Friedrich  Klára

PAPOK ÉS TANÍTÓK A ROVÁSÍRÁS                     

         FENNMARADÁSÁÉRT

            „….Mi itt keresztre  rendeltetve állunk.

                   Minket a hűség Krisztus  szege tart.

                   Égő reménység: árva „hunjaid”-ból

                   Jövőt nevelni, embert és magyart….”

                                       (Áprily Lajos)

    A magyarok elődeinek írásműveltsége a meghatározhatatlan ősidőkig nyúlik vissza. Dr. Zakar András , Mindszenty bíboros  úr titkára írta „Az írás bölcsőjénél” c. művében, hogy „ a rovásírás kialakulása évszázezernyi messzeség homályába vész.” Amit régészeti adatokkal bizonyítani tudunk, az sem kevés: a bajóti Jankovich 

barlangban talált botvégen  15-20 ezer éves összevont rovásírás látható.

    A „Tatárlaka titka” c. dolgozatomban felsoroltak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarok elődei terjesztették el bolygónkon  az  „ egy hang-egy betű” írást, amely ésszerűségben és használhatóságban messze felülmúlja a  fogalom - és  szótagírást.

     A rovásírás emlékei bizonyítják azt is, hogy a magyarok elődei, a szkíták-hunok -pártusok-avarok  között  mindenki írástudó volt, a pásztorgyerekektől az uralkodókig.  Népünk akkor vált írástudatlanná, amikor a X. században  a rovásírást pogánynak minősítették. Tiltották, üldözték, emlékeit  pedig azóta  is irtják. De a latin betűk megtanulását  sem erőltették , hiszen egy írástudatlan nép könnyebben kezelhető. Aki mégis megtanulta, az szép magyar anyanyelvünk lejegyzésére nem tudta használni, mert a latin betűsorban 13 hangunkra nem volt jel. Csak a  XIX. századra  alakult ki a magyar nyelv lejegyzésére még mindig nem tökéletesen alkalmas latin betűsor,  amelybe közben hangtanilag teljesen értelmezhetetlen elemeket csempésztek, lásd: x, y, w, q, dz, dzs, tovább nehezítve  a magyar gyermekek helyzetét és tovább távolodva az ésszerű magyar nyelvhasználattól.

    A rovásírás üldözésében, emlékeinek megsemmisítésében főként az idegen, német, olasz, cseh térítő papok jártak élen. De szembe kell néznünk  azzal a ténnyel,  hogy a X., XI. századtól kezdve a magyar papok közül is sokan hazájuk érdekei helyett  a római egyház  érdekeit  szolgálták.  Azonban ennek az írásnak nem célja  az igazi keresztény szellemiségnek ellentmondó példák felsorolása, hanem nemzetünkért és régi műveltségünk megőrzéséért tevékenykedő papok és tanítók bemutatása.

    Ha időrendben haladunk, akkor sajnos az első egyházi személyiség nevét nem tudjuk. Éppen azét, akinek  az Árpád-kori botnaptárt, ezt a  mindmáig legterjedelmesebb rovásírásos nyelvemlékünket köszönhetjük.  Abból az időből származik, amikor már a római keresztény ünnepeket és szentek névünnepeit kellett megtartanunk.  Valószínűleg az első rovásbot naptár a 11.-12. században keletkezett, majd újabbakat róttak a  gyorsan szaporodó olasz, német cseh katolikus  szentek nevével kibővítve. Utolsó szava  az „Áldás” máig őrzi az ősmagyar  táltosköszöntést. A botnaptárt Luigi Ferdinando Marsigli olasz hadmérnök, földrajztudós másolta le 1690-ben, feltételezések szerint a gyergyószárhegyi ferences kolostorban, így maradt ránk, „Székelyföld régi scita lakói nyelvének fára faragott gyűjteménye…”.címmel.  Marsigli a  mi II. Rákóczi Ferenc fejedelmünkkel  is ismeretségben volt, lehetséges, hogy a fejedelem, aki ismerte a rovásírást, hívta fel a figyelmét ősi írásunkra.

    Kézai Simon, Kun László királyunk udvari papja a XIII. században, krónikájának Csabáról és a székelyekről szóló fejezetében említi régi írásunkat: „Unde Blackis conmixti litteris ipsorum uti perhibentur.”  A fordítások sajnálatos módon többnyire az „ahonnan az oláhokkal összekeveredve, mint mondják, azok betűit használják” szöveget eredményezik, vagy az oláhok szó helyett a  „vlachok” jelenik meg. Nem csak a „Blackis”, hanem az egész mondat fordítása megkérdőjelezhető.   

    Benczédi Székely István  Udvarhely megyéből származó ferences rendi  szerzetes és krónikaíró, az első magyar nyelvű kalendárium kiadója  1559-ben ezt írja  Attila hun király  fiának,  Csabának utódairól: „Hunniabeli  módra székely bötűvel élnek mind napiglan”

    Oláh Miklós esztergomi érsek, Magyarország prímása s királyi helytartója szintén a XVI. században  „Hungária et Atila” c. művében így ad hírt ősi írásunkról:  „ Lelkök gondolatjának és minden napi akratjoknak kifejezésére, papír és ténta vagy más nyelvek betűjegyeinek használatán kívül, fapálcákra holmi jegyeket rónak,…..s az így rótt pálczákat barátjaikhoz és szomszédjaikhoz izenet és levél gyanánt használják.”

    Verancsics Antal  esztergomi érsek  írja a székelyekről, ugyancsak a XVI. században: „Betűk gyanánt bizonyos jegyeket metszenek koczka alakjára négyszögletűvé  faragott botokra, s a sort úgy mint a  zsidók, egyiptomiak és törökök jobbról, balra vezetik, egy, legfölebb két ilyen sor, holmi pontok hozzátételével a jegyek számához képest igen sok értelmet ad. Hogy a hunok ezen jegyekkel éltek, a bennszülöttek közönségesen beszélik.”

    1598-ban, 24 éves  korában  adja ki Telegdi János „Rudimenta priscae hunnorum….”című 16 oldalas tankönyvét a rovásírás  alapfogalmairól, illetve elemi ismereteiről.  Ebben két írásmutatványt olvashatunk, a Miatyánkot és a Hiszekegyet.  Az imákat a botnaptár „Áldás”  szavával ellentétben itt már a héber „Ámen”(Úgy legyen)  zárja. Jelenlegi tudásunk szerint ez az  első rovásírás tankönyv. Szerzőjéről  Jerney János azt írja , hogy  Telegdi  Miklós pécsi püspök rokona, 1574-ben született. Magas rangú  egyházi személyiség vált belőle, esztergomi nagyprépost, később briznai, majd nagyváradi és nyitrai püspök, végül kalocsai érsek. Reméljük  őseink írása iránti szeretetét  ezen magas hivatalok betöltésekor is megőrizte  és tett fennmaradásáért. Sajnos  művéből csak  hat kéziratos másolat maradt fenn, amelyből kettőt Németországban őriztek meg, Giessenben és Hamburgban. Tudunk még fogarasi, marosvásárhelyi, és két nagyenyedi másolatról. A másolók nem mindegyike tudott magyarul, ez kitűnik  kéziratokból.

   Telegdi János könyvéhez Baranyai Decsi János, a Marosvásárhelyi Főiskola tudós tanára írt előszót 1598 március ötödikén, amelyben elmondja , hogy ezt a művet azért kívánja kinyomtatni, hogy a világ tanulja meg belőle eredetünk dicső szkíta kapcsolatát, s tanulja meg írásrendszerünket is, melyhez fogható nemzeti tulajdonnal sem a klasszikus népek, sem a klasszikus művelődés mai örökösei nem rendelkeznek.  „Ezen betűket nem csak arra tartom érdemesnek, hogy minden iskolában  tanítsák és a gyermekekbe csepegtessék, hanem arra is hogy minden rendű honfitársaink, gyermekek, öregek, férfiak, asszonyok, nemesek és parasztok, egyszóval mindazok, kik azt akarják, hogy magyarnak neveztessenek, tanulják meg…”

   Miskolczi Csulyák  István, a wittembergi és heidelbergi egyetemen tanult református esperes, Bethlen Gábor fejedelem tábori lelkésze, két rovásírásos betűsort hagyott ránk 1610 tájékáról.

   Fia, Miskolczi Csulyák Gáspár 1654- ből származó  rovásírásos feljegyzésében először találkozunk az ’É’ betűvel, mindeddigi emlékeinkben ugyanazzal a jellel jegyezték le  az ’E’ és ’É’ hangot.

   Szenczi Molnár Albert református prédikátor 1605 és 1610 között levelezett Miskolczi Csulyák Istvánnal.  „Novae Grammaticae Ungaricae”  című munkájában tesz hitet a rovásírás ősisége mellett és felszólítja honfitársait annak gyűjtésére és közzétételére.

  Kájoni János (1629-1687) csíksomlyói és gyergyószárhegyi  ferences szerzetes, orgonista, orgonaépítő, zeneszerző, nyomdaalapító, tudós  három ábécét hagyott ránk. A „hun-magyar  alphabetre” vonatkozó jegyzetei, amelyre többen hivatkoznak,  eltűntek.  Kájoni János tehetségénél  csak szerénysége és szorgalma volt nagyobb, igazi keresztényként  „az apostoli szentszéktől felajánlott püspökséget, mint az alázatosság igazi szeretője, visszautasította”, olvasható szárhegyi kriptájában.

   Hogy Kájoni János  jegyzetei léteztek, azt   Simonchicz Ince  kegyesrendi tanártól tudjuk, aki  a tatai „ gymnasiumban” tartott ismertetőt  ezekből, továbbá 1794 -ben megjelent éremtani művében is  szót ejt róluk.

   Lostainer Lénárdnak, a ferencrendiek történetírójának a csíksomlyói zárda könyvtárában őrzött kéziratában olvasható, hogy Kájoni János  a  második betűsorát  Gyalakutai Lázár Imre  írásaiból vette át, aki azt Telegdi „Rudimenta….” c. tankönyvéből másolta. Ez az adat felveti a lehetőségét  annak, hogy Csíksomlyón is volt egy másolata, vagy az eredetije Telegdi tankönyvének, továbbá megerősíti azt a régi feltételezésemet, hogy  a Rudimenta eredetije szépen formázott betűkkel íródott, csupán a  másolók  kezén torzultak el az írásjegyek.

   Geleji Katona István református püspök 1645- ben adta ki  „Magyar Grammatikácskáját” Gyulafehérváron. Ebben írja nyelvünkről: „…őnéki tulajdon  saját régi bötüi vagynak, melyeknek sem a  Sidó, sem a Görög, sem pedig a Deák betükvel  semmi hasonlatosságuk nincsen s mind végzetre ebből, hogy az önnön bötűivel jobbtól, mint egyéb napkeleti nyelvek, balra írattatik.”

   Komáromi Csipkés György debreceni tanár és református pap 1655- ben Utrechtben megjelent „Hungaria illustrata” c. latin nyelvű magyar nyelvtanában írja, hogy e régi írást, melynek 32 betűje van, a mai napig tudjuk érteni, olvasni, írni, s hozzáteszi, hogy a debreceni könyvtárban van egy ilyen szkíta betűkkel írott könyv.

   Legszebb,  ma is látható  rovásírásos emlékünket  az énlakai  unitárius  templom fakazettás mennyezetére festette  Muzsnai György kispap  1668-ban,  Árkosi János lelkipásztorsága alatt. Először Orbán Balázs  „A Székelyföld leírása” c. művében olvashatunk róla, 1868-ból. Megfejtése: „Egy az Isten, Georgyius Musnai diakon”( diakónus, azaz kispap).  A helységet 1332-ben még Jandalakának, majd a későbbiekben Janlakának,  Iijenlakának,  Jenlakának, 1712-től pedig

Enlakának nevezik az okiratok.

   Lisznyai Kovács Pál  a Debreceni Kollégium földrajz, történelem, teológia tanára, 1692-ben kiadott krónikájában bemutatja a rovásírást, és írja, hogy ismer olyan erdélyi püspököket, pl. Tsulai-t, kik ezen magyar betűkkel egymásnak írnak. Csulai (Tsulai) György 1650-1660-ig volt  református püspök Gyulafehérváron.

   Lakatos István csíkkozmási katolikus pap 1702-ben értekezik a rovásírásról  „Siculia”  című történettudományi munkájában, s kilenc székely ábécét mutat be egy táblázatban.

  Tsétsi János sárospataki tanár a XVIII. század elején az  „Observationes  orthographico grammaticae” c. tanulmányában leírja, hogy a szkíta betűk még ismeretesek a székelyeknél, s nagy fontosságot  tulajdonít annak, hogy a magyaroknak a latin betűk átvétele előtt saját írásuk volt.

   Ugyanebben az időben  küldött Kapossy  Sámuel, a gyulafehérvári református kollégium tanára Bél Mátyásnak, felvidéki evangélikus lelkésznek, későbbi püspöknek, történet és földrajztudósnak  egy rovásírásos ábécét. Ezzel  Bél Mátyás érdeklődését annyira felkelti, hogy a rovásírás tanulmányozásába, gyűjtésébe fog. 1718-ban már értekezést jelentet meg régi írásunkról, sajnos ebben a rovásírás eredetét illetően az egyébként hatalmas rendszerező tehetséggel megáldott  tudós tévedett. Ezen alapvető tévedését Szabó Károly

szavaival ismertetem:  „De figyelembe  veendő a tudományok, különösen a nyelvészet, valamint a régiségtan akkori fejletlen állása, mely mellett, miután a tudósok minden nyelvek ősanyjának a hébert ismerték, nem csodálhatjuk, ha Bél nyelvünket az orientális, azaz sémi nyelvek közül valónak, s a hun-székely  alphabetet a héberből alakultnak vitatta és hirdette.”  Bél maga is érezhette, hogy munkájának ez egy bizonyítatlan pontja, mert  a következő gondolatokkal adja  közre: „Én itt nem valami mértani megmutatás világosságával, hanem nyelvészeti sikamlós s legnagyobb részben hozzávetőleges tanulmánnyal foglalkoztam, hol a tévedést nem kell az embernek könnyedén szemére hányni, bár minden esetre ki lehet, s ki kell mutatni. E téren előttem senki nem járt, bocsánatot érdemlek tehát, ha talán tévedtem, annyival inkább, minél könnyebb kalauz nélkül eltévedni.”

    Kunits Ferenc kolozsvári jezsuita tanár 1731-ben kiadott „Dacica, Siculia” című művében említést tesz a  csíkszentmihályi templom „régi scytha” feliratairól.

   Horváth Benedek székely származású, kegyesrendi (piarista) tanár gróf  Batthyány Lajos nádor fiát tanította Bécsben szónoklattanra. Írásaiból és rendtársainak elbeszéléséből megtudjuk, hogy a „szkítha”, írást nagyatyjától tanulta, és Gyergyóban maga is kutatott rovásemlékek után az 1750-es években. A szárhegyi kolostorban Kájoni János egy kéziratos művéből rovásírásra vonatkozó feljegyzéseket és ábécéket másolt le. 

   Dezseritzky József Ince  nyitrai kegyesrendi szerzetes 1753-ban megjelentetett művében közli Bél Mátyás ábécéjét s egy  1749-es másolatot a csíkszentmiklósi templom feliratáról. Beszámol egy Benedek nevű erdélyi rendtársáról, akit gyermekkorában az iskolamester osztálytársaival együtt a „hun-scytha” betűkre tanított.

   Zakariás János, Peruban térítő jezsuita szerzetes rovásírásos betoldásokkal titkosította 1756 április 16-án  Bartakovics József tisztelendőnek írt levelét, amelyben a spanyolok indiánokkal szembeni kegyetlenkedéséről számol be. A levél a Magyar Tudományos Akadémia birtokában van.  Rendtársa,  Fáy Dávid  portugál börtönben sínylődött rovásírásos naplója miatt.

    Felsőcsernátoni Bod Péter (1712-1769) Bethlen Kata grófnő, írónő udvari papja, később Magyarigen református lelkipásztora volt.  Többek között megírta a Magyar Athenas-t, a közel ötszáz magyar író életrajzát tartalmazó gyűjteményt, valamint a „Hungarorum  Ecclesiastica” című négy kötetes egyháztörténeti művét. A fogarasi református templomban  saját versével  emlékezik meg Bethlen Katáról, amelyet rovásfelirattal zár: „Bod Péter készítette Igenben.” Alaposan tanulmányozta a rovásírást, s erről külön könyvet tervezett, vagy készített, amely jelenleg nem található.

    Németh József címzetes kanonoktól, felcsíki esperestől tudjuk, hogy   Csíkszentmihálynak is meg volt a maga rovásfelirata, bár ezt gyakran összemossák a  csíkszentmártoni és csíkszentmiklósi felirattal,  hogy kisebbítsék azt a kártételt, amelyet a nevezett feliratok elpusztítása jelent. Németh József, aki  1757-ig  Csíkszentmihály plébánosa volt, elmondta, hogy a rovásfeliratok  a templom kórusának régi deszkáira voltak vésve, majd ezeket tőle Cserei Farkas  udvari tanácsos elkérte, Bécsbe vitte, s ott nyomuk veszett.

   A rovásírásos emlékeket és régi krónikáinkat gyomlálgató, idegen érdekeket kiszolgáló hatalmasságok nem riadtak vissza attól sem, hogy magyar papokat gyanúsítsanak hamisítással. A fentebb említett  Németh Józsefet és Farkas Nepomuk János idős csíksomlyói papot is megvádolták azzal, hogy részt vettek a Csíki Székely Krónika  hamisításában. Erre később a Jósa  tanító család említésénél visszatérek.

   Blahó Vince ferencrendi szerzetes 1780-ban Hájos István Gáspárnak küldött egy rovásírásos  betűsort, amelyet az udvarhelyi convent  jegyzőkönyvéből másolt.

   Hájos István Gáspár  kegyesrendi szerzetes „Litterturae  Scythico-Magaricae  Monumentum” című, 1781-ből származó munkájában adja közre ősi írásunkról folytatott levelezésének  eredményeit, amelyben ábécé is található, valamint  ismerteti a sajátságos betűkkel írt Gellei imádságos könyvet.

   A brassói magyar evangélikus egyház Protocollumába  1785 október 20-án Goedri (Gödri) János az  ekklézsia papja „scythiai „ betűkkel írt fel egy nevet.

    Vallaszky Pál jolsvai evangélikus lelkész  1787-ben, majd 1808-ban  újból megjelent, latin nyelven írt  magyar irodalomtörténetében a „hun-scytha” írásnak  külön fejezetet szentel és ebben  közreadja Baranyai Decsi János  előszavát, amelyet Telegdi tankönyvéhez írt.

   Révai Miklós piarista tanár, a magyar történeti nyelvtudomány megalapítója, Széchenyi Istvánt is tanította rajzolni. Kezdetben tagadta a rovásírás ősiségét, később azonban fő művébe, (Elaboratior Grammatica Hungarica, 1803) több ábécét is közreadott, pl. Kájoni Jánosét.      

     Horvát István(1774-1846) egyetemi tanár, történész, filológus, előadásaiban és írásaiban nagy hangsúlyt fektet a hunok, székelyek, magyarok ősírására, s bírálja tudóstársát, Schwartner  Mártont, mert „Diplomatiká”-jában mellőzte a rovásírás említését.

   Kis Bálint református prédikátor, esperes, szentesi táblabíró a „honos magyar”-nak nevezett  betűket  föníciai, szír, arab , görög zsidó  betűk rokonságába sorolja „Magyar régiségek” című, 1839-ben megjelent munkájában, s hogy ezt bizonyítsa  „alphabetünket eredeti alakjából annyira kivetkőztette, hogy alig ismerünk rá”, írja Fischer Károly Antal.

    Kriza János unitárius püspök, (1811-1875)  amint tudomást szerzett az Orbán Balázs által felfedezett énlakai feliratról, s arról, hogy  Csikban több hasonló feliratot elpusztítottak, rendeletet adott ki, hogy az  énlakai felirat sérthetetlensége fölött, mint szent ereklye fölött őrködjenek. 

   Ipolyi Arnold katolikus püspök (német eredetű  családi nevén Stummer Arnold) a  mindmáig legjelentősebb, legátfogóbb, legalaposabb mitológiai, néprajzi gyűjtemény létrehozója. Már gyermekkorában erősen vonzódott, érdeklődött a papi pálya, valamint  a történelem, földrajz, néprajz, régészet tudománya és a magyar nép ősvallása iránt.1859-ben Törökszentmiklóson plébános, 1863-ban  egri kanonok, 1871-ben besztercebányai, 1886-ban nagyváradi püspök lett. Sok utazással járó magas papi hivatalát  néprajzi adatok gyűjtésére is használta.  Főműve a „Magyar mythológia”, amelyben több helyen tárgyalja ősi írásunkat.

    Szabó Károly  nagykőrösi, majd kolozsvári nagy tudású református tanár, biliográfus,  aki  Amadé  Thierry  francia történetíró  Attiláról szóló könyvét  magyarra fordította  1865-ben. Több értekezést adott közre a „régi hun-székely” írásról. Az énlakai felirat egyik megfejtője.

    Vén András tordosi  tanító hívta fel Torma Zsófia régésznőnk  figyelmét  1875 áprilisában arra, hogy a Maros beomló partfalából  edények, írásos cserépdarabok, csontvázak hullanak ki, s ezzel a figyelemfelhívó tettével indította el bolygónk máig legjelentősebb újkőkori  régészeti telepének feltárását.

      A nagybányai református egyház anyakönyvében ábécé és  Miatyánk rovásírással is található. Gergely Károly református lelkész 1895-ben  „Az ősmagyar írás emléke Nagybányán” című művében  Erdősi Sylvester János   XVI. századi  nyelvtudósnak  tulajdonítja e bejegyzést.

     A XIX. században  a finnugor elmélet egyre erőszakosabban, magabiztosabban terjeszkedett. A hivatalos álláspont, amelyet Hunfalvy Pál fejtett ki leghatározottabban, az volt, hogy a  latin krónikákban olvasható hun- székely kapcsolat csak légből kapott mese. Az 1881-ben megjelent „Die Ungarn oder Magyaren” című munkájában olvasható, hogy a magyaroknak a kereszténységre térítésük előtt saját írásuk nem volt.  Ennek nyomán a hivatalos tudomány berkeiben bátorítást kaptak azok a vélemények, hogy a mi betűsorunkat  protestáns teológusok hamisították.  E „ tudósok”, a maiakhoz hasonlóan, sem a krónikákat, sem a kétségbevonhatatlan  tárgyi, régészeti bizonyítékokat, templomok falán fennmaradt emlékeket nem vették  figyelembe.  Úgy tűnt, beérett a gyümölcse a rovásemlékek nyolcszáz éven keresztül folytatott pusztításának, a „pogány írás” betiltásának, lehet szüretelni.  A  gyéren még feltünedező emlékekre azonnal hamisítványt kiáltottak.

   Így járt Cherven Tamás  besztercebányai kanonok is, aki a Raksányi család levéltárából származó rovásemléket fedezett fel 1839-ben.  Ez egy  töredezett nyírfakéreg lap volt, amelyet  nagy munkával összeragasztott és megfejtett. 127 nevet  kapott, ezek  részben megegyeztek az 1391-ben  kiadott Túróc vármegyei Regestrummal, azaz  oklevéljegyzékkel. Nagy „tudományos” vita keletkezett, végül a hamisítványt kiáltók kerekedtek felül.

   Király Pál, a Budai  Állami Tanítóképző igazgató tanára  a rovásemlékek mentője, gyűjtője volt. Az Országos Régészeti és  Embertani Társulat 1888  március 27-én tartott ülésén egész gyűjteményét mutatta be a  „hun-magyar  írásjegyekkel írott, eddig ismeretlen emlékeknek”. Ugyanebben az évben tanulmányt jelentetett  meg  „Hun-székely írás” címmel.  A rovásemlékek hitelességének megítélése során szembe került a Magyar Tudományos Akadémiával, sajtótámadások  zúdúltak rá, majd  váratlanul meghalt. Hagyatékának sorsáról semmit nem tudunk.

    Révay Pál sepsiszentgyörgyi  református lelkész 1902 november 2-án Fadrusz János szobrászművésznek írt levelében beszámolt arról, hogy nagybaconi Patkós Bokor  nevű öreg juhász neki egy botról, amely „tele volt elferdített római számokhoz  hasonló rovátkos írással”, nem csak szám adatokat, hanem az állatok egészségi állapotára vonatkozó és egyéb megjegyzéseket olvasott fel. 

   A székelyföldi, Tászok- tetői írásos kövekről szóló ismeretek fennmaradásában nagy szerepe van a ditrói Józsa családnak. Elsőként Józsa Sándor gyergyó-ditrói igazgató tanító  vette kezébe a kövek ügyét az 1910-es években. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum régészeit, valamint fiát és vejét, Kemenes Antal csíkszeredai főgimnáziumi tanárt is bevonta a  kutatásba.  Nem csak a Tászok-tetőn, hanem Ditró más határrészeiben is találtak  nagy méretű írott köveket.  A kutatásokat a háború és a trianoni  gonosz  rablóbéke félbeszakította.

1938-ban Józsa Sándor testvére, id. Jósa János (aki némileg eltérően írta a nevét)  vetette fel újra a kövek ügyét. Ő volt egyébként az, aki a Csíki Székely Krónikát a hamisítás vádja alól tisztázta, és „megtámadhatatlan kútforrássá emelte.” Ifjabb Jósa János, aki Szegeden volt középiskolai tanár, 1944-ben egy közel 90 oldalas munkában foglalta össze a kövek kutatásának főbb eredményeit és közölte  saját megállapításait.

1942 augusztus 22-én és 23-án  a Csíki Tanítók Kutató Társasága, élén  Orbán Árpád  tanárral  és ügyvezetővel, kirándulást tett a Tászok- tetőre, amelynek során két követ  megmentési céllal a gyergyóhodosi iskola udvarára szállítottak.  Nem bizonyítható adatok szerint  a köveket a románok a gyergyóhodosi állomáson felrobbantották. (A Tászok-tetői kövekről és más Kárpát-medencei megalitokról  bővebben olvasható  Friedrich – Szakács: „Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig” című könyvében)

A sors  úgy hozta  minden előzetes  tervezés  nélkül, de bizonyára nem véletlenül, hogy Farkas Aladár borszéki tanárral, helytörténésszel és Szakács Gáborral  65 évvel később, éppen augusztus 23-án kutattunk a kövek maradványai után. Farkas  Aladár  oktatja  is  a rovásírást és több  szép, hasznos kiadványt készített  Borszék  történelméről és nevezetességeiről.  

    Balázs András unitárius esperes 1929- ben fedezte fel a  Hargita- megyei, székelyderzsi, XV. században épült  erődtemplom  gótikus ablaknyílásában lévő rovásfeliratos téglát. A felirat alatt az 1431-es évszám látható.

     Lévai Lajos a Székelyudvarhelyi  Tanítóképző tanára  az 1934-ben kiadott Székelyföldi képek című könyvében valamint  az intézet kollégiumának 1929-es évkönyvében  rovás ábécét is megjelentetett, 1941-ben pedig  közreadja   „Hun-székely” rovásírás című munkáját. Forrai Sándor könyvéből tudjuk, hogy  Lévai tanítványai  rovásírással szerelmes leveleket  is írtak egymásnak. Forrai tanár úr  egy előadásán találkozott is azzal a  hölggyel, aki egyike volt e levelezőknek.

    Szintén Lévai  Lajos tanítványa volt  Szigethy Béla református lelkész, aki az Udvarhely-megyei  Bögöz  falu templomának rovásfeliratát felfedezte 1930 táján, az 1910-ben rákent vékony vakolatréteg alatt.  Sajnos a felirat már alig látható, a  helybéli lelkész szerint „a sok  tapogatástól”.  Írásomnak nem feladata minősíteni azt a felelőtlenséget, amely ennek a fontos  magyar  művelődéstörténeti értéknek a pusztulását eredményezte. Rovásíráskutatók  kényelmes karosszékekben  többszáz oldalakat  írkálva  vitatkoztak azon, hogy a feliraton „Atya Isten” vagy „Atyai Están” olvasható, de senkinek nem jutott eszébe, hogy egy üveglappal  megvédjék a pusztulástól.    

    Dédnagyapám, Friedrich Szilveszter és nagyapám, Friedrich Géza, katolikus kántortanítók voltak a felvidéki Kisfaludon, Bars megyében. Édesapámtól tudom, hogy összevont osztályaikban a rovásábécét megtanították, majd a nagyobb gyerekek  készítettek feladatokat a kisebbeknek.

     A Tokaj környéki, paladarabra rótt  betűket  Papp Miklós tanár, múzeumvezető juttatta el Csallány Dezső régésznek.

    Ugyancsak Csallány Dezső  régésznek   küldte meg  Gáspár Gyula nyugalmazott gimnáziumi tanár  szülőfalujában, az Udvarhely megyében lévő Parajdon előkerült  kő 21  rovásjelének rajzát.

    A Kis-Küküllő menti Bonyha község  temploma  egyik falának átépítésekor  rovásírás  jeleket hordozó követ vett észre  Benczédi Albert református lelkész  1965-ben. Úgy építtette  be újra, hogy jól látható helyen legyen.

    Dr. Zakar András  katolikus pap, Mindszenty hercegprímás úr titkára szintén elszenvedte a  kommunista börtönök szörnyűségeit.

A sumer-magyar rokonsággal kapcsolatos  kutatásai jelentősek, műveltségünk alapjai között tartotta számon a rovásírást. Legjelentősebb műve „A  sumer hitvilág és a Biblia” 1972-ben jelent meg.

    A XVI. századi  dálnoki református templom (Kovászna megye)

az 1977-es földrengés alkalmával megsérült s a  helyreállítást Mike Bálint  helybéli református lelkipásztor végezte. Ő fedezte fel a rovásfeliratot és ő kezdte meg kibontását  a vakolat alól. Tanulmányt is tett közzé a kolozsvári Korunk c. folyóiratban. 

    Dr. Fodor Ferenc  kéziratában említi Győrbíró István nyugalmazott tanár nevét, aki foglalkozik a rovásírás terjesztésével, emlékek  gyűjtésével és megfejtésével, többek között a dálnoki templom feliratát  is  megfejtette.

     Pintér Endre ozorai tanító és néprajzgyűjtő tárgyai között  az ozorai várban  az  1960-as  években láttam egy rovásírásos, lapos nyéllel ellátott fakanalat. Ennek a gyűjteménynek a felújított várban már nem akadtam nyomára.  

     Forrai Sándor (1913-2007) gyors és gépírás tanár, rovásíráskutató, írástörténész, református presbiter főműve  „Az  ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig” című nagy összefoglaló munka.  Nem csak elméleti síkon foglalkozott őseink írásával, hanem  terjesztette, oktatta is. A terjedés érdekében létrehozta az igen munkaigényes vándorkiállítást, amely 120 nagyméretű képen és táblán mutatta be  régi  írásműveltségünket.  A kiállítás  a XIII. kerületi Frangepán utcai református gyülekezeti házból indult, és több vidéki nagyvárosban bemutatásra került. Ennek Hódos László  által  felújított változatát 2007 szeptemberében  láthatják az érdeklődők a Magyarok Házában. Mivel állami kitüntetést soha nem kapott, Szakács Gáborral alapított rovásíró körünk az ő nevét vette fel, hogy ezzel is megakadályozzuk jelentős munkássága feledésbe merülését. Említett könyvében olvashatjuk, hogy birtokában volt egy római katolikus lelkész1953-ból való, rövidítéses rovásírással írt naplója, amelyben a napi eseményeket jegyezte fel.

   Bajusz Gyula nyugalmazott budapesti református lelkész a magyar és etruszk  rovásírás között állapított meg hasonlóságokat.

   1994-ben  került elő a  rovásvésetes  vargyasi keresztelőmedence, amelyet Andorkó Ferenc unitárius lelkész biztonságos helyre, a lelkészlakba szállíttatott.  Valószínűleg  egy  XIII.- XIV. századi  templomhoz tartozott.

    A Budapest XVI. kerületi, sashalmi és rákosszentmihályi református gyülekezet  templomába 1999-ben  Pánczél Tivadar  lelkészsége idején  és az ő támogatásával két gyönyörű, nagyméretű, tűzzománc tábla került, rajtuk a Himnusz és a Szózat  rovásírással és latin betűvel.    

   Fülöp Dénes  makfalvi, Maros - megyei tanár hívta fel Ráduly János  rovásíráskutató figyelmét  1995-ben a helyi néprajzi  múzeumban lévő  fakulacsra, amelyen két rovásjel látható.

   Stamler Imre, tanár, volt iskolaigazgató Somogyfajsz község erdejében  IX.- X. századi vasolvasztókat tárt fel. Ezeknek az ásatásoknak során került elő  egy rovásírásos agyag fújtatócső, bizonyítván köznépünk írástudását is.

   Fülöp Dezső atya, néhány éve elhunyt katolikus plébános  Budapest

XVI. kerületi otthonában  igen szép  gobelint láttam bekeretezve a falon, amelyen a rovás ábécé volt kihímezve.

    .

      Nagyon fontos a szerepe  a magyarok ősműveltségének átmentésében azoknak a tanítóknak, tanároknak, akik az esetleg nem kis helyi ellenállást legyőzve, a rovásírás oktatásának lehetőségét kiharcolják, tekintélyét megteremtik és a versenyekre a tanulókat kitűnően felkészítik.

    Z. Urbán  Aladár  felvidéki tanár,  a Palóc Társaság elnöke  által évek óta szervezett  Népfőiskolán  mindig van rovásírás előadás. Lakóhelyén elérte azt, hogy  rovásírással is  kiírják  az iskola és az óvoda nevét. A felvidéki tanároknak  Dunaszerdahelyen  évente rovásírás oktatást,  a tanulóknak Kárpát-medencei Rovásírásverseny  elődöntőt  rendez. 

     Dr.  Jeszenszkiné Gallai Gabriella, a Budapest XVI. kerületi Móra Ferenc  Általános Iskola  igazgatónője  eddig nyolc Kárpát- medencei rovásírásversenynek adott  helyet, ezek szervezésében  az iskola több tanárával együtt hatékonyan részt vállal. 

    Jelen  írásomban nem foglalkozom  a templomfeliratokkal. Az elpusztított,  megtűrt, vagy védett templomfelirat  az ott működő  egyházi személyek  hazánkhoz, történelmünkhöz, őseinkhez  való hozzáállására utal.

    Munkámat  Ipolyi Arnold  püspök  szavaival zárom:  „Majd csak akkor fogjuk  ezen emlékeinket is megkívánni, ha majd nem lesznek.  A végső percz azonban, melyben valamit tenni kellene értök, ha nem akarjuk, hogy végleg elpusztuljanak, már itt  volna…  Mert azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”

                                                                        2007  szeptember

                                Irodalom

Thelegdi János:Rudimenta…(1598, Ars Libri, 1994)

Csallány Dezső:A székely-magyar rovásírás emlékei(1963)

Fehérné Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig(1975)

Ferenczi Géza:Székely rovásírásos emlékek(1997)

Fischer Károly Antal:A hun-magyar írás…(1889)

Fodor Ferenc:A magyar rovásírás emlékei(1982)

Forrai sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig(1994)

Ráduly János:Titkok a rovásírásban(2004)

Sebestyén Gyula:A magyar rovásírás hiteles emlékei(1915)

Zakar András:Az írás bölcsőjénél(1970)

Friedrich Klára: Rovásírás tankönyv és szakköri ötlettár(2003)

Szakács Gábor:Tájékoztató füzetek a rovásírás versenyekről(2000-2006)

Lexikonok