Nemes Váradi Imre

PÁN-GERMÁN ISKOLAI ÉS SAJTÓPROPAGANDA

            A németek a tankönyveket éppen úgy felhasználták propaganda célra, mint a napi sajtót, az előadói katedrát vagy a szónoki emelvényt.

            A „Lesebuch Deutsche Erbe” – Auflage, 1930, Bielefeld und Leipzig – írja az 57. oldalon: „Pozsonyból – amely római földön, közel a népek kapujához, három népet egyesít magában – érkezünk újabb német településhez, egykori magyar földön, ahol a sivár kopár földet szorgalmas paraszt kezek termékennyé tették.  Az unoka azonban már nem tudja olvasni saját házában a föliratokat, amelyeket ősei emlékül hagytak utódaiknak, leírva fáradságos teremtő munkáikat a kezdet küzdelmeiről.  Őseink nyelve idegen lett neki.  Csak magyarul beszél a paraszt.  Most azonban a cseh uralom alatt ráébredt a meglepő és örvendetes öntudatra, hogy ő a német fajtából származik.”

            Mi nagyfokú elferdítése a történelmi valóságnak!  A pozsonyi németek – bár sokan beszéltek közülük magyarul -- , anyanyelvüket soha nem felejtették el.  A magyar nyelvet pedig – ha beszélték is -- , csak törve beszélték.  Pozsony már régen kettős jellegű város lett: -- magyar és német.

            Az 1848. évi népszámlálási adat az akkori állapotról országos viszonylatban így emlékezik meg: „Németek: 800.000, köztük alig van 80.000 aki magyarul nem tud.”  Tehát országos átlagban is igen sokan beszéltek magyarul az anyanyelv mellett.

            Aki megtanult magyarul, jobban boldogult az élet minden terén, ami természetes is.  Ugyan ki is kényszeríttette volna őket anyanyelvük feladására, amikor az uralkodó német volt és a magyar vezető értelmiség is nagy részben az volt. . . Egy másik helyen ugyan azokat írja az olvasókönyv: „Hogyha régi kivándorlók dalait a XII. századtól – amelyeket Brabant flamand kivándorló parasztjai énekeltek -- , az erdélyi német településekre vonatkoztatjuk, (akiknek apait magyar királyok hívták be a korona védelmére Flandriából, közép és alsó Rajna vidékéről) szinte gúnynak tűnik fel.  Itt, a jobb helyzetben magyar uralom alatt savanyúvá tették életüket.  Keményen küzdöttek kultúrájuk, műveltségük, német iskoláik megtartásáért, amelyeket saját erejükből tartottak fönn, köszönettel azért, hogy véres harcokban védték a hazát és az európai kultúrát az ázsiai barbárok ellen.  Itt bepolgáriosodtak, keleti hazájukat nem hagyják el.  A német paraszt és polgár egybeforrt a földdel úgy, hogy e nép áttelepítése más vidékre lehetetlen.  Német vándorkedv hajtotta őket a vadonba. Az utódok azonban mély gyökeret vertek az új hazában.”

            Az erdélyi szászok az ország leggazdagabb vidékét birtokolták a magyar királyoktól ajándékban, amely akkor már a honfoglalók kemény munkája után, nagy részben kultúrterület volt.

            Szabadon élhettek, fejlődhettek, kultúrájukat akadálytalanul megtarthatták, gyarapíthatták, s mégis azt írták tankönyveikbe, hogy a magyarok „savanyúvá tették életüket”.  Az iskolákat az ország egyéb területén is főként az egyházak tartották fenn abban az időben, de amikor később az állam segélyezte őket, a szászok és más nemzetiségek is legalább ugyanannyit kaptak fönntartási költségre mint a magyar iskolák.  És még sem átallják azt a hazug vádat állítani, hogy saját költségükön, saját erejükből tartották fenn.  Az pedig, hogy a nyugati kultúrát ők védték meg az ázsiai barbárok ellen, kiáltó hazugság.  Abban az oroszlánrészt mindig a magyarság áldozta.

            Egyet elfelejtettek a szászok a német tankönyvekbe íratni, hogy: betelepítésüktől fogva mindig ellenségei voltak a magyar nemzetnek.  Mindig idegen törzsként, elkülönülve éltek a magyar földön, alig telepedett le a német lovagrend Erdélyben, azonnal állam akart lenni az államban.  „A barcasági medencébe a magyar királyok előbb a német lovagrendet telepítették 1211-ben.  Amikor a rend a magyar államhatalommal összeütközésbe került, királyaink fegyverrel űzték ki őket az országból 1226-ban.” (Dr. Baráth T.: Magyar történet. Lille.)

            Most azonban különbséget tehetünk a magyar és oláh humanitás között és – ha van bennük egy csöpp igazságérzet -- , a magyarok bánásmódjának adják az elsőbbséget.  A 400 ezernyi szász megsemmisítése vagy elüldözése példázza a különbséget. . .

            „A 750.000 romániai szászból, -- akiknek a magyar királyok kiváltságukat adtak --, már csak 350.000 található Erdélyben, a többi eltűnt.  A meglévő szászok ellen nemrég indult erőteljes irtó hadjárat.” (Rhein Zeitung, 1953. febr. 12 száma.)

            Ez az üldözés és az oláh államban való szétszórás arra is rácáfol, hogy „lehetetlen őket más vidékre telepíteni”.

            Ismeretes az is, hogy a német birodalom nyilvántartást vezetett a magyarországi szórvány németekről avégből, hogy az elképzelt német kultúrközösségbe könnyebben bevonhassa őket s fölhasználhassa a német terjeszkedés szolgálatában.  Ellátta őket sajtótermékkel.  Vándor legényei tanulmányszerzés céljából gyakran látogatták őket, amikor is németérzelmük ébrentartása mellett néprajzi adatokat is gyűjtöttek közöttük.  Magyarellenességük nagymértékben ezekből is táplálkozott.

            Fényképekből összeállított drága könyveket adtak ki a birodalmon kívül élő német népi szórványukról, amelyekben az egyes vidékek németéinek száma, néprajzi szokása, népviselete, kultúrélete, története kerül bemutatásra.  És e könyvekből még a legeldugottabb falú lakossága sem maradt ki, legyen az bármi kevés számú.  Ott díszlenek azok a néprajzi naptárak a szülőföldjüktől elszakadt németek asztalain mindenütt. 

            Ez a valóság nem ellenszenvet vált ki belőlem, hanem inkább csodálatot, mert tökéletes fajmentést példáz.   Bár a magyar vezetők valaha így gondolkoztak volna!  Nem lenne csonka Magyarország, és nem taposna rajtunk szláv csizma!

            A német tudományos művekben gyakran előfordulnak a magyarországi nemzetiségi vidékeken lakó magyarok számát meghamisító adatok is.  Hogy azok a rossz adatszerzésből kifolyólag kerülnek e oda, vagy szándékosan, itt nem fontos, a lényeg nem változtat.

            „A XIII. század óta: magyarok, betelepült németek, (szászok) székelyek (keleten, akiknek eredete kérdéses), és románok lakják.” – Írja Erdélyről a Meyers Handlexikon – Wien, 1920.

            Az elmagyarosítás, vagy a magyarosítási törekvés vádja állandóan vissza-visszatér a különböző írott művekben.  Ilyen az 1954-ben megjelent Donaschwäbische Heimatkalender ide vonatkozó cikke is, amely a Temesvár környéki állítólagos elmagyarosításról szól.

            „A század vége felé, -- vagy már korábban, amikor a nemzeti államok egyre jobban fejlődtek --, erős magyarosítás indult meg, amelynek sajnos, nem minden sváb tudott ellenállni úgy, mint az erdélyi szászok.  Éppen az intelligens osztály vesztette el legjobb koponyait a kényszer-magyarosítással.  Különösen a nemesi osztály tagjai tagadták meg a nemzetiségüket és változtatták meg neveiket. 

            „1919-ben Nagy Romániának kellett jönni, hogy a nemzetiségét csaknem teljesen elvesztett Szatmár megyei német visszatérhessen a németséghez.  A hihetetlen megtörtént:  német iskolák állíttattak föl a román kormány által és az eredeti német nevek újra fölvétele kötelezővé vált.  Általában véve a román uralom kevésbe kemény, mint a magyar.”

            Így vádol bennünket Szent István legjobban dédelgetett népe!  Nem kevesebb vád, vagy szennyes rágalom árad ki a következő cikkből, amely a Rhein Zeitung, 1955. dec. 27. számában megjelent.

            „Hajdan Szabadkán 60.000 magyar, 15.000 szerb és 10.000 német élt a legnagyobb egyetértésben, barátságban.  Egymás nyelvét megtanulták, egymással házasodtak, és együtt mulattak cigányzene mellett.  A városképe ma sem sokat változott.  Amikor azonban a magyarok újra birtokba vették a várost, -- a II. Világháború idején --, a németek és szerbek összefogtak az egyre fokozódó magyar elnyomás ellen.”