Tomory Zsuzsa

Tanulmányaimban számtalanszor kitértem arra, hogy népünk rokonításakor a nyelvi és műveltségi elemeken túlmenően első sorban a lelki rokonságot kell keresnünk. Ha ezt megtaláljuk, biztos talajon állva megtaláljuk a rokonság egyéb kellékeit is.

Gyakran halljuk, olvassuk, hogy hazánk magányosan, s meg nem értve éli kárpát-medencei életét. E magányt leggyakrabban egy Ázsiából betolakodott, idegen, kezdetleges nép beilleszkedni nem tudó természetének tekintik a történészek, valamint jelen korunkat meghatározó vezetők és szervezeteik, különböző érzelmi árnyalattal és hőfokkal. E magyarázatok eredőjébe kevesen voltak hajlandók belenézni, s ezen kevesek is általában megtorpantak állítólagos “műveletlen keleti gyökereink” elfogadásánál még akkor is, amikor a napnál világosabban látták azt, hogy műveltségünk évezredeken át toronymagasan állt az európai népeké felett.

Mára már közhely számba megy, de mégis megemlítek néhány ilyen, a műveltség anyagi körébe tartozó különbséget: Őseink még vándorútjaikon is használtak összehajtható fürdőkádakat akkor, amikor Nyugaton még Szent Erzsébet korában sem ismerték a ennek mibenlétét. Tiszta gyolcs alsóneműket használtunk akkor, amikor a Nyugat jó néhány népének (l. rómaiak, germánok, stb.) még szabott felső ruhájuk sem volt. Őshazájukba visszatérő őseink díszes, szabott ruháikért a római pápa megrovásában részesültek “hivalkodásuk” miatt. Jász harcosaink pikkelypáncéllal védték még lovaikat is akkor, amikor a germánok tüskével erősített laza köpenyt használtak, csizma helyett kezdetleges saruval, vagy mezítláb mentek csatába. Mindezt nem lenézésként, de a tények feltárásaként hozom fel. Földművelés és államszervezés terén századokkal előztük meg szomszédjainkat. A magyar központi hatalom és vármegyerendszer megszervezése után 800 éves késéssel vált valóra az olasz és német hercegségek egyesítése és a központi hatalom kialakításának kezdetei.

Ismételten hallottunk és hallunk ma is híres magyar vendégszeretetünkről, becsületességünkről, népi bölcsességünkről, művészi hajlamainkról, s még számtalan, magas lelki tartalmat megkövetelő tulajdonságunkról. A bennünket ázsiai nomádokként kezelt és lenézett, valamint nemzeti tulajdonságainkat számbavevő és csodáló, nyugatiak által alkotott ezen két világkép nemhogy nem támogatja egymást, de szöges ellentétben van egymással. Ezen ellentétes szemlélet műveltségünk nem ismerésének, vagy ellenséges félremagyarázásának eredménye.

Nyelvünk fejlettsége ősnyelv voltát bizonyítja. Ásatásaink kárpát-medencei folyamatos műveltség létezéséről adnak hírt. Népművészetünk rég letűnt korok állatvilágának, építkezésének, s főleg lelkiségének tanúja olyan gazdagsággal, amilyen sehol a világon nem létezik. Nemzetközi népművészeti kiállításokon figyelhetjük meg, hogy a kiállított, Európa népművészetét képviselő tárgyak összessége nem teszi ki egy magyarországi járás népművészeti termékeit. Ha csak a Sárköz, vagy Kalocsa népművészeti tárgyait akarják elhelyezni a kiállításon, már ezek befödik a falakat, a kiállító asztalt, s folynak le a padlóra, a kijelölt hely legkisebb zugát is szépséggel töltve meg. Az idegenek ilyenkor majdnem ellenségesen nézik az előttük feltáruló mesevilágot, s fordulnak saját világuk gyér termékeihez, mert nem tudják felfogni azt a többletet, melyet műveltségünk tár eléjük.

Ugyanez áll lelkünk hangja, dalaink kimeríthetetlen gazdagságára, népmeséink ősi kincseket rejtő valóságára. Az időt nem lehet megcsalni, s műveltség kialakításához idő kell. Még hozzá békében, letelepedett biztonságban eltöltött idő, amikor a lélek rezdülésére fel tudunk figyelni, tanítását meg tudjuk őrizni, s azt tovább is tudjuk adni gyermekeinknek.

A békés fejlődés iránti akarat európai szomszédainknál nem található, ahol a háborúzások, véres forradalmak dicsőségnek számítanak, s mennyországaikban önmaguktól csendülő harangok szava helyett töretlen kegyetlenséggel folytatódik a csatazaj. A példának elénk állított francia forradalom borzalmai, a rabszolga-kereskedések, késői boszorkányégetések, az indiánok majdnem teljes kiirtása a nyugati műveltséget dicséri.

Hazánkba betörő idegenek ellen folytatott önvédő háborúk idején is igyekeztünk kialakítani családnyi békeszigeteket, ahol a szellem szabadsága és békéje mindenkor érvényesülhetett. Idegen látogatók ezért emlegetik gyakran, hogy amikor Magyarország területére érkeznek olyan érzés fogja el őket, mintha hazaérkeznének. Elcsendesednek, jól érzik magukat a békés, lelket ringató környezetben. Ha tudatosan nem is, de lelkük mélyén felismerik az igazságot: valóban hazaérkeznek ilyenkor, népek édesanyjához, Magyarországhoz.

Addig, amíg a világ elnyomott népei robbantgatásokkal, s az erőszak egyéb fegyvereivel igyekeznek jogot szerezni maguknak, népünk a türelem, a hit és szellem erejében bízva akarja jövőjét biztosítani. Ezernyi csalódás után is tovább remél, s hiszékenységük éppen olyan közismert, mint vendégszeretetük, idegent ápoló, felemelő tulajdonságuk. Békés természetünket még az irántuk ellenséges érzelműek is elismerik. Példa volt erre a közelmúltban amikor egy román gép lezuhanásakor, egy amerikai újságíró megkérdezte a hivatalosokat: talán magyar terror áldozata volt a gép? A kérdezett román tisztviselő a legnagyobb meggyőződéssel azt válaszolta, hogy a magyarok ilyent nem tesznek.

Honnan származik népünk e minden áron békét teremtő tulajdonsága? E kérdésre választ, bármilyen hihetetlen is, az ősi Csodaszarvas regében kapunk, melynek történetei a csillagvilágban íródnak, s képei a teremtést hozzák emberközelbe. Magyar Adorján e címet viselő tanulmánya elmondja, hogy e rege ősalakja kezdetben Magorról beszélt, aki Isten teremtő erejének földi megjelenítője volt. Ő hozta el e földre az életet, ősemlékünk szerint a Csallóközi szent szigetre, mely a jövendő emberiség bölcsője volt. Magor gyermekei, a magyarok – e név népünk szótárában embert jelent – a teremtés folyamatát képviselték, mert másként nem tehettek: ezzel a hivatással indította őket útnak a Teremtő. Az ős teremtés, a fény teremtése pillanatában, születésünkkor, rombolás még nem volt. Az újszülött ember a teremtés ezernyi jóságára, szépségére csodálkozott, s ezt képviselte egész életében. Első, érzelmi nyelvünk egy magánhangzóból álló szavai az Istenre emlékezés ujjongásával adták hírül létét. Ezt az őshivatást töltjük be ma is, mi magyarok. Ezért tudjuk lelkünk legmélyén is, ha népünk elpusztul, elpusztul az alkotás, a fenntartás szent hivatása, s elpusztul az emberiség. Első elindulásunk óta folytatjuk harcunkat a jóság diadaláért a lélek és eszme birodalmában.

Az ős teremtést követő korokban született meg a rombolni tudás gondolata is: a nap nemcsak csírát növel, de pusztítani is tud. A teremtés ellentétpárját képviseli a másik királyfi: Hunor, a magát Isten ostorának tudó iker. Magor a nap magját, Hunor a napsugarak ékét jeleníti meg. Az egyik az állandóság mindig adó közegét, a másik a változás lehetőségét képviseli. A nevük alapjait képező Mag és Hun, illetve Kun, Kan tő egymásnak fordított alakjai, tükörképei, s Arany János szerint olyan egyek, mint az egy mag köré nőtt két cseresznye. Sorsukkal kapcsolatos, máig fennmaradt ősregéink viszont mindig figyelmeztetnek, hogy a vándorútra kelt, s a válaszútnál elváló két királyfi közül az egyik mindig eltéved a sűrű erdő sötétjében és boszorkányos ármány áldozatává válik. Testvére az, aki újra és újra segítségére siet, mikor az elválás helyét jelző fából csöpögő vért meglátva tudja, hogy testvére életveszélyben van. Magor az, aki megtalált testvére feldarabolt testét élő egésszé változtatja, életre kelti. A világ rengeteg erdejében eltévedt gyermekeinkre, későbbi műveltségek embereire ugyanez a sors vár, s csatározásaik végén nekünk magyaroknak kell őket felemelni, önmaguktól megmenteni.

Ősiségünk legnagyobb bizonyítéka lelkünknek csak a teremtésre, a teremtés jóságára támaszkodó, s azt mindenáron kifejező tulajdonsága, s igénye. Népünk kárpát-medencei születése pillanatában ezt tapasztalta, s ennek akar hangot adni, hogy Teremtőjéhez, s önmagához hű maradhasson. Ezt a tulajdonságot örökítette át gyermekein keresztül a mába, s ezt a tulajdonságot táplálta, gondozta nyelvével, dalaival, nem mese meséivel, művészetével. Ez a csak teremteni tudás ősisége bizonyítéka. Ezt a kincset akarja átadni késői gyermekeinek: a világnak. Minél kegyetlenebb egy társadalom, minél anyagiasabb, annál messzebb szakadt el őseredetének életfájától, s annál nagyobb szüksége van reánk, magyarokra.

Fájuktól hol közelebb, hol távolabb eső gyermekeink, akik a rombolást már tudatukba engedték világszerte megtalálhatók. A rakoncátlan gyermek tudatlanságával még nem fordultak szülőjük bölcsességéhez tanácsért, de egyszer ők is visszatérnek az elválás pontját jelölő véres fához megbékélést keresve, hogy ott rebegjék el hangosan, amit lelkük hangja már ma is elmond: édesanyám, Magyarország!

Az alkotó magyar szellem ápolói sorsszerűen mindig mellettünk vannak. Táltosaink még ma is járják a magyar utakat, a szeretet magjait hintve. Ihletett költőink, művészeink, táltoserejű nemzeti nagyjaink ezernyi, csak a jót, a szépet szolgáló gondolatai, tanácsai könyvtárakat töltenek meg, csak fel kell figyelni rájuk, s lelkünk minden erejével védeni bölcs jóságukat a világ feléjük hömpölygő szennyétől, hogy töretlen tisztaságban adhassuk át gyermekeinknek.

A teremtésben nincsen űr. Emberi szintünkre vetítve a teremtés e törvényét, minden hiányt, űrt igyekezünk feltölteni mind anyagi, mind szellemi síkon. Ott, ahol tudásunk hiányos, s e hiány természetes felöltésére látszólag nincsen alkalmunk, a “negatív-teremtés” eszközeihez fordulunk: szeretet helyett a támadás, építés helyett a rombolás magatartása tűnik természetesnek. Ha például nem ismerjük történelmünket, ahelyett, hogy e hiányos tudás feltöltésére fordítanánk erőnket és időnket önképzéssel, tanulással, bűnbakok keresésére és azok leszólására fecséreljük ezeket. Nem eszmélünk ilyenkor arra, hogy minden percet, amit nem építő, tudásszerző és átadó tevékenységgel töltünk, Istentől nyert szent örökségünket, magyar műveltségünket, az emberiség ősműveltségét pazaroljuk el. Sötétséget, ködöt nem lehet karddal szétverni. Csak fény oszlathatja el a félelmesnek tűnő, hazánkat veszélyeztetni látszó árnyakat. Ilyenkor tudnunk kell, hogy ezek árnyak, s természetüknél fogva erőtlenek: lelkünk fénye mindig diadalmaskodik felettük.

Eszméljünk arra, hogy műveltségünk az emberiség legősibb műveltségét dajkálja. Tudnunk kell azt is, hogy minél mélyebben hatolunk az idők mélyébe, annál közelebb kerülünk térben őshazánkhoz, a Kárpát-medencéhez. Éppen ezért, bárminek az eredetét keressük, saját hagyományainkhoz kell fordulnunk akkor, ha való képet akarunk nyerni a világról, egy-egy szó értelméről, esemény mozgató rugójáról.

Őstudatunk minden erejével meg kell maradnunk annak, aminek teremtettünk: Isten magyarjának.

E bevezető után szellemi kincseink egy-egy kézzelfogható példáját szeretném bemutatni. Az adatokat gyűjtve, évszámok után kutatva kellett észrevennem, hogy a mesebeli csodakút előtt állok, melynek mélyéből – melyből a csillagokat kimerni soha nem lehet, mert minden este újra tellik – a lélek szavát sem lehet kimeríteni. Így tehát hangsúlyozom: igen gyér egy-két példával támasztgatom alá a fentieket.

Őstudatunk minden paránya tudja, őrzi Istentől való származásunk tudatát, Istenfiúságunk tényét. Származási vonalunk Istennel kezdődik. Ő a rólunk gondoskodó, szerető, tanító jó Atya. Első királyaink nem Dei gratia rex – Isten kegyelméből – uralkodnak, hanem a filius Dei, Istenfiúság e földi hordozói. Ezen Istenfiúság alkotta a Szent Korona eszméjében megnyilvánuló, kivirágzó magyar hivatás beteljesülését: az Isten-szolgálat legmagasabb eszméjének valóra válását.

Nevünk Isten ős-nevének, az ÉG-nek anyagban kifejezett mása, az életet hordozó, nevelő, fenntartó MAG, s embere, a MAGYAR.

Hivatásunk mibenlétét egyik gyermekversünk őrizte meg: “Gólya-gólya gilice, mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel…” Ugyanez a világért felelősséget vállaló tudat alkotta a rakamazi hajkorong rajzát: Turulunk két idegen fiókát őriz és tanít… Ez a hivatástudat kíséri történelmünk minden mozzanatát. Tudják, hogy a szer-szerez-szeret gondolati egysége kapcsol mindenkoron Teremtőnkhöz. Istennel való szerződésünk (szer) teremt (szerez) eszköze a szeretet.

Istentől mellénk rendelt vezetőnk, tanítónk Csodaszarvasunk, a csillagos ég megszemélyesítője. Reá bízta jó Atyánk elsőszülöttjét, a fény mezébe öltözött Életet. Ő hozta magával az élet dalát, s a fényt. Megjelenésekor dalolt a világ, a csillagok, szólt a szőlő, csengett a barack… Ez a csodavilág volt első eszmélésünk hona, s ennek képét kitörölhetetlen tisztasággal hordozzuk magunkban.

Ennek az emlékét ápolják táltosaink, s ihletett költőink. Talán a világ egyetlen népének költészete nem tartalmaz annyi istenes verset, mint a miénk. Istentől kapott fehér lapra írják szeretetük virágait, s közben maradéktalanul teljesítik e földi hivatásukat. A mindenütt jelen lévő Istenről tudja például József Attila, hogy ott van még a sóban, a jó tejecskében is. Nem kell távol élő gyermekeink emlékeihez fordulni ahhoz, hogy életünk célját, rendeltetését, felemelkedésének útját felfedezzük, csak fel kell lapoznunk egy-egy ihletett költőnk – s nem versfaragó -- írását, s tanításuk nyomán biztos úton járunk.

Gyermekmeséinkre őseink már a lélek elképzelhetetlen magasságait megjáró tanításaikat bízták, s csak ihletett lélekkel, tiszta szívvel lehet megközelíteni őket. Nem hiába intenek: “Nem mese ez gyermek….”

Lélek és élet örök ölelkezése adja Istenben való örökkévalóságunk tudatát. Ez él lelkünkben, s életünk szerves része. Lelkiismeretünk az az aranytükör, melyen keresztül az örökkévalóság mindig jelenvaló, egyszemélyes élménnyé sűríthető. Ezért hordták somogyi pásztoraink tükröseiket magukkal napjainkig, melyek tokjaira karcolt, festett minták a világegyetem titkait mondják el nekünk. Lapozzuk fel népművészeti könyveinket, látásunkat lélek világítsa úgy, mint régen és tanuljunk belőlük.

Első eszmélésünk hajnalán érzelmi ősnyelvünk dal szárnyán indult el. Dalok voltak ősimáink is, amint azt többek között Erdélyi Zsuzsa ősi imádsággyűjteménye is megemlíti. A testünket képező anyag alakíthatóságának függvényeképpen fejlődött az „egyszerű, szöveg nélküli dalocska” szöveges imákká és énekekké. Maga a dal szó Táltos hagyományunkkal és ezzel együtt egy magasabb tudatot képviselő világgal van összeköttetésben. Tudjuk, hogy táltosaink nem kőtáblákba vésett tilalmakkal, de dallal tanítottak. Láttuk azt is, hogy őseink tudatában a dal a teremtés eszköze, s dalol az egész világmindenség: kacag a hajnal, dalolnak a csillagok, szól a szőlő, cseng a barack. A dal hivatott arra, hogy ezen ősi eszmeiséget és az embert a teremtés szerves, teremtő egészébe kapcsolja.

A zenével való tanítás és magasabb eszmeiség jelenkori táltosa Kodály Zoltán gondolatait idézem az alábbiakban, magyar hagyományainkkal összevetve.

„A magyar népdal tehát nem pusztán a mai falusi élet visszhangja, nemcsak a 'falusi ember primitív érzéseinek' kifejezője (milyen különös, hogy a legáltalánosabb emberi érzések a legnagyobb költők lantján is a népdal 'primitív' hangján szólalnak meg, annál is inkább, mennél erősebbek!), hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős.”, a magyar lélek „az európai léleknek egy és más tekintetben felette áll.” [1]

A régi dallamokban nyilatkozó, töretlen ősi magyar lelket fenntartani, ahol bágyadt, felfrissíteni: ebbe az egy tennivalóba sűríthető a magyarság fennmaradásának egész problémája. Ezt is szolgáljuk régi dalaink fenntartásával, terjesztésével. Művészeti jelentőségük ma már nyilvánvaló, ezek fogják megteremteni azt a lelki talajt, amelyből egy, az egész nemzetnek szóló, új magyar zene kivirágozhatik, s amelynek teljes kiépítésén még sok nemzedéknek kell dolgozni.

Akadtak, akik a régi dal ápolásába holmi reakciós, hátratekintő, visszafelé haladó szándékot szeretnének belemagyarázni. Elfelejtik, hogy minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb századokba nyúlnak vissza gyökerek, annál messzibb jövőbe sugárzik ki. A fa koronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik gyökere a talajba. A magyar zene is: minél mélyebben bocsátja gyökereit a magyar lélek talajába, annál magasabbra nő a koronája, annál tovább él...” [2]

„Mi lesz a jövő? Tündérkert, vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik: lesz-e elég munkás kéz. Elég kiművelt fejű és lelkű karvezető, aki meglátja, mi a teendő, s azt véghez is tudja vinni. Mert két kézre kell harcolni.” [3]

Korábban említettem, hogy a dal az anyag alakításának eszköze, magasabb tudat hordozója. Amint így volt a Tündérkorban, ma is igaz: a leghathatósabb nevelő, alkotó eszköz a dal.

„Kinek lesz kedve az anyaggal való hosszas és reménytelen küzdelemre (mert ebben merült ki eddig a próbamunka), ha a lélek és anyag közti utat ennyire megrövidítheti?” [4]

„Kiss Áron játékkönyve — minden tanítónak a kezébe kellene adni — a magyar gyermek elvesztett paradicsomának emlékét őrzi. Megsejtteti még azokkal is, akiknek szomorú gyermeksége városon telt el...

Minden énekelt hang a mai iskolából jóformán száműzött Múzsáknak készít szállást a gyermek lelkében. A gyermek ösztönszerű, természetes nyelve a dal, s minél fiatalabb, annál inkább kívánja mellé a mozgást. A mai iskolának egyik főbaja, hogy nem engedi eleget énekelni és mozogni a gyermeket. A zene és testmozgás szerves kapcsolata: énekes játék a szabad ég alatt, ősidők óta a gyermek életének legfőbb öröme.

Ez ősi játékok fenntartása elsőrendű kulturális és nemzeti érdek. Egyrészt valóságos tárházai a tudat alatti magyarságnak. Tudat alatti elemeknek eddig még alig méltatott, nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás-, hanglejtésforma, dallam: kimaradt lelki életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: „magyar vagyok”, minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad...”

„A zene elemei külön-külön is értékes nevelő eszközök. A ritmus figyelmet, koncentrációt, határozottságot, beidegző képességet fejleszt. A dallam az érzés világát nyitja meg. Az erőfokok változása, a hangszín: hallószervünk élesítője. Az ének végül oly sokoldalú testi működés, hogy testnevelő hatása is felmérhetetlen, — ha tán valakinek a léleknevelés nem volna fontos. Egészségi haszna közismert; erről külön könyvet írtak.

De lássuk most csak a nemzetnevelő szerepét. Ezen nem holmi ostoba irredenta dalokat értek, zászlólobogtatással, soha nem látott magyaros maskarákban. Óvodáskorban a magyarság tudat alatti elemeinek beültetése, lassú kifejlesztése a feladatunk. Magyar mivoltunk épületének mintegy a föld alatti alapjait kell itt lerakni. Minél mélyebbre épül a fundamentum, annál szilárdabb az épület.

A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban játék és gyermekdalaival.[5]

Itt hozzáteszem: a tudatalatti szót behelyettesíthetjük a „tündérkori” szóval. A „tudat alatti” és „tudat feletti” világunk a Tündérkor valóságában egyesül.

„S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet...

...Kinek lesz kedve az anyaggal való hosszas és reménytelen küzdelemre, ha a lélek és anyag közötti útat ennyire megrövidítheti?...Ilyenkor bizonyulhat be, hogy a szellem ereje legyőzi az anyag ellenállását. A szellemi ember törekvése, a lélek uralma a testen, hatalmas segítőeszközt nyer a rendszeres beszédtanulásban.”[6]

Mindszenti Dánielt idézve: „A' mi eredetét nézi, én azt tartom: a' muzsika természeti erő míve, következőleg ' muzsikai tehetség az emberrel születik, 's ennél fogva mióta emberi nem e' földön tanyázik, azóta mindíg meg van benne e' tehetség.” [7]

„E kötet a naptári éven végighaladva veszi sorra az időhöz fűződő énekszóval járó szokásokat. Külsőségesnek látszik ez a rend: de jól mutatja a természettel együtt élő ember viszonyát az évszakok váltakozásaihoz. Ismeretes, hogy a keresztény ünnepek ősrégi, pogány, természeti ünnepek időpontjaihoz (téli és nyári napforduló) alkalmazkodtak, s nem tudhatjuk, hogy a vallásosra átfestett külső alatt mennyi őspogány elem lappang máig. A pogány elemek szigorúan vett tudományos feltárása még kutatójára vár... Pedig ott (t.i. a rokon népeknél) néhol még napjainkig eleven élet a pogányság, míg a magyar pogányságról elenyésző csekély adatunk van. Századokig tartott, míg a kereszténység, legalább formailag eltüntette. Hogy lelki tartalmából mennyi maradt meg a népben: nehéz volna pontosan megállapítani, de úgy látszik nem kevés.

Már egyes szokásokhoz való szívós ragaszkodás is annak a jele, hogy a pogány elem tovább él. Egyházi, világi hatóság vállvetve üldözte, irtotta azokat, ha nem illeszkedtek be az új rendbe. Nemcsak régi, XI-XIII. századi törvényeinkre gondolunk. Még az 1900-as években egy falusi plébános úgy próbálta a szentiváni tűzugrásnak végét vetni, hogy ajánlják fel e 'pogány szokást' engesztelésül a községet ért tűzvészért. Tehát a rátapadt vallásos elemek sem mentesítették az egyházi anatéma alól.

A sámánkodás emlékeit a regösénekekben, a varázsolás utolsó maradványait gyermekdalokban nyomozzák a kutatók és aligha tévedünk, ha azt hisszük, hogy a „lebeke tárgy” (l. Középkori Magyar Verseink.1921:204) és más rossz elleni igéknek valaha kottázható dallamuk volt. Ritmusuk erre vall, és ki tudja, melyik dallamunkban lappang valami nyomuk...Ha népünk megőrzött bizonyíthatólag harmadfélezeréves dallamokat, nem lehetetlenség, hogy ezek közt ilyen is rejtekezik.

...A jókívánság...a régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően. A sok ünnepi névnapi köszöntő egy melegebb, barátságosabb, testvéribb, emberszeretőbb népélet emléke. A régi ember életét a népszokások sűrű erdeje vette körül. Az élet minden mozzanatát ékesítették és emlékezetessé tették. Ősiségükre jellemző, hogy például Kalotaszeg húsz lakodalmi mozzanatában az egyházi esketésé csak egy: a tizenötödik. (A Magyarság Néprajza, II.400) A civilizáció sokat elpusztított belőlük. Szerepüket részben átvették más intézmények. Az „íratlan régi törvény”-t kiszorította a sok írott „új törvény”. De még mai maradványaikban is mély betekintést nyújtanak műveltségünk történetébe.”[8]

„Most, hogy szorgos kezek összehordtak minden babszemet, amit az élet útján elhullattam, látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő TÖBBEZERÉVES LÁTHATATLAN ÉLETE (kiemelés: a szerzőtől) ellenállhatatlanul vonz magához...”

„Nem hihet a magyar jövőben, aki nincs meggyőződve, hogy ez nem maradhat így. Képtelenség, hogy magyar gyermekek hathetedének nevelése a legfontosabb életkorban a véletlenre legyen bízva.

Az újabb lélektan meggyőzően fejti ki, hogy a nevelésben a három-hét éves kor sokkal fontosabb a következő éveknél. Amit ez a kor elront, vagy elmulaszt, később helyrehozni nem lehet. Ezekben az években eldől az ember sorsa jóformán az egész életre.

A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban a játék-és gyermekdalaival. Ezekben van ugyan, ami közös Európa népeivel, de van különbség is... A lélek alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek, zeneileg is...”

Kodály, a zenetudós is ősi tudatából merít akkor, amikor felismeri a zene és a nyelv összefüggéseit, s a zene — életünk minden vonalára kiterjedő — építő, alkotó szerepét. Gyakran beszél „tudat alatti” létünkről, nevelésről, s ez egyenesen kapcsolódik a korábban kifejtett egyetemes tudat világához, mely az általam Tündérkornak nevezett idő közvetítésével maradt fenn ajándékként. Érdekes módon Kodály Tündérkertet lát ismét abban az esetben, ha az anyagi ember tudata — a zene segítségével — ismét az egyetemes tudatban lelne honára.

Nekünk magyaroknak egy ütemre dobog a szívünk, a zenénk, mondataink dallama és szőtteseink ritmusa. Ehhez fogható tökéletes összhangot elképzelni is nehéz, s nem emberi elme találmánya.

Zenénktől elválaszthatatlanok táncaink, melyek mind egy egészséges lélek életigenlő megnyilvánulásai. Táncaink sejtjeink zenéjét hozzák felszínre. A magyar tánc emelt karú, egyenes derekú Isten elé állás és ima, mely soha nem züllik le az alantas érzéki központok vonaglásaivá.

Isten adta és az örök természet formálta tökéletes nyelvünk a teremtés minden mozzanatát magában foglalja. A Magyar Vetés 1993-94 évi száma 19. oldalán Zombori Lajos ezt a következőkben fogalmazta meg: “A magyar nyelv megtartó ereje csudálatos… Az biztos, hogy a magyar nyelv ősisége, szépsége, változatossága, kifejező képessége és leírhatatlanul nagy megjelenítő ereje olyan tisztánlátásra és ezáltal rendkívül következetes gondolkodásra nyújt lehetőséget, ami egyedülálló a maga nemében. Gondoljunk csak feltalálóinkra, íróinkra, matematikusainkra, zeneszerzőinkre, amikor is nyugodtan elfelejthetjük, mi több, kizárhatjuk a hozott genetikai kódot, mert azt már rég felülírta a gyémántkeménységű és kristálytiszta magyar nyelvi logika.”

Tudósainkról, feltalálóinkról ezernyi cikk, könyv jelent meg, s tudjuk, mindezek összessége sem foglalja magában valamennyi tudósunkat, s ezekhez napjainkban is újabb és újabb nevek adódnak. A Kanadai-Amerikai Magyarság 2005. június 22.-i számában például a következő cikket olvashatjuk: Mi a magyar diákok tudományos sikereinek titka? cím alatt: “A magyar diákok az egyik tudományos versenyt a másik után nyerik. Az Istenért, miként lehetséges ez? – indítja terjedelmes cikkét a cseh Gazdasági Napilap, amelyben a fiatal magyar tudósok eredményeiről számol be. A cikk szerzője szerint az eredmények a magyar nyelv páratlanul logikus felépítésének köszönhetők, továbbá annak – szisztematikus gondoskodásnak – ahogy a magyar iskolákban a tehetségekkel foglalkoznak. Ezt a programot Zsolnai Tibor professzor dolgozta ki a kilencvenes évek elején, az általános iskolák számára. Tény, hogy elképedve áll a világ azzal a jelenséggel szemben, hogy szinte naponta születnek világra szóló magyar találmányok. A külvilág mindezt Magyarország tönkretételével és becsmérlésével honorálja.” Pedig ők is elérhetnék ezeket az eredményeket, csak meg kell tanulniuk magyarul beszélni, gondolkodni, élni.

Az idén május 8-14 között tartott 21 év alatti tudósok olimpiájának egyik győztese Rátai Dániel. Találmánya a közönséges számítógépet háromdimenziós készülékké és egyben érintőképernyős PC-vé képes változtatni. Külön elismerésben részesült Bálint György tanár úr, aki felfedezte a fiatal tudós tehetségét és elindította a siker útján.

Peter D. Lax magyar származású matematikusnak ítélte a Norvég Tudományos akadémia “matematikai Nobel-díjként emlegett Abel-díjat, a differenciálszámítás területén elért eredményeiért.

Nézzünk korábbi időkbe? Csak egy példa: a szittya Anacharsis volt a pythagorasi iskola megalapítója.

Tudományos eredményeinkkel gyakran foglalkozunk. De jelen írásomban a magyar lélek nyomán fakadó, kézzel tapintható eredményekre szeretnék rámutatni.

Mindenütt, ahol magyar népeink megfordultak a becsület, a feltétlen barátság, egyenlőség megtestesítőiként emlékeznek reájuk. Az ősi magyar lélekből született a világban egyedülálló feleség fogalmunk és szavunk, s a “minden székely nemes” eszmeisége.

Szent Korona tanunk Isten kezébe helyezi hazánkat. Magas eszmeiségét meg sem közelíthetik a ma hirdetett, demokratikusnak nevezett intézmények. A Szent Korona védelme kiterjedt mindenkire, aki határain belül élt, s a balsors űzte idegen betelepedőket mindig vendégeinek tekintette.

Királyaink és gyermekeik élete a szentség fogalmát merítette ki, s külön tanulmány tárgyát kell, hogy képezze életük elemzése.

Szent László (1077-1095) a virágokkal is beszélni tudó Táltos király nyomai hegyeinkben, erdő-mezőinkben a mai napig megtalálhatók: Mátraverebélyen például lova patáinak nyoma tisztán látható. Az üldözöttek, gyengék pártfogója, mélyen vallásos lélek. Emellett kora kiváló hadvezére. Leánya Piroska a bizánci egyház szentje Irene néven.

A keresztes háborúban részt nem vevő királyunk építette az első jeruzsálemi kórházat a háborúban szenvedők ápolására, mivel a hit terjesztését nem fegyverekkel akarta megoldani, hanem jósággal.

Könyves Kálmán tudós királyunk (1095-1116) kijelentette, s törvénybe iktatta, hogy boszorkányok nincsenek. Nyugaton a boszorkányüldözések még a XVII. században is folytak Amerikában, Salem városában.

IV. Béla királyunk, (1235-1270) szent gyermekek – Szent Margit és Szent Kinga -- atyja, nemzetünk védője és felvirágoztató Táltos királya. IV. Ince pápával -- hazánk és népünk érdekében -- folytatott levelezésében a következőket írta: “…márpedig, hogy népiesen, azaz közönségesen szóljunk, a nép szava Isten szava, s a tömeg véleménye a prófécia képét ölti fel.”[9] S miközben a kereszténység védelmében a tatárok keze alatt pusztultunk, a pápa kiközösítette hazánkat.

Mátyás király (1458-1490) az igazság bajnoka, ki csillagokba költözött hősként ragyog a hollókövi vár felett. Politikai, katonai, gazdasági, művelődési óriási eredményei ezen címe mellett eltörpülnek.

A Tordai országgyűlés (1557) a lelkiismeret és vallás teljes szabadságát hirdette meg, amit 1568-ban iktattak törvénybe, melybe a valláshirdetés szabadságát is belefoglalták. Itt nem szabad elfelejtenünk, hogy magyar népeinknél ezen teljes vallásszabadság gyakorlata többezer éves múltra tekint vissza testvérnépeink birodalmaiban. Vallásüldözések menekültjei Erdélyben mindig biztonságot találtak, s innen indult el

Bocskay István (1557-1606) szobra a protestánsok vallásszabadságának hőseként áll Genevában.

Bethlen Gábor (1613-1629) Erdély fejedelme és magyar király az európai műveltség és tudomány központjává tette hazáját.

Nemzetiségeink irodalmi törekvéseit hazánk magyar uralkodói támogatták. A románok irodalmi nyelvét a magyar protestáns kezdeményezések indították el, s első nyomtatott könyvei Brassó, Szeben, Szászváros és Nagyvárad városokban jelentek meg. Az első teljes román Újszövetséget Gyulafehérváron nyomtatták 1648-ban I. Rákóczi Ferenc segítségével. Az első szerb újságot, a Srbska Letopis-t Magyarország indította útnak. 1796-tól a tizenkilencedik század elejéig a magyar nemzetiségek nyomdáinak központja Budapest volt.

Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) Tibet- és magyar ősmúltat kutató élete Keleten a szentség fogalmát töltötte be, s a Thaisso Buddhista Kolostorban elhelyezett szobra a szentnek kijáró tiszteletben részesül.

gróf Széchenyi István (1791-1860) egész életét népünk felemelésére, kiváltságok megszüntetésére fordította, s a hazájáért aggódó, küzdő, igazi magyar nemes megtestesítője és vértanúja.

Kossuth Lajos szabadsághős – Kúr Géza magyar művész által készült -- szobra a Fehér Házban áll. Amerikában elhangzott beszédeiből bőven merítenek az amerikai politikai szónokok anélkül, hogy nevét megemlítenék. John F. Kennedy által elhíresült “Ask not what your country can do for you; ask what you can do for your country…” Kossuth Lajos egyik mondása, mellyel önzetlen hazaszeretetre tanítja a világot.

Orvosaink önzetlen lélekkel, önfeláldozó élettel, s magas tudományos képzettséggel szolgálták betegeiket. Inkvizíciós jegyzőkönyvek tanúsága szerint tapintással vizsgálták betegeiket, s vizeletvizsgálatokat is alkalmaztak gyógyító munkáik során, amit mindig ingyen szolgáltattak, ezért állandó életveszélynek téve ki magukat.

Orvosaink a későbbi századokban számos, nagy horderejű felfedezéssel gyarapították az orvostudomány egészét. Mind e mellett hazájuk felvirágoztatásán is dolgozva értek el számottevő eredményeket:

Kereséri Kölcséri Sámuel (1663-1732) az erdélyi nemesi családok orvosa volt, ugyanakkor a bányák egészségügyi felülvizsgálásán dolgozott. Nyugaton ez még napjainkig sem lett rendszeresítve.

Bél Mátyás (1684-1749) Besztercebánya kiváló orvosa és tanára volt. Pozsonyban ő alapította Magyarország első újságját 1721-ben, s Magyarország első földrajzi leírása is nevéhez fűződik (1735).

Kibédi Mátyás István (1725-1802) Magyarország első testnevelő könyvét írta.

Jólészi Cházár András (1745-1816) az ország első süketnéma intézetét alapította 1802-ben Vácon.

Semmelweis Ignác (1818-1865) az “anyák megmentője” címet kapta, a gyermekágyi láz okának felfedezéséért és kezeléséért.

Lenhossék Mihály (1773-1840) és két fia a vese és idegrendszer tanulmányozásában értek el nagy eredményeket. Mihály fia a neuronologia tudományának megalapítója, kinek több, mint 300 tudományos értekezése ismert, s e tudományág alapköve.

Szent-Györgyi Albert a C-vitamin felfedezőjeként az egészséges táplálkozást mozdította elő.

Tündér Ilona édesanyánk jogán minden leány tündér, tér és idő felett diadalmaskodni tudó lény, tartja hagyományunk. Asszonnyá válva feleség és anyaként ők őrzik a múltat, szülik és növelik a jövendőt, mindig Istenre tekintve. Ennél szentebb hivatás e földön nem lehet. Egy adatközlő öreg néni a következőt vallotta Erdélyi Zsuzsannának, amikor nyolc gyermekes leányához ment sietve “„...a rózsa kivirágozhatna az utamon, mer én annyit imádkozok, ha arra megyek...”

Társadalmunk minden szintjén megtaláljuk Nagyasszonyaink kezenyomát, s gyengédséggel, de ha kell katonai erővel is támogatták élettársukat. Kanizsai Dorottya, Zrinyi Ilona, az aradi vértanuk emléke köré csoportosult asszonyok eszmét ébren tartó tevékenysége mögött milliónyi, neve-felejtette hős asszonyi lélek egyengeti életünket ma is.

Hímzéseiken ők őrizték meg a valahai kárpát-medencei tenger állatvilágának és a bronzkori magyar házaknak a képét.

Imával töltött óráikban ők látják, hogyan tárul a mennyország ajtaja, s szólalnak meg húzatlanul is a harangok. Ők tudják, hogy minden magyar mellé három angyalt rendel a teremtő: az egyik őriz, másik tanít, a harmadik a lelkünket várja.

Ők ismerik a virágok nyelvét és készítenek írt, orvosságot a rászorulóknak.

Ők nevelik dallal kicsinyeiket embernyi emberré, s tanítják őket a világmindenség titkaira, melyeket emlékeztetőül háztartási eszközeikre faragják szerető férjeik.

Világuk dal, ima, szeretet. Ebből a táptalajból nő társadalmunk, hogy Isten rendelte hivatását betölthesse, s ezt kell megosztanunk a világgal.

Lényük, létük valóban csodakút: kimeríthetetlen. Amikor szép nyári estén a csillagos eget csodáljuk, szinte beleszédülünk a látottak nagyságába, szépségébe. Ugyanilyen érzés fog el bennünket, amikor összegezni szeretnénk költőink életét, munkásságát. Szinte lehetetlen, hiszen a végtelennek és örökkévalóságnak részei. Isten és hazájuk iránti szeretetük, s a jóság diadalmának hite lebeg írásaik felett. Bennük olvad a régmúlt és a jelen egy, építő egésszé. Olvassuk őket. Éljünk velük. S áldjuk Istent, hogy ennyi kincset adott nekünk. Hogy kegyelméből magyarnak születhettünk.

Sinka István Nagy utakról hazatérve című könyvében megjelent két verssel, mint magyar jövőképpel szeretnék elbúcsúzni:

Kodály Zoltán Visszatekintés, Összegyűjtött iratok, beszédek, nyilatkozatok. Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1964

Magyar Adorján Az ősműveltség. Kiadó: A Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest

Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtőt lépék, archaikus népi imádságok, Magvető Könyvkiadó második kiadás, 1976. Erdélyi Zsuzsanna

Árpád-kori és Anjou-kori levelek, XI-XIV. század. Nemzeti Könyvtár, Gondolat kiadó, 1960

Magyar Népművészet, Hoffer Tamás és Fél Edit, Corvina Kiadó,1975. 3.kiadás

Magyar Adorján A Csodaszarvas. Kiadó: A Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1991

[1] Kodály Zoltán Visszatekintés, 34. old.

[2] Kodály Zoltán Visszatekintés, 55. old.

[3] Kodály Zoltán Visszatekintés, 56. old.

[4] Kodály Zoltán Visszatekintés, 61. old.

[5] Kodály Zoltán Visszatekintés, 93-95. old.

[6] Kodály Zoltán Visszatekintés, 305. old.

[7] Kodály Zoltán Visszatekintés, 161. old.

[8] Kodály Zoltán Visszatekintés, 202. old.

[9] Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század 161. old.