Pilátus levele Tibérius császárnak

Jézus Krisztus letartóztatásáról, tárgyalásáról és keresztrefeszítéséről.

Tiberius Császárhoz, Róma Urához

Üdvözlégy nemes Uralkodó!

A tartományomban lezajlott utolsó néhány nap eseményei olyan jellegüek voltak, hogy teljes részleteséggel be fogok számolni úgy ahogy történtek, mivel nem lennék meg-lepve ha az idők folyamán, megváltoztathatják nemzetünk sorsát, mert ujabban úgy tűnik, hogy minden isten kegye elfordult tőlünk. Majdnem hogy azt mondom, hogy Átkozott legyen az a nap amelyen Vallerius Flaceus-t követtem Judea  kormányzásá-ban, mert azóta életem állandó kellemetlenség és gyötrelem.

Jeruzsálemba érkeztemkor, elfoglaltam a Praetoriumot és elrendeltem, hogy ragyogó lakomát készítsenek el, amelyre meghívtam  Galilea tetrarkáját a főpappal és tisztség-viselőivel.  A kijelölt időben egyetlen vendég sem jelent meg. Ezt személyemnek és az általam képviselt egész kormánynak szóló sértésnek tekintettem. Egy néhány nap mul-va a főpap kegyeskedett meglátogatni.  Magatartása komor és  hamis volt.  Azzal ámí-tott, hogy vallása megtiltotta, neki és beosztottjainak, hogy  a rómaikkkal egy asztalnál üljenek és idogáljanak, de ez csak álszenteskedő látszat volt, mert arckifejezése elárul-ta a képmutatását. Noha  célszerünek találtam elfogadni a mentségét, attól a pillanattól meg voltam róla győződve, hogy a legyőzött,  a győztesek ellenségének kiáltotta ki magát: és figyelmeztetni  akarom a rómaiakat, hogy legyenek résen, ennek az ország-nak a főpapjaival szemben. Azért, hogy dúskáló életük és rangjuk legyen a saját anyju-kat elárulnák. Úgy tűnik, hogy a meghódított városok közül, Jeruzsálemet lehet a legnehezebben kormányozni. Az emberek olyan forrongók, hogy minden pillanatban lázadástól tartok. Nincs elegendő katonám, hogy elfojtsam. Csak egy századosom és száz emberem van.  Kértem erősítést Szíria előljárójától, aki tudatta velem, hogy alig van elegndő embere arra, hogy a saját tartományát megvédje. Attól tartok, hogy az az olthatatlan hódítási szomj, amivel erőinkön túl terjesszük birodalmunkat, anélkül, hogy meg tudnánk védeni, lesz az egész kormányunk  végső bukásának az oka. A tömegek-től elzárva éltem, mert nem tudom ,hogy azok a papok mire képessek rávenni a csőcse-léket, de mégis arra törekedtem,hogy amennyire tudtam megbizonyosodjam a nép gon-dolkodásáról és az álláspontjáról.

A fülembe jutott különböző híresztelésekből volt egy amely különösen megragadta a figyelmemet. Azt mondták, hogy egy fiatal ember jelent meg Galileában kenetteljesen új törvényt hirdet Isten nevében akinek küldötte. Előszőr attól a veszélytől tartottam, hogy az volt terve, hogy felkavarja a népet a rómaiak ellen, de félelmem hamarosan el-oszlott.  Názáreti Jézus úgy beszélt mint aki inkább a rómaiak barátja mint a zsidóké.  Egy nap Siloe nevü helyiség mellett haladtam el ahol nagy tömeg verődött össze. A csoport közepén egy fiatal embert vettem észre aki a egy fának dülve nyugodtan be-szélt a sokasághoz. Azt mondták Jézus volt. Ezt könnyen gyaníthattam volna, mert oly nagy volt a különbség közte és hallgatósága között. Aranyló haja és szakálla mennyei megjelenést kölcsönöztek külsejének.

Körülbelül harminc évesnek látszott. Soha nem láttam kedvesebb vagy  higgadtabb arckifejezést. Micsoda ellentét közte és fekete szakállú, barna bőrű hallgatói között.

Nem akarván jelenlétemmel félbeszakítani, folytattam utamat, de intettem a titkárom-nak, hogy álljon be a csoportba és hallgatódzék. A titkáramat Manliusnak hívják. Ő azon összeesküvők főnökének az unokája akik Catalinára várva Eturiában táboroztak. Manlius már régóta Judeában élt és jól beszélte a héber nyelvet.  Hű emberem volt aki kiérdemelte a bizalmamat. Amikor Preatoriumba értem, Manlius már ott volt és el-mondta nekem, hogy mit mondott Jézus Silioe-ban. Soha még nem olvastam a filozó-fusok műveiben semmi olyat amit Jézus bölcs mondásaihoz lehet hasonlítani.  A lázon-gó zsidónak, egyike akikből oly  sok van Jeruzsálemben, megkérdezvén Jézust, hogy, hogy  törvényes-e a császárnak adózni, azt felelte: „add meg a Császárnak azt ami a Császáré, és az Istennek azt ami az Istené.”

A szavaiból áradó bölcsességének tudom be, hogy oly sok szabadságot adtam meg a Názáretinek, hiszen hatalmamban lett volna letartóztatni és Pontusba száműzni, de az ellent mondott volna annak embereket igazságosságossággal kezelő bánásmódnak amely mindenkor a római kormányt jellemezte. Ez az ember sem nem lázitott sem nem lázadt, védelmembe vettem, talán a tudta nélkül. Szabadon beszélhetett, cselekedhetett, összegyüjthette és beszédet intézhetett a néphez, és tanítványokat választhatott a Preto-rium mandátuma nélkül. Ha valaha is megtörténne (az istenek mentsenek meg attól a szerencsétlenségtől), mondom, ha valaha megtörténne, hogy őseink vallását Jézus val-lása kiszorítja, akkor Róma korai halálát ennek a nemes béketűrésnek lehet majd betud-ni, míg én szerencsétlen nyomorult annak voltam az eszköze amit a zsidók Gondviselés-nek és mi végzetnek nevezünk.

Ez a Jézusnak engedélyezett korlátlan szabadság ingerelte a zsidókat – nem a szegény-nyeket, hanem a gazdagokat és hatalmasokat. Az igaz, hogy Jézus keményen kezelte az utóbbiakat, és ez volt egyik politikai oka, véleményem szerint, hogy nem tartottam vissza a Názáretit. „Írástudók és farizeusok” szokta mondani nekik „ vipera fajzat vagytok,  kifestett síremlékekhez vagytok hasonlóak,  jól néztek ki az ember szemei-ben, de a halál lakozik bennetek.”  Máskor pedig lefigymálta az gazdagok és fennhéj-jázok alamizsnáit  mondván, hogy a szegények  garasa kedvesebb volt az Isten előtt. Naponta panaszkodtak a Praetoriumban Jézus szemtelen megjegyzései ellen.

Megsúgták nekem, hogy szerencsétlenség fogja őt érni; ez nem az első eset lett volna, hogy Jeruzsálem megkövezte azt akik prófétáknak nevezték magukat: Cézártól akar-nak majd engedély kérni. Azonban a Szenátus jóváhagyta magatartásomat és igéretet kaptam a csapatmegerősítésekre, mihelyst pártusok elleni háborúnak vége lett.

Lévén túl gyenge ahhoz egy zendülést elfojtsak, olyan lépésre szántam el magam, amelytől azt reméltem, hogy helyreállítja a város nyugalmát anélkül, hogy a Praetoriu-mot megalázó engedményekre kényszerítené.

Levélben, meghívtam Jézust interjúra a Preatóriumba. Eljött. Tudod, hogy ereimben spanyol és római vér folyik amely éppen úgy nem ismer félelmet mint érzelmi gyenge-séget. Amikor a názáreti megjelent a palotateremben sétáltam, és a lábaimat mintha vaskezek ragasztották volna a márvány padlózathoz, és én  minden végtagomban resz-kettem mint egy bűnösnek talált vádlott, annak ellenére, hogy ő oly nyugodt volt mint maga az ártatlanság.  Amikor hozzám ért, megállt és jeltadott mintha azt mondta volna „itt vagyok” noha egy szót sem szólt. Egy darabig csodálattal és félelemmel vegyes tisztelettel  szemléltem ezt az isteneinket és hőseinket megmintázó festőink előtt isme-retlen, rendkivüli emberpéldányt.

Semmi elutasító vonás  nem volt benne, mégis túlságosan remegtem és tétova voltam ahhoz, hogy megközelítsem.

-Jézus - szóltam hozzá végül is és nem forgott a nyelvem –

-Názáreti Jézus, az elmult három esztendőben bőséges szólásszabadságot engedtem meg Neked, de nem bánom. Szavaid a bölcsek szavai, nem tudom, hogy olvastad-e Szokrateszt vagy Plátot, de azt tudom, hogy  előadásaidban az a felséges egyszerüség van amely  messze azon filozofusok fölé emel. A Császár tud Rólad és én mint aláza-tos képviselője ebben az országban örülök, hogy megadtam Neked ezt a szabadságot amelyet olyannyira kiérdemelsz. Azonban nem rejthetem el előled, hogy előadásaid hatalmas és meggyökerezett ellenségeket támasztottak ellened. Nem is meglepő, Szok-ratesznak is meg voltak az ellenségei, és gyűlöletük áldozatává lett. A tiéid kétszeresen fel vannak bőszülve -  ellened, hogy előadásaid olyan szigorúan itélik el viselkedésü-ket:  ellenem, amiatt a szabadság miatt amit engedélyeztem Neked.  Még azzal is vá-dolnak, hogy közvetve szövetségben vagyok Veled, hogy a hébereket megfosszam még attól a kis polgárjogi hatalomtól amit Róma meghagyott nekik.  Az a kérésem – nem azt mondom, hogy parancsom – hogy legyél körültekintőbb és mérsékeltebb az előadásaid folyamán a jövőben és tapintatosabb velük szemben, nehogy felkeltsd el-lenségeid  önérzetét és fellázítsák ellened az ostoba népséget, és arra kényszeríts, hogy a törvény erejét alkalmazzam.

Nyugodtan válaszolt a Názáreti

- Földi herceg , szavaid nem igazi bölcseségből fakadnak. Parancsolj a  zuhatagnak hogy álljon meg a hegyszakadék közepén: gyökerestől fogja kitépni a fákat a völgy-ben. A zuhatag azt fogja felelni, hogy a természet és a Teremtő törvényeit követi. Csak az Isten tudja, merre folynak a zuhatag vizei. Bizony, bizony mondom Neked, hogy mielőtt Sharon rózsája (jerikói rózsa,  Ford.) kivirágzik az igaznak vére ontatik.

-Nem fog a véred ontatni-  szóltam mély felindulással - bölcsességed sokkal értékesebbé tesz az én szememben, mint a dölyfös és zavargó farizeusok akik vissza-élnek a Rómától kapott szabadságjogokkal. Cézár ellen esküsznek össze, és kegyes-ségét félelemmé alakitják át, belebeszélvén a tanulatlanokba, hogy Cézár zsarnok és tönkre akarja őket tenni. Pimasz csirkefogók! Nem veszik észre, hogy Tiberis farkasa néha báránybőrbe öltözik, hogy elérje gonosz terveit. Meg foglak védeni tőlük. A Praetoriumom lesz éjjel és nappal a szent menedéked.

Jézus mit sem törödve megrázta a fejét és megfontolt isteni mosollyal így szólt:

--Amikor eljön az a nap, akkor az ember fiának nem lesz menedéke sem a földön sem a föld alatt. Az igazak menedéke ott van. -  mutatott az égre.

- Ami a proféták könyveiben megíratott annak be kell teljesednie.

-Fiatal ember -  válaszoltam jóindulatuan, - le fogsz kötelezni azzal, hogy kéréseimet most parancsként veszed. A tartomány amelynek békéje az én gondjaimra van bizva megköveteli. Mérsékletességet kell követned elöadásaidban. Ne szegd meg a parancso-mat. A következményeket ismered. Kisérjen boldogság. Isten veled.

-Földi herceg - felelte Jézus - nem azért jöttem, hogy háborút hozzak a világnak, ha-nem békét, szeretetet és jótékonyságot. Azon a napon születtem amelyiken Augusztus császár békét teremtett a római világban. Az üldözések nem tőlem erednek. Másoktól várom, és az utat megmutató Atyám akaratának engedelmeskedve fogom fogadni. Fogd féken tehát világi okoskodásodat. Nem adatott meg Neked a hatalom, hogy feltartóztasd az áldozatot az engesztelés szentélye előtt.

Így szólván, mint egy fényes árnyék eltünt a palotaterem függönyei mögött - nagy megkönnyebbülésemre, mert súlyos terhet éreztem magamon amitől nem tudtam jelenlétében megszabadulni.

Jézus ellenségei, hogy bosszújukat kitöltsék a Názáretin, Herodeshez  fordultak, aki akkor Galileában uralkodott. Ha saját hajlandóságát követte volna Heródes akkor pa-rancsot adott volna Jézus azonnali kivégzésére, de noha királyi méltóságára sokat adott, habozott olyasmit tenni ami esetleg csökkenthette befolyását a Szenátusban, avagy mint én, tartott Jézustól. De a római tiszt zsidótól soha nem ijedhet meg. Ezt megelőzően, Heródes egyszer bejött hozzám a Preatóriumba, és  egy üres beszélgetés  után,  távozásra emelkedvén, megkérdezte hogy mi volt a véleményem a Názáretiről. Azt feleltem, hogy azon nagy filozofusok egyikének tűnik amelyet nagy nemzetek néha kitermelnek, hogy a tanai semmiképen sem szentségtörőek, hogy Róma szándéka az meghagyja neki azt a szabadságot amelyeket tettei megindokolnak. Herodes rosszmájuan mosolygott és gúnyos tisztelettel tisztelegve, eltávozott.

Közeledett a zsidók nagy ünnepe és az volt a cél, hogy megragadják az alkalmat arra a népszerü ujjongásra ami a Hosszúnapok ünnepségein ilyenkor kifejezésre jut. A város csordulásig  megtelt a Názáreti halálát követelő kavargó népséggel. Követeim tudomá-somra hozták, hogy felhasználták a templom kincseit a nép megvesztegetésére. Közeledett a veszély. Egy római századost inzultáltak.  Száz gyalogosért és ugyan-annyi lovasságért írtam Sziria helytartójának. Kitért előle. A lázongó város közepette, egyedül és túl gyöngének éreztem magam, hogy maroknyi kiöregedett katonával el-fojtsak egy lázadást, nem maradt más választásom, mint az hogy eltűrjem. Jézust el-fogta a lázongó csöcselék, és noha a Preatoriumtól nem kellett tartaniuk elhívén vezetőiknek akik azt mondták nekik, hogy én  szemethunytam a lázadásukra, tovább üvöltötték: „Feszítsd meg őt!”,   „Feszítsd meg őt!”.

Három hatalmas párt fogott össze Jézus ellen. Először a heródesiek és a szadduceusok, akiknek a lázító magatartása kettős inditóokból fakadt: gyülölték a Názáretit és elegük volt a római igából. Soha nem bocsájtották meg nekem, hogy  a római császár képét viselő zászlókat hordozva vonultam be a szent városba és noha ezúttal végzetes hibát követtem el, szentségtörés csúnya bűne mégsem csökkent szemükben.. Egy másik sé-relmen is mardosta a keblüket.  Azt javasoltam, hogy használják fel a templom kincse-inek egy részét középületek építésére. A javaslatom gúny tárgya lett. A farizeusok Jézus esküdt ellenségeinek vallották magukat. A kormány nem tetszett nekik. Keserüen viselték el a súlyos megrovásokat amelyekkel a Názáreti három éven keresztül állandóan illette őket, amerre járt. Félénkek és túl gyengék lévén magukévá tették a heródesiek és a szadduceusok veszekedését. A három párton kivül szembe kel-lett néznem a zendülésre mindig kész és a zürzavarból hasznot húzó gátlástalan és zül-lött  népességgel.

Jézust a főpap elé hurcolták és halálra itélték. Ekkor történt az hogy Kaifás főpap egy cseles beterjesztést nyujtott be. Foglyát elküldte hozzám hogy megerősítsem itéletét és jóváhagyjam a kivégzését. Azt válaszoltam neki, hogy mivel Jézus Galilei volt, az ügy Heródes jogszolgáltatása alá tartozott, és megparancsoltam, hogy vigyék Jézust oda. A körmönfont Tetrarka alázatosságot szinlelt és ünnepélyesen hangoztatva a Császár helytartója iránti hódolatát, Jézus sorsát kezembe adta. Hamarosan olyan lett a palotám mint egy otromlott fellegvár. Percről percre nölt a zavargók száma. Jeruzsálemet elá-rasztották a názáreti hegyekből jövő tömegek. Mintha egész Judea a városba özönlött volna.

A feleségem gallus volt, aki azt tartotta magáról, hogy a jövőbe lát. Sírva és lábaim elé dobva magát mondta:

- Vigyázz, vigyázz ne bántsd ezt az embert, mert ő szent. Látomásom volt róla mult éjjel. A vizen járt, a szelek szárnyán repült. Beszélt a viharral és a tó halaival: mindenki engedelmeskedett neki. Azt láttam, hogy a Hebron hegy zuhataga véres volt, a Császár szobrait fekély fedte, a belső palota oszlopai összedültek és a napot gyászle-pel fedte mint  sírboltban a  vesztaszűzet.. Ó, Pilátus gonoszság szakad rád. Ha nem akarsz hallgatni feleséged esdekléseire akkor, reszkess a Római Szenátus átkától, resz-kess a Császár haragjától.

Ekkorra már, a márvány lépcsők roskadva nyögtek a  sokaság súlya alatt. Visszahozták elém a Názáretit. Őrömtől követve, átmentem a bírósági terembe, és szigorú hangon megkérdeztem az emberektől,hogy mit akartak.

-A Názáreti halálát- volt a felelet

-Milyen bűnért?

-Az Istent káromolta, megjövendölte a templom pusztulását, Isten fiának, a messiásnak és a zsidók királyának nevezi magát.

-A római igazságszolgáltatás az ilyen törvénysértést nem bünteti halállal.

-Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt! – ordította a kérlelhetetlen csőcselék. A feldühö-dött tömeg üvöltése a palotát alapjaiban rengette meg.

          A hatalmas sokaság közepette csak egy valaki volt nyugodt: a Názáreti.  A sok hiábavaló kisérlet után, hogy életét megmentsem a könyörtelen üldözőinek dühétől, arra az egyetlen lépésre szántam rá magam amelyről azt hittem, hogy megmentheti életét.

 Azt javasoltam, hogy mivel ilyen alkalmakkor szokásaik szerint szabadon szoktak bocsájtani egy foglyot,  bocsássák szabadon Jézust, hogy  Ő legyen a bűnbak ahogy mondták, de ők azt mondták, hogy Jézust meg kell feszíteni. Szóltam hozzájuk csele-kedeteik következetlenségéröl és a törvényeikkel való összeegyezhetetlenségről, rámutatván, hogy semilyen bűnügyi bíró nem mondhat itéletet egy bűnös felett, ha nem böjtölt egy egész napot át, hogy az itéletbe a Hetvenek tanácsának bele kell egy-gyezni, hogy az ítéletet hozó testület elnökének aláírása szükséges, hogy a bűnösön nem lehet az itéletet végrehajtani elitélésének napján, és hogy a következő napon az itélet végrehajtásának a napján a Hetvenek Tanácsa köteles felülvizsgálni az egész birósági eljárást, meg azt, hogy törvényeik szerint egy zászlós posztot kellett állítani a biróság ajtaja elé és egy másikat onnan nem messze lóháton, aki a bűnös nevét és bű-nét, és tanuinak nevét kikiabálja és megkérdezi, hogy van-e olyan személy aki mellette akar tanuskodni, hogy a vesztőhely felé vezető úton a a fogolynak joga van háromszor megfordulni és védelmére uj dolgokat felhozni.  Ezeket mind felhoztam a védelmére azt remélvén, hogy ezek az érvek előtt fejet hajtanak., de még tovább ordították:

-Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!.

Ezek után, azt remélvén, hogy ez kielégíti őket, megparancsoltam, hogy Jézust korbá-csolják meg. De ez csak növelte a dühüket. Ekkor egy mosdótálat hozattam és a zajon-gó sokaság előtt megmostam kezeimet, tanusítván, hogy az én itéletem szerint a Názáreti Jézus semmi olyant nem csinált ami halált érdemelt volna, de mind hiába. Ezek a nyomorultak az életét szomjuhozták.

Polgáraink zavargásaiban szemtanuja voltam a sokaság dühödt haragjának, de semmi nem volt ahhoz hasonlítható amit ma láttam. Igazán azt lehet mondani, hogy a pokol minden démonja Jeruzsálemben adott egymásnak találkozót. A tömeg mintha nem is járt, hanem szárnyra kapott volna, kavargott, örvénylet gomolygott, önmagába vissza-verődő hullámokként viharozva, az Előljáróság bejáratától egészen a Cioni hegyig, üvöltő ordítozással, rikácsolással és bömböléssel amilyent mi soha nem hallottunk a Pannonia zendülések idején vagy a fórum előtt zürzavarokban.

          A nap fokozatosan elsötétült mint egy téli félhomály, mint a nagy Julius Cézár halálakor. Ugyancsak március idusa volt. Én, lázadó tartomány állandó kormányzója, a palotatermem oszlopának támaszkodva, át meg át gondoltam azt  szörnyű hangulatot amint ezek a tartarusi szörnyetegek vonszolják az ártatlan Názáretit a kivégzésre. Körülöttem minden elhagyatott volt. Jeruzsálem kiokádta magából lakóit a Gemonica felé vezető temető kapuján. Elhagyatottság és szomorúság érzése lett úrrá rajtam. Az őrségem a lovassághoz csatlakozott és a százados a fellépésével próbált rendet tartani. Egyedül maradtam és megtört szívem arra figyelmeztetett, hogy a most történtek in-kább az istenek mint az ember történelméhez tartoztak. A Golgota felől nagy ordítozás hangját hozta a szél, amely mintha halandó által soha nem hallott haláltusa hírét hozta volna. Sötét felhők ereszkedtek a templom csúcsára és a városra telepedve mintha fáty-tyollal vonták volna be azt. Olyan félelmetesek voltak az égen és a földön látott jelek, hogy  Dionysius az áreopág tagja állítólag így kiáltott fel:

- Vagy a természet ura szenved vagy a világegyetem hullik darabjaira!

          Mialatt ezek a megdöbbentő természeti események zajlottak le, szörnyű földren-gés volt Alsó-Egyiptomban ami mindenkit félelemmel töltött el és majdnem halálra ijesztette a babonás zsidókat. Azt mondják, hogy Baltazárt egy idős és művelt antioc-hiai zsidót halva találták a felfordulás után. Nem tudni, hogy az ijedtségtől avagy a bánattól halt-e meg. A Názáretinek lelkes barátja volt.

          Az áldozat befejeztetett.

          Kora éjfél után magamra dobtam a köpönyegemet, és lementem a városba a Golgotai Kapuk irányában.

A még mindíg izgatott, de a rosszkedvű, szóttalan és elkeseredett tömeg hazafelé tar-tott. Aminek szemtanui voltak, rémülettel és bűntudattal töltötte el őket. Láttam a kis szakaszomat gyászos hangulatban elvonulni, a zászlós a bánat jeléül fátyollal betakarta a sasát, és véletlenül meghallottam amint zsidó katonák számomra ismeretlen különös szavakat mormoltak. Mások olyan csodákról beszéltek mint ami gyakran a rómaikat sujtotta az istenek akaratából. Néha a férfiak és nők egy-egy csoportja megállt majd visszapillantva a Kálvária felé mozdulatlan maradt mintegy valami újabb baljós előjelre várva.

          Szomorúan és elgondolkodva tértem vissza a Praetoriumba. Amint felmentem a lépcsőkön, amely még mindíg a Názáreti vérétől volt foltos, egy alázatos testtartású idős embert és mögötte álló több könnyező rómait pillantottam meg. Lábaimhoz vetet-te magát és keserűen zokogott. Fájdalmas egy idős embert sírni látni, és a szívem csor-dultig lévén a bánattal, noha nem ismertük egymást, együtt sírtunk. Valójában úgy

tünt, hogy igen sokan voltak a tömegben akik igen közel voltak a síráshoz. Soha nem voltam ilyen végtelen undornak tanuja. Akik  elárulták és eladták, akik ellene tanus-kodtak, akik orditották hogy „feszitsd meg Őt! Feszitsd meg Őt! Vére rajtunk! - eliszkoltak mint a gyáva korcs ebek és ecettel mosták a fogaikat. Az mondják, hogy Jézus tanította a feltámadást és a halál utáni különválást, (test. és lélek, Ford.) és ha ez így van, akkor biztos vagyok, hogy ebben a hatalmas tömegben kezdődött.

          - Atyám – szóltam hozzá, miután érzelmeimnek ujra ura lettem – ki vagy és mit kívánsz?

          -József vagyok Arimathea-ból – felelte – azért jöttem, hogy térden állva kérjelek. engedd meg, hogy a názáreti Jézust eltemethessem.

          -Kérésed teljesítem – mondtam neki és ugyanakkor Manliusnak megparancsol-tam, hogy vigyen magával katonákat, hogy felügyeljenek arra nehogy az elhantolást meggyalázzák.

          Egy néhány nap mulva a sírboltot üresen találták. Tanítványai kikiáltották, szer-te az országban, hogy Jézus feltámadt halottaiból amint megjövendölte. Ez még nagy-gyobb felfordulást okozott mint a keresztrefeszítés. Hogy mi benne az igazság nem tu-dom biztosan, de utánna nyomoztam a dolgoknak és így Te magad is megvizsgálhatod, hogy lásd, hogy hibás vagyok-e, ahogy Heródes mondja.

          József saját kriptájában temette el Jézust. Nem tudom megmondani, hogy számí-tott-e arra, hogy Jézus feltámad, avagy azt tervezte, hogy vágat magának egy másikat. A temetés utáni napon egy pap jött a Praetoriumba és mondta attól tartottak, hogy a tanítványainak az a szándéka, hogy Jézus testét ellopják és eldugják és aztán majd úgy tesznek mintha feltámadt volna, mint ahogy azt megjövendölte és amiről tökéletesen meg voltak győződve. Elküldtem a királyi őrségre (Malcushoz) és megmondtam neki, hogy vigyen magával zsidó katonákat és helyezzen el annyit a sírbolt körül mint amennyire szükség van, így aztán ha bármi is történik önmagukat hibáztathatják és nem a rómaikat.

          Amikor a nagy riadalom támadt, mert üresen találták a sírboltot még mélyebb aggályaim voltak mint valaha. Magamhoz hivattam Malcust aki elmondta, hogy had-nagyát Ben Ishamot és száz katonát helyezett el a sírbolt körül. Elmondta, hogy Isham és a katonák nagyon meg voltak rémülve attól, ami azon a napon reggel történt. Magamhoz hivattam Ishamot, aki amennyire visszaemlékszem, a következőket mondta el nekem. Azt mondta, hogy körülbelül a negyedik őrség kezdetén egy tompa és szép-séges fényt láttak a sírbolt felett. Először arra gondolt, hogy az asszonyok jöttek Jézus testét bebalzsamozni a szokások szerint, de nem tudta megérteni, hogy miként jutottak keresztül az őrökön.. Míg ezekre gondolt, íme a egész hely világos lett és temetési ruházatukba öltözött  holtak tömegével lett tele a környék. Úgy tünt, hogy valamennyien izgatottan örömmámorban úszva ujjongtak és a magasból soha nem hallott szépségü zene hallatszott, és a levegő Istent dicsőítő hangokkal volt teli. Ekkor mintha a föld megingott és úszott volna, úgy, hogy ő hirtelen úgy megszédült és el-gyengült, hogy nem tudott a lábán megállni. Azt mondta, hogy a föld szinte kiúszott alóla, a józan esze elhagyta úgy, hogy nem tudta mi történt. Megkérdeztem, hogy mi-lyen állapotban volt amikor magához tért. Azt felelte, arccal lefelé fordulva a hasán feküdt. Megkérdeztem, hogy nem tévedhetett-e a fényt illetően. Nem a napkeltét látta-e? Azt mondta, hogy először ő is arra gondolt, de egy kőhajításnyira teljes sötétség uralkodott, és aztán meg emlékezett rá, hogy túl korai volt a napkeltére. Megkérdeztem, hogy a szédülése nem abból támadt-e, hogy felébresztették és túlságosan hirtelenül kelt fel, mivel ez néha ezzel járt. Azt mondta, hogy nem ébresz-tették fel és nem aludt egész éjjel, mert halálbüntetés lett volna a sorsa ha szolgálatban elalszik. Azt mondta, hogy hagyott néhány katonát aludni időnként. Néhányan aludtak is akkor. Megkérdeztem tőle, hogy meddig tartott a jelenet. Azt mondta, hogy nem tudta, de úgy gondolta, hogy majdnem egy órát. A nappali fény vetett véget neki. Megkérdeztem, hogy odament-e a sírbolthoz miután magához tért. Azt mondta, hogy nem, mert félt, hogy mihelyst a váltás megérkezett valamennyien a körleteikbe mentek. Megkérdeztem, hogy vajjon a papok kihallgatták-e őt. Azt mondta, hogy igen. Azt akarták, hogy mondja azt, hogy földrengés volt, meg azt, hogy elaludtak, és kínál-tak neki pénzt, hogy mondja azt, hogy a tanítványok jöttek és ellopták Jézust, de ő nem látott tanítványokat, hogy nem tudta, hogy a holttest eltünt mindaddig amig nem mondták meg neki. Megkérdeztem, hogy mi volt a magánvéleménye azoknak a papok-nak akikkel beszélt. Azt mondta, hogy némelyik azt gondolta, hogy Jézus nem ember volt, hogy nem volt emberi lény, hogy nem volt Mária fia, hogy nem ugyanaz volt akiről azt mondták, hogy a betlehemi szűztől született, hogy ugyanez a személy már járt a korábban földön Ábrahámmal és Lóttal, sokszor és sok helyen.

          Úgy tűnik nekem, hogy, ha zsidó elmélet igaz lenne, ezek a következtetések helyesek, mivel összhangban vannak ennek az embernek az életével, amit úgy barátok mint ellenségek ismernek és tanusítanak, mert kezében úgy bánt az elemekkel mint fa-zekas az agyaggal. Vizet borrá, halált életre, betegséget egészségre tudott változtatni, le tudta csillapítani a tengereket és elcsendesíteni a vihart, halakat hívott magához amiknek szájában ezüstpénz volt.. Na már most, ha ő mindezeket és sok mást is meg tudott tenni és meg is tett, amint a zsidók valamennyien tanusítják, - és ez volt az ami az ellenségeskedést támasztotta ellene  - soha nem vádolták bűntettel sem törvénysze-géssel, senkinek nem tett rosszat, és mindezeket a tényeket ezrek ismerik ellenség és barát egyaránt, én majdnem kész vagyok rá, hogy azt mondjam amit Manlius mondott a keresztnél: „ez valóban az Isten fia volt “

          Most pedig nemes Uralkodó, ez a tényállás az ügyben amennyire azt meg tud-tam állapítani, és fáradságot nem kíméltem, hogy a jelentést teljessé tegyem, hogy elbírálhasd az egész magatartásomat, mivel ahogy hallom, az Antipater sok rosszat mondott rólam ez ügyben. Nemes Uralkodómat hűségemről biztosítva és jó kívánságaimat küldve, maradtam legalázatosabb szolgád,

 Poncius Pilátus.

Az angol szöveget dr. Macintosh and dr. Twyman a Genoai Őstörténeti Páholy tagjai fordították, az „Archko Kötetek” konstantinápolyi kézirataiból és a római könyvtár szenátusi listán lévő feljegyzésekből. Ezt leellenőrizték és egyezik az eredetinek egy angol múzeumban elhelyezett másolatával amely megerősítette az átírás pontosságát 1935 novemberben. A magyar szöveget az angol fordítás alapján készítette Török László.