Kádár _"közvetlen környezetéhez^" tartozom és a történések véletlen; időbeli egybeesése: azonos időben Moszkvában a Honvédelmi Minisztériumban, katonatiszti búcsúztatás a moszkvai pályaudvaron — alapján arra a téves következtetésre jutott, hogy én is azok közéstartozom, akik Mihályt „eláztatták" Moszkvában. Igaz ugyan, hogy kerestem a találkozást Münnich Ferenccel, de nem Kádár megbízásából, hanem azért, mert 1956 májusában nem akartam Moszkvából hazatérni, az ottani törv. orv. intézetben prof. CSERBAKOV-nál, ill. az Össz-szövetségi Eü. Minisztérium Közp. Kutatóintézetében, prof. PROZOROVSKY-nál, a SZU törv. orvostani főszakértőjénél akartam vagy egy fél évig dolgozni, hogy így „erősítsem” pozíciómat Pesten, és sikeresebben tudjak harcolni ALAPY Gyula, dr. KELEMEN Endre és VIDA Ferenc ellen (akkor az Ig. M.-ban a bírói és ügyészi felügyeleti osztály vezetője). Ezen pár hónapos moszkvai tartózkodáshoz kellett volna Münnich Ferenc segítsége, nem is annyira „hivatalos”, mint inkább „magánjellegű”. Úgy gondoltam, hogy így viszonozhatja azokat a vakációs napjait, melyeket joghallgató korában nagyapám házában, szőlőjében töltött. A találkozó azonban nem jött létre, most már nem tudom, hogy bent volt-e a követségen, de feleségével, BERENYI Etelkával sem beszéltem. Moszkvai tartózkodásunk alatt volt egy zártkörű díszelőadás a Bolsoj Teáterben (Rómeó és Júlia) a külföldi diplomaták, a május 1-jei ünnepségre érkezett külföldi küldöttségek és nómenklatúra tagjai számára. Én a francia követség páholyában ültem, igaz, nem az első sorban, hanem a hátsó székek egyikén. A szünetben, a nagy előcsarnokban kerestem Münnich Ferencet, de itt sem sikerült vele beszélnem.

Talán nem kell külön kiemelnem, hogy az IBUSZ előírásainak megfelelően a csoportvezetőnek tudnia kellett, hogy „Báránykái” hol vannak, és így Rózsa „elvtárs” is tudta, hogy a Honvédelmi Minisztériumban vagyok, ill. megyek a követségre Münnich Ferenchez.

Most vissza kell térnem oda, ahol a történések fonalát megszakítottam: látogatás a moszkvai Honvédelmi Minisztériumban, AVDEJEV orvos-tábornoknál.

Először megmutatta intézetét, bemutatott beosztottjainak. Nagy teremben ültek - hasonlóan, mint az amerikai filmekből ismert nagy szerkesztőségi hodályok —, voltak vagy 30—40-en, mind törzstiszt, őrnagytól felfelé.

A törvényszéki orvostan minden fejezetének megvolt a specialistája, a célnak megfelelően be-rendezett munkaasztallal.

Az intézet megtekintése után AVDEJEV fő-mérnöki szobájába mentünk és szakmai kérdésekről beszélgettünk. Itt nem BALJAKIN volt a kísérőm, hanem az Inturist hivatalos tolmácsnője. Olyan magasrangú szovjet polgár külföldivel csak oroszul beszélhet, amit a hivatalos tolmácsnak kell átfordítani és természetesen a külföldi beszédét is. A tolmácsok, meg az lnturist valamennyi alkalmazottja a KGB-hez tartozott. Ezért AVDEJEV nem beszélhetett velem „tanú” nélkül és németül, bár tudott (múlt időben mondom, mert már meghalt). Elmesélt konkrét esetet, kérte hozzászólásomat, kritikámat. Én egy ablak melletti fotelban ültem, a csatlakozó fal előtt állt egy könyvszekrény (talán összerakható Lingel), alul több kis fiókkal. Abban voltak akták és fényképfelvételek. Egyszer csak AVDEJEV - hogy kényelmesebb legyen - leült a padlóra a könyvszekrény előtt, húzogatta a fiókokat és nyújtotta nekem a fényképfelvételeket. Igazán komikus volt a helyzet: egy fiatal külföldi terpeszkedik a fotelben és a „lábai előtt" ül egy szovjet generális. A tolmácsnő nem győzte szemét mereszteni. Ebben a „családias” hangulatú helyzetben kérdezi tőlem AVDEJEV: „Hol van a volt főnöke, Orsós professzor?” - Mire én: „Hol? Hát az NSZK-ban, a katyni ügy miatt nem maradhatott Budapesten.” Mire AVDEJEV dühösen kitörve: „Ne is említse ezt a szart. (Így mondta ex verbis.) Nálunk minden gyerek tudja, hogy azt mi csináltuk. Orsós-nak van igaza és Nürnbergben (ahol Katynt a németek számlájára írták) hazudott PROZOROVSKY. Ő volt ugyanis a nagy perben az orosz orvosszakértő, mert ő végezte a második exhumálást a Szovjet Tudományos Akadémia égisze alatt és a Szovjet Tudományos Akadémia BURDENKO akadémikus vezette „különleges bizottság” véleménye alapján állapította meg, hogy Orsós hamis szakértői véleményt adott. Érthető ezért, hogy a moszkvai Tudományos Akadémia pesti „kirendeltsége”, az ún, Magyar, ún. Tudományos Akadémiának is 1949-ben Orsóst ki kellett zárni tagjai közül.

AVDEJEV így folytatta: „Nem értem a magyar illetékeseket. Orsós a legjobb szakemberünk és hagyják külföldön tengődni. Hívják azonnal haza.”

Ezért írtam előbb, hogy én már 1956-ban tudtam hitelt érdemlő orosz személyiségtől azt megerősítve - amit mindig is tudtam -, hogy a katyni tömegmészárlást a „dicsőséges Vörös Hadsereg” és nem a Wehrmacht követte el.

Nem hallgathatom el, hogy Katyn nem törvényszéki orvosi probléma, hanem világtörténeti mérföldkő, mert annak alapján tartotta meg Sztálin és utódai Hitler „ajándékait”: a Baltikumot, Kelet-Lengyelországot, Besszarábiát, Moldvát.

Az orosz-német háború kitörésekor - mint általánosan ismert --- a Londonban működő legális lengyel kormány kérte Sztálint, hogy most mint „szövetséges”, küldje Angliába az 1939-ben orosz hadifogságba került lengyel tiszteket. Kb. 15 000. Sztálin a legkülönbözőbb – írásban megőrzött – hazugságokkal igyekezett megindokolni a tisztek szabadon bocsátásának, utazásainak elmaradását. 1943-ban azonban kiderült a valódi ok: nem utazhatnak a tisztek, mert már 1940 óta halottak. Akkor pedig még nem volt német katona orosz földön. Sztálin ezt a megállapítást a Vörös Hadsereg „becsületét” (??) sértőnek mondotta, nem ismerte el a londoni legális lengyel kormányt, megszakította a diplomáciai kapcsolatot, és egy új kormányt képezett Moszkvában élő lengyel kommunistákból. Ezek később mint „Lublini Kormány”, lemondtak Kelet-Lengyelországról és Sztálin a területveszteségért a lengyeleket Kelet-Poroszországgal és a nyugati határnak az Odera–Neise vonaláig való kitolásával pótolta.

Ízléstelennek tartom, hogy a lengyelek mindig csak a nyugati határ garantálásáról, vagyis a Sztálintól kapott háborús zsákmányról beszélnek, de mélyen hallgatnak Kelet-Lengyelországról. Az oroszok felé mukkanni sem mernek. Nap mint nap állnak elő újabb meg újabb anyagi követelésekkel a németek okozta háborús pusztítások fejében. Valójában az oroszoktól kell nekik kárpótlást kérni, mert Sztálin engedélye nélkül (Molotov–Ribbentrop paktum) nincs második világháború. Sztálin azonban azt már 1930 óta tervezte: egy általános európai háború keretén visszaszerezni mindazon területeket, melyekről Lenin 1917-ben lemondott azért, hogy a német vezérkar segítségével és pénzével hatalomra juthasson. Ezért tartották – és tartják ma is – az orosz patrióták Lenint hazaárulónak, megfizetett német ügynöknek.

Katyn és Kelet-Lengyelország azért tartozik témánkhoz, mert mutatja, milyen trükkökkel dolgoznak az oroszok. Analóg a módszerük 1956-tal: „ellenforradalmat” organizálnak Magyarországon azért, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés egyik paragrafusára hivatkozva továbbra is az országban maradjanak.

AVDEJEV-nél tett látogatás után BALJAKIN-nal együtt hagytam el a Honvédelmi Minisztérium épületét. Előtte állva kérdezte BALJAKIN: „Mit csinál ma délután?” Mondtam: ,;Megyek az egyetemi törv. orvostani intézetbe CSERBAKOV professzorhoz, ott fogok egy kis előadást tartani a magyar törv. orvostan történetéről." Mire BALJAKIN, tehát egy orosz alezredes, egyenruhában, Moszkvában, a Honvédelmi Minisztérium előtt: „Mit keresel te ezeknél a tetves oroszoknál?” Valószínűleg nagy szemeket meresztve bámultam rá, mert mindjárt folytatta: „Én nem vagyok orosz, tatár vagyok, Kazanyban születtem a Fekete Szűzmária városában” – s közben öklével verte a mellét.

Valószínűleg tatár származása miatt volt szimpátiája a magyarok iránt és a pályaudvari búcsúztatáskor mondta: „Ne feledkezzék meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondottam.^"

Hogy mire célzott, mire figyelmeztetett már 1955 őszén, azt csak 1956 okt. 23-a után értettem meg.

Ugyanígy voltam a „forradalmi úton megváltozik"-kal is, amit KÁDÁR JÁNOS mondott nekem 1956 júl. 18-án, egy szerda délutáni napon a Pest megyei Pártbizottság Arany János utcai pártházában.

Előzmények a következők: 1956 nyarának elején fülembe jutott, hogy Gegesi-Kiss Pál, az orvosegyetem rektora olyan kijelentést tett volna, hogy én már 10 éve vagyok a törv. orvostani intézet adjunktusa és ezért nem ártana, ha átvenném egy nagyobb vidéki prosectura vezetését. Mindjárt tudtam, hogy Kelemen Endre ügyködik ellenem Alapy Gyula segítségével Gegesi-Kiss Pál-nál. A harc már 1945 óta folyt köztem és Kelemen Endre között, mert nem voltam hajlandó tűrni hibás vagy tudatosan hamis orvosszakértői véleményeit, aminek az lett a következménye, hogy Alapy Gyula szerint: „Tamáska akadályozza a szocialista igazságszolgáltatást”, el kell tüntetni a színről, vagy fegyelmi eljárással, vagy pedig bele kell „keverni” valamelyik kémperbe, először mint tanút, aztán mint vádlottat.

10 év alatt sok mindent megéltem, de nem reagáltam rájuk. Amikor azonban Gegesi-Kiss kijelentéseiről értesültem, úgy éreztem, tennem kell valamit. Korábban soha protekciót nem vettem igénybe. 1956 júliusában így láttam, hogy elérkezett az alkalmas időpont a Kelemennel való leszámolásra. Akkor lett ugyanis Kádár János a politikai bizottság tagja, a párt főtitkár-helyettese, Őt ártatlanul börtönbe csukták, ő ismeri az Igazságügyi Minisztérium által meggyalázott jogszolgáltatási normákat, előírásokat, és ugyanazon véleményen van, mint azt Tordy Lajos „Szaggatott Krónika” c. visszaemlékezéseiben írja, nevezetesen, hogy az igazságszolgáltatás zsiványok kezébe került, bűnözök ülnek az ügyészi és a bírói székben, míg ugyanakkor ártatlanok a vádlottak padján.

1956 július első felében felhívtam tehát telefonon Kádár Jánost a Pest Megyei Pártbizottságon és mondtam neki, hogy szeretnék vele néhány dologról részletesen elbeszélgetni.  Mire Ő, szószerint: „Jöjjön szerdán du. 4 óra után, ugyanis az az én ún. szabad szombatom, akkor senkinek nem szabad zavarnia, tehát tudunk nyugodtan beszélni.” 

1956 júl. 18-án, szerdán délután 4 óra után beléptem az Arány János utcai pártházba és mentem Kádár dolgozó szobájába.  Nagy, majdnem teremszerű helyiség volt, de kevéssé bebútorozva:  íróasztal, könyvszekrény és egy bőrgarnitúra dohányzóasztallal.  Az üdvözlés után leütünk a kényelmes, nagy fotelokba és – a szokásnak megfelelően – általános, de közömbös szöveggel indult a beszélgetés. Azután rátértem az egyetemi állapotokra, a hallgatók hangulatára.

Itt mindjárt meg kell mondanám, hogy a legalább négyórás „beszélgetés” lényegileg monológ volt, mert jóformán mindig csak én beszéltem, KÁDÁR alig, legfeljebb hümmögött. De – úgy tudom – ez a politikusok metódusa, ők elsősorban adatokat, tényeket szeretnek hallani a beszélő-partnertől, maguk azonban szófukarok, nehogy valami kötelező vagy félremagyarázható kijelentést tegyenek.

Aztán rátértem a magyar, ún. igazságszolgáltatásra és megtörtént esetekkel igazoltam KELEMEN Endre ig. orvosszakértő káros működését, aki nemcsak „futószalagon” gyártotta á hamis véleményeket politikai vagy politikai jellegű perekben, de az 50-es években Magyarországon még a gyógyító orvosi munkát is hátráltatta azáltal, hogy az ügyészség segítségével műhiba gyanúja címén minél több kórházi halottat igyekezett boncoltatni, azzal a meggondolással, hogy a foglalkozástól eltiltott ügyvéd felhajtója, üzletszerzője, pénzt tud kizsarolni a beijedt orvostól egy „kedvező” záróvéleményért. Minden „beavatott” tudta ezt, de ALAPY csak nevetett, amikor HOCHVALTER r. őrnagy, a Főkapitányság életvédelmi osztályának vezetője mindezeket írásos jelentésekkel bizonyította. A rendőrség „bizalmi csoportja” (belső elhárítás) ugyanis Hochvalter utasítására figyelés alá vette Kelemen működését.

De jól tudta ezt DOLESCHÁLL Frigyes egészségügyi miniszter is, „de tenni nem mert” (Szabolcska Mihály) mind a sváb legények a salzburgi csapszékben.  Engem bíztatott, hogy folytassam harcomat Kelemen ellen, ő azonban csak a kulisszák mögött állhat segítségemre, és pedig azért, mert „cukorbeteg a fiam, diétásan kell étkeznie, napi 500g prágai sonkára van szüksége, amit én csak a miniszteri fizetésből tudok fedezni.  Kelemen ’jó kapcsolatait’ tudva, nem kockáztathatom miniszteri állásomat, mert a fiam halálát is jelentheti.”  Az 500g prágai sonka mutatja országunknak azt a lesújtó állapotát mely az 56-os események második fázisának kialakulásához vezetett. 

Szerintem ugyanis 1956 klasszikus, három felvonásos görög tragédia volt: I. Kifejlés. II. Tetőzés, III. Bukás.

Adatokkal megalapozott elméletemről később írok egy történész szakvéleményt; pillanatnyilag csak a Kádár-beszélgetés, meg az 500g prágai sonka miatt „szúrtam be”. 

Tehát folyt a monológom Kádárral, hasonló konkrét példákkal és az ő válasza – rövid és sztereotip – rendszerint az volt: „Igen, vannak még hibák, de azért nem a párt felelős, az ideológia és a rendszer helyes, hanem egyes személyek, akik hibákat követnek el.” 

Próbáltam „felhergelni", provokatíve mondottam neki: „Nem értem, hogy tud maga Rákosi Mátyással egy asztalhoz leülni, tanácskozni azzal a bitanggal, aki magát börtönbe csukatta, ahol kiverték a fogát, letépték a körmét, összezúzták a heréjét (a kikosarazott Vladimír bosszúja), szájába hugyoztak. Nem reagált. Nem mondott sem igent, sem nemet. Úgy tudják, hallgat, nem beszél a történtekről, mert nem akarja, hogy megaláztatása nyilvános téma legyen. Akkor pl. úgy beszélték — lehet, hogy csak legenda --, egy pb-ülésen felhozta az ÁVH kegyetlen módszereit, mire Rákosi „ellenséges propagandának” mondotta a hamis vádaskodásokat. Kádár erre kivette szájából a felső protézisét és a tanácskozó asztal sima lapján a szemközt ülő Rákosihoz csúsztatta, mint a vadnyugati filmek bárjában a whiskys poharat szokás.

Felemlítettem börtönbeli megveretését azért, mert úgy tudtam, hogy amikor az családja tudomására jutott, panasszal fordultak a párt vezetőségéhez. Kelemen Endre vizsgálta volna meg a börtönben és „sértetlennek” véleményezte.

Minden erőlködésem hiábavaló volt. Közismert jéghideg nyugalmából nem tudtam kilódítani. Már sötétedett kint, amikor szó szerint a következőket mondta:

„Maga jól tudja, hogy Jézus Krisztus az Isten fia volt ás mégsem tudta megváltani 33 év alatt a világot. Mi, kommunisták nem vagyunk istenfiak és még csak 10 éve vagyunk uralmon, nem várhatja el, hogy már minden rendben legyen az országban.” {Kádár „nagy bibliás volt. Már börtön előtt is. Pártgyűlési beszédjeiben gyakran idézett a Biblíából. Ezért a nagy „nyelvcspásokkal” magát minden személyi változáskor a felszínen tartó Apró Antal pártközponti tanácskozáson, hogy Rákosi Mátyást megnevettesse: „Milyen kár, hogy nincs jelen Kádár elvtárs, biztosan megtalálná a kérdéshez álló megfelelő bibliai idézetet.”)

A fent írt „kenetteljes” szavaira én olyan dűhős lettem, hogy az asztalra csaptam és szó szerint a következőket mondottam neki: „Ha te ilyen hűlyeségeket beszélsz, akkor nincs értelme velem tárgyalni.” 

Felugrottam a fotelből és gyors léptekkel mentem az ajtó felé.

    Kádár felugrott, mondhatni utánam futott, az ajtónál elért, jobb felső karomat megfogva visszahúzott és szó szerint a következő történelmi fontosságú kinyilatkoztatást tette:

    „Nono, ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon nyugodtan – és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is --, elárulom magának, hogy itt ősszel, októberben forradalmi úton sok minden meg fog változni.”

     Nos, most már világos információm forrása.  Úgy gondolom, elég hiteles  Erre én BALJAKIN 1955 –beli „figyelmeztetésére” alapozom véleményemet, miszerint 1956 októberében Budapesten

     sem forradalom,

sem ellenforradalom

nem volt, hanem egy államcsíny.

A tétel levezetéséhez, bebizonyításához a következő adatokat, tényeket használom fel:

1.  A történelmi eseményeknek hosszú, sok évre visszanyúló gyökerei vannak. Az 1956 október 23-i magyar események magvait Párizsban vetették el 1947 február 10-én. Ekkor kötötték meg a magyar—szovjet békeszerződést, melynek következtében megszűnt a hadiállapot Magyarország és a SZU között, a „megszálló” csapatok elhagyták az ország területét, de visszamaradhattak ún. útvonalbiztosító egységek, mert Ausztria egy része továbbra is orosz megszállás alatt maradt és ezen csapatok ellátása a Csap—Budapest—Bécs vonalon történt. A békeszerződésben azonban azt is aláírták, hogy_. az osztrák békeszerződést követően egy éven belül az ,,útvonalmódosítók" is kitakarodnak.

2.  Ismerve az oroszok mentalitását — 70 év alatt soha szavukat, szerződéseket be nem tartották —, eleve nem gondoltak a kivonulásra. Ellenkezőleg, a Tito-ügy idejében lényegesen megszaporodtak az „útvonalbiztosítók”, noha Jugoszlávia lerohanásával a magyar honvédséget akarták megtisztelni. (De ez egy más fejezet hazánk szomorú háború -utáni történetében)

A „megbonthatatlan” szovjet-magyar „barátság” más szóval az örökös megszállás érdekében beleépítettek, belecsempészek a békeszerződésbe egy paragrafust, mely lényegileg az egész szerződést annullálta, egy értéktelen papírdarabbá degradálta.  Kikötötték, hogy amennyiben fennáll a „fasizmus” visszaállításának veszélye, akkor joguk van Magyarországra bevonulni.  A „veszély” megítélése az ő szájuk ízétől függött

és a „visszatéréshez” nem igényelték a magyar kormány „behívását’, az az ő szuverén joguk volt a „nemzetközi jog” szerint is elismert békeszerződés alapján.   

3. 1955 május 15-én – 10 év vajúdás után—megszületett az osztrák semlegességi szerződés. A szerződés megkötéséig eltelt 10 év, és maga a „szerződés” mutatja az imperialista orosz politika valódi arcát. Ilyen „szerződésre” a nemzetközi jog szerint semmi alap nem volt, mert Ausztria nem üzent háborút a Szovjetuniónak, vele harcban nem állt, és ha németek üldözése következtében orosz csapatok kerültek Ausztria területére„ azt az „üldözés” befejeztével azonnal el kellett volna hagyniuk. 1945-ben minden jogérzékkel rendelkező ember így gondolta, hiszen Ausztria volt Hitler első áldozata.  Az Anschluss-szal megszűnt az önálló osztrák állam, Németország tartománya lett és így a „felszabadított”, ismét szuverénné lett Ausztriát nem lehet Hitler cselekedeteiért felelőssé tenni. Nem így az oroszok:Csak akkor-voltak hajlandók Ausztriából kivonulni, ha Ausztria semleges lesz és azonfelül még háborús kárpótlást is fizet a Szovjetuniónak. Az orosz szemtelenségnek a magasiskolája a semlegességi szerződés.

4. Még ma sem tudott okokból 10 évi huzavo­na után – váratlanul, mert senki sem remélte – lét­rejött az osztrák semlegességi szerződés 1955 május 15-én, aminek az kellett, hogy legyen automa­tikusan a következménye – a párizsi szerződésben vállalt kötelezettségnek megfelelően, hogy 1956 őszén Magyarországnak oroszmentesnek kellett volna lennie.

Ez azonban stratégiailag lehetetlen volt.  Az orosz csapatoknak Ausztriából, Magyarországból való távozása azzal egyenlő, hogy á Varsói Szerződés államainak délnyugati szárnya nyitott kapuvá válik, mert Csehszlovákiában, Ausztriában, Magyarországon, Jugoszláviában nincsenek orosz csapatok. Az ausztriai kivonulás  tehát úgy kellett megrendezni, hogy egy időben a ,nyitott kaput" becsukni Magyarország változatlan megszállásával.

És erre „jogos" lehetőséget adott a fasizmus visszatérésének veszélye. Nem kellett ahhoz semmi más, csak ügyesen, agent-provokatőrök segítségével kiváltani.  A KGB-nek nagy gyakorlata van az 1956-os „ellenforradalomhoz” hasonló népi megmozdulások szervezésében, kivételezésében.  Magyarországon különösen könnyű ^.volt a helyzet, mert segítségre állt az egész apparátus: párt, rendőrség, AVH, honvédség, hiszen az államcsínnyel elsősorban saját bőrüket és összelopott vagyonukat tudták menteni. Nagyon is jól tudták, hogy az oroszok kivonulása egyet jelent bitorlott hatalmuk összeomlásával, mert nem a nép bizalmára, hanem az orosz szuronyokra volt alapozva.

      A pártközpontban az volt a nagy kérdés: mi a teendő, hogyan lehet „átmenteni” egészben vagy részben a párt uralmat, szerepét.  A vélemény, az elképzelés általában az volt: szelepeket kell nyitni, az évek alatt felhalmozódott feszültséget lassú folyamatossággal kiengedni.  Ha az oroszok kivonulása után az „átmenet” rohamosan történik, akkor az robbanásszerű lesz.

      Honnan tudom mindezt?  Családi kapcsolataim adják meg a feleletek.

      Sógorom volt Lukács (Rosenberg) Iván, aki a Tüske u. 8. sz. alatt lakott.  100% -os zsidó volt, banktisztviselő és^, a zsidó törvények idejében állásából elbocsátották. Iván rokoni kapcsolatban állt Szilágyi Pál textilkereskedővel, a rádióriporter  Szilágyi János apjával.  Szilágyi Pál is zsidó volt és így neki is be kellett csukni a boltot.  A katasztrofális következmény úgy lett elhárítva, hogy feleségem, Lukács Krisztina – Rosenberg Iván felesége: Lukács Ilona nővére – feladta gyógyszerészi foglalkozását és mint 100%-os ,,árja” átvette a textilbehozatali irodát és tudott a jö­vedelemből két-három zsidócsaládot ellátni, tá­mogatni.

      Szilágyi Pál felesége Grampoch Lenke, akinek a huga, Ila, Virág Károly felesége volt.  Virág Károly szintén a Tüske u. 8. sz. alatt lakott, szerény, kertes családi ház emeleti kétszobás lakásában.  Lukács Ivánnak a földszinten volt háromszobás lakása.  Virág Károly tanult mestersége szerint szobafestő volt, és mint ilyen, APRÓ Antal jóbarátja, mellesleg azonban KÁDÁR Jánossal együtt a illegális kommunista párt egyik vezető személyisége.  Sógora, Szilágyi Pál a párt pénztárosa, illetve később (1945 után) a Gazdasági Osztály vezetője, majd követ Dél-Amerikában, kereskedelmi attasé Stockholmban.  Virág Károlyt 1944 nyarán elfogta a Gestapo és valószínűleg Komáromban, 1944 őszén agyonlőttek.  Így özvegye, Grampoch Ila „nemzeti nyugdíjas” lett és mert gyermek nem volt, APRÓ Antal hátartását vezette, nevelte az Apró-gyerekeket, mert Apróné Klári is dolgozott.  Ő 1937-38-ban Moszkvában a KOMINTERN-iskolában kapott kiképzést agitációra és pártszervezésre.  Az iskolának csak külföldi tagja, tanulói voltak és fő feladatuk volt a külföldi kommunista pártokban „felügyelni” és a moszkvai pártközpontnak jelentéseket tenni.  Természetesen egyben KGB ügynökök is voltak.  Apróné kezdetben a BM-ben dolgozott, később kerületi párt titkár lett.  Apró Antal – emlékezetem szerint – akkor a Bimbó úton lakott, Virágnénak csak le kellett sétálnia a Tüske utcából az Apró villához.

      1950-tól 1960-ig hétvégeken, szombat vagy vasárnap délutánokon – tavasztól őszig – gyakran voltam a Tüske utca 8-ban, pingpongoztunk, uzsonnáztunk.  Virágné is köztünk, és olykor jött Szilágyi Pál is feleségével, a szőke vagy hidrogénezett Lenkével, míg Ila sötét, majd fekete hajú volt.  A hölgyek csevegtek, a férfiak – Lukács Iván, Szilágyi Pál és én – természetesen főleg politikáról beszéltek.  Nemcsak Szilágyi Pálinak, mint diplomatának voltak jó értesülései, de Lukács Ivánnak is, mert az ARTEX külföldi piackutatója, piacszerzője lett és hónapokat töltött hol Londonban, hol Stockholmban.

      Az osztrák semlegességi szerződés megkötése után az volt a beszédtéma: mi lesz, ha az oroszok Magyarországot is kiürítik?  Érdekelve voltak mind a ketten, Lukács Iván és Szilágyi Pál, nemcsak azért, mert zsidók voltak.  A pesti zsidók között az osztrák semlegességi szerződést követően valóságos pánik tört ki, magyarországi pogromtól féltek. 

      Gondolom, az olvasó nem tart antizemitának, hiszen már eddig is elárultam, hogy zsidó sógorom volt és ehhez a tényhez – objektivitásom  alátámasztására – kiegészítésül még hozzáfűzöm, hogy 1944 március 19-ét követően életem kockáztatásával több zsidót mentettem a deportálástól.  Ezek ellenére is azt kell mondanom – és sok zsidó is azt véli --, nem volt helyes az a telhetetlenség, mellyel 1945 után a zsidpk minden vezető állást, fontos funkciót a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben, különösen az ÁVH-ban, de az egyetemeken, az Akadémiában, a Kultuszminisztériumban stb. stb., maguknak kaparintottak és így a 45 éves orosz megszállás nem egy proletár, hanem egy zsidó-diktatúrával lett azonos.  Sokan beszéltek zsidó-rasszizmusról és népszerű volt a következő vicc: „ Mi a különbség a jeruzsálemi és a pesti kormány között?  Az, hogy a jeruzsálemi kormánynak van egy arab tagja is.”  A pesti kormány akkor kivétel nélkül zsidókból állott, tehát nem volt „még egy” magyar tagja sem.  Így érthető az az aggodalom, hogy az oroszok kivonulását követő rendszerváltozásban a 10 év szenvedéseiért, megaláztatásáért felelősséggel tartozó  és megbüntetendő személyek jórészt és elsősorban zsidók lesznek.  Megválaszolandó kérdés és egyben feladat volt: hogyan lehet az elvárhatókat elhárítani, vagy legalább mérsékelni.  A megoldást a párt vezetősége a lassú, de permanens „átmenetben” (átmenésben) látta.

      Ennek a taktikának egyik első része volt a Petőfi-kör létrehívása.  Sokat beszélnek ma a Petőfi-kör „forradalmi” szerepéről, de hallgatnak arról, hogy a pártközpont „leányvállalata” volt, az „áthangolás” szerepével.  A pártközpontban Kiss Károly volt irányítója és felelőse a Petőfi-körnek.  Ő tehát Kiss Károly írta elő a „vitaindító” témát, az előadót, de még a közbeszólók személyét is.  A meggyőződéses TÁNCZOS Gábor csak azt tette, amire Kiss Károlytól utasítást kapott.  A Petőfi-kör működtetésével kapcsolatban az volt a PÁRT elgondolása, hogy zárt legyen, s a különböző, főleg értelmiségi érdekcsoportosulások képviselői, büntetéstől való félelem nélkül kimondják, kikiabálják sokéves sérelmeiket, csalódásaikat.  A becsapott, elnyomott és kizsákmányolt munkásosztály számára ugyanezért voltak már évek óta az „államilag támogatott” hétvégi labdarúgómeccsek, a régi „panem et circenses” római politika „szocialista” változata.  Az volt a hétvégi gőzkieresztő szelep, ott kiordíthatta magát az egész héten át dühöngő, rosszul fizetett, társbérletben őrlődő, élelmezési, bevásárlási nehézségekkel küzdő dolgozó, akinek azonban azt kellett énekelni:  „ Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad!”

            Az „írók lázadása” sem volt őszinte, vagy spontán.  Ma már nehéz megállapítani, bizonyítani, hogy az Írók Szövetsége, illetve annak valamelyik tagja kapott-e utasítást a pártközponttól.  De még elképzelni is nehéz a „megtérését” annak a MÉRAY Tibornak, aki szerint az elvetemült amerikaiak halálos betegséget létrehozó baktériumokkal fertőzött cserebogarakat szórtak le Korea hómezeire.  Minden bizonnyal nem volt meggyőződéses kommunista – Sztálin-díjas ACZÉL Tamás kollégájával együtt --, hanem csak bértollnok, aki a mindenkori fizető gazdáinak szája íze szerint írt és ír.  Rájuk is illik, amit a Szabad Nép 1956 októberében írt: „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este”.  Ha a lélek mérgezői nem is kaptak direkt utasítást a párttól, voltak annyira intelligensek, hogy mint jó orrú patkányok, kellő időben megszimatolták az oroszok kivonulását követő veszélyt és igyekeztek menekülni a Dávid-csillagos vörös gályáról, melynek alsó traktusában az Internacionálé ütemére húzták a nehéz evezőlapátokat egy, az önállóságától megfosztott ország lakói.  Érezték, hogy hamarosan, a sors iróniájaként, történelmi fintorként, rájuk üt vissza Petőfinek általuk korábban sokszor idézett sorai:

                        Habár felül a gálya,

                        S alul a víznek árja,

Azért a víz az úr!

      Igyekeztek tehát még a „tenger feltámadása” előtt, a várható népfelkelés előtt maguknak jobb pozíciót biztosítani a soron következő rendszerben.

            Az írók pálfordulása – nem pedig lázadása – azonban jól jött a pártnak, mert akarva, nem akarva elősegítette a mesterséges „ellenforradalom” megszervezését, alkalmas volt a kulisszák mögött álló párt szerepének elkendőzésére és egyben az „ellenforradalom” leverését követő – „forgatókönyvi” előírások szerinti kötelező – leszámolásokhoz bűnbakokat szoláltatott.

            A Petőfi-kör vitatkozói, mármint a be nem avatottak, abból a naivan téves elgondolásból indultak ki, hogy az osztrák semlegességi szerződéshez hasonlóan az oroszok a párizsi békeszerződést betartva, Magyarországot is ki fogják üríteni, és azt követően visszaáll az 1949 előtti koalíciós állapot, kormányzat, melyben a „baloldali blokk” (Kommunista, Szocdem., Parasztpárt) elég erős lesz ahhoz, hogy megőrizzék a „szocializmus vívmányait”.  Az oroszoknak azonban eszük ágában sem volt Magyarországot kiüríteni.  Nem tehették, stratégiai okból.  A párt sem mondhatott le jelenlétükről.  Baden bei Wienben már 1955 nyarán megtervezték maradásukat, amit „legalizálni” tudtak a párizsi békeszerződéssel, annak a „fasizmus visszatérésének veszélyével” kapcsolatos paragrafusával.  Ezt bizonyítja BALJAKIN 1955 őszén tett kijelentése.  Nyilvánvaló, hogy az osztrák szerződés megkötetésekor az orosz főhadiszállás tisztjei megvitatták Ausztria kiürítésének magyarországi vonatkozásait.

            Én úgy tudom, hogy az ausztriai orosz csapatok lényegileg nem „hazamentek”, hanem áttelepedtek Magyarországra, főleg a Dunántúlra. 1955-ben. de meg 1956 eleien épületeket foglaltak le itt oroszok számára; kaszárnyák, internátusok, szociális gondozottak, öregek menhelyeit; sőt még börtönt is.

Úgy gondolom, hogy ma nincs akadálya azt megállapítani, hogy 1955-ben hány orosz katonai szerelvény érkezett és hány hagyta el Csapnál az országot. A Honvédelmi Minisztérium illetékesei talán lesznek olyan „őszinték”, hogy elárulják az 1955-öt követően Magyarországba érkező orosz egységek számát és elhelyezését. Az „elhelyezés részét képezte az ausztriai orosz csapatok hadianyagának tárolása. Ilyen célra 1955-ben lefoglalták az oroszok a gödöllői kastély gazdasági épületeit; istállók, magtárak. A hadianyag 1989-ben még ott volt.

Ezek olyan tények, tárgyi bizonyítékok, melyek igazolják, hogy az 1956 október 23-i „ellen-forradalmat” az oroszok már 1955-ben megtervezték, kirobbantották, leverték – és maradtak.

Ezért van az, hogy a mai orosz államvezetőség nem hajlandó nyilatkozni 1956 október 23-ról, annak ellenére, hogy a Parlament hivatalos úton kérte ezt.  A kérés teljesítését 1991 júniusában azzal az indokolással utasították el, hogy a történtek felelevenítése, tisztázása ártana a magyar-szovjet jó viszonynak.

Ma egy kicsit már továbbmennek.  Októberben beismerte a SZU külügyminisztériumi szóvivője, hogy 1956-ban hibás volt az orosz beavatkozás és az a nemzetközi jog megsértésével történt.  Részletes megbeszélésre azonban most sem volt hajlandó, diplomatikusan elködösítően beszélt és a csel az volt, hogy a „változatlan orosz álláspont ismert” és éppen ezért nem szükséges a megtörténtekről beszélni.!

Forradalom, ellenforradalom, államcsíny nem lehetséges némi lövöldözés nélkül.  Különösen nem lehetett 1956 őszén Pesten, ahol a világ közvéleményének meg kellett mutatni, hogy fasizmus, fehérterror, antiszemitizmus van, ölik a zsidókat, a kommunistákat és ezért az oroszok beavatkozása, maradása jogos.  Fegyver azonban nem volt a polgári lakosság kezében.  1945 óta a legszigorúbban – kezdetben akasztással – büntették a fegyverrejtegetést.  Az „ellenforradalmárok” kezébe elhihető módon jusson fegyver.  Ezért Kopácsi Sándor olyan utasítást adott a rendőrüknek, hogy „megtámadásuk” alkalmával minden ellenállás nélkül, azonnal adják át fegyvereiket az „ellenforradalmároknak”.  1956 október 23-án este 8 és 9 óra között a saját szememmel láttam a Madách körúton, amint a „kék” rendőrök osztogatták a puskákat az „ellenforradalmároknak”. 

Ilyen vonatkozásban MALÉTER Pál szerepe sem egészen tiszta. Maléter a katonai szolgálatra behívott „megbízhatatlan” személyekből (paraszt-, kulákgyerekek), kiknek kezébe fegyver nem adható, alakított munkászászlóaljak parancsnoka volt. Egy ilyen egység a Kilián laktanyában volt. A laktanyában igen kevés fegyver volt és az is szigorú őrizet alatt a vasajtós fegyverszobában. Október 23-át megelőzően azonban sok fegyvert szállítottak a Kilián laktanyába, és majdnem hogy őrizet nélkül voltak. Ezért vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a Kilián laktanyában levő munkászászlóaljnak is fel kellett lázadnia — a tervnek megfelelően -- és az „ellenforradalmárok” oldalára állni. Meg is történt, Maléter jóváhagyásával. Tököli tárgyalása is felvet néhány kérdést. Józan ésszel nem érthető, hogy egy, az országa védekezését vezető, irányító hadügyminiszter az ellenség táborába megy személyes tárgyalásra és hozzá minden előzetes biztosítás, védelem nélkül! Időben le akart lépni, hogy a meginduló orosz támadáskor ne kelljen intézkednie??

Az „ellenforradalmi” fegyveres zendülés nem érhette meglepetésszerűen a pártot és a kormányt, mert SZŰCS Miklós vezérkari ezredes már október 20-án parancsot kapott a honvédelmi minisztertől, hogy szerkesszen meg egy riadótervet, és gondoskodjék Budapest fontos objektumainak katonai védelméről, tekintettel egy várható „ellenforradalomra”. 

Október 23-án délután 5 és 6 óra között a Honvédelmi Minisztériumban tanácsadóként működő orosz altábornagy, TYIHONOV már tudta, hogy Budapesten „ellenforradalom” van, melynek leverésére a magyar honvédség képtelen, és ezért szovjet csapatok beavatkozása azonnal szükséges, és anélkül, hogy előzetesen bárki magyarral beszélt volna, felhívta ANTONOV hadseregtábornokot, a Varsói Szerződés vezérkari fönöket és engedélyt kért tőle a székesfehérvári gépesített hadtest Budapestre való rendelésére és az „ellenforradalmi” erők elleni bevetésére.  Antonov az engedélyt megadta! 

Tehát nem Hegedűs András, nem Marosán György vetette tűzbe az orosz csapatokat, hanem Tyihonov, éspedig minden előzetes megbeszélés, kérés, engedély nélkül.

Egy ilyen nagy horderejű, világpolitikailag is kiható intézkedést azonban saját szakállára még egy orosz altábornagy sem tesz, ha előzőleg nem lett megtervezve, és Tyihonov feladata csupán az akció időpontjának meghatározása volt.

    Megindultak tehát a székesfehérvári szovjet egységek páncélosai, hogy kellő időben, kellő helyen legyenek a „forgatókönyv” szerinti bevetésre. Ismeretes, hogy Erdélyben már október 20-án szovjet egységek indultak a magyar határ felé.

Megbízható, a dolgokba, a célkitűzésekbe beavatott elvtársak, főleg KISZ-tagok, egyetemi hallgatók, Petőfi-körösök is munkába kezdtek. Antiszemita feliratokat firkáltak a falakra. Reakciós, fasiszta szólamokat hangoztattak, tolták az eseményeket a beavatkozás jogosságát igazoló „ellenforradalom” felé. A kormány majd naponkénti átalakítása is azt volt hivatva bizonyítani, hogy „jobboldali” erők a hatalom megszerzésére törekszenek. Nagy Imre és Kádár szerepe nem tisztázott. Minden valószínűség szerint összejátszottak kezdettől a pártvezetőséggel és az oroszokkal, hiszen mindkettőjüknek egzisztenciális érdeke volt, hogy a párt, a rendszer uralmát biztosító orosz megszállás ne szűnjön meg. Szerepüket nem minden meggondolás nélkül kapták a „rendezőktől”. Egyrészt alkalmasak voltak a tömegek megtévesztésére, félrevezetésére, vagyis arra, hogy a párt „reformkommunistái” is a Rákosi-klikk, az oroszok ellen fordul, másrészt az „el-lenforradalom” leverése után felelőssé lehetett tenni őket, és így leszámolni a régi ellenfelekkel, hiszen „ellenforradalmi magatartásuk” bebizonyította, hogy korábbi megítélésük, elítélésük nem volt megalapozatlan. Nagy Imre sorsa beteljesült. Kádárt megmentette Münnich, aki mint KGB-generális, az államcsíny egyik felügyelője és irányítója volt. Kádár ugyanis Nagy Imréhez hasonlóan a jugoszláv követségre akart menekülni, de Münnich — akarata ellenére — a szovjet követségre vitte, mert őt találták alkalmasnak a történések továbbvitelére.