Tomory Zsuzsa

ŐSVALLÁSUNK  PARÁNYAI

Istenben gyökerező hitünk életünkben megjelenített valóságának tanúja ősvallásunk. Naponta tapasztalt élmények erősítik ezt a hitet, melynek élő parányait változtatták kőbe merevített hittételekké a ma ismert világvallások. Akkor, amikor őseink hitét kutatjuk, s foglaljuk írásba a talált parányokat tudnunk kell, hogy nem az ókori nagy műveltségek hitregetanaiban, vagy a most uralkodó nagy vallások képzeteiben kell keresnünk magyar hitünk előképét, hanem mindenkor népünk gondolatvilágának csodakútja felé kell fordulnunk, hogy lelkünk táplálékhoz juthasson.

Népünk Istenét ÉG-nek nevezte, s nevezi ma is “Ég áldjon” köszöntésünk szerint. Az Ég határtalansága személyesült meg az Ég Urában, kit embere EGY-nek tudott, s ezen túlmenően Istenével egynek tudta önmagát. Az Ég Urát teremtőnek, tehát jónak tudta. E teremtés mögött álló Isten anyagi világban működő, teremtő ereje az Életben valósult meg, s őt Isten fiaként tisztelte és szerette népünk. A személyes kapcsolat ezernyi becéző nevével ruházták fel: Szép Isten, Szerelmetes Isten, Teremtő Isten, s folytathatnánk a sort. Akkor, amikor az Életről beszélünk, eszünkbe kell jusson, hogy az Élet Isten szép, teremtő, szerelmetes gyermeke.

Ez a szerelmetes gyermek a kapocs, a szer az Ég Ura és teremtményei között, s ez az erő szerez (teremt) és szeret. Mindaddig, amig a szeretet ezen kapcsát meg nem lazítjuk, Istennel állandó kapcsolatban lehetünk. Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte ősmagyar imáink szerint csak ki kell állanunk ajtajunk elébe, s máris belátunk a mennyországba. Hogy ott mit látunk?

Az érkezőket harangzúgás üdvözli, mely harangok húzatlanul szólnak.

A mennyei gyertyák gyújtatlanul gyúlnak.

Angyalok repdesnek.

Beláthatunk a teremtés folyamatába: “Ég szülte Annát, Anna szülte Máriát, Mária szülte Szent Fiát. Aki ennél nagyobbat szül az árthasson énnekem…”

A világtenger közepében álló Életfán látjuk az Élet Urát és édesanyját, gyakran térdig vérben, könyékig könnyben, de mindig szeretőn, értünk gondoskodón.

Megtudjuk, hogy Isten már születésünk előtt szeretett bennünket, s azóta irányítja sorsunkat.

Segítőként mindenki mellé három angyalt rendel: egyik őriz, a másik tanít, a harmadik a lelkünket várja.

Hittek az ima és jókívánság hatalmában. Tudták, hogy a betegséget le lehet imádkozni, s éppen ezért bűnnek, mulasztásnak tartották ennek el nem végzését. Az ősi magyar családban mindenki imádkozott, nemcsak öregasszonyok kedvtelésének nézték az imát. Térden állva imádkozott a család, apa, anya, gyermekek, nagyszülők, s az egész közösség, s adták át ezen imákat mindenkinek.

Emlékeztek arra, hogy valaha ezek az imák dalok voltak. Dallal tanították áldott édesanyáink születendő gyermekeiket, dallal nevelték egész életükben őket emlékezve arra, hogy maga a világmindenség is daltól hangos: szól a szőlő, cseng a barack, kacag a hajnal és dalolnak a csillagok. Ősi hitük dalokba menekült az üldözések elől. Szerelmetes Istenükről szerelmes énekekben emlékeznek meg: Ő a gyakran megénekelt első szerető.

Fontosnak tartották lelkük tisztaságát megőrizni a lelkiismeret Aranytükrének segítségével: a napontai tükörbe nézés, önvizsgálat életük szerves része volt még Károly Gáspár idejében is hazánkban, hiszen biblia fordításában Dávid önvallomásait “Dávid király tüköre” címen nevezte. A karácsonyi tükörbe nézés az év búcsúztató, újév köszöntő tennivalók egy része: tisztán, megújult lélekkel, dalolva indultak el a jövő útján. Ekkor indult évente útjára a magyar falu felett a teremtés hajnala óta őrködő Csodaszarvasunk, ki a csillagos ég, a világmindenség megszemélyesítője és hírnöke, akit Ákosnak, Ékesnek tisztelt népünk. E földi tükörképeinek, a szarvasoknak agancsai váltak őseink első földművelő szerszámává, ekéjévé, földi élete egyik fenntartó eszközévé.

Ismerték a keresztet. Sőt, minden más néptől eltérően két keresztet tiszteltek. Az egyik az egyenlőszárú kereszt, mely számukra fényt jelentett. Tudták, hogy fény a világ, s minden ami benne van. Ősanyáink keresztszemes kézimunkái e hitre emlékeztetnek akkor, amikor a bronzkor házainak képét és táltosparipákat ábrázolnak a késői, feledékeny unokáik számára. Minden élő parányban fény, fénykereszt van: ez a tény tesz mindenkit kereszténnyé, még akkor is, ha nem eszmélt még erre. A másik kereszt a Keresztfa, a hosszúszárú, határszélen, házak előtti kereszt, mely az égből, napból pattant fényt jelenti, s védi a falu életét. Tudja, hogy ez a fény hozza el közénk az élő, vérző, szenvedő, nagybetűs Életet, kinek szenvedése valamennyiünkben benne van. E keresztfára a világvallások szótárában nincsen szó.

Népünk tanítói a Táltosok. Táltossá válni nem lehet. A Táltos tisztje Isten ajándéka. Ők tanítják, oktatják az embereket, segítik őket Istenközelben élni. Nem kőtáblákba vésett tilalmakkal, hanem énekkel, szép szóval. Amikor ősvallásunk üldözése megindult, magányosan, de töretlen ívben folytatták reájuk bízott tevékenységüket: járták a magyar vidékeket, tanították az embereket imára, Istenes szép életre.

Voltak más, különös tehetségekkel megáldott emberek, s hiszem ma is vannak.

Volt aki el tudta hárítani a vihart, jégesőt. Hatalmas erejükkel csak a jót szolgálták. A jégesőt is sivatagba küldték, ahol nem árthatott senkinek.

Voltak gyógyítóink, asszonyok, férfiak egyaránt. Imával, szeretettel és csókkal gyógyítottak, de ismerték az anyagi világ hasznos eszközeit is: az öntést, a gyógyfüveket.

Voltak látóink, akik a test anyagán át tudtak látni, meglátták a törött csont fekvését, valamint minden más testben levő bajt és ezeken segíteni is tudtak. Ezek az áldott emberek még jólismertek voltak az első világháború idején, hiszen számos sebesült életét mentették meg.

Voltak mesemondóink, akik mindig figyelmeztettek arra, hogy “Nem mese ez gyermek”, amit mondtak. Ők őrizték meg a teremtés hajnalától máig vezető természettudományi és történelmi valóságot. E mesékkel az igazság feltétlen szeretetére tanították hallgatóikat, amikor minden nem mese mese után bíztatták őket, hogy “Aki nem hiszi, járjon utána”, hiszen tudták, hogy ezen utánajárás csak mélyíti tudásukat.

Sors-meséket is mondtak, mellyel a ma embere életét tudták és tudják egyengetni.

Ősi időkben templomaikat rózsabástyának hívták, s az ott szolgáló papokat rózsapásztornak. Rózsa szavunk a fényt jelentő sár szó fordítottja, tehát e papok fénytemplomban a fényt őrizték. E rózsa jelkép napjainkban virágvasárnapjainkon nyer még szerény kifejezést: a kocsik kerekét, küllőit virágokkal díszítik, ezzel emlékezve naprendszerünk forgására. Ugyanekkor rózsalányok hintenek rózsaszirmokat a pap útjára, aki már nem tudja, hogy e rózsaszirmok, virágok világok, fényparányok, s  ő maga fényúton jár.

A napot palóc népcsoportunk “eleveny ostyának” nevezi. A karácsonyi ostyát kereszt alakúra vágva függeszti a mestergerendára otthonában, melynek gyógyító erőt tulajdonít. Ez az eleven ostya emlékeztet bennünket, hogy amikor ostyát, kenyeret, vagy táplálékot veszünk magunkba tulajdonképpen fényt eszünk  és iszunk.

Ősi hitünk a szeretet, sőt szerelem, s a fény a közöttünk élő Isten ajándéka.

Vallásunk a szeretet, a szerelem, s a fény vallása.

Amikor kételkedünk abban, hogy jól értjük-e ősi hitünk üzenetét, Isten ajándékába: nyelvünkbe kell belenézni, hiszen minden számunkra szóló üzenetét nyelvünk csodájába rejtette, hogy ezen keresztül is mindig velünk legyen.

*

Mellékletként néhány ilyen nyelvi összefüggést csatolok az érdeklődők számára (bővebben Őstudatunk élő emlékei cimű dolgozatomban  fejtem ki mindezeket) :

Ég                             A teremtés előtti Nagy-Isten neve. Ma is használjuk az Ég áldjon köszöntésünkben.

ég                              a határtalan, végtelen ég, a világmindenség

ég                              tűzzel, égéssel kapcsolatos fény

Íge                            Isten szava, a Teremtés maga

igaz                           fény, lelki fény

Egy                           Isten ősi neve

egy                            a világmindenség száma. Ha nem egy volna, nem volna végtelen

egyed                        Isten egy része, az eszményesült ember

egyház                       Isten háza, az emberek lelki közössége, s maga a teremtett világ

Ágas, Ákos               Csodaszarvasunk, ki a teremtés megszemélyesítője és Isten hirnöke.

Mindezek anyagban való kifejezője, az anyagot jelentő m hang segítségével:       

Mag                          az élet letéteményese

Mag-úr                      a Teremtés ura, Istenfia Élet magyar neve

meggy                       a Teremtő jelképes fája. Ötszirmú fehér virága, piros fája és gyümölcse, zöld levele ősi magyar színeinket hordozza magában.

megyer                      a Teremtő jelképe

Ős-Hunmagyar szótárral ugyanez:

Mén                          az anyagban megjelenő Élet, a változás Istene. Róla emlékeznek meg az imák után mondott Amen-nel mai napig is az átvevő vallások képviselői, de már nem tudják jelentését.

monno                       egy, ősmagyar nyelven, innen származott át a görögbe azonos értelemmel

menny                       Isten lakhelye

manó                         ember

manyó                       öregasszony

menyecske                fiatalasszony.

Mén szavunk igazság és fény jelentése nyelvünkből kikopott, de megtalálható az átvevő óegyiptomi nyelvben ezen értelemmel.

Pannon-magyar ősnyelvünk:

fény                           az egyetemes, testet-lelket megvilágító fény

nap                            ennek fordítottja az anyaghoz kötött, fényt sugárzó égitest neve

fenyő                         Neve fény szavunkból ered. A fény fája, életfánk éppen úgy, mint az ősmagyar nép Csodaszarvasának agancsai.

Panna                        a pannon Földanya neve

Őseink Istent tehát Igaznak, Fénynek ismerték, aki teremtő, tehát Jó Isten, kinek teremtése is jó. Embere ugyancsak fény, akit Istentől csak önakarata választhatja el.

Itt még meg kell említenem, hogy népünk jelképekben fejezte ki önmagát. Átvevő vallások ezen jelképeket átvették, de már csak anyagi valóságba merevítve tudták ezeket megérteni és megőrizni.

Ilyen például:

Népünk tudta, hogy Isten Örök, tehát Öreg-Istenként is megemlékezett róla. Tudta, hogy Isten Ős, a világ őse, tehát az Ősz öreg ember jelképes alakjában idézték egymás figyelmébe. Az ilyen és hasonló nyelvi összefüggésekből született az átvevő vallásokban megjelenített, lobogó ősz hajú és szakállú Isten.

A szer – szerez – szeret meg nem értett nyelvi kapcsolatából született a kalmár módra szerződést kötő Isten képe átvevő vallásokban, s folytathatnám a sort. Nem fogták fel, hogy Isten és embere közötti kapcsolat a teremtő szeretet.

*