(Ismeretlen szerző)
Nap Fiai 1966. 3. 8-13old.)
A Kárpát-medencében lakó turáni magyarság tömegeit, uralomra termett egyéniségüket ismerve, kellő értékre kell leszállítanunk azt a beállítást, mely a magyar föld és magyar nemzet kialakulásához és művelődésében túl nagy befolyást juttat a szlávságnak. Ellenkezőleg, a szlávok szerepe a kultúra lerombolásában volt aktív, s ha pedig átvételről van szó: a szláv tanult a turánitól, mint nagyobb műveltségű fajtól.
A szláv befolyást a magyar nemzet kialakulásában olyan hatalmas tényezőnek állítják a szláv etnográfusok és történetírók, nem is beszélve magyar csatlósaikról, hogy annak alapján igazolást látszik nyerni az az állításuk, hogy a magyar nemzetnek nincs létjogosultsága. Korcs keverék népség vagyunk, akik basáskodó urainknak parancsára levetkőztük fajiságunkat, nyelvünket és vallásunkat. Ennek igazolására három dologra szoktak hivatkozni: A honfoglalás előtt 880 körül, hazánk teljesen a keleti egyházhoz tartozott: szláv jövővény szavaink a szokásos kölcsönzést jóval meghaladó módon vannak képviselve a nyelvünkben – végül az ősi városneveink még a Nagy-alföldön is szláv származást mutatnak. A magyar történelemírás ezekben a kérdésekben sohasem mélyült el érdemben, amit Budenz és hasonló lelkületű társaitól nem is várhatunk.
A Szent István előtti kereszténységről történetíróink csupán szűk szavúan emlékeznek meg. A latin egyházi történetírásnak nem érdeke, hogy ez kidomborítassék, miért is mellőzi az egészet. A görög szertartásúak ide vonatkozó búvárkodása pedig abba a hibába esett, hogy a szláv egyházi közösséget a Szent István előtti térítésből ki akarja kapcsolni és csak görög befolyásról akar tudni, nem gondolván meg, hogy Metód szláv kereszténysége nagy részben ősi turániakból állott, mire Árpád és népe csak a koronát tették fel 896-ban.
Érdekes vonása történetírásunknak, hogy az eredménytelen és minden hatásnélküli frank térítést a legapróbb részletekig feldolgozták, addig a Metód térítésével csak mellékesen foglalkoztak. Pedig a Methód-féle hittérítés és a hozzátartozó akkori események oknyomozó feldolgozása rendkívül érdekes és értékes anyaggal szolgálna úgy a nyelvtudománynak, mint a történelmünk helyes kiértékelésének.
A Cyrill és Methód hittérítése a Dráva és Száva között kezdődött, mely átnyúlt Pannónia területére is oly gyorsan haladt, hogy ha alkalmas időben Árpádék meg nem jelennek a helyszínen, Pannónia turáni lakossága könnyen a bolgárság sorsára juthatott volna.
A honfoglalás előtti Pannóniában szlávnak nyilvánított Privina és Kocel apró törzsfőnökök, tulajdonképpen frank hűbéruraságok voltak. A frankok által legyőzött és kirabolt avarok közé és fölé szlávokat telepítettek, hogy biztosítsák az avarok feletti uralmukat. A 843-i Verdun-i szerződés után Nagy Károly birodalmának romjain új országok születnek a vajúdó Európában. Az ezzel járó zűrzavarban, mint jelentéktelen és politikai súly nélkül való alakulatokról, megfeledkeznek a szlávokról. Árnyék uralmuk nyom nélkül megsemmisül a magyar honfoglalásnál anélkül, hogy számbavehető ellenállást tudnának kifejteni. Miután műveltségi viszonyaik is alacsonyabb szinten álltak, mint akár az ősturánoké, akár Árpád népéé, kétségtelenné válik, hogy a magyarságra való befolyásukat kizárólag a kereszténységüknek köszönhetik. Azonban ez a keleti kereszténység a turánoknál is meg volt. Ennek a kereszténységnek a szláv jellegét Cyrill és Methód adták meg, az ószláv nyelv segítségével.
Az ószláv nyelv igen sajátságos viszonyok között született, amit még a nyelvészek mind ez ideig nem vettek figyelembe. Methódéknak első dolguk az volt, hogy megtanulják a nép nyelvét. Ezek a klasszikus műveltségű papok ezzel sem elégszenek meg, hanem alkalmassá teszik azt arra is, hogy azon a keresztény dogmatika és filozófia minden nehézség nélkül kifejezhető legyen. Azt a primitív nyelvzagyvalékot, amelyet régi turániakkal együtt lakó szlávság használt, szabályokba foglalják. Ezek a papok Salonikii származású görögök voltak. Innen van az, hogy az őszláv nyelv nyelvtanilag meglepő hasonlatosságot mutat a göröggel. Van egyes, kettős és többes száma. Igeragozása egészen szolgai módon követi a görög igeragozást.
Cyrill és Methód nem a szláv nemzeti irodalomnak akartak szolgálatot tenni, nem a szláv nyelvet akarták eredeti tisztaságba feldolgozni, hanem szándékuk volt egy olyan nyelvet csinálni, melyet mindenki megért az ő működési körzetükben. Hogy ennek a mondva csinált nyelvnek az alapjául a szlávot tették meg, ez megérthető, ha tudomásul vesszük, hogy attól eltekintve, hogy a lakosság egy része szláv volt, az uralkodó réteg, valamint a tényleges hatalom a frank fegyverek oltalma alatt a kezükben futott össze. Elegendő ok arra, hogy a messze idegenből jövő apostolok, kiknek a világi hatalom támogatására szükségük van, a szláv nyelv javára foglaljanak állást. De csak alapvető kérdésekben. Már a szavak kiválogatásánál nem ragaszkodtak a szláv nyelvhez, hanem a Pannónia területén lakó turáni törzsek nyelvéből kiválogatják a legjobb szavakat és bealkalmazzák az általuk kigondolt nyelv szókincsébe. Innen van az, az egyébként meg nem magyarázható tény, hogy az ószláv nyelv kifejezésbeli gazdagságában erőteljes fordulataiban vetekszik a klasszikus görög és latin nyelvekkel. Ez a nyelv annyira megelőzte korát, hogy a belőle táplálkozó nagy-orosz birodalom is csak egy évezred múlva tudja megközelíteni. Mert az ószláv nyelv nem egyéb, mint egy megfordított klasszikus nyelv. Mint ilyen egyedül áll az egész világon s már ez is mutatja mesterséges származását. Míg a többi klasszikus nyelvek hosszú évszázadok fejlődésének eredményei, addig az ószláv nyelv Cyrill és Methód fejéből pattan ki. Akiknek számára készült ez a nyelv, azok azt megértették, midőn azonban Pannónia területéről más szláv törzsek közé vitték azt, kitűnt, hogy nem érti meg a nép. De azért egyházi nyelvül elfogadták, mert nyelvtani vonatkozásban, sőt szókincsének bizonyos hányadában közelebb állt hozzájuk az ószláv, mint akármelyik más klasszikus egyházi nyelv. Ezért aztán az ószláv nyelv midőn Pannónia határait átlépte, holt nyelvvé válik, de nemsokára azzá lesz bent, hazánk területén is.
Az a népcsoport, melynek számára készült az ószláv nyelv, még a vezérek kora alatt felolvad a magyarságban, hazánk területén tehát létjogosultságát veszti. Viszont a turániakkal közösségben nem élő határon túlon szlávok nem értik, de jobb híján elfogadják. Szláv alapépítménye és nyelvtani sajátsága a tiszta szlávok között képessé teszik arra, hogy belőle a szláv irodalmi nyelv kisarjadzon és egy évezred alatt élő nyelvvé váljon.
Az ószláv nyelv így alapjává vált az összes szlávság irodalmi nyelvének, hatóereje azonban különbözőképpen nyilvánul meg az egyes törzsek nyelvi fejlődésében aszerint, hogy azok a nyugati vagy a keleti egyházhoz tartoznak. A nyugati egyházhoz tartozó szlávok nyelve, mint nemzeti nyelv alárendelt szerephez jut, így fejlődésében szétfolyik és szabadon érvényesülnek benne mindazok a nyelvképző erők, melyek más nemzeti nyelvek kialakulásában is ezerféleképpen jelentkeznek. Viszont a keleti egyházhoz tartozó szlávok nyelve az ószlávnak egyházi nyelvvé való elfogadása által, egységes irányban fejlődhetett és más fejlődési lehetősége nem is volt. Csak így értjük meg azt az érdekes jelentséget, amit a szláv nyelvek közös érthetősége terén találunk. A keleti egyházhoz tartozó nagy-orosz, ruthén, bolgár és szerb az óriási földrajzi távolságok ellenére is, könnyen megértik egymást, míg a tőszomszédságban lakó cseh és lengyel nem érti egymást, de az előbb említettekkel sem tudják magukat megértetni. Ezt csinálta Cyrill és Methód nyelve.
Ezek a tények és az ószláv nyelv felépítésének módja és helye azt igazolják, hogy a szláv jövevényszavak alatt elkönyvelt szókincsünk eredete nem szláv, ellenkezőleg, azoknak tekintélyes része a különféle turáni törzseknek nyelvi maradványa, melyeknek fennmaradásában az ószláv közvetítés elhomályosítja az ősi eredetet.
Midőn a magyar nyelvet a világ legkifejezőbb és szógazdag nyelvének állítom, nem nemzeti hiúságunknak akarok tömjénezni, hanem tényeket beszélek.
Az úgynevezett kultur Európa, a magyarság árnyékában növekedett naggyá s mi évszázadokon át testünkkel védelmeztük őket a turáni testvéreink ellen. Kultúrában, gazdagságban emelkedtek, mi pedig elvéreztünk, elszegényedtünk. Nyelvi szempontból oda jutottunk, hogy az őseink nyelve sokkal különb volt, mint a latinnal agyon nyomorított volt táblabíró világ magyar nyelve. – Nyelvünk, ez a csodálatosan zengő muzsika, pásztorok, zsellérek, jobbágyok házaiban talált menedéket, mellyel jobb körökben nem illet törődni és nem szokás beszélni. Azonban ősereje megtartotta azt, s rövid egy évszázados fejlődés után pótolta az elmulasztottakat és nem maradt el akár az ókori klasszikus nyelvektől. Szókincse pedig annyira eredeti és gazdag, hogy hozzá hasonlót sehol nem találunk.
Nincs olyan nyelv, mely a jövevényszavak térhódítása elől el tudott volna zárkózni. Jövevényszavaink nekünk is vannak, de korán sem abban a mértékben, mint azt általában reánk akarnák erőszakolni. Jövevényszavaink legnagyobb részt szláv jövevényszavak alatt vannak elkönyvelve. Vannak akik ezek számát 800-900-ra is teszik. Érdekes és sajátságos, hogy az angol bányamunkás 400 szóval leéli az egész életét. Mint köztudomású, az egyszerű népeknek fogalmaik kifejezésére elegendő 1000 szó. Tudomásunk szerint Ciceronak 10,000, mint Shakespeare-nek 16,000 szava van és ezekből vajjon mennyi a jövevényszó? Ezt azonban senki sem feszegeti. Ezekkel szemben a századokon át fejlődés nélküli magyar nyelv száz évvel ezelőtt már a Czuczor-Fogarassy szótár szerint 180,000 szóval rendelkezett, míg újabban a MTA megállapítása szerint az egy milliót is meghaladja. Ezeknek legnagyobb része ősi magyar szó.
Semmiképpen sem indokolt tehát, hogy a szlávoktól oly nagymértékben kölcsönözzünk szavakat, mint azt a szlávisták erőszakoskodása folytán magunk is elhittük. Hiszen, ha őseink, mint némák költöztek volna hazánk területére, akkor sem lett volna 900 szónál többre szükségünk, már pedig az elvitathatatlan tény, hogy az itt talált gyér számú szlávoknál magasabb kultúrával bírtak.
Az itt közöltek igazolására szolgál Melich János dr. egyetemi tanár, történész és nyelvészünk esete, ki az 1905-ben kiadott három kötetes művében vagy 600 magyar szónak a szlávból való átvételét tárgyalta, 1928. jan. havában a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában nyilvánosan visszavonta és tárgytalannak tekintette a könyvében foglaltakat, miután meggyőződött állításai valótlanságáról.
Sajnos, ezt a tévesen szajkózott hamis állítást sokan már képtelenek beismerni és ha azt be is ismernék, úgy gondolnák, hogy ezzel leértékelnék önmagukat. Ezt pedig a hiúságuk sem engedi meg, nem is szólva arról, hogy sokaknál ez kenyérkérdés. Mert mint köztudomású, az ilyen és hasonló állításokért egyetemi katedrákat lehetett kapni Magyarországon. Sőt az emigrációban is gurulnak ilyenekért az ezüst pénzek.
Hogy a mesterséges ószláv nyelv szókincsébe valóban ősi turáni szavakat vettek fel Methodék, már az is igazolja, hogy a jövevényszavaink az ószláv nyelv azonos fogalmaival egyeznek, jóllehet azzal közösségben egészen rövid ideig éltek őseink, viszont a később betelepülő szlávság ezer éven át kimutatható hatást nem tudott a nyelvünkre gyakorolni.
Vámbéry Ármin veszi először észre, hogy az ószláv nyelvben, egész sorra való ótörök szónak a jelenléte mutatható ki. Egynéhányat fel is sorolok: kalap, tekintély, sátor, tolmács, bélyeg, korsó stb. Ezek a szavak csakis az ősi pannóniai turáni törzsek nyelvkincséből kerültek az ószlávba és nem megfordítva, mert hiszen a török nyelv, a mesterséges ószláv nyelvet időben messze megelőzte. Az efféle szavakat a célzatossággal dolgozó szlávisták éppen a magyar nyelvvel való megegyezése miatt szláv kölcsön szónak szokták minősíteni.
Ennek a kérdésnek megvizsgálására néhány szónak az eredetére mutatunk rá, melyek ősturáni eredetűek ugyan, de az ószláv közvetítés folytán szláv jövevényszavaink közé vannak sorolva.
A grád, mint tipikus szláv szó ismeretes. Magaslatot, hegyet s egyszersmind erődítményt, várat jelent úgy a modern orosz nyelvben, mint magyar elgondolásban. A grádokat még a szarmaták építették. Ezek voltak az ő várvédelmi vonalaik. Ezzel egyúttal az is megállapítás nyert, hogy az úgynevezett grádok, nem a szlávok alkotásai, hanem a turániak alkotó erejének a bizonyítékait. Olyanok voltak ezek, mint a római limisek, vagy a kínai nagy fal. Mikor később a szlávok megjelentek hazánk területén, el nem bírták képzelni, hogy ezek emberi kéz által emelt alkotások. Annyit azonban megértettek, hogy védelemre készültek ezek a hatalmas művek.
Az ősi GARÁD elnevezést tehát a szlávok átvették és saját jelzőjükkel ellátva használják mind a mai napig. Jelentése mindenben megegyezik az ősi garádok rendeltetésével. Ezeket a várvédelmi vonalakat a szarmaták eredetileg garád-nak nevezték. A szláv csinált belőle grád-ot, mert a szláv a mássalhangzók torlódását feltűnően kedveli. Érdekes jelenség, hogy az Oroszországba kebelezett nagy szarmata síkság ősi város-neveinél a garád forma megmaradt: Ivangorod, Novgorod stb. Ellenben az újabb alapítású orosz város-nevek az új grád alakját használják minden esetben: Petrográd, Leningrád, stb. A magyar nyelv és az ősi szarmata garád formát tartotta meg, jelentése földhányásból készült védmű.
Garádnak nevezi a magyar ember a földből vert kerítés, mellyel házát, kertjét körülveszi. Ha például valaki a szőllőjében elbontja a garádját és más védelmi akadályt épít helyette, azt kerítésnek, palánknak nevezi aszerint, hogy lécből, deszkából építette azt meg.
A legtipikusabb pán, bán, ispán szavak Baján avar kagánnak a nevéből veszik eredetüket. Az udvar szó is hozzátartozik az ószláv nyelvhez. Azonban nem mi vettük kölcsön a szlávoktól, ellenkezőleg, a magyar-hun-avar nyelvből került az ószláv nyelvbe.
A magyar ember mikor azt mondja ma is, hogy az udvarba megyek az mindig azt jelenti, hogy nálánál előkelőbb emberházához tart és ott tanácsadást, segítséget remél, vagy szolgálattételre jelentkezik. A király székhelyét ma is udvarnak nevezik. Maradványa ez annak az ősi szokásnak, melyet őseink törzsfői gyakoroltak akkor, midőn népeiknek ügyes bajos dolgaiban pereiben lakóházuk udvarán intézkedtek. Ezt az udvartartást a hun és avar kagánok, törzsfők 300 esztendeig gyakorolták hazánkban és a frank hűbéres szlávok, alig néhány évtizedig. Így egészen természetes, hogy a magyar-hun-avar elnevezésnek kellett megmaradni már csak azért is. Azonban van még egy bizonyítékunk, mely ezt kétségtelenné teszi. Udvar szóból képzett megye-város nevek hazánk területén csak Erdélyben fordulnak elő a székelyek között, akik valamikor Atilla népei közé tartoztak. Márpedig Erdélyben szlávok sohasem laktak és így befolyások az erdélyi viszonyok kialakulására nem is lehetett. Ha tehát az udvar szó valóban szláv eredetű lenne, akkor a belőle képzett megye és helység-neveket a ruthén és horvát lakta részeken kellene találni.
A tarnok szavunk pedig azonos a török tovar szóval. Innen kölcsönözték az ószláv nyelvbe a tovarnikot.
Tiszt, vitéz, bajnoki szavakat az állandó harcokban élő és hódító avarság nem kölcsönözhette az otthonülő szláv rabszolgáitól. Nincsen olyan nép, mély saját lakóhelyének megnevezésére idegen kölcsönszót használna. Ha tehát a sátor csakugyan szláv kölcsönszavunk lenne, akkor az a lehetetlen helyzet állott volna elő, hogy a sátor alatt lakó őseinknek tűzhelyük megnevezésére nincsen szavuk. De ugyanakkor az erdőlakó sár kuckóban élő szlávoknak van sátor elnevezésük. A puszta szó is a szlávnak van elismerve. Ez éppen olyan képtelenség, mint az előbbi. Nomád életet élő őseinknek a puszta létfeltételét jelentette. Viszont a szláv, a pusztázó életet sohasem tűrte. Megakadályozta ebben a „zadruga”, a ház közösség, ez a tipikusan szláv intézmény, mely szerint az öreg családfő korlátlan hatalommal uralkodott egy-egy család fölött. Ez a közösség nem engedi meg, hogy egy törzs tagjai a nagy pusztában szétszóródjanak. Ezért apró falvakban, erdős vidéken húzódnak össze, hol sárkunyhóban vonják meg magukat.
A puszta magyar és szláv jelentése élénken mutatja ezt a különbséget. A magyar puszta jelenti a szabad embernek való szabad térséget, amit mindenek felett szeretnie kell, mert ez nyújtja az életet és mindazt, amiben egy pusztázónak kedve telik. Míg a puszta szó a szlávban üreset, kietlent, lakatlant jelent. Önként következik tehát, hogy a pusztázó életet kedvelő magyar alkotta meg a puszta fogalmát s midőn az a szláv kölcsön veszi, életfogalmához mérten jelentését is megváltoztatja.
A rozsda, mesgye, rend, parancsol, abroncs, galamb, kereszt stb. szavakat pedig a bolgároktól vették át az ószláv nyelvbe. Úgy látszik, hogy az egész bolgár szókincs, ami azonos volt a magyarral, belekerült az ószláv nyelvbe. Csak így válik érthetővé, hogy a turáni bolgárok a hunoknak és a magyaroknak legközelebbi vérrokonai, oly hirtelen elszlávosodtak, hogy semmi átmenetű időszaka nem állapítható meg ennek a nyelvcserének.
Annyi tehát bizonyos, hogy a turáni nyelvek lényeges befolyást gyakoroltak a mesterséges ószláv nyelvre.
A szittya népcsaládok megjelenése óta tart a magyar nyelv kialakulása hazánk területén. A legújabb megállapítások szerint a csiszolt kőkorszak óta. Ebben a kohóban olvad és alakul ki az egységes magyar nyelv, mely Árpád megjelenése idejében már régen készen van és csak szókincse gyarapszik a beolvadó honfoglalók szókincsével. Azok a török szavak, amelyekről azt tanultuk, hogy a vándorlás közben felszedett kölcsönzések, szintén ősi szavak. Árpádéknak erre nem volt szükségük kölcsön venni, hiszen egyfajta nép volt a törökkel és a bolgárral, így azok legsajátosabb szókincsük volt.
A honfoglalás előtti alföldi helység nevekről alig tudunk valamit teljes bizonyossággal. Amit tudunk, annak nagy részét a maguk javára foglalják le a szlávisták. Szerintük szláv eredetű és nevű pl. Csongrád, Szolnok, Debrecen, Tokaj stb. Még ha csakugyan szláv eredetűek volnának ezek a városnevek, akkor sem bizonyítanának egyebet, mint, hogy az Alföldre beszivárgó szláv elemek nem szóródtak szét a pusztaságban, hanem összetömörültek, faji sajátságuknak megfelelően falvakban éltek. De már e városoknak határában lévő gyepüknek, átjáró utaknak, lápoknak, legelőknek, füves mezőségeknek, tavaknak a nevei, melyeknek ismeretére pusztázó őseinknek szükségük volt, azok magyar eredetűek. Így Debrecen környékén a következő elnevezések találhatók: Haláp, Barantó, Zám, Óhát, Kócs, Zelemér stb.
Csongrád neve feltétlenül a szarmata garáddal függ össze. A jó nyelvérzékű magyar nép nem is fogja azt soha Csongrádnak mondani, mert az előtte mindig CSONGORÁD lesz. Szolnok, ha csak ugyan só lerakodó telepet jelent, akkor sem szláv eredetű, hanem inkább római, (sa = só). Újabban bebizonyosodott, hogy magyar és összefüggésben van azzal a Szolnok nevű várispánnal, aki Szt. Gellért püspököt 1041-ben utolsó útjára elkísérte.
Debrecenről, a legmagyarabb magyar városról kimutatható, hogy az Alföldnek legrégebben lakott helyei tartozik. Claudius Ptolemaius K. u. 200 körül állítja össze először Dácia térképét. Erdély nyugati határ hegysége és a Tisza között három helységet tüntett fel: Ulpiana, Docidava, Ruconium. Az első helyen ma Nagyvárad áll. Docidava pontosan Debrecennek, Ruconium pedig Rakamaz-nak felel meg, mely Tiszához közel eső nagy községről archeológiai leletek igazolják, hogy a legrégebben lakott magyar területek közé tartozik. Hogy Debrecen nevét ennek dacára miért kell a lengyel Breznából (Brezna = Nyirfa) vagy az ószláv Zemlyából (Zemlya = föld) származtatni, melynek sem oklevelekben, sem hagyományainkban nyoma sincs, nem tudom, ha eltekintek a szlávisták húsos fazekat jelentő túlbuzgóságától, kézenfekvő ugyanis, hogy Docidáva helyén életre kelt magyar település az ősi elnevezést formálta át a saját ízlése szerint.
Tokaj a Tisza és Bodrog összefolyásánál fekszik. Miután az összefolyás szláv nyelven Sztucháju-nak hangzik, ráfogták, hogy az is szláv eredetű. Ha csak ugyan így állna a dolog, akkor legalább átmenetileg Sztokajnak kellett volna nevezni, mert így kívánná a magyar nyelv szabálya. Csakhogy a legrégibb oklevelekben Tokhóid, Tukuta, Thokota néven szerepel.
Az idegen érdekeket hűen kiszolgáló magyar nyelvű bértollnokok minden igazság ellenére, még ma is büntetlenül hamisítják a legdrágább kincsünket, édes magyar nyelvünket. Hisszük, hogy eljön az az idő, amikor mindenkinek számot kell adni sáfárkodásáról.