behatolni annak területére!45 Ha az avarok teljes, vagy jelentős többségének elszlávosodása valóság lett volna, ilyen eseményekre nem került volna sor. a X. század közepén Bíborbanszületett Konstantin császár pedig határozottan állítja “de még vannak Horvátországban az avarok közül valók, és felismerhető, hogy ezek avarok”.46

Az idézett források – melyeket még szaporíthatnánk – világosan igazolják, hogy az avarság elszlávosodását valló elméletnek semmiféle valós támasza nincs!

3. Bíborbanszületett Konstantin császár az avarokról és a szlávokról

Peter Ratkos fejtegetéseimet megsemmisítő érvként hivatkozik a császári szerzőnek a Birodalom Kormányzásáról szóló műve 29. fejezetére. Ebben szerinte a Bíborban- született egyértelműen igazolta az avarok elszlávosodását. Vitapartnerem ezt írja: “Az avarok elnevezéséről szólva meg kellett volna említeni… a Bíborbanszületett Konstantinnak azt a kitételét, hogy “Sklavoi oi kai Avaroi” – szlávok, vagyis avarok.” Lássuk hát ezt a helyet!

a.)    Az idézet pontosságához.

Peter Ratkos idézete kétszeresen pontatlan. Először az általa idézett görög szöveg csonka és ezért a közölt formában értelmetlen szerkezet. Ratkos idézetéből az “oi kai Abaroi…”-ból hiányzik a szerkezetet igazoló állítmány. Másodszor a görög idézet nem betűhű. A kérdéses szakasz pontos átiratban így néz ki: “… Skláboi oi kai Abaroi kalúmenoi…”. Ennek a szövegrésznek a Moravcsik féle fordításban – amelyet Ratkos állítólag idéz – ez az alakja: … (a folyón túli) Szlávok, akiket avaroknak is neveznek”.47Ez a szöveg Ratkos idézetében az eredeti megengedő mondatszerkezet határozott azonosítássá változik.

“Szlávok, vagyis avarok.”

Feltűnő, hogy Peter Ratkos ebben a vitairatában még a saját forráskiadványában szereplő fordítást sem méltatta figyelemre. Az ugyanis megegyezik a Moravcsik féle fordítással, illetve a görög eredeti alakjával!48

b.)“Szlávok, akiket avaroknak is neveznek”.

Az alcímül választott idézet történelmi hitelét csupán akkor tudjuk megbízhatóan tisztázni, ha nem hallgatjuk el, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár a Birodalom kormányzásáról szóló művében három alkalommal foglalkozik Dalmáciával, és három elbeszélésben kétféleképpen adja elő a kérdéses helyet. Első ízben a 29. fejezetben szól erről a kérdésről. Innen származik Ratkos elnagyolt idézete is. Másodszor a 30., majd harmadszor a 31. fejezetben tér vissza ugyanahhoz az eseményhez. E három elbeszélésből az avar-szláv kapcsolatok szempontjából fontos részleteket a 2. Táblán oszloposan egymás mellé helyeztük.49

A horvátok megtelepedéséről és általában Dalmácia elszlávosodásáról szóló – ily módon egymás mellé helyezett – három császári történetben azonnal szembeötlő ellentmondásokra találunk a 29. fejezet és a vele szemben álló 30. fejezet egyes állításai között. A 31. fejezetben a kritikus epizód nem szerepel.

A Bíborbanszületett Dalmácia történetét Diocletianus császár (284-305) korától fogva meglehetősen nagy hézagokkal ismerteti. A 29. fejezet bevezetésében a “Diocletianus császár nagyon beleszeretett Dalmácia földjébe…” szavakkal induló elbeszélésben arra az ismert tényre utal, hogy az említett császár, miután lemondott trónjáról, Dalmácia fővárosában Spalatóban (Split) élt visszavonultan 313-ban bekövetkezett haláláig. Ennek a Diocletianussal kapcsolatos helyes utalásnak a kivételével a 29. fejezet minden további idézett adata csupán az időrend és az események azonosítása után érthető meg.

Pusztán a 29. fejezet szövegéből például nem derül ki, hogy a Diocletianusra vonatkozó elbeszélést közvetlenül követő földrajzi meghatározás (….egészen a Duna folyóig terjed”) vajon csak Dalmácia határaira, vagy általában a római fennhatóság Diocletianus kori, vagy későbbi kiterjedésére vonatkozik-e a Duna vidékén.

                                                          Bíborbanszületett Konstantin: a birodalom kormányzása

                                             részletek a horvátok megtelepedéséről Dalmáciában.

 Dalmácia ugyanis a III. és a IV. század fordulóján egyszerű provincia volt és sehol sem érte el a Dunát.50

    Ezzel szemben a 30. fejezet leírása sokkal szabatosabb. A császári szerző már az elbeszélés kezdetén kifejezetten megmondja, hogy Dalmáciáról beszél, éspedig abban a korszakban, amelynek kezdetét az avarok Dalmácia felé irányuló támadásai jelzik, a végét pedig a horvátok megjelenése határozza meg.51 Tehát a 620-as éveket megelőző néhány évtizedről van szó. Ebben a korszakban mind a bizánci közigazgatás, mind pedig a haditörténet szempontjából elegendő forrás áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a Bíborbanszületett elbeszéléseinek körülményeit tisztázni tudjuk.

A kérdéses terület közigazgatási képének alakulását számos forrásból követhetjük nyomon. Közülük kiemelkedik Prokopius Titkos Története, amelyből megtudjuk, hogy 535-ben a bizánci-gót háború kitörésekor “… a gótok birodalma a gallok földjétől egészen Dácia határáig húzódott, ahol Sirmium városa van”.52 I Justinianus 535-ben kibocsátott XI. és 545-ben kelt CXXXI. Novellájából pontosan ismerjük az akkori Praefectura Illyriaehez tartozó Dioecesis területét, amely a következő provinciákat ölelte fel: Dacia Mediterranea, Dacia Ripensis, Privalis, Dardania, Mysia Superior, Pannonia (Secunda), valamint Pannonia másik része, amely a Civitas Bacensis területe (a későbbi Bács vármegye tágabb vidéke). Ugyanezt a képet rögzíti Hierocles 535.-i provincia jegyzéke is.

A még hiányzó provincia Dalmatiae-t Narses csatolta vissza az Illyr praefecturához 554-ben. Ezzel ismét lehetővé vált a népvándorlás sodrában felmorzsolódott Dioecesis Illyriae felújítása. A székhelye persze Salóna lett, mert a hajdan volt székhelyet I. Justinianus 535-ben Sirmiumból Justinia Primaba helyezte át.53 A felújított dioecesisnek két provinciája feküdt a Duna mentén. Az egyik – Pannonia Secunda – a Dráva meg a Száva torkolata közti szakaszon, a másik – Moesia Superior – meg Belgrád és a Vaskapu által elhatárolható vonalon. Nem szabad elfelednünk, hogy az avarok 582-ben elfoglalták Sirmiumot, tehát az ezt követő években az Avar Kaganátus és Bizánc tényleges dunai határa Moesia Superior partvidékére korlátozódott, és a következő évek harcai éppen ezért kezdődtek ezen a területen.54

A 29. és a 30. fejezet másik, mégpedig a mi szempontunkból a legfontosabb ellentmondása pedig abban áll, hogy a Duna túloldalára behatoló dalmáciaiak a 29. fejezet szerint “…szklavín népeket találtak ott, akiket avaroknak is hívtak.” a 30 fejezet szerint pedig “… csak az avarok feleségeit és gyermekeit találták ott”.

A két szembenálló állítás ellentmondását csupán más részletesebb források segítségével oldhatjuk fel. E tekintetben két kiindulópont is kínálkozik. Az egyik annak a hadieseménynek az azonosítása amelyről a Bíborbanszületett beszél. A másik pedig annak a körülménynek a vizsgálata, hogy a kérdéses Duna-szakasz bal oldalán az adott időpontban kik laktak, kik lakhattak.

A vizsgálatra szoruló hadiesemény tágabb időkerete egyértelmű. Alsó határa az avarok 568-ban befejezett megtelepedése a Kárpát-medencében, felső határa meg a horvátok megérkezése balkáni szálláshelyükre a 620-as években. Ennek az időkeretnek az első másfél évtizede aligha jöhet szóba, hiszen II. Tiberios bizánci császár 678-ban a két év óta Thrákiába behatoló szlávok ellen új szomszédjának Baján avar kagánnak a segítségét kérte. A kagán 584-ig a szlávok ellenében Bizáncot támogatta. Ekkor kerültek az Al-Duna környéki szlávok valamiféle függőségbe az avar kagánnal. Ez magyarázza meg az avar kagán pálfordulását, aki hátat fordítva eddigi szövetségesének, 584-től a szlávok megtelepedését kezdte támogatni a Peloponesoson.55

A húsz éven át tartó perzsa háború 591-ben történt befejezése viszont lehetőséget adott Maurikios császárnak, hogy haderejét még 591/92-ben a Duna vidékén élő avarok és szlávok ellen fordítsa. A hadjárat eseményei között valóban találkozunk is eggyel, amelynek motívumai megfelelnek a 29. meg a 30. fejezetben szereplő utalásoknak. Ezek szerint a dalmáciaiak átkelésére a Duna másik oldalára akkor került sor, amikor az avar férfiak hadjáraton voltak. Ha pedig a 29. fejezet állításait is figyelembe vesszük, szlávoknak is jelen kellett lenni.

Ezek a feltételek az avarok 592.-i thrákiai hadjáratában és az azt követő hadi eseményekben találhatók meg, melyet Theophylactus Simokatta leírásából bővebben ismerünk. Tőle tudjuk meg, hogy Maurikios hadicselt alkalmazott és egyik testőre révén hamis hírt juttatott el a sikeresen felvonuló kagánhoz. Az álhír szerint már elküldte a hadseregét a hajókon “hogy rátörjenek a családjaikra és mindet ejtsék fogságba”. Ez a sikeres csel a kagánt hazatérésre késztette.56

Ezt az azonosítást további események is igazolják. Mind a 29. mind a 30. fejezet egybehangzóan állítja, hogy ezután az avarok (illetve a 29. szerint a szlávok, akiket avaroknak is neveznek) lerohanták a (bizánci dunamenti) helyőrséget, majd elfoglalták Dalmácia fővárosát. Az avar kagán, amint Theophilaktus Simokkata a továbbiakban elmondja, 595-ben valóban meg is kezdte Dalmácia meg a frankok ellen vezetett hadjáratait. Theophanes pedig azt is tudja, hogy a kagán “…Dalmácia ellen vonult és elfoglalva Balkést meg negyven környező várost, valamennyit feldúlta”. A Bíborbanszületett két elbeszélésében tehát felismerhetők az 591-595 közti évek hadi eseményei.57

Ekkor azonban határozottan tudjuk, hogy a Dioecesis Dalmatiae Dráva torokkal és Singidunum (Belgrád) vidékével meghatározott dunai határának túloldalán 568 óta az avarok telepedtek meg. Közvetlenül előttük pedig a germán longobardok, illetve a Tisza két oldalán meg az ugyancsak germán gepidák voltak. Tekintettel arra, hogy az avarok előtt már több mint egy évszázados germán elemek tartották kézben a Kárpát-medencét, ahol még éltek a korábbi kelta, szarmata és más néptöredékek, a 29. fejezet állítása ellenére a mondott Belgráddal szemben fekvő Duna szakasz környékén szlávok nem éltek.

Hol éltek hát azok a Duna túloldalán lakó szlávok, akikről  a 29. fejezet homályos utalása szól, akik valóban részt vettek az avarok thrákiai hadjáratában 592-ben. A kérdés tisztázását a bizánciak által 593-594-ben a szlávok ellen irányított hadjáratok teszik lehetővé. Theophylactus Simokatta szerint az avar kán 591 körül még a nyugati tenger mellett élő szlávokhoz is követeket küldött katonai együttműködés érdekében. Ezek azonban kimentették magukat. A bizánci csapatok al-dunai felvonulása azonban azt bizonyítja, hogy a Fekete tenger és a Kárpátok keleti oldala közt élő szlávok eleget tettek a kagán kívánságának, s ezért vonták magukra Bizánc haragját. Priskos főparancsnok 593-ban Ardagostos szláv vezért a saját területén a thrákiai Duna túlsó oldalán is megtámadta.58

Következésképpen a 29. fejezet forrásául szolgáló ismeretlen mű szerzője Maurikios 591.-i hadicselét és Priskos fővezér 593.-i al-dunai hadjáratát vonta egybe. Igaz, mindkettő a Duna Bizáncból nézett túloldalát érintette, de a tévedés abban állt, hogy a Duna két különböző szakaszáról volt szó. Az avarok az Illyr prefectúra Dioecesis Illyriae (Dalmácia) és Daciae dunai határának túloldalán, a szlávok meg a Praefectura Orintis Dioecesis Thraciae-jával szemben fekvő oldalon éltek.

Tehát a Bíborbanszületett Konstantin Peter Ratkos által olyannyira kiemelt idézete a “szlávok, akiket avaroknak is neveznek”, illetve annak első variánsa “…átkelvén fegyvertelen szklavin népeket találtak ott, akiket avaroknak is hívtak…” tévedésen alapuló, minden hitelt nélkülöző kései kompozíció elemeként került a Birodalom kormányzásáról szóló császári mű 29. fejezetébe. Nyilvánvalóan bizonyítja ezt a sokkal hitelesebb értesülésekkel rendelkező Theophylactus Simokatta és részben az ő nyomdokain járó Theophanes. Az idézet tehát nem használható fel a szlávok és az avarok összeolvadásának bizonyítékaként.

Annál kevésbé, mivelhogy az avar kagán a zsákmányban való részesedés feltételével hozzájárult ahhoz, hogy Priszkos, illetve utóda Petros az al-dunai szlávokat – akik az avarokkal valamiféle függő viszonyban voltak – hadjáratban támadta meg.

A Bíborbanszületett a 30. fejezetben viszont ezt az adatot már helyesen közölte: “… Átkelvén csak az avarok feleségeit és gyermekeit találták ott…”. Peter Ratkos azonban a 29. fejezet kérdéses eseményét újratárgyaló 30. fejezet idevágó szakaszát nem csak a vitairatában nem említette meg, hanem még a “Nagymorávia történetének forrásai” c. kiadványból is kihagyta. Sajnos hasonlóképpen jártak el a Magnae Moraviae Fontes Historici szerkesztői is. A két forráskiadvány kiadói eljárásukkal nagymértékben járultak hozzá a 29. és 30. fejezet ellentmondásainak elkendőzéséhez, illetve egy hitelt nem érdemlő téves kései adat hitelesként való terjesztéséhez.59

4. A dévényújfalusi temetőről

A szlovák kutatás ezt a temetőt tekinti az avar és szláv együttélés legfontosabb bizonyítékának. Benne összesen 902 sírt tártak fel, amelyből mindössze 27 sír volt hamvasztásos. A temető feltárásáról Ján Eisner 1952-ben adott ki részletes jelentést.60 Peter Ratkos azt állítja, hogy nem veszem figyelembe Eisner stb. eredményeit. Sajnos a dévényújfalusi temető ásatási jelentése és az abból kiinduló következtetések távolról sem állnak olyan szilárd alapon, amint azt Peter Ratkos szeretné.

Eisner jelentésének mind a leíró, mind az értékelő részében számos probléma merül fel. Mindez Isner jelentésének abból az elemzéséből derül ki, amelyet B. Szatmári Sarolta 1968-ban tett közzé.61

Az Eisner-féle jelentéshez tárgyi vonatkozásban B. Szatmári Sarolta többek közt ilyen megjegyzést fűz: “Nehezítette a munkát Eisner publikációjának az a jellemvonása, hogy a sírleírásokban sok a bizonytalanul megjelölt tárgy, sírrajzok pedig nincsenek. Többször előfordul, hogy egy edény két sírleírásban is szerepel. Sok, esetleg döntő fontosságú tárgyról nincs fénykép, csak szűkszavú leírás, vagy éppen meg van említve. A legnagyobb meglepetést azonban a térkép hiányossága okozta. Kitűnt, hogy a részletesen leírt és a táblákon is közölt síroknak elég nagy százaléka hiányzik a térképről. Ez azért is sajnálatos, mert több gazdag lovassír és az egyetlen gazdag női sír is ezek között van. A bjelobrodi jellegű sírok száma a leírások szerint 9. de térképen csak hatot lehet megtalálni… Pontosan 96 sír helyét nem lehet meghatározni a térképen. Ez nagyon sajnálatos, mert ezen sírok bevonásával biztosan lehetne következtetéseket levonni.”62

B. Szatmári Sarolta tanulmánya több lényeges ponton tapint rá Eisner megállapításainak problematikus voltára:

1. Eisner minden tárgyat, jelenséget különválasztva, egyedülállóan mutat be, a temetőt nem vizsgálja egészében, egy társadalom vetületeként.

2. Eisner keltezése (625-800) túl általános, nem tükrözi a temető benépesülésének menetét, holott a sírok zöme a IX. századból származik.

3. A temeteő etnikai jellegének meghatározásához Eisnernek nincsenek biztos kritériumai. Eisner vélekedésének hitelét, mely szerint  ez a hely a szlávoknak az avarok elleni védelmi központja volt, nagyon megrendíti az a tény, hogy a temető éppen akkor szűnik meg, amikor a szlávok felvirágzásának kellene bekövetkeznie.

4. A hamvasztásos sírok datálása is kétes stb. A dévényújfalusi temető Eisner-féle feltárása tehát az írott források ellenében nem nyújt hiteles támpontokat az avarok elszlávosodása tekintetében. Értelmezésében ugyanis már érvényesülnek annak az említett programnak az előjelei, amelyek a forrásokkal szemben a régészet segítségével kívánnak érveket találni a szlávok korai tömeges megjelenésének feltételezéséhez.

5. A szlávok és az avarok temetkezéséről

A szlávok VI-IX. századi a Kárpát-medencében feltételezett tömeges jelenlétének elméletét érzékenyen érinti a prágai kerámiával járó hamvasztásos temetkezés elenyésző kis száma. A hamvasztásos temetkezéssel az avar kor intenzív régészeti kutatása ellenére is, csupán az avar szállásterületek peremvidékén találkozunk csekély számban. (Lásd a 3. Táblát!)

Az adatok annyira egyértelműek, hogy kijelenthetjük: a Kárpát-medence szlovákiai részein (de hasonlóan az egész medence területéhez) egy csontvázas temetkezésű, mezőgazdálkodó nép lakott, amely közé szálláshelyeinek peremvidékein (pl. Dévényújfalu, Kassa) nagyon csekély számú 0,3-5,2 % közt mozgó hamvasztásos nép vegyült.

Kié volt ez a nagytömegű csontvázas temetkezés? A történelmi források egyértelmű választ adnak: az 567-től 796/805 közt a Kárpát-medencében uralkodó avarságé. – Melyik nép sírjai a hamvasztásosak? “...Az ősi Nyitra…” tanulmányom 125-128. lapján közölt források alapján egyértelműen a szlávoké.

Mivel a történelmi és a régészeti adatok fedik egymást, a szlávok korai, avarok előtti tömeges megjelenésének elméletére a Kárpát-medencében megsemmisítő csapást mérnek. Ezért volt szükség az avar-szláv, vagy amint újabban divatozik a szláv-avar együttélés elméletére, hogy segítségével a szlávok tömeges jelenlétét cáfoló hamvasztásos sírok tanúságát is el lehessen fedni, és a csontvázas sírok tömegét a semmiféle forrással meg nem erősített elvárásoknak megfelelően elszlávosodott avaroknak állítani.

A csontvázas sírokban esetenként mutatkozó kisebb tipológiai sajátosságokat és a helyenként mutatkozó megelőző kultúrák továbbélésének nyomait, könnyen és egyértelműen megmagyarázhatjuk az avarság sajátos összetételével és a korábbi germán népek (gepidák, osztrogótok, langobardok stb.) töredékeivel, amint azt “Az ősi Nyitrá-…”-ban meg is tettük.

Peter Ratkos éppen ezért próbálja tagadni az arab kútfőknek a szlávok hamvasztásos temetkezésmódjáról szóló feljegyzései hitelét, mert azok egyértelműen lehetetlenné teszik a szlávok korai tömeges megjelenésének feltételezését a Kárpát-medencében. Kétségtelen, hogy az arab kútfők fordításaiban előfordulhatnak kisebb, sőt nagyobb hibák is. Azt azonban nem tételezhetjük fel, hogy a fordítók hamvasztásos temetkezést fordítottak a csontvázas helyett. Nem tudom pl. “A halottaikat tűzben elégetik” mondatot félre lehet-e érteni annyira, mint Peter Ratkos kívánja? Sőt azt is meg kell jegyeznem, hogy az általam felsorolt kútfők teljesen azonos értelmű szlovák szöveggel Peter Ratkos saját forráskiadványában is szerepelnek.63 Peter Ratkos talán tudatosan rossz fordítással kívánt a segítségemre sietni?

A halotthamvasztó szláv temetkezési szokás megszűnését Peter Ratkos a keresztény térítéssel kívánja indokolni. Az indoklása elméletben helyes, de időrendi hibája van! A vizsgált temetők VI-VIII. századiak, a szlávok térítése pedig csak az Avar Kaganátus felbomlása idején, sőt jóval utána kerül sor. A passaui püspökség a Duna felett a Morva-medencében élő szlávokat és a Kárpát-medence-i avarokat csak 796 után kezdi téríteni. A salzburgi püspökség állítólagos szlovákiai (nyitrai) térítése is csak jóval az Avar Kaganátus megszűnte után, legkorábban 830 táján lehetett volna, ha lett volna.64 Az aquileai érsek pedig csak 811-ben kezd érdeklődni a Dráva alatt élő szlávokról. Bizánc pedig az avarokat sohasem térítette meg, legalábbis nem kimutathatóan. Peter Ratkosnak ez az érvelése nem más mint az időrend sajnálatos összekeverése!

Nyilvánvaló rosszindulat vezérli őt akkor is, amikor azt állítja, hogy a szlávok tömeges megjelenésének időpontját a Kárpát-medencében az Avar Kaganátus bomlása utáni időkben utoljára a II. Világháború idején (a németek) hirdették. Közben megfeledkezik arról, hogy a mai szlovák történetírás nyíltan beismeri, hogy a szlovák kutatókkal szemben a dél-szláv, a német és a magyar kutatók valamennyien azon a véleményen vannak, hogy a szlávok megjelenését a Kárpát-medencében nem lehet az avarok megjelenése elé, csupán azok hatalmának hanyatlását követő évtizedekre, illetve a Balkán területén uralmuk idejére helyezni.65 Az olvasó nyilván megérti, hogy Peter Ratkos az érvek hiányát igyekszik betakarni az ilyen meg a hasonló rosszindulatú és hamis célozgatásaival.

Peter Ratkos Engelsre való hivatkozása is sántít. Elmondja, hogy Engels szerint a hódító barbároknak kell átvenni a meghódított népek magasabb kultúráját. A Kárpát-medencében ez történik: a “barbár” avarok hódítják meg a szlávokat, de szerinte mégis a szlávok veszik át az avarok kultúráját! Ha az egykorú források egybehangzó állításai, a régészeti anyag forrásokkal megegyező képe nem bírta meggyőzni őt a valós helyzetről, akkor legalább az általa idézett Engels nézetén eshetne gondolkodóba!

*

A csontvázas kultúrájú avaroknak a hamvasztásos kultúrájú szláv népek által a VI-VIII. század folyamán állítólag végbevitt asszimilációját valló elmélet abból a kényszerhelyzetből való kimenekülésre szolgáló kísérlet, amelyre a régészeti kutatások által nyilvánvalóvá vált elenyésző számú hamvasztásos szláv temetkezés készteti a hagyományos asszimilációs elmélet képviselőit. Az asszimilációs elméletnek számos alapvető fontosságú tény hiteles és cáfolhatatlan bizonyításával kellene megvetni alapjait. Közülük csak néhányat említsek:

1. Igazolni kellene a szlávok avarokat megelőző tömeges megjelenését a Kárpát-medencében.

2. Igazolni kellene a szlávoknak az avarokkal szemben ugyanazon a területen volt nagyobb létszámát.

3. Meg kellene magyarázni, hogy mi váltotta volna ki a szlávok temetkezési szokásainak egycsapásra történő megváltozását az avarok megjelenése idején a Kárpát-medencében és miért nem hatott ki a többi nyugati szláv népre is?

Ezekre a kérdésekre azonban a szlávok korai Kárpát-medencei megjelenésének hívei nem tudnak meggyőző választ adni. Állításaik minden ponton ellentétben állnak az egykorú forrásokkal. Elvárásaik tehát mind ez idáig nem mások, mint igazolatlan feltevések!

Ezzel szemben áll a korabeli forrásokra és a velük megegyező képet rajzoló régészeti leletekre támaszkodó álláspont: a szlávok tömeges megjelenése a Kárpát-medencében az Avar Kaganátus bomlásával kezdődik. A szlávok az Avar Kaganátus fennállása idején csupán annak peremvidékén bukkannak fel elenyésző – 0.3-5.2 %-os számban.

A jelentősebb szlovákiai VI-IX. századi avar kultúrájú temetők

csontvázas és hamvasztásos sírjainak számszerű áttekintése.

                                                                                                                                                                                         A feltárt sírok jellege

V. A FRANK BIRODALOM AVAR

TARTOMÁNYÁRÓL (805-900)

Nagy Károly az avar Kaganátus végleges felbomlása után 805-ben a már keresztény avar kagán – Teodor – kérésére a Frank Birodalom újszerzeményű területén Carnuntum (Deutsch Altenburg) és Sabaria (Szombathely) közt létrehozta az Avar Tartományt. Megalapítását és folyamatos fennállását számos egykorú és hiteles forrás bizonyítja:

805. “Capcanus princeps Hunnorum Aquis ad imperatorem venit et, ut postulavit, inter Sabariam et Carnuntum habitandi locum accepit, … erat anim christianus nomine Theodorus” – “A kagán, az avarok fejedelme a császárhoz ment Aachenbe és amint kérte, Sabaria meg Carnuntum között lakóhelyet kapott, … tudniillik keresztény volt és Theodornak hívták” (Annales Fuldenses ad A. 805.: Annal. Regni Francorum 795. 805 Annal. Maximiniani stb. vö. MMFH. I. 87, 40, 92, 63).

805. szept. 25. Az elhunyt Theodor avar kagán utóda a Fischa folyó mellett felvette a keresztséget, melyben az Ábrahám nevet kapta. (Annal. S. Emmerammi Ratisp. Maiores ad. A. 805).

805. szept. 25. u.: “…Et misit caganus unum de optimatibus suis, petens sibi honorem antiquum, quem caganus apud Hunnos habere solebat. Cuius precibus imperator assensum prebuit et summam totius regni iuxta priscum eorum ritum caganum habere praecepit”. – “…És a kagán elküldött egyet a legelőkelőbbjei közül, kérvén magának az ősi méltóságot, amely a kagánt a hunok közt megillette. A császár hozzájárulását adta a kéréshez és elrendelte, hogy a kagán az egész királyság felett az ő régi szokásuk szerint a legfőbb hatalmat bírja.” – Nagy Károly tehát a Sabaria és Carnuntum közt fekvő Avar Tartománynak a királyság jogállását adta. (Annales Regni Francorum ad A. 805. MMFH. I. 43.)

811. “…fuerunt etim Aquis adventum eius expectantes, qui de Pannonia venerunt, Canizauci princeps Avarum, et tudun et alii primores ac duces Sclavorum circa Danubium habitantium”.--  “Még azok is Aachenben voltak az ő (t.i. Nagy Károly) érkezését várva, akik Pannóniából jöttek: Canizauci az avarok fejedelme, meg a tudun és a Duna körül lakó szlávok egyéb előljárói meg vezérei…”.

811. nov. 16.  “…in Avaria…” – Aváriában, Nagy Károly Aachenben kiadott oklevelében (MGH. Dipl. Ludwig d. D. No. 1., MMFH. III. 27.).

822. A frankfurti birodalmi gyűlésen, ahol a királyság keleti részéinek az ügyeit tárgyalták, megjelentek „. . . in Pannonia residentium Abarum legationes . . .”   „a Pannóniában lakó avarok követei is.”  (Annal. Regni. Francorum ad A. 822., MMFH. I. 50).

830. okt. 6.:  „. . . terra Avarorum . . .” majd az előbbire utalva: „. . .in ipsa marcha . . .” – „az avarok földje” majd „abban a tartományban” Németh Lajos bajor király Regensburgban kelt oklevelében (MGH. Dipl. Ludwig d. D. No. 1., MMFH. III.27)

832. okt. 6. “…in Provincia Avarorum…” Az Avarok Tartományában…” Német Lajos Regensburgban kelt oklevelében (MGH. Dipl. Ludwig d.D. No. 8. MMFH. 30.)

833. márc. 4. “…in provincia Avarorum…” Német Lajos Osterhoferben kelt oklevelében (MGH. Dip. Ludwig d. D. No. 9., MMFH. III.32.).

836. febr. 16: “…in Provincia Avarorum…” Német Lajos Osterhofenben kelt oklevelében (MGH. Dipl. Ludwig d.D. No.18., MMFH. III. 34).

843. A verduni szerződés szintén említi a birodalom területén élő avarokat.

860. május 8. “…Vuangariorum Marcha…” – “Wangarok tartománya”. Német Lajos Regensburgban kelt adománylevelében. Az elnevezés Sabária és a Répce folyó közt fekvő területen egy birtok határát jelző hegy neveként bukkan fel:  “…et inde uwaue in summitatem illius montis, qui dicitur Vuangariorum Marcha…” – “és innen egészen annak a hegynek a csúcsáig, amelyet a Wangarok tartományának neveznek.” Ez az egyetlen forrás, amely az avarokat a magyarok venger népnevének mélyhangzású változatával nevezi meg.66

867. A szlávok apostola Szt. Konstantin Velencében az ószláv írás védelmére elmondott beszédében többek közt a nemzeti írást használó avarokról mint kortársakról emlékezik meg. Mivel azt állítja, hogy írásukat az Isten dicséretére használják, joggal tekinthetjük a keresztény avar tartomány íráskultúráját idéző kútfőnek. (Vo. az alábbi 6. ponttal.)

871. “…Eos (sc. Avaros) autem, qui obediebant fidei et baptismum sunt consecuti, tributarios fecerunt regum, et terram quam possident residui adhu pro tributo retinent regis usque in hodiernum diem.” – “Azokat (ti. az avarokat) azonban, akik készségesnek mutatkoztak a hit iránt és felvették a keresztséget, a királyok adófizetőivé tette, és a földet amelyet a maradékaik birtokolnak, a királynak fizetett adó fejében most is birtokolják mind a mai napig”. – (Conversio… Cap.3. MMFH. III. 298).

A keresztény avarok tartományának mint közigazgatási és politikai egységnek a fennállását a hiteles oklevelek és más egykorú feljegyzések 805 és 871 között egyértelműen igazolják. A tartomány egyházi szervezetét pedig – amelyről az alábbi 4. pontban bővebben szólunk majd – amelyet a passaui püspökök chorepiscopusai (karpüspökei) igazgatták, az egykorú oklevelek 833 és 904 között emlegetik. Ez pedig azt jelenti, hogy az Avar Tartomány egyházi szervezete megérte, sőt túlélte a 900-ban a Dunántúlon is bekövetkezett magyar honfoglalást.67

1. Az avar tartomány területe

Teodor avar kagán kérésére Nagy Károly a keresztény avarok új tartózkodási helyéül a Carnuntum és Sabaria közti területet jelölte ki. Ennek a területnek a természetes földrajzi határát északon, illetve keleten a Duna, délen a Rába folyó, nyugaton meg a Bécsi erdő alkotta. A Duna fő medre az ó és középkori adatok szerint, amint azt 1968-ban, majd 1970-ben megállapítottuk, a mai Kis-Duna illetve Fekete-víz területén volt.68 Az Avar Tartomány tehát kiterjedt a Csallóköz akkori területére is, és ezen kívül magába foglalta a Tóköz, Rábaköz, Hanság, Fertővidék és Nagyerdő területét.

Peter Ratkos figyelmen kívül hagyva a kényszerítő ó- és középkori adatokat azt állítja, hogy a Duna fő medre mindig a mai helyén volt, s ezért a Csallóköz és természetesen Pozsonypüspöki nem tartozhatott a szerinte sohasem volt avar chorepiscopatushoz.

A kérdés, hogy a Csallóköz az Avar Tartomány része volt-e vagy sem, továbbra is a Duna fő medrének helyzetétől függ. A Duna folyásának első leírása Ptolemaios Geographiájában maradt ránk. Ebből tudjuk, hogy a II. század első felében a Duna a Morva torkolata után észak felé kanyarodott, majd Anduaitiónál, vagyis a Dudvág és a Vág torkolata közti térségben dél felé fordult. A Rába pedig Brigetionál ömlött a Dunába. Ezt a ptolemaiosi képet igazolják a XIII. századi okleveleink vízrajzi adatai is. A Duna fő medrének áttolódása tehát csupán ezután következett be. A Csallóköz régi vízrajzának dokumentálása még két vaskos kötetben is talán csak szűkösen férne el. Ezért csak egy középkori példát ragadunk ki a sok közül. A Duna fő medrére utaló “Hayosuth” 1399-ben Csallóközkürt mellett, tehát a mai Kis-Duna medrében volt.69

Az ilyen érvek sorának bemutatásától a Pozsony Megyei Törvényszék egy 1790-ben hozott ítélete mentesít minket. Ez az ítélet a Duna volt fő medrének a mai fő mederbe való áttolódását egyértelműen a XVII-XVIII. század fordulójára helyezi. A pert a püspöki molnárok kezdeményezték. Vizi malmaikat ősi időktől fogva a mai fő mederben tartották, azonban: “…attól az időtől fogva, mióta a Duna megfordult, és az érsekújvári ágban megszűnt a hajózást előnyösebbé tenni s a fő Dunaágba kezdett nyomulni…” a hajósok hajóikkal az új fő folyást követve, sokszor megrongálták a malmaikat. A bíróság éppen ezért a püspöki molnárok javára hozott ítéletet.70 Tehát a Megyei Törvényszék 1790-ben még határozottan emlékezett a Dunának az érsekújvári ágból a XVIII. századi, tehát a maival azonos fő ágba történt áttérésére.

Ilyen világos és a bírósági ítéletben mint köztudomású és perdöntő tényre történő hivatkozás minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Peter Ratkos a Csallóköz IX. századi hovatartozásának kérdésében önkényes és téves álláspontot foglalt el!

2. A Várkony és Vereknye helynevekről

A Csallóköz hovatartozásában vallott irracionális álláspontja Peter Ratkost magától értetődően arra készteti, hogy utasítsa el az avarok varchun neve és a Várkony meg Vereknye helynevek kapcsolatának lehetőségét. Ámbár e két név összefüggése hangtörténeti értelemben egészen világos, ismét a megalapozatlan elutasítás módszerét alkalmazza.

Vereknye esetében a szláv brekyna szó segítségével kísérelte meg az indoklást. Ezt azonban anélkül teszi, hogy akár csak egy szóval is érintené Ján Stanislav ismert szlovák nyelvész egészen más irányba mutató etimológiai kísérletét. Stanislav hangtörténeti szempontból figyelemre méltóan a Vereknye helynevet egy általa konstruált, illetve feltételezett ősszláv *vrakuna (varázsló, hazug vagy pletykás asszony, javasasszony) szóból próbálta levezetni.71

Miért figyelemre méltó Stanislav említett kísérlete, melyet Ratkos hallgatásával utasít el? Azért, mert Stanislav hosszú névtudományi gyakorlata folytán helyesen sejtette meg, hogy a magyar Vereknye és a német Wraken(dorf) mögött egy olyan ősi helynévalaknak kellett állni, amelyből a hangtani törvények alapján mindkét újabb alak levezethető.

Stanislav megfigyelése módszertani szempontból helyes volt. Csupán azért nem jutott el az eredeti varchun névig, mert egyrészt nem ismerte a vidék avar történetét (az avar Tartományról eddig nem is írt a történelem), másrészt Vereknye nevében mindenképpen szláv fogalmat kívánt felfedezni. A varchun népnév ezen a területen és a kérdéses korban egyaránt igazolt név. A feltételezett vrakun ezzel szemben Stanislav konstrukciója, amelyet a még élő szlovák vracat tájszóból (varázsolni) meg az orosz vrakat (pletykázni) szóból mesterségesen hozott létre. A két fogalom esetében világos, hogy az itt fennálló Avar Tartomány népére utaló varchun név alkalmazása indokoltabb, mint egy feltételezett de bizonyítatlan létű műszóé.

Peter Ratkos brekyna szava esetében még az is vitatható, hogy az nem a magyar berkenye szó átvétele-e, hiszen szlovákul a berkenye skorusa. Függetlenül a szó származásától a berkenye szó élő magyar szó. Éppen ezért érthetetlen lenne, hogy éppen a szó értelmét értő magyar környezetben Berkenye – Vereknye irányú értelmetlen változás következett volna be, nem is beszélve egyéb problémákról.

3. Ki volt Izaiás kán?

(Adalékul a hibás Canizauci névalak olvasásához.)

Az előbbi helynév vizsgálathoz további névtudományi problémaként csatlakozik Izaiás avar kagán nevének kérdése. Peter Ratkos szerint ez a kagán az én találmányom. Vitapartnerem megfeledkezik azonban a Frank Királyság évkönyveinek 811. évi bejegyzésében szereplő Canizauci eltorzult névalakról, amelyet fentebb az V. tétel bevezetőjében eredeti szövegkörnyezetben közöltünk.

A név igazi jelentése tárgyában tudtommal előttem csupán Franz Kurze és Ernst Dümmler nyilatkozott. Kurze a canizeuci-t nem tekintette személynévnek. Dümmler vele szemben a kérdéses szót helyesen a káz méltóságnévre és az Izau személynévre választotta szét. Eddig úgy vélték, hogy az Izauci alakban Izau, Jezau vagyis Ézsau rejlik.72

Az Ézsau olvasat véleményem szerint nem kielégítő, mert egyszerűen figyelmen kívül hagyja a névben szereplő utolsó –ci, vagy –usi betűket. Ennek a végződésnek azonban ebben a formában nincsen semmi értelme. Indokolt tehát a kérdés: nemde szövegromlással kell itt számolni? Ezt a feltevést igazolja Ragino krónikájának – aki ezt a nevet a Frank Királyság Évkönyveinek egykorú másolataiból vette át – a 3-as, vagy másképpen az 11851. számú Codex Parisinus nevű kézirata is, melyben a Canizauci helyett Canizave áll. Az eredeti évkönyvben szereplő névalak írásmódja tehát hibára ösztökélő volt.

Az eredeti évkönyv nem maradt ránk. Annyit mégis biztosan tudhatunk, hogy az a meroving, vagy langobard (montecassinói), vagy a karoling szemiunciális írással készült. Mindhárom írásra jellemző, hogy az “a” betűt a mi “c” betűnkhöz és a görög ı-hoz, azaz jótához hasonló két jelből képezték.

Az említett írástipusok c+ı-ból formált á-ja, amely többnyire csak alul volt egybekötve az idegenül hangzó névben könnyen a ci betűkapcsolat benyomását keltette. Megjegyezzük, az “i”  betűre akkor még nem tettek pontot. Ennek a betűnek a ci kapcsolattal való összekeverését a szavak értelme – pl. principem, Cicero stb. – akadályozta meg. Ugyan ez a kapcsolat a másoló által már nem értett névben azonban hiba forrása lehetett. A canizaiia betűsor nem árulta el a latinul gondolkodó másolónak, hogy benne a latin Isaias rejlik. Az Isaija alak az orosz nyelvben is fennmaradt. Mivel az Izaiia – Izaiás névvel a kérdéses betűsor minden problémája megoldódik, továbbá az Izaiás név ilyen változatát másutt is ismerjük, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Canizauci alakban az Avar Tartomány harmadik ismert kagánjának a neve, az Izaiás áll.

Peter Ratkos tehát kifogásával kétszeres hibát követett el: először alaptalanul megvádolt, hogy neveket találok ki, másodszor a pontosan megadott forrásjelzet ellenére fogalma sem volt arról, hogy ezt a nevet Canizauci formában őrizték meg az egykorú feljegyzések. Tény, hogy az Izaiás olvasat az én értelmezésem, de azt a kifejtett okok miatt nem kitalált névnek, hanem egy olvasati megoldásnak kell tekinteni.

4. Az avar tartomány ismert chorepiscopusai (833-904)

Peter Ratkos az avar Tartomány chorepiscopatusát “az avar püspökség elméletének” nevezi. Úgy mutatja be az olvasónak, mintha az Avar Tartományban működő chorepiscopusokra csupán Pilgrim passaui püspök (971-991) hamisítványnak tartott – II. Jenő pápa nevén ismert (824-827) – okleveléből meríteném idevágó állításaimat.

Vitapartnerem elhallgatja, hogy a II. Jenő pápa nevén ismert kétes hitelű oklevélen kívül az idős Annóról az Avar Tartományban működő passaui püspök által kiküldött chorepiscopusról további két egykorú és hiteles oklevél nyújt egyértelmű bizonyságot:

1. Osterhofenben 833. március 4.-én kelt oklevél, amelyből megtudjuk, hogy Reginarius passaui püspök Német Lajostól bizományos birtokot kapott a Litaha nevű helyen a Sconibrunno (Schőnbrunn) forrás felett az Avar Tartományban. A birtokot mindaddig nem veheti használatba, amíg él Anno choreposcopus és unokaöccse a másik Anno.73

2. Ugyancsak Osterhofenben, három évvel később 836. febr. 16.-án Német Lajos további birtokot adományozott Anno chorepiscopusnak. Ezúttal az előbbi Litaha birtok mellett (kelet felől) a Kirchbach nevű helyet és mintegy száz hajlékot.74  A két birtok fekvéséről a következő 5. pontban szólunk.

Az idősebb Anno chorepiscopus tehát minden kétséget kizáróan az Avar Tartomány területén a IX. század első felében működő chorepiscopus volt. A másik, vagy ifjabb Anno feltehetően azonos azzal az Annóval, aki freisingi püspökként szerepel 854 és 875 közt.

Anno után az Avar Tartomány területén Albericus chorepiscopusszal találkozunk. Neki ugyancsak Német Lajos Ostermietingben 859. szeptember 24.-én tíz hajlékot adományozott.75

Burchardus passai püspök 904. szeptemberben 8.-án kelt leveléből tudjuk, hogy Madalwin chorepiscopus minden korábbi birtokát átadta a püspökének, akitől a Comagenus hegy mögött, tehát a Bécsi erdőtől keletre, a volt Avar Tartományban, újabb birtokokat kapott.76 A passaui püspökség tehát még a magyarok által 900-ban elfoglalt Pannóniába, illetve a volt Avar Tartományba püspöki rangú képviselőt küldött!

Az Avar Tartomány területén tehát 833 és 904 közt egykorú és hiteles oklevelek alapján már most három chorepiscopus működéséről tudunk. Peter Ratkos kifogása – ha el is tekintek szándékának minősítésétől – a kétségtelen tények tagadásával egyenlő.

Hol lehetett az avar tartomány chorepiscopusainak székhelye?

(Kirchbach /Vetvár – Pozsonypüspöki.)

Erre a kérdésre már tíz évvel ezelőtt megadtam a választ. A 833. és 836. évi a fentebbi 4. pontban emlegetett oklevelek és a Duna fő medrének fekvése alapján arra az álláspontra helyezkedtem, hogy Anno chorepiscopus és természetesen utódai tartózkodási helyének a Csallóközben fekvő Pozsonypüspökit tekinthetjük. Ezt a helyet az Avar Tartomány korában németül Kirchbachnak, az avarok pedig feltehetően Vetvárnak neveztek.77 Tíz évvel ezelőtt kifejtett véleményemet ma is helyesnek ítélem és továbbra is fenntartom.

Peter Ratkos az avar chorepiscopusok székhelyéről vallott véleményemet “tévesnek” mondja. Állítása ellenére nem tudja cáfolni azokat a Duna vízrajzi viszonyaival kapcsolatos tényeket, amelyek e kérdés alapvetően fontos kulcsai. Márpedig abban a kérdésben, hogy Püspöki területén volt-e az avar chorepiscopusok székhelye, vagy sem, a Duna fő medrének akkori fekvése az egyik döntő tény, mint azt fentebb az 1. pontban már kifejtettem.

Püspöki történetének megírása óta több olyan új körülmény vált ismertté, amely a Kirchbach (Vetvár) – Püspöki azonosságot tovább szilárdítja. A Karoling-kori egyházi és világi szervek szívesen telepedtek rá a régebbi római-kori romtelepekre, ahol könnyen építőanyaghoz jutottak. A számos lehetőség közül csupán a salzburgi püspökség alapításának ilyen motívumára hivatkozunk. A salzburgi püspökség alapítója Hrodbert wormsi püspök arról értesült, hogy Salzburg helyén “…a régi időkben sok csodálatosan felépített, akkoriban félig-meddig összeomlott, erdővel borított épület volt”78 ezért ott hozta létre az új püspökséget.

A későbbi Pozsonypüspöki területén volt római-kori település létét már 1968-ban a mezőváros történetének megírása idején kimutattuk. A monográfia megjelenése óta ezt egy újabb és nagyon jelentős alkalmi lelet igazolja, egy katonai pecsét lenyomata, amely 1970-ben került elő. A pecsét szövege “…Cohors II. Italicorum Voluntariorum” vagyis az itáliai önkéntesek II. Cohorsa. Ez a lelet végérvényesen megszilárdítja a Püspöki helyén létezett római-kori municipiális jellegű település létét, mert a “Cohors II. Italicorum Voluntariorum” pecsétszöveg minden későbbi ideszállítás lehetőségét kizárja. Ugyanis hasonló pecsét sem a tőszomszédságban fekvő Gerulata, sem Pannonia Prima fővárosa Carnuntum területén nem fordul elő. Erről a helyőrségről a Diocletianus-kori katonai méltóság és helyőrségjegyzék – a Notitia dignitatum – is tud. A Noticia szerint a Carnuntum és Brigetio közt, az ismert Arrabónán (Győrön) át vezető útvonalon kívül egy másik – éspedig egy északibb határmenti útvonal is volt, amelyen két katonai állomás működött a Carobensis és az Arelatis nevű helyeken. Ezek egyike a csallóközi Püspökivel azonosítható, a másik pedig a csallóközi Ekecs tájékán kereshető. A Püspöki határában volt római-kori municipium kérdésének megszilárdulása hozzájárul az avarokhoz küldött chorepiscopus letelepedési döntését kiváltó körülmények megvilágításához.

A Kirchbach-Vetvar-i avar chorepiscopus székhelyének és Püspöki azonosságának másik megközelítési útjául a hagyományt választottam. Ezen a téren is világosabbak lettek az összefüggések. Tíz évvel ezelőtt csak Pilgrim passaui püspök követeléseiből vezettem le a chorepiscopusi lakhely emlékét. Azonban Madalwin chorepiscopus működése – aki négy évvel a honfoglalás után még mindig a volt Avar Tartomány területén tartózkodott – helyi élő emlékezetté tette Püspöki területének egyházi tulajdont képező voltát. Így hát az 1000 táján megalakult esztergomi egyházmegye erős valószínűséggel jogutódlás címen nyerte el ezt a birtoktömböt.

Peter Ratkos Püspöki első e néven előforduló 1262. évi írásos említésének segítségével is az olvasó félrevezetésére törekszik. Azt állítja, hogy az –i képzős falunevek a XIII. században keletkeztek. E téren tehát vitapartnerem Kniezsa István merev és túlhaladott szemléletének követője. Nyilván elkerülte a figyelmét Kristó Gyulának ebben a kérdésben új tényeket felvető kritikai tanulmánya, amely alapján az –i képzős helynevek kialakulásának alsó határát már a X. század végére helyezhetjük.79

Kirchbach és  Püspöki azonosításának legfontosabb kulcsa Teodericus 833-ban említett birtokának fekvése. Ennek meghatározásában valamennyi kutató – még Peter Ratkos is – egyetért. A birtokot a Duna és a Lajta folyó közt Götzendorf és Gattendorf (a Püspökivel tőszomszédos Oroszvár nyugati széle) közé helyezik.80

A 836. évi oklevél tanúsága szerint Kirchbach Teodericus birtokától keletre feküdt és a sírdombok helyéig terjedt. Azon a helyen belül egy kőtemplom is állt. Az adománybirtok határa innen Teodericus birtoka felé haladt, majd annak mentén a Cumenbergig, vagyis a Bécsi erdőig húzódott. Kirchbach fekvésének kapcsán a Püspöki mezőváros történetének 54-55. lapján mondottakat fenntartjuk. Sőt azokat két újabb, pozitív ténnyel gazdagíthatjuk:

Az oklevélben szereplő sírdombok kérdését Pichlerová Magda 1969-ben megjelent jeles régészeti jelentése véglegesen tisztázta. A helyi hagyománnyal ellentétben a Misérdi határában fekvő sírdombok még a korai vaskorszakban keletkeztek, és a legjelentősebbek az Alpoktól keletre fekvő vidéken. Sőt ezek a sírdombok még a feltárásuk idején is igen szembeötlőek voltak81 tehát a IX. században elfogadható és biztos földrajzi támpontot nyújtottak.

Másodszor a 836. évi oklevél X. századi javításában Kirchbach mellett még száz hajlék (ház, telek) adományozásáról is szó esik. Ha tudatosítjuk, hogy a X. században a faluszerű tömörülések 3-6 hajlékból álltak, akkor ebben a számban 15-33 hajlékcsoportot, illetve faluszerű települést kapunk. Ezt a faluszámot még ma sem volna könnyű kimutatni a kérdéses területen, tehát a feltételezettnél nagyobb lélekszámú településcsoportokkal is bátran számolhatunk.

Összegezve a mondottakat Kirchbach-Vetvár – Pozsonypüspöki azonosságának valószínűsége tehát az elmúlt 10 év alatt nem csökkent, hanem egyértelműen megerősödött.

6. Írástudó volt-e az avar nép?

A szlávok egyik apostolának, szent Konstantinnak életét leíró Zitije Konstantina (a továbbiakban ZK) megőrizte számunkra Konstantin-Cirilnek Velencében az ószláv írás védelmében mondott beszédét, amelyben határozottan megemlékezik az avarok írásáról. Peter Ratkos viszont inkább vonja kétségbe a ZK hitelét, semmint el keljen ismernie, hogy az avarok írástudó nép voltak.

A kérdést nem lehet – amint Peter Ratkos teszi – egyszerű kijelentéssel megoldani. a ZK-t vitapartnerünk kivételével minden szlavista elsőrangú forrásként fogadja el. A forrás hiteléhez tudnunk kell, hogy mikor keletkezett ez a mű, ki volt az írója, honnan merítette a közléseit, mikor volt a velencei vita. Csupán ezeknek a kérdéseknek megválaszolása teszi lehetővé az idézet hitelességének eldöntését. Igaz a szlavisztika ezt a kérdést már jóval előttünk pozitívan tisztázta, de Ratkos erről nyilván megfeledkezett.

A ZK megírásának ideje magából a szövegből derül ki. Az életrajz írója Metód érsek tanítványának nevezi magát (Metód 869-től volt érsek). Az életrajz a szláv misszió fénykorát tükrözi, tehát még Metód életében, illetve tanítványainak elűzése előtt – vagyis 869-885 közt – készült.

A ZK írója az említett X. fejezetben még azt is elmondja, hogy Konstantin kazáriai hitvitáit Konstantin könyve alapján írta meg, amelyet annak testvére Metód fordított le ószláv nyelvre. Az életrajz írója tehát hiteles és közvetlen forrásokra támaszkodott műve megírásában.

Tekintettel arra, hogy az életrajz egyik fő célja – amint a szlavista kutatók ebben megegyeznek – az ószláv írás ideológiai megindoklása és jogosultságának bizonyítása volt, nem állíthatjuk, hogy éppen ebben a fontos szakaszban említett avar írás valótlanság lenne.82 Ezt a témát, vagyis a 867-ben Velencében folyt vitát – a ZK  XVI. fejezete tartalmazza. Ebben olvassuk az avarok nemzeti írásáról szóló tudósítást.83

A szláv írás jogosultságának megvédése volt Konstantin 867. évi római útjának legfontosabb célkitűzése, melynek egyik állomása volt Velence. A ZK  XVI. fejezetében szereplő tények azt bizonyítják, hogy Konstantin a felsorolásán kívül még 14 bibliai helyre is hivatkozik. Az ószláv írás megvédésének fontossága, valamint a hazai ellenfelekkel szemben is alkalmas érveknek a tanítványok rendelkezésére bocsátása szükségessé tették azok lejegyzését. Márpedig ha az életrajz írója a szláv nemzeti érdekek szempontjából kevésbé fontos kazáriai vitában közvetlen forrásokra támaszkodott, ebben az elsőrendű ügyben még inkább hiteles adatokra kellett támaszkodnia. Az avar nemzeti írás említése tehát közvetlenül Konstantin feljegyzéseire, vagy annak fordítására épül.

A saját nemzeti írással rendelkező avarokra vonatkozó közlés hitele még akkor sem rendülne meg, ha – feltételeznénk – az egész védőbeszédet maga a legendaíró költötte. Az Avar Tartomány létét igazoló egykorú adatok közt már szó esett arról, hogy 871-ben még mindig létezett a Nagy Károly által kijelölt tartomány. Albericus chorepiscopussal pedig 859-ben ugyanott találkozunk. Az avarok nemzeti írására Velencében történt hivatkozás dátuma 867. Peter Ratkos állítása, mely szerint a ZK jóval később keletkezett, mint az Avar Kaganátus megszűnt, értelmetlen, hiszen nem az Avar Kaganátusról, hanem a Frank Birodalom Avar Tartományáról van szó. A ZK  megírása idején, mint láthattuk, még létezett az Avar Tartomány és azon belül az avar chorepiscopus. Konstantin tehát Velencében nem a régen letűnt Avar Kaganátus, hanem a hivatkozása idején fennálló Avar Tartomány – amely, ha igaz Pribina zalavári birtokossága, akkor számára ismerős volt – avarjaink írástudására hivatkozott.

Az olyan esetleges érv, hogy miért nem ismerjük ma az avar írást sem áll helyt. Okait a “A magyar rovásírás eredetéről” c. tanulmányomban fejtettem ki.84 Ebben a tanulmányban mutattam rá, hogy fennáll annak a lehetősége, hogy Konstantin által említett avar írást ma magyar rovásírásként ismerjük.85

Peter Ratkos további kifogása szerint az avar nemzeti írás nem az európai, hanem az ázsiai avarok írása. Ezt eképpen indokolja meg: “mert ezeket (t.i. az írástudó avarokat) egy egész sor saját istentiszteleti nyelvvel rendelkező kaukázusi nép sorában említi.” Érvelése két szembeötlő szövegkritikai hibán alapul:

Először: Az írástudó avarokat Konstantin az írástudó gótok és türkök közt említi. Márpedig ebben az esetben nem lehet szó a kazkázusi gót töredéknépről, mert a gótok írását – ez pedig köztudomású tény – Wulfila püspök alkotta meg 355-383 közt a Balkán félszigetre menekült gótok számára. A Tursii vagy Turci népnévvel (türk) ebben az időben – ne feledjük 867-885 közti évekről van szó – általában a magyarokat jelölték. Többek közt így látja a kérdést a korszak jeles szakértője Dvornik F. is.86 A helyes szövegértelmezéshez tudnunk kell, hogy a magyarság ebben az időben már az Etelközben, vagyis a Don és a Duna közt fekvő területen élt.

A  ZK. az írástudó népeket következetesen három csoportban sorolja fel. Az alábbi felsorolásban pontosan követjük a ZK rendjét.

1. A Kazkázus-környéki írástudó népek: örmények, perzsák, abazgok (ma Abcházia a Szovjetúnióban), ibérek (ma Grúzia a Szovjetúnióban), szogdok (Alánia?).

2. A Kárpát és Don-medence írástudó népei: gótok, avarok, türkök (magyarok), kazárok.

3. A közel-keleti írástudó népek: egyiptomiak, szírek, … és sokan mások.

Az avarok említése tehát a mai Európa területéhez kötődik. Peter Ratkos első kifogása tehát szöges ellentétben áll a forráshelyben felismerhető földrajzi helyzettel.

Másodszor: a 867. évi velencei vita résztvevői az avarok alatt nem valamiféle kis kaukázusi néptöredéket értettek, hanem a csaknem 250 éven át fennállott és rettegett európai Avar Kaganátus romjain fennmardt avar népet, akik egész része 805 óta keresztény egyházi szervezetben a Frank Birodalom avar Tartományában élt. A gótok  esetében sem azok krími gótok néven ismert töredékeire, hanem Teoderich osztrogótjaira gondoltak, akik 63 éven át (489-552) Velence urai voltak, valamint a vizigótok királyságára Gallia (419-507) illetve Hispánia (507-711) területén.

Vitapartnerünk kifogása tehát a közeli és jelentékeny szándékos elhanyagolásával és a távoli és jelentéktelen alaptalan kiemelésével kialakított félrevezetésen alapszik.

*

Peter Ratkosnak az Avar Tartomány kérdésében elfoglalt, zömében eleve elutasító álláspontja – melyet itt-ott felületesen forrásismeretre alapozott látszatfogásokkal kíván megszilárdítani – szükségszerűen kiváltja a kérdést: Miért ilyen heves ellenzője a 805-900 közt fennállt Avar Tartománynak?

Körültekintő óvatossággal sehol sem ismeri be, hogy az egész IX. századot kitöltő Avar Tartomány léte megdönti azt a mindenütt terjesztett hiedelmet, miszerint Nagymorávia a Dunántúl – a hajdani Pannónia – északi részeire is kiterjedt volna. Ha pedig az Avar Tartomány történeti ténye napfényre kerül, akkor Nagymorávia földrajzi kiterjedésének képét már emiatt is módosítani kell!87