Tudnánk még többszáz hun-avar-magyar településnevet felsorolni, de ennek terjedelme miatt ettől most elállunk. Történelmi és nemzeti szempontból hasznos lenne, ha valaki feldolgozná ezt a hatalmas helységnévtárt, még mielőtt végleg eltűnik. Török Sándor   már megkezdte ezt a fontos feladatot. Különös szükség lenne erre a Lajta, Inn, Stájerország és Morvamező területein. Az idegen kutatókat valószínűleg meglepné az a tény, hogy a földrajzi nevek a Lajta-térségben már Árpád megérkezése előtt is magyarok voltak. Steinhauser, német kutató is elismeri a magyarok jelenlétét már 896 előtt. Állítja, hogy Edlaubach, egy kis patak, amely a Répce folyóba ömlik Egurwelgh (Egervölgy) volt 1263-ban. „Tagadhatatlan, hogy a magyar lakosság százalékaránya eredetileg jelentékenyen nagyobb volt, mint ma.” Steinhauser még azt is leírja, hogy a magyar településeket meg lehet találni folyók völgyeiben, mint a Gyöngyös, Répce, Csáva, Füles, Aranypatak és Ikva.[2] Ezen nevek említése után megemlíti az elszórt magyar lakosságot: „Ausserdem muss es aber auch sonst im Lande einzelne Madjaren oder madjarisierte Deutsch u. Slaven gegeben haben, wie es sich in einem dem ungarischen Staat angegliederten Gebiet von selbst versteht.” (Steinhauser: 5 – 22 – 37) (Ezen a területen kellett elszigetelt magyar vagy elmagyarosodott német és szláv népnek élnie, mivel e rész magyar birtok volt.)

            Steinhauser szerint: „ . . . semmi esetre sem bizonyítható, hogy a XVI. században betelepült horvátok még szlávul beszélő embereket találtak volna. A horvátok által benépesített XVI. sz.-i falvak a már meglevő német vagy magyar formák átalakítása vagy új megnevezések által kapták nevüket. A horvátok ajkán keletkezett helynév formák kivétel nélkül német vagy magyar alapra vezethetők vissza.”[3] A németek földrajzi neveiket a nagyszámú magyar nevek után képezték. Például a magyar „Ezturmen” 1157-ben „Eztermeg”-re változott, 1257 után a németben „Ztrem-en” lett.[4]

            Továbbá Steinhauser rögzíti, hogy Pozsonytól nyugatra „Königswart” és „Königsberg” csakis Szt. István után kaphatta nevét. A következőkben felsorolok néhány magyar nevet, melyeket a mai Ausztria térképein találhatunk. Moson vármegyében: Csárda, Erdélyi-hof, Öregpuszta, Püspök-hof. Sopron megyében: Szomjas, Fenyős, Puszta. Vas megyében: Bordó, Falusi-tál, Szigeth.

A magyar adózási rendszert Fajsz vezér a X. században létesítette, és az Árpád-házi királyok tovább fejlesztették, állítja Török Sándor  . (73) Burghardt írja, hogy Ausztria és Magyarország két különálló állam maradt az után is, hogy az osztrákok elfoglalták a trónt: „Még 1526 után is, amikor a Habsburg császár lett és egyidejűleg a nyugati magyar rész királya, megmaradt a két országot elválasztó határ, és 1850-ig a határon átvitt árukra vámot kellett fizetni.” (Burghardt, 78) Számos történelmi tanulmány állítja, hogy ebben az időben Magyarország elvesztette területi egységét, és megszűnt létezni. Az igazság az, hogy az ország függetlenségét és külpolitikájának irányítását veszítette el. A középkorból felsorolok egy pár tarifa-behajtó hivatalt, mely az elhelyezésénél fogva bizonyítja, hogy Burgenland Magyarország szerves része volt. A Moson megyei Köpcsény 1363-ban koronatartomány, a Sopron megyei Szárazvár 1370-ben, valamint Nezsider, mely szintén koronaadózási hivatal volt. (Dabas, 93)

A Rozália hegység, Lajtaszentmiklós kiterjedt Alsó-Ausztria területére, egészen a Lajta folyóig, a Bécsújhely előtti rész volt a magyar határ. Itt a nagy forgalmú átkelő helyen, a hídon volt a legrégibb magyar adózási hivatal, amely legmesszebbre benyúlt Nyugatra. II. Endre 1223-ban tesz róla említést. Ez a hely később, a „tizenharmadik” adóbehajtó hivatal lett. Nevét megtartotta Vámosderecske nevében, Sopron vármegyében. (Dabas, 93)

Egy dokumentum 1428-ból említ Keresztúr nevű falut, mint adóbehajtó hivatalt, Fehérvár és Gráz közötti főúton, amely a Rába-Lapincs Vas megyei magyar határvonalon helyezkedik el.

            Mindannak az itt említett vagy még fel nem sorolt ténynek ellenére az osztrákok Kismartonra való hivatkozással igénylik e területet, azt hirdetik, hogy Burgenland örökölt birtok volt, mert Kismarton Ausztria része. E területet maguknak követelték a Békeparancs idején, mint egy olyan területet, melyet mi magyarok eloroztunk tőlük. (Dabas, 94)

            Kárpát-medencét a Kelet és Nyugat egyaránt terjeszkedési átjárójuknak tekintették. Elsőnek a németek igyekeztek hadsereg bevetésével birtokba venni, majd a Habsburgok próbálkoztak ravaszsággal, csalással, izgatással, megvesztegetéssel és háborúval. Az bizonyított, hogy a magyar etnikai határ Ostarrichi, Stájerország és Morvaország területén volt. A magyar és szláv nevek az újvári (Küssen) apátság alapító dokumentumaiban bizonyítják, hogy valóban ez volt a magyar határ.[5]

A gyepűk lakossága a XII. századig magyar, avar   székely és besenyő volt. A XII. század közepétől e területet a német ajkúak lassan ellepték. Burghardt így ír: „A határsáv területét, különösképpen beleértve a nyugati részeket, melyek most Burgenlandot képezik, több mint egy századon át nem népesítették be. Ez volt a gyepű, az üresen hagyott megfigyelő hely a határvonal mentén. Csak kisszámú katonai őrség lakhatott e területen. Addig, amíg a veszély fenyegető volt, a gyepűt nem telepítették be, csak az előbb említett őrség és annak családja élt itt. A XII. századtól, amikor a magyarok biztonságban érezték magukat, e gyepűt akkor népesítették be.” (Burghardt, 67)

II. Géza 1157-ben számottevő területet adott a stájerországi németeknek, és ezzel megváltoztatta e terület demográfiai összetételét. Rövid időn belül a német lakosság nagyon elszaporodott. Amikor a székelyeket innen áttelepítették Erdélybe, a magyar százalékarány még jobban megváltozott. Burghardt szerint: „A besenyők és egyes magyar csoportok fokozatosan beolvadtak a németül beszélő többségbe.” (Burghardt, 111) (Trianonban az osztrákok megpróbálták eltakarni beolvasztási politikájukat, és minket vádoltak ezzel.) A tatár pusztítás után e gyepű, Osztarrichi területről, a magyarok nagy csoportokban menekültek el, mert nem tudták megakadályozni a tömegével magyar földre betelepülő németeket, akik ölték a magyarokat, és lehetetlenné tették életlehetőségüket. Moór Ede kutatása szerint a magyarok e területről a megszállt török területre húzódtak.[6] 

            Az 1409-1410 között dúló pestisjárvány is nagyban hozzájárult a magyarság megfogyatkozásához, különösképpen a Répce vidékén vette áldozatait. 1532-ben, a kőszegi vár elfoglalásának kudarca után a szultán mérgében elrendelte Répce és Felsőőr közötti terület felégetését, a nép kiirtását. 1532-ben, amikor a horvátoknak menekülniük kellett az adriai tengerpart menti hazájukból, itt, a Répce és Felsőőr területén találtak hézagosan lakott területet, ahol megtelepedtek. Ez időtől kezdve, nemcsak a németek pusztították és olvasztották magukba az őshonos magyarokat, hanem a horvátok is. „Azon a területeken, ahol a horvát falvak csoportja létesült, és a horvát nyelv maradt fenn, valószínű, hogy magyar és német tömegeket olvasztott magába.” (Burghardt, 158) Buda török uralom alóli felszabadítása után, 1686-ban, a Habsburg magyarellenes, idegen, szlovák, oláh, német betelepítési politikája következtében, a magyarok száma erősen megfogyatkozott. 1722-1723-ban törvény jelent meg, mely szerint az idetelepülők hat éven át adómentességet kaptak. Az idegen iparosok pedig 15 évi adómentességet élveztek, míg a magyaroknak saját hazájukban nagy adóztatás alatt kellett nyögniük. (Dabas, 100)

            Az osztrák magyarellenes politika megmutatkozott a burgenlandi magyarok számának statisztikai kimutatásában is. Az 1910-es népszámlálás szerint, amikor Burgenland még Magyarország szerves része volt, az összlakosság száma 291 618, tizenhárom év múlva, 1923-ban, 275 851-re zuhant, ez 5.4%-os fogyatkozás. Az Ausztriának adott terület magyar lakóinak száma, becslés szerint, 65 000 volt Trianon előtt. Az 1920-as népszámlálás, 24 867 magyart mutatott ki, amely az összlakosság 8%-a. E kimutatásban nem szerepel azon magyarok száma, kik az utolsó három évben e területet elhagyva Amerikába vándoroltak. Az 1923-as népszámlálás csak 14 931 magyart jelez, ami a lakosság 5.2%-ának felel meg. 1934-ben 10 430 magyar, tehát 3.5%. A meghamisított statisztikai adatok a második világháború után, még jobban kidomborítják az osztrákok magyarellenes politikáját. Az 1966-os Österreichisches Lexikon az 1961-es magyar létszámot már csak 2%-nak tünteti fel, ugyanakkor az Encyclopedia Britannica 1973-ban 4%-ot említ. Valószínűleg az osztrákok 1972-es Fodor Turista Útikönyvében (195) található a nemzetiségek legpontosabb százalékos kimutatása, mert az adatgyűjtést nem a beszélt nyelv, hanem a nemzetiségi származás szerint írták össze. Így 14% horvátot és 6% magyart számláltak. (Dabas, 100) Az osztrák hivatalos statisztikai kimutatás, 10% horvátot és kevesebb mint 2% magyart mutat ki. Ez utóbbi népszámlálásnál a beszélt nyelvet és nem a faji származást vették figyelembe. Ekkor már sok horvát és magyar valóban nem beszélte az anyanyelvét.

            Ha az 1920-as népszámlálást vesszük alapul a számításban, 25 000 magyart és 0.5%-os népszaporulatot, 50 éven át ennek a számnak legkevesebb 31 250-nek kellene lennie.[7] 1920 óta a magyar kisebbség a népesség 1/6-a alá zsugorodott. Az osztrák statisztika nem említi a magyarok eredeti számaranyát, sem annak növekedését, vagy megcsappanását. Dabas véleménye szerint ilyen osztrák irányítás, amely 70 év alatt egy ősi nép számarányát 1/6 alá szorította, nem felel meg az annyira hirdetett európai liberális követelményeknek. Ez nem más, mint alattomos népirtás. Amikor egy nép, amely kisebbségi sorsba zuhant, nem tarthatja meg nemzetiségi jellegét, nyelvét, mert minden lehetőséget megvonnak tőle, hogy azt fenntarthassa; amikor  létezését egyszerűen letagadják, vagy számadatait meghamisítják, arra hivatkozva, hogy olyan alacsony, hogy említésre sem méltó, akkor megállapíthatjuk, hogy ez igenis a népirtásnak egy változata. Mert a népirtást elvégezhetjük szerb (Koszovó), orosz (Csecsen-föld) módon, de elérhetjük ezt úgy is, hogy megvonunk minden lehetőséget a kiirtásra szánt csoporttól nyelve és kultúrája fenntartására.

            A magyarok alaptulajdonsága a fajokkal szembeni és vallási türelmesség. Sinor Dénes mondja: „Gyakorlatban nem volt megkülönböztetés a nemzetiségek és a magyarok között, a magyar kormánynak szerencsétlenségére egy többnemzetiségű népközösséget kellett uralnia a kritikus európai nyilvánosság előtt.” [8] Ha időnként elő is fordult valamilyen kedvezőtlen határozat a kisebbségekkel szemben, az akkor a pillanatnyi európai behatásnak volt az eredménye. Egyes történészek azzal a meglátással jöttek elő, hogy a magyarok túl mérsékeltek voltak a kisebbségeikhez, és ez okozta Trianon létrejöttét. Burghardt így nyilatkozik: „Magyarország ellentétben Ausztriával, valószínű, hogy túl türelmes volt, és épp az volt a politikájának a hibája, hogy az erőltetett beolvasztást túl későn alkalmazta.” (Burghardt, 160) Pozsony és annak környéke eltótosodott, a mi türelmességünk következtében. Ugyanakkor 24 magyar falu a Bécsi-medencében teljesen elnémetesedett, egy évszázad alatt, míg 56 horvát község, a Lajtán túl, magyar uralom alatt, három évszázadon át, Trianon előtt, megmaradhatott horvátnak. Ez csak a mi rendkívüli türelmességünk következtében maradhatott fenn: mindennek ellenére, Burghardt szerint: „Mondhatjuk, hogy Magyarország türelmesebb volt a kisebbségeihez, mint Ausztria, és hogy ma itt élnek horvátok, és létezik egy protestáns kisebbség, ez egyszerűen azért van így, mert ez a terület Magyarországhoz tartozott.” (Burghardt, 159)

            A XV. század kezdetén, az ellenreformáció és protestánsüldözés időszakában a zsidókat  is kiüldözték Karintiából és Stájerországból. Az osztrákok sohasem említik, hogy a magyarok türelmességének az eredménye, hogy a zsidók Burgenlandon megtelepedhettek. Amikor a burgenlandi zsidókat említik, mindig az osztrák emberiességet emlegetik. Burghardt megemlíti a legnagyobb zsidó burgenlandi települést, mely magyar védelem alatt „1671 után a zsidó közösségek Eisenstadt, Mattersburg, Deutschkreutz, Lackenbach, Kobersdorf, Fraukirchen és Kittsee Esterházy herceg egyenes védelme alatt álltak, aki gyakorolta nemességi jogait, felmentve őket különböző adók és terhek alól.” (Burghardt, 317)

            A magyar nemzetiségi és vallási türelmesség bemutatására Dabas közli, hogy Csonka Magyarország területén 710 000 zsidó élt, ugyanakkor Ausztriában csak 70 000. A Habsburg osztrák-magyar uralom alatt a zsidók nem élveztek olyan vallási szabadságot, mint Magyarországon. Már 1568-ban, a tordai nemzetgyűlésen kihirdették a szabad vallásgyakorlatot. Ausztriában, ez időben, a protestánsokat üldözték. E tényt számokban is tudjuk bizonyítani. Burgenlandon a protestánsok, a XVIII. században, 14.37%-ban voltak jelen. Ausztriában, csak 6.7%-ban. A XVIII. században, a lutheránus németeket kikergették Ausztriából, így kerültek Burgenlandba, a Lapincs folyó térségébe.[9]

            Könnyű megcáfolni a vádat, mely szerint elmagyarosítottuk volna a nemzetiségeket, csak utána kell nézni, hogy Magyarországon a nemzetiségek megmaradhattak-e sajátos nemzeti szokásaikban évszázadokon át. Amikor anyaföldjükről elűzték őket, nem azért jöttek-e ide, mert itt szabadabb, jobb körülményeket találtak, mint szülőhazájukban? Az a tény, hogy számuk nőtt, és nem fogyatkozott, megdönt minden ellenünk irányuló vádat. I. István, IV. Béla, Nagy Lajos idegen-betelepítései ellenére is, Magyarország megmaradt magyar nemzeti államnak, mert az idegenek a jó bánásmód következtében magyarnak vallották magukat. A XVII. századtól, amikor a török elől menekülve kisebb-nagyobb nemzetiségi csoportok jöttek Magyarországra, a Habsburgok azért, hogy gyengítsenek bennünket, tudatosan élesztgették, szították az idemenekültek nemzeti érzését, így hazánk többnemzetiségű állam lett. Az 1920-as Békeparancs óta az utód-államokban, és különösképpen Ausztria Burgenlandjában, őshonos népünk kisebbségi üldözött sorsba került. Ez üldözés 1945 után folytatódott.

            Nagyon sajnálatra méltó, ugyanakkor tanulságos lecke részünkre, hogy azokat a népeket, akiket vendégként fogadtunk, egységben telepítettük le, akiknek meghagytuk vallását, szokásait, nyelvét, kultúráját, sőt hozzájárultunk nyelvük kialakításához, háborítatlanul szaporodhattak,  ennek ellenére nagy propaganda-hadjáratban hirdették a hazugságot, hogy elnyomtuk őket, és követelték hazánk feldarabolását, az általuk lakott területek elcsatolását ahhoz a két esetben még nem is létező állam területéhez, ahonnan eredetiben elmenekültek. A Habsburgok évszázadokon át azon dolgoztak, hogy meghódíthassanak, és ősi földünket magukéhoz csatolhassák. Népünk nevének lejáratása az osztrákok által még mindig folytatódik. Lexikonjaik még mindig magyarok általi elnyomatásról tudósítanak. A Békeparancs idejében ellenezték a népakaratra támaszkodó döntést, mert Sopron példájából jól tudták, hogy Burgenland, az Őrség magyar maradt volna. Még a soproni születésű Walheim tanár is kénytelen volt kijelenteni, hogy az osztrákokat „idegeneknek” tekintik a „burgenlandiak.” [10]

            A legtárgyilagosabb történészek is úgy vélik, hogy az utód-államok célja Magyarország jó hírnevének befeketítése volt. Burghardt erről így nyilatkozik: „Úgy néz ki, hogy a véleményformálásnak a célja a legendás hirű Magyarország múltjának a ’rémét’ mutogatni.” (Burghardt, 307)

            Magyarország rossz hírének keltésében Ausztria olyan messze ment, hogy magyarellenességre, a tények meghamisítására buzdította a már négyszáz éve Burgenlandon élő horvátokat. Az osztrákok azzal dicsekedtek, hogy most a horvátok közösségi hivatalokat töltenek be Ausztriában, mintha magyar időben erre nem lett volna lehetőség. A tájékozatlan olvasó nem tudhatja, hogy az osztrákok leszorították a horvátok számát egyötödére annak a számnak, ami Burgenlandban magyar századokban volt. „A templomokban, ahol ma németül prédikálnak, az iskolákban, ahol ma németül tanítanak, az ’elnyomó’ magyarok türelme jóvoltából csakis horvát szó járta.”[11] Ez természetes is volt Magyarország előtt, mivel a Szent Korona Tan kimondja, hogy minden nemzetiség egyenlő szabadságot élvez. (Una eademque libertas) A Magyar Alkotmány ezt nemcsak törvénybe foglalta, hanem a gyakorlatban, egy évezreden át alkalmazta is. Macartney így ír: „Bármelyik nyelvnek a használata magánéletben szavatolt volt.”[12] A magyar politikusok elfelejtettek említeni egy fontos tényezőt, amely megsemmisítette vagy enyhítette volna a magyarellenes propagandát, azt, hogy a hivatalos nyelv Magyarországon 1844-ig a latin nyelv volt. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségeket nem kellett megtanítani a magyar nyelvre ügyeik elintézéséhez. A latint kellett tudniuk, nem kellett félniük, hogy elmagyarosodnak. Ez a törvény mindenképpen magyarellenes volt, és ez volt az egyik tényező, amiért a nemzetiségek nem olvadtak be. Az a magyarellenes vád, hogy a felvidéki magyarok, a székelyek és csángók elmagyarosodott tótok, oláhok lennének, teljes képtelenség.

            Védelmünk érdekében megvizsgáljuk a XIX. századi Európa történelmét. Kijelenthetjük, hogy alig létezett európai ország, amely nem alkalmazta az elnyomást. Megemlítem az angol, francia, belgiumi és spanyol gyarmati politikát, a korzikai kisebbségi felkelést. A beolvasztás elfogadott gyakorlat volt Európában. Kérdezem, miért volt akkor Magyarország ellen Európában ez a kétszínű felháborodás? Talán azért, mert így akarták betakarni saját bűneiket, vagy csupán a magyar történelem ismeretének hiánya okozta ezt? Befolyásolta őket egy vakmerő, soviniszta, politikai cél. A franciák elfelejtettek körbenézni saját portájuk körül akkor, amikor elítéltek bennünket hamis rágalmak alapján. Burghardt erről így nyilatkozik: „1794-ben, az első modern nacionalista franciák, a bretonokat, az elzásziakat, a flamandokat, stb. erőszakolták a francia nyelv átvételére.” (Burghardt, 305) „Magyarországon nem volt megkülönböztetés nem-magyarok ellen.”[13] Dabas megfogalmazása szerint, ha lett volna magyar elnyomás, akkor Burgenlandon, Vas megyében a németek nem tarthatták volna meg nyelvüket hat-hét évszázadon át. (Dabas, 113) Ha Burgenlandon elnyomtuk volna a nem magyar népeket, mint ahogy ezt hirdetik, akkor mi oknál fogva jöttek nagy számban ide letelepedni? Miért nem vándoroltak jobb környezetbe, mentek jobb élet felkutatására?

            Amikor a Habsburg elnyomás már eviselhetetlenné vált Erdélyben, több ezer székely és magyar elhagyta anyaföldjét, és a Kárpátokon kívüli területre húzódott, jobb élet reményében. A középkorban a vallon telepesek és franciák, kiket saját hűbéri uraik űztek el, jöttek, és menedéket találtak nálunk a török uralom alatt. A magyar királyság befogadott minden menekültet, bármilyen megkülönböztetés nélkül. A lutheránusok, zsidók, kiket elzavartak Bécsből és Stájerországból, menedéket kaptak nálunk. Jöttek volna-e menekültek, ha ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint anyaföldjükön?

            Mi magyarok biztosítottuk a német nyelv magyarországi szabad használatát. „In den Dörfern, mit Ausnahme derer kroatisch oder ungarisch waren, sprach man ausschliesslich Deutsch, der Pfarrer predigte von der Kanzel in der deutschen Sprache u. bei der Faschingsunterhaltungen wurde auf deutsch gestritten u. gerauft.” (A falvakban, kizárólagosan németül beszéltek, kivételek azok a falvak, ahol a lakosság teljesen magyar vagy horvát volt. A pap németül prédikált, és a nép farsang alkalmával németül vigadott.) [14] A pinkafői halott-nyilvántartási hivatalban (1900) a bejelentések németül és magyarul történtek. Még több német okmány található a burgenlandi Kismarton levéltárában. (Dabas, 114)

            A magyarok nem okolhatók azért, hogy némelyek elmagyarosodtak. A magyarosításnak a barátságosság, a szabadság érzete volt a hajtó ereje. „Nem próbálták egy új nyelvnek ráerőszakolását a nem magyarokra.” (Burghardt, 111) Macartney írja, hogy a magyarok beolvasztásában a legsikeresebbek az oláhok, tótok és a németek voltak. Burghardt szerint a magyarok hibája – a kötelező magyar nyelvtanítás bevezetése terén – inkább a késedelmesség mint a kérlelhetetlenség. (Burghardt, 161)

            Leszögezhetjük, hibánk onnan származott, hogy a veszélyt túl későn észleltük. Trianon előtt, 1891-ben, Vas vármegyében a nem magyarok 12.5%-a beszélte a magyar nyelvet.[15] Azoknak a magyaroknak, akik az úgynevezett „demokrata” utód-államokban élnek, meg kell tanulniuk az állam nyelvét, amely alá rendelték őket, ugyanakkor anyanyelvük használata erősen korlátozott. Hol van itt az általuk és a Nyugat által is annyit hangoztatott alapvető emberi jog szabad érvényesülése? Az ENSZ határozata szerint: „Még beszélni sem lehet a béke megvalósításáról, hacsak ki nem küszöbölünk minden olyan tételt, elvet, engedélyt az egész nemzetközi és magánélet területéről, amely ellenkezik az alapvető emberi jogegyenlőséggel. Az ENSZ erre ismételten felhívta a tagállamokat, és ezen alapul az ENSZ közgyűlése által 1968. november 26-án elfogadott nemzetközi egyezmény is a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság alapelveinek egyetemes érvényességéről, és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények elévülhetetlenségéről. (vö.: 1971. évi 1.tvr. Magyar Közlöny 1971. /6) Ezek szerint büntetendő minden háborús bűntett és emberiség elleni bűntett az egész világon, bárki követi is el azt, még ha olyanok is, akik azelőtt üldözöttek voltak.”[16]

            1973. július 3-án Helsinkiben létrehozták az Európai Biztonsági Egyezményt (CSCE). A célja ez egyezménynek a béke, biztonság, igazság és együttműködés előmozdítása volt. Képviseltette magát ezen az értekezleten egész Európa, Albánia kivételével, valamint az USA, Kanada és a Szovjetunió. 1975, augusztus elsején, hosszú vita után, aláírták az azóta Helsinki Egyezménynek ismert nemzetközi megállapodást. Aláírásukkal biztosították az alapvető emberi jogokat, mely magába foglalta a gondolat- és szólásszabadságot, a szabad vallásgyakorlást, egyben könnyítették az utazási feltételeket és ismeretek terjesztését is.

            A kommunizmus bukása után, 1990-ben, 34 nemzet jött össze, és írta alá az ún. Párizsi Egyezményt, az új Európa létrehozására, amely elismerte a hidegháború befejezését. Több szovjetköztársaság tagja lett a CSCE-nek, így 1992-re a teljes taglétszám 53-ra emelkedett.

            1994-ben, a szervezet új neve „Organization on Security and Cooperation in Europe” (OSCE). Az új nevet azért vették fel, hogy ezzel egy új időszak kezdetét jelöljék, melyben cselekvőbb szerepet vállalnak Európa létében, hatékonyabban gátolják a mindennemű üldöztetést, és előmozdítják Európában a biztonság megszervezését és a népek közötti együttműködést.[17]

 Az aláírók között ott találjuk az egykori vasfüggöny államai legtöbbjét. Ezek az államok szeretnének bejutni az egyesült Európába és a NATO tagállamai közé. Ezen a fórumon lehetőségünk van nyilvánosságra hozni a bárminemű visszaéléseket, és erélyesen követelni az elszakított területeken élő magyarság jogainak betartását. Ha dokumentáljuk, és ismertetjük az ottani magyarüldözéseket, ezzel támogatást kaphatunk igazságunk elismertetésére. Arra nem hivatkozhatnak az emberi alapjogokat tipró nemzetek, hogy ez belügy, mert a fent említett és elfogadott törvények kimondják, és biztosítják minden ember jogait. Be nem tartása emberiség elleni elévülhetetlen bűntény.

Burghardt, aki jó ismerője a szégyenletes Trianoni Békeparancsnak így ír: „A horvátok és magyarok biztosak abban, hogy egynéhány évtized alatt megtörténik beolvasztásuk.” (Burghardt, 273) Mivel nyilvánvaló az osztrákok beolvasztási politikája, a nagyhatalmak, akik az emberi jogok gyakorlatát „biztosították”, vajon miért nem lépnek közbe megállítani ezt a bűncselekményt?

            Ausztria, Burgenland megszerzésével, lakosságának számát 18%-kal növelte, olyanokkal, akik nem voltak német anyanyelvűek. Sopron megyében a magyar és horvát lakosságot egy egységnek tekintették. Semmi ok nem volt arra, hogy e területet elcsatolják. Dabas szerint ez bűntény.

            1910-ben, a Lapincs völgy és a Rába bal parti részén, 3163 német és vend lakos élt. A folyó jobb oldalán a magyarok száma 2030. Ez a jobboldali Rába terület Árpád korától maradt fenn. A baloldal elnémetesedett. Macartney megállapítása szerint a nyugati magyar történelmi határ változatlan. A nemzetiségi határok nyugaton, északon és keleten majdnem teljesen változatlanok maradtak a benépesítés korától.[18] A németek 700 éven át éltek a Történelmi Magyarország határain belül, ezalatt lélekszámuk az eredeti 25-szörösére emelkedhetett. 1922-ben, amióta e területet elfoglalták, az osztrákok erőszakos, rafinált beolvasztás következtében a magyar lakosság számát egyötödére csökkentették, mégis minket vádolnak erőszakos magyarosítással. (Dabas, 120)

            1977-ben, a Bécsi Történelmi Intézet egyik előadásának keretében Seton-Watson így támadott bennünket: „Die ungarischen Regierungen der Epoche des Dualismus bemühten sich sehr energisch die Rumänen und Slowaken und andere Völker zu Magyaren zu machen, aber diese Anstrengungen schlugen fehl: Sie haben nur dem antimagyarischen Nationalizmus verstärkt. . . Inzwischen bemühten sich die britischen Behörden kaum aus Asiaten oder Afrikanen Engländer zu machen.” (A magyar kormányok a kettős monarchia idején erőteljes ráhatással magyarosították a románokat, szlovákokat és más népeket, de ez az erőszakos módszer kudarcba fulladt, és inkább megerősítette a magyarellenes nacionalizmust. . . Ugyanakkor az angol gyarmatosítók nem akartak az ázsiaiakból és az afrikaiakból angol embert formálni.)[19]

            Hogyan lehet a gyarmatosított népeket összehasonlítani a magyar nemzetiségekkel? Seton-Watson úgy próbálja bemutatni az angol gyarmatosítást, mint jó cselekményt. Elhallgatja, hogy az angolok e területeiken idegen gyarmatosítókként voltak jelen, nem eredeti, őshonos nép, mint a magyar a Kárpát-medencében. Dabas erről így ír: „Indiában nem élt hárommilliónyi angol őslakos, ellentétben azzal a hárommillió erdélyi magyarral, akiket őstelepes voltuk ellenére a beszivárgott oláhok miatt Rumániához csatoltak. Seton-Watson a fenti hamis párhuzammal ostorozva a magyarságot, alattomos, megtévesztő érveléssel igyekszik tisztára mosni a világ legnagyobb gyarmatosítóit.” (Dabas, 121) A magyarországi nemzetiségeket vendégként kezeltük. Önszántukból jöttek, és egy szervezett királyságba menekültek a török és saját hűbéres uraik elől. A francia forradalom ugyanúgy lázba hozta a magyarok nemzeti érzését, mint a többi európai népét. Már csak ezért is minden jogunk megvolt arra, hogy a magyar nyelvet tegyük meg egész Nagy-Magyarországon a hivatalos nyelvvé. Ezt az elhatározást igazolta az is, hogy előzőleg hazánkban évszázadokon át a hivatalos nyelv a latin és a német volt.

            Dabas arra is rámutat, hogy az Egyesült Államok politikája elvárja, hogy bevándorlói feladják anyanyelvüket, és beolvadjanak az angol nyelvű társadalomba. „Az amerikaiak e célból hozták létre az általános elemi iskolai hálózatot, melyben minden oktatás angolnyelvű.”[20] A magukat demokratának valló utód-államok úgyanúgy nem engedték meg, hogy állami iskolákban a kisebbségi népek saját nyelvükön tanulhassanak, mint azt az Egyesült Államok és Kanada sem engedélyezi. Ugyanakkor hazánkat pedig elítélték azért, mert általánosan előírta a magyar nyelv egynéhány órai tanulását elemi és gimnáziumi iskolákban Magyarországon.[21] A magyar ügyvitel mindig megengedte a nemzetiségeknek saját iskoláik fenntartását, még azután is, hogy a kormány elrendelte a magyar nyelv hivatalos használatát. Szalay Jeromos, Macartney és mások szerint az 1868-as kisebbségi törvény Európa leghumánusabb kisebbségi törvénye volt. Vajon miért nem hozott elismerő eredményt mégsem, amikor pedig ilyen kedvezően nyilatkoztak róla? Szalay Jeromos szerint a válasz egyszerű: „mert a nemzetiségek szabotáltak, mert nekik területek kellettek volna.”[22] Az 1868-as törvény szerint az egyházak szabadon alakíthattak egyházközségi iskolákat, és megválaszthatták az oktatás nyelvét is. Magyarországon az iskolák 95.4%-ban egyházközségi iskolák működtek. Ez azért volt lehetséges, mert az egyházak vallási autonómiát élveztek, a hitoktatás, a prédikáció, az iskola nyelvhasználata mindig a helyi lakosság igényeihez igazodott. „Az egyházaknak joguk volt meghatározni a tanítás nyelvét.”[23] És még ezt kiáltották ki soviniszta, elnyomó rendszernek!? Az egyházközségi iskolák még a magyar nyelv közoktatásbeli használatának törvénybe iktatása után, 1879 és 1883 között, is megtarthatták nyelvi függetlenségüket. 1879-ben a magyar nyelvet, mint külön tantárgyat vezették be az elemi iskolák tanrendjébe, hetenként mindössze néhány órában. 1883-ban a magyar nyelvoktatást, mint tantárgyat középiskolai szinten is bevezették. (Dabas, 124)

            1907-ben az iskolák 76%-a egyházközségi iskola, ez is bizonyítja, hogy az „elmagyarosítás” vádja ellenünk csak egy elferdített propaganda szüleménye volt.

            Burghardt meggyőződése szerint Magyarországon az iskolai oktatás kétnyelvű volt. „A magyar nyelv használatának mértéke a helyi tanítótól függött. Rendszerint német olvasókönyvet használtak, a többi tantárgyaknál a magyar nyelv használatát ugyancsak a tanító döntötte el. Egyes falvakban minden magyarul, másokban németül és magyarul történt. Ezért kijelenthetjük, hogy az oktatás nyelve kétnyelvű volt.” (Burghardt, 152) Kárpátalján az iskolai oktatás ruszin nyelven történt. A Történelmi Magyarországon, 1906-ban, 492 elemi iskolában és 13 középiskolában német nyelven folyt az oktatás. Ezzel szemben ma egyetlen magyar nyelvű iskola sincs Burgenlandon. Minket, magyarokat vádoltak, hogy nem adtuk meg a nemzetiségeknek a lehetőséget középiskola és egyetem elvégzésére. Ezt a vádat Burghardt élesen megcáfolta, mikor bemutatta, hogy a felsőoktatás követelménye nem függött magyar uralmi helyzettől. „A Nyugaton általánosan elterjedt véleménnyel ellentétben nincs bizonyíték arra, hogy a nemzetiségek valaha is hátrányos helyzetben voltak az iskolázottság és továbbtanulás területén”. (Burghardt, 153-154) A magyar nyelv szükséges volt az érvényesüléshez.  Az értelmesebb tanulók, az elemi iskola befejeztével, megszerezhették a kellő nyelvismereteket.  A követelmény itt, a család vagyoni helyzet volt, hogy tudja-e taníttatni gyermekét vagy sem.  A paraszt szarmazásúak hátrányban voltak, mert nem rendelkeztek a kellő anyagiakkal.  Mivel, hogy az elmagyarosodott és tanult osztály többnyire magyar volt, ezért a felsőoktatást végzettek néparánya többnyire magyar.

            1938-ban Hitler iderendelt egy Kepler nevű intézőt Burgenland elnémetesítésének megszervezésére. Sok esetben az lett az eredmény, hogy összevontak két falut, és a magyar iskolarendszert megszüntették, a magyar nyelv nyilvános használatával együtt. A Hitler utáni kormányok folytatták e terület németesítését.[24]

            Az osztrák alkotmány 7. cikkelye ugyan megemlíti a kisebbségek jogait, de ezt figyelmen kívül hagyják a magyarokkal kapcsolatban. Úgy kezelik őket, mintha már nem is léteznének. Ez a törvény már csak a szláv kisebbségeknek szól. A magyarokat nem említi, annak dacára, hogy a két államot négyszáz éven át egy közös uralkodócsalád tagjai, a Habsburgok, kormányozták, a monarchiában pedig társországok voltak. Kimutatja ez az osztrákok igazi arcát és évszázados magyarellenességét. (Dabas, 126) Egyetértek Dabas meglátásával, aki szerint az osztrákok azért mutatnak egy kis „jóindulatot” a szlávokkal szemben, mert félnek a gyilkos szerb megtorlástól.

            Igaz ugyan, hogy a második világháború után az osztrákok papíron engedélyezték egynéhány elemi iskolában a magyar nyelvű oktatást, de az engedmény későn érkezett, már nem volt elég tanuló, sem tanító, hogy folytatható legyen a program középiskolai szinten. Ennek az engedménynek az első világháború után kellett volna jönnie.

            A burgenlandi kisebbségek százalékos kimutatása 1976-ban 15%. Csonka Magyarországon a nemzetiségek száma 100 000, amely 1%. Az 1976-os értesülés szerint e nemzetiségeknek 78 nem magyar nyelvű óvodája és 22 elemi iskolája volt. 289 elemi iskolában tanulhattak a nemzetiségek. Gimnáziumuk száma 7. A magyar állam pénzén a nemzetiségek bármelyik utód-államban folytathatják egyetemi tanulásukat. (Dabas, 127)

            Ennek ellenére az utód-államok még mindig a soha nem létezett és nem létező elmagyarosítást emlegetik. A legismertebb német lexikon, a Brockhaus Lexikon így ír: „Magyarische Nationalitäten Politik” (magyar nacionalista politika). (Dabas, 110) E propagandát azért terjesztik, hogy azt a területet, amelyet tőlünk elloptak, soha ne kelljen visszaadni. Közben ők készülnek újabb terület-elcsatolásra.

            Az osztrákok a külföld felé úgy magyarázzák közoktatási rendszerüket – amely elnyomja a nemzetiségeket – hogy erre azért van szükség, mert az elnémetesítés a kisebbségeknek  egyenlőséget és azonos munkalehetőségeket biztosít az osztrák állampolgárokkal. Dabas itt megjegyzi, hogy a két ország iskolapolitikája közötti különbség önmagáért beszél. (Dabas, 127) Felsőőrön 1938-ig a magyar nyelvet használták hivatalosan, de ekkor erőszakos német nyomásra az elemi iskolákban betiltották az anyanyelv használatát. Burghardt így nyilatkozik az elnémetesítő politikáról: „Amint Oberwart (Felsőőr) német lett, a magyarokat gyorsan németesítették. . . Stratégiai jelentősége miatt Oberwart-ra nagy nyomást gyakoroltak, hogy elnémetesítsék.” (Burghardt, 248-250) Baranyában, ahol kevert a lakosság, az utcai jelzőtáblák kétnyelvűek. Az osztrákok, akik demokratának hirdetik magukat, miért nem alkalmazzák a magyar példát? Ha Ausztria alkalmazná a magyar iskolapolitikát, a nemzetiségi feszültség felengedne.

            Az úgynevezett „szocialista” országokban a helyzet változatlan. Országaikban megtagadják az alapvető emberi jogokat az ott élő ötmillió magyarnak. Még Trianon után is, egyedül mi magyarok adjuk meg az emberi jogokat a kisszámú kisebbségeknek. Ez így nagyon egyoldalú, és ha az utód-államok nem járulnak hozzá, hogy ők is megadják a magyar kisebbségnek e jogokat, akkor ez egy újabb trianoni döntéshez vezethet. Vagy éppen ez a céljuk?

            A Határmenti Hírek újság számolt be a felsőőri és felsőpulyai magyarságnak az osztrák hatóságokhoz intézett kérelméről, melyben a közel 3800 lelket számláló két magyar közösség anyanyelvű iskola felállítását kéri. Az osztrák kormány, amely nagyon európainak hirdeti magát, azonban alattomosan még mindig elnyomó politikát folytat. Ez a helyzet kétszeresen megnehezíti az eredeti magyar lakosság helyzetét, mivel a kommunista magyar kormányok alig tettek valamit érdekükben. Jelenlegi demokrata kormányunk ugyancsak alig hallatja hangját, különösképpen a burgenlandi magyarok érdekében néma. Úgy látszik, feladták, s talán mondhatjuk ’eladták’ őket, az Egyesült Európába való felvétel reményében. A magyar kormányok közömbössége felbátorította az osztrákokat, s egyszerűen nem engedélyeznek semminemű olyan magyar szervezetet, amely kiállna a magyar érdekekért. Ezért minden fajta nyelvészeti és kulturális engedményt, amelyet a magyarok kértek megtagadott az állam, vagy a helybeli közigazgatás.

            A második világháború után fokozatosan mindennemű magyar oktatást leállítottak, és ezzel növelték az elnyomást. A burgenlandi magyarok ellenezték a magyarországi kommunizmust, noha tudatában voltak annak, hogy ez nem fog eltűnni rövidesen. Ezért a kommunista időszak alatt még lehetőség sem volt arra, hogy említésre kerüljön az itt élő magyarok hátrányos helyzete. A kilátástalanság a burgenlandi magyarokat a két rossz közül a kevésbé rossz elfogadására késztette, így aztán beolvadtak. Még volt egy másik ok is, amiért a burgenlandiak elidegenedtek az anyaországtól. Ez Rákosi Mátyás (eredetileg Roth Manó) önkényuralma volt, amely teljesen lezárta a nyugati határt, íly módon lehetetlen volt a kulturális kapcsolatok fenntartása. Az utód-államokban élő magyarság nem számíthatott semmilyen támogatásra a kommunista magyar kormányoktól, amelyek elvben tiltottak bármilyen nemzeti megnyilatkozást. Az elszakított területeken élő magyarok a reménytelenségben úgy éltek, ahogy tudtak. Legtöbb esetben ez beolvadást eredményezett.

            A horvátok burgenlandi élete valamivel kedvezőbb a miénknél, de őket is rövidesen eléri a beolvadás réme. Ezt a jobb körülményt nagyobb számarányuknak köszönhetik, és még annak a ténynek, hogy szláv népek élnek körülöttük. Az idetelepült horvátok, mint török elöli menekültek, magyar engedéllyel költöztek erre a vidékre, hat-hét évszázaddal ezelőtt. Az osztrákok beolvasztási politikája a nemzetiségekkel szemben ugyanazt a fajirtási célt szolgálja, mint az oláh, tót és rác fajvédő politika. Ha Ausztria Svájc és Kanada példáját követné, engedélyezné legalább az anyanyelv második nyelvként való iskolai bevezetését, a kétnyelvű útjelző táblák, bíróságok, televízió- és rádióadók használatát. Ha Svájc és Kanada minden hátrány nélkül biztosítani tudja a kétnyelvűséget állampolgárainak, nem ésszerű-e Ausztriától és a többi utód-államtól is elvárni ugyanezt?!